Ezeréves őrszolgálat - Ösvény az időben - Regény

Ösvény 01


Első fejezet - A tűz csókja

Második fejezet - A hazatérés

Harmadik fejezet - Az árulás

Negyedik fejezet - Szeretők

Ötödik fejezet - A kezdet

Hatodik fejezet - A szálak találkoznak

Hetedik fejezet - Az őrzők

Nyolcadik fejezet - A munka öröme

Kilencedik fejezet - Új hangok

Tizedik fejezet - Ütközések

Tizenegyedik fejezet - Szakítás

Tizenkettedik fejezet - Otthon

 

Első fejezet: A tűz csókja

 

–  1 –

 

 

 

 Gábor befordult a félbehagyott metróvonal egyik benyílójába, és a betonfalnál félig ülő, félig fekvő; hátával a falnak támaszkodó, karcosan lélegző embert talált. A homályban inkább csak hallotta, ahogy nyögdécsel, küzd a levegővétellel és igyekszik életben maradni.

– Sámán! Te vagy? – kérdezte, pedig a sötét folyosó beszögellése mögötti gyenge fényben is felismerte az öreget a fejére csatolt hajpántról.

Gábor hallotta egyszer tőle a teljes nevét, a felszínen járva ismerkedett meg vele egy igazoltatás során. Egymás mellett álltak több elfogott ember társaságában, a falat bámulták, és fennhangon sorolták az adataikat az intézkedő katonáknak; nevüket, születési dátumukat és – a szerencsések – a lakhelyüket. Ketten Gyulával, a becenevén Sámánnal abban a kétes örömben részesültek, hogy bírtak lakással, ám a fűtőanyagok árának egekbe szökése után, a fagyos tél idejére mégis az alagútrendszer menedékébe szorultak.

A falnak támaszkodó öreg megmozdult. Erejéből félig sikerült, kétségbeesett próbálkozásra futotta.

– Maradj csak! – Gábor egy mozdulattal türelemre intette, aztán körbevizsgálta a nehezen mozgó, kiszáradt embert. Kereste, miképpen segítsen rajta.

– Hideg a padló – állapította meg. – Miért pont itt kerestél magadnak helyet? A Gőzfürdőben melegebb van.

Gőzfürdőnek nevezték az alagút Duna alatti szakaszát. A Gellért tér környékén termálforrások mellett haladt az eltervezett pálya, amelynek pár hónapja megszüntették az őrzését.

– Haza… haza akartam menni – nyögte ki nehezen az öreg.

Gábor megigazította a könnyűvé vált testet, ne zsibbadjon a mozdulatlan üléstől, azután elrendezte a ruhafoszlányokból meg zsákvászonból rögtönzött takarót, ne fázzék a vékony csontú ember. Könnyedén emelgette az öreget. Bár Gábor elmúlt hatvanöt, az eltelt ínséges idők ugyanúgy megviselték, mint az alagútban bárkit, mégis jobb állapotban vészelte át a telet, mint a falnak dűlve krahácsoló és szemlátomást bajban lévő vénség, akinek évei az övénél nagyobb számban koptak. 

– Kérsz vizet?

Sámán bólintott. Gábor letekerte a kupakot a hátizsákjában hordott műanyagflakonról, és megitatta.

– Miért mennél haza? – érdeklődött a vénembertől. Az öreg, ahogy tudta, a sötétben követte segítője tekintetét.

– Dolgom… – fáradtan elakadt a beszédben. – Dolgom van – fejezte be újabb nekifutással.

– Hideg van odakinn, akár a sarkvidéken. Éppen most jutnak eszedbe halaszthatatlan dolgaid?

Sámán bólintott.

– Megfagynál otthon.

Mindössze gyenge fejcsóválásra telt válaszképpen.

– Maradj itt! Szerzek ennivalót.

Szemlátomást nem maradt jártányi ereje az öregnek, a szokványos társalgási hangnem mégis kihozta Gáborból ezt a marasztaló mondatot. Hogy menne bárhová ilyen állapotban?

Félóránál többe tellett, mire visszaért. A segélyelosztónál járt, ott váltott be maradék utalványaiból kettőt. Az értük kapott kukoricakenyeret meg hamis húskonzervet hozta el a betegnek. A nadrágjára varrott keskeny tokból előhúzta az élete megvédésére is alkalmas hosszú kést, kenyeret szelt, aztán felbontotta a konzervet, és a másik ember kezébe adta. Sámán lassan, elnyűtten harapdálta az ennivalót.

– Majd odaadom a jegyeket – nyugtatta meg Gábort két elrágcsált falat között.

– Hagyd csak! Van otthon tartalékom – hazudta.

A távolból, az alagútrendszer megszokott zsongása mögül zavaros lárma szűrődött feléjük. Lábdobogás, kiabálás. A betonfalak visszhangoztak, megsokszorozták a zajt. A ricsajból kisvártatva néhány felismerhető hang szűrődött ki.

– Álljon meg! – rövid, katonás felszólítás csattant, többször ismételgetve egymás után két különböző hangon.

Dulakodás hallatszott. A lármából úgy tűnt, mintha akadályokat kerülgetnének az üldözők, bizonyára kedvetlenül nyitottak utat előttük az alagútlakók.

Egy szürke árny szaladt el a kis benyíló szája előtt, aztán a menekülő felismerte, az alkalmas rejtekhelyet. Megtorpant, gyorsan visszafordult, és beugrott a kitérőbe.

– Ne áruljatok el! – Vékony, sudár termetű, ősz hajú asszony kért bebocsátást hozzájuk. – Két borbáró kerget, és nem örülnék, ha elkapnának.

Gábor teketória nélkül elkapta a nő karját, és berántotta a félhomályba.

A csőlakók közös tulajdonuknak tekintették az alagutat, ezt kívánta a barlangrendszer lakói között kialakult szolidaritás. Mindenki segített mindenkinek, pedig néha veszekedtek, olykor még verekedtek is. Az életben maradásért megesett, hogy élelmet, ruhát loptak egymástól, viszont aki a borbárók elől menekült, az számíthatott a segítségre.

A katonás léptek egyre közelebbről csattogtak a töredezett, nedves betonaljzaton. Az asszony szusszant két mélyet a nedves levegőből, lassan csendesült zihálása. Visszafojtotta lihegését, kínlódva palástolta, hogy pár másodperccel korábban még menekült.

– Ülj le oda, és támaszkodj a falnak! – biccentett Gábor a fejével az egyik homályosabb sarok felé. – Tégy úgy, mintha beteg lennél!

A két katona túlfutott a benyílón, és ugyanúgy megkésve fordult vissza, mint ahogy korábban a menekülő tette ugyanezt.

Amikor megálltak a barlang szája előtt, az egyik, egy magas, vékony, fekete hajú, bajuszos felkapcsolta a lámpáját, és bevilágított a sötétbe.

Sámán összeszedte fogyóban lévő erejét, és rájuk mordult.

– Oltsd el a francos lámpádat borbáró! Beteg vagyok, és zavar a fénye.

– Őrmesternek szólíts! – dohogott a katona. – Ne merj borbárónak nevezni!

– Egy asszonyt keresünk – a másik összekoszolódott és meggyűrt takarót tartott maga előtt ügyetlenül. A szöveten hatalmas kék-fehér-piros négyzetben virított a felirat „Gift of the american people.” – Ezt a plédet akarta ellopni a raktárból.

A takaró még azokban az években érkezhetett, amikor az amerikai nép alamizsnát tudott osztogatni, és a hatalmas ország boldogult a mások adományai nélkül.

Gábor megvetően nézett rá. – Kioszthatnátok a fagyoskodók között – dünnyögte. – Vigyázzatok jobban a vackaitokra!

– Azt hiszed, nekem van rá szükségem? Csőlakó! – dühöngött a katona. – Ti használjátok.

– Akkor menj és takard be a beteget! – késével a földön kuporgó Sámán felé mutatott.

– Noná! És mi lesz a leltárral?

– Mégsem mi használjuk, hanem ti? Leltározósdit játszotok vele!

– Ne vitatkozz! – rivallt Gáborra a magasabbik. – Ki az ott? – villantotta fenyegetően a lámpa fényét a falnak forduló, kókadtnak látszó menekülő felé. – Gábor lassan, kerülve a feltűnő óvatosságot, mégis határozottan útját állta a fénysugárnak.

– Ne hadonássz a lámpáddal borbáró! Figyelmeztettünk az előbb! – az asszony felé mutatott. – Ő is beteg, és bántja a fény a szemét. Aludna kicsit, ha engednéd – kését, amellyel az imént a kenyeret vágta, fenyegető tartásban emelte maga elé. A katona csodálkozott és dühösen méregette.

– Rám támadsz? – a hangja komoran, ugyanakkor tartózkodóan hangzott. – Ezért lelőhetnélek.

Egy ideig csendben méregették egymást.

– Asszonyod meg gyerekeid vannak-e? – szedte össze újra az erejét a Sámán. – Gondolhatnál rájuk.

A bajuszos töprengett, majd felé fordult. Lámpájával fénykört rajzolt a feje köré, erre az gyorsan a szeme elé kapta a tenyerét.

– Kapcsold ki azt a rohadt lámpát! Azt akarod, hogy csak az özvegyi nyugdíjat kapják utánad? – vicsorgott felé Gábor. – Ne várd ki, amíg újra figyelmeztetlek! – aztán megvetően hozzátette: – Borbáró! – a hangja kifejezetten vészt jósló lett.

– Újak vagytok errefelé. Ugye? – A Sámán hangja úgy csengett, mintha kezdene erőre kapni. – A régiek tudják, hogy az alagútban veszélyes kettesben mászkálnotok.

Gábor kezében villant egyet a kés a félhomályban, a két katona jobbnak látta, ha hátrébb lép. A lámpát bekapcsolva hagyták, de gondot viseltek rá, ne világítsanak vele a szemébe senkinek.

– Ne gyere mostanában a felszínre! – fenyegetőzött a plédet tartó katona a biztonságos távolból. – Ott kisebb szád lesz, fogadok.

– Erre akkor fogadj, ha odafenn találkozunk! – Gábor felbátorodva, egyre dacosabban ellenkezett velük. – Most viszont ideje annak, hogy békén hagyjatok végre bennünket! Kotródhatnátok a dolgotokra!

A katonák megint távolodtak egy lépést hátrafelé.

– Jegyezd meg, amit hallottál! – fenyegetőzött tovább biztonságos távolságból, a pléd mögül a katona. – Ne találkozzunk odafenn!

Gábor a lába elé köpött.

– Hidd el, az neked lesz a legjobb! – a határozottság jegyében megint hozzátette a megvető titulust. – Borbáró!

A két egyenruhás végre eltakarodott. Belátták, hiba lenne kötözködniük.

 

–  2 –

 

– Köszönöm a segítséget – tápászkodott fel a nő.

A borbárók lámpájának fénye eloszlott a távolban, és Gábor félhomályhoz szokott szeme visszanyerte látóképességét. Az asszonyra nézett. A sziluettjét láthatta csupán, arcvonásait rejtette az alagút homálya, viszont az alak, a hosszú haj és a hang ismerősnek tűnt.

– Anna? – kérdezte bizonytalanul.

A nő feléje fordította a fejét, tekintete birkózott a félhomállyal. A bejárat mögötti folyosó vészlámpáinak derengő fénye még jobban zavarta, mint Gábort az egyenletes fénytelenség.

– Ismersz? – tekintete a homályt fürkészte. – Banos? Te vagy?

– Igen.

– Éppen itt botlok beléd? – röstelkedés bujkált a hangjában. – Mikor a legutóbbi érettségi találkozón láttál, gondoltál volna arra, hogy legközelebb takarólopásban segédkezel?

– Efelől ne legyen gondod! – nyugtatta meg a férfi. – Magam is lopok tőlük, ha úgy adódik. A sajátomat lopom vissza.

Közelebb lépett Annához.

– Jobb helyen szívesebben látnálak viszont, sajnos a jobb helyek zárva tartanak mostanság.

– A mi életünkben azt hiszem, ez csak rosszabb lesz – legyintett keserűen az asszony.

– Lesz ez még egyáltalán jobb bárkinek az életében?

Szemük egyre jobban megszokta a homályt, és végre rátaláltak az ismerős vonásokra. Az évente ismétlődő találkozókon arcon csókolták egymást, a hűvös alagút azonban idegen viselkedést ajánlott nekik. Az öregkorukra kialakult bizalmas viszony elenyészett a szokatlan környezetben, végül mégis megfogták egymás kezét. Nem férfiasan, jobb kéz jobb kezet keresve, hanem másként, úgy, ahogy fiatalon, míg ugyanannak az osztálynak a padjait koptatták, soha.

Másikat kutató tekintetük a sötétben hallgatott az érzelmeikről.

Csak álltak szemtől szemben, kéz a kézben.

– Ismeritek egymást? – tette fel a láthatóan felesleges kérdést a Sámán.

– Együtt érettségiztünk – felelte Gábor.

– Előtte meg együtt nyomtuk az iskolapadot négy éven át – egészítette ki Anna.

– Olykor egymás mellett ültünk.

Az öregember felemelkedett fektéből, érdeklődése éledezett és ez visszaadta életerejét.

– Szerelmesek voltatok egymásba?

A két másik tűnődve gondolkodott. Először Gábor tért magához.

– Én fülig – árulta el. – Az emlékeim szerint ez eléggé egyoldalú maradt.

– Nem tudom, miért – toldotta meg az asszony.

Gábor megvonta a vállát, és közben elengedte a nő kezét.

– Akkor egy kis hülyét láthattál bennem.

Anna elmosolyodott az emlékek felbukkanásától.

– Tizenöt múltam, és játszottam előtte az eszem. Ő már nő volt – félig a Sámán felé fordult, úgy beszélt. – Virított a tojáshéj a fenekemen. Mire benőtt a fejem lágya, elment a vonat.

– Ne hidd, hogy nem figyeltem fel rád, csak éppen eltévesztetted az irányt. Ha más úton indulsz eljutottál volna hozzám.

Eltávolodtak egymástól, a vénember visszahanyatlott hullámpapírból rögtönzött fekhelyére az alagút fala mellett.

– Elszalasztottátok a lehetőséget – motyogta. – Mással is megesik.

– Kérsz almát? – Anna szép, nagy gyümölcsöt kotort elő vattakabátja számtalan zsebének valamelyikéből, és az öreg felé nyújtotta. Az megrázta a fejét.

– Ne vesztegesd rám – egyezkedett rezignáltan. – Ha kérhetek tőletek valamit, akkor egyetlen szolgálatot kérek csupán.

– Mi legyen az Táltos? – Anna halk nyögéssel letérdelt az összekucorodott ember mellé. Helyezgette sajgó, reumás térdeit, és közel hajolt az öreghez.

A Sámán néma maradt. Megint úgy nézett ki, mint akiből elszállt minden erő, kis idő elteltével azonban összeszedte magát. A babonás tisztelettel neki tulajdonított varázserő, ha létezett valaha, vagy erősen megkopott, vagy a maga irányában hatástalan maradt. Meglehet, a gyógyítást, amely miatt tisztelték az egész városban, kizárólag másokon alkalmazhatta.

Kabátja alól vékony, bőrbe kötött füzetet vagy inkább kis könyvet kotort elő.

– Ne éljen túl engem – ujjaival végigpörgette a lapokat. – Égessétek el!

– Miért készülsz a halálra? Odébb van az még.

A Sámán felvillanó pillantással nézett rá. – Nincs időm ostobaságokra! – gyenge energiáihoz képest élesen csattant a hangja.

– Fogjátok! – az asszony felé tolta a vékony kötetet. – Keressetek egy kályhát, és rakjatok benne tüzet vele. Megmelegszetek kicsit a lángja mellett.

Anna tétova ujjakkal vette át a megkopott dokumentumot. – Nyílt tűz megteszi?

– Nem! – megint élesen csattant a válasz. – Kályhában vagy kandallóban égessétek el! Mindenképpen zárt tűzhelyben!

Megint elfogyott az energia az öregből, és visszahanyatlott a foszlott hullámpapírra.

– Nálam nincs otthon kályha. Gázzal fűtenék, ha lenne még az utalványomon kvóta – magyarázta a nő.

– Nálam van – szólt közbe Gábor. – Jöttek a nehéz évek, és visszaállítottam a kályhafűtést a szobában. Persze mostanra ahhoz sincs tüzelőm – legyintett lemondóan.

– Itt van ez – nyújtotta erőtlen kezében a könyvet. – Legalább megmelegszetek mellette pár percre. Égessétek el!

Másik kezével a rá jellemző fejpántot bontotta ki zsírosodó hajából.

– Ezt is.

Anna és Gábor dermedten néztek rá. Úgy vélték, a gesztussal a varázserejéről mond le. A régi ábrákkal díszített pánt, úgy tartozott hozzá, mint valami nagy erejű talizmán.

– Vegyétek el! – nyöszörögte halkan, mégis határozottan.

– Hadd vigyünk orvoshoz! – ajánlotta Anna.

Az öreg legyintett. – Felesleges. Senki sem tud engem meggyógyítani, és miért vesződne velem bárki. Elkoptam, elhasználódtam. Egyszer, ha lesz egy másik életem, akkor tovább dolgozom.

Elfogyott a levegő a hosszú beszédtől.

– Induljatok! Szerezzetek gyújtóst, és ha lobog a láng, égessétek el!

Anna öreges, lassú mozgással lehajolt, megigazgatta a kopott ruhákat, rongyokat, amelyekkel az öreg betakarta magát.

– Megtesszük Táltos – ígérte halkan, szinte a férfi fülébe súgva. – Rajtunk nem múlik a lelked üdve.

– A te istened áldjon meg! – intett Gábor a Sámán felé, és felsegítette a guggolásból a nőt.

 

– 3 –

 

Lihegve érkeztek meg a felszínre vezető hosszú lépcső tetejére.

–  Ezt a lépcsőmászást nem a hatvanöt éveseknek találták ki – panaszkodott Gábor.

– Egy-két évvel ezelőtt felszaladtam volna ide – szuszogott Anna. – most, mintha fáradékonyabb lennék. Elkoptam én is. 

Mielőtt kiléptek a félkész metrólejáratnak az egyetem épületébe vájt biztos menedékéből, fenn, a Vorosilov téren Gábor óvatosan körbepásztázott tekintetével a Kálvin tér felé. Leheletük szinte megfagyott előttük a levegőben a hidegtől.

–  A két borbáró! – A villamosmegálló túloldalán várakozó két egyenruhás felé mutatott. Ösztönszerű figyelmük megóvta őket attól, hogy a karjaikba fussanak.

–  Várnak ránk – suttogta dideregve Anna.

Kimelegedtek a felfelé vezető úton, és a termálforrások mellett húzódó alagút langyos melege után mellbe vágta őket a télvégi időjárás dermesztő hidege. Éppen ez kergette őket le a mélybe. A lakásukat telente elhagyták, és a hajléktalanok életét élték. Mióta elviselhetetlenül magasra emelkedett a fűtőanyagok ára, mindkettőjüknél kikapcsolták a gázt. A nyugdíjasok hozzájuk hasonló tízezreivel együtt elfogyott a pénzük, amiből kifizethetnék a számlát.

Gábor körbenézett a megszállt város kora délelőtti forgalmában. A járdán sokan igyekeztek dolguk után, a villamosmegálló járdaszigete zsúfolásig megtelt. A Negyvenhetes régen elment, a Negyvenkilences mostanában állítólag műszaki okok miatt nem közlekedett. Sokan sejtették, ezt a propaganda sulykolja, és más okozza a járat megszűntetését, valószínűleg dezertőrök robbantották fel egy szakaszon a pályát.

A tömegben könnyen eltűnhetnének a megállóig vezető úton, de a benzinhiány miatti gyér autóforgalomban fedezék nélkül vágnának át a járdaszigetig vezető métereken. Vissza az alagút felé mehetnének, ott a hatóság aránytalanul nagy erőkkel érvényesítheti a felszínen megszokott erejét, azonban teljesíteni akarták a haldokló kívánságát.

A házfal mellett fiatal fiúcska ugrándozott. Magát mozgásban tartva védekezett a hideg ellen. Vastag kabátja, amely lötyögött a vállain, az üllői úti Kínai Laktanya katonáinak raktárából kerülhetett elő, ki tudja milyen ellenszolgáltatásért cserébe. A kínaiak elfoglalták a korábbi megszállók helyét, és precízen átvették a szokásaikat. Mindent elloptak, eladtak a raktáraikból. Méltatlanul viselkedtek a világ leggazdagabb országának lebírhatatlan hadseregéhez mérten.

–  Kérsz almát? – Anna nyilván belebotlott valahol egy láda almába, így találhatott minden zsebében gyümölcsöt. Olyan dolog lehetett ez is, mint a pokróc, amelynek elemelésében a két borbáró megakadályozta. Egy ilyen hirtelen elővarázsolt almát kínált oda a tíz év körüli kisfiúnak. A gyerek a gyümölcs után kapott, ám az váratlanul eltűnt Anna vattakabátja alatt.

–  Ára van!

–  Mit kérsz érte? – nézett rá gyanakvóan a fiúcska.

–  Látod azt a két nyomorultat? – a szemközti járda felé intett, az ott ácsorgó egyenruhásokra mutatott. Közülük az egyik éppen a mobiltelefonján csevegett, valószínűleg a felettesének tett jelentést.

A kölyök bólintott, és gyanakodva lesett a két öregre.

–  Minket keresnek.

A fiú némán várt.

–  Tovább kellene mennünk. Ha elindulunk a járdasziget felé, elkapnak – megint előbújt az alma a ruha alól. – Várunk, míg jön a villamos, akkor tereld el a figyelmüket!

A kisfiú lebiggyesztette az ajkát.  

–  Megteszem, amit kérsz, aztán lelépsz az almáddal együtt.

Anna közelebb nyújtotta a gyümölcsöt.

–  Bízom benned. Odaadom, és ha elérkezik az ideje, varázsolsz valamit. Rendben?

–  Két borbárót futtassak meg? – fordult a túlsó járda felé. –  Semmiség – elvette az almát. –  Nem verlek át, ne félj! – füttyentett egyet, és mintha a föld alól kerülne elő, megjelent a cimborája, egy még kisebb gyerek, látszatra az öccse. Sugdolóztak keveset, aztán köszönés nélkül elindultak az úttesten a szemközti járda felé.

A katona éppen eltette mobiltelefont a beszélgetés végén. A fiúcska megállt előtte, pár lépés távolságra. Hetykén zsebre vágta a kezét, félrehajtotta a fejét, és oldalról sandított a hórihorgas zsarura.

–  Rosszul aludtál? Túró Rudi!

Az egyenruhás dühösen kapta oda a fejét.

–  Ne szemtelenkedj te kölök, mert letépem a füled!

–  Ki kérdezett téged, borbáró? Ott áll mögötted az öcsém, hozzá szóltam.

A katona hirtelen felé mozdult, ám a sokkal fürgébb kisfiú könnyedén odébb szökkent.

–  Ne tegezz, te szarházi! És ha még egyszer azt hallom tőled, hogy borbáró, beviszlek az őrsre.

–  Hé! Borbáró! – hallatszott a háta mögül, a kisebbik gyerek vékony hangján. – Ne álld el az utamat!

A járókelők rosszallóan nézték az affért, és némán kerülgették a kis csoportosulást. Legtöbbjük a két gyerekkel szimpatizált, megvető pillantásokkal méregette a kölyköket egzecíroztató fogdmegeket, a többség mégis távolmaradt a konfliktustól.

A két katona ismerte a tömeg tűrőképességét. A zaklatott emberekben könnyen fellobban a düh, nem tehettek a két gyerekkel akármit, ám nehezen viselték az egyenruhájukkal szembeni tiszteletlen viselkedést. Ketten két irányba indulva egyszerre kergették a csínytevőket, csakhogy ők jóval fürgébben futottak náluk. A járdán sodródó tömeg pedig valahogy mindig úgy mozdult, hogy a gyerekek akadálytalanul futhassanak, az egyenruhásoknak ellenben csak lökdösődés árán sikerült a nyomukban maradni. Egyenlőtlen feltételekkel zajlott a fogócskázás, de a dühös borbárók ragaszkodtak az egyenruhájukhoz tartozó joghoz. Üldözték a rajtuk esett sérelmet.

Egyre távolabb kerültek a két pernahajdertől.

Anna és Gábor szomszédságában két nő beszélgetett.

–  Nézd! A Boros miniszter úr kopói gyerekekre csaholnak.

–  Másra képtelenek. Betörőkkel még biztosan nem néztek szembe.

Anna arcán elégedettség tükröződött.

–  Jól megfuttatják a két zsernyákot – súgta Gábor felé.

–  Remélem baj nélkül megússzák! – felelte a férfi, és indult a megállóba befutó tömött villamos felé.

Anna nevetett, és korához képest ránctalan arcán, széles mosoly futott szét.

–  Sosem érik utol azt a két kölköt.

 

–  4 –

 

Lassan, keservesen sikerült felnyomakodniuk a tömött járműre.

–  Van jegyed? – nézett Anna a férfira.

– Nyavalyát – morogta Gábor. – Van pár érmém. A metrón elhasználhatjuk, ha muszáj, a villamoson bliccelünk.

Anna bólintott. A bliccelés kockázat nélküli utazásnak számított. Az ellenőrök csak óvatosan, és végszükség esetén kötöttek bele a rongyos ruhát viselő nyomorultakba. Munkavágy nélkül, ímmel-ámmal vizsgálgatták a jegyeket.

A huzatos villamoson ugyanúgy fáztak, mint kint az utcán. Összehúzták magukon kopott ruhájukat, lehelgették ujjaikat.

–  Kutya hideg van.

Az ablakon kívül lassan húzott el mellettük a Kálvin tér nagy biztosítópalotája. A hatalmas belövések nyomait, amelyek a kétezer nyolcas harcokban keletkeztek, nagy plazmaképernyőkkel takarták el. Hideglelős látványt keltettek a monitorokon a reklámfilmek a félmeztelen strandolókkal. Kevesekhez szóltak a hirdetések. Kétezer tíz nyarán alig lesz az embereknek pénze a trópusokon töltött szabadságra. Az egész világ a minden országot érintő atomháborúra készül. Ki tervezne ilyen körülmények között nyaralást? A képek alján futó kínai írásjegyek arról beszéltek, a mezei polgárok helyett a gyárak és üzemek vezetőihez szól a hírverés.

–  A franc egye meg! – Gábor a több méter magasba függesztett képernyő kék egét és a tengerpartot bámulta. – Nyomják ezeket a rohadt reklámokat, mintha bárki befizetne a méregdrága hoteljeikbe.

–  Hadd nyomják – legyintett Anna. – Júliusban a fagylaltért várakozó nyaralók helyett deszant bakancsok meg kétéltű járművek sorakoznak a pálmafák alatt, és a fürdők közül a vérfürdő lesz a leggyakoribb.

Noha ez realitásnak számított, szinte dacból, távol tartotta a képzeletétől az atomcsapások gondolatát. Tudta, a bombák után a véres géppisztolysorozatok helyett másfajta nyomorúság pusztítja az embereket. A katonák test elleni verekedése hiányzik majd a következő háborúból. Sok ezer kilométer távolságban földbe ásott bunkerek csatáznak egymással, és az elhulló milliárdnyi ember nem nézhet a szemébe az ellenségének. A Moszkva és Mumbay felett pár éve felrobbantott két bomba ezt bizonyította.

Az asszony másról akart beszélni.

–  Még legalább egy hónap van addig, amíg tisztességesen felmelegedhetünk valahol. – Kitartóan nézte a kék tenger partján, a barátságos szellőben hajladozó pálmafákat, míg végre eltűntek előlük az óriási plazmaképernyők. A villamos bekanyarodott velük a Nemzeti Múzeum elé.

–  A Sámántól kapott tüzelő alig számít többet, mint egy nagydoboz gyufa.

Gábor legyintett.

–  Mellékes. Megígértük, hogy eltüzeljük a holmiját.

–  Vajon miért kérte tőlünk éppen ezt?

Gábor vállat vont.

–  Kicsit hibbantnak tartották őt mindig.

–  Te is?

Újabb vállvonás.

–  A sámános hókusz-pókusz sosem vonzott, ahhoz túl racionális vagyok, de tisztelem őt. Szerintem nem akarja, hogy avatatlan kezekbe kerüljön a napló, és ezért kérte, égessük el. Amennyi egyéb dolgunk van, attól könnyedén teljesíthetjük a kívánságát.

Gábor szórakozottan végigpörgette ujjaival a lapokat, és meglepetten látta, az írás, olvashatatlan a számára.

–  Mutasd! – nyúlt utána Anna. – Ez idegen szöveg.

A füzetet kinyitva, teljesen ismeretlen betűk kerültek eléjük.

–  Rovásírás – tanakodott Gábor. –  Tán a titkait írta ide.

Végigfutott néhány oldalt, ismeretlen jeleket látott mindenhol.

–  Az egész ebből áll. Mire menne vele, a megtaláló?

–  Mindegy – felelte Anna. – Azt kívánta égessük el.

A villamos döcögött, rázkódott, míg átvergődött a Rákóczi úton, és a Tanács körút házai között továbbvitte őket az Engels tér metrólejárata felé. A középső ajtó környékén feltűnt egy jegyellenőr, és alig tett bármit annak érdekében, hogy a bliccelőket elkapja. Gáborék éppen annyit törődtek vele, mint amennyire az ellenőr figyelt rájuk. Kicsit fészkelődtek, mintha a jegyet keresnék számtalan zsebük valamelyikében, de alig törték magukat az álcázás miatt. Elfoglaltságot mímeltek, így könnyedén tudomásul vehették egymásról, elkerüli figyelmüket az ellenőrzés. A látszatba belenyugodott a karszalagos is. Örült, hogy kihagyhatja a civakodást a két kopott öreggel.

Az Engels téren leszálltak a villamosról, és elindultak a lejárat felé. A lépcső tetején, a korlát mellett ismerősre találtak.

–  Kit látnak szemeim? – csodálkozott el Gábor, és a kezét nyújtotta a felhajtott gallérral ácsorgó, jól öltözött férfinak. – Egy nap két ismerőssel találkozni…

–  Sziasztok – morogta a férfi, miközben villogó szemmel pásztázta a járdaszigeten közlekedőket.

–  Mit csinálsz itt Bögi? – kérdezte Anna barátságosan.

–  Dolgozom.

–  Jó neked! Van munkád hatvanöt éves korodban.

–  Tudjátok, hogy van ez? Nélkülözhetetlennek tartanak.

Vastag, meleg anyagból készült köpenye szétnyílt, elővillant alóla a pisztoly fekete markolata. Tekintete megállapodott egy ponton. – Ha elfogadjátok a tanácsot, akkor igyekeztek gyorsan odébb állni, mert itt bajotok eshet.

Gábor követte a pillantását, és munkásőrökkel megrakott teherautót vett észre. A Zil éppen keresztbe állt az úton, a mögötte jövő másik kocsi elfoglalt két sávot a sínek mellett, teljesen eltorlaszolták az úttestet.

–  Ne bámészkodjatok annyit, hanem menjetek! – Kezével taszigálta őket a lépcsőn lefelé. – Tűnjetek már! – mutatott sürgetően a lépcső irányába.

A munkásőrök harcias csörömpöléssel leugráltak a platóról. Őket sokkal nagyobb távolságtartással fogadták a járókelők, mint a borbárókat. Míg a bohócnak tartott és kicsúfolt rendőröktől nem tartott senki, a munkásőrök brutalitásától féltek. A szürke egyenruhás marcona fegyveresek felfejlődtek sorfalba, és teljes szélességben elállták a Madách Imre sugárutat. Aki tehette, eltűnt a környékről. A pribékek maguk előtt terelték a gyalogosokat, és indultak befelé az inkább térhez, mint utcához hasonló területre.

Két újabb kocsi kanyarodott ki a Majakovszkij utcából, ők átvágtak a Deák téren, és a Tanács körút túlsó oldalát zárták le.

Gábor és Anna tétovázás nélkül iszkolt lefelé. A lépcső aljáról látták, amint az egyik tiszt szalutál Böginek, és jelentést tesz.

–  Eddig úgy tudtuk, Böglyös újságíró – morogta Gábor, miközben érmék után kutatott a zsebében.

–  Nyilván a riporterként végzett munka a fedőfoglalkozása, a valódi munkája pedig a Munkásőrség irányításához köti.

Csörrent a két darab ezerforintos az automatában, és átjutottak a forgóajtón.

A mozgólépcső felső fokait taposták, amikor elállták mögöttük a bejáratot a géppisztolyosok. Ezt követően csak igazoltatás után léphetett bárki az állomás területére.

Az aggódó emberek találgatták, a munkásőrök lejönnek-e az alagútba, vagy csak a lépcsőket vonják ellenőrzésük alá.

–  Ki lehet az a szerencsétlen, akit ezek a rohadékok keresnek?

–  Franc se tudja! Talán egy ellenálló, vagy egyszerűen egy olyan ember, akire megorrolt a szomszédja. Besúgókkal és titkos ügynökökkel teli országban ezt sosem lehet tudni.

Leértek az állomás földalatti részébe, és kivételesen azonnal jött a szerelvény. Mindenki igyekezett gyorsan a kocsi belsejébe kerülni, ha netán a munkásőrök meggondolják magukat, biztonságos távolban legyenek a Deák tértől. Az érzet persze csalóka dolog. Haszontalan módon furakodtak a padok között, de az emberek bebeszélték maguknak, hogy az a pár méter megmenti őket a kínos kihallgatástól.

Az egyes megállók között, a nyílt pályán gyakran állt meg a vonat. Az utóbbi években szaporodtak a karbantartás hiányából eredő műszaki hibák, és ez egyet jelentett a forgalom lassúbbodásával, az alagútban töltött idő növekedésével. Gáborékat ez alig érdekelte. Ráérősen igyekeztek a fagyos külvilágba, ahol jó hangulatú csevegés helyett csupán vállalt feladatot teljesítenek, a haldokló vénember utolsó kívánságát. Csáberő nélkül várta őket a hideg, fűtetlen lakás.

– Valamire mégiscsak jó, hogy ennyi bajunk van – mondta savanyúan Anna. Gábor értetlenül nézett rá, és várta a folytatást.

–  Képzeld, milyen unatkozó vénemberek lennénk, ha békességben élnénk. Ülnénk a megszokott fotelkánkban, kötögetnénk, újságot olvasnánk, tévét néznénk, és várnánk a delet, aztán az estét, a másnapot, és meghalnánk az unalomtól.

–  Találnék magamnak elfoglaltságot – fintorgott Gábor.

 

–  5 –

 

Tíz óra múlt, mire megérkeztek Banos elhagyottan álló házához. A nap erőtlen próbálkozásai alig melegítettek a fagyos télben. A vastag, fekete felhők között pislákoló, homályos fénypászmák mutatták ugyan, merre jár, többre viszont nem tellett erejéből. Az éjszakai dermesztő fagy után emelkedett néhány fokot a hőmérséklet, de még mindig tíz fok körüli hideg gyötörte a szabadban tartózkodókat. Az egymás mellett álló házakban didergő lakosok, akik nem vették magukra a csőlakók keserves terheit, valószínűleg ugyancsak fáztak. Ők az egész telet otthon töltötték, és kevés tüzelővel, olykor elektromos árammal működtetett fűtőtestekkel tartották fagypont felett a szobák hőmérsékletét. Sokat kockáztattak, mert ha nulla fok alá süllyed a hőmérséklet a lakásukban, a falakban elfagynak a vízvezetékek, és az hatalmas kár.

Gábor előkotorta zsebéből a kulcsát, és dermedt kézzel, esetlen mozdulatokkal nyitotta az ajtót. Ha hébe-hóba hazalátogatott, kétségek közt ment be árván hagyott otthonába. A szerencséje eddig megóvta attól, hogy betörők által feltört ház küszöbét lépje át. Lehetséges persze, ez a szerencsétől függetlenül alakult így, hiszen minden épeszű tolvaj elkerülte a negyedet. Tudták, errefelé hasznos, értékesíthető, ellopható holmi nincs a lakásokban. A házigazda akár nyitott ajtókat is hagyhatna az őrizetlen házon.

–  Szívesen felajánlanék egy forró fürdőt, de ősszel elzártam a vizet, és legközelebb akkor nyithatom ki a főcsapot, ha teljesen elmúlik a fagyveszély.

–  Ne törődj vele! Az elmúlt években apránként leszoktam a civilizált viselkedésről.

Ledobálták hátizsákjaikat, szatyraikat.

–  Melegítek vizet a mikróban, megkínálhatlak teával vagy kávéval.

–  Fejedelmi lesz – dörgölte egymáshoz átfagyott ujjait Anna.

– Ősszel félretettem pár flakonban vizet, kiolvasztok közülük egyet. Az áramot mindig fizetem, ez az utolsó bástyája nálam a kultúrának. Ha engedném kikapcsolni, azzal tényleg véget érne minden. Akkor nyáron is hiába jönnék haza.

–  Haza…– Anna reményvesztett nézett körbe. – Van-e még otthonunk egyáltalán? Életem jelentős része alatt meg sem fordult a fejemben, valaha odáig süllyedek, hogy négy falat, amely télen sem nyújt védelmet, és nyáron sem ad sok kényelmet, úgy nevezzek; haza.

Fáztak. Hiába jutottak be az épületbe, hiába zárták ki a külvilágot, a hidegből pontosan annyit éreztek a falakon belül, mint kinn az utcán. Egy okból lehetett jobb a közérzetük, nem fújta őket a szél. Sovány vigasz.

–  Mit készítsünk a vízből? – kiolvadt a flaska tartalma. – Teát vagy kávét?

–  Így, ebben a sorrendben – csúszott ki az elcsépelt közhely Anna száján. – Előbb teát, aztán kávét.

Eszébe jutott, ezzel a kívánsággal túlterheli a sokéves ismeretségből eredő barátságot.

–  Nem akarlak kifosztani – fürkészte Gábor tekintetét. – Elég, ha teát iszunk. A bögrényi forró víz legalább felmelegít kicsit.

–  Iszunk mind a kettőt. Amíg megforr a teának való, begyújtok a kályhába, és teljesítjük a Sámán végakaratát.

Az öreg Salgó kályha mellett egy dobozban újságpapír és gyújtós várta az alkalmat, hogy rövid időre meleget adjon. Néhány fahasáb a tűzhely mögött száradt.

–  Szép ez a kályha. Hol szerezted?

Gábor a vállát vonogatta.

–  Anyámék vették régen. Hetvenkettőben bevezették a házba a gázt, és levitték a pincébe. Onnan cipeltem fel, miután kikapcsolták a szolgáltatást. Harmincöt év elteltével újra beüzemeltem. Szerencsére kifogástalan a huzata, ugyanúgy fűt, mint gyerekkoromban.

–  Tényleg szerencsés vagy, nálunk kéménylyuk sincs. Akkor sem állíthatnék be kályhát, ha szereznék valahonnan.

Gábor kikotorta a ki tudja mikor ottmaradt hamut az égéstérből, lazán összegyűrt újságpapírt helyezett a rácsra, arra gyújtóst, majd a kis kupacra fahasábokat dobott. Sercent a gyufa, a papír pislákolt és lángra kapott.

–  Mindjárt barátságosabb lesz a levegő. Az egész szobát persze nem fűthetjük be. Ha minden jól megy, a kályha körül kis körben érezzük majd a meleget.

–  Rám fér – Anna, a felsőkarját csapkodta, mert egy helyben álldogálva egyre jobban bántotta a hideg. – Annyira unom ezt a kutya életet. Néha arra gondolok, hogy…

–  Ezt hagyd abba! – mordult rá Gábor. – Nem adhatjuk fel! –  Felállt térdelő testtartásából, az ébredező huzat magától életben tartotta a lángot a samott téglák között, szükségtelenül fújkálná a parazsat.

–  Kár lenne érted.

–  Francokat – mordult fel az öregasszony, és most tényleg annak látszott, ami; elgyötört, megőszült, megkeseredett öreg néninek. Sudár, egyenes termete alig ellensúlyozta az eltelt éveket. Magassága megkopott, a természet kiszívta a nedveket, szárazzá tette a csontokat, elmeszesítte a csigolyák közötti porckorongokat. Egykori termete az emlékekben élt csupán. Egyenes háttal is alacsonyabb lehetett öt-hat centivel fiatalkori önmagánál. Abban az időben mind a ketten a tornasor elején várták a tanár sípszavát.

–  Ugyanaz maradt a feladatunk, ami a Táltosnak. Elrendezzük a dolgainkat, aztán elkotródunk, és átadjuk a helyet az utánunk jövőknek. Ha szerencséjük lesz, nálunk ügyesebben végzik a tennivalókat, és rendbe teszik a szemétdombot, amit rájuk hagytunk.

Pattogott a tűz. A papírtól lángra kapott gyújtós szikrákat hányt, fellobbant, és felizzította a rádobott fadarabokat is. Kezüket a kályha teteje fölé nyújtották, gyűjtötték magukba a meleget.

A teafőzőből csepegni kezdett a forró ital. Anna beleszagolt a felszálló párába.

–  Csodálatos illata van. Hónapok óta nem ittam valódi teát, csak azt a művacakot, a segélyhelyről.

Gábor a batyujában kotorászott.

–  Van itt valahol keksz.

Anna is beletúrt a hátizsákjába.

–  Adok citromlét – műanyagflakont halászott ki az egyik oldalzsebből. – A hozzánk hasonló vén csontnak szüksége van vitaminra.

Szétosztották a gőzölgő, illatozó teát két félliteres bögrébe, és megcitromozták. Édesítőszer helyett került bele cukor, a kis kártyaasztalra tett tányérkára kiszórták az olcsó süteményt.

–  Békebeli hangulatba ringathatjuk magunkat – dünnyögte Anna.

–  Jól esik egy kis béke ebben a nyomorult korban!

Széket húztak a kályha mellé, egy darabig némán dédelgették tenyerükben az átforrósodott bögrét. A kályhában a tűz egyre több meleget árasztott, pár méteres körben érezték, ahogy melegszik a levegő. A falak természetesen öntötték magukból a jeges hideget, de legalább a tűzhely irányából felmelegedhetett megfáradt, öreg testük.

Lassan fogyott a forró ital, elnyújtották az élményt, hosszan tartson az élvezet. Ha vége, akkor szétfoszlik a varázslat, újra remény nélküli vénemberek lesznek. Elhamvad a parázs, ismét rájuk szakad a hideg tél és az elrontott élet minden keménysége, hibája.

–  Évek óta csodállak Anna. Az osztályból a legtöbb lány megkövéredett, ráncos lett, vénasszonnyá változott. Megszokott dolog ez a mi korunkra. Te kimaradtál ebből. Rajtad is látszik a kor, elhagytad a tinédzseréveidet, mégis egyenes a hátad és simább az arcod, mint sok asszonyé negyven évesen.

Gábor letette a bögréjét, felállt, és a nő elé lépett. Kivette a teásbögrét a kezéből, lerakta a lassan zsúfolttá váló kisasztalra.

–  Udvarolsz? Vén csont! – állt fel az asszony. – Ötven évvel ezelőtt beszéltél volna így!

– Mondtam a Sámánnak is. Tizenöt évesen egy kis hülyét ismertél bennem – megfogta Anna kezét. Lágyan, gyengéden. – Most szívesen megcsókolnálak.

–  Bolond vagy – tiltakozott Anna látszólag, de közelebb lépett hozzá. – Egy vénasszonnyal csókolóznál?

–  Kivel csókolózzék a magamfajta vénember?

Egy ideig nézték egymás szemét, nehezen élték magukat bele a fiatalokra jellemző hangulatba. Az asszony szólalt meg hamarébb.

–  Elég nagy a tűz – mutatott a lángok felé hátrébb lépve. – Dobd a kályhába a Sámán cuccát!

Gábor vonakodva engedte el Annát, kivette kabátja belső zsebéből a furcsa szarkalábakkal teleírt könyvet meg a bőrrel bevont, elnyűtt hajpántot. Kinyitotta a kályha felső ajtaját, aztán bedobta a hagyatékot. Nézte, ahogy a könyv lapjai kunkorodnak, szélei elfeketednek, a felső lap teljesen összegörbül és felizzik. Dolga végeztével becsukta a vasajtót.

–  Most folytatom, amit az előbb elkezdtem – húzta magához az ősz hajú nőt. – Már nem vagyok kis hülye.

Anna ujjai a tarkójára fonódtak.

–  Jobb később, mint soha – ellenállás nélkül hagyta, hogy a férfi magához húzza.

Mikor száraz, öreges ajkuk összeért, vad suhogással kapott lángra a kályhában a tűz. Éppen akkor lobbant el a hajpánt meg a könyv.

 

–  6 –

 

Egyikük sem hitte, hogy még egyszer az életben átélik azt, amit bizonyos kor előtt élnek át az emberek.

Megrázkódtak, mintha áramütés járna a testükben, aztán forróságot éreztek. Lekerült róluk a rongyos dzseki, a falak melegebbek lettek, a nap vékony sugárban kéredzkedett be az apró szemű ablakon.

Kabát nélkül ölelték egymást, és a csók tüzet árasztott szét bennük. Felhevültek, mint aki erős bort ivott. Gábor egy pillanatra kinyitotta a szemét, és a tizenöt éves Annát látta maga előtt, azt hitte, álmodik. Férfiasan magához szorította, és mikor viszonzást talált az ölelésben, váratlanul újabb forróság vágtatott végig rajta.

A lány szinte elszédült a karjai között. Zsibbadást érzett a gerince körül, soha még nem simult így senkihez. Élete hatvanöt éve alatt akadt néhány próbálkozása, önfeledt csókokat azonban alig kapott vagy adott az esztendők során. Bármennyire igyekezett, a kapcsolatai felszínesek maradtak, negyven éves kora után leszokott arról, hogy férfit engedjen közel magához. Vénlány lett, a testi szerelemmel kényszeredetten és ritkán találkozott. A csók teljesen váratlanul érte.

Kívül kerültek az időn, és hosszú másodperekig csókolták egymást behunyt szemmel. Egyre forróbb érezés kerítette hatalmába őket, egyre hevesebben ölelték a másikat, testük összesimult; vadul, érzékien, mintha nem nyomnák őket az évek.

Gábor kinyitotta a szemét, beletúrt Anna frizurájába.

–  Gyönyörű ez a barna haj – bontogatta a lazán nyújtózkodó szálakat. – Fényes és selymes.

Elfeledkezett arról, Anna haja őszre sápadt az évek alatt.

A lány felnézett.

–  Szakáll nélkül sokkal fiatalabbnak látszol – puha ujjaival végigsimította a kamaszos bőrt, úgy érezte, álmodik. Gábor arcáról eltűnt az elvékonyodott, megkopott, szürke szőrzet, ezt mindketten figyelmen kívül hagyták.

Becsukott szemmel ölelkeztek újra össze. Anna keze bekúszott a vékony pulóver alá, ujjaival végigsimított a kemény izmokon. Gábor érezte, a pulóver másik oldalán, a kék iskolaköpeny alatt két kemény mell nyomódik az övének.

Két kamasz ölelte egymást. Annán a köpeny kissé ziláltan gyűrődött egyet, Gábor vékony nadrágba bújtatott lába bekéredzkedett a lány feszes, izmos combjai közé.

Percek után lazult karjuk szorítása.

–  Istenem – sóhajtott halkan Anna. – Így még sosem éreztem magam. Megint ránézett a fiúra. –  Fiatalon láttalak ilyennek – álmatagon végigsimított Gábor csupasz állán. – Szeretnék leülni. Alig állok a lábamon.

–  Szívesen ülnék melléd – mondta Gábor. Társnőjét maga elé engedte, karcsú derekánál kormányozva terelte őt a régimódi heverő irányába.

Az ötvenes évekből származó, sötétre politúrozott vitrin előtt haladtak el, és megpillantották magukat a tükörben.

Mindketten megdermedve meredtek saját képmásukra.

Egy másodpercig bénán, némán álltak, aztán Anna a szája elé kapta a kezét, és halkan felsikított. Gyengére sikerült a kiáltás, inkább bizonytalan nyöszörgés szűrődött csupán át az ujjain.

Gábornak némaság és keserűség fojtogatta a torkát. Félt a csalódástól, ami az álom után várja.

Úgy álltak ott, mint akinek legyökerezett a lába. Bámulták a foncsorozott üvegből visszapislogó két fiatalt, akik ők voltak ötven évvel korábban.

A kék köpeny, rajta a rágombolható fehér gallérral nyúzottan lógott a lány vállain. A vékony öv, amely a derekán fogná össze a szárnyakat, kibomlott, és Anna térdét verdeste, ám a ruhát összetartotta a gombolás.

Anna felemelt ujjal mutatott a tükörből ránéző bakfisra.

–  Ő ki? – kérdezte alig hallhatóan, szinte suttogva.

Gábor döbbenten bámult a képmásra. Azt kívánta, bárcsak a valóságot látná.

–  Te – a tükörben álló alaknak vele egy időben mozdult a szája, a lány ujja feléjük mutatott. – Te és én.

–  Az lehetetlen – suttogta Anna.

–  Az – hagyta jóvá Gábor. – Mégis így van.

Nézték ifjúkori önmagukat az üveglapon túlról, és lassan tudatosult bennük, nem képzeletük játszik velük, hanem a valósággal néznek farkasszemet.

–  Azok… azok… ott mi vagyunk – dadogta a fiú.

Anna a vállába fúrta arcát.

– Az lehetetlen – motyogta újra. –  Nem én vagyok!

Érzékszervei, ujjai hegyén a bőre, szeme, az ajkaival szerzett élmény azonban mást sugalltak.

–  Hidd el! Magunkat látjuk – makacskodott a fiú.

–  Ötven évvel ezelőtt néztünk ki így – tiltakozott tovább a lány.

–  A tükör nem akkori képet mutat. Ne azt nézd, hanem kettőnket! Magadat meg engem! Amikor a szobába léptünk, másmilyennek látszottunk.

Körülnéztek, és azt tapasztalták, a helyiség megváltozott. Eltűnt a húsz évvel ezelőtti szekrénysor a kisképernyős televízióval. A kályha ugyanott feketéllett, a nagyjából ötven évvel korábbi divat szerinti bútorok viszont egészen máshol álltak. A függönyt még Gábor anyja varrhatta fiatalon. Anna iskolába járáshoz használt mogyorószínű kardigánja a széktámlán lógott, az ülésen sportszatyor kornyadozott, kék csomagolópapírba burkolt füzetek és könyvek kandikáltak ki belőle. A táskára csomózott madzagon vászontáska függött, benne a tornacipő és a fekete dressz, amit tornaórán viseltek a lányok.

–  Jézusom! – nyögött fel Anna. – Ez nem lehet igaz.

–  Én nem a tükröt nézem, és tanúsíthatom, ugyanolyan vagy, mint ahogy magadat onnan látod – fejével a csillogó üveg felé intett.

–  Álmodom. Csípj meg! – kérte kétségbeesve.

–  Jobbat tudok – Gábor magához húzta a lányt, és újra megcsókolta.

Úgy tűnt, másodpercek teltek el, mióta szédülve megölelték egymást, de az ifjú szervezet, amelyben most laktak, gyorsan reagált a közelségre.

Forgott körülöttük a szoba. Összetapadva tipródtak egymás körül, testük régen érzett ingereket küldött az agyukba. Hatvanöt év tapasztalata keveredett a kamasz szervezet hormonjainak követelésével, nehezen teltek be egymással. Ha tizenöt évesen megfelelő ismeretek, gyakorlat és bátorság híján kerítenek sort erre az ölelkezésre, legfeljebb ügyetlenkednek, csakhogy hat évtized tapasztalatának birtokában tudták mire figyeljenek, mit keressenek a másikban.

Bár Anna alig emlékezett sokra a tárgykörből, Gábor karjai közt mégis érezte mit tegyen, mire figyeljen, és mit nyújtson a fiúnak.

 

–  7 –

 

Megint elengedték egymást

–  Ez varázslat – mondta Anna. – Mindenki így jár, aki hatvanöt évesen csókolózik? – Barna hajkoronája alól, fényes szemekkel kutatta Gábor élénk pillantását.

–  A Sámán tette ezt. Lángra lobbant a rovásírással jegyzett álmoskönyv meg a hajpánt, és megtörtént a varázslat.

Leültek egymás mellé a két csővázas fotel között álló rekamiéra.

–  Varázslatok nincsenek – állította a fiú.

–  Akkor álmodunk.

–  Ahhoz túlságosan valóságos vagy. Kétséget kizáróan látom, valóságos vagy.

–  Akkor az eltelt ötven évet álmodtuk.

Gábor a fejét ingatta.

– Álomból felébredve emlékeznék arra, mit adtak fel történelemből vagy biológiából. Most viszont gőzöm sincs róla, milyen nap van ma, és milyen órák állnak az órarendünkben.

–  Én sem emlékszem rá, mi történt az iskolában – tépelődött Anna.

–  Az pedig baj, mert nem ártana, ha megfelelnénk a ránk szakadt szerepben.

–  Még mindig nem hiszem el, hogy ez valóság – Anna a fejét rázta. Lófarokba fogott haja csapkodott a nyaka körül.

Gáborban felébredt a vágy.

–  Bontsd ki a hajad! Mindig szerettem volna látni milyen, ahogy szabadon lengedezik.

A lány kis gondolkodás után megmozdult.

– Nem tudom, miért hordtam másképp. – Felállt, a tükörhöz lépett. Mire odáig ért, a dús hajkorona a vállára borult és szétterült. Ujjaival kifésülte, emelgette a tincseket.

–  Ebben az életedben hordhatnád így.

Dermedt, meglepett pillantással nézett a fiúra.

–  Miről beszélsz?

–  Arról, ami előttünk van. Az életünkről.

–  Az lehetetlen – rettent meg Anna. –  Csupán rövid káprázat játszik velünk. – Újra visszazökkent a fiú mellé. – Hallottam róla, hogy a halál perceiben végigpereg az ember előtt az élete. Ilyesmit érzünk talán, és befejeződik pillanatok múlva.

–  Miért nincs vége máris? – akadékoskodott Gábor

Néma fejrázással felelt a lány, aztán bizonytalanul kinyögte – Honnan tudjam?

–  Anna! – kezdte a fiú – fogalmam sincs róla miért, újra fiatalok lettünk. Talán másokkal is megesik ez, esetleg többször megtörtént már a tudtunkon kívül. A kivételes ebben az, hogy megőrizhettük előző életünk emlékeit. Szerintem kizökkent körülöttünk az idő a pályájáról és visszakerültünk oda, ahol ötven évvel ezelőtt éltünk. Vannak népek, akik évezredek óta hisznek a lélekvándorlásban. Velünk hasonló esemény zajlott le, és kivételesen, talán tanulságképpen megtarthattuk az emlékeinket.

–  A mi lelkünk nem vándorolt sehová! A saját testünkbe tértünk vissza! – kiáltotta Anna.

–  Valami tökéletesen irreálist tapasztaltunk az imént. Ehhez képest teljesen mindegy, kinek a testébe kerültünk. Nyilván van oka és magyarázata annak, hogy újra élhetjük az életünket!

Anna megrázkódott, aztán a vállára borult, és elsírta magát.

–  Ez ostobaság! – tiltakozott elerőtlenedve. –  Nem akarom még egyszer végigélni az egészet! – Hüppögve zokogott. –  Az évtizedeken át tartó magányt! A betegségeket! Szüleim elvesztését! A véres tüntetéseket! A sortüzet nyolcvankilenc nyarán! A sok száz halottat a Dózsa György úton! A kivégzéseket! Az utána következő két évtizedet, amikor egyre mélyebben kerültünk a nyomorba! Megint elém kerülhet az öregkorom, pedig kimondhatatlanul gyűlölöm! Újra éljem a fagyos teleket, a föld alatti életet az alagútban, a segélykonyhát, a kegyelemkenyeret, mindent?

Külsőleg fiatalnak látszott, a lelkében megint öregasszonnyá változott, aki kicsivel korábban a pufajkások elől bújt sietve a metróba.

–  Honnan veszed, hogy minden ugyanúgy történik? Miből gondolod, hogy egyedül maradsz? – húzta magához Gábor a reszkető, zokogó lányt. – Most egyedül érzed magad?

Anna kétségbeesve kapaszkodott belé. Lassan elcsendesedett, már csupán szipogott.

–  Nem akarom! – ajkait a fiú vállához szorította és újra elmotyogta a tiltakozást.

–  Nincs választásunk – csitítgatta a fiú. – Nem tudjuk, miképp kerültünk ide, és azt sem tudjuk miképp juthatunk vissza oda, ahonnan jöttünk. –  Elmerengve nézte a szép fiatal lány csillogó, hullámos, barna haját. – Elárulom neked, én jól érzem magamat itt.

–  Miért? – nézett rá maszatos arccal a lány. – Most mennyivel jobb, mint két órával korábban, akkor öt évtizeddel később volt?

Ez őrültségnek hangzott, furcsa módon mégis tartalmazott némi realitást.

–  Onnan eltűnt a remény. Csődöt láttunk csupán, kilátástalanságot és jövőtlenséget.

–  Most mit látsz?

–  Azt, hogy még mindaz nem történt meg, amitől tönkrement a jövőnk, amiből ide csöppentünk. Még bizakodhatunk. Másképpen alakulhat minden, mint előző életünkben.

Anna reménytelenül hajtotta vissza a fejét.

–  Nincs másik életünk – motyogta a pulóverbe. – Ugyanazt éljük újra.

–  Már most másképpen van néhány dolog – ellenkezett Gábor. – Korábban sosem jártál nálam, most itt vagy. Sosem mertelek megölelni, most szorosan tartalak, mert tudom, mit veszítek, ha elengedlek – eszébe jutottak a csók percei. – Nem érezted jól magad az előbb? Nem vettél észre különbséget a múlt és a jelen között?

Anna a fejét rázta, a tétova bólogatás igent is jelenthetett.

–  Nem lesz jó újra fiatalon a szerelem?

–  Kevés szerelemre emlékezhetem – válaszolta halk sóhajjal Anna. –  Néhány silány próbálkozásra és sok-sok csalódásra, magányra.

–  Azt hiszed tán, ugyanúgy alakul minden? Ötven éve beléd szerettem, és ezt először hallod tőlem. Nem változtat ez néhány dolgon?

Anna megint felemelte a fejét, kérdően nézett rá. – Velem leszel? – kérdezte. – Számíthatok rád?

–  Szeretlek Anikó – Gábor a régi megszólítást használta, azt, amelyik felnőtt korban kikopott közülük. – Kitartok melletted, amíg engeded.

–  Én is szeretlek – észrevétlenül tértek vissza a régi szavakhoz, fogalmakhoz.

Összebújtak, és nézték a vörösen fénylő parazsat. Nem az előző életükben kályhába dobott fahasábokból áradt a meleg, a tűztérben német brikett izzott, a falak között mindennapos fűtés tartotta távol a kinti zimankót. A függönyön túl egyre jobban fénylett a nap, szeszélyes ábrákat rajzolt a szekrény oldalára a lombját vesztett vén diófa ágain keresztül.

Gábor gyomra hatalmasat kordult, Anna felnevetett.

–  Bármennyit éheztem mostanában, sosem korgott a gyomrom. Az öreg szervezet hozzászokik a kevés élelemhez, takarékosan beosztja az elfogyasztott táplálékot, és hallgat.

–  Most rettenetesen éhes vagyok.

– Ugyanazt érzem, mint te. Régen ettem.

–  Biztosan találok itthon kaját. Anyám mindig hagyott ebédet másnapra.

Felugrott, a kamrához ment, aztán visszatért, a kezében két edényt billegtetett. A nagyobbikat, a fazekat letette a tűzhelyre, a másikat a viaszosvászonnal borított asztalra helyezte. A fazékban gulyásleves, kevés hús úszkált benne sok csipetkével, a lábosban krumplistészta várta az ebédidőt.

–  Hány óra lehet? – nézett szét a lány kutatva.

–  Azt hiszem, a konyhában tartjuk a vekkert.

Anikó tétován, a lakással ismerkedve nyitotta ki az ajtót.

–  Mindjárt dél – jelezte az időt. – Van rádiótok ugye? Ilyenkor adnak híreket.

–  Remélem, van – felelte Gábor. – Mindig szólt rajta valami zene. Azt hiszem, a másik szobában megtalálom. – Kissé tétován nyitotta ki az ajtót. Gimnáziumba járt, amikor átépítették a lakást, most idegennek talált néhány dolgot. Az emlékei nem csaltak, a rádió ott állt a kis polcon, amit az apja szerelt a falra.

Előbb recsegett, sercegett a készülék, azután életre kelt. A középhullámú frekvencián sugárzott adás szokatlanul zajosan, sercegősen szólt. Hosszan ismétlődő szünetjel után végre jelentkezett a bemondó, eldarálta a pontos időt, és bánatukra a dátum ismertetése nélkül vezette fel a műsort.

Nekiláttak az evésnek. A hírek, a bennük megfogalmazott propaganda elszállt a fülük mellett. Érdektelen volt az egész, akkoriban állandóan ugyanarról szóltak a beszámolók. Az ország mindig kongresszusra készült; sok kongresszust tartottak a pártvezetők. A nép dicsőségesen nyomult előre a szocializmus építésének útján, Kádár üzemeket látogatott, az amerikaiak agressziót követtek el valakik ellen. Fontos idézeteket citáltak Hruscsovtól, és a KISZ Kb. ülésezett. Ezek a frázisok, akkor is hidegen hagyták az embereket, most ugyanúgy leperegtek róluk, mint hajdanán. Sokkal fontosabb lenne megtudniuk, miként kerültek együtt ebbe a lakásba, miért nincsenek iskolában, noha elvben még tartana a tanítás.

–  Szeretném tudni, mi a lecke holnapra! – eszmélt rá Gábor a közvetlen előttük álló feladatok egyikére.

–  Nézzük meg a füzeteinket! Annak idején, rendesen feljegyeztem a feladatokat.

Emiatt nem hagyták abba a táplálkozást, a füzetek türelmesek.

 

–  8 –

 

Jó étvággyal megebédeltek.

– Évekkel ezelőtt elfelejtettem, milyen érzés éhesen asztalhoz ülni. – Gábor letette az evőeszközt a tányérja mellé.

– Jobb is, mert pocsék dolog a jó étvágy és a korgó gyomor egy ínséges évtizedben.

–  Legalább azt tudnánk, melyik évben vagyunk!

Anna válasz helyett beletúrt a táskájába, amit a másik életében, egy másik énje rakott rendbe. Idegenként nézegette a füzetek címkéjét. Történelem, matematika, német, orosz. Találomra ütötte fel az egyiket. A nyelvlecke fölött megtalálta a dátumot. Kis egyeztetés az órarenddel, és legalább az időpontot azonosították.

–  Ezerkilencszázhatvan, február huszonharmadika. Ez a mai dátum. Ötven évet mentünk vissza az időben.

Gábor összevonta a szemöldökét.

–  Kilencszázhatvan – ismételte. – Elsőbe jártunk. Az óceán túlsó partján még Eisenhower az elnök, a bátyám előző ősszel bevonult, pár hónapja katona.

–  Tizenöt évesek vagyunk – Anikó ölébe ejtett kézzel ült a táskája mellett. Észrevétlenül váltott a múlt idejű ragozásról jelen idejűre – Rengeteg keserűségben lesz még részünk.

Gábor megcsóválta a fejét.

–  Ne a keserűségekre gondolj! Derítsen jobb kedvre, hogy előttünk vannak a legszebb éveink. Chuck Berry pár hónap múlva megírja a dalt, az Édes kis tizenhat évest. Felköszönthetlek vele a születésnapodon.

Anna fájdalmas, könnybelábadó szemmel nézett rá. – Félek, Gabi.

A fiú hozzálépett, megfogta a kezét, felemelte, és ismét magához vonta.

–  Ne félj! Meglátod, ezúttal más lesz.

–  Megígéred?

Gábor bólogatott, újra megcsókolták egymást.

Lassan egy óra lett.

–  Mikor jön haza anyukád?

Gábor vállat vont.

–  Úgy három körül. Kettőig dolgozott Kőbányán, onnan valahogy akkortájt ért haza. Ha szerencsénk van, addig nyugtunk lesz.

–  Mosogassunk el! – javasolta Anna.  – Szerintem meglepődne, ha nyomokat látna hazaérkezéskor, és következtetne rá, hogy kettesben ebédeltél valamelyik osztálytársnőddel.

A lány a mosogatás végeztével kelletlenül vette magára a kabátot.

– Nekem is rejtély, mire érek haza. Tanulószoba után általában hat körül vergődtem be a város közepére. Meglehet, ma olyan nap van, amikor előre tudhattuk, hogy nincs tanítás és elmarad a tanulószoba. Ha pechem van, balhéznak velem este, mert arra számítanak, otthon töltöttem a délutánt.

–  Nehéz napok várnak ránk – bólogatott Gábor. – Nekem teljes homály van a fejemben az akkori hétköznapjainkról. Te emlékszel rá, melyik padban ültünk?

–  Lesz mit rögtönöznünk!

–  Elkísérlek – ajánlotta a fiú. – Van megbeszélnivalónk bőven, de eddig éppen csak felocsúdtunk a meglepetésből, amit ránk mért a varázsló.

–  Meg szerencsére erre – a fiú nyaka köré fonta a karjait. – Most tetszik ez a játék.

Pár perc múlva kibontakoztak az ölelésből, és elindultak a buszmegálló felé.

 

*

– Úgy néz ki, szerencsések vagyunk – a technikus megnyugodva nézte a konzol felett filmszerűen kibontakozó képeket.

– Remélem, igazad van. A Gép nem ugrálhat velünk összevissza az időben, minden apró hiba miatt. Jó, ha ezerévenként egyszer képes ekkora ugrásra – felelte a matematikus.

– Apró hiba? – ráncolta a szemöldökét a technikus. – Az általános atomháború napokon belül eltörölhette volna az egész civilizációt a Földről. Ez több mint jelentéktelen zűr.

– Igazad van, annál tényleg több. Jóvátehetetlen bűn. Nemcsak az emberiség életének vetne véget egy ilyen pusztítás, előidézheti az egész bioszféra kihalását.

– Leginkább az emberiség érdekel – elmélkedett a technikus. – Kinek fontos egy gyönyörű természeti tájakkal megáldott bolygó, amin a legértelmesebb lények a majmok, vagy a tengerekben úszkáló delfinek?

A matematikus hallgatott. Egyelőre megelégedett az eredménnyel. Az emberiség kiutat találhat a zsákutcából, ahová jutott. Felelősnek érezte magát a korábbi hibákért. Úgy vélte, a hiba az ő rossz munkájának a következménye. Az Őrzőknek éppen az a dolga, hogy elejét vegyék az ilyen tragédiának. Kevéssé aggasztotta a kudarc következményeinek rájuk vonatkozó része. Ha eltűnik az emberiség a Földről, a két Őrző szükségtelenné válik. Nincs civilizáció, amit őrizhetnének, nincs miért élniük, de ez sokadrangú szempont. Éltek már eleget, mióta ők az Őrzők. A következmények helyett a kudarc jelentette a nehezen viselhető terhet.

– Bízzunk benne, hogy jól választottunk – mondta. – Van rá ötven évünk, hogy meggyőződjünk az eredményről.

– Igaz! Ha minden ugyanúgy zajlik, mint első ízben, ötven év maradt a katasztrófáig. Azt hiszem, ajánlatos lenne a válaszutat hamarébb megtalálni. Az utolsó pillanatban tehetetlen szemtanúk leszünk csupán. Az a helyes, ha időben kanyarítjuk a megfelelő irányba a történelmet. Remélem, hogy a jelöltjeink találnak megoldást a bajokra.

A Technikus szedelődzködni kezdett.

– Nagyon remélem, hogy nem minden történik ugyanúgy, mint eddig, mert akkor hiába dolgoztunk, és a Gép hiába ugrott vissza velünk és az egész bolygóval félévszázadot a történelemben.

A Matematikus is összeszedte a holmiját, indulni készült. Egy ideig nincs dolguk a Gép közelében, nyugodtan hazamehetnek.


 Az oldal tetejére


 

 

Második fejezet: A hazatérés

 

–  1 –

 

Anna nyugtalan gondolatok között lépkedett felfelé a bérház kopott lépcsőjén. Nem tudta kitalálni, mik lesznek anyja első hozzá intézett szavai. Még jó, ha egyáltalán higgadtan sikerül köszönteni. Utoljára vékonytestű ötvenes, betegségtől megfogyatkozott asszonyként találkozott vele. Eszméletlenül feküdt két napja, akkor vett tőle búcsút a kórházban. Elárulták, alighanem utoljára látja. A nővérek elmondták, hogy az orvosok szerint az órái meg vannak számolva, és a szám kisebb húsznál. Mégsem virraszthatott mellette este meg éjszaka. Akkor ezekben az esetekben is igen szigorúan vették a látogatási időt a kórházakban. Reggel aztán telefonáltak, hajnalban meghalt.

Ereje teljében lévő, középkorú asszonyként fogja viszontlátni. Fiatalabb az ő igazi életkoránál, mégis hozzá hasonlóan sok borzasztó dolgot átélt. Annát zavarta, hogy több mint egy évtizeddel öregebb, mint az anyja lesz valaha, mégis teljes engedelmességgel tartozik neki. Ettől függetlenül nehéz pillanat lesz, amikor benyit az ajtón.

A lépcsőfordulóban tétovázott keveset, aztán mély lélegzetet vett, és lenyomta a kilincset.

–  Csókolom! – kiáltott be a csepp előszobából, és megpróbált mindent úgy csinálni, ahogy ötven éves emlékeiből felidézte. Tizenöt éves önmagát utánozta.

A régen hallott hang megszólalt, és csaknem megfagyott ereiben a vér.

–  Szervusz, Anna!

Anyja még matatott a konyhában az edények között, aztán kijött elé a konyhaajtóba.

–  Mi újság az iskolában?

Anna egyet tehetett, egykedvűséget színlelt.

– Semmi.

Gondolkodott rajta, beszéljen-e a délelőtt elmaradt tanításról, hazudjon-e valamit arról, hol töltötte az időt délutánig.

Szerencsésen megúszta. Baj nélkül indult az este, anyja nem sejtett semmit a délelőtti kanyargós ösvényről, ahol a lánya járt, és amelytől – ha a tudomására jut – bizonyára elkomorul.

Apja késő este ért haza.

–  Hol jártál idáig? – faggatta az anyja. – Már aggódtam.

– Megint egy átkozott szeminárium – sóhajtott panaszosan a negyvenes évei legelején járó férfi.

Anna kis híján elszólta magát – Nyavalyát szeminárium! Biztosan megint az Ildivel henteregtél!

Hallgatott az afférról. Elég lesz másodikban vagy harmadikban végignézni, ahogy megzavarja a nyugodt életet a családban.

Nézte apja barna haját a benne látható kevés ősz szállal. Húsz évvel élte túl az anyját, és ez a húsz év játszotta a legjelentősebb szerepet abban, hogy az ő élete magányos maradt. Zsarnokká vált apja a megengedhetőnél sokkal jobban ragaszkodott hozzá. Kiszolgáltatta vele magát, és ő egy évtizeden keresztül ápolta, mielőtt a kezei között utolsót lélegzett a régi hálószobában, a szúette ágyon. A zsarnokká lett ember élettelen, lepedőben himbálódzó testét kivitték a lakásból és szégyellte magát miatta, de megkönnyebbülést érzett. Másnap hívott egy ószerest, az fillérekért megszabadította őt a vén bútoroktól, amelyek az eltelt tízévnyi szolgálatra emlékeztették. Később sohasem talált magára. Végtelenül egyedül maradt egész életére.

Arcon csókolta, ahogy illik, aztán elvonult a szobába tanulni.

A német házi feladat semmi akadályt sem jelentett, német nyelvű üzleti levelek között élt három évtizedet. Ki kellett egészítenie a füzetében a párbeszédekből összeállított példát, és ez jelentéktelen gyakorlásnak számított. A magyar és történelem anyag visszaköszönt magányos estéinek olvasmányaiból, elegendőnek bizonyult, ha átlapozza a könyvet, ám a matematika meg a fizika lecke megoldhatatlan rejtélynek látszott. Sokat böngészte a tananyagot, míg halvány sejtése támadt arról, egyáltalán mi a feladat.

A tanulás végeztével bekészítette a füzeteit a táskájába, és múlhatatlan nyugtalansággal gondolt a következő napra. A két reáltárgy sokszor okozott kínos perceket régen. Most is rendkívül nehezen rángatta elő a feledés fátyla alól, az egykor nehezen elsajátított fizikaanyaghoz tartozó válaszokat. Azt tudta, ha nyugodtan akar élni, jól kell tanulnia, és jó jegyeket kell felmutatnia az ellenőrzőjében. Bajos lesz idős, sokat tapasztalt ember létére meggyőzően alakítani az iskolás lány szerepét, viszont ha állandóan azzal bosszantja a szüleit, hogy gyenge osztályzatokat hoz haza, akkor pokollá teszik az életét.

Egészen lefekvésig elfoglalta magát a tankönyveivel, és alaposan elfáradt.

Lefekvés után magára húzta a takarót, és eszébe jutott, hogy az, amit délelőtt Gábor karjai között átélt, még sohasem történt meg vele. Ennyire önfeledten senkit sem ölelt csaknem hét évtized alatt, és annak ellenére, hogy ma csupán csókolóztak, olyan fokú élvezet talált rá, amilyennel csekély számú szeretkezései alkalmával sem találkozott. Azon elmélkedett, milyen lehet vajon, olyan férfival ágyba bújni, aki viszonozza az érzéseit. Milyen lenne, ha a ruhátlan Gáborral fekhetne a puha takaró alatt. Erős karjaival átölelné, és megkapná tőle a meztelen testtel nyújtható örömöket.

Öléből lassan bizsergő érzés kelt útra a testében, a gyomrán keresztül felkúszott a melléig, majd a gerincén át eljutott az agyáig is. Bakfiskori szégyenkezés és bizonytalanság nélkül hajtotta fel a térdénél a hálóingét, kezével helyet talált a combjai között és álomra szenderedett.

 

–  2 –

 

Gábor este pontosan ugyanolyan aggályok között vágott bele a szüleivel folytatott párbeszédbe, mint barátnője.

Miután hazakísérte, hét elmúlt, amire hazavetődött. Emlékezete szerint gimnazista évei alatt ez sosem váltott ki vitát, és a memóriája jól működött. Szinte szó nélkül vették tudomásul késői hazatérését.

Amilyen gyorsan lehetett, eltűnt a szülei szeme elől, távol tartotta magát a veszélyeket rejtő beszélgetésektől.

Anyja, apja korán lefeküdtek, az esti pár órát sikeresen vészelte át magyarázkodás nélkül. Amikor végre magára maradt, ugyanazt tette, amit Anna. Tanult, mint valódi diákként soha. Mindent elkövetett, hogy megfelelően felkészüljön a következő nap megpróbáltatásaira. Majdnem éjfélt mutatott az óra, mire ágyba került. Idejében akart ébredni, ezért korai időpontra állította be az ébresztést.

A buszmegállóban várt a lányra. A mellette elvágtató diákok közül néhányat felismert, ők azonos osztályba jártak velük. Méltatlankodtak kicsit, mert nem tart velük a megállótól az iskoláig vezető pár perces úton, hanyag vállvonogatását azonban közömbösen tudomásul vették.

A harmadik busszal érkezett Anna. Az évtizedeken keresztül megszokott lófarkat Gábor előző napi kívánsága szerint kibontotta, haja a vállát verdeste. A kora tavaszi szellő alábújt a frizurának, a tincsek repkedtek a válla felett.

Az utóbbi néhány év szokása szerint arcon csókolták egymást, és az ismerős diákoknak felakadt a szeme a meglepetéstől.

–  Gyönyörű a hajad – ismerte el Gábor – Add a táskád! Viszem.

–  Hagyd csak! Nem vagyok vénasszony – élcelődött Anna, mire a fiú cinkos pillantást vetett rá a szeme sarkából.

–  Hogy ment? – természetesen az előző estére vonatkozott a kérdés.

–  Lehetett volna rosszabb is. Óvatosan bevágtam a duzzogóst, úgy tettem, mint aki buzgón tanul a következő nap óráira, és rájöttem, tényleg rengeteget pótolhatok, ha meg szeretném úszni a mai tanítási napot.

–  Ne aggódj! Ez gyorsan múló nehézség, pár nap alatt felvesszük a ritmust. Igazából elég lehet, ha átismétlünk ezt-azt, mert egyszer leérettségiztünk ezekből a tudnivalókból, aztán további negyven év alatt állandóan szinten tartottuk a tudományunkat.

–  Szerintem a negyven év inkább felejtést hozott. Matekból, fizikából meg néhány reáltárgyból nemcsak pótlásra van szükségem. Úgy lapozgattam a könyvemet az este, mint amit kínai nyelven írtak.

–  Majd segítek. Csarnokok tetőszerkezetét, daruk gémjeit, hídelemeket terveztem, és frissen tartottam magamban a tanultakat. Hidd el, osztályelsők leszünk!

–  Pillanatnyilag nincs kedvem ahhoz, hogy az osztály élére kerüljek, inkább megtalálnám a helyem az első, a második vagy a ki tudja hányadik padsorban.

–  Ne aggódj, ez semmiség!

Gábor hanyagul ledobta az egyik padra a táskáját, aztán elvette a lányét is, ledobta a mellette lévő helyre. – Add a kabátodat!

Anna természetes mozdulattal fordult a fiú keze alá, engedve, hogy megszabadítsa a vastag felöltőtől.

–  Köszönöm!

Néhány lánynak tátva maradt a szája a meglepetéstől.

–  Mi a fene! – lepődött meg Edit, a legjobb barátnő, aki közelről szemlélte a tizenöt évesek között rendhagyó viselkedést. – Nézzetek körül lányok! Filmet forgatnak itt valahol?

–  Mi bajod? – kérdezte Anna, azután felfogta, barátnője valami szokatlant tapasztalt. Arra még nem jött rá, ezt a meghökkentő dolgot a társával ketten produkálták.  

–  Nekem mi bajom? – döbbent meg Edit. – Ti viselkedtek úgy, mintha színielőadás szereplői lennétek.

–  Mi a hézag? – ért vissza Gábor a terem végéből, ahol a falra szerelt fogasokról a kabátok lógtak.

Anna előtt végre megvilágosodott a csodálkozás oka. A tizenöt évesek magatartásától idegenek az udvariasság felnőtt megnyilvánulásai.

–  Irigykednek, mert lesegítetted a kabátom.

–  Fogadtunk – magyarázkodott Gábor. Kapásból hazudta az első dolgot, ami eszébe ötlött. – Tudjátok, az a tét, képes vagyok-e egész héten át minden nap nagyfiú módjára viselkedni.

Egész kis csoportosulás állt körülöttük.

–  Megőrültetek? – álmélkodott továbbra Edit. – Tegnap a tanítás végén, mind a ketten egészségesnek látszottatok. Nem beszélve arról, hogy szóba sem álltatok egymással.

–  Ne törődj vele! – vágta el a vitát Gábor. – Az egész csupán fogadás. – Hátat fordított a hüledező diákoknak, és lezöttyent a padba.

Egy vékony, szemüveges, jelentéktelen külsejű lány tartott feléjük. Gábor felismerte Hédit, az osztály legszelídebb tanulóját, aki mindig szívesen segített mindenkinek.

–  Leülhetnék a helyemre? – táskáját a pad tetejére tette, egyenesen Gábor orra elé.

– Átülnél kicsit a padomba? Ha nincs ellenedre, beszélgetnék még Anikóval. – Szelíden Hédire nézett.

–  Tudod, hogy rosszul látok a leghátsó sorból – pislogott rá csillogó szemüvege felett.

Az utolsó sor említésére beugrott, melyik padban van a helyük.

–  Jól van – nagyvonalúskodott. Kézen fogta Annát, és indult a végre megtalált hely felé – majd odaülünk.

A mellette lévő helyen addigra már terpeszkedett egy fiú. Gábor felismerte egykori osztálytársát, bár emlékei szerint Satya pár hónap után kimaradt közülük.

–  Satya cimbora! Ha szépen kérlek, áttelepednél Anikó helyére? Szeretnék mellette ülni kicsit.

Fiúk között a kívánság korántsem okozott akkora meglepetést, mint egy másik nemű esetében. A kamaszos hencegések korában minden fiú azt bizonygatná, mennyire menő a lányok előtt, ezért kötelességszerűen szolidaritást vállaltak egymással. Satya bár fanyalgott, átült a másik sorba, két paddal előbbre.

–  Ez megvan – nyugtázta Gábor. – Végül, ha így alakult, akár maradhatnánk egymás mellett.

Elhelyezkedtek a padban.

–  Mit szól ehhez Zsuzsika néni? – kérdezte Anikó csekély aggodalommal.

Gábor a vállát vonogatta. – Fontos?

Zsuzsika néni véleménye tényleg keveset számított ezekben a kérdésekben, erre jól emlékeztek. Anna eleresztette a füle mellett a legutolsó kérdést, inkább kipakolta a táskájából a könyveit meg a füzeteit. 

 

–  3 –

 

Kísértésbe estek, hogy a padban pusmogva tovább folytassák az eszmecserét az életükben beállott változásról, de jobbnak látták, ha kerülik az óra alatti indokolatlan szereplést. Korántsem érezték magukat biztonságban jelenlegi énjükben, ezért óvakodtak attól, hogy magukra vonják a fizikatanár figyelmét. A többi diákkal ellentétben az ő emlékezetükből a korábbi órák magyarázata hiányzott. Nekik az előző óráról ötven évvel ezelőtt csengettek ki, és a fél évszázados messzeségből hiába próbálkoztak felidézni a régen hallott előadást, még nagy vonalakban is hézagos maradt a korábbi napok története a fejükben.

A tananyagon kívül számos dologgal támadtak gondjaik. Szinte minden fontos eseményre emlékeztek a következő ötven év történelméből, de az emlékeik mélyén sok-sok lyukat találtak a közvetlen közeli múltra vonatkozóan, pedig a többiek általában erről beszélgettek.

Idegen filmeket emlegettek, az ismert színészek és slágerénekesek körüli, régen feledésbemerült eseményeket. Ezeket a jelentéktelen dolgokat elfelejtették. Halványan felködlött ugyan a múlt, ennyi év távlatából azonban a sorrend bizonytalannak látszott. Ha részt vennének a társalgásban, akkor jó lenne tudniuk, a Cartouche vagy a Viva Mexico elkészült-e már, netán a következő évben kerül a mozikba. Emlékeztek Fantomas kalandjaira, azt viszont nem sejtették, melyik osztályt járták, amikor ellógtak néhány órát a tanításról és megismerkedtek a leleplezhetetlen bűnöző kalandjaival vagy Luis de Funesvel a Saint Tropez városát rettegésben tartó ügyetlen csendőrrel.

Keresték a hangot a társalgásban, elvegyültek a többiek közé, hiába. Mindentől függetlenül éppen arra vágytak, hogy egymás mellett maradhassanak, így aztán az első szünet ideje alatt csendesen kirekesztődtek az osztályból. Nem nagyon bánták. Egymás kezét fogva álldogáltak a folyosó végén a szertár ajtaját támasztva.

–  Még mindig nem emésztettem meg azt, ami velünk történt – mondta Anna kétségbeesett hangon. – Alig huszonnégy órája vénasszonyként botladoztam, menekültem két ronda borbáró elől egy lopott pokróc miatt, és most tizenöt évesen állok melletted a folyosó végén, és boldog vagyok, mert fogod a kezem. Ha egyedül lennék, valószínűleg megőrülnék a sokktól.

–  Annak én is örülök, hogy foghatom a kezed – Gabi megszorította a kezében tartott vékony ujjakat. – Azt pedig nem beszéled be nekem, hogy az eltűnt kort, a borbárókat, ősz hajadat vagy az én fehér szakállamat sajnálod! Nézz ki az ablakon! Ha kimegyünk a levegőre, már most sem fázunk, melegen tudunk öltözni, otthon fűtött lakás vár és nemsokára vége a télnek.

–  Nem fázunk, mert fiatal a testünk – ellenkezett a lány – a lelkem azonban fagyos.  Megkopott öreg csont vagyok, ugyanúgy, mint ahogyan azt tegnap ilyenkor az alagútban éreztem.

–  Pedig azt hiszem, célszerű beletörődnünk a változásba, és ha jobban belegondolsz, ez jó dolog. Ha elkaptak volna a pribékek, rosszabb lenne. Próbálj meg lélekben visszafiatalodni, különben sokat magyarázkodhatunk. Rögtönzéssé, hazudozássá alakulnak a napjaink.

– Eh! – legyintett Anna – Hiába vitatkozunk.

Becsengettek. Megint egymás mellé ültek le, arra a két helyre, amelyet kis furfanggal kisajátítottak maguknak még a nyolcórai csengetés előtt.

 –  Ha egyedül lennék, azt hiszem, én is beleőrülnék – súgta még oda padtársnőjének Gábor. Anikó haja az arcába lendült, ahogyan feléje fordult. Egészen közelről néztek egymás arcába. Mindketten ingert éreztek arra, hogy tovább közeledjenek a másikhoz, szerencséjükre időben észhez tértek.

–  Az biztos, ha elmesélnénk bárkinek a történetünket, akkor az őrültekházában kötnénk ki – súgta vissza Anna.

Belépett az osztályfőnök, és a tanterem megtelt csoszogó lábak zajával. Lustán mozdult a harminc fiatal. Úgy tettek, mintha vigyázzállásba merevednének, de még felületes szemlélő is láthatná az izgő-mozgó, forgolódó fiatalokról, hogy Zsuzsika néninek szikrányi tekintélye sincs a tanítványai előtt.

A hetes jelentése után végre mindenki leülhetett, az osztályfőnök megkezdte az órát a tantárgyhoz a legkevésbé tartozó szavakkal.

–  Banos fiam! Piroska néni azt üzeni, ma ne menj zongoraórára, mert elfoglaltsága akadt. Hétfőn viszont, légy ott a próbán!

Gáborba mintha villám hasított volna. Eszébe jutottak azok a kötelmek, amelyekről teljesen megfeledkezik, ha nem értesül az üzenetből a következő napok programjáról.

–  Igen tanárnő! – dadogta, és azon törte a fejét, vajon megy-e még a boogie a zongorán. Öt éve elmúlt, hogy utoljára hangszer előtt ült, addig azonban rendszeresen játszott.

Hetente kétszer zongorázott a hivatásos zenészeket helyettesítő zenekarban. Rohamosan értéktelenedő jövedelmét mások szórakoztatásával egészítette ki egy eszpresszóban. Vajon megváltozott fizikai képességeivel uralkodik-e az ujjain meg a billentyűkön? Piroska néni persze nem a boogiet kéri tőle számon, hanem valamelyik Czerni etűdöt vagy a Barcarolát, Fiebich Poemjét vagy a jó ég tudja mit.

 

–  4 –

 

Az első konfliktus, amelyet a feledésbe merült múlt hozott, a nagyszünetben köszöntött rájuk.

A másodikos Galambos feldúltan kereste Gábort.

–  Becsajoztál fiacskám? – rontott rá. Gábor alig emlékezett a fiúra, érthetetlennek találta, miről beszél. Mindenre számítva felkészült, és felállt a padból. Arra gondolt, jobb, ha állva várja a vitát, amely tizenöt évesen ritkán ér véget néhány sértő szóval.

–  Mi a problémád? – kérdezte. Fiatalon kerülte a civakodást, mert utált verekedni. Később a városi bozótosban megismerkedett néhány fogással, és megtanulta, hogyan védje meg magát. Öregen, az alagutak szövevényes hierarchiájában alkalmazkodott a környezethez, megőrizte az erejét és a lendületét, mert nem kívánt kiszolgáltatottan, másoktól függve tengődni.

–  Annáról, a csajomról beszélek. – Galambos szeméből fenyegetés villant. Gábor észlelte a sötét pillantást, és igyekezett résen lenni.

–  A tiéd? – kérdezte ártatlanul. – A tulajdonod?

–  Az enyém te kis pöcs! – az utolsó szónál lendült egyet a keze, de Gáborban pontosan működött a sok éves reflex. Jobb kezével félreütötte ellenfele csuklóját, felső testét villámgyors mozdulattal félrerántotta a másik irányból érkező ütés elől, és Galambos ökle akadály nélkül csapódott a falnak. A támadó fájdalmasan felüvöltött, szájához kapta lehorzsolt ujjait, és fenyegetően morgott.

–  Ezért még számolunk!

–  Előbb szerezz be magadnak sebkötözőt! – vigyorgott.

Akadt szemtanúja az afférnak, ők meglepődtek a gyors és meggyőző eredményen.

–  Most már birtokolhatsz – nevetett fel Anikó, és a győztes nyaka köré fonta a karját, majd arcon csókolta. – Megverekedtél értem.

Ezen az érzelemkitörésen meg sem lepődtek a nézelődők. Rövid idő alatt hozzáedződtek ahhoz, máshogy viselkednek, mint korábban, és végképp nem úgy, ahogyan elsős gimnazisták szoktak.

–  Gyere, keressük meg, melyik teremben van a zongora – Gábor kézen fogta a lányt. – Kipróbálom, tudok-e még zongorázni. Váratlanul ért ez a lecke, pedig úgy néz ki, az elkerülhetetlen feladatok közé tartozik.

Végig jártak néhány helyiséget, mire a második emeleten a könyvtárnak használt teremben rátaláltak a pianínóra. A nap láthatóan véget ért a helyiségben, a fogasok kabát nélkül árválkodtak a falakon, a padokban nem díszelgett táska, csak néhány lerágott almacsutka barnult. Itt-ott papírgalacsin, zsíros csomagolópapír vagy más szemét jelezte, délelőtt diákok éltek normális életet a teremben.

Leült a zongorához, és rádöbbent, zenei ismeretek terén feledés nélkül múltak el az utolsó évek. Végigsimított a billentyűkön. A hűvös, fehér-fekete elefántcsont puhán mozdult érintése alatt. Lenyomott egy akkordot, aztán figyelnie sem kellett, mozdultak az ujjai, és egy régi dal alakult ki az első próbálkozásból. Halkan énekelni kezdett.

 

Mákvirág egy rózsacsokorban

Egyre hullajtja szirmait.

 

Könnyedén kísérte az éneket a magányos zongorán. Alig csorbult az előadásmód, bár eredetileg öttagú zenekar adta elő a számot.

 

Hervadtan hullik, a rózsacsokor mondd

Hová tetted a virágaid?

 

Újdonságként hatott ez a lázadó, és lázító hangú szöveg az arrafelé lézengő hallgatóságra, csak Anna ismerte a dalt. A refrénre bekapcsolódott az énekbe, és Gábor automatikusan levitte a hangját a tercre.

 

Mákvirág vagy rózsavirág mindegy, ha már elhervadt

Száraz virága kóró ága szemétre dobva szétporladt

 

Együtt énekelték a refrént. Anikót nem billentette ki a hangnemből a vele egy időben énekelt második szólam, hiba nélkül fújta a dallamot.

 

Mákvirág vagy hazug csillag kidobtam és már nem érdekel

Hazugságszirmok szemétre dobva új tavasz jön, hát tűnjetek el!

 

A második strófát Gábor megint egyedül adta elő. Ujjaival az egész rock együttest helyettesítette a zongorán. Korábban számtalanszor eljátszotta a dalt még azután is, hogy a véres 89-es nyár után betiltották a többi lázítónak minősített Illés, Omega és Demjén szerzeménnyel együtt.

 

Új mese hoz új ígéretet

Hazudnak megint az álmaink

Álmokat látunk az ígéretekben

Hamisan mesélnek csillagaink

 

Mire újra a refrénhez értek, ácsorogtak néhányan a terem ajtajában. Csupa ismeretlen lány és fiú a szomszédos tantermekből.

 

Mákvirág vagy rózsavirág mindegy, ha már elhervadt

Száraz virága kóró ága szemétre dobva szétporladt

 

Anikó szeme megtelt könnyekkel. A szerzők a tragédia után írtak a dalt, és játszhatták néhány hétig. A közönség a magáévá tette, aztán a hatalom ráébredt; a hazug csillag és a mákvirág rá vonatkozik. A kész lemezeket bezúzták, a dal előadását betiltották. Mire a tiltás hatott, minden második ember megszerezte valamilyen hanghordozón a felvételt, és a dallam meg a szöveg, közkinccsé lett.

 

Mákvirág vagy hazug csillag kidobtam és már nem érdekel

Hazugságszirmok szemétre dobva új tavasz jön, hát tűnjetek el!

 

Az ajtó előtt elismerő morgással vegyített gyér taps hangzott fel.

Anikó kitörölte a szeméből a könnyeket.

– Soha többé ne játszd ezt! – kérte halkan, szinte szégyenkezve.

–  Mi ez a szám? – kérdezte az egyik lány. – Most hallom először.

– Rögtönöztünk kicsit – hazudott Gabi.

–  Jól énekeltek – dicsérte őket egy fiú, aki bátortalanul a vállára tette a kezét az imént megszólaló lánynak.

–  Tényleg rögtönöztünk – szabadkozott Anna kissé még mindig remegő hanggal.

–  Előző életedben nem hallottalak énekelni – csodálkozott Gábor, miután magukra maradtak.

–  Nem vertem nagydobra, az általános iskolában az énektanár beterelt az énekkarba. – Anikó ábrándosan gondolt vissza az ötven évnél régebbi időkre. – A középiskolában azután távol tartottam magam a kórustól. Később bizonyossá vált előttem, hogy egyedül maradok, és magányosan élem le az életemet, hát kerestem egy kis énekkart, ahol szerencsésen barátokra találtam. Ezekben az időkben az jelentette számomra a társaságot. Ott kezdtem újra az éneklést, és sokat tanultam a többiektől meg a karvezetőtől. Ezért sikerült az imént gyakorlás nélkül együtt énekelnem veled.

 

–  5 –

 

Gábor azon a napon is hazakísérte Annát. Ültek a pótkocsis autóbusz hátsó fülkéjében, és bámulták az ötven éves múlt homályába veszett tájat.

A főváros magja sokkal kisebb távolságra nyújtózott a peremkerületek felé, mint később. Nagy erdősáv húzódott Kőbánya és Rákoskeresztúr között, a lámpák fakón világítottak az út mentén. Alig hiányozott a világítás bárkinek, a járda nélküli úttesten teremtett lélek sem kóborolt. Az ablakon túl még derengett a késő délutáni világosság, a tél készült visszahúzódni, a hideg sokkal elviselhetőbbnek tűnt a közelmúltban megélt napjaik időjárásánál.

Nem állt még a híd a vasút felett, a többi befelé tartó busszal együtt jó hosszan várakoztak, mire a sorompóőr szabaddá tette előttük az utat. A vasút túloldalán, a Köztemetőig húzódó szántóföldön, ahol a nyolcvanas-kilencvenes években nyomdák és nagykereskedések épülnek, a tavalyi kukoricatermés megbarnult, száraz csonkjait látta meredezni.

A döcögős úton nagyokat vonaglott alattuk a pótkocsi, az ülés rázkódott, hintázott, akár az elvarázsolt kastély padjai a Vidámparkban.

Gábor a tenyerében melengette Anikó kezét.

–  Sok csapda vár még ránk – mondta. – Zavarba hozhatjuk magunkat egy-egy olyan kifejezéssel, vagy szófordulattal, amelyik még nem létezik, és később születik meg.

–  Más miatt kértem, hogy ne játszd többet a Mákvirág dalt – Anna fátyolos tekintettel nézte a tájat. – Zavarnak az emlékek – jelentette ki. – Felkavarna a múlt… – elakadt egy pillanatra, aztán helyesbített –… a jövő.

Kezébe temette az arcát, de megállta sírás nélkül.

–  Félek a jövőtől. Megint eszembe jutott a felnőtt korunkban ránk váró sok borzalom. Az üldözött és bebörtönzött barátok, rokonok, a betiltások, eltiltások, kivégzések meg a legszörnyűbb – elhalkuló hangon fejezte be – az a borzalmas sortűz a felvonulási téren 89-ben.

Anna két nap alatt másodszor említette a vérengzést, Gábor elkomorult.

–  A sortüzet tényleg ne említsd! – Most ő fordította tekintetét az ablak felé. – Ott voltam… – elhallgatott.

–  Sosem említetted – nézett rá végre Anikó.

–  Érthető! Az érettségi találkozókon nem az ilyenfajta eseményekre emlékezünk szívesen.

–  Megsejtettem, hogy baj lesz belőle – mondta Anna. – Azt hiszem, mégsem a sejtés miatt, hanem gyávaságból maradtam távol az eseményről.

Elcsattogott a végtelen hosszúnak tűnő tehervonat, és az őrházból kilépő bakter végre komótosan feltekerte a sorompót. A gémet tartó oszlop tetejére szerelt kolomp halkan jelezte: szabad az út.

–  Megsebesültél? – kérdezte.

Gábor elveszítette az önuralmát. Fejét a lány vállára hajtotta, és kitört belőle a visszafojtott zokogás. Szerencsére nem látta senki a feltörő indulatot, a kis pótkocsiban magukban utaztak. Ilyenkor a munkanap végeztével általában kifelé tartanak az emberek a városból, befelé majdnem üresen közlekednek a járatok. Ha akad utas a városmag felé, az a rázkódó pótkocsi helyett a vontató járműben keres magának helyet.

Anikó megölelte, szeretettel csitítgatta.

–  Ne haragudj! – gyengéden végig simította az arcát – sajnálom, hogy felzaklattalak. – A haját simogatta, mintha anyja lenne a fiúnak. Ismét keveredett a lelkében meglévő idős nő a fiatal test birtokosával. Lappangó anyai ösztöne szólalt meg.

–  Nagy megrázkódtatás lehetett – duruzsolta.

Gábor kínlódva bólogatott a lány vállgödrébe hajtott fejével.

–  A fiaim… – dadogta –… az ikrek – elakadt a szava.

Anna ráérzett arra, szörnyű tragédia emlékét hozta elő a fiúból. Jobbnak látta, ha csendben marad. Simogatta tovább a fiút.

–  Ssss – dünnyögte újra – ssss. Ne gondolj rájuk!

Gábor úrrá lett zokogásán, felemelte a fejét. Furcsa látvány volt a könnyáztatta arccal a lányra tekintő fiatalember. Az ő sírása nem a kamasz indulatából fakadt, hanem a megfásult, megöregedett, tönkretett vénember lelkéből.

– Bocsáss meg! Uralkodhatnék magamon – megtörölte maszatos arcát.

A busz döcögött velük tovább.

Hallgattak egy darabig, aztán Gabi újra megszólalt.

–  Ott álltunk Nagy Imre ravatalával szemben. Bizakodtunk, azt hittük, valami újnak, jónak a részesei vagyunk, végre visszaszerezhetjük a jogainkat, a függetlenséget. Azt terveztem szebbé teszem a gyerekeim jövőjét, a gyerekeim pedig a szabadságot keresték. Csendes forradalmat akartunk, vértelen változásokat. Azt terveztük, elszámolunk, és nem leszámolunk. Bizsergett a vérünk, mint ahogy a jövő kapujában, a sorsfordító szép percekben az szokás. Egy fiatal egyetemista, egy ifjúsági szervezet elnöke beszélt éppen. Azt kérdezte, szabadok lehetünk-e addig, amíg idegen csapatok vannak az ország földjén. Ekkor történt a borzalom.

Mély lélegzetet vett, aztán tovább folytatta a tragikus eseményről szóló beszámolót.

–  A Dózsa György út házainak tetejéről elkezdődött a lövöldözés. Nem apránként, tétován leadott próbálkozásokkal, hanem egyszerre, rádión kiadott vezényszóra. A SZOT székház tetejéről a mesterlövészek, a többi ház ablakaiból, háztetőiről a géppisztolyos munkásőrök lövöldöztek. Elmebetegekre jellemző mészárlás kezdődött. A lövészek meggyilkolták a szónokot és a koporsót őrző díszőrséget, majd dolguk végeztével szadista módon azokat irtották tovább, akik a rendezők által felállított kordon mellett vártak sorukra. Ők arra készültek, hogy a mikrofon elé, vagy a díszőrség sorába álljanak.

Megint elhallgatott. A feltoluló borzalmas emlékek nyomán be akarta fejezni a beszámolót, de kikívánkozott belőle a múlt.

–  A lövések zaja, és a sebesültek jajgatása iszonyú hanggá olvadt össze a téren. Mindenki a futásban keresett menekülést, de ez a hatalmas tömegben értelmetlen próbálkozás. Azok futhattak el, akik a Liget felé eső oldalon álltak, a házak irányában a falakig futhattunk, ott bezárult előlünk minden lehetőség. A Népköztársaság útjánál munkásőrök vágták el a továbbhaladást, a Dózsa György úton pedig mindkét irányban felsorakoztak a rendőrök, ott ők tartották fel a tömeget. Őket valószínűleg nem azzal bízták meg, hogy vegyenek részt a lövöldözésben, szerintem inkább a rend biztosítására parancsolták őket oda, aztán a lövésektől megzavarodott emberek önkéntelenül fokozták a szörnyűségek mértékét. Percekig tartott a gyilkolászás. Több mint kétezer ember megsérült, és mindenhol véres, vagy szétlőtt testű emberek hevertek az útburkolaton.

Majdnem ismét erőt vettek rajta az érzelmek, de uralkodott magán, és tovább mesélt.

–  Mellettem álltak felnőtt fiaim. Az egyiket szíven lőtték a gazemberek, a másik két lövést kapott, mindkettőt a hasába. Percekig vergődött a karjaim között, mielőtt meghalt. Mi nem terveztünk vérontást az elnyomók között, a munkásőrök bezzeg nem sajnálták a mi vérünket.

Némán zötykölődtek tovább a kockaköveken a sörgyár előtti dugóban.

–  Borzasztó – szólalt meg nagy sokára Anna. – Ne haragudj! Ha tudom, hogy ilyen szörnyű emlékeid vannak, kikerülöm a témát.

–  Nem te tehetsz róla, hanem azok a gyilkosok, akik azt a mészárlást végezték – felelte rekedten Gábor. – Szükségtelenül csinálták az egészet. Ha a forrongás megállítása a cél, elég, ha betiltják a megmozdulást. A tilalom nyomatékosításához elegendő néhány figyelmeztető lövés, és a tömeg szétszalad. Pár halott ugyanúgy megrémít és elhallgattat bennünket, mint a több száz. A gyilkosoknak azonban pár halott kevés volt. Azt mutatták meg, hogy a hatalmukban vagyunk. Arra törekedtek, hogy éreztessék velünk, bármit megtehetnek. Aljasságuk ugyanakkora, mint bármely tömeggyilkosság kitervelőjének aljassága. A pokolban Hitler, Sztálin, Pol Pot és ezek a szörnyetegek ugyanabban a bugyorban fognak főni.

Keserűen elhallgatott

–… ha van egyáltalán pokol – tette még hozzá kis csendet követően. – A feleségemet egy évre rá vitte el a bánat. Emiatt éltem húsz évig egyedül.  

–  Szörnyű – szólalt meg nagy sokára Anna. – Azt hiszem, mégis én jártam jobban, mert gyerek nélkül éltem le az életem.

A Pataki téren leszálltak, innen mentek tovább a Kilencessel, amelyik estefelé szintén üresen indult a végállomásról a belváros irányába.

Pár méternyi árnyékot találtak az autóbuszvezetők pihenőbarakkja mögötti néptelen, keskeny járdaszakaszon. Éjszaka a szomszédos kocsmából kikerülő részegek büdösre locsolták vizeletükkel a bódé falát, most ezzel nem törődtek. Örültek, hogy végre leltek egy helyet, ahol nincsenek szem előtt, és megölelhetik egymást.

Részvétből indult az ölelés, szerelmes egymásba fonódás lett belőle.  

–  Gábor! Gabikám! – ismételgette Anikó. – Tegnap óta várom ezt a pillanatot.

Gábor szorította és csókolta a karjaiba simuló lányt.

– Fél évszázadot vártam. Azóta szeretlek – felelte Gábor. – Eltökéltem: veled élem végig ezt az életet, ha hozzájárulsz.

–  Azt hiszem, én is csak veled bírom ki – felelte Anna. – Közös emlékeink vannak a szörnyűségekről, a jövőnkről. Ha nem szeretnélek férfiként, akkor is hozzád tartoznék. Senki sincs ezen a kerek világon, akivel megoszthatnám a gondolataimat. A fontosabb szempontot pedig már említettem. – Anikó széthajtotta a fiú kabátját, bebújt a két szétnyíló szárny alá. – Egészen más érzések kavarognak bennem, mint ötven évvel korábban, első fiatalkorom idején. Olyan vágyakat keltettél fel, amelyek a későbbi akadályok miatt elmaradtak tőlem.

–  Nagy tapasztalatunk van abban, miképp kerüljük meg az előttünk ágaskodó korlátokat – mondta Gábor. – Szüleink bármennyire tudatlanok a kettőnk dolgában, mégsem rosszindulatúak. Velük könnyebb lesz, mint ahogy a borbárókkal, a munkásőrökkel és a besúgók hadával boldogultunk.

 

–  6 –

 

A hétvége keservesen telt. A szombat elmúlt valahogy, délelőtt tanítás volt, utána Gábor szokás szerint hazakísérte Anikót, ám a vasárnap ólomlábakon járt.

Reggeli után Annában felötlött, hogy félévszázaddal korábban, első ifjúkorában, minden vasárnap ő végezte el a heti takarítást. A felnőtt élet rendszeres tennivalóinak gyakorlása után jelentéktelen megaláztatásnak számított a feladat. Éppen ellenkezőleg gondolt rá. Örömét lelte abban, hogy a békebelien rendezett otthon falai között tüsténkedhet. Ismerkedett az egyébként megszokott tárgyakkal, a könyvszekrénnyel, a horgolt csipketerítőkkel, a rajtuk álldogáló divatjamúlt, apró, porcelán csecsebecsékkel, a régi, elfeledett könyvekkel meg a későbbi életére elkallódó sok ódon kacattal. Kisgyermek korában szerette a fehér porcelánból formázott nyújtózkodó macskát, amelyik a kicsit kényesebb ízlésű emberekből a megvetéssel kiejtett giccs címet kapta, ám a gyermek ízlése még nem fogékony erre a jelzőre. Most újra találkozott ezzel a figurával, a rádió tetején állt. Nézegette, forgatta és kisebbnek találta, mint ahogy felnőttként emlékezett rá. Meglátta benne a talmit, mégis jóleső érzéssel fogta meg, és letörölte róla a port.

A tanulnivalóval még szombaton délután végzett, és kínok közt gondolt a vasárnap hátralévő idejére, amelyik várhatóan a legteljesebb unalomban telik. Semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy újra kezébe vegye a szekrénye polcain sorakozó lányregények akármelyikét. Mindet olvasta kétszer vagy háromszor valódi kamaszkorában. Inkább arra vágyott, hogy ünneplőruhát húzzon magára, megfésülködjék, és sétáljon egyet a régi Pest belvárosában. Úgy gondolta, mennyei dolog lenne, ha beülhetne valamelyik presszóba egy igazi kávéra. Azóta sóvárgott egy feketére, mióta a másik történelem fagyos délelőttjén Gábor felajánlott egyet a tea utánra. Azóta sikerült jóllaknia, az évek óta állandósult éhezés csillapult a gyomrában, a kávé még hiányzott. Megdöbbennének a szülei, ha eléjük állna, és kérne tőlük. Kissé prűd édesanyja és apja, ahogy öregedtek egyre jobban rátelepedtek, akár a zsarnokok, és tönkretették az életét. Most a felháborodástól bizonyára egy hétig duzzognának szótalanul.

Gábor hasonló gondban járt. Bár számára a délelőtt nem takarítással telt, azt elvégezte az apja, aki érthetetlen módon szinte élvezte ezt a férfiak számára dicstelen munkát.

A tanulással ő is végzett szombaton, azzal alig erőltette meg magát. A vasárnap neki is az unalmat hozta el. Délelőtt átfutotta a házban található újságokat, hogy legalább valamennyire tájékozott legyen a világ dolgaiban, aztán ebéd után leült a zongorához, felfrissíteni megkopott tudását.

Szíve szerint gitárt vesz a nyakába, és azon gyakorol, de tizenöt évesen még csak álmaiban pengethette későbbi éveinek kedvelt hangszerét. Szülei alig törődtek vele mit játszik, így feltűnés nélkül feleleveníthette a kedvenceit. Elkerülte a figyelmüket, hogy a sokéves gyakorlat, egészen más muzsikát csalt ki az ujjai alól, mint azt addigi tanulmányai indokolnák. Tizenöt évesen még csak ismerkedett az önállóan megformált dzsessz és rock akkordokkal, megfelelő tankönyv híján saját elképzelései alapján, hallás után sajátította el a hangzást. Most délután kettőig gyakorolt olyan darabokat játszva, amelyek a jövő termékei lesznek. Itt a lakásban ezt veszély nélkül tehette, hiszen biztos lehetett abban a szülei nem emlékeznek rá pár év vagy egy évtized elteltével, ha a rádióból meghallják a Csavard fel a szőnyeget vagy a Rock and Roll Rézit. Akkor nem jut majd az eszükbe, ezt hallották egyszer a gyereküktől.  

Kettőkor fogyott el a türelme. Lecsukta a zongorát, és kiment a szomszéd sarokra a telefonhoz. Tudott arról, Annáéknál van otthon vonal, hát kikereste a számukat a telefonkönyvből, bedobta a tantuszt, és torkában dobogó szívvel hallgatta a csengetést jelző búgást. Mint egy igazi kamasz.

–  Tudtam, hogy te keresel – suttogta Anna a telefonba a bemutatkozás után.

–  Örülök neki, hogy te vetted fel, és megúsztam a délutánt a szüleidnek való magyarázkodás nélkül. Úgy sejtem, zokon vennék, ha váratlanul arra kérném valamelyiküket, hívjanak a telefonhoz.

A lány tétovázott a válasz előtt.

–  Ez igaz. Mégis örülök a hívásodnak.

–  Hiányoztál – folytatta Gábor. – Egész nap azon fantáziáltam, találkozhatnánk valamilyen ürüggyel, és háborítatlanul együtt tölthetnénk néhány órát.

Egy pillanatra csend támadt a hallgatóban.

– Mindjárt megkérdezem anyámat – szűrődött át a recsegős telefonvonalon Anna hangja. – Tartsd kicsit a vonalat!

A háttérből alkudozás hallatszott, aztán végre megint beleszólt a készülékbe.

–  Gyere be félnégyre, a Filmmúzeum előcsarnokába, találkozzunk ott.

–  Köszönöm – felelte halkan Gábor. Kerülte a lehetőségét, hogy a hallgatóból kihallatszó férfihang gyanút ébresszen Anna anyjában. Bizonyosra vette, a szülők nincsenek tudatában annak, kivel találkozik a lányuk. Valószínűleg a barátnőjéről beadott mesével szerelte le a két gyanakvó embert.

Pest belvárosát ezerkilencszázhatvanban még gyönyörűnek látták ellentétben azzal, amivé a nyolcvanas-kilencvenes években vált, akkor szüntették meg a Rákóczi út villamos vonalait. A házakon most még jócskán látszottak a háborús belövések, valamint az ötvenhatos harcok golyóinak nyoma, az emberek mégis szerették a várost. Szépségét az épületek helyett a benne élő, járó-kelő emberek sokaságától kapta. A Filmmúzeum környékén, vasárnap délután nyüzsögtek a környékbeliek. A negyed lakói ilyenkor felvették a jobbik ruhájukat, abban mentek le az utcára. A fiatalabbak kettesben, a házaspárok a maguk előtt terelgetett gyermekeikkel, és felkeresték a kis cukrászdákat vagy valamelyik mozit; ott töltötték a délutánt. Sokan a nagyszülőkhöz igyekeztek, ők is megmártóztak rövid időre az élénk forgatagban.

–  Hová menjünk? – kérdezte Annától.

–  Teljesen mindegy, veled akarok lenni.

Kicsit forgolódtak a mozi előcsarnokában, ahol az intézmény nevéhez méltóan régi filmeket reklámoztak.

–  Ne a mozit válasszuk – javasolta Gábor. – Ott a vászon felől mindig beleszólnának a szavainkba, ha beszélgetünk, a hátunk mögött ülők meg morognának – kotorászott a zsebében, mire Anikó is végigkutatta a saját ruháját.

A mustra után kettőjüknek több mint harminc forint csörgött a markában. A hozzájuk hasonló tizenöt éveseknek ennyi bőségesen elég a vasárnap délutáni szórakozásra.

Az árakkal kapcsolatban a nagy számokhoz szoktak, és még zavarták őket a hatvanas évek elejének értékviszonyai.

–  Jó lenne, ha még megvolna az a tíz-tizenkét darab ezres, amiből a metrójegyet vettük abban a másik korban – mondta Anna.

–  Annyival valóban gazdagok lehetnénk, de azok az érmék használhatatlanok lennének, ha fizetni próbálnánk velük.

Kiléptek a mozi előcsarnokából.

–  Sétáljunk kicsit, aztán beülünk valahova, és nosztalgiázunk – ajánlotta kis gondolkodás után a fiú.

Kellemes sétát kínált az idő. Szinte teljesen elmúlt az a csekélyke hideg is, amely a hét közepén valóságos langyos tavasznak tetszett a számukra, amikor megérkeztek ebbe a korba. A koratavaszi négy-öt fok meleg érthetően a szabadba invitálta őket. Mások is szívesen járták vékony tavaszikabátban a napsütötte várost. Egyesek kardigánt vagy zakót kaptak magukra, úgy ugrottak le az újságárushoz vagy a trafikba. Zsongott körülöttük az élet, és a levegőben a szerelem ígérete lengedezett.

A Duna felé vették az irányt. Az egykori Erzsébet-híd romjait eltakarították, a háború után továbbra is ágaskodó pesti pilon bontása folyt éppen. Ezen a helyen állítják majd fel az új hidat építő gépeket. A tervezőasztalokon alakultak a tervek, akik látták, azt állították, ez is szép lesz. Elkészül, és Budapest ékességének számít.

Leültek egy padra.

–  Nézd ezt a várost! – Gábor körbemutatott a pesti oldal házai felé, aztán a Duna túloldalára, Budára is áttekintett. – Minden olyan nyugodt és csendes, mintha ez egy boldog ország jókedvű fővárosa lenne, pedig most születik meg az a berendezkedés, amelyik a későbbi adósságtól vergődő államkasszát és a korrupciótól szorongatott hivatalokat hozza magával.

–  Ezt körülöttünk kevesen érzik.

–  Tudom – bólintott Gabi. – Elfogadom az itt élők mentalitását. Első életünkben, a jövő ismerete nélkül mi is így éltünk.

–  Miért nem viselkedünk úgy, mint akkor? – kérdezte reménykedve Anna. – Elfeledhetnénk azt, amit tudunk.

A fiú átnézett a budai oldalra, a parti hegyekre.

–  Feledjem az ikreimet?

– Aggodalomnak és a keserűségnek szenteljük életünk minden pillanatát? – ellenkezett a lány.

–  Ezt a kérdést joggal fogalmazhatja meg bárki, akinek egy élete van. Nekünk kettő jutott, és ezzel felelősséget kaptunk.

Igazából Anna is így gondolkodott, mégis szerette volna kicsit jól érezni magát. Azt kérdezte magától, ha más megteheti, ők miért ne engedjék meg maguknak.

–  Szeretnék kis nyugalmat – ábrándozott. – Sokat bajlódtam öreg éveimben, most pihennék. Tudom, az a helyes, ha komolyan veszem a dolgokat, de jó lenne, ha úgy élhetném a napjaimat, mint aki szabadságot vett ki a munkahelyén. Még végiggondolom, milyen célt tűzzek magam elé a következő időben, és mielőtt a nyakamba veszem a terhet, kifújnám kicsit magam.

Nem érzett kedvet a magyarázkodáshoz. Csupán a régi vasárnapdélután bágyasztó hangulatára vágyott.

–  Szerdán délelőtt, előző életünk utolsó napján kávét ígértél nekem. Azóta is várok rá – folytatta a megkezdett gondolatot abban a reményben, hogy Gábor is visszatalál az ötven évvel korábbi hangulathoz. – Emlékszel? Negyedikbe jártunk, és az eltűnt idő nyomáról meg a nagynéni teasüteményéről tanultunk. Ugyanazokban a padokban ültünk az iskolában, mint most. Én kávéra vágyom. Azt ígértél, mielőtt a csoda megtörtént velünk. Teasütemény helyett a fekete lesz a csemege, ami visszavezet ide, a múltunkba. Ez ácsol hidat a két élet között, ez köti össze a múltunkat a jelennel.

Gábor ránevetett, aztán magához húzta. A Duna partján eltekinthettek attól, hogy a huszadik század közepén megbotránkozást keltenek az utcán a csókolózó tizenöt évesek. A rakpart ebből a szempontból területen kívüli helynek számított. Nyugodtan tehették, amit számtalan társuk is megtett a Dunamenti lépcsősoron ülve vagy állva.

–  Ne félj! Nyugtunk lesz egy ideig. Legfeljebb annyi bajunk lesz, hogy keveset látjuk egymást.

–  Annak sem örülök – mondta Anna.

Gábor gondolatai megint az őket körülvevő város felé szálltak.

–  Szerettem ezt a várost fiatalon – vette át a szót. –  Ütött-kopottan is szebb, mint később az ezredforduló hamis csillogásában lesz. Eben a korban szinte mindenki szegény, még azok is, akik a hatalmat tartják a kezükben. Megbocsáthatatlanok a bűneik, mert elindították a lejtőn az országot, de a városban járó emberek szeretetreméltóak. Nincsenek hajléktalanok az aluljárókban, még koszos, büdös aluljárók sincsenek. A nagy szegénység egymásrautaltságot jelent, és bár a titkosszolgálat rengeteg besúgót tart, a börtönök politikai foglyokkal vannak tele, még működnek az internálótáborok; a felszín mégis nyugodt, és akadnak itt boldog emberek szép számmal.

–  Erről beszéltem – erősítette meg Anna az imént hallottakat. – Legyünk kicsit fiatalok, ha egyszer úgy nézünk ki, mintha azok lennénk!

 

–  7 –

 

Lassacskán sötétedett, visszafelé indultak. Kiadós kört tettek a belváros utcáin, aztán az Akácfa utcában Gábor lábai szinte cöveket eresztettek egy helyen.

–  A Kispipa – mutatott a cégtábla felé. – Ott akarok kávézni.

Öt óra múlt. Bent a teremben egy köpcös zongorista játszott, és énekelt rossz minőségű mikrofonjába.

–  Egy legenda ül a hangszernél – intett Gábor a zongorista felé a fejével, amikor leültek. – A földgömb túlsó feléről zarándokolnak ide őt meghallgatni. Világhíres karmesterek, zongoravirtuózok és politikusok kíváncsiak a játékára.

–  Ki ez az ember? – kérdezte halkan Anna.

A muzsikus éppen új dalt kezdett.

 

Szomorú vasárnap száz fehér virággal

Vártalak kedvesem templomi imával

 (zene: Seress Rezső, vers: Jávor László )

 

–  Az ott Seress Rezső – súgta Gábor. Halkan szólalt meg a Szomorú vasárnap előadása közben, hiszen Ray Charles és a világ seregnyi más előadója után végre eredetiben hallhatta a dalt.

–  Azt beszélik róla – mesélte a zene után – a háború után felajánlották neki, menjen át Amerikába, vegye fel a dal után járó milliós nagyságrendű jogdíját, és kinevette őket. Azt válaszolta: uraim, honvágyam van már attól is, ha át kell mennem valamelyik hídon Budára. Nincs az a pénz, amiért én elrepülnék a Föl túlsó felére.

–  Pedig itt körülöttünk sokaknak forog a gondolat a fejében, hogy elmennek innen örökre.

–  Talán okkal.

Megérkezett a kávéjuk. Anna kéjesen szimatolta a gőzölgő italt.

–  Nem emlékszem rá, mikor hozott elém utoljára kávét egy pincér.

Gábor figyelme továbbra is a legendás híresség bűvkörénél időzött.

–  Fiatalon elmulasztottam, hogy meghallgassam, később pedig már az égieknek muzsikált – belekortyolt a kávéjába. – Hét vagy nyolc évig zongorázik és énekel még itt a Kispipában, aztán egy hideg téli napon átdobja magát lakása emeleti ablakán.

A rövid zeneszünetben állandósuló halk zsongás, pillanatok alatt feszült csenddé változott. Az ajtó felé néztek, és a terembe lépő egyenruhásokat láttak. Két rendőr és két munkásőr állt meg fenyegető tartásban, a bejáratban.

–  Senki se álljon fel a helyéről, vegyék elő az igazolványaikat! – tájékoztatta a teremben ülőket hangosan, jól érthetően az egyik, aztán kétfelé váltak, és elindultak az asztalok között.

Gáborék asztalához hamar odaértek.

–  Iratokat! – dörögte az egyik munkásőr kezét dobtáras géppisztolyán nyugtatva.

–  Nincsenek irataink – felelte Gábor.

–  Mi az, hogy nincsenek iratok?

–  Tizenöt évesek vagyunk – válaszolta a fiú.

–  Akkor mi a faszt kerestek ezen a helyen? – ordította a szürke egyenruhás hatósági közeg.

–  Sehol sincs kiírva, hogy tizenhat éven aluliaknak ide tilos a belépés – felelte Gabi.

–  Anyukáddal szájaskodj! – kiáltotta a munkásőr, és balkézzel szájon vágta a neki ellenszenves fiút, majd másik kezével, hirtelen mozdulattal rájuk emelte géppisztolyát.

–  Hagyd őket Barna elvtárs! Más miatt jöttünk – szólt közbe társa, és a kezével a föld felé irányította a fegyver rájuk szegeződő csövét. – Folytassuk a dolgunkat!

Gábor zavartan zsebkendő után kotorászott. Anna hamarébb találta meg a sajátját a ridiküljében, és együtt érzően nyújtotta felé.

–  Ez itt mind mocskos, imperialista ügynök! – ordítozott tovább az első, és fegyverével kört írt le a teremben ülők felé mutatva. – Legszívesebben mindegyiknek jól szétverném a pofáját! – a hangját nemcsak az előttük lévő asztalnál hallhatták, hanem az egész teremben. Mély lélegzetet vett, és teli torokból folytatta a dühöngést. Anikó kényszeredetten visszatartotta a lélegzetét, savanykásan bűzlött a munkásőr szeszpárás lehelete.

–  Végeztünk Barna elvtárs! – szólt rá megint a másik.

Gábor szégyentől és megalázottságtól égő arccal nézte, ahogy alacsonyabb rendfokozata ellenére a fiatalabb egyenruhás kénytelen visszafogni a társát, mielőtt részegségében egy sorozattal végigkaszálná a helyiséget.

A négy gonosztevő mögött becsukódott az ajtó, és mindenki fellélegzett. A zongorán felhangzott a Szeressük egymást gyerekek kezdősora.

–  Rohadt szemetek! – morogta halkan Gabi. A megtorolhatatlan megaláztatás sokkal jobban égette az arcát, mint a munkásőr ujjainak bőrén maradt nyoma.

–  Istenem! Hová csöppentünk! – sóhajtott magába roskadva Anna.

–  Az én nyugalmas, szeretetreméltó városomba, a béke korában – Gábort évek óta senki sem üthette meg büntetlenül, és most szégyellte magát.

Seress Rezső a refrénnél tartott.

 

… a szív a legszebb kincs,

ennél szebb szó, hogy szeretet a nagyvilágon nincs.

(Seress Rezső slágere)

 

A gyatra hangszóró recsegve adta vissza az énekes dalát.


Az oldal tetejére

 

 

Harmadik fejezet: Az árulás

 

–  1 –

 

A hét elején megbizonyosodtak róla, a tanulás valóban csupán kis fáradságot követel tőlük. Mivel kizárólag testileg látszottak alig serdültnek, viszont felnőtt aggyal gondolkodtak, a lecke elsajátítása könnyen ment. Előző életükben mind a ketten sok évig folytatták a tanulást érettségi után. Megszokták az összpontosítást, így a középiskola első osztályának anyaga jelentéktelen erőpróbának minősült, és a tantárgyak zöméből jóval többet tudtak az itt szükségesnél. Néhány anyagból felkészülésképpen mindössze ismételtek keveset. Akkor feküdtek neki jobban a tanulásnak, ha olyan anyag került eléjük, amit előszörre is hiányosan sajátítottak el, és utána keveset találkoztak vele. Gábor az orosszal, Anna a fizikával járt így. Csodálatosképpen még a matematika sem fogott ki rajta.

A többi tanuló egykedvűen tudomásul vette, hogy a szünetekben állandóan egymás társaságát keresik. Nem avatkoztak a dolgaikba, elfogadták ezt az állapotot, a tanárok végképp fütyültek arra, hogy az egyik osztályban két tanuló a szokásosnál jobban ragaszkodik egymáshoz. Osztályfőnökük vagy észre sem vette, az ülésrend önkényes megváltoztatását, vagy lényegtelennek tartotta a renitenskedést ahhoz, hogy ügyet csináljon belőle. Az órákon a két diák csendesen meghúzta magát, és a helycsere óta jobban szerepeltek a feleltetéskor, mint előtte. Ez neki tökéletesen megfelelt.

Egyelőre a szülők is hétköznapinak találtak mindent.

Az első napok megpróbáltatásai után elkerülték a csapdákat, nem akadt útjukba olyan feladat, amelyre emlékezniük kellene, és mégsem emlékezhetnek rá, mert ötven év távolából csöppentek bele egy életbe, amelyet nem ők kezdtek el.

A tinédzserekétől eltérő viselkedés, a határozott gondolkodás, az évek által megtalált bölcsesség feltűnés nélkül meghúzódott a gondolatviláguk mélyén.

A látszólagos béke nem ringatta őket hamis illúziókba. Mindketten tudták, előbb-utóbb szembekerülnek valamilyen konfliktussal. A felnőtt léttel járó önállóság és a független döntések lehetőségének hiánya kínozta őket. A maguk útját készültek járni, ahogy azt addig tették, és ez feszültséget okozott bennük. Először Anna borította fel a családjánál kialakult állapotokat.

A vacsora után nyugodtabb percek szoktak következni. Csütörtök este benyitott a konyhába az anyjához, aki a másnapi tízóraival foglalatoskodott.

–  Mondanék valamit – kezdte.

Az anyja, mint aki rosszat sejt, elsápadt.

–  Jézusom! Csak nincs valami baj?

–  Nincsen semmi baj, de azt hiszem, valamit el kell mondanom.

–  Anna! – rémülten csapta össze a kezét az anyja. – Csak nem… – jelentőségteljesen félbehagyta a gondolatot, mint aki attól is irtózik, hogy a kimondhatatlanra rákérdezzen. A lányában pillanatok alatt megvilágosodott, mit gondol róla az édesanyja.

–  Istenem anyu! – megcsóválta a fejét – Ennyire éretlennek látszom?

–  Az is vagy!

Anna észrevétlen ment tovább a sértés mellett.

–  Azt hiszitek, engedem magam véletlenül teherbe ejteni? Másról szeretnék beszélni – kérte ki magának.

Kicsit enyhült a hangulat.

–  Jár az osztályunkba egy fiú. Pár hete segítünk egymásnak a tanulásban, és azóta sokkal jobban megy minden. Szeretném, ha megismernétek, és megengednétek, hogy kicsivel többet legyünk együtt, mint amennyit az iskolában találkozhatunk.

Elkerekült szemekkel nézett rá az anyja.

–  Nekem úgy rémlik, mintha mégis olyasmiről szeretnél velem beszélni, mint ami ellen az előbb olyan nagy hangon tiltakoztál. Kiről van szó?

–  Banos Gabiról.

Az anyja hitetlenkedett.

–  Azt reméltem, az őszi dolgaitok után, abbahagyja a zaklatásodat az a fiú.

–  Zaklat? Mást tapasztalok.

–  Mást?

–  Sokat segít matekból, fizikából, meg a többi reáltárgyból. Egyébként értelmesen viselkedik.

–  Októberben nem így mesélted.

Anna előtt derengett valami ügyetlen affér, amibe ötven évvel korábban, a tanítás kezdetén keveredett Banossal. Ennek megismétlődése lehet a csodálkozás alapja.

–  Nyilván tévedtem – ellenkezett.

–  És most azt várod tőlem, legyek boldog, mert elcsavarta a fejed?

Éppen ilyesmire számított Anna, de eltökélte magát. Ezt az életét nem éli le egyedül.

–  Azt hiszem, félreértettél. Mindössze arról beszéltem, jobban tudunk együtt tanulni, mint külön, a fejem pedig a helyén van az eszemmel együtt.

–  Megkérdezhetem erről az osztályfőnöködet?

Anna a vállát vonogatta.

–  A jobbak közé tartoztunk eddig, így alig észlelhet változást az előmenetelünkben. Inkább a gyengéket figyeli, mint azokat, akik igyekszenek tanulni. Ha jobban hiszel neki, akkor kérdezd.

–  Tehát mit vársz tőlem?

–  Semmi különöset – vonogatta tovább a vállát Anikó. – Szeretnénk néha együtt moziba menni, és örülnék, ha kevésbé számoltatnátok el a perceimmel. Eddig is kerültem a ferde utakat, ezután sem áll szándékomba bujkálni. A múlt héten mégis hazudni kényszerültem. Szeretném, ha hétvégeken is találkozhatnánk, és mellébeszélés nélkül akarom ezt megoldani. Utálom hazugságot.

–  Sejtettem, hogy nincs minden rendben a vasárnapi moziddal. Hányszor vertél át eddig? – szemrehányó hangon szólt a kérdés.

– Ne nevezd átverésnek! – védekezett. – Hirtelen jött az ötlet, és most önként, kérdezés nélkül elmeséltem az igazat. Az átverést előre megszervezik, én pedig tartózkodtam eddig az ilyesmitől.

Anna megőrizte a hidegvérét, bár belül megmozdultak az indulatai. Sejtette, mégsem vezetne jóra, ha engedné, hogy eluralkodjék rajta a sértődöttség vagy a düh. Fura gondolata támadt. Úgy érvelt magában: – Én vagyok az idősebb akkor is, ha ebben az időbeli kavarodásban, a látszat miatt engedelmességgel tartozom anyámnak. Tapasztaltabb ember létemre pedig megengedhetem magamnak, hogy türelmes legyek.

– Egyszerűen, csalafintaságok nélkül szeretnék élni, és azt hiszem, az iskolai eredményeimmel meg a fegyelmemmel kiérdemeltem kis bizalmat tőled.

–  Tizenöt éves vagy!

–  Ahogy mondod – felelte hanyagul, és jobbnak látta, ha magában sem számol utána az állításnak. – Éppen ilyenkor várná az ember a szüleitől a bizalmat, különösen akkor, ha nincs ok a bizalmatlanságra.

Felemelte a tekintetét, és rövid ideig egyenesen az anyja szemébe nézett.

Az asszonynak természetesen fogalma sem lehetett arról, hogy az előtte álló gyerek más, mint akit addig nevelt, és a viselkedésében tapasztalt határozottság jóval nagyobb változásra utal annál, amit ép elmével felmérhetne. Ösztönösen ráérzett arra, valami lezajlott a közelmúltban, és az megváltoztatta gyermeke lelkét. Mindjárt meg akarta tudakolni, mi ez.

–  Mi történt veled mostanában?

Annát meglepte a kérdés, ám ha megosztaná velük az igazságot azzal hatalmas bajokat zúdítana a nyakába. Az lett a dolog vége, hogy éppen túljutott egy kinyilatkozáson, miszerint utálja a hazudozást, és ismét azt teszi, noha kényszerűségből.

–  A világon semmi – csóválta meg a fejét, aztán még hozzátette. – Lassan tizenhat leszek, és eszerint szeretnék élni.

Az anyja beletörődött, és megadta magát.

–  Bánja a fene – egyezett bele keservesen. – Egyelőre elégedj meg azzal, szombaton délután feljöhet ide az a fiú. A többit majd meglátjuk, ha megismertük őt.

 

–  2 –

 

Anna másnap reggel mosolyogva szállt le a buszról.

– Tegnap megdolgoztam anyámat – újságolta. – A hét végén várnak.

Gábor őszintén meglepődött a fordulaton.

– Nagyon felbátorodtál!

– Tudod, négy évtizedet töltöttem úgy, hogy az ő kedvük szerint éltem, és már akkor beláttam, helytelen, ha a következő nemzedék tagja egyetlen dolgot tesz, gondozza az őt felnevelőket. Akkor különböző okokból túlságosan kiszolgáltatott voltam, és nem álltam a magam lábára. Most ezt a hibát szeretném elkerülni. Időben tudtukra adom, hogy a természet törvényei között ott van ugyan a szülők tisztelete, az viszont sehol sincs megírva, a gyermek a saját szüleinek szolgálatán kívül semmire se törekedjék.

– Ehhez akkor is bátorság kellett – szögezte le Gábor.

– A szükség hozta így. A múltkor azt állítottam, örülök, hogy nem szültem gyereket, azóta meggondoltam. Sajnálom, hogy úgy történt. Mindenkinek kötelessége hozzátenni az élet és a nemzet fennmaradásához annyit, amennyire képes, és utódokról kell gondoskodnia. Ez az alapvető törvények egyike.

Anikó belekarolt a fiúba, és úgy lépték át az iskola kapuját.

– Ebben az életben gyerekeket akarok nevelni, ha annak eljön az ideje.

– Lehetek én az apjuk? – nézett rá Gabi.

A lány elmosolyodott.

– Ha kivárod a pillanatot, amikor a helyénvaló, akkor igen.

A tanteremben nagy nyüzsgést találtak.

Virág Satya padja körül gyülekeztek a diákok, főleg a fiúk. A vállak felett egy-két lány is belepillantott a képekbe, amiket Satya osztott szét a többiek között. A fotók érthető okokból inkább a fiúkat érdekelték.

– Nézd, micsoda autó! – lobogtatta az egyik lepedőnyi fotót Böglyös orra alatt Satya.

– A bátyádé? – kételkedett Bögi. – Odaállt valakinek a kocsija elé.

Gábor a képre pillantott.

Kisebb park méreteivel vetekedő előkertben álldogált egy böhöm nagy Chevrolet, annak oldalát támasztotta Satya bátyja. Az autó az ötvenes-hatvanas évek tipikusan amerikai, benzinzabáló terméke volt, és akkora gépháztető pöffeszkedett elől, amekkorával egy olasz autót befedhetnének elejétől a féklámpákig. A krómozott lökhárító egymaga nagyobb súlyt nyomhatott, mint az ezredforduló idején készült autók egész karosszériája, az ülések feletti tető helyett, a hátsó ülés mögé hajtott vászon érzékeltette, télen is használható a kocsi. Az hátulja a katamarán repülőgép kettős vezérsíkjára emlékeztetett, és ez magában másfélszeresére emelte a jármű üzemanyag fogyasztását.

– Azannya! – ismételgették az irigyek, Bögi tovább ócsárolta a járgányt.

– Fázhat benne a bratyód télen – rosszmájúskodott. – Ha egyáltalán övé ez a verda.

– Ez Kalifornia! Pupák! – méltatlankodott Virág Satya.

– Ne hencegj ezzel! – javasolta sokkal halkabban Bögi. – Te itthon élsz, miért ajnározgatod a hazaáruló bátyádat? Éljen, ahogy neki tetszik, te ne vágyakozz oda! Tévedsz, ha azt hiszed az a világ legjobb helye. Csal a kép.

– Ne hazaárulózd a bratyót! – kelt ki magából Satya. – Nem jókedvében disszidált.

– Nocsak! Még kiderül róla, részt vett az ellenforradalomban, fegyverből lövöldözött a népre, és emiatt lépett le.

– Semmi közöd hozzá!

– Öregem! – ámuldozott Hudák Pisti. – Ha egyszer én kijutok oda, addig vedelem a Coca Colát, míg részeg leszek tőle.

– A Cola alkoholmentes te majom – Virág Satya a tudatlanoknak járó fitymáló vigyorral nézett rá. – Megmondta a Cseke.

– Hiába kamuzol összevissza! – Hudák belelovalta magát a dühbe. – Innám a Colát, és Elvis Presleyt hallgatnám.

– Túl sokat hallgatod a Szabad Európa Rádiót – tért vissza a népneveléshez Böglyös. Cseke Lászlóra célzott ezzel, ő nyomta a rockot az említett müncheni rádióadón a fiatalok kedve szerint.

– Kussolj ezzel az agitprop dumával! – vágta rá Satya.

Talán tettlegességig fajul a vita, de az ajtóban megjelent az orosztanárnő.

– Mi ez a rajcsúr? – süvített végig a hangja a termen.

A hetes válaszolt vonakodva.

– Satya mutatta meg a képeket, amiket a bátyja küldött.

– Megnézhetem? – érdeklődött a tanárnő vészt jóslóan.

A fiú kényszeredetten szedte össze a többiektől az összefogdosott fotókat, és kivitte a tanári asztalra.

Mása néni – stílszerűen így neveztette magát – nagy figyelemmel tanulmányozta az anyagot.

– Ez a te bátyád? – kérdezte, és felmutatta a fotót, amelyen a túlméretezett Chevroletnek támaszkodott a fiatal férfi. Satya bólintott.

– A helyedben kevesebbet dicsekednék ezekkel az Amerikából küldött képekkel – közölte a tanárnő, és mintha fertőző dolgot tartana a kezében, a két ujja hegye közé csippentette a mostanra kissé viseletesnek látszó fotót, úgy nyújtotta a tulajdonosa felé. – Még azt a látszatot kelted, odakívánkozol te is, ahol ezek a pálmafák állnak.

– Még szép, hogy odakívánkozik – motyogta egy azonosítatlan hang a padok közül.

Mása néni szigorú szemekkel kutatott a hang gazdája után, aztán belenyugodott abba, ennek az információnak az eredete ismeretlen marad. Eldöntötte, elkezdi az órát, és ez neki azt jelentette, ettől a pillanattól csak oroszul szólal meg. A Lomonoszov Egyetemet elvégezve, nyelvi akadályok nélkül haladt a pályáján, azt pedig szívesen hagyta figyelmen kívül, a tanteremben ezzel egyedül ő van így.

A diákok legtöbbje utálta Mása nénit. Utálták az orosz nyelvet, pedig alig követték néhányan figyelemmel az unalmas politikát, az általános hangulat azonban azt sugallta, ne szeressük az oroszokat. Minél többet szajkózta a Rádió a szovjet-magyar barátságot, annál jobban unták az emberek a propagandát.

A diákok utálták a november hetedikén kötelező szovjet filmeket, és sokak emlékezetében élénken éltek azok a napok, amikor a félelmet keltő szovjet tankok végigdübörögtek az ország útjain. A pesti házak egy részét rommá lőtték, és visszaszerezték a hatalmat a Pártnak. Az általános utálatnak ezért aztán a gaztettekben vétlen ártatlanok is áldozatul estek. Nehezen verbuváltak közönséget a mozikba, a valóban szép filmekre is, ha azok a Szovjetunióban készültek, és a zenéhez kevéssé értők habozás nélkül lekommunistázták Csajkovszkijt.

Óra alatt óvakodtak az ilyen hiábavalóan rebellis gondolatoktól, mert Mása néni osztogatta az elégteleneket. Gábor és Anna, a többieknél sokkal jobban meghúzta magát, mert a számukra ködbe veszett első félévi anyag meg a hasonló módon homályba burkolózó általános iskolai négy év leckéi ezt az egy tárgyat tették igazán nehézzé.

Végre befejeződött a mindenki számára nyomasztó óra.

– Emlékszel még a Sierrámra? – kérdezte Gábor.

– Az autódra? – nézett rá Anna.

– Nyolcvanhatban vettem. St. Pöltenben sportcsarnokot épített a Hídelemgyár. Majdnem egy évig dolgoztam Ausztriában, és a Schillingben kapott napidíjból vettem a kocsit.

Anikó bólintott. – Egyszer hazavittél vele az érettségi találkozó után.

– Abban az időben még könnyedén kifizettem az üzemanyagot, aztán, az üzemanyagok árának egekbe szökése után az adó befizetése fenntarthatatlanná tette az autót, elfogyott a pénzem. A verda a nyakamon maradt, hiába kísérleteztem azzal, hogy pénzzé tegyem. Végül leszedtem róla a rendszámot, és bevittem a hivatalba, legalább a biztosítás meg a súlyadó költségei a zsebemben maradtak.

– Mi lett vele végül?

Gábor megvonta a vállát. – Semmi. Most ott rozsdásodik az udvar végében.

– Most? – nézet nagyot Anna.

– No, igen – Gábor arca elkomorult. – Szóval ott maradt az eperfa alatt. Arra kíváncsi lennék, vajon áll-e még az a fa, vagy elenyészett minden, amikor idekerültünk.

Anikó is elkomorult az emlékek hatására.

– Legalább jóllakhatunk, ha megéhezünk – beleharapott a tízóraijába.

 

–  3 –

 

Gábort váratlanul nehézségek elé állította a hirtelenjött hétvégi program. A forintjai elfogytak, és kihullott az emlékezetéből, mi a teendő ilyenkor. Élete utolsó két évtizedében egyre nagyobb szegénységhez szokott, mégis gazdálkodhatott némi pénzzel. Csökkenő értékű nyugdíja hónapról-hónapra pontosan megérkezett a számlájára, és ez megtanította őt arra, hogyan boldoguljon kevés pénzből. Alig költhetett magára, de maradt kis mozgástere, maga oszthatta be csekély jövedelmét.

Eleinte meglepődött azon, mennyire kevés élelemmel beéri a szervezete, és azon is elcsodálkozott, hogy testi ereje alig csökkent közben. Szerencséjére a különböző segélyhelyek is hozzájárultak a létfenntartásukhoz. Mindenkit megalázott a függés az alamizsnától, ám aki igénybe vette a Kínai Népköztársaság Vörös Segélyének adományait, a város által fenntartott menhelyeket, és beosztotta nyugdíját; ha keservesen is, élve maradt. Most nincs mit beosztani, hiszen a zsebe lényegében üres, mégis ehet, amennyit akar, és a ruházkodásra sincs gondja. Másféle szegénységben él, de kerüli az éhezés, a fagyoskodás. Üres kézzel azonban mégsem mehet háztűznézőbe.

– Szükségem lenne némi pénzre – mondta a vacsoraasztalnál a két fogás között.

– Kevés lett a zsebpénzed? – kérdezte az apja.

– Valahogy úgy.

– Ezt hogy értsük? – anyja elétette a második fogást.

– A szokásos kiadásaimra elégséges lett volna, de… – töprengett, miképp folytassa. –… kicsit eltérő ez a hónap a szokásostól – fejezte be.

Szülei várakozva néztek rá. Gábor számára világossá vált, ha az egész históriát nem is meséli el, a lényeg bizonyos vonatkozásaival muszáj megismertetnie a családját. Az idő döcögős menetéről jobb, ha hallgat, elmeorvoshoz vinnék a beszélgetés végén. A jelenben zajló eseményeknek persze hosszú távú következményei lesznek, és ha ésszerű módon szeretne berendezkedni az életben, akkor jól teszi, ha beszél Annáról és a hozzáfűződő érzelmekről. Emlékei szerint a lányokkal való kapcsolatai zavar nélkül zajlottak, legalábbis otthon. Arra nem emlékezett, hogy ezek a kapcsolatok hány éves korában jelentek meg. Valószínűleg meglepetést okoz a hirtelen változás, de talán megértik, többről van szó, mint gyerekes rajongásról.

– Azt hiszem, elérkezett az ideje annak, hogy meséljek nektek Anikóról. Ő ül mellettem az iskolában – kezdte.

– Ezt-azt már hallottunk róla. – Az édesanyja láthatóan elgondolkodott a hallottakon. Gábor örült volna annak, ha kicsit többet tud ezekről a kósza hírekről, de felesleges magyarázkodásba bonyolódna, ha kérdezősködik. Remélte, a következő perceket megússza ellentmondások nélkül.

– Tudom – játszotta meg a múlt ismerőjét. – Eddig nem beszéltem róla, mostanában sokat tanulunk együtt, és jobban mennek a dolgaink. Úgy érzem, kijövünk egymással.

– Nocsak – lepődött meg az apja. – ezúttal legalább kölcsönös a vonzalom? Az őszi szülői értekezleten kellemetlenkedésekről számolt be az osztályfőnököd.

Gábor szerette volna tudni, mi az ördög történt az ősszel, amiről az osztályfőnök tudomást szerzett.

– Zsuzsika néninek más dolga is van, mint naprakészen tartani a tanulók kapcsolatairól szóló meséket – Gábor vállvonogatás mögé rejtette, hogy sejtelme sincs arról, mi történt a tanév elején. – Észrevette, hibátlanok az osztályzataink, és semmi zűr nincs körülöttünk.

– Anna szülei mit szólnak ehhez? – gyanakvó hangzott a kérdés, de Gabi megörült neki. Gond nélkül válthatott a közvetlen problémára. Ez egyúttal a feladat gyakorlati részét jelentette.

– Szombat délutánra meghívtak, mert kíváncsiak rám.

Az apja füttyentett egyet.

– Ősszel még azt kérték, vegyünk ki a gimnáziumból.

Gábor megfontoltan válaszolt. Vigyázott az esélyeire. Mivel az őszi események emlékei is eltűntek a leélt ötven évvel együtt, a jelenre koncentrált.

– Azt hiszem, Anikónak sikerült meggyőznie őket arról, amit éppen most bizonygatok nektek. A tanulás szempontjából hasznos, ha együtt lehetünk.

Banosné a fejét ingatta.

– Nincs emögött disznóság?

Gábor őszinte sértődöttséggel nézet fel a tányérjából.

– Anyu!

– Na, jól van – sóhajtott belegyezően az asszony. – Feleslegesen nehezítenénk a dolgotokat. Örülnék, ha még várnál a komoly udvarlással egy keveset, de ettől még nem dől össze a világ. Azt viszont kikötöm, ha romlik a bizonyítványod, véget vetünk az egésznek.

Jelentéktelen feltétel – gondolta Gábor. Egyre kevesebb időt töltöttek tanulással, az orosz nyelvtől eltekintve perceket fordítottak csupán a leckére, mégis mindent tudtak.

– Ettől ne féljetek – egyezett bele könnyen a kívánságba.

– Van még valami – egészítette ki az eddigieket az apja. – Hozd el ide azt a lányt, mert meg akarjuk ismerni! Ezen kívül a béke akkor lesz tartós, ha mindig tudatod velünk, merre járkáltok, mivel szórakoztok. Nem kaptad meg bármihez a hozzájárulásunkat. Nem akarom, hogy bujkáljatok előlünk, ezért számíthatsz az engedékenységünkre. Korlátlan mennyiségű zsebpénzt viszont nem adunk. Ha elfogy, és kevés mozira, fagyira, jöhettek ide, békén hagyunk benneteket; feltéve, hogy rendesen viselitek magatokat.

Gábor elégedett lehetett a tárgyalással. Ennél jobb feltételekért hiába küzdene. Annyit kívánt elérni, amit megkapott. Magában hálát adott a szüleinek az iránta tanúsított megértésért.

 

–  4 –

 

Február utolsó napjaira teljesen tavasziasra változott az idő. Néha adakozó kedvében van a természet, és ilyenkor hamarébb megengedi a világnak a korai ébredést. Az emberek aggodalmaskodtak. – Nehogy aztán meglegyen a böjtje májusban! – mégis mindenki örült a napfénynek, a melegnek és a korán nyíló virágoknak.

Gábor nem a korai virágokból vitt magával egy csokorra valót szombat délután a Faragó családnál tett első látogatására, hanem az üzletben vásárolt egy kevéssé hivalkodó csokrot. Úgy tervezte, nem tékozolja el a pótlólagosan kapott zsebpénzt, és tartózkodik a túlzásoktól. Szükségtelennek vélte, hogy kocsikeréknyi rózsacsokorral a karján lépjen be Anna lakásába, inkább vitt magával egy üveg bort is, ne csak Éva néni, Anna anyja, hanem az apja, Kari bácsi is részesülhessen a figyelemből.

Kettesével vette a lépcsőfokokat, és lihegés nélkül ért fel a harmadik emeletre. Már elmúlt meglepetése a fiatal test képességein, hozzászokott az újonnan kapott lehetőségekhez, fiatalos lendületéhez és testi erejének megújulásához. Megigazította a ruháját, és megnyomta a csengőt.

Anikó szinte azonnal ajtót nyitott. Az eltelt rövid időből úgy tűnt, az ajtó mögött várta, mikor érkezik meg végre a barátja.

Gábor gyengéden megölelte, és arcon csókolta.

Éva néni látta a barátságos üdvözlést az előszoba tükréből.

– A közös tanulás hozott ennyire közel benneteket egymáshoz? – kérdezte zsémbelve, de a virágtól megenyhült rövid időre.

A nagyszobában foglaltak helyet. A fiatalok az asztal két oldalán ülve nagynak érezték a távolságot egymástól, de jobbnak látták, ha türelmet gyakorolnak.

Eleinte üres udvariaskodással teltek a percek. Jobbára Éva néni beszélt, faggatózott, és Gábor, Anikó segítségével sorra kerülte ki a rosszmájú buktatókat, válaszolta meg a kínos kérdéseket. Kari bácsi komoran ült a széken, néha kortyolt a borból és sűrű füstfelhőbe burkolózott. Pipája mögé bújva kilesett, megszemlélte a fiút, egyetlen lányának esetleges elrablóját, pedig ő lehetne a támasza idős korában. Mintha sejtené a jövőt, szentül hitte, túléli a feleségét, és akkor korlátlanul igényelhető segítség jár neki egyetlen gyermekétől.

A kezdetben kirakott apró sütemény lassan fogyott, Gábor megdicsérte.

– Finom ez a sütemény – dicsérte. – Anna készítette?

– Anna? – kérdezte kerekre tágult szemekkel az anyja. – Anikó ritkán jön ki a konyhába. Meggondolnám, hogy a teafőzést rábízzam-e.

– Köszönöm a reklámot, amit csapsz körülöttem! – válaszolta csípős hangon a lánya.

– Az igazság fájdalmas, elhiszem! – korholta tovább Faragóné. – Én ebben a korban, már otthonosan mozogtam anyám konyhájában.

Anna mérgesen tolta hátra a széket maga alatt.

– Akkor kimegyek, és készítek vacsorát – dühöngött.

– Segítek! – ugrott fel Gábor.

– Nocsak, fiam! – szólalt meg végre az apa. – Jöhetnél máskor is! Több segítséget kapnánk a lányunktól hétköznapokon is.

– Ezen nem múlhat semmi – válaszolta visszafogottan a fiú. Kereste a békés megegyezés lehetőségét a két morc felnőttel, akik láthatóan sértésnek tartották, hogy a lányuk udvarlót talált magának.

Az ajtót éppen csak behajtották maguk mögött, ne az legyen a látszat, azért mentek a konyhába, mert magukban kívántak lenni.

– Gondolom, azt várják, megköszönöm nekik az általuk nyújtott szívélyes fogadtatást – mondta halkan Anikó, a szobába nyilván behallatszott az elejtett megjegyzés.

– Hallok ám mindent! – kiáltotta ki Faragóné.

– Tudom! – szólt vissza Anikó mérgesen. – Azért hagytuk nyitva az ajtót, hogy ne keveredjünk gyanúba.

Csendesült az incidens.

– Fogalmam sincs, mi van itthon, amit felhasználhatnánk a vacsorához – tanakodott Anna. – Nyilván nem lep meg, hogy nem látsz a konyhánkban hűtőszekrényt.

Gábor is tudta, van hátra néhány év, mire az egyszerű háztartásokban általánossá válik a modern konyha legalapvetőbb eszköze. A kiváltságosak protekcióval szerezték be az üzletekben a szovjet importból származó Szaratov hűtőszekrényeket, és a jászberényi Lehel gyár alapításáig még három évet várhattak a vásárlók. A kísérleti gyártásból havonta származó néhány tucat magyar hűtőszekrény alig elégítette ki az igényeket, Kádár János frizsider szocializmusa már az elején is akadozott.

Hűtőszekrény híján ormótlan faláda, az örökké csepegő jégszekrény szolgált a módosabb háztartásokban a romlandó ételek tárolására. A hűtéshez nélkülözhetetlen jégtömböket az utcákat rovó jeges kocsikról vásárolták a háziasszonyok, és a hatalmas jégtáblákat a teherautón szolgálatot teljesítő árus törte darabokra a csákányával. Az asszonyok vödrökben cipelték fel a jeget az emeletre, és amíg elolvadt, hűtötte a jégszekrények belsejét meg a bennük lévő élelmet.

Két nappal a tavaszt jelentő március előtt Faragóéknak is kínos következményeket jelentett volna, ha a lassacskán felmelegedő kamrában tárolják a romlandó ételeket, ezért a jégszekrény hűtéshez feltöltve várta a hétvégét.

Anna szétnézett a csepegő hűtőben.

– Csinálunk hidegtálat – Előkészített mindent, amit a vacsorához használhatónak vélt. – Tudsz majonézt keverni?

– Rég ettem franciasalátát – sóvárgott a fiú.

– Most ehetsz – nyugtatta meg Anikó. – Mintha ezt tervezett volna anyám, pedig tudom, nem hallott még a kaszinótojásról meg egyéb hidegkonyhai ételről.

Egymásután vette elő az anyagokat aztán a szükséges eszközöket. Gábor kapott egy közepes vájlingot meg habverőt.

– Tojás van bőven. Szét tudod választani a sárgáját a fehérjétől?

– Húsz évig főztem magamra – súgta Anikónak a fiú.

Anna gyors, rutinos mozdulatokkal tisztította, darabolta a répát, zöldséget, aztán feltette a gázra a lábost, hogy megpárolja a keveréket. Míg a zöldség megpuhult, kockára vágott egy almát meg két savanyú uborkát.

Faragóné időnként gyanakvóan kilesett a szobából, gyötörte a kíváncsiság, mit készítenek a fiatalok. Leginkább attól tartott, hogy csókolózásra fordítják az időt. A szobaajtóból megítélhette, ha az általa tiltottnak ítélt dolgokkal foglalkoznak, előrelopakodott odáig, azután hagyta őket alkotni. Bízott benne, nagy felsülés lesz a vége a tüsténkedésnek, hiszen addig tényleg alig tanította a lányát a főzés tudományára. Arra számított, hogy ehetetlen lesz a készülő vacsora, ám ez alig zavarta, inkább szívmelengető gondolatokat ébresztett benne a képzelgés. Remélte, hogy sikerül elvadítania a fiút Anikó mellől, és a vágyai szerint ehetetlenre sikerülő étel megfelelő ürügyet szolgáltat majd arra, hogy a lányát eltiltsa Gábortól.

A két fiatal kemény iramban dolgozott. Folyóvíz alatt lehűtötték a párolt zöldséget, mert igyekeztek minél hamarébb eredményt felmutatni a konyhai sürgés-forgás után. Tálba tették az elkészült a franciasalátát, a tetejét kaszinótojásokkal díszítették.

– Főzd le a teát! – mutatott Anna a főző felé, maga pedig serpenyőt, olajat, prézlit és sajtot vett elő. Felütött még egy tojást, bepanírozta a felszeletelt sajtot, és nekilátott kirántani.

Gábor önállósította magát; csészéket, tányérokat keresett, evőeszközöket rakott ki az asztalra. Éppen végzet a terítéssel, mire Anikó befejezte a sajt kisütését.

Faragónét az illatok előcsalták a szobából, Anna szigorúan rászólt.

– Várjatok még kicsit! Elmosogatunk, rendet rakunk, és szólunk, ha végeztünk.

Éva nénit furdalta a kíváncsiság, ettől elfeledkezett lánya tiszteletlen hangneméről, és csendesen visszament a szobába. Amikor újra előjött, minden készen állt. Két gyertyatartóban parányi lánggal lobogtak a rendszeresen előforduló áramszünetek esetére tartalékolt gyertyák, a tányérok mellett szabályos rendben odakészítve díszelegtek a szalvéták és evőeszközök. A kannában gőzölgött a tea, és a pirított zsemle rózsaszínű tornya kupacban állt a franciasalátás tál mellett.

– Mi ez? – nézett nagyot Faragóné. A hűtőszekrény nélküli korban hihetetlen ritkaságnak számított az asztalon látott étel. – Honnan vettél rántott húst?

Faragó egy vállalati fogadáson találkozott franciasalátával, felismerte az eléjük tálalt ennivalót.

– Franciasaláta – mondta, és végre kivette a szájából a pipát.

– Jó étvágyat! – Anikó hellyel kínálta őket. – Az rántott sajt. Meglátjátok, ízlik majd.

– Erre kíváncsi vagyok – kételkedett az anyja.

– Szedek nektek – ajánlkozott a lánya, és nekilátott az adagok kiosztásának. – Gábor hozd ki légy szíves a szobából a bort, apu szívesen iszik boros teát!

Fenségesre sikerült az étel. A két felnőtt előbb gyanakodva, aztán egyre bátrabban, a különlegességet élvezve evett.

– Ez tényleg finom – ismerte el Faragó. – Hol tanultad meg a készítését?

– A lányoktól meg a háztartás tanárnőtől. – Anna puszta kényszerűségből ismét hazudott. Mit tehetett volna?

– Máskor ne csak a fiatalember kedvéért látogasd meg a konyhát! – csipkelődött az anyja, bár az ízletes vacsora fogyasztása közben, valahogy másként viszonyult a lánya dolgaihoz, mint a délután kezdetén.

– Ennek a fiatalembernek a segítsége nélkül ez a vacsora nem jöhetett volna létre – felelte Anikó.

Gábor majdnem elnevette magát az ismerős szavak hallatán. Eszébe jutottak a kilencvenes évek tévéműsorai és filmjei, ezeket ajánlották készítői az elhangzott fordulattal a nézők figyelmébe.

–  Ha ez a fiatalember sűrűbben lesz vendégünk, többször lehet segítségemre a tanulásban, akkor marad időm bőven arra, hogy időnként meglepjelek, vagy inkább meglepjünk benneteket ínyencfalatokkal. Mellesleg ne szólítsátok fiatalembernek! Gábor a neve.

Békülékeny hangot tükröztek Anikó gondolatai. Célszerűtlen dolognak tartotta az ellentétek felszítását, ha élhetnek békességben is.

– Főzzek nektek kávét? – készségeskedett tovább.

– Este hat után? – kérdezett vissza az anyja. – Isten ments! Ébren tölteném az éjszakát.

– Hát akkor ma elmarad a feketeleves – tárta szét a kezét a lánya.

Gyanakodva néztek rá a felnőttek. – Mire gondolsz?

Anna elmosolyodott. – Természetesen a kávéra.

 

–  5 –

 

A mosogatás idejére kevesebb figyelemben részesültek, mint a vacsora készítése közben. Ennek ellenére halkan beszélgettek, mert olyan dolgok kerültek szóba, amire nincs elfogadható magyarázatuk.

– Valami rémlik nekem a Satya körüli incidensről – suttogta Anikó. – Amióta ezt először átéltük eltelt ötven év. Egy-két dolog mégis eszembe jutott ebből a históriából.

– Rosszak a megérzéseim – felelte Gábor szintén halkan, ám feleslegesen aggódtak a hangerő miatt. A felnőttek a szobában a rádiót hallgatták, és az edénycsörgés zaja elnyomta a beszélgetésüket.

– Úgy emlékszem, a fényképek körüli herce-hurca előzte meg azt a nagy cirkusszal végrehajtott letartóztatást.

– Figyelmeztethetnénk a fiút – vélekedett Gabi.

– Próbáld meg! – ajánlotta Anna. – Azt elfelejtettem, milyen napon zajlott a táskavizit meg Satya elhurcolása. Kis szerencsével még időben közbeléphetünk. Ha sikerül elhárítanunk a letartóztatását, akkor bizonyosságot szerezhetünk arról, beleavatkozhatunk a jövő alakulásába.

– Abba máris beavatkoztunk. Emlékszel bármire a kettőnk mostani életéről?

– Ezek egyelőre csak számunkra fontos események. A jövő alakulására még nincsenek hatással. Viszont ha egy ember sittre vágását megelőzzük, akkor többek sorsán is változtathatunk.

Ragyogóan telt a délután és az este, de mind a ketten érezték a hiányát az intim együttlétnek. Testük vonzotta egymást. Hétköznap délután, az iskolából hazafelé az üres buszon, többször kerültek közelebb egymáshoz, mint így a felnőttek szeme előtt. Mégis bíztak benne, hogy később, más alkalmakkor eljön majd az ideje a pár perces, nyugalomban eltöltött visszahúzódásnak az egykori cselédszobában, ahol Anna lakott.

– Meglátod, megoldódik minden – búcsúzott Anikó.

A behajtott előszobaajtó takarásában megkockáztattak egy futó ölelést.

 

–  6 –

 

Gábor hétfőn, az első lehetséges alkalommal félrevonta Satyát a folyosó egyik védettebb zugába.

– Tudod, hogy a hatóságok figyelnek téged? – kezdte.

– Tehetnek egy szívességet – nyegléskedett Satya.

– Meglehet, hogy más tervük van, nem az hogy szívességet tegyenek.

– Miből gondolod?

– Az egyik szomszédunk takarítónő a Pártházban. Azt mesélte, fenik rád a fogukat.

Gábor is rákényszerült a hazugságra. Mint ahogy senki, úgy a barátja sem hinné el, hogy egyszer átélte ezt az egészet, és emlékeiben él az a végzetes pillanat, amikor a munkásőrökből és az egykori ÁVH tagjaiból verbuvált osztag átkutatta az összes táskát az osztályban, hogy eredményként elvihessék egyiküket.

– No és? Mit csinálok, amibe beleköthetnek?

– Nem tudom cimbora – kertelt Gábor. – Azt hiszem, hihetetlennek találod, amit hallasz tőlem, pedig igazat mondok. Ezek látványos akcióban akarnak téged letartóztatni, és pár hónapra lecsukni.

– Mi a franc ürügyet találhatnak erre? – értetlenkedett még mindig a fiú.

– Biztos lehetsz benne, találnak ürügyet, aztán lecsuknak, és kicsapnak az ország valamennyi középiskolájából. Az egész életedet tönkreteszik.

– Hülyeség! Tele van az ország olyan emberekkel, akik nálam sokkal fontosabbak.

– Lehet, csakhogy az elrettentő példa, amit veled felmutatnak, sokakra lesz hatással, az pedig a káderek malmára hajtja a vizet. Kis félelemkeltés, kis erőfitogtatás. Egy diktatórikus hatalomnak erre mindig szüksége van.

– Nem tehetek róla. Ez nem az én természetemen és tetteimen múlik, hanem az övékén.

– Mégis elejét vehetnéd, ha óvatosabb lennél.

Satya gondolkodott keveset. Aztán a kamaszos indulatokon átszivároghatott valahogyan a félelem is, hiszen ismerte a hatalmat, amelyet sokakkal egyetemben gyűlölt. Mivel erről a hatalom képviselői, a KISZ-titkárok, a helyi besúgók, a befolyásos emberek környezetükben lévő gyermekei tudtak, kölcsönösen utálták egymást.

– Tegyek lakatot a számra? – nézett a barátjára.

–  Célravezető lenne, de másról van szó.

Most következett a legfontosabb, ezért zajlott az egész beszélgetés. Gabi alaposan megfontolta miként adja elő a lényeget, mert ezen múlott a fiú jövője.

– A közeli napok valamelyikén átkutatják az osztályt, a padokat meg a táskáinkat. Jól tennéd, ha gondoskodnál róla, hogy semmit se találhassanak nálad.

– Soha sincs nálam semmi. Legfeljebb a zsíros kenyeremet vehetik el tőlem.

Gábor megcsóválta a fejét.

– Ezek nagyobb rondaságra készülnek – habozott a következő mondat előtt, mégis folytatta. – Kompromittáló anyagokat keresnek majd, és találnak is. Újságokat, iratokat, fegyvert.

– Ez ostobaság. Nincs semmilyen kompromittáló újságom, pláne fegyverem.

Gábor ezt másképp gondolta.

– A bátyádtól kapott képek eléggé ingerlik őket, de ennél sokkal súlyosabb dolgok után kutatnak majd. A Szabad Európa Rádiónak címzett leveleket meg pisztolyt keresnek. Én a helyedben gondoskodnék róla, semmi ilyesmit ne találhassanak a táskádban.

A fiú összehúzott szemmel nézett rá.

– Miről beszélsz? – kérdezte gyanakodva. – Lehet, hogy éppen te rángatsz engem bele valamibe?

Most Gábor jött zavarba.

– Minek nézel? – kérdezte. Pontosan ettől félt. Annyira hihetetlennek tűnik az előadása, hogy Virág Satya arra gyanakszik, ő akarja bajba rántani.

– Én a te oldaladon állok – folytatta. – Elég régóta ismersz már.

– Ebben a hitben barátkozunk régóta. Ezután gondolkodhatom azon, tényleg így van-e – szigorú tekintetét a barátjára függesztette. – Azt pedig jól tudod, nincs pisztolyom.

Gabi a beszélgetést lezárandó megveregette a fiú vállát.

– Bocs öregem! Ne vedd tolakodásnak, gondoltam figyelmeztetlek, fenik rád a fogukat.

 

–  7 –

 

A csütörtöki tornaórán Anna az első percekben megrándította a bokáját. Előbb leültették a kispadra, aztán, mivel látszott, sajgó lába az óra végéig sem jön rendbe, a tornatanár megengedte, hogy átöltözzön. A tanterem felé bicegett, és meglátta Böglyöst, amint a főbejárat felől igyekszik az osztály felé. Kezében kis újságpapír csomagot vitt összehajtogatva egy kisebb könyv méretére.

Anna barátságosan intett a fiúnak, de Bögi leszegett fejjel nyomult előre, mint akinek sietős a dolga. Gondolataiba merülve, a lábai elé kerülő kockaköveket figyelte, és szinte szaladt az osztályterem irányába. Anikó kissé meglepődött a látványon, hiszen Böglyösnek a tornaórán van a helye. Arra gondolt, vajon mit keres a folyosón, de a fájdalom elterelte a figyelmét a különleges pillanatról. Utol akarta érni, és megkérdezni tőle, mi járatban van ilyenkor errefelé, de fájós bokája meggátolta abban, hogy a nyomába érjen a sietős léptekkel ügető fiúnak. Megint belenyilallt a fájdalom, megállt, a lépcsőkorlátba kapaszkodott, és megpihent. Mire felért a második emeleti kerengőre, megint a hátát látta Böglyösnek. A folyosó másik végén lévő lépcsőházban csapódott mögötte a lengőajtó.

Nem tulajdonított jelentőséget a dolognak, máskor is megesett, hogy valamilyen KISZ megbízás, esetleg más munka miatt Böglyös vagy valamelyik funkcigyerek külön utakon járt. Lezöttyent a folyosóra kitett kispadra, és ott várta meg a kicsengetésig hátralévő pár percet. Még akkor is ott üldögélt, amikor a többiek feljöttek a tornatermi öltözőből. A bokája egyre jobban sajgott, ezért örült, hogy támaszra talált a barátnőjében, és szívesen vette Edit támogatását úton a padja felé.

A következő óra a szokott módon kezdődött. Mása néni elfoglalta a helyét a katedrán, és hallgatta a hetes orosznyelvű jelentését az osztálylétszámról. Éppen megadta az engedélyt a leülésre, amikor a folyosón csattogó lépések zaja után szinte berobbant a terem ajtaja, és pillanatokon belül elözönlötték a helyiséget az egyenruhások.

Anikónak és Gábornak innentől ismerősen zajlottak az események. Ugyanúgy ment minden, mint ötven évvel korábban, akkor élték végig először ezeket a mocskos perceket.

– Senki se mozduljon! – üvöltötte el magát az egyik munkásőr, és megemelte a kezében lóbált dobtáras géppisztolyt. – Átkutatjuk a termet.

Anna megtámaszkodott a padon, mert megint belenyilallt a bokájába a fájdalom.

– Süket vagy? Ne mozdulj! – ordított a munkásőr, és felé lendítette fegyverét.

Anikó rémülten engedte el a padot.

– Kezeket magas tartásba! – vezényelt az orosztanárnő. – Fegyelmezzétek magatokat, ne az elvtársaknak legyen erre gondja!

A gyerekek feszengve emelték magasabbra a kezüket.

Civil ruhás rendőrök nyomakodtak közéjük, és kezdetét vette a kutatás. Végigvonultak az egész termen, és módszeresen kidobáltak mindent a padokból. Megtaposták a füzeteket, könyveket, felkapták a táskákat a földről, tartalmát kiborították a kis asztalkákra. Ha valami lepotyogott, akkor félrerúgták, ne legyen láb alatt. A tanulók elképedtek a brutális jelenet láttán. Ilyenhez hasonlóval eddig csupán a filmekben találkoztak, és ott általában a múlt rendszer csendőrei, nyilas katonái vagy a nácik végezték a kutatást ilyen módszerekkel a szegény munkásfiatalok között.

Mindenki óvatos távolságtartással adott utat a nyomozóknak.

A bejárat felőli oldalon kezdték a kutatást. Az első padsort hiába dúlták fel, hát hozzákezdtek a középsőhöz, végül az ablak mellett folytatták a keresést. Satya táskáját felfordították, kiszóródott belőle minden. Valami koppant, és a padra esett.

– Hát ez meg mi? – nézett a rendőr a fiúra. A kérdezett megvonta a vállát.

– Tudom is én – felelte meglepetten.

– Honnan is tudná! – méregette a rendőr, aztán két ujjal megfogta a papírt, és kilódította a padra a csomag tartalmát.

Egy eredetileg feketére festett, foltosan fénylő revolver koppant az asztalon.

A megnémult osztály csendben figyelte a fejleményeket. Satya arca elfehéredett, szája résnyire megnyílt, már-már megszólalt, aztán inkább csendben maradt.

– A fasiszta kurva anyádat! – kiáltott fel a rendőr, és hatalmas pofont kevert le a bénán álldogáló fiúnak, aki az ütéstől megtántorodott, nekiesett a mellette álló gyereknek. – Sötétben bujkáló ellenforradalmár! – Elkapta a fiú csuklóját, hátracsavarta, és villámgyorsan megbilincselte.

– Vigyék innen ezt a szemetet! – meglódította Virág Satyát az egyenruhások felé.

A fiú szája sarkából vér szivárgott. Megtántorodva, magatehetetlenül dőlt a felé törtető munkásőrök irányába, akik elkapták, és időt sem engedtek neki arra, hogy lábra állhasson. Megmarkolták a könyökénél, átnyalábolták a hóna alatt, és ráncigálták magukkal. A fiú hiába próbálta meg a lábait járásra használni, a két géppisztolyos mindig úgy taszigálta, ne vergődhessen a saját lábára, ne hagyhassa el a termet méltósága maradékát megtartva.

Az osztály döbbent némasággal figyelt.

Az egyik rendőr hanyagul zsákba söpörte Satya holmiját, de nem igyekezett mindent összegyűjteni. A fizikafüzet teljesen értéktelen politikai szempontjából, ezért azt a pad alatt hagyták. A legfontosabbat, az igazi bűnjelet külön tasakban, egy civil nyomozó vette birtokba.

– Ne vonszoltasd magad! – dühöngött az egyik munkásőr. A könyökét fogta Satyának, és figyelmen kívül hagyta, hogy éppen ő gátolja a fiút a járásban. Indulatosan belevágott a derekába a fegyver tusával. A fogoly fájdalmasan felnyögött, elveszítette maradék erejét, és ezután tényleg mozgásképtelenül csüngött a két fegyveres markában. Cipője orra a kövezetet sikálta, amint ernyedt testét vonszolták kifelé. Kis koppanás jelezte, ahogy a lába átdöccent a küszöbön.

Az elnémult teremben egy ideig senki sem mert megmozdulni. A marcona fegyveresek távoztak, ott maradt közöttük a félelem, a döbbenet és a megaláztatás nyomorúsága. Zsibbadó karjukat alig tudták fenntartani a magasban, sokan már korábban leengedték csuklójukat a fejükre.

– Pakoljatok össze! – mordult rájuk végre Mása néni. – Ilyen társaitok vannak! – ítélkezett megvetően, mintha közülük bárki tehetne arról, hogy mit tesznek a társaik.

A szégyentől piros arcú fiúk, az ijedtségtől szipogó lányok nekiláttak a rendrakásnak.

Senki sem vette magára a történteket, egyikük sem szégyenkezett az esemény miatt, ám a kutatással járó kényszer, a vádaskodással való iménti szembenézés, a saját tulajdonuk feletti jogok elvesztése, a kiborogatott táskák kivétel nélkül haragot váltottak ki mindenkiből. A kamaszkorú fiúk számára ennél sokkal kisebb erőfitogtatás is megalázó, a lányok pedig egész egyszerűen megrémültek. Megijesztette őket a fegyveresek megjelenése, behatolása abba a személyes szférába, amelyhez eddig annak lehetett köze, akit ők odaengedtek. Kiszolgáltatottnak érezték magukat a törvényt mindig a saját kedvük szerint értelmező rendőröknek, munkásőröknek. Ez olyan inzultusnak számított, amely azt a benyomást hozta magával, mintha ők is elszenvedői lennének a verésnek, amelyben Satya részesült.

– Nem értünk el semmit – állapította meg Anikó letörten, szipogva.

– Csendet! – kiáltotta el magát kivételesen magyarul Mása néni, ám az általános morajban, amely a rendrakással meg az egymás között halkan elsuttogott-mormogott megjegyzésekkel, a döbbenet hangjaival járt, ez személytelenül hangzott, így nem vette magára senki. A tanárnő tapasztalta a hiábavalóságot, ezért elfeledkezett a fegyelmezetlenség megtorlásáról.

Egész nap nyomott maradt a társaság hangulata. Az erőszakszervek megjelenése a tanteremben, egyik társuk letartóztatása, és otromba módszerekkel végrehajtott elhurcolása sötét hangulatba kergetett mindenkit, még a pedagógusokat is.

Az igazgató hangszórókon keresztül tájékoztatta a fiatalokat a történtekről, és beszédében bőségesen kitért az imperialisták által végzett aknamunkára meg arra, hogy a fiatalok sérülékeny lelkivilágában milyen alattomos féreg módjára rágó gondolatokat ültet el a Szabad Európa a műsorain keresztül. Elsősorban a Tinédzserparti hallgatásától óvta a fiatalokat, ám ez annyit ért, mint a falra hányt borsó.

A gyerekek tényleg visszarettentek az egyenruhásoktól és a fegyvereiktől, a számukra azonban ez függetlennek látszott Cseke Lászlótól és az általa szerkesztett Tinédzserpartitól. Most már valóban féltek. Nem a Szabad Európa Rádiótól, hanem a hatalomtól.


Az oldal tetejére

 

 

Negyedik fejezet: Szeretők.

 

–  1 –

 

– Fogalmam sincs róla, ez miképp történhetett – mondta Gábornak Anikó a buszon, amikor a nap végén hazafelé utaztak. – Figyelmeztetted őt. Nem?

– De igen – bólogatott a fiú. – Ám Satya nekem azt válaszolta, nincs pisztolya, és nagyon meggyőzően beszélt erről.

– Ennek ellenére vigyázhatott volna jobban. Úgy látszott, szándékosan hívja ki maga ellen a sorsot.

– Ez csak a látszat. Az a gyanúm, hogy a fegyvert a nyugati újságokkal együtt, idegen kéz rejtette a táskájába.

Nagyokat zötykölődött velük a busz a kátyús úton.

Noha Anikó bokája kevésbé fájt, ha állva utaznának, bizonyára szenvedést okozna a sérülés.

– Ezt valaki így intézte – folytatta Gábor. – Másodszor néztem végig ezt a förtelmet, és ezután bizonyos vagyok abban, a barátunknak a fegyverhez nincs köze, azt valaki odacsempészte. Régi módszere ez mindenféle titkosszolgálatnak, különösen a szovjet típusú ÁVH-nak és származékainak.

– Vajon milyen lehet a lelke annak, aki ezt elkövette? – morfondírozott Anna.

 

–  2 –

 

A tettes lelkében attól a pillanattól viharok dúltak, mióta látta a társát elhurcoló munkásőröket és rendőröket. Böglyöstől ugyanis távol állt a gonoszság. Ugyanolyan ártatlan emberként látta meg a napvilágot, mint bárki.

Pár napja elmesélte otthon, miképpen hencegett a nyugaton élő testvérével és az általa küldött fényképekkel Satya. Akkor másra számított. Őt is meglepte a váratlan tapasztalat, amiben tudatlanul és felkészületlenül részt vállalt. Most éppen az apja előtt álldogált, és félszegen, tisztelettudó gyermek módjára azzal kísérletezett, hogy megtalálja a lelki egyensúlyát. Nem szegült szembe az apjával, aki az általa csak hírből ismert hivatalban, és nagy hatalom birtokosaként dolgozott, de sajnálta az osztálytársát.

– Délelőtt ideadtad nekem a csomagot, és nem árultad el, hogy fegyver van benne – próbált illő nyugalommal és tisztelettudással szemrehányást tenni.

– Nem kellett róla tudnod.

Bögi tétován ringatta magát álló helyzetében, testsúlyát lábujjairól a sarkára helyezve, aztán vissza.

– Azt hittem, hogy megijesztitek kicsit, ne lázítson minduntalan a bátyja csodálatos autóival meg egyéb kincseivel.

– Azt tesszük – nyugtatta meg az apja.

– Ezért kivégezhetik – vetett ellen a fia. – Fegyverrejtegetésért halálbüntetést kaphat.

– Másképpen mennek ma már a dolgok, mint egy-két éve. Más a célunk.

Böglyös Péter, az apa a belső elhárítás tisztje, amióta létezik az osztály. Pontosan tudta, a fiának lelki gondjai lesznek az akció után, és jó előre felkészült az eset kezelésére. Érezte, hogy a fiú hűségének próbája és egyben megszilárdítása lesz a táskavizit, ámbár a delikvenst egyéb ok miatt tartóztatták le. Andris hűségének megszilárdítása miatt felesleges ekkora hajcihőt csinálni, ahhoz kevesebb is elég. Mindent együttvéve azonban erre is használható volt az akció.

Szilárdan hitt abban, hogy a néphatalom fenntartásához szükségesek az ehhez hasonló ügyek, mert a fegyelem megacélozásának legjobb eszköze a félelem. Úgy vélte, nem a gimnáziumban tanuló párszáz fiút és lányt kellett megfélemlíteni, hanem az egész országban élő aljanépet, az ellenforradalmi csőcseléket, akik sajnos még mindig többségben vannak. A letartóztatásról majd beszámol a Rádió, és írnak az újságok. A hűséges újságírógárda, –amelyiknek szinte valamennyi vezetője a belsőelhárítás valamilyen rangú tisztje – megfelelően kiszínezi az eseményt, később pedig beszámolót költenek a hátérről is. Remekül tájékoztatják az olvasókat a világ dolgai felől, óvják a fiatalokat attól, hogy ugyanazokkal a gondolatokkal nevelődjenek, amelyek az idősebbeket menthetetlenül megfertőzték.

– Nézd fiam! – kezdett hosszabb magyarázatba. – Láthatod, hogy a társaid között milyen hatékonyan terjed az ellenséges aknamunka. Milliók nevelésének érdekében szükséges néha kissé nagyobb szigort alkalmaznunk az elhajlókkal szemben. Ebbe keveredett bele az osztálytársad. Alkalmat teremtünk arra, hogy a munkásosztálynak megmutassuk a helyes irányt, megláthatják az ellenállás hiábavalóságát. A jövő a néphatalomé, és ez ellen nem szabad és nem érdemes szervezkedni, de ennél többet akarunk bemutatni. Odáig sem szabad eljutnia senkinek, hogy a gondolataiban megfertőződjék. Egyszerűen tilos arra gondolni, hogy másként is lehet élni.

– De hát Satya nem csinált semmit.

– Az előbb elmagyaráztam – sóhajtott nagyot az apja. –  Nem szabad megvárni, amíg a gondolatok tettekké érnek! Már az ellenséges, a miénktől eltérő gondolatokra is lecsapunk. Azt pedig tudod, hogy ez a fiú hogyan érzett irántunk. Még valóban nem tett semmi törvénybeütközőt. Tételezzük fel, elnézzük neki, hogy a saját feje után menjen, és előbb-utóbb megteszi azokat a cselekedeteket, amelyekért most a bűnt megelőzve felelősségre vonják.

Bögi bólintott egyet, hiszen az apja bizonyára igazat szól. Mindenki tudta, hogy az osztályban többen gondolkodnak úgy, mint a letartóztatott srác, és ennek bizony az az oka, hogy irigyelik a fiú nyugati környezetből származó ruháit, farmernadrágját, hanglemezeit, karóráját. Magától értetődik, elfogadhatatlan az, ha sokak véleménye egyezik az övével, hogy a fennálló rend keveset nyújt nekik.

– Mondd, kisfiam – folytatta az idősebb Böglyös. – Bajod van azzal, ahogy élünk?

– Milyen bajom lenne?

– No, látod! Hazánk és a néphatalom anyagiak terén ma még hátrányban van az elnyomó országokkal szemben. Egyszer eredményes lesz a békeharc, és eljuthatunk oda, ahol ők vannak, sőt, lehagyjuk ezeket a ma még gazdagnak látszó, ám velejéig rothadt, elnyomó nemzeteket. Akkor végre a munkásosztály minden tagja annyi banánt meg narancsot ehet, amennyi a kedvében áll, sorállás nélkül megvásárolhatják az üzletekben, a karácsonyi ünnepek előtt. Nemcsak a burzsuj maszekoknak telik majd balatoni nyaralóra, és nemcsak a dekadens értelmiségiek járnak koncertekre. Nem a világ hanyatló feléből érkező karmesterek dirigálnak a Zeneakadémián, hanem a nép fiaiból kiválasztott elvtársak.

Eddigre Bögi elveszítette a fonalat. Soha sem járt még koncerten. Ha a rádióból komolynak nevezett zene szólt, az apja gyorsan kikapcsolta a készüléket, máskor pedig az anyja kiáltott át a konyhából, kapcsolja ki azt a szörnyű nyekergést, mert idegrohamot kap tőle. Arról alig tudott valamennyit, mit művel a karmester a zenekar előtt. Ritkán hallgatott klasszikus zenét, viszont sokat hallotta a szemközt lakó Fehér Zsuzsi zongorajátékát. Néha kedvesnek találta, amit játszik, de újabban sokkal többet foglalkoztatta őt a nála egy évvel fiatalabb lány sötét színű copfja meg domborodó blúza és rövidnadrágba bújtatott hosszú lába. Emellett mostanában többször hallotta Banos Gabit is játék közben. Az ő muzsikája hasonlított a ritkán hallható nyugati tánczenére, és emiatt néha lelkifurdalása támadt. Ezek a hangok annak ellenére tetszettek neki, hogy a nyugatiak erkölcsi fertőjéből származtak. Noha érthetetlennek találta, mégis hitte, ezek a gyors és erőteljes ritmusok a nemzetközi munkásosztály árulóinak malmára hajtják a vizet.

Idősebb Böglyös látta, hogy a fia gondolatai elkalandoznak. Észlelte, ha tovább magyaráz az általa fontosnak vélt dolgokról, több kár származhat belőle nevelésében, mint haszon, ezért gyorsan, gyakorlatias gondolatokkal zárta le a beszélgetést.

– Elégedj meg azzal, hogy amíg különlegesnek számítanak a munkával szerzett értékek, addig mi, az élcsapat tagjai hozzájuthatunk azokhoz a javakhoz, amit a többség, a jólét általánossá válása után szerezhet majd be. Nyugodtan fogyaszd el a banánt vagy szardíniát, amit hazahozok, és óvakodj az ellenséges gondolatok terjesztőitől. Azoktól, akik a Szabad Európát meg az Amerika Hangját hallgatják.

Az apja fejtágítója véget ért, és Bögi most is megkönnyebbült volna, mint általában szokott. Ilyenkor szívesen vonult el a szobájába, és tanult vagy olvasott, de most maradt kétely a lelkében. Tovább faggatta az apját.

– Mi történik Satyával?

– Semmi különös – nyugtatta meg hanyagul. – kicsit megdádázzák. Lásd be, rá fér az ilyen sötétben bujkáló ellenforradalmárokra kis fegyelmezés.

– Börtönbe kerül?

– Az ilyen letartóztatás mindig azzal ér véget, hogy a delikvens rövidebb vagy hosszabb időt a karcerben tölt el, ez nem komoly katasztrófa. Politikai képzésben részesül, értelmesebbé tesszük a gondolkodását, és remélhetőleg a hasznára válnak a tanulmányok. Az ő érdekében állítom.

–  A börtön mégis olyan hely, ahonnan szívesen távol marad az ember.

Böglyös megcsóválta a fejét, és folytatta.

– A népi demokrácia érdekét szolgálva egy értékes elvtársunk is elviseli kis időre a karcert. Vállalta, hogy a nagyobb hitelesség kedvéért rövid időre bekerül a sittre. Összeállítottunk egy igazán jó történetet, hogy a Rádióban, a Filmhíradóban meg az újságokban a megfelelő módon vezethessék elő az esetet, és a megfelelő hatást gyakorolhassuk vele a népre. Hogy bújhatna ki a börtön elviselése alól egy jelentéktelen és ellenséges gondolkodású fiú?

A kora tavaszi időjárás szinte a májust idézte, így az ablakokat az egész utcában szélesre tárták. Bögi figyelmét egyre inkább a szemközti házból átszűrődő zongoraszó kötötte le.

Látva, hogy fia lassacskán belenyugszik a történtekbe, az idősebb Böglyös végre megnyugodott, és lezárta a beszélgetést.

– Mindent értesz? – kérdezte a fiát.

– Persze – hagyta jóvá Bögi.

Az ablakon át egyre tisztábban felismerte a játszott dallamot. Zsuzsi mostanában sokat küzdött az ismerőssé váló melódiával, és közben szépen megtanulta a fülbemászó, kissé bánatos melódiát.  Érdekelte, vajon ki írta és mi a címe.

– Kimegyek, focizok egy kicsit.

– Menj fiam nyugodtan! Anyád szerint még van egy óránk vacsoráig.

Bögi az udvaron a labda pattogtatása helyett, inkább leült rá az ablak alá, onnan tisztábban hallatszott a zongoraszó.

 

–  3 –

 

Másnap a sajtó az előre eltervezett figyelemben részesítette Satya letartóztatását.

A beszámolók szerint a hatóságok lelepleztek egy nyugatról szervezett ellenforradalmi sejtet, amelyben jórészt diákok a résztvevők. Az egyik vezetőjük egy pap, és a sejt tevékenységéhez a megfelelő utasításokat a Szabad Európa Rádió műsoraiból kapták.

Az időzítés mesterien sikerült. A negyvennyolcas forradalom évfordulójának előestéjén figyelmeztetésnek tekinthették a hírt azok, akik esetleg lázadó ötleteket forgattak a fejükben.

Abban az évben március tizenötödike amolyan „ünnep is meg nem is” státuszt kapott. A hatóságok rossz néven vették, ha a fiatalok az utcákon kóboroltak, és esetleg összeverődtek, csoportokat alkottak. Közben mindenféle rebellis gondolatok lábra kaphatnak közöttük, és erre nem vágytak. Attól is tartózkodtak, hogy teljesen elhallgassák a forradalom évfordulóját, mert azzal tiltott gyümölccsé változtatják az ünnepet. Kitalálták tehát a Forradalmi Ifjúsági Napokat. A mondvacsinált eseménysorozat magában foglalta március tizenötödikét, huszonegyedikét és április negyedikét. Így teremtettek alkalmat arra, hogy a helyi politikusok rajta tarthassák a szemüket az ünneplőkön. Egy füst alatt ugyanarra a szintre emelték, illetve süllyesztették a három teljesen különböző évfordulót. Egy lapra került a demokratikus forradalom, a véres diktatúrát jelentő Kun Béla féle felkelés valamint a háború utáni megszállás évfordulója.

Minden évben más-más technikát alkalmaztak arra, hogy eltereljék a fiatalok gondolatait a forradalmi eszmékről. Ebben az esztendőben, ezen a napon, az iskolákban elmaradt a tanítás; ellenben hosszas sorakoztatás és többszöri névsorolvasás után a diákok zárt rendben kivonultak egy emlékműhez, amelynek semmi köze sincs a negyvennyolcas forradalomhoz, viszont mesze állt az iskolától. Mindenféle ünnepi beszédeket unatkoztak végig, amiben természetesen a néphatalomról meg az ádáz módon támadó imperialistákról esett mérhetetlenül sok szó.

Az időhúzásban derekasan kitettek magukért a szónokok, ám a diákok türelmével nem tanácsos végtelenül hosszan visszaélni. Az unatkozó gyerekek között rendkívül nehéz órákon keresztül fenntartani a rendet, hát tizenegy előtt kevéssel véget vetettek a cirkusznak. Befejezésképpen elhangzott a magyar és a szovjet himnusz, aztán a diákokkal lendületből elénekeltették az Internacionálét. Ez a műsor minden ünnepély végén változtatás nélkül elhangzott, akár kapcsolódott az alkalomhoz, akár nem. A negyvennyolcas magyar forradalmat távoli összefüggésbe sem hozhatták a szovjethatalommal és annak himnuszával, pláne az Internacionáléval, mégis mindig így adták elő.

Gábor a gimnázium szimfonikus zenekarában az ütőhangszerekért felelt, így az egész cécó alatt ülhetett. Sajnálta azokat, akik egyhelyben toporognak, szenvednek az érdektelen beszédek alatt. Minden alkalommal rosszul lett néhány lány, és elájult a hosszú ácsorgás közben. Ők ezután kivételesen leülhettek a közelben lévő padokra. Társaik irigyen néztek feléjük, de egy időben egyszerre csak kevesen játszhatták meg az ájulást.

Az egész ünnepélyt a tömény unalom jellemezte, Gábor az első sorban álló Annát nézte. A hétköznapokon kötelező kék iskolaköpeny helyett ünneplő ruhát viselt, a télikabát pár napja már lekerült az emberekről. Vékony ballonkabátot kanyarintott magára, és kigombolta, mert a napsütés átmelegítette a ruháját. Tíz óra után még ez a ballon is melegebb lett a szükségesnél. A széthajtott kabát alól kilátszott a térdig alig érő szoknya, és a matrózgallérral szabályszerűvé tett fehér blúz. Szép látvány volt az összes lány az ünneplő ruhában, Gábor kizárólag Anikón legeltette a szemét.

Az ünnepély végére mindenki elfáradt, magától értetődően lemondtak a városban való csatangolásról. Az oszolj vezényszó után a fiatalok úgy spricceltek szét, mintha fogolytáborból szabadulnának. Gábor meg a zenekar tagjai segédkeztek a nehezebb hangszerek, dobogók teherautóra rámolásában, ám ezután mehetett, ki merre látott. A Munkásőrség teherautóján szállítanak vissza mindent az iskolába, ott néhány alacsonyabb beosztású egyenruhás meg a pedellus viszik helyre a kellékeket.

Anikó csendben várt egy gyér lombú fa árnyékában, amíg a fiúk végeznek a rakodással. A tanulók közül senki sem kérdezősködött, ezt már természetesnek tartották, Piroska néni, az énektanár, aki a zenekart és énekkart vezette, felfigyelt a dologra. Attól tartózkodott, hogy szóvá tegye, amit észrevett, ő sosem piszkálta a gyerekeket. Szelíd természetével a zene szeretetére való nevelést tekintette feladatának, és ehhez felesleges azzal törődni, melyik fiú melyik lánnyal jár, vagy azt figyelni, ki kire vár a tanítás végén.

A gimnázium tanulóin kívül a kerület általános iskolásai is megjelentek a kötelező felvonuláson. Böglyös a hosszú várakozás alatt bőségesen ráért arra, hogy tekintetével megkeresse, merre álldogál Fehér Zsuzsi. A szobájából kiszűrődő zongoraszó járt a fejében meg az, mennyire szeretne ugyanúgy kézen fogva csatangolni Zsuzsival, mint Banos teszi Faragó Anikóval.

Az osztályban a fiúk között kevesen jártak még lányokkal. Általában a képzelet meg a nagyképű hősködés adatta elő a cigarettafüsttel telített fiúvécében azokat a történeteket, amelyek hatalmas smárolásokról vagy alkalmanként a szerelem más megvalósulási formáiról szóltak. A lányok között már többen dicsekedhettek udvarlóval, és meg is tették, valahányszor alkalmuk adódott erre. A fiúk, akikkel jártak általában magasabb osztályból, az idősebb korcsoportokból kerültek ki.

Böglyös Andris nem ácsingózott az osztályában tanuló lányok után. Tudta, azok úgy sem állnának vele szóba. Szívesen képzelte azonban maga mellé a sötét hajú nyolcadikost, aki szép is, és a köszöntését kedvesen fogadja, ha az utcán üdvözli. Eleinte el-elpirult a kislány, aztán ahogy szaporodtak ezek a véletlen utcai találkozások – márpedig Bögi gondoskodott róla, hogy szaporodjanak – Zsuzsi egyre természetesebben fogadta a köszöntést. Olykor néhány szót is váltottak egymással.

Az előadás végeztével Bögi határozottan elindult Zsuzsi felé. Eldöntötte, most talpraesett és magabiztos lesz, tétovázás nélkül egész egyszerűen hazakíséri a lányt. Elvégre pár méterre laknak egymástól.

– Szia, Zsuzsi! – köszönt rá.

– Szia! – viszonozta meglepetés nélkül Zsuzsa. Titokban ő is reménykedett abban, amit végül Böglyös véghezvitt. Már korábban megakadt a szeme a fiún. Lány létére kezdeményezés helyett csupán várhatta, míg Andris felbátorodik.

– Elkísérhetlek? – kérdezte Bögi.

– Persze – hagyta jóvá a kislány, akit a külseje alapján tizenhatnak ítélhetett a felületes szemlélő.

– Tegnap hallottalak zongorázás közben – újságolta a fiú. – Nagyon tetszik a játékod.

– Komolyan?

– Tetszett a darab is.  

– Ez az? – Zsuzsa eldúdolta a bevezető motívumot.

– Igen – ismerte fel a dallamot Andris.

– Pedig ezt a megunásig hallhattad. Rengeteget gyakoroltam, hogy a tanárnőm elégedett legyen vele.

– Ki írta?

– Mendelssohn. Velencei gondoladal a címe.

Ahogy andalogtak egymás mellett, össze-összedöccent a válluk. Zsuzsa óvta a távolságot közöttük. Vigyázott rá, ne kerüljenek túlságosan közel egymáshoz, viszont szükségtelennek tartotta, hogy a széles járda két oldalára szorulva baktassanak végig a hazafelé tartó úton.

Bögi azon gondolkodott, mi történne, ha megfogná a kezét, aztán eszébe jutott, miképp valósítsa meg ezt az ötletet.

– Mutasd a kezed! – kérte.

Zsuzsa picit elpirult.

– Minek? – kíváncsiskodott, de felemelte a kezét maga mellől.

– Kíváncsi vagyok rá, milyen ujjai vannak valakinek, aki szépen zongorázik.

Zsuzsa elnevette magát.

– Ilyenek – mutatta fel az ujjait külön-külön megmozgatva, és a fiú felé megbillegtette mindet. Szép, hosszú, vékony ujjak voltak. Halk kacagása közben, résnyire nyitott ajkai között láthatóvá lettek hófehér fogai.

– Látod, az enyém ilyen vaskos – mutatta Andris a lány keze mellé tette a sajátját, aztán megfogta a csuklóját. – A te kezed szebb.

Ettől Zsuzsi megint elpirult. Igazított kicsit a fogáson, a tenyerét illesztette a fiú markába. Andris erősen fogta, durvaság nélkül.

– Szeretném, ha egyszer nemcsak az utca túloldaláról, hanem közelről hallgathatnám a játékodat – Andris leengedte a kezét, benne a Zsuzsáéval.

– Lehet róla szó.

Zsuzsa élvezte a hazafelé vezető utat Böglyössel, mióta a fiú a kezét fogta.

– Délután anyu otthon lesz, biztosan átjöhetsz és meghallgathatsz.

Lassan sétáltak hazáig, izgatottságtól benedvesedő tenyerükben szorongatták a másik kezét. Nem csorbították a megszerzett jogot, az egymásba csúsztatott ujjak jogát, mert tartottak attól, gyávák lesznek megismételni a gesztust.

 

–  4 –

 

Anna lényegesen kevesebb zavarral várakozott a rakodást végző Gabira. Bár külsejük és az osztálynaplóba írt adataik alapján a kamaszkorban jártak, a tudatukban jelenlévő több mint hat évtized másfajta viselkedési normákat kínált, mint valódi tinédzserkorukat élő társaiknak. Gábor elfogódás nélkül átkarolta kedvese derekát, és hozzáigazította a lépteit. A meghitt óráknak szentelt figyelem jegyében indultak útnak Rákosligetre, a Kozári utcai ház felé, ahol Gáborék laktak.

Nem tölthettek bizalmas kettesben egy órát sem mióta megtörtént velük a csoda, amelyik testben megfiatalította, de lélekben érintetlenül hagyta, és visszavetette őket ötven évvel korábbra. Talán azért történt a varázslat, hogy életükben elkövetett baklövéseiket jóvátegyék, vagy azért, mert a természet tévedett végzetesen. Már leszoktak róla, hogy elemezgessék a miérteket, és azon törjék a fejüket, mi történik, ha az idő megmarad a szokásos nyomvonalában, és ők ott rekednek a hideg télben vénemberekként. Valószínűleg néznék a kivéreztetett nemzedék fogyását, várnák a saját halálukat a sötét diktatúrában. Mivel ez a pocsék sors nem vonzotta őket, ritkán jutott eszükbe az egész odahagyott jövő. Elfeledték a bohócnak titulált, és semmirekellő borbárókat, akik a diktatúrát vagy annak polgárait és önmagukat sem tudták megvédeni. Inkább beilleszkedtek a tinédzser szerepbe, és lassacskán egészen jól érezték magukat. Még a metróbejáratot elrekesztő munkásőröket is felednék, ha kevesebbszer találkoznának velük új életükben, csakhogy lépten-nyomon beléjük botlottak.

Valamennyire megbékítették Anna szüleit, Gábor anyja és apja kezdettől elnézően figyelte gyermekük barátkozását a korban hozzá illő lánnyal.

Annyira felnőttnek persze nem kezelték, amilyenek valójában voltak, összességében azonban elviselhetően alakultak a körülmények. Egyik lakásban sem nyitották rájuk durván, meglepetésszerűen az ajtót, ha magukra csukták. Ölelhették, csókolhatták egymást, ám minden egyéb veszedelmes, de kellemes cselekedettől tartózkodtak. Az ajtók, ha diszkrét csoszogás, lábdobogás és más figyelmeztetőzörejek után is, mindig feltárultak. Annáéknál kicsit gyorsabban, Gáboréknál kicsit lassabban. Annyi időt mindegyik szülő hagyott nekik, hogy szétrebbenhessenek, ám ha a ruházatuk ziláltan lógna rajtuk, annak elrendezéséhez a szűkösen mért másodpercekből kevés jutna.

Most, több mint két olyan óra vár rájuk, amely zavartalan lesz a csoszogástól, és az azt követő ajtónyitástól.

Anna lassacskán megbarátkozott a lakással, amelyet majdnem egy hónappal ezelőtt látott először. A márciusi tavaszban feledték a fagyoskodást, amit akkor éreztek, amikor a Sámán naplóját elégették. A lángokban elhamvadt a saját koruk a ráncaikkal, ősz hajukkal, szemüvegeikkel és a minden addiginál korruptabb miniszterek hitványságaival együtt.

Az ünnep napján Gábor még reggel bekészítette a tüzelőt a vaskályhába. Tavasz ide vagy oda, a falakon belül az átlaghőmérséklet érvényesült. Hiába sütött a nap reggel óta, a falak az éjszakai hideget sugározták. A tűz meggyújtása után azonban rövid idő elteltével húsz fok fölé emelkedett a levegő hőmérséklete.

Lesegítette Anikó kabátját, aztán a sajátját is felakasztotta az ajtófélfára csavarozott alumínium fogasra.

–  Utálok ebben az élesre vasalt ünneplőnadrágban leülni – mondta, és eltűnt a másik szobában.

Anna elgondolkodva nézett utána. Megszokta a fiú testének melegét, karjának szorítását, ajkának tüzét, viszont még egyszer sem látta őt hiányos ruhában. Most jött el az ideje, hogy végiggondolja, milyen lehetne a jelenet, amint leveti a nadrágját, aztán leteszi a széktámlára, vagy beakasztja a szekrénybe, és gatyában álldogálva előveszi a megszokott barna pantallót, aztán egyik lábát a másik után belefűzi a száraiba.

Korábbi életében ritkán látott hiányos öltözékben férfit, a meztelenség pedig teljesen kimaradt az életéből. Ha együtt töltött pár órát valamelyik alkalmi szeretőjével, általában sötét este találkoztak, és a villanyt mindig gondosan leoltották szeretkezés előtt. Ha véletlenül mégis nappal adódott erre alkalom, időben besötétítették a szobát. Ilyenkor érezte a férfiak testét, de teljes valójában soha sem látta ruhátlanul a partnereit, és az ő testét sem látta férfi még soha. Bizsergő vére azt súgta, rosszul történt ez abban az életben, amelyet maga mögött hagyott.

Legombolta a blúzáról a nagyméretű matrózgallért, amely egyenruhává tette a fehér felsőt, aztán a nyaka alatt kioldott néhányat a fényes gyöngyház gombokból. Annál kevésbé, hogy kihívó legyen az öltözéke, de ahhoz eléggé, hogy ledobja magáról az ünnepi álcát. Megigazította a haját, kicsit fellazította az iskolásan szigorú tincseket. Homlokáról levette a hajpántot, amelyet a tanárok elvártak a lányoktól, ha a vállukig érő hajat viseltek.

Állva várta Gábort.

– Gyönyörű vagy – bókolt a fiú, amikor átöltözve megjelent. Átölelte a lányt, gyengéden megcsókolta, aztán ujjai közé vette barna tincseit; rendezgette, simogatta szétomló fürtjeit. – Vedd le gyakrabban azt a szörnyű hajszorítót! Így tetszel legjobban, ahogy most látlak.

Anna belebújt a karjaiba.

– Azóta várok ilyen ölelésre, mióta először a magadhoz szorítottál.

Bár türelmetlenkedtek, mégsem estek vadul egymásnak. Gyengéden haladtak előre a szerelem ösvényein. Simogatták, becézgették egymást, és lassan bontották meg a ruhájukat. Gábor az ajkaival egymás után nyitogatta a fényes gömböcskéket, amelyek a délelőtti ünnepségen szigorúan fogták össze a fehér blúz két szárnyát. Mire a szoknyát elérte, addigra Anikó kigombolta rajta az inget.

Lassan húzták le egymásról a feladatát vesztett, lengedező öltözéket, ám még így is maradt előttük elég akadály, amely elválasztotta egymástól a testüket, amikor újra összeölelkeztek.

Gábor a fogaival tuszkolta lefelé a görögpántos kombiné széles vállait. Anna engedelmesen kifűzte karjait a vállpántokból, a díszes, csipkés fehérnemű lassan omlott alá a derekáig, ahol a szoknya meggátolta a teljes aláhullásban. A kor igényeinek megfelelő dísztelen és ormótlan melltartót együtt csatolták ki.

– Beszéljük meg ezt előre! – kérte Anna. Hozzásimult, elrejtette Gábor sóvár tekintete elől szabaddá váló kebleit.

– Mit? Szerelmem.

Anna habozott, bujkált még az elől is, hogy Gáborra nézzen. Szokatlannak érezte a helyzetet.

– Szeretnék neked sok mindenre jogot adni, és bízom benned – mondta ki nagy sokára. – Mégis félek attól, hogyha mindenben a kedvünkre teszünk, óvatlanságunkban gyereket csinálunk.

Gábor értette a lány zavarát, és ahelyett, hogy erőltetné a szembenézést, jótékonyan félrefordult. Simogatta Anikó meztelen vállait, számolgatta a csigolyákat a háta közepén, és élvezte bőrének sima tapintását.

– Szeretnék tőled gyerekeket, de nem most, hanem akkor, amikor fel tudjuk őket nevelni.

Anna megrázta a fejét, a haja megcsiklandozta a fiú mellbimbóit.

– Mondtam a múltkor. Örülök neki, hogy gyerek nélkül éltem abban az elhagyott világban.

– Később viszont azt ígérted, ebben az életben gyerekeket szülsz nekem.

– Tévedtem – megint megrebbent a haja a fejrázástól. – Mégsem akarok gyereket. Mindketten láttuk a jövőt. Nem akarom, hogy a gyerekeim a Felvonulási tér kockaköveire loccsantsák a vérüket – elsírta magát.

– Ssss! – csitítgatta ugyanúgy a fiú, ahogy Anna vigasztalta őt pár héttel korábban, amikor elmesélte az ikergyerekek halálát.

– Ne félj, Anikó! Lesznek gyermekeink, és másik jövőt teremtünk nekik, mint amit elhagytunk.

Megint a fejét rázta.

– Nem hiszek benne, hogy sikerülne. Nem akarom kipróbálni! – Anna végre felemelte a fejét. – Satya sorsa is változatlanul alakult.

Gábor másfelé terelgette a lány gondolatait. Arra vágyott, hogy végre teljesen ruhátlanul megölelje.

– Erre a döntésre bőven ráérünk még!

Anikó végre igent bólintott. – Ölelkezhetünk kedvünkre – felelte engedékenyen – csak ne tégy terhessé.

– Ne félj tőlem! Boldogságot akarok neked adni, nem bánatot.

Még mindig egymás mögé rejtőzve hántották le a másikról a fennmaradt ruhát. Anna még akkor is kapaszkodott belé, amikor húzta magával a heverő felé, ám így mégsem közlekedhettek. Vonakodva eltávolodott tőle, és hozzájárult, hadd tekintsen végig rajta ruhátlanul.

Lassan múlott a félénkség, és csókjaik közben ujjuk hegyéből az egymás bőre felé küldött elektromosság feltöltötte testük egész felületét szerelemmel.

Kezük kényeztető játéka nyomán aztán végre rájuk találtak az erotikus örömök is, és egyelőre beérték ezzel.

Kielégülten, csendesen ringatóztak egymás karjaiban, és kis híján elaludtak, ám a a kályhában lankadó parázs ráébresztette őket, meztelenül és takaró nélkül fekszenek egymás mellett lassan egy egész órája.

– Nagyszerű lenne, ha egy egész éjszakát alhatnék melletted így – suttogta Gábor a kedvese fülébe.

– Jó lenne, de egy darabig örüljünk az ilyen lopott óráknak – Anna feladta korábbi szemérmeskedését, felült, és megmutatta kebleit a természetes esésük által látható szép formájában. Gabi kezébe vette a gömbölyű halmokat, és megcirógatta.

– Szeretlek Anikó.

Anna teljesen megbékélt a tudattal, hogy Gábor kedvére nézheti őt. Tetszett neki, hogy eddig rejtegetett bájait megismertetheti végre az arra érdemes és szeretett emberrel. Lassan öltözködött. Megváltoztatta őt az eltelt óra, amelyben testét szinte feltétel nélkül átengedte Gábornak.

Gábor észrevette a változást.

– Most már nézhetlek? – kérdezte.

– Szeretlek – felelte a lány – Te vagy az első, aki így láthatsz.

– Köszönöm – hálálkodott a fiú, és újra megölelte.

 

–  5 –

 

Pár utcával odébb Böglyös tűkön ülve várta, hogy Zsuzsa édesanyja hazaérjen a munkából, és megadja az engedélyt a látogatásra.

Fehérné boltvezető-helyettesként dolgozott egy közeli élelmiszerboltban, így két óra után kevéssel hazaért. Az üzletben dél körül kevés vevő járt, ilyenkor összeszedte a családi bevásárlás tételeit. A munka végeztével elintézte az elszámolást, a fizetést, ezért hazafelé menet nem töltött órákat a különböző üzletekben, mint mások. Váltott műszakban dolgozott a boltvezetővel, minden második héten délelőtt járt be, a köztük lévő időben pedig a délutánt töltötte a pultok között. Olyankor nyolc óra után ért haza, akkor zártak.

Aznap Zsuzsi is türelmetlenül várta az anyját. Kapcsolatai a fiúkkal eddig felületesen alakultak, most már ki akarta próbálni milyen érzés, ha az ember a szülein kívül is kötődik valakihez. Jól érezte magát hazafelé jövet, szívesen tartotta a kezét Böglyös kemény markában. Kisgyermekkora óta nem sétált az utcán senkivel kézen fogva, ötödikbe járt, amikor a szülei belenyugodtak, hogy elmúlt az idő, amikor séta közben szorosan maguk mellé vehetik. A barátnőivel sem szokott rá egymás ujjainak markolászására, így friss élménynek érezte azt, hogy egy másik ember tenyerébe csúsztatja a kezét. Apja erős fogására emlékeztette Andris. Pár évvel korábbi emlékek ébredtek fel benne, és ezek hatására szeretettel gondolt az apjára, aki esténként, fáradtan megjön a munkából, és mégis mindig meghallgatja, mi történt vele aznap az iskolában.

Anyjával is jó viszonyban élt, ám vele más gondjait szokta megosztani. Az iskola az apja érdeklődését kötötte le; a barátnőket, az élet más dolgait, a nagylánnyá érés zavarait és az ifjúkor megannyi fontos kérdését inkább az anyjával beszélte meg.

Alig várta, hogy anyja átöltözzön, és kifújja magát kissé.

– Az Andris – kezdte – tudod, itt lakik szemben, tegnap hallott zongorázni, és szeretné hallani, ahogy zongorázok – lekuporodott az anyja mellé.

A fáradt asszony szeme alig észrevehetőt villant, de látszólag nyugodtan figyelt a lányára.

– Böglyös Andrisról beszélsz?

Zsuzsa bólintott. – Róla.

Késett a jóváhagyó válasz, és a kislány aggódni kezdett.

– Ugye nem fogod megtiltani? – kérdezte félénken a nehezen érkező jóváhagyás miatt.

– Még olyan fiatal vagy – kerülte meg a határozott választ az anyja.

– Olyan rendes fiúnak látszik – Zsuzsi is mellébeszélt.

– Úgy látod? – nézett rá az anyja. Zsuzsi bólogatott.

– Tudod, hogy kerüljük egymást a szüleivel.

– Nem a szüleit akarom áthívni hozzánk – horgasztotta le a fejét a lánya.

Fehérné gondba esett. Ha más fiúról esne szó, még akkor is beleegyezne a kívánságba, ha fogalma sincs a jó vagy rossz tulajdonságairól. Éppen Böglyös Andrist szánta a legkevésbé a lánya mellé. Kereste a kifogást, és alig találta.

– Várhatnál ezzel keveset? – ellenkezett a kérdéssel.

– Mire várjak? – Zsuzsi hangja duzzogós lett. – Mindössze azt kértem, hadd zongorázzak neki.

Fehérné tudta milyen a szerelem, a gyerekszerelem is ugyanolyan. Kevés a különbség az érzésekben, és különben sem számít kisgyereknek a lánya. Nem akarta eltiltani a fiúktól, de Böglyös más, mint bármelyik fiú a városban. Az egész kétmilliós bolyban élő embertömegből pont Böglyösékre vágyott a legkevésbé.

– Adj annyi időt nekem, hogy apáddal beszélhessek erről! – kérte.

– Mi annyira fontos ebben? Egyedül is dönthetnél róla – Zsuzsa kezdte felfogni, valami régi dolog okozza anyja hajthatatlanságát, és tartott tőle, komoly oka van az engedély késlekedésének.

Az anyja nagyot sóhajtott, aztán rászánta magát, hogy kissé többet eláruljon arról, miért habozik a látszólag jelentéktelen kívánság teljesítése előtt.

– Tudod Zsuzsikám, eddig többnyire hallgattunk arról, ami miatt jobban szeretném, ha ez a délutáni látogatás elmaradna. Azt kérem tőled, hagyj lehetőséget arra, hogy megvárjuk amíg apád hazajön, és akkor elbeszélgetünk erről. – Fehérné látta, a lánya apró könnycseppeket rejteget a szeme sarkában, és erősen óvja őket, le ne pereghessenek az arcára. Megsajnálta szegényt. Vétlen abban, amiért szenved, ám az élet tele van olyan pillanatokkal, amelyekben az ember ártatlanul szenved valamely tőlük független októl.

– Nem jelentem ki kereken, tégy le arról, hogy az a fiú idejöhessen – enyhített kicsit a szigorú megfogalmazáson. – Egyelőre azonban ne reménykedj a hozzájárulásunkban. Ha mindent megtudsz, lehet, hogy magadtól elállsz a tervedtől.

– Anyúú… – kérlelte Zsuzsi, az anyja elhallgattatta. Szigorúság nélkül, szeretettel. Magához húzta, fejét az ölébe vonta, és így a lánya elnémult. Ez a kényszerítés legszelídebb formája.

– Pár órányit légy türelemmel – kérte. – Ígérem, utána erőszakoskodás nélkül fogunk egyezségre jutni. Tudod, valamelyikünk mindig meggyőzi a másikat. Ha este nem tudunk veled megegyezni, akkor lehet, apáddal mi engedünk, de adj rá lehetőséget, hogy hármasban megtárgyaljuk ezt a dolgot.

Zsuzsa megállta szipogás nélkül.

– Rendben van – hagyta jóvá csendesen és duzzogás nélkül. Lehangoltan ment a szobájába tanulni.

Tanulás helyett máshol járt az esze.

A fiú körül keringtek gondolatai, és kételkedett abban, hogy még egyszer kéz a kézben sétálhat vele a tavaszi utcákon. Azon törte a fejét, mi lehet az oka a tilalomnak. Gondolatai hiába rótták a köröket, eredménytelenül töprengett a kérdésen.

 

–  6 –

 

Böglyös, türelmetlenül toporgott az ablakban, ahol a vékonyan zöldülő lombok között átlátott a szemközti ablakra. A fekete copfos lány jelzését várta onnan: indulhat hozzájuk.

Öt óra körül az idősebb Böglyös hazaért, és feltűnt neki a gyerek szokatlan tipródása az ablak előtt.

– Mi a baj fiam? – kérdezte. – Vársz valakit?

– Igen… vagyis nem. – Dadogott Andris.

Ebből minden fiús szülő kitalálhatja, hogy a fia valamiféle lányhistóriába keveredett.

– Igen, vagy nem?

– Megbeszéltük Fehér Zsuzsival, hogyha az anyja megérkezik, átmehetek hozzájuk, és zongorázik nekem.

Böglyös egészen más hírre áhítozott.

– Ne számíts szívélyes invitálásra.

– Miért? – csodálkozott a fia.

– Másmilyenek, mint mi.

Andris értetlenül nézett az apjára. Megszokta, hogy gyűlöli a reakciósokat, és határozottan tudta, Fehérék nem azok. Sosem hallgatják az Amerika Hangját, sosem mesélnek politikai vicceket az utcán, meg aztán annyira rendes embernek látszanak. Elképzelhetetlennek érezte, hogy azok közé tartoznának, akik ellen az apja harcol, ezért váratlanul érte a rideg válasz.

– Miben különböznek tőlünk?

Böglyös óvakodott megmondani az igazat. Úgy gondolta az a legjobb, ha a legegyszerűbb megoldást választja, és elmismásolja a kérdést. Aztán mégis a rögösebb úton indult el, mert rájött, egyszer minden kérdésre választ kell adni, jobb túlesni a nehezén most.

– Ők olyan... maguknak valók... – kezdte.

– Mindenkivel barátságosak – vágott közbe a fia, közben eszébe jutott, az ő szüleivel tényleg nem barátkoznak, pedig ésszerűnek tűnne, hiszen itt laknak egymással szemben.

– Mindenkivel? – vonta fel a szemöldökét az apja. – Velünk szóba állnak?

– Miért ilyenek? – csóválta meg a fejét Andris.

– Burzsujok voltak. Tudod? Fehér apja bankot igazgatott, a felesége családjának szatócsboltja volt, ők maguk a háború után egy ideig nyugaton éltek. Megbízhatatlanok.

– Annak tizenöt éve vége – vetette ellen a fiú.

– Vége, mégis rátartiak. Magasan hordják az orrukat, mint minden zsidó.

Andris ettől elképedt. Ez ellentétben állt azzal, amit eddig otthon hallott.

– Zsuzsi keresztet hord a nyakláncán – emlékezett vissza a rövid pillanatra felvillanó kis aranymedálra.

– Annál rosszabb – mondta tovább a magáét az apja. –  Kikeresztelkedett zsidó.

Andris előtt egyre zavarosabban alakult a kép. Eddig azt tanították neki otthon meg az iskolában, főleg ott; a zsidók együtt szenvedtek a náciktól a háborúban a munkásosztállyal. Akkor mi a baj? Azt már tudta mi az antiszemitizmus, azt is megtanulta, az a fasiszták bűne. Amit az apjától hallott, attól olyan érzése támadt, mintha az apja haragudna a zsidókra. Erről eddig azt hallotta, az csúnya dolog, mert az maga az antiszemitizmus. Felfoghatatlannak tartotta, miképp lehet az ember egyszerre antiszemita és kommunista.

– Hidd el, kár az ablaknál ácsorognod. Meglátod, az a lány is lemond arról, hogy áthívjon hozzájuk, és elárulom neked, így a jó.

Andris teljesen összezavarodott.

–  Ha mégis – bátortalankodott – átmehetek?

– Felőlem – hagyta jóvá az apja. Bízott benne, elcsendesül magától minden, mielőtt a fia beválthatná az engedélyét.

Andris sötétedésig téblábolt az ablak környékén. Percenként többször kitekintett a szemközti házra, és hiába várta, hogy megvillanjanak a fekete copfok, vagy barátságos karlendítés invitálja zenehallgatásra. Este szomorúan gondolt arra, vége a napnak, és elmaradt a tervezett program. – Talán, majd holnap – reménykedett.

 

–  7 –

 

Zsuzsa látta, múlik az idő, és mivel az apja este hat körül ér majd haza, arra számíthat, ha sikerül megszereznie az engedélyt Andris vendégül látására, akkor az legfeljebb a következő napra szólhat. Sajnos az esélye annak, hogy ez bármikor megvalósul, elég kicsinek látszott. Elfogadná, ha azt várják el tőle, egy nappal halassza el a találkozót, de berzenkedett a gondolat ellen, hogy egyszer és mindenkorra tegyen le róla.

Fehér a megszokott időben ért haza a takarékpénztárból, ahol az ügyfelekkel bajlódott egész nap. Fáradtan dobta le a táskáját az előszobában, és most is kifaggatta a lányát az iskolában történtekről. Zsuzsi finoman emlékeztette rá, aznap elmaradt a tanítás. Azt, ami őt izgatta nem merte azonnal szóba hozni, jobbnak látta, ha az édesanyjára bízza a kérdés felvetését. Bármennyire siettette volna a beszélgetést – méghozzá a véleménye szerinti jó eredménnyel – mégis megértette, az a helyes, ha kivárja a vacsora végét. Elég lesz, ha akkor érvel megfelelően a saját érdekében. Akkor alakulhat a kedve szerint a beszélgetés, ha már mindenki jól lakott, és nyugalom honol az asztal körül.

Nehezen teltek a percek, és hogy kicsit siettesse az idő múlását, az étkezés végeztével elsőként állt fel az asztaltól. Elkezdte leszedni az edényeket, és indult mosogatni, pedig ez általában az anyja dolga, övé a törölgetés. Fehérné ragaszkodott a rendhez, visszakövetelte a saját szerepét, ám tartózkodott attól, hogy az amúgy is szükségesnél jobban elrontsa a lánya hangulatát. Bekapcsolódott a munkába, hadd múljék gyorsabban az idő.

Feszélyezettnek ígérkezett a társalgás. Maga a téma tehetett erről. Zsuzsa eddig keveset hallott a születése előtti életről, mert szülei kerülték azoknak az éveknek az emlékét.

Végre mindhárman együtt ültek a szobában.

– A lányunknak megtetszett egy fiú – kezdett bele Fehérné.

– Mi a baj ezzel? – kérdezte az ura. – Kicsit korainak tartom a dolgot, de ha nagylánnyá neveltük a lányunkat, akkor ennek is el kellett egyszer érkezni.

– Pontosan ezt gondoltam – folytatta az asszony. – Az a baj, hogy ez a fiú Böglyös Andris.

Az apa meglepetten nézett fel.

– A Böglyös? – kérdezte csekély bosszúsággal a hangjában. A felesége bólintott, a lánya bénultan, rosszat sejtve ült a helyén.

– Senki mást nem választhattál?  – nézett lehangoltan a lányára.

Most ő rázta meg a fejét. Copfjai repkedtek körülötte, ahogy nemet intett.

– Nekem az Andris tetszik – nyögte ki. – Mellesleg – folytatta, mint akinek nagy tapasztalatai vannak a témakörben – mindig kettőn áll a vásár ilyenkor. Az én véleményemen kívül a fiúké is számit, és azt hiszem, én is tetszem neki. – Úgy vélte, ez indoklásra szorul, tehát folytatta. – Ő jött oda hozzám ma délben, beszélgettünk, és szívesen kísért el egész hazáig.

Azt egyelőre megtartotta titoknak, hogy majdnem egész úton egymás kezét fogták, mint akik régi bizalmasok.

– Mi tetszik rajta?

– Mintha meghatározhatná azt bárki! – szólt közbe Fehérné. Zsuzsi azonban úgy gondolta, van rá épeszű magyarázat.

– Kedves fiú… – kis szünet után még megtoldotta – jól néz ki. Olyan erős a kézfogása, mint a tiéd – nézett az apjára.

– Ezt meg honnan tudod? – Zsuzsi zavarba esett a váratlan kérdéstől.

– Meg akarta nézni, milyen a keze egy zongoristának – nehezen kerekedett a válasz, a részletek felidézéstől zavarba jött. – Egymáshoz mértük az ujjainkat, akkor fogta meg az enyémet.

– Melegséget éreztél az ujjaiból? – kérdezte megértően az anyja, mire Zsuzsi gyorsan bólintott egyet. Örömmel fogadta a baráti hangot.

Csend lett. A két felnőtt kedvetlenül folytatta abba az irányba a beszélgetést, amerre terelni kívánták lányuk véleményét, Zsuzsa pedig azt hitte, megnyerte magának a szüleit. Úgy vélte, ha erőlteti a továbblépést, elront valamit, attól pedig óvakodott.

– Keveset beszéltünk eddig a múltról – magyarázta Fehér, amikor megelégelte a halogatást. – Megkíméltünk attól, hogy olyan bajokkal tömjük a fejed, amelyek feleslegesen okoznak benne zavart. Lehet, hogy hibáztunk ezzel. Talán jobban jártunk volna, ha kisbaba korodtól mesélünk arról, ami velünk történt. Nemcsak nagy vonalakban, ahogyan hallottad, hanem részletesen.

– Tudsz róla, miért nincsenek nagyszüleid. A legtöbb gyereknek még él ilyenkor a nagyanyja, nagyapja – nehezen formálódtak a gondolatok, a szavak, úgy érezték, okkal tartózkodtak eddig a múlt emlegetésétől. –  Ejtettünk már szót arról, hogy a háború alatt az egész családunkat elhurcolták a rokonsággal együtt, a részletekről keveset tudsz.

A két felnőtten úrrá lett a zavartság. Fehér azt mondta az imént, kímélték a gyermeket az átélt borzalmaktól, és ez valószínűleg, hézagosan tükrözte az igazságot. Inkább saját maguk elől zárták el a rettegett a múltat. Magukat kímélték attól, hogy újra és újra eszükbe jussanak a szörnyűségek. Eddig sikerült, most ráébredtek, balgaság azt képzelni, ezt egész életükben megúszhatják. Alighanem hideglelést kapnak a gondolattól, ha tudomásukra jut, a szemközti házban Böglyös ugyanazt mondta a fiának, amit végül ők is kénytelenek lesznek tudomásul venni; a kérdésekre előbb vagy utóbb választ kell adni.

A szőnyeg alá sepert szemét mindig bajokat okoz.

– A háború elején kikeresztelkedtünk anyáddal meg a nagyszüleiddel. Láttuk, egész Európa megőrült, de azt is láttuk, Horthy kézben tartja az eseményeket. Mégis tartottunk attól, ami később bekövetkezett. A kormányzó rendszere által nyújtott oltalom egy sötét éjjelen összeomlott. A nyilasok erőszakkal átvették a hatalmat, és minden elromlott, a magyar zsidók sorsa megpecsételődött. Ezután csak rövid ideig nyújtott menedéket a keresztlevél, amely a háború kezdete után íródott; bujkáltunk. Egy ideig elkerültük az elhurcolást, az utolsó pillanatban mégis elkaptak minket. Felkerültünk arra a vonatra, amelyik a végső pillanatban elindult, és embereket szállított az egyik fogolytábor felé.

Erről nagy vonalakban hallott a gyerek, a folytatás számított nehéznek. Ezeket a részleteket mellőzték azon kevés alkalommal, amikor erről szót ejtettek.

– Böglyös Péter baráti köre játszott döntő szerepet az elhurcolásunkban. Az ő ismeretségi köréből származott az információ, amelynek alapján értünk jöttek a nyilasok, és magukkal vittek.

– Legyünk tárgyilagosak! – szólt közbe a felesége. – Böglyös kimaradt ezekből a sötét dolgokból, ő katonaszökevényként bujkált vidéken, mert nem érzett kedvet a harcokhoz.

– Ez igaz – hagyta jóvá Fehér, majd kis csend után folytatta – csakhogy személyesen az apja zárta ránk a marhavagon ajtaját.

– Erről Andris valószínűleg ugyanúgy nem tud, mint ahogy eddig én sem tudtam – vetette közbe Zsuzsi. – Vétke pedig neki sincs. Még az apja sem vétkes, hiszen ti meséltétek, a háború alatt katonaszökevényként bujkált.

– Valóban, csakhogy nem a politikai meggyőződése vagy emberséges gondolkodása miatt, hanem azért, mert féltette az életét.

– Ez csupán feltételezés – tiltakozott az asszony.

– Nem esik messze az alma a fájától – makacskodott Fehér.

– Az ő esetükben mégis ilyesmi történt – ellenkezett tovább a felesége. – Már korábban megromlott a viszony az Andris nagyapja és az apja között, a háború után pedig még jobban elhidegültek egymástól.

– Mégis ugyanannak a pártnak lettek a tagjai mindjárt az oroszok bevonulása után.

– Ezt honnan tudjátok? – kérdezett közbe Zsuzsi. – Akkor külföldön éltetek.

– Ismerősök mesélték, miután hazatértünk.

– Mindenki tagja a Pártnak. Ti is beléptetek.

– Muszájból leányom. Eleget szenvedtünk addigi életünkben, nyugalomra vágytunk meg a te nevelésedre. Az öreg Böglyös, Andris nagyapja azonban fő szervező lett a Pártban.

– A tábort, ahol raboskodtunk, az amerikaiak szabadították fel. Csont és bőr voltunk anyáddal. A hosszú bujkálás idején, aztán később a lágerélet alatt alig ettünk valamit. Elgyengült roncsokat szabadítottak fel ott a katonák. Mi mégis sokkal jobb állapotban éltük meg a felszabadulást, mint az a néhány túlélő, akik hónapok óta ott tengődtek. Az amerikai egészségügyiek teketóriázás nélkül mindenkit áthelyeztek egy vöröskeresztes táborba, ahol kicsit feljavították az egészségünket, hogy bírjuk a hazáig tartó utat. Néhány hetet ott töltöttünk. Etettek minket és gyógyítottak szükség szerint. Hazatértünk, és azzal néztünk szembe, hogy az új hatalom, Böglyös pártjával az élen, gyanakodva méreget bennünket, mert az amerikaiak kenyerét ettük egy ideig. A nyilasok gyűlöltek minket, mert zsidónak születtünk, a kommunisták azért, mert miután a nyilasok elhurcoltak, túlélve a borzalmakat az amerikaiak csináltak belőlünk újra embert.

Zsuzsának könny csillogott a szemében, most kevésbé titkolta, mint délután. Először került szembe a történelemnek azzal a változatával, amiről az események átélői számolnak be ahelyett, amit a szakértők által formált sajtó meg a történelemkönyv mesélt.

– Szerintetek erről Andris tehet? – lassan elvesztette a reményt. Majdnem elsírta magát, és halkan hozzátette – vagy én vagyok a hibás?

Az anyja részvéttel telt szívvel ölelte át.

– Valóban, ez mind a mások bűne.

– A kor tehet róla, amelyikben éltetek – védekezett Zsuzsa.

Az apja megcsóválta a fejét.

– Minden kor olyan, amilyenné az emberek alakítják. Meg aztán… – kicsit tétovázott, hogyan folytassa –…ugyanazt a kort éljük ma is, legfeljebb kicsit előbbre lapoztuk a naptárt.

Fehérné együtt érzett a lányával. Sajnálta őt, és már kevésbé volt bizonyos abban, hogy Böglyös tényleg az ördög cimborái közé tartozik. Az eltelt tizenöt év nem nyomta el az emlékeit a borzalmakról, viszont tompította az éberségét. Egy pillanatra sem adott hitelt a propagandának, de a látszólagos békesség, amiben éltek elnyomta a gyanakvását.

– Az áll a bibliában, hogy gyakoroljuk a megbocsátás erényét. A gyermekek nem felelhetnek a nagyapák tetteiért – tiltakozott az asszony.

– Ezt a katolikus biblia állítja – legyintett Fehér. – Az anyáméktól kapott szentírásban viszont az áll, hogy hetedíziglen bűnhődjenek a vétkesek és fiaik.

 – Én pedig ne halljam többé ezt a szólamot a hetedíziglen való bűnhődésről! Soha többé ne emlegesd! – kelt ki magából Fehérné felemelt hangon. – Elegem van az örökölt bűnökből!

Haragvó csend telepedett a szobára. A két felnőttnek az ésszerűség azt diktálta, higgadjanak le, ha nem akarnak másfél évtized távolából a történelem kényszerét folytatva veszekedni. A lányuk az ijedtségtől némult el, csupán csendesen szipogott.

– Ne sírj! – cirógatta meg kedvesen az anyja. – Két ellenséges család gyermekei vagytok. Nem tűrhetem, hogy Rómeóvá és Júliává legyetek. Mi képtelenek vagyunk megváltozni, rátok nehezedik a feladat, hogy érvénytelenítsétek a régi átkot, és rendbe szedjétek a dolgokat magatok körül.

A felszólítást, hogy ne sírjon, úgy értelmezte a lánya, végre szabadjára eresztheti addig visszatartott érzelmeit, és hangosabbra vette a szipákolást.

– Ez nem színdarab Judit – szólt a feleségére még mindig indulatosan Fehér – ez maga az élet.

– Anyád sokallotta a nagy vagyoni különbséget kettőnk családja között, és küzdened kellett értem. – tiltakozott tovább az asszony. – Méltatlannak tartotta a bankigazgató csemetéjét a külvárosi szatócs lányától. Makacskodtál, és legyőzted az ellenállást. Azt hiszed, hogy elfelejtem?

Most Fehérné hallgatott el a feltoluló keserű emlékek következtében. Nem az esküvő körülményei keserítették az életüket, azokon túltették magukat elég hamar. Nemcsak ők, hanem még az ellentétet képviselő szülők is. A történetnek megint az a része hozta a keserű emlékeket, amely a fogolytáborban játszódott.

Fehér is hallgatott.

– Mire mentek a nagyobb vagy kisebb vagyonukkal? – dohogott tovább az asszony. – Ugyanakkor lépte át a gázkamra bejáratát a te anyád, mint az enyém. Eleinte utálták egymást, aztán a pár hónap alatt, amíg házasként együtt éltünk velük, megszokták a tényeket, ami elé állítottuk őket. A táborban kizárólag egymásra támaszkodtak, még bennünket is igyekeztek kerülni. Egymást támogatták a fürdő felé, amiről akkor mindannyian sejtettük, hogy a zuhanyrózsákból forró víz helyett mérges gáz ereszkedik rájuk. Úgy mentek a halál elé, mintha testvérek lennének.

Judit is szipogott. Anya és lánya együtt könnyezett.

A kitörő hisztériát az apa simogató keze fékezte meg.

– Hagyjátok abba! – kérte halkan, és újra végigsimította lánya haját. – Anyádnak igaza van, ha azt kéri, ne az ellentétek elmérgesítésén fáradozzunk, hanem inkább az elegyengetésén.

Zsuzsa kezdte megérteni, a drámai érvelés elvezetett az egyezséghez. Lassan csendesedett a szipogás.

– Ha még holnap is jönne az a fiú, legyőzöm az irántuk érzett ellenszenvet – ígérte Fehérné, és visszafojtotta feltörő könnyeit. – Azt hiszem, apád is így látja helyesnek.

Csendes belegyezésképpen Fehér bólogatott.

 




 

Ötödik fejezet – A kezdet

 

 

–  1 –

 

Másnap délután nemcsak Fehér Zsuzsi szórakoztatta a barátját zongorajátékkal, hanem Gábor is azt tette Annával.

A tanárok tudomásul vették, hogy mindketten az osztály legjobbjai közé tartoznak, néhány tárgyból pedig ők a legjobbak. Örültek annak, hogy szükségtelen a felügyeletükkel foglalkozni, így Anikótól sem vártak sok magyarázkodást, ha a délutáni tanulóidőt másra kívánta fordítani, mint amire azt kitalálták. Pár perc alatt elkészítette az írásbelit, a többit átfutotta, segített valamennyit a társainak, aztán unatkozott. A felügyelőtanárok nem lelkesedtek az unatkozó diák fegyelmezése miatt, inkább hagyták, menjen a dolgai után, legalább nem lazítja a rendet a többiek számára.

Gábor nem iratkozott be tanulószobára, az ő útjait senki sem követte figyelemmel; ebéd után mégis gyakran visszament az iskolába, és beült a tanterembe Anna mellé. Ilyenkor együtt készítették el a leckéjüket, természetesen villámgyorsan. Szívesen segített a többi gyereknek, ha nehezebben boldogultak a leckéjükkel, ám egy idő után mind a ketten felálltak, eldaráltak valamilyen kifogást, és elhagyták a termet.

Senki sem hiányolta őket.

Felmentek az emeletre, bevették magukat a zeneterembe, és beszélgettek vagy muzsikáltak. Pontosabban szólva Gábor muzsikált, Anikó eleinte többnyire csendben hallgatta, majd egyre többször együtt énekelt vele.

Az első alkalmat követően Gabi szót fogadott, és soha többé nem játszott Annának semmit, ami előző életük balvégzetére emlékeztetné. Mintha elfelejtette volna azokat a slágereket, amelyeket életük jelentős szakaszában napról napra hallhattak a rádióból.  Később a veszélyes tartalmú szövegeket egyre-másra tiltották be, száműzték a műsorokból a gondolatébresztő szavakat. Akkortól szegényesebbé vált a választék, ám addig nap, mint nap szóltak a slágerré vált szövegek.

Új életükben nem a Párt Központi Bizottsága, hanem Anna cenzúrázta ezeket a dalokat, inkább érzelmi, mint politikai okokból.

Gábor nem játszott olyan dalokat, amelyek zavaró időhurkokat okozhattak. Emlékezett rá, melyik évben mit fütyörésztek az utcán a sihederek, könnyedén kikerülhette, hogy a megjelenése előtt játsszék valamit, amire később ráismerhetne a folyosón őgyelgő kéretlen közönségből valaki.

Hajszálpontosan tudta, hogy a jövendő nagy sztárjai mikor indulnak a pályájukon. A tizenhét éves Jimi Hendrix még éveken keresztül ismeretlen marad. A Beatles feltehetőleg éppen csomagol Liverpoolban, hogy idejében megkezdhesse a fellépést Hamburgban a Reeperbahnon, és még több mint egy év van addig, hogy Brian Epstein hanglemez boltjában egy tinédzser a My Bonnie után érdeklődjék. Eric Clapton tizenöt éves, két esztendeje vett először gitárt a kezébe. Rengeteget gyakorol, és csak a barátai gondolják, hogy nagy gitáros lehet belőle. A Rolling Stones két év múlva alakul meg, és nyár lesz, mire az első fellépésükre sort kerítenek a londoni Merquee Clubban.

Unalmas perceiben magyar fordításokat eszkábált a dalokhoz, így a hivatalból figyelő és fülelő, mások dolgait kutató emberek nem állíthatták azt, a nyugatot majmolja. Kicsit furcsának találták a stílust, ahogy játszik, de tájékozatlanságukban felismerhetetlen maradt a magyar szöveg mögé bújtatott, mégis nyugaton született zene.

Anikóval örömüket lelték, az egyszerű versikék farigcsálásában. Még váratott magára az idő, amikor John Lennon vagy Bob Dylan olyan szövegeket illeszt majd a dallamhoz, amelyek mondanivalót hordoznak, így kis fáradságba került a dalok magyar nyelvű változatának elkészítése.

Piroska néni egy nap kicsit korábban érkezett a szimfonikus zenekar próbájára. Belépett a terembe, és intett a két fiatalnak, folytassák bátran a zenélést, ő közben kipakolja a délutáni munkához kottákat.

Véget ért a dal, nem kezdtek másikba.

– Megváltozott a játékod – ismerte el a tanárnő. – Egészen más harmóniákat használsz, mint pár héttel korábban, és hibátlan az egész. Hogyan csinálod?

Bajba kerülnek, ha elárulják az igazat. Piroska néni fogadókészségét valószínűleg túlterhelné a történet az újraélt életről.

– Valahogy ráéreztem – hazudta Gábor rezzenéstelen arccal. Az önvédelemnek ezeket a kényszerű füllentéseit már kivonták a hazugság fogalma alól, sosem érezték arcpirítónak a kényszerű kifogásokat.

Lassan gyülekeztek a zenekar tagjai. Először Balla Peti, a bőgős érkezett. Gábor alig emlékezett a fiú képességére és ízlésére, most meglepődött. Balla meghallotta a bugit a zongoráról, elkapta a bőgő nyakát, nyomta a basszust, és a sorok végén nagy lendülettel pördítette meg a hangszert a talpán. A lassan szállingózó többi fiatal fellelkesült, átvette a ritmust, és tapssal pótolta a dobot. Hangos csattanással szólalt meg a kettő-négy az összevert tenyerek között.

Gyorsan forrósodott a hangulat, Gábor belelendült a rock ’n’ rollba, páran bekapcsolódtak a zenélésbe. Úgy szólt a zene, mint amit többször gyakoroltak, pedig rögtönzésből alakult ki az egész.  Néhányan lábbal kopogták a taktust, végül az egyik fiú elkapta barátnője kezét, és máris táncoltak. Pillanatok alatt megtelt a terem rongylábazó párokkal.

Piri néni, minden tréfában megértő társuk nehezen állította le a duhajkodást, nem hiányzott senkinek, hogy a diri vagy a helyettese felsétáljon az emeletre utánajárni, mi a ribillió oka.

– Nagyon megy ez nektek – ismerte el a tanárnő. – Mégsem rendezhetünk házibulit az iskolában. Némelyik teremben még tart a tanítás.

Belátták az ésszerű indokot, elcsendesedtek, de a próbák előtti közös zenélés hamarosan szokássá alakult. A rögtönzött rock-koncertek után jó gyerekekként elővették a kottákat, és klasszikus zenét tanultak. Anikó ilyenkor leült Gabi mellé az üstdob mögötti székre, és csendben hallgatta a gyakorlást. Erkel Palotását tanulták, és ha behunyta a szemét, maga előtt látta a díszmagyarba öltözött táncosokat, a magyaros ritmusra forgatott piros csizmás lányokat.

Egy nap az egyik szünetben Piri néni felkereste Gábort.

– Tetszett, ahogy tegnap zenéltetek – emlékezett. – Gyakoroltátok előre?

– Dehogy – felelte Gábor. – Rögtönöztünk.

A töméntelen kényszerű lódítás mellett kivételesen igazat állított.

– Ahhoz képest jól hangzott. Gondoltatok arra, hogy rendszeresen zenéljetek együtt?

 A két fiatalt váratlanul érte a javaslat. Szívesen foglalkoztak zenével, és az ötletszerűen megvalósuló szórakozásban új életük üde színfoltját találták meg, azonban úgy vélték, pillanatnyi kedvtelést elégítenek ki rögtönzéseikkel.

– Sajnos hiába jönnénk össze rendszeresen. Ennek a műfajnak nemcsak közönségre van szüksége, de technikai feltételekre is.

– Erről van csekély fogalmam – mondta a karvezető. – Éppen ezért jöttem hozzátok. Minden évben kapunk pénzt hangszervásárlásra. Mit szólnátok hozzá, ha vennénk egy dobfelszerelést? Játszhatnátok rendszeresen tánczenét. Úgy látom, van kedvetek hozzá.

Ki válaszolna erre nemet? – gondolta magában Gábor. Első fiatalságának legszebb emlékei ehhez a korhoz kötődtek. Az egész világon megmozgatta a fiatalokat a zene átformálódása. Országok, társadalmak változtak meg a rock ’n’ roll megjelenése és elterjedése, aztán a Beatles által megtestesített zenei forradalom nyomán. Jelentős társadalmi hatást hozott a mozgalommá dagadó divat, amely éveken keresztül hajtotta motorként az ifjúság gondolkodását.

– Tetszene az ötlet – válaszolt megfontoltan. – Valóban alapja lehet a közös muzsikálásnak egy dobszerkó, de az elmúlt években olyan változások indultak el a fiatalok ízlésében, amelyek ennél többet kívánnak, és sajnos ez pénzben is mérhető. Ha tényleg a kedvünkre akarunk muzsikálni, akkor néhány egyéb, eléggé költséges eszköz is szükséges lesz. Gitárok, hangszórók, mikrofonok.

A tanárnő arcáról nem látszott, hogy meglepődött-e, vagy előre számolt a fiú elképzeléseivel.

– Az iskola kincstárán kívül más forrásokat is léteznek – felelte. – A KISZ elég vastag bukszából gazdálkodik. A páncélszekrényükben bőven lapul pénz, lecsíphetünk belőle. Beszélek a kerület fejeseivel. Anélkül, hogy bármit ígérnék, azt ajánlom, készítsetek listát arról, mire van szükségetek a kedvetek szerinti banda megszervezéséhez!

Estefelé a buszon zötykölődtek hazafelé.

– Eszedbe jutott, hogy váratlan lehetőség nyílott meg előttünk? – kérdezte Anna.

– Rendezgetem az elképzeléseimet.

– Emlékszel rá, hogyan sepert végig a földgolyón a rockzene forradalma a hatvanas években?

Gábor bólogatott.

– A vihar oldalszele elkapott.

– Miért ne fordítanánk időben irányba a vitorlákat?

– Éppen azon töprengek, jelenthetnek-e valamit a tapasztalataink, amelyeket megszerezhetünk a jövőből.

– Használjuk ki az előnyünket! Kár lenne, ha nem ragadnánk meg a lehetőséget – győzködte a lány. – Amúgy is rengeteg hátránnyal kell megküzdenünk.

Valóban bőségesen halmozódott az agyukban tudás. A hangjegyről hangjegyre felidézhető zeneszámok, a betűről betűre ismert szövegek hihetetlen előnyt adhatnak egy olyan pályán, ahol sok minden zajlik a nyilvánosság előtt.

– Az a kérdés, hogy kit akarunk megelőzni – gondolkodott hangosan Gábor. – A következő évek zenészeivel küzdünk-e, vagy a világot tönkretevő gazemberekkel. Nyilván gond nélkül lekörözhetnénk a következő évek muzsikusait, hiszen mi már ismerjük azokat a szerzeményeiket, amelyeket éppen ők még meg sem írtak. Előttük eljátszhatjuk a legjobb dalaikat, de vajon ez a célunk? Hitvány tolvajnak érezném magam, ha eloroznám a sikereiket, holott a valóságban senki sem bizonyíthatná rám, hogy loptam tőlük. Ketten tudnánk csak róla.

– Ne lopjunk tőlük szöveget vagy hangjegyet! A zenei világukat vegyük át, igazodjunk hozzájuk úgy, hogy megelőzzük őket az időben!

Annát fellelkesítette a gondolat, ezzel talán kilökhetik a jövőt arról a szerencsétlen pályáról, amely a világot elpusztító atomháború felé vezette az emberiséget.

– Miből gondolod, hogy néhány jól előadott sláger közelebb visz a célhoz?

– Egyszer megtanultuk a leckét, most a megfelelő percben felmondjuk. Felerősíthetjük a társadalmi hatását azoknak, akik a későbbi években e miénkkel egyező a célt követték. A tapasztalataink megtízszerezhetik az erejüket.

Gábor másképp látta. Úgy értékelte, szórakozásnak bizonyára fantasztikus lesz, ha a hatvanas, hetvenes évek zenéjének ismeretében megjátsszák a kezdőt és úgy tesz, mintha először venne gitárt a kezébe. Játszhatnak az idő furcsa tekeredésével, viszont valószínűtlennek tartotta, hogy ezzel a módszerrel megváltoztathatnák a történelem menetét.

– Igazad van, nem mehetünk el a kínálkozó lehetőség mellett. Mégsem hiszem, hogy ez a számunkra kijelölt út. Előttem is világos, megváltoztatjuk a jövőt, ha a megfelelő pillanatban átállítjuk a váltót a helyes irányba. Ehhez azonban az a legfontosabb, hogy megtaláljuk az elágazást, ahol a váltó rozsdásodik. Nagyhatalmú gazemberekkel és hatalmas disznóságokkal nézünk szembe, ellenfeleink profik az aljasságban, kiválóan értik a besúgók megszervezését, a tömegek manipulációját, az emberek elbutítását. Ők lövették szét nyolcvankilencben a gyászünnepséget, és néhány elektromos gitár kevés a davaj gitárok ellen. Túl egyszerűnek tartanám, ha ilyen módon a helyes irányba terelhetnénk az eseményeket. Mást találjunk ki!

– Lemondasz a Piroska néni által kínált lehetőségről?

Gábor felkapta a fejét.

– Lemondok-e? Eszemben sincs!

–  2 –

 

Másnap a nagyszünet végén, Böglyös huppant le eléjük. Fél fenekét hanyagul az asztalra tette, egyik lábával a padra támaszkodott, másikat lazán lógatta a levegőbe, így kezdett beszélni.

– Banos, értesz a zenéhez. Segíts nekem!

– Hogyan? – nézett rá várakozóan Gábor.

– Megismerkedtem egy lánnyal. Szépen zongorázik, és szívesen vennék olyan ajándékot a születésnapjára, aminek köze van a zenéhez.

– Pénzt hiába kérsz tőlem, nincs tartalékom – vette tréfára Gabi.

– Inkább a tanácsodra számítok.

Gábor várakozóan dobolt ujjaival a padon, Anna mogorván kotorászott a táskájában.

– Valamilyen szép kottára gondoltam, annak biztosan örülne.

– Hogy a csudába adhatnék tanácsot? – szabadkozott Gábor. – Ha tudnám, milyen az ízlése a leánykának, mennyire gyakorlottan játszik, és milyen kottái vannak; súghatnék neked. Így csak vaktában locsoghatok.

Böglyös csalódott képet vágott.

– Azt hittem, tudsz ötletet adni.

– Találd ki te, minek örülne!

– Könnyű dolgom lenne, ha értenék a zenéhez, de nem értek hozzá.

– Ha idegen a terep, akkor találj ki mást! – emelte fel végre a fejét Anikó. A mogorvaság ottmaradt az arcán.

– Könnyű nektek, egyforma ízlésetek van – morogta Bögi.

Gábor menekült kifelé kötelező társalgásból. Máshol, az énektanárnő ajánlatán járt az esze. Annán változatlanul mogorvaság tükröződött, azonban Böglyös kitartott mellettük, így végül nem kerülhették meg a választ.

– Vegyél virágot! – ajánlotta Anikó. – Az ajándék értéke lényegtelen. A figyelem számít. Egy szép csokor virággal sokra mehetsz.

– Gondolod? – tanakodott Böglyös.

– Tégy a kedved szerint! Úgy látom, hiába beszélek! – vágta oda dühösen Anikó. Gábor is meglepődött az indulatkitörésen.

Böglyös kicsit sértődötten távozott.

– Mérges vagy rá – állapította meg Gabi.

Anikó még mindig indulatosan rendezgette a füzeteket és a könyveket a padján meg a táskájában.

– Eszembe jutott a délelőtt, amelyiken elvitték Satyát – felelte Anikó.

– Attól most lettél rosszkedvű?

– A lábam bedagadt, és feljöttem a tornateremből. Emlékszel?

Gábor bólintott.

– Kitisztult előttem a kép. Mostanáig szunnyadt az agyam mélyén, pedig akkor tisztán láttam, csak a fájdalom eltakarta a lényeget.

– Milyen lényeget?

– Böglyöst láttam az osztályterembe bemenni, aztán onnan kijönni. Befelé egy csomagot vitt a kezében, kifelé jövet már nem láttam nála.

Gábor lassan felfogta, mit sugall Anikó.

– Szerinted Böglyös rejtette a fegyvert Satya táskájába? – kérdezte elhűlten.

– A magával hozott csomag pontosan úgy nézett ki, mint amit később a zsaruk megtaláltak.

Gábornak végigfutott a hideg a hátán.

– Hihetetlen – nyögte letörten.

Fizikaóra következett, befejezték az eszmecserét a kínos lelepleződésről. Dolgozatot írtak, és a tanár minden pisszenésre figyelt.

Gábor hamar elkészült a feladattal, és Anikóval együtt unatkozott a füzet felett. Jelentőségteljesen nézegettek egymásra, mégis jobbnak látták, ha csendben maradnak. Hiba lenne, ha elrontanánk a jó viszonyt a fizikatanárral.

– Ez lehetetlen – folytatta a témát Gábor, amikor végre csengetéskor beszedték a dolgozatfüzeteket. – Ennyire nem aljas ez a fiú.

– Valaki pedig odatette azt a stukkert. Bármelyikünkről feltételeznél ekkora aljasságot?

– Fogalmam sincs – Gábor törte a fejét a dolog értelmén.

– Elhiszem, hogy ő hozta be a csomagot az épületbe – folytatta, miután meghányta-vetette a dolgot magában. – Azt is elhiszem, ő rejtette oda, de meglehet, nem tudta, mi van benne.

– Ezt hihetőbbnek tartod? – ingatta a fejét Anikó.

– Kicsivel.

Tolongtak kifelé a folyosóra.

– Emlékezz rá, azon a hideg télen, még előző életünkben, a Deák tér metrólejáratánál szívességet tett nekünk, sietett eltűnnünk a hatóság elől. Még azokban a szennyes időkben is maradt benne annyi tartás, hogy egykori társait védje a zaklatástól.

– Te pedig arra emlékezz, hogy fegyvert viselt, és az egyik egyenruhás tisztelegve tett neki jelentést.

Gábor eltűnődött.

– Valóban. Mégis adnék magamban esélyt neki arra, hogy felmenthető ebben az aljasságban.

– Vélelmezed az ártatlanságát, amíg nincs ellene bizonyíték – fintorgott a lány. – Satya ártatlanságát a börtönben szerinted vélelmezi valaki?

Ez eléggé világos párhuzamnak látszott.

– Igazad van – ismerte el Gábor. – Árnyalt a kép, de egyértelműen sötét.

 

–  3 –

 

Isten malmai sem őrölnek gyorsan, a KISZ Bizottságé kifejezetten lassújáratúak.

Már április közepén jártak, és még mindig híre sem járt a pénznek, amit Piri néni a dobfelszerelésre meg a gitárokra igényelt. Elméletben persze azonnal megkaptak minden jóváhagyást, de a hivatalok a lassúságukról híresek. A kerület KISZ KB-ja pedig bármivel foglalkozott, lassan ment. Meglehet, valóban nehezen döntenek arról, mi a helyesebb vagy a céljaiknak megfelelőbb eljárás.

Ha támogatják a kezdeményezést, akkor számíthatnak rá, hogy ellenőrzésük alatt tartják a fiatalok törekvéseit, ez minden diktatúra legáhítottabb vágya. Az apró, nehezen ellenőrizhető csoportok alakulása magában hordja annak a veszélyét, hogy az ifjak kiszabadulnak a felügyelet alól, és a nagy szabadság rengeteg bajt hozhat. A veszélyes kérdés ellenpontját az képezte, hogy hivatalos pénzből táplálnák az esetlegesen rebellis gondolatokat termelő zenekar létrejöttét. Ehhez sem fűlött a foguk.

Esős, szeles, hideg és ronda április járt abban az évben. A természet mintha ellensúlyozná a kora tavaszi jótékonykodást. Éjszakánként fagyott, reggelente jégcserepek töredeztek a lépteik alatt, míg a járdán kerülgették a repedéseket. Néha beletoccsantak valamelyik tükröződő foltocska alatt megbúvó vízzel telt gödörbe, és a bokájukig csapott a sáros latyak.

Gábor zsebpénze alaposan megfogyatkozott, így a hétvégén nem mentek moziba, cukrászdába, hanem otthon maradtak. Anikó a heverőn hason fekve lapozgatta a Nők Lapját, rakott szoknyájából kikandikáló harisnyás lába a plafon felé kalimpált, miközben felületesen olvasgatta a propagandával átszőtt cikkeket.

Gábor a Mambó magnetofon szalagját tekergette, alkalmas felvételeket keresett az elméletben létező, a valóságban nehezen összeálló zenekar számára.

Eleinte sokan lelkesedtek, a kívánatosnál kétszer nagyobb létszám összejött a jelentkezőkből, még alkalmasak is lettek volna a közös zenélésre, de hangszerek híján fogyott a szándék. Gitárt mindegyik szerzett magának, de ezeket a dobozgitárokat nem csatlakoztathatták elektronikus berendezéshez. Megfelelő hangszórók nélkül akkor sem boldogultak volna, ha hangszedőt eszkábálnak a húrok alá, a Piri néni által igényelt pénz nélkül a technika csupán ábránd maradt.

Gábor keresgélt a szalagon, a magnóból időről időre dallamfoszlányok hallatszottak, aztán hosszabb rövidebb szünet következett, amíg a motor csévélte a tekercset. Az apja az ebédlőasztalnál ült, és egy nagy lapra rajzolgatott. Gabi odasandított néha, Anikó –udvariasságból vagy kíváncsiságból – rákérdezett.

– Mi lesz ez, Zoli bácsi?

– Teraszt építtetek az udvar felé néző oldalra – az apa szórakozottan rajzolgatott tovább.

– Teraszt? – kapta fel Gábor a fejét. Emlékezett az átépítésre. Az egész nyarat kitöltötték a fémszerkezet munkálatai. Egy ismeretlen felvállalta, és rengeteg pénzt elkért tőlük. Ritkán látták, néha hetekig feléjük sem nézett; talán arra számított, magától elkészül a tető, és a végén ronda lett az egész. Csúnya dolog lenne – gondolta –, ha képzett szakember létemre elviselném egy gyengén képzett fusizó barkácsolását a házon.

– Vasból? – kérdezte látszólag mellékesen.

– Igen fiam, vasból.

– Találtál hozzá iparost? – érdeklődött tovább.

– A Pista bácsi ajánlott egy szakit.

Hát ez az – gondolta a fia – Éppen ezt az embert fontos nagy ívben elkerülni!

– Mennyibe kerül a munka? – tudakozódott tovább.

Az apja felsóhajtott. – Sokba.

– Mégis mennyibe?

– Szerinte öt-hatezerből kijön a járandósága. – Gábor már hozzászokott a kor értékeinek felméréséhez. Ennyiért több hónapig dolgozott egy átlagember.

– Rengeteg – vélekedett. Otthagyta a magnót, az asztalhoz sétált, alaposan szemügyre vette a csaknem teljesen elkészült rajzot.

Nézegette a tervet, dudorászott, óvatosan elhallgatta a véleményét a kevéssé szakszerű tervezésről. Szemrehányás nélkül elfogadta, hogy az apja, amatőr létére kevés hibával, mégis egészen jól elgondolta a kivitelezést. Ám az olyan szakember, mint ő, aki rengeteg idevágó tanulmányával ebből élt évtizedeken át, sokkal jobbat készít.

– Ezért a pénzért megveheted az összes szükséges szerszámot, és házilag elkészíthetjük az egészet két-három hétvége munkájával.

– Az a baj fiam, hogy nem tudok hegeszteni.

– Nem érthetsz mindenhez – felelte a fia egyetértően.

– Valakinek pedig meg kell hegeszteni a vasszerkezetet – tárta szét a kezét az apja.

– Meghegesztem én, értek hozzá – ajánlotta bátortalanul Gábor. Bántotta, hogy a szülei elköltenének egy halom pénzt a munkára, ő közben könnyedén elkészíthetné. Nem nézhette tétlenül.

– Persze! Én meg a vakbélműtéthez értek – vette tréfára az apja.

Gábor kitartott állítása mellett. – Tényleg megtanultam hegeszteni.

– Honnan az ördögből? – nézett rá kissé morcosan az apja.

– A politechnikai oktatáson.

– Beszélsz össze-vissza – állt fel az asztaltól immáron kimondottan mérgesen az idősebb Banos.

– Igazat mond – szólt közbe félénken Anikó, mire mindkét szülő kíváncsian nézett rá.

– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Banosné meglepve. – Ti lányok, nem vagytok ott a műhelyben, ahol a fiúk dolgoznak.

– Láttam Gabi félévi vizsgamunkáját – hazudta szemrebbenés nélkül. – Egyszer megmutatta nekem.

– Erről eddig egy szót sem hallottam – csodálkozott Zoli bácsi.

– Szóba hozzunk minden apróságot? – vonogatta a vállát Gábor, és hálát adott magában Annának, mert igazolta őt annak ellenére, hogy a dolog ebben a formában valótlanság.

Természetesen semmi ehhez hasonlót sem tanultak az eléggé komolytalan politechnikai foglalkozáson. Új találmányként vezették be ezt a tantárgyat, és a Szerszámgépgyár műhelyében, ahol a tanítás zajlott, csekély intenzitással foglalkoztak az anyaggal. Hivatásos pedagógus helyett egy politikailag megbízható munkás adta át a tudnivalókat, őt alig érdekelte, hogy a diákok elsajátítják-e az anyagot. Főként azzal foglalkozott, ne legyenek láb alatt a gyárban, ahová hetente egyszer eljártak, és ne okozzanak balesetet, ne keletkezzék miattuk selejt.

– Megmutathatnád nekünk azt a csodálatos munkát? – faggatta Gábort hitetlenkedve az anyja.

– Sajnos nincs rá mód. Nem hozhatom haza, mert fél mázsa. Anikó egyszer bejöhetett a gyárba, akkor megmutattam neki. – Ez megint azokhoz a kegyes hazugságokhoz tartozott, amelyekkel korábbi életüket rejtegették.

Hosszan győzködték a két szülőt, mire végül hitelt adtak a szavuknak, és engedett a két felnőtt. Megállapodtak abban, az anyagokat meghozatják egy fuvarossal, és az érettségi szünetben Gábor elkészíti a teraszt. Az apja szabadságot készült kivenni, mert kétségesnek tartotta, hogy a fia egyedül, a segítsége nélkül megépíti a szerkezetet, Gábor lebeszélte erről.

– Semmi szükség rá. Ezt egyetlen ember összehozza, ha rendesen nekilát – mondta, és igazat állított. Más kérdés, hogy az előző életében megszerzett sokéves gyakorlat nélkül ez nem sikerülne.

– Anikó majd segít, ha muszáj. Meglátjátok, vígan túljutunk az egészen.

– Mit tud ebben Anikó segíteni? Ez férfimunka – rökönyödtek meg a felnőttek.

– Majd férfiasan beszélek a rosseb egye meg! – vette a dolgot tréfára a lány, és tőle szokatlanul megeresztette a kissé tiszteletlen hangot.

– Ennél többet tehetsz – igazította helyre a tréfát Gabi. – Sok műhelyben hegesztenek nők, mert azt mondják, az ő kezük jobb erre a munkára, mint a férfiaké, de a hegesztés itt tényleg az én dolgom lesz. Viszont időnként megfoghatsz egy darab vasat, vagy segíthetsz vízszintbe állítani egy másikat, letisztíthatod drótkefével, aztán lekenheted rozsdaoldóval meg festékkel, szóval dolgozhatunk rajta ketten.

– Ezt mégsem várhatjuk el attól a lánytól, akinek udvarolsz.

Ettől Anna meresztett nagy szemeket.

– Ezt éppen miért nem? – kérdezte majdnem sértődötten.

 

–  4 –

 

Egész áprilisban kitartott a hűvös idő, még május elején is borzongató, szeles napokat éltek meg. Az elsejei kötelező felvonuláson dideregtek, azután átfagytak a Dózsa György út végén, a szemerkélő esőben. Magában mindenki szidta a szervezést, amelyik több órányi ácsorgást elfogadhatónak tartott, mielőtt elvonulnak a „szeretett” vezetőkkel zsúfolt tribün előtt. Néhányan kicsit hangosabban is kifejezték elégedetlenségüket, de Anna és Gábor túl sokat tapasztalt ahhoz, hogy csatlakozzanak a méltatlankodókhoz.

A következő héten a fuvaros leszállította a megrendelt vasat. Kilencedike, az érettségi szünet első napja hétfőre esett, és addigra alaposan elő akartak készíteni mindent.

Gábor az egyszerű tetőnél jóval nagyobb munkákon szerzett tapasztalatokat. Az építkezéseken, ahol gyakran bízták meg építésvezetőnek, a felvonulási épület felállítása nagyobb vállalkozásnak számított, és komolyabb előkészületeket igényelt, mint a húsz négyzetméteres terasz felépítése.

A betonkoszorút még előző vasárnap lebetonozták, a hét közbülső napjain késő estig hordták a földet a betonsávok által határolt területre. Anna is töltött ott vagy két délutánt, megfogta a lapátnyelét, de eltanácsolták a szerszámtól. Inkább a rokonságból ajánlkozó nagybácsik, unokatestvérek segítségét vették igénybe. Dolgos kéz akadt elég, így péntek estére a területet egyenesre betonozták, úgy várta a vasszerkezet építését.

Gábor határtalan munkabírással vetette magát a tennivalókba. Visszaemlékezett ifjú éveire. Akár napi tizenhat órát dolgozott, ha a szükség úgy hozta, és most örült, hogy előző élete végének hanyatló szakasza után újra feszes izmokkal szoríthatja meg a szerszámokat. A rokonok és szomszédok ámuldoztak, miképp nő ki a semmiből a terasz alapja, miként ölt formát; és milyen szakszerű, takarékos mozdulatokkal dolgozik előttük a fiatal kamasz. Eleinte adták neki az ötleteket, aztán tudomásul vették, nincs szüksége tanácsokra, sőt, olyan magabiztos a munkában, annyira ellentmondást nem tűrően érvényesíti az akaratát, hogy úgy tűnt, valójában ő irányítja az építést.

A látszat egybevágott a valósággal. Gábor irányított, bár ezt nagy tapintattal végezte. Nem akart fölényeskedni az apjával meg két nagybátyjával, akik látszólag húszegynéhány esztendővel idősebbek nála. Kerülte a konfliktust, de szilárdan kitartott szakmai meggyőződése mellett. Szerencsére egy idő után mindenkinek elment a kedve a vitától, belátták, valamilyen csoda folytán mindig az a helyes, amit javasol.

Szombat délután elkezdhették volna a munkát, de Gábor aznapra pihenést tervezett.

Vasárnap reggel kezdték a munkát, és szerencséjükre az időjárás meleggé változva segítette őket.

 

–  5 –

 

Anna szülei mogorván duzzogtak egész héten. Rideg távolságtartással fogadták, hogy a lányuk egész napokat tölt majd távol az otthonától, reggeltől estig.

– Kihasználnak azok – dohogták.

Anikó a saját múltjából emlékezett rá, hogyan használhatnak ki a szülők egy fiatalt, mégsem vághatta a szemük közé: ti élősködtetek rajtam évtizedeken keresztül! Előző, tönkretett élete nem szolgálhatott bizonyíték gyanánt ebben a vitában.

– Szólok Gábornak – válaszolta – és építünk nektek teraszt ide a betonudvarra.

– Szemtelen vagy – morgott az anyja.

– Szemtelenség, amikor megfőzöm a vacsorát vagy a hétvégi ebédet, és Gábor segítségét igénybe veszem?

– Azt hiszed, ez mindenre feljogosít?

– Nem a jogaim alapján segítek az udvarlómnak, hanem azért, mert ez az élet rendje – ellenkezett tovább Anna.

– Az élet rendje az, hogy elsősorban a szüleidnek segíts.

Megint ugyanazt a nótát fújták, amelyet hosszú éveken keresztül hallott tőlük. Semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy megint évtizedekre alapot adjon a folyamatos szemrehányásokra.

– Megrövidítelek benneteket azzal, ha ott vagyok a fiúm mellett, és segítek neki a munkában?

– Menj! Menj! – hisztériázott megjátszott fájdalommal az anyja. – Költözz oda, ha neked az a jó! Ne törődj az aggodalmunkkal!

Anikó csendben hallgatta a színjátékot. Látott ilyen előadást eleget ahhoz, hogy ne legyen rá hatással a rögtönzött jelenet.

Az anyja a konyhai hokedlin ült, sírt, a markában szorongatott zsebkendőbe szipogott, és a világ összes fájdalma az arcán tükröződött.

– Költözz oda, de ha hazahozol egy gyereket, ne számíts a megértésünkre!

Az ostoba sértés, túlment azon a határon, amit szó nélkül hagyhatott.

– Azt hiszem, már tisztáztuk, hogy kinőttem az óvodából, és tudom, hogyan lesz a gyerek.

Az apja csendben pöfékelt tovább a pipájából, az anyja meg legyintett egyet szipogva.

– Hányan indultak el a randevúra ezzel a tudattal, és aztán baj lett a vége.

– Nem tartozom közéjük – szögezte le a lánya.

– Nem szólnék semmit, ha azt terveznétek, valahol csatangoltok az utcán, moziban ücsörögtök, de másról van szó. Az egész vasárnapot ott töltöd azoknál, és ez rengeteg idő arra, hogy elveszítsétek a fejeteket.

– Még egyszer sem veszítettük el a fejünket, és ott lesznek velünk Gábor szülei.

– Holnap valóban – mondta rezignáltan az anyja, aztán váratlanul felemelte a hangját. –  A következő három napon ellenben órákat lesztek kettesben.

– Töltöttünk már kettesben hosszú órákat, és egyszer sem jöttem haza gyerekkel a hasamban.

Anikó türelme lassan fogyatkozott, mégsem vállalhatta a teljes szembenállást, visszafogta magát.

– Kár arra törekednetek, hogy minden percünket ellenőrizzétek! Jön a nyár, a vakáció, akkor rám zárjátok reggel az ajtót, és délután, amikor hazaérkeztek, kiengedtek?

Erre meg az anyja nem tudott mit válaszolni.

– Bízzatok bennünk egy cseppet! – fejezte be a maga részéről.

Beállt a csend. Elfogytak az érvek, a véleménykülönbség viszont megmaradt. Anna ezt úgy fogta fel, ellenségeskedés van ugyan, tiltás nincs. Hiába lett volna.

Vasárnap reggel hétkor felkelt, és reggelit készített mindenkinek. Motozása a konyhában felébresztette a szülőket, akik mogorván és némán bújtak elő a hálószobából.

 Szó nélkül fogyasztották el az ételt. Anikó ezután fogta a táskáját, amelybe addigra bekészített egy munkához alkalmas ruhát, elköszönt és indult Gáborékhoz. Anyja duzzogása és apja némasága teljesen hidegen hagyta.

 

–  6 –

 

Mire Anna megérkezett a Kozári utcába, Gábor és az apja felcipelték a pincéből a súlyos pallókból és faoszlopokból megépített munkapadot a satuval. Előhozták a frissen beszerzett szerszámokat, és nekiláttak a munkának.

– Honnan van ez a rengeteg cucc? – nézett nagyot Anna. – A gyárak raktáraiban hiánycikk egy csomó eszköz, itt meg kincseket látok – álmélkodott.

– Ott tervgazdálkodás folyik – mondta az idősebb Banos. – Ha nem igénylik meg februárban azt, ami a következő év szeptemberében szükséges, akkor hiába megy a diszpécser a raktárba, a raktáros széttárja a kezét, és nagy szemeket mereszt. Miért gondolja a mérnök elvtárs, hogy varázsló vagyok?

– Honnan vannak ezek?

– A használtcikk piacon nincs tervgazdálkodás. Ott mindent megkaphatsz, ha tudod, kihez fordulj.

Az idősebb Banos segített volna a fiának az előkészületekben, ez csak üggyel-bajjal sikerült. Gábor minden tekintetben jobban értett a munkához, és gyorsan haladt vele. Az apja világéletében irodában dolgozott, kimaradt az életéből a reszelés, fűrészelés, és Gabi minden tapintatát elővette, hogy ne okozzon sértődést. Az idősebb Banos segített ebben, ő maga is kerülte a konfliktust. Már a betonozáskor látta, rábízhatja a munkát a fiára, tehát a büszkesége helyett a hatékonysággal törődött. Inkább úgy fogta fel az egészet, a saját érdemei helyett a gyereke teljesítményével dicsekszik a rokonság előtt.

Anikó beilleszkedése a Banos családba sokkal sikeresebben ment, mint Gábor együttműködése a Faragó szülőkkel. Banosék szinte saját gyerekként kezelték Anikót, jól boldogultak egymással. A lány szemlátomást nem rabolta el a fiukat, csupán részt kért magának az életéből. Ezt a Faragó szülők is megérthetnék Gábor esetében, ők inkább ellenségeskedtek.

A két férfi délig csak méricskélt, fűrészelt, szabott, darabolt. Ebéd után láttak neki az első vázelemek összehegesztésének. Amire odáig jutottak, az öregebb Banos előtt kétségtelenné vált, a fia valóban ért ahhoz, amire vállalkozott.

Különösebben Gábor sem izgatta magát, bár kis aggodalom lakozott a szívében, de azt remélte, a hegesztést ugyanúgy lehetetlen elfelejteni, mint a biciklizést vagy az úszást.

A fogóba illesztette az első elektródát, és pár pillanatig még kételkedett magában. Bizonytalansága azzal a veszéllyel járt, hogy izgalmában meg-megrezdülő keze, nem húz biztos ívet a vason. A két, derékszöget bezáró fémdarab felé közelített a szerszámmal, a homlokán verejték gyöngyözött, aztán a következő pillanatban minden helyreugrott. A pálca alól szikra pattant, a huzal sercegve olvadt, és évtizedes álmukból újraéledtek a reflexek. Biztos kézzel rajzolta a varratot az egymáshoz illesztett acéldarabok közé. Megérezte a rutilbevonatú pálca füstjének szagát, és az ismerős illat elsodort minden bizonytalanságot.

Pompásan haladt a munka. Három óra körül beállításra készen álltak a főtartók, este hatra a végükkel a falba gipszelve álltak. Az oszlopokat többször ellenőrizték függőónnal, aztán egy ideiglenes rúddal összekötötték az egészet, másnapig ne mozduljon el, különben kezdhetnék újra a beállítást.

– Mára ennyit! – Gábor kikapcsolta a hegesztőkészüléket, és ledobta a bőrkesztyűt, amely a kezét védte a ráfröccsenő olvadt vastól.

 

–  7 –

 

Anikó szülei egész este duzzogtak, pedig a lányuk éppen azért sietett korán haza, hogy ne hivatkozhassanak arra, az egész napot házon kívül töltötte. Könyörögni nem akart, ám a duzzogásukhoz sem társult. Csendben, feltűnés nélkül elvonult a saját kuckójába, és inkább olvasott egész este. Reggel megvárta, míg mind a ketten elmennek otthonról, aztán gyorsan összekészítette a holmiját, és indult a Kozári utcába.

Gábor éppen végzett a reggeli előkészítésével, amikor Anna megérkezett. Serpenyőbe tojásokat ütött, hagymát karikázott bele, kolbásszal dúsította az ételt. Hatalmasnak látszott az adag.

– Reggeliztél? – kérdezte Annát. – Ez kettőnknek is elég lesz.

– Látom – Anikó szippantott egyet az ínycsiklandó illatfelhőből, és nagyot nyelt. – Emberes adagot készítettél.

– Számítottam rád – Gábor átölelte a lányt, és gyengéden megcsókolta. – Még sosem reggeliztünk együtt.

Anna otthonosan mozgott a lassan ismerőssé váló konyhában. Tányérokat, evőeszközöket vett elő, kenyeret szelt. Gabi a teát töltötte ki, cukrot, citrompótlót tett a két bögrébe.

– Jó étvágyat! – mondták szinte egyszerre. Addigra több közös étkezést hagytak maguk mögöttük újkori történetükben. Ilyenkor többnyire kettesben ebédeltek, és mindig találtak benne valami sajátos meghittséget. Családias hangulatban érezték magukat, akárcsak egy házaspár.

Gyorsan eltüntették a kiadós adag rántottát. Az előző napi munka még reggelre is éhessé tette őket.

– Nem fáradtál el tegnap? – kérdezte Gábor.

– Semmi bajom – felelte Anna, és összeszedte az edényeket a mosogatáshoz –, kitűnően érzem magam.

Míg Anikó mosogatott, Gábor lefőzte a kávét.

Pohárral a kézben kiültek a készülő terasz betonjára, beleélték magukat abba, milyen lesz majd a szellős, árnyat adó építmény.

– Anyu rózsát ültet köré – mutatott a beton széle felé Gábor.

– Szép lesz.

– Szeretném, ha ilyen rózsalugasban élhetnék veled. Vasárnaponként, reggel kiülnénk a gyékény székekbe, ott reggeliznénk egy kisasztalnál. Később, kitolhatnád a babakocsit az árnyékba, hadd levegőzzön a lurkó.

Anna arca elfelhősödött.

– Ragaszkodsz hozzá, hogy legyen gyerekünk?

Gábor bólintott.

– Anyámnak ez a lázálma – folytatta Anna. –  Meg megmernék rá esküdni, most úgy ül a munkahelyén az asztalánál, hogy markában szorongatott zsebkendőjébe szipog időnként egyet-egyet, és azon töri a fejét, hányadik hónapban veszi majd észre rajtam, hogy terhes vagyok, és lesz-e még elég ideje nőgyógyászt keresni, aki elveszi a babát.

– Isten ments! – tiltakozott Gábor. – Ha várandós leszel, akkor az szándékunk szerint történik, és a gyereket megtartjuk.

Odatérdelt Anikó mellé, a poharat kivette a kezéből, leállította maga mellé a betonra, aztán a lány ölébe hajtotta a fejét.

– Kíváncsi vagyok rá, milyen fiúk és lányok születnek kettőnktől. Fel akarom őket nevelni, és megesküszöm neked, más jövőt teremtünk nekik, mint amit megéltünk.

Gábor túljutott a magával folytatott vitán, már derengett előtte a jövő. Sejtette, hogy megtalálhatják a pontot, ahol eltéríthetik a világot a katasztrófa felé vezető iránytól. Tartott a jövőtől, de bízott benne legyőzhető a rémség.

– Csodára vársz – Anikó a fiú haját borzolta.

– Már átéltünk egy csodát – emlékeztette Gábor. – Újra fiatalok lettünk, és ez lehetőséget teremt arra, hogy elhárítsuk a katasztrófát. Ennél már sokkal kevesebb vár ránk. Le kell győznünk néhány gazembert.

– Semmiség – Anikó túljátszva a megértést, énekelő hangon válaszolt. – Néhány piti gazember az ellenfelünk, akik az atomháború kirobbantásán fáradoznak talán már most is, és a hatalmuk szinte végtelen nagy a mi erőnkhöz mérve. – Eltűnt a hangjából az iménti vidámság. Mást nem is kell legyőznünk, csak őket.

Anna még kétségek között látta a jövőt.

– Gyere, győzzük le ezt a teraszt! Öltözzünk át! – javasolta.

– Segítek! – kapott az ajánlaton Gabi.

– No hiszen! Akkor hamar túljutunk rajta.

Banos kézen fogta Anikót, és bekísérte a szobába.

Anna a háta mögött lehúzta a cipzárt, aztán félrefordulva, mintha szégyenkezne, feje fölé kapta a vászonruhát, és ledobta. Nyúlt a munkaruhának kinevezett, elnyűtt iskolaköpenyért, Gábor megelőzte. Elé térdelt, és a vászonruha alatti egyetlen ruhadarab eltávolításán fáradozott.

– Azt nem cserélem ki – ellenkezett kevés meggyőződéssel Anikó. Mire felocsúdott, a kis nadrágocska lefelé bukdácsolt a térde alatt.

Gábor odahajolt a napvilágra került testrészhez, elhalmozta csókjaival, és ez megakasztotta a gyenge tiltakozást. Anna hátradöccent a mögötte álló székre, és úgy tűrte a kényeztetést. Rövid idő múlva szakadozóvá váló lélegzete adta tudtára Gábornak, hogy eljutott a gyönyörnek arra a pontjára ahová eddig az ajkai által még sohasem juttatta el.

Behunyt szemel pihegett egy ideig a széken, ahová az imént lehuppant, aztán lecsusszant a szőnyegre Gábor mellé, és a vállára hajtotta a fejét.

Gabi rövidesen azt érezte, hogy könnyektől nedves a bőre a vállán.

– Mi baj kedves? – fordult riadtan Anna felé, a lány a fejét rázta.

– Semmi baj nincs – suttogta a fiú fülébe. – Ezt tőled kaptam meg először. Eddig el sem képzeltem ilyen gyönyörűséget.

 

–  8 –

 

Bármennyire lazán vették a munkafegyelmet, bármennyire sokat foglalkoztak a dolguk helyett egymással, szerdára elkészült a vasszerkezet. Elégedettek lehettek vele. Csodájára jártak a szomszédok, a rokonok a terasznak, amit felnőttek közreműködése nélkül fejeztek be. Gábor természetesen nagy blamának tartotta volna, ha bárki hibát talál a munkájában.

– Semmiség – mondta Anikónak, amikor letették a szerszámokat. – Gyakoroltam kicsit, hogy megtartsam a rutinomat.

– Azt azért ne mondd, hogy építésvezető korodban te hegesztgetted a vasakat!

– Dehogy, azt mások végezték. Csakhogy amire addig jutottam, jócskán elsajátította a szakma titkait. Te nagyobb erőpróbának élted meg ezt az építkezést, mint én.

Anna széttárta a kezeit. – Azt mondtad, nők is dolgoznak az ilyen helyeken.

– Te lelkesebben csináltad, mint a fizetett segédmunkások. Azok rendszerint alulképzett, kicsit lomha észjárású asszonyok.

Bágyadtan ültek a küszöbön térdüket kulcsoló kezekkel, és nézték a kész korlátot meg a tetőt.

– Lehet üvegeztetni, burkoltatni – mustrálta végig a kész munkát Anna.

– Mi történne – kérdezte hirtelen Gábor –, ha megmutatnánk anyádéknak, miben vettél részt. Hátha megenyhül kicsit a mogorvaságuk?

Anikó a fejét ingatta elgondolkodva.

– Gondolod, összeereszthetjük a két családot?

– Nyáron itt minden kész lesz – tanakodott a fiú – Talán megpróbálhatjuk.




 

 

Hatodik fejezet – A szálak találkoznak

 

–  1 –

 

Pár hét maradt hátra a tanításból.

Az iskola KISZ-vezetősége apróbb jutalmakat osztogatott a társadalmi munkában élenjáró diákok között, Böglyöst is megjutalmazták.

– Van itt négy jegy – nyújtotta át Mása néni a dicséretként kiutalt belépőket. – Annak adod, akinek kedved tartja.

Böglyös elgondolkodott. – Adhatom olyannak is, aki jövőre kerül ide az iskolába?

– Kiről van szó? – nézett rá összehúzott szemmel Mása néni, ámbár már eldöntötte, jóváhagyja a kérést. Neki édes mindegy, ki használja fel a belépőket. Négyet félretett saját magának, így ők a férjével és a két gyerekkel mindenképpen ott lesznek az előadáson, a maradék jegy bárkié lehet. A saját belépői a negyedik sorba szólnak, a diákok az erkélyről nézik az előadást, így aligha találkozhatnak.

– Egy ismerősömről. Úgy tudom, szereti a zenét – kerülte meg a választ a fiú.

– Ahogy gondolod – egyezett bele Mása néni töprengő fintorral, mintha komolyan törné a fejét az engedélyen. – Viselkedjetek rendesen!

– Mire szólnak a jegyek? – kíváncsiskodott Bögi.

– A Carmenra – felelte Mása néni.

Böglyös keveset gondolkodott azon, kinek adja a másik két belépőt. Azt magától értetődőnek tartotta, hogy kettőt ő használ el Zsuzsival. Kis töprengés után megkereste Banosékat, a zeneteremben akadt rájuk.

– Mása néni küldött nektek jegyeket – nyújtotta feléjük a belépőket.

Meglepődtek.

– Nekünk?

– Aha! – bólogatott Bögi, aztán arra gondolt, mégsem vezeti félre őket. – Nem pont nektek. Megengedte, hogy annak adjam, akinek akarom. Rátok gondoltam.

– Ránk? – nézett nagyot Banos.

– Szeretitek a zenét, ez meg operajegy.

– Így már értem. Mit nézünk meg?

– A Carment. Mása néni szerint az szép darab.

– Mása néninek kivételesen igaza van – eresztett meg egy rosszmájú megjegyzést Anikó. –  Rendes tőled, hogy ránk gondolsz. Miért nem mész inkább te.

– Vihetnéd a zongorázó barátnődet – folytatta a gondolatot Banos.

– Négy jegyem van – ismerte el Böglyös. – Mása néni megengedte, hogy az egyiket Fehér Zsuzsinak adjam.

– Ezek szerint elnyerte a tetszését a múltkor a virág? – érdeklődött Anna.

– Úgy látszott – bizonytalankodott Andris.

– Látszott?

Andris a vállát vonogatta.

– Megköszönte.

– Puszit kaptál? – feszegette tovább a témát Gábor.

Böglyös bólintott egyet.

– Mafla vagy – engedett végre a merevségéből Anikó. – Fogadok, fülig szerelmes beléd.

– Gondolod?

– Tizenöt évesen nincs puszi ok nélkül. A jegyektől el lesz ragadtatva, meglátod.

Böglyös örült, hogy végre barátságosabban elbeszélgethet a párossal. Szeretett volna jó viszonyba kerülni velük, maga sem tudta miért. Megértené a dolgot, ha egyedül Faragó Annáról lenne szó; vele sokan lennének jóban, noha Banos tett róla, hogy mások legfeljebb barátilag közelíthessenek hozzá. Azt azonban kevésbé értette, miért szeretne velük együtt is jó kapcsolatban maradni. A társaival kialakított barátság az eddigiekben sok egyebet jelentett neki, közös színházlátogatást nem. A srácokkal jól el tudott hülyéskedni, fociról, csajokról dumálgatni, színházba egyikkel sem akart menni.

– Elfogadjátok a jegyeket? – kérdezte. Tartott a visszautasítástól.

– Természetesen – felelte Gábor, észrevehetetlen pillanatig tartó habozás után. – Köszönjük!

– Mit tudtok a darabról?

– Sokat – válaszolta Anikó –, de jobban jársz, ha Fehér Zsuzsit kéred meg, beszéljen róla. Ha ő nem ismeri a kérdéses operát, készséggel állunk rendelkezésedre, de nem vesszük el tőle az örömöt, hogy ő mesélhessen neked a szép cigánylányról, aki ellenállhatatlan szerelmével leveszi a lábáról a férfiakat.

 

–  2 –

 

– Nehezen edződöm a gondolathoz, hogy Bögi vitette el Satyát a rendőrökkel – mondta Anikó, miután Böglyös távozott.

– Valóban emészthetetlen a dolog. Felelevenítettem magamban annak a négy évnek az emlékét, amelyet először éltünk át együtt. Barátságos fickónak tartottam, és ez így maradt meg bennem. Sokakon segített apróságokkal, és akkoriban úgy látszott, hátsó szándék nélkül teszi.

Gábor ujjai, amelyek addig a zongorán pihentek, megmozdultak, halk akkordok kerekedtek ki a játékból.

Anna eltávolodott a hangszertől, az ajtóhoz ment és becsukta. Nemcsak azt kerülte, hogy a zene zavarja az épületben tartózkodókat, hanem azt is, óvatlan fülek tanúi legyenek a beszélgetésüknek.

– Nincs bizonyítékunk a rossz szándékára, de arra igen, hogy közreműködött egy gyalázatos tettben.

– Hátha tudtán kívül alakult gyalázattá az a dolog – Gábor mentegette a fiút zongorázás közben.

– Nehezen hiszem, és csodának tartanám.

– Mégis! Ha azt mesélnéd valakinek, hogy három hónappal ezelőtt hatvanöt évesen menekültünk a föld alatt, és éhesen blicceltünk a villamoson, pedig lézengett a zsebünkben az ezres érmékből néhány, hinnék a mesénket? A mobiltelefonokat, plazmatévéket, számítógépek százmilliós darabszámát hadd ne említsem!

– Az egészen más – tiltakozott tovább a lány. – Ismereteim szerint mindössze egyetlen csoda zajlott le az életünkben. Ha ilyen apró dolgokra, mint a Böglyös félrevezetése vonatkozna a varázslat lehetősége, akkor az egészen prózai mágia lenne, és nem nevezhetnénk igazi csodának.

– Nem így értettem – ellenkezett Gábor. – Pusztán arra céloztam, nem mindig látszik azonnal a kézenfekvő megoldás. Nyilván van megfejtése annak, milyen okból vett részt Bögi a Satya elhurcolásában, ám lehetséges, nem az ő szándékai szerint történtek a dolgok. Talán félrevezették, talán nem tudta, mit tesz, vagy tudta, de a következmények tekintetében vezették félre. Minden lehetséges.

– Szeretnéd, ha ez a fiú ártatlan lenne?

Banos bólogatott.

– Szeretném, bár azt mégsem hiszem, hogy teljesen vétlen. Attól tartok, egyébként sincs tökéletes bűnösség, vagy tökéletes ártatlanság. Úgy vélem, van része a dologban, de érzem, akadhatnak mentő körülményei.

– Kár, hogy ezek a mentőkörülmények Satya esélyein pillanatnyilag semmit sem javítanak.

 

–  3 –

 

A nap már alacsonyan járt a kellemes májusvégi délutánon, de még mindig melegen tartotta a levegőt. Böglyös és Zsuzsi a hátukat a falnak támasztották, és kiültek a ház mellé kiállított kispadra. Várták Fehér hazatértét az OTP-ből, mert Fehérné megint délután dolgozott az ABC-ben.

Beszélgettek, aztán némán üldögéltek egymás mellett, és hintáztatták maguk alatt a vásott padot. Nézték a lombok játékát a napfényben, az árnyékok hullámzását a füvön, a kerti csapról időnként elszabaduló vízcseppet, ahogyan egyhangú pittyentéssel csatlakozik a földbe ásott tégla mélyedésében gyülekező apró tócsához.

Élvezték a nyugalmas üldögélést, és csupán akkor szólaltak meg, ha fontos dolog jutott eszükbe. Ruhájuk rövid vállrésze alatt összeért a karjuk, a hintázó kispad minden döccenésénél érezték, ahogy a bőrük bizsergetően moccan, súrolja a másik vállát.

Andris a lány haját, a hajszálakon megcsillanó napfényt figyelte. Csodálkozott, hogy a fekete is tud fényes lenni, hiszen a copfokból elkószáló hajszálak úgy csillogtak a ferdén tűző napsugarakban, mintha kis ékszermorzsák lennének. Vonzották a fénylő hajszálak. Tétova mozdulattal felemelte a kezét, és gyengéden, szinte alig érintve a lányt, végigsimította a haját.

– Összegubancolódott? – fordult feléje Zsuzsi.

– Nem.  

Andris még egyszer végigsimított a lány haján.

– Hát? – kérdezte, pedig már rájött, ez felesleges érdeklődés.

– Meg akartalak simogatni.

A fiú mindig megérezte, ha elpirul. Várta a forróságot, amely elönti majd az arcát, ez most elmaradt.

– Szép a hajad – tudta, azért nem pirul el, mert ha Zsuzsinak mond szépet, nem kockáztat sokat, nincs jelen senki, aki kinevetné. Zsuzsi komolyan veszi a szavait, egyenrangú partnernek tekinti, nem kisfiúnak.

Zsuzsa önkéntelenül a hajához nyúlt, megigazította a frizuráját, és kezük összeért. Andris kihasználta a véletlen érintést, markába fogta a vékony lánykezet. Nem sétáltak, mégis megfogta Zsuzsa kezét.

– Nemcsak a hajad szép – másik kezével a lány arcát simította végig.  – Az arcod is.

Zsuzsi jött zavarba. – Köszönöm – felelte, és lehajtotta a fejét.

Andris keze követte a lehajlást, és szeretettel tovább simogatta a számára kedves arcot.

– Jó érzés hozzád érni. Ezért simítottam meg a hajadat meg az arcodat is.

Zsuzsa megfogta a fiú ujjait, és az bőréhez szorította.

– Nekem is jó, amit csinálsz – szokatlanul csendült a hangja. Valami rekedtség bujkált benne. Andris eleinte nem értette, mitől támadt a zavar, aztán rájött. Zsuzsa is vágyott erre az érintésre, ami azzal jár, hogy kiszárad az ember szája, és forróvá lesz a bőre a másik ujjai alatt.

Igyekezett közelebb jutni a lányhoz, megölelgetni, puszikkal halmozni el az arcát, de ez egyelőre meghaladta a mértékét annak, amit ki merne próbálni. Attól félt, megriasztja, és az véget vethet mindennek, tehát cirógató ujjaival csak lassan mert olyan helyeket felkeresni, ahol addig még nem járt. Kipróbálta, találkozik-e tiltakozással, ha a két copf alatt kóborolva megérinti Zsuzsa tarkóját, aztán merész mozdulattal végighúzta ujjai hegyét a kiszáradt ajkakon, és nem talált ellenállásra.

Jó lett volna száját a lányéhoz érinteni, de a várható ismeretlen következmények visszatartották. Tapasztalatok hiányában nem dönthette el, vonzza-e Zsuzsát a közelsége, és örülne-e a másfajta érintésnek. Gondol-e rá, hogy akár meg is csókolhatná? Viszonozná, vagy biztonságosabbnak tartja, ha nem vállalkozik rá? Fél-e attól, hogy tilosba tévednek, vagy attól tart, hogy ügyetlenül, rosszul válaszol? Nyilván halotta a lányoktól, miképpen kell csókolózni, de elegendőnek tartja-e a másoktól hallott beszámolót ebben a fontos kérdésben? Andrisnak fogalma sem volt arról, melyikük a bizonytalanabb kettőjük közül.

Nem siettette hát az eseményeket. Úgy vélte, ha lassan haladnak előre, kevesebb esélye lesz annak, hogy hibázzanak.

Percekig ültek egymás mellett, ismerkedtek az új szerepkörrel. Sejtették, a velük történő események megváltoztatják őket, és még nem adtak nevet a változás utáni állapotnak.

– Kaptam jutalomjegyeket az iskolában – oldotta fel Andris a hallgatást, amikor túl hosszúra vált közöttük a csend. – Szeretném, ha eljönnél velem az Operába.

Zsuzsa szinte természetesnek tűnő mozdulattal egyengette el az addig összekócolt tincseket a fiú homlokán.

– Operajegyet kaptál?

– Azt – bólintott Andris. Ettől megint összeborzolódtak a fürtjei, lehetett újra Zsuzsa rendezgethette újra a tincseit.

– Hétköznap estére?

– Miért? – lepődött meg Andris. – Lehetne máskorra is?

– Persze – nevetett a lány. – Vannak délutáni előadások, meg vasárnap délelőttönként is mehetnénk oda.

– Nem tudom – vallotta be a fiú. – Ezt elmulasztottam megnézni – előkotorta a jegyeket.

– Május huszonnyolc, szombat, este hét – olvasta a céduláról.

– Egy délutáni előadás kevesebb gondot jelentene – Zsuzsi hangjában aggodalom hallatszott.

– Mi a baj a szombat estével?

– Az este – dünnyögött a lány. – A Carmen három hosszú felvonás, és az előadásnak, jóval tíz után lesz vége, tizenegy után érünk haza. Előfordulhat, hogy emiatt nem engednek el.

Aggodalma átragadt Bögire is.

Csendben üldögéltek a leszálló napot nézegetve. Egymás érintésének a joga megmaradt, azt gyakorolták tovább.

– Remélem, elengednek velem – bizakodott később Andris.

Kicsivel ezután csattant a kertkapu.

Zsuzsa előre kiáltott az apjának.

– Szia, apu! Itt vagyunk hátul.

– Sziasztok – válaszolt Fehér az üdvözlésre. – Jól esett az ücsörgés a remek időben? – Andrisnak kezet nyújtott, a lányával kölcsönösen arcon csókolták egymást. Az első délutántól tartotta magát az ígérethez, amit a felesége tett, barátságosan viselkedett a fiúval.

– Melegítsem a vacsorát? – futott a ház felé Zsuzsa.

– Farkas éhes vagyok – felelte az apja.

Nem rohanták le vacsora közben a kérdéssel, de utána, amikor lezajlott a szokásos kérdezz-felelek az iskoláról, előhozakodtak vele.

– Ajándék színházjegyet kaptunk – újságolta Zsuzsa.

– Legalább szép darabra?

– Aha! – Zsuzsa elbizonytalanodott a folytatás előtt. – Az a baj, hogy esti előadás, és későn lesz vége.

– Mennyire későn?

– Tíz után – felelte kedvetlenül Zsuzsi.

– Az tényleg későn van. És hányan mennétek? Az egész osztály?

– Ketten.

– Négyen – a két fiatal egyszerre válaszolt.

– Ebben igazán illene megegyeznetek! – csóválta meg a fejét az apja.

– Ketten – ismételte meg a választ Zsuzsa, aztán Andris megint rácáfolt.

– Az a helyzet, én kaptam a jegyeket az iskolában, és négyből kettő a miénk, kettő pedig két osztálytársamé.

Ezt eddig a kislány sem tudta, mást tartott fontosnak.

– Ki a két másik szerencsés? – érdeklődött tovább Fehér.

– Még nem meséltem róluk – Andris akadozott. Hogy mutathatná be a két ismeretlen fiatalt úgy, hogy csupán rövid ideje tart a beszélgetős viszonya Fehérékkel? – Az osztály két legjobb tanulója.

– Ők is egy pár… – Fehér habozott a folytatás előtt. – Szóval együtt mennek, mint ti?

– Nagyon rendesek – győzködött tovább Bögi.

– Meglátjuk, mit szól ehhez anyád – fordult a lánya felé. – Majdnem éjfélkor érnétek meg. Túlságosan későn jönnétek haza a néptelen utcákon.

– Andristól féltesz? – méltatlankodott Zsuzsi. Az apja meglepetten nézett rá.

– Tőle? – hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Nem lenne itt, ha féltenélek tőle, de bármennyire erős fiú, éjfél felé megeshet, hogy kevés az ereje, ha valaki belétek köt.

– Kis szerencsével rábeszélhetem Banost, hogy jöjjön velünk errefelé haza – alkudozott Bögi – a közelben lakik ő is.

– És az ő barátnőjét ketten kíséritek haza? – Fehér mindjárt átlátta a szervezési problémákat.

Könyökét az asztalon nyugtatva gondolkodott. Zsuzsa leszedte a tányérokat, hogy legalább elfoglalja magát.

– A Carment nézhetnénk meg – kunyerált kicsit nyafogós hangon. Érezte, veszély fenyegeti az operalátogatás élményét.

– Szeretném látni a társaidat – halogatta a döntést Fehér – Könnyebben meg tudtok győzni, ha elég komolynak tartom őket.

 

–  4 –

 

– Ez nem lehet igaz! – morgott Anna a buszon hazafelé másnap. – Gardedámot játsszunk mellettük?

– Bizony, bizony – vette át a morcos hangnemet Gábor. – Mehetünk családlátogatásra.

– Drága lesz a jegyet kaptunk.

Szinte állandónak tekintették helyüket a pótkocsis autóbuszjárat második kocsijában, ritkán keveredett oda a kalauz. Alig akadt rá példa, hogy velük utazzék valaki a városba tartó járaton. Ketten zötykölődtek az eszelősen vonagló fülkében.

– Mintha összekötne minket valami Bögivel, pedig épp az ellenkezőjére törekszünk.

– Talán ránk vár a feladat, a helyes úton terelni őt. Lehet, hogy ez lesz a dolgunk, és ezért kaptuk ezt a második életet.

– Eddig kevés sikerrel dicsekedhetünk.

– Sőt! Kifejezetten rossz eredményt értünk el – összegezte Anikó a gondolatot. – Pont ő lenne a kulcsa a jövőnek?

Gábor a vállát vonogatta.

– Miért ne? Valahol a környékünkön kell lenni a kulcsszereplőnek, különben nem lenne értelme a mi kitüntetett helyzetünknek sem.

– Úgy emlegeted ezt, mintha bizonyos lennél abban, hogy ezt valaki tudatosan intézte így.

Erre nem találtak választ.

Várakozásuk ellenére jól sikerült a közös szórakozás. A vasárnap délutáni összejövetel sem alakult rosszul. Fehérék uzsonnával, süteménnyel várták a vendégeket, Gáborék fagylaltot vittek a közeli cukrászdából. Felnőttként csak a Fehér házaspár töltötte velük a délutánt – ha Annát és Gábort nem számítjuk az élemedett korosztályhoz. Így inkább gyerekzsúr alakult ki az eperfa alá kirakott konyhaasztal körül. Később a négy fiatal megszállta a nappalit, felváltva verték a zongora billentyűit, végül tánczenét kerestek a rádióban, és kevés tudásukat használva táncoltak.

Két pár számára szűkösen adódott hely a zsúfolt nappaliban, és a tánchoz csupán az egyik páros értett valamelyest. Bögi vett néhány amatőr táncleckét az unokanővérétől, Zsuzsi a barátnőivel gyakorolt idáig, akik maguk sem tudták, amit tanítottak. A két újoncnak gyakran akadtak össze a lábai. Megpróbálták legalább a ritmust tartani, ezzel boldogultak, viszont sokszor koccantak egymásnak, és többször akadtak el, mint ahányszor folyamatosan sikerült ütemre mozogni. Ez nem zavarta őket.

Gábor több évtized rutinjával forgatta Anikót a szűkre szabott táncparketten a szekrény, a zongora és a kanapé között.

– Utoljára az érettségi banketten táncoltunk együtt – súgta Gábor a másik kettőtől biztonságos távolságban.

– Lesz még rá alkalmunk – felelte Anna. – Most másképpen fogok élni.

Visszaemlékezett arra, érettségi után milyen módszerességgel tartották tőle távol a fiúkat a szülei. Valahányszor hazavitt egyet bemutatni, rövid idő után elmarták mellőle valamilyen trükkel. Máskor meg az ő fejét beszélték tele mindennel. Ilyen rossz természetű, olyan léha a fiú. Táncpartnereket ritkán talált, mint ahogy szeretőt is.

– Csak veled táncolok a következőkben – ígérte szintén úgy, hogy a többiek ne hallhassák.

A rádióban véget ért a tánczene, hírek következtek, az nem érdekelte őket. Felkutatták a szomszédos országok rádióállomásainak műsorát, mindenhol gyatra műsor szólt, előkerült a römikártya. Egy jó órát kártyáztak, aztán letelt a vendégeskedésre szánt idő.

A két lány szépen összebarátkozott a délután folyamán. Anna egy ideje teljesen jól elsajátította egykori fiatalkorának viselkedését, nem látszott komolykodónak, felnőttesnek, koravénnek. Már akkor sem beszélt felnőtt módon, amikor csak Gábor hallotta őt, és a fiú is eredményesen megküzdött a régen felvett, és felnőttekre jellemző szokásaival. A tudatában minden megmaradt abból a korból, amelyben először éltek, de a viselkedését már a napi gondok határozták meg.

Böglyös is elviselhető tagja volt a kis társaságnak. Zsuzsával ketten élvezték, hogy félig meddig ők a házigazdák, és ez nyilvánvalóvá teszi egymáshoz tartozásukat. Fehérék ellenérzései is fogytak Andrissal szemben, végül teljesen elenyésztek a kifogások. A Böglyös szülőkkel tartották a távolságot, és ha az utcán ez mégis találkoztak, hűvös köszöntéssel elintézték a formaságokat. A fiú viszont megfelelően beilleszkedett Zsuzsi mellé, mint a házhoz járó barát.

 

–  5  –

 

Következő hét végén az opera előadás sem tartogatott kínos meglepetéseket. Mind a négyen készültek az estére. Az addigiakban Gábor és Anikó sem ment még kettesben színházba, új élménynek számított megfiatalodott kedvesüket ünneplőben látni. Várakozásokkal telten indultak el otthonról.

A szokásos ellenkezéssel most is szembekerültek, de következetesen járták a maguk útját. Anna egyre keményebben, egyre kevesebb ellentmondást elviselve harcolt a szabadságáért, és a nagy elszántság, visszakozásra késztette a szüleit. Rövid ideig még morogtak a késői hazatérés végett, mostanra inkább csak a duzzogás maradt a fegyvertárukban. Ezt a fiatalok tudomásul vették, egyéb módon nem reagáltak.

Faragóné belátta, a viselkedésükben semmi kifogásolnivaló sincs, az iskolai előmenetel ragyogó, otthoni magatartásuk segítőkész és udvarias. Egyedül az elébük állított korlátokkal békültek meg nehezen, ám ezért mégsem ragadtathatta magát tettlegességre. Kevés indokot talált ahhoz, hogy megpofozza a lányát vagy rázárja az ajtót, mégis sokat töprengett azon, milyen módon fegyelmezhetné meg. Sajnálatára hiányzott hozzá a hatékony módszer. Belátta, hasztalan fosztaná meg szűkös zsebpénzétől, mert szerény anyagi igényeiket Gábor forrásaiból is fedezhették, legfeljebb ritkábban jutnak el moziba, és a várható kitűnő bizonyítvány fényében bajosan magyarázná meg a rokonság előtt, mi a baja a lányával meg az udvarlójával.

Gábor előtt nem emelkedtek akadályok. Elsős diákhoz kissé túlméretezett költségvetését is megemésztették a szülei, mert a legszükségesebbeken kívül alig költöttek bármire.

A legizgatottabban Zsuzsi várta az estét. Két órán keresztül készült a toalettjével. Mindenféle trükkökkel szárítgatta frissen mosott haját. Mivel a fürdőszobában használható hajszárítónak még hírét sem hallotta, a fejére tekert törülközőből készült turbánnal itatta le a vizet dús fekete hajáról. Félóra elteltével kicserélte a turbánt egy másik, száraz törlőre, és azt viselte a következő félórában. Ezalatt legalább három öltözetre való ruhát végig próbált, és kivasalt, hogy szépen álljon rajta a próba alatt is. Közben a nagytükör elé állt, újságpapírból készített hajcsavaróra tekerte azokat a tincseit, amelyek nem részei a copfoknak. Édesanyjától elkunyerált dauervízzel kenegette a feltekert hajszálakat, ne csak egyenesen lógjanak előre a homloka felé, hanem kunkorral kanyarodva lengedezzenek.

Amikor Andris mögött csapódott a szemközti ház kapuja, addigra éppen elkészült a gondos öltözködéssel. A fiú is kitett magáért, ám az ő frissen vasalt nadrágjának éle, az anyja keze munkáját dicsérte. Ezúttal magától jutott eszébe, hogy hozhatna virágot a lánynak, és a csokor mellett egy külön szálat nyújtott át Zsuzsának.

– Ezt tűzd a ruhádra!

Zsuzsi elpirult, és felügyeskedte a blúzára a szál szegfűt.

– Vigyázzatok magatokra hazafelé! – bocsátották útjukra a szülők a fiatalokat. Azt nem látták, hogy a szemközti ablak függönye mögül Böglyösné figyeli őket, amint Zsuzsával egymás kezét lóbálva elsétálnak a főút felé a buszmegálló irányába.

Az előadás végén a lányok a szemüket törölgették, a fiúk addig diszkréten máshová néztek.

Egy hét múlva az ötvenkilenc-hatvanas tanév szép csendesen, az évzárók szokott unalmával kimúlt.

Gábor és Anna bizonyítványa egyaránt kitűnőre sikerült, és ez senkit sem lepett meg. Az első félév kevésbé elegáns, néhány négyessel meg egy hármassal felhígított bizonyítványa után kissé furcsán mutatott az év végi lap szín jelese, de ennek mindenki örült. Anikó szülei sem szólhattak semmit, pedig ezzel tovább gyengültek az esélyeik arra, hogy diktátumokkal igazgassák lányuk sorsát.

Az oldal tetejére

 

 

Hetedik fejezet: Az őrzők.

 

–  1 –

 

 

– Jó lenne, ha találnánk magunknak munkát a nyárra – tépelődött Anikó. – Megöl bennünket az unalom, ha munka nélkül lopjuk a napot a vakáció végéig.

– Egyetlen munkahelyen dolgoztam egész életemben – tájékoztatta őt Gábor. – Érettségi után szerkezeti lakatos lettem a Steinmecz Kapitány Hídelem Gyárban, ott jártam ki az esti egyetemet, és onnan mentem nyugdíjba. Ismerem a cég majdnem minden négyzetméterét, a dolgozókat és a vezetőket.

– Ha most felvételre jelentkezel, egy ismeretlen fiú leszel nekik – figyelmeztette Anikó.

– Tudom, de nemcsak ismerem őket, azt is tudom, hogyan beszéljek velük. A vakáció első napjaiban odamegyünk, és bekunyeráljuk magunkat Szlávik Pistához. Neki még fogalma sincs arról, ki vagyok, viszont én ismerem a szokásait, a hangulatait, és tudom róla, hogy rendes ember.  Dacára a több mint tízévnyi korkülönbségnek, jó barátok lettünk. A nyolcvanas évek végén, együtt jártunk mindenféle tüntetésre. Együtt mentünk el a nagy vízlépcső elleni felvonulásra meg az Erdély melletti megmozdulásokra – Gábor megint elkomorult a visszaemlékezéstől. – A nagy sortűz napján egymás mellett álltunk. Kijött velem a térre, és ő is megsebesült.

Kis szünetet tartott, mielőtt folytatná.

– Jelentéktelen karcolásokat szerzett, gyorsan felépült. Ő tartotta bennem a lelket. Meglátod, felvesz minket.

– Minket? – nézett nagyot Anikó. – Igaz, segítettem a terasz megépítésében, mégis kételkedem abban, hogy ideális pályafutás a számomra a szerkezeti lakatos szakma.

Gábor felnevetett.

– A Hídelem hatalmas gyár. Van benne óvoda, iskola, kultúrház, sütöde, konyha, üdülésszervező részleg, kertészet meg rengeteg iroda. A vakációs gyerekeket sokféle munkára vehetik fel. Én szerzek magamnak szakmunkát, utálnám, ha egész nyáron udvart takarítanék. Téged felvehetnek kézbesítőnek valamelyik diszpécser mellé.

Átfutott az agyán a gondolat, Annának nincs kedve egy idegen üzemet megismerni, és kétkedve nézett a kedvesére.

– Mást szeretnél?

– Hová mehetnék? – fordította meg a kérdést Anikó.

– Hol dolgoztál? – tépelődött Gabi. – A vegyszergyárról meséltél, ott vezetted az export csoportot a kereskedelmi osztályon, mielőtt nyugdíjaztak.

Anikó megrázkódott.

– Megyek a Hídelem Gyárba! Semmi kedvem még egyszer az Állami Vegyszerhez. Ott töltöttem életem jelentős részét, de eszemben sincs oda visszamenni.

Ezzel eldőlt a kérdés. Az unalom nem vonzotta őket, a kereset is jól jött. Önálló jövés-menésük a világban, saját ötleteik kivitelezése mind-mind pénzbe került. A Piri néni által az iskola új hangszereire megígért adományt a tanév végéig hiába várták, további szemforgató ajánlatokat hallottak. A hivatalnokok határozott esküvel fogadták, a nyár végén mehetnek vásárolni. Ebben alig bíztak, a hivatal szavát sosem lehetett komolyan venni, ezért arra számítottak, ha zenélni szándékoznak, kénytelenek anyagilag hozzájárulni a terhekhez.

Gábor eltökélte, legalább a saját gitárjára valót megkeresi a nyáron, néhány kiegészítő ketyerónak pedig megveszi az anyagát, és a vakáció vége felé összebütyköli a cuccot.

A szülők természetesen örültek az ötletnek. Faragóéknál megnyugodhattak a kedélyek, a vakáció idejére szükségtelen Annára erényövet rakni, mert munkában lesznek akkor, amikor kettesben, felügyelet nélkül tölthetnék az időt valamelyikük lakásán.

Elhatározták, hogy mindjárt a vakáció első napján utánanéznek az elhelyezkedésnek. A rivalgó napfény és a lengedező déli szél, nyár elején szokatlannak minősülő kánikulát hozott a városba. A munka kezdete előtt várt rájuk a hétvége, és ennél jobb alkalmuk a strandolásra talán az egész szünidőben sem lesz, így szombaton összekészítettek mindent, és másnap kora reggel útnak indultak a Palatínus felé.

 

–  2 –

 

Az ország legszebb fürdőjébe szóló belépőért kicsivel többet szurkoltak le az egyéb strandok tarifájánál. Az árnyas park, a hullámmedence, az egybefüggő és kifogástalan pázsit megérte a hét forintot. Ennyibe került a fogasos öltöző.

A Nyugatinál várakoztak a buszra, és ismerős hangokat hallottak. Hátrapillantottak, és a közvetlenül mögöttük várakozó párban Bögire és Zsuzsára ismertek. A felőlük érkező vidám üdvözlésre még mindig elkomorodtak, de lassan hozzáedződtek a tényhez, szokatlanul gyakran sodródnak egymás mellé, és végül mindig azzal zárul az összejövetel, a közösen töltött órák végeztével jól érzik magukat.

Annát és Gábort még mindig zavarta a tudat, hogy Böglyös esetleg sötét dolgokban vett részt, és bár a bizonyítékok valóban felé mutattak, mégsem igazolták egyértelműen a gyanújukat, hát egyre kevésbé berzenkedtek az alakuló barátságtól.

A medencében vidáman fröcskölték, lökdösték egymást, aztán a napozás alatt nyugodtan elbeszélgettek nyári terveikről.

Zsuzsi még alig múlt tizennégy, az ismeretei szerint nehezen találna munkát, inkább mindenféle táborok és iskolai meg KISZ programok foglalták le a ráérő diákok idejét.

Böglyöst anyagi helyzete egyáltalán nem kényszerítette rá, hogy dolgozni menjen. Két-három hét nyaralás mindkettőjüknek kinézett a szülők vállalati üdülőjében, persze különböző időpontban és más helyen, így arra készültek, sok időt töltenek egymástól távol.

Mire mindezt megtárgyalták, megéheztek, és nekiestek a magukkal hozott ennivalónak.

A legfülledtebb déli órákban szunyókáltak keveset a fák árnyékában, de a meleg már nyomasztotta őket, így rövid idő után újra a medencében kerestek enyhülést a hőség elől.

A vízből kijőve, csöpögő fürdőruháikban kevésbé gyötörte őket a forróság.

A világ strandjainak látványát gyökeresen megváltoztató bikini, az előző év találmánya a nyár elejére sikeresen áttörte a Lajta mentén felállított vasfüggönyt, és néhány merészebb lány azokban mutogatta magát. A társaság két lánytagja kicsit irigyen nézegette a bátor újítókat, akik bátran viselték a csökkentett méretű fürdőruhákat. Mind a ketten kétrészes úszódresszben jöttek, de a korábbi évek divatja szerinti nadrág és melltartó sokkal szemérmesebben takarta őket, mint az új találmány, a bikini.

Anikó nagy feltűnéssel kutatott feneketlennek látszó sporttáskájában.

Jó csomó apróságot kirakott, aztán visszarámolta, és bosszússágot mímelve morgolódott.

– Sehol sem találom! Sehol. Otthon hagytam?

– Mit keresel? – kérdezték együtt érzően.

– A szemcseppet.

– Begyulladt a szemed? – kérdezte részvéttel Zsuzsi.

– Nekem? Kutya bajom, a fiúkat féltem.

– Mitől féltesz minket? – kérdezte Gábor.

– Attól, hogy guvadtra nézitek a szemeteket a bikinis lányokat bámulva, és begyullad, mire ránk esteledik.

Gábor elnevette magát, Böglyös kicsit röstelkedve ült le a kiterített törülközőre.

Anna ültében a térdeit átkarolva, Gábor vállának támasztotta a hátát, és lehunyt szemmel fordult a Nap felé. – Jövőre nekünk is lesz bikinink – vélekedett.

Zsuzsi arra gondolt, mit szólna ehhez az anyja, ha komolyan venné az ötletet.

Félóra alatt ismét megszáradtak.

– Jöttök fürdeni? – Bögi készülődött a medence felé. Zsuzsi azonnal felpattant, Anikó nyűgösködött.

– Megint a vízbe? – egy pillanatra kinyitotta a szempilláit, aztán gyorsan zárta is vissza. Készületlenül érte az erős napsugarak támadása. – Öreg vagyok én ahhoz, hogy folyton áztassam magam.

– Legalább százéves lehetsz – incselkedett vele Zsuzsa.

– Éppen elmúltam hatvanöt – mondta ki váratlanul az igazat Anna. Két társuknak eszébe sem jutott komolyan venni a kijelentést.

– Ahhoz képest egész jól nézel ki – nézett rá Bögi Zsuzsa kezét a markában tartva. – Szeretném ha így néznék ki hatvanöt évesen – tréfálkozott.

– Éppen így? – nézett végig magán Anikó. – Tényleg az én formámra vágysz?

– No, jó! A saját külalakom inkább megfelelne – egészítette ki Böglyös.

Látták, hogy hajthatatlan, és Gábor sem mutat hajlandóságot a medencéhez menni, hát kettesben indultak a víz felé.

Zsuzsi tűzpiros fürdőruhája, és fényes fekete haja ugyanúgy vonzotta a férfiak tekintetét, mintha csupán parányi bikinivel takargatná a szépségét.

– Ha tudnák, hogy igazat beszéltem… – kezdte Anikó Gábornak szánt hangerővel.

– Akkor sem hinnék el – fejezte be helyette Gabi.

Élvezték a bágyasztó napot.

– Azt hiszem, még mindig hatással vannak rám az átfagyoskodott éjszakák, meg a metró örökre félbehagyott barlangjában töltött hűvös, nyirkos nappalok – Anna fordult egyet, a hátát süthette a nap. – Élvezem ezt a meleget.

 

–  3 –

 

A délutánba hajló idő álmosítóbb, mint a hevesen és magasról tűző déli fény. A fejük felett a felhőtlen ég egészen világos színű kékben játszott, egyetlen parányi foszlányt, kis bárányfelhőt fújdogált pár százméteres magasságban a lassú szellő. A kis kerek pamacsokból álló gomolyag úgy nézett ki, mint amikor egy köteg marokra fogott luftballon elszabadul az árustól, és repkedni kezd a fejük felett.

A fák koronáját alkotó lombok friss, kora nyári, sárgászöld ruhájukat hordták, és ezt a színt nemcsak a tavasz óta eltelt rövid időnek köszönhették, hanem a sárgásan izzó napnak is.  

Az oszlopokra szerelt hangszórókból a szokásos strandzene hallatszott. A Megáll az időt a Pancsoló kisgyerek követte, aztán a pénztár melletti stúdióból adott közleményt valamelyik jegyszedő: Pistit várja édesanyja a jobboldali pénztárnál.

A fejük felett susogó lombok zaját háttérbe szorította a szokásos zsongás. A kiabálás, beszélgetés, labdadobálás, a hullámmedencében sistergő méteres hullámok robaja egyetlen masszává fonódott, mint egy ingyenes nyári koncerten előadott szimfónia. Mindig más-más hangok alkották a dallamot, mégis ugyanaz a nóta lett belőle.

– Nem megy ki a fejemből, Böglyös látható viselkedése és a beépített emberekre jellemző szerepe közötti különbség – tépelődött Anikó.

– Pedig a világ legtöbb titkos ügynöke, robbantási szakértője, diverzánsa, vagy a véreskezű hadvezérek és a diktátorok is élnek családi életet. Mindegyik ölbe veszi olykor a gyerekét a meséskönyvvel a kezében.

– Bögi, mint diktátor? El tudod ezt képzelni?

– Nem – válaszolt némi gondolkodás után Gabi. – Tudjuk, nem válik azzá. Barátságos, kedves ember a hétköznapi életben, és megbecsüli a barátait. Emellett parancsnokféle a Munkásőrségnél. Ez lesz ő.

– Megbecsülhetné azokat is, akik nem a barátai.

– Ez lehet a mi feladatunk. Talán éppen azt a megbízatást kaptuk az új életünkkel, hogy Böglyöst változtassuk át nemcsak látszatra tisztességes emberré. Ez lehet az oka annak, hogy úton-útfélen a közelünkbe sodródnak.

Egy hatalmas rózsaszínű labda repült feléjük. Mögötte szaladt egy öt év körüli kislány, és rettenetesen ijedt arcot vágott a veszélytől, elveszítheti a szédítően nagy lasztit.

– Ekkora hűhó egy ember miatt? – Anna barátságos mosollyal gurította vissza a labdát a kislánynak. – Kifordítani az időt a sarkaiból azért, hogy megmentsünk egy embert Belzebub segédeitől?

A kislány apukája, barátságos mosollyal köszönte meg a labdát, és nyomban iramodott tovább, mert a hatalmas masnit viselő szépség, már vígan futott játékszerével egy másik napfürdőző pár felé.

– Egy ember élete több egyetlen sorsnál. Néró is egyetlen emberként tette tönkre százezrek életét, és elkövetett bűneinek a hatása mégis egész generációkon keresztül gördült végig. Lenin, Sztálin, Hitler, Pol Pot, mind-mind milliók életét tette tönkre.

A hangszóróban megint felhangzott a Pancsoló kisgyerek dala. Gábor fintorgott egyet, és felülemelkedett a zenei inzultuson.

– Olvastam egyszer egy novellát. Egy utazási irodáról szólt, amelyik társas utakat szervezett a messzi múltba, a Jura korszakba. Az egyik utas gondatlanságból lelépett a kijelölt ösvényről, amelyet alaposan elkülönítettek az élővilágtól. Alig néhány növényt és rovart taposott el vigyázatlanságában, mégis, miután visszatért a bázisra, ahonnan elindultak; egészen más viszonyokat talált ott, mint amiket induláskor hagytak. Parányi változás a jelenben, hatalmas különbségeket eredményezhet a jövőben akár évmilliók után is.

– Azt gondolod, Bögi élete jelenthet ilyen változást?

– Bármi okozhat komoly eltérést az eddigiektől! Biztos vagyok benne, már most eltéréseket hoztunk létre a következő évek, évtizedek történetében. Lehet, hogy annyi a szerepünk csupán, hogy a kislánynak visszagurítsuk a labdát. Később esetleg, ő lesz az anyja annak az embernek, aki fontos találmányával komoly technikai lehetőségekhez juttatja a gyermekeinket, és ha engedjük, hogy két lépéssel tovább fusson, elcsúszik egy leejtett almahéjon, beüti a fejét, és éppen azon a napon lesz kórházban, amikor a szülei megismerkedhetnének azokkal az emberekkel, akik később barátként a lányka férjét, a következő idők fizikai zseniének apját adják a világnak.

– Ki építené ennyire aprólékos gondossággal az életet? Ki gondoskodott arról, hogy egy hiba kijavítása miatt megfiatalodjunk ötven évet? – tépelődött Anna. – Ha lenne ilyen legfelsőbb hatalom, legalább tájékoztathatna minket a feladat mibenlétéről.

– Azt hiszem, megkaptuk a tájékoztatást – felelte Gabi. – Úgy repített át bennünket ez a csoda az időn, hogy minden emlékünket megtarthattuk.

– Ez kevés – ellenkezett a lány. – Van fogalmad arról, hogy mi a feladatunk? Mit tegyünk? Semmit sem tudunk erről. A Mindenható eljátszotta velünk kisded játékát, és elfelejtette felírni a leckét a táblára.

– Nem tudom, ki rendezte a műsort, de véleményem szerint nem mindenható. Akinek minden hatalom a kezében van, az bármire képes, szükségtelen ilyen bonyolult trükköket kitalálnia azért, hogy előidézzen egy változást. A Mindenható egyszerűen dönt, így vagy úgy legyen, és azzal megoldja a gondjait a közreműködésünk nélkül

– Nem hiszel a Mindenhatóban?

– Az másik kérdés. Abban viszont kételkedem, hogy ezt a feladatot tőle kaptuk.

A nagymedencében elhalkultak a csobbanások, véget ért a hullámkeltő gépek dübörgése is, az emberek szétszéledtek a büfék, sörsátrak és fagylaltos kocsik felé. Böglyös és Zsuzsa lihegve, vizes hajjal ért vissza hozzájuk.

– Megéheztem – jelentette ki Bögi. – Nézzünk szét, van-e még kajánk!

A lányok felkutatták a szatyrokat, és a kiterített abroszokra szétrakták a tartalékot.

Mindent felfaltak.

 

–  4 –

 

Elhelyezkedésük a Hídelem Gyárban kisebb zökkenőkkel, szerencsésen lezajlott. A vakáció elején még jó néhány hely üresen állt azok közül, amelyek nyaranta a diákokra várnak. Arra hiába számítottak, hogy Gábor szakmunkát kaphat; senki sem hitte el neki, hogy a képességei alapján akárcsak betanított lakatosként dolgozhatna. Anna valóban kézbesítő lett a Hármas Gyáregységnél, ahová Gabit felvették kisegítőnek.

Kevés fáradságot hozott a munka. Gábor ugyanazt végezte a műhelyben, amit Anna az irodák között. Feljegyzéseket, leveleket, aktákat vittek egyik helyről a másikra, futtatták őket a büfé felé tíz deka parizerért meg vajért, aztán bélyegzőfestékért a raktárba. Gábor többnyire a műhely különböző részei, esetleg az olajszagú irodák között járt, míg Anna ugyanezt tette a nagyépület folyosóin. Jártukban-keltükben gyakran összetalálkoztak. Tébláboltak egész nap, és ezt sajnálták, mert unalmasan telt az idő. 

A velük együtt vakációzó funkcigyerekek bájcsevegése taszította őket, egész életükben ellenszenvet éreztek ezekkel az elkényeztetett, modern dzsentrikölkökkel szemben. Hivalkodásuk az IKKÁban vásárolt ruháikkal, karóráikkal és más csecsebecséikkel idegesítette őket. Megélték az évszázad végét, és találkoztak az arra a korra jellemző mérhetetlen nyomorral, most nevetségesnek látszottak a drágának látszó értékek. Később ezek a feleslegesen rajongott gyártmányok egymás után hullottak az általuk megélt katasztrófa felé vezető út porába. Abban a korban megtanultak a folyton változó divat helyett, a hideg ellen védelmet nyújtó ruhákba öltözködni. Amennyire lehetett, hát távol tartották magukat hivalkodókedvű társaiktól.

A harmadik vagy negyedik nap délelőttjén, a D részleg nagycsarnoka előtti kis terecskén találkoztak össze. Mindketten az ottani részlegvezetőhöz vittek egy-egy okmányt. A bejárat mellett haladtak el, kerülgették a földbesüllyesztett, hatalmas karusszel esztergát. Gáborba, mintha villám sújtaná, belenyilallt az emlékezés. Annát kézen fogva, távolabbra húzta a hatalmas géptől, amelyre éppen akkor rögzítették egy tartály megmunkálásra váró kétméteres fedelét.

– Mi a baj? – kérdezte Anikó. – Miért kerültünk ekkorát?

– Veszélyes a hely – árulta el a fiú. –  A betonnal egy szintben, vízszintesen forgó esztergatokmány óriási balesetet okozhat.

Megérkeztek az irodához. Vallainak, a karbantartás vezetőjének adták át a dokumentumokat.

– Körül keríthetnék azt a gépet – említette meg Gábor, és a karusszel dobja felé mutatott.

– Te vagy az új üzemvezető? – nézett rá gúnyosan Vallai.

Gábor megdühödött. A pökhendi főnök pártvezető létére bárkivel, bármilyen hangot megengedhetett magának. Természetesen gyereknek látta a vakációs diákot, de a figyelmeztetést komolyabban vehetné. Gábor emlékezetében derengett a rosszemlékű legenda kilencszázhatvan nyaráról. Egy vakációs diák csúnya balesetet szenvedett annál az esztergánál. Az akkori esemény rémképe hozta ki belőle az óvatos figyelmeztetést.

– Tömény balesetveszély az a gép – folytatta,és megismételte a véleményét. – Körbe kellene keríteni!

– Aha! – gúnyolódott tovább Vallai – Balesetvédelmi előadónak szerződtettek. Biztosan az egyetemről jöttél vakációra.

Szlávik Pista éppen egy műszaki rajzot tanulmányozott, és felfigyelt a szóváltásra.

– Azt ne hidd, hogy a fiú zöldséget beszél! – vette védelmébe Gábort. – Eddig elkerülte a figyelmünket az a gép, pedig valóban veszélyes. Szerencsések vagyunk, mert eddig megúsztuk baleset nélkül.

– Hülyeség! – rázta le a gondolkodás szükségességét Vallai. – Az egy lassan forgó, teljesen veszélytelen vacak. Egyébként pedig nézzen a lába elé, aki az üzemben közlekedik!

– Ha valakinek levágja a kezét a gép, akkor magyarázkodhat a hozzátartozóinak – mondta tovább Gábor a magáét.

– Na, idefigyelj te kis faszkalap! – tört ki dühösen Vallai. – Ne üsd az orrod a nagyok dolgába! Ha pedig itt akarsz maradni a nyár végéig, akkor ne szájaskodj a felnőttekkel!

– Csillapodj! – csitította Szlávik. – A gyerek nem beszél hülyeséget. Javasolom majd a főnökségnek, kerítesse körül a gépet.

– Tégy, ahogy akarsz! – engedte lejjebb a hangját Vallai, és továbbra is ellenségesen méregette Gábort. Még mindig választ várt az átadott dokumentumra.

– Te meg jegyezd meg, amit mondtam! – folytatta mérsékeltebb hangon Gábor felé.

– Miért kezdtél ki ezzel a vaddisznóval? – kérdezte Anikó az iroda ajtón kívül.

– Hírből hallottam a bajról, emlékezetem szerint súlyos baleset történt ezen a nyáron azzal a géppel. Pár évvel később, mint vállalati legendával találkoztam a történettel. Arra gondoltam, ha időben körbekerítik a veszélyforrást, megmenthetek egy embert a tragédiától. Szlávik intézkedik az bizonyos, kérdéses, vajon időben foganatosítja az intézkedést az apparátus, vagy késlekedve.

Anikó séta közben az udvar porát rugdosta unalmában.

– Meddig élünk még így? – kérdezte.

– Hogyan?

– Állandóan azt lesve, miképpen felelünk meg a feladatnak. Azon törjük a fejünket, hogyan javítsuk ki a hibákat a beteg világ dolgaiból?

– Döntsük el, hogy ez feladatunk-e, vagy sem! – felelte elgondolkodva Gábor. –  Én arra szavazok, igen.

Anikó egyre csak rúgta a port maga előtt, mint egy vásott kölyök.

– Keressük meg azt az egy feladatot, amiről úgy gondoljuk, az a leckénk, és ha megvan, akkor próbáljunk meg normálisan élni! Kerüljük a felesleges ütközéseket, és közben aggodalmaktól mentesen lépjünk túl a világ összes többi baján!

– Úgy véled, sikerülhet? Egész életem konfliktusok között telt, sose kerülgettem őket.

 

–  5 –

 

Fehér Zsuzsa és Bögi pillanatnyilag teljes sikerrel kerülgették az élet kisebb nagyobb bajait.

Együtt elvitték a tisztításra váró ruhát a Patyolatba, és elhozták onnan a korábban leadottat kimosva, szárazon. Azt tervezték, ezzel korán végeznek, ne a legnagyobb kánikulában cipeljék a hosszú úton a nehéz ruhásszatyrokat. Serkentette őket, hogy maradt még munkájuk arra a napra, és a délutánt együtt akarták tölteni, ha nem is kettesben.

Zsuzsa otthon kicsomagolta a tisztítóból elhozott ruhát, bespriccelte, összecsavarta, hadd nedvesedjék át mindegyik párnahuzat vagy zsebkendő, aztán kivasalta.

Böglyös hetekkel korábban beígért az öccsének egy hatalmas papírsárkányt, annak a készítését tervezte délelőttre. Úgy gondolták, délután, hármasban kimennek a rétre, és kipróbálják a hosszú nádszálakból és nátronpapírból készült légi alkalmatosságot.

– Gyere kiscsávó! – nyújtotta a kezét ebéd után Bögi az öccsének, Bécinek, és a sárkányt bal tenyerébe fogva átterelte a nyolc éves gyereket a másik oldalára. Így a kisfiú kettőjük között lépdelt, egyik kezét a bátyja markában tartva, a másikat pedig Zsuzsáéba süllyesztve.

– Zsuzsi te eregettél már sárkányt? – kérdezte a fiúcska.

– Nekem nincs idősebb testvérem, aki készítne nekem – magyarázta Zsuzsa.

– Miért nincs bátyád? – Zsuzsa arra gondolt, a legjobb kérdezők a nyolc évesek. Még abban a korban vannak, amelyikben minden válasz száz új kérdést szül.

– Tudod, kevéssel azután születtem, hogy anyu és apu összeházasodott. Én vagyok az első gyerekük.

Oldalt fordulva magyarázott, beszéd közben nézte a kisfiú értelmes szemeit, amelyben nagy figyelem tükröződött. Átnézett a szőke buksi felett, ott Bögit látta, aki a karját magasra emelte, és óvatosan vitte az öccsének készített játékot. Eszébe jutott a szüleivel folytatott vita a régmúltról, és nem látott összefüggést a fiú és a legöregebb Böglyös között, aki haláltáborba juttatta a nagyszüleit. Az elkövetett rémségekkel sem sikerült kapcsolatba hozni Andrist. Lehetetlennek tartotta, hogy bármi köze legyen a borzalmakhoz, amelyek a születése előtt lejátszódtak.

– És neked miért nincs kistestvéred? – jött az újabb kérdés.

– Nem tudom – felelte őszintén. – Ha rajtam múlna, akkor lenne, de az én véleményem mellékes ebben a dologban.

– Ne kíváncsiskodj annyit – unta meg Böglyös a faggatózást.

– Kérdezni sem szabad? – sértődött meg a kisfiú.

Egy darabig, lóbálták egymás kezét, aztán, hogy a feszültség oldódjék, Zsuzsi megkérdezte – Sok sárkányt építettél már?

– Néhányat – felelte Andris.

Béci rövid idő alatt elfeledkezett a duzzogásról.

– Andris azt ígérte, ez száz méter magasra repül fel! – lelkendezett.

– Egészen mást hallhattál tőlem. Azt mondtam, száz méteres a zsinóron engedjük fel. Ahhoz, hogy a vágyad teljesüljön, egyenesen az ég felé kellene szállnia, az meg lehetetlen. Alig fúj a szél. Eleinte nehezen emelkedik, aztán ha már hosszan leengedtük a madzagot a spulniról, és szerencsénk van, elkaphatja a magasabban fúvó légáramlat.

– A magasban fúj a szél? – álmélkodott az öccse.

– Nézd meg a jegenyék csúcsát! – mutatott az út szélén álldogáló fákra Bögi. – A lombjuk ringatózik, ez azt jelenti, ott fenn szél van.

Zsuzsinak tetszett a párbeszéd. Andris szelíden, barátságosan magyarázott. –  Alighanem így magyarázza el majd a saját fiának is a dolgokat, ha néhány év múlva gyereke lesz – gondolta ábrándozva.

Lassan kiértek az utca végére, ahol vasútvonal zárta el a továbbhaladás elől az utat.

– Fogd erősen a kezünket! – utasította Andris az öccsét, és alaposan szétnézett mindkét irányba, jön-e valahonnan vonat.

– Honnan tudod, hogy mikor mehetünk? – kérdezte Béci.

– Nézz jobbra! – mutatott a távolban látható közúti kereszteződés felé. –  Nyitva van a sorompó. Ha jön a vonat, mindig leeresztik, és akkor tilos a pályára lépni.

Átbotorkáltak a síneken és a túlsó oldalon görgőkre szerelt acélsodronyokon is. Ezek mozgatták a távolban ágaskodó szemaforokat. Pár méter, és máris a pipacsos rét szélén álltak, amely egészen a patakig elnyúlt. Egy ideje szárazság szikkasztotta a vidéket, így a máskor zsombékos, vizes talaj szürkén repedezett a pálya mentén. Lejjebb, a patakhoz közel nőtt harsogó zölden az aljnövényzet. Fák a patak túloldalán álltak, a réten alig telepedett meg néhány alacsonyabb bokor, így akadálytalanul futkoshattak a sárkánnyal.

– Próbáljuk ki, hogy a farok, amit otthon készítettünk, megfelelő hosszú-e!

– Szerintem jó lesz – bizakodott a kisfiú.

– Mi történik, ha rövid? – Zsuzsa tájékozatlansága Béciével vetekedett sárkányügyben.

– Toldunk még hozzá. Anyagot hoztam magammal – mutatott fel kisebb köteg újságot Andris. – Neked sose csinált sárkányt apukád?

Zsuzsa megrázta a fejét.

– Akkor, figyelj!

Andris letekert három-négyméternyi zsinórt a csévéről, és futott pár lépést a sárkánnyal. A könnyű repülőszerkezet összevissza csapkodott, pörgött mögötte a levegőben.

– Repül! – kiáltotta Béci, Andris leintette.

– Ez még nem igazi repülés – jelentette ki. – Könnyű a farka, és ilyenkor kóvályog össze-vissza, mint most is.

Megmutatta Zsuzsának, hogyan kötözze a spárgára az újságpapír masnikat, és kezében a sárkánnyal várt, amíg újabb méternyi farok elkészül. Attól félt, ha leteszi a fűre, lelkendezve ugrándozó testvére rálép, és akkor arra a napra befejezhetik a szórakozást.

– Most már felereszthetem? – sóvárgott a kisfiú.

– Még próbálgatjuk egy kicsit – mondta a bátyja, és megint elfutott a papírsárkánnyal, ami már nyugodtabban, de még mindig imbolyogva hintázott a zsinór végén.

– Most már tényleg repűűűl! – kiáltotta megint Béci, Andris még mindig elégedetlenül nézte a levegőben csapkodó készítményt.

– Még a füleit is megnagyobbítjuk.

A sárkány két oldalán fityegő farkincákat is megtoldotta arasznyival, aztán megint próbát tett, és a papírral fedett nádszerkezet nyugodt röptét látva, elégedett lett végre.

– No, most jó lesz.

Futás közben lassan engedte le a zsinórt a csévéről. Majdnem tíz métert letekert a spárgából, a sárkányba belekapott a szél, megrántotta a kezében tartott madzagot, és anélkül emelkedett, hogy állandóan futna vele. Lihegve megállt, úgy várta be kísérőit, akik lemaradtak mögötte.

– Ideadod? – kérte Béci.

– Tessék! – nyomta végre a kezébe a tekercset Andris. – Lassan engedheted utána a madzagot, ahogy a szél emeli. Arra vigyázz, el ne engedd a világ minden kincséért sem, mert akkor a felrepül egy fára, és hónapokig csúfoskodik a lombok közé akadva.

Béci boldogan vette át a csévét, próbálgatta a szél erejét és óvatosan engedte a játékszer után a spárgát.

– Nagy örömet okoztál az öcsédnek – dicsérte Zsuzsa.

– Semmiség – vonogatta szerényen a vállát Bögi. – Legalább támadt rá okunk, hogy kisétáljunk ide a rétre. Szeretem ezt a helyet.

– Valóban szép itt – helyeselt a lány. – Ha vonat nem jár erre, még a csend is nagy. Most hallhatjuk a madarakat meg a szellőt.

– Nagyon szép zene a madárdal – mondta Andris. – Szeretem, ahogy zongorázol, ezt a muzsikát is szívesen hallgatom.

 

–  6 –

 

Lassan távolodott tőlük Béci. Követte a szél szeszélyét, és cikkcakkos utat járt be körülöttük a mezőn.

– Üljünk le! – kezdeményezte Zsuzsa. – Úgy is szemmel tarthatjuk a tesódat.

– Szükségtelen az öcsköst őrizni. Kijárok vele néha ide, ismeri a helyet, és nincs itt semmi veszélyes. Tudja, hogy a sínek felé tilos mennie, ha meg felakad a sárkány a fára, hát az lesz a mai délután tanulsága – amíg beszélt, a félszemét végig a fiúcskán tartotta.

Zsuzsa kereste a helyet, ahová leülhet. Tétovázott, Andris rájött, attól tart, a fűvel bepiszkítja a ruháját. Gyorsan lekapta hát az ingét, leterítette egy sima területre, és odairányította a lányt. Barátnője letérdelt, majd leült az ingre, Andris pedig mellételepedett.

Háttal kerültek a délutáni napnak, amely már lehajlóban járt a város felett. Zsuzsa fekete hajszálai megint csillogva engedték át a fényt, és Andris most sem állt ellen a vonzásnak, megcirógatta Zsuzsa haját, aztán az arcát is. Egyikük sem lepődött meg. Zsuzsa szinte kínálta az arcát a fiúnak, hajolt a simogató tenyér felé, aztán kinyújtotta a kezét, és végighúzta az ujjait Andris arcán. Kétszer, háromszor, aztán lejjebb vonult, a fiú meztelen vállát karolta át, és közelebb hajolt hozzá. Andris a vállán érezte a könnyű ujjakat. Közeledett Zsuzsához, és bátorságot merítve a bizalmas érintésből, egyik kezével átkarolta a lány vállait, közelebb vonta magához, és megpuszilta az arcát.

Puszilta jobbról, balról, puszilta az állát, a homlokát, az orrát, és várt, míg Zsuzsa viszonozza a gyengéd csókokat az arcán.

Mintha varázslat borulna rájuk. Az új élmény magával ragadta őket, és a tudat, hogy tapasztalatlanságuk egymás közreműködésével oszlik el, bátorrá tette a két fiatalt. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, kezük mind többet fogott át a másikból, végül Zsuzsi ellenkezés nélkül hagyta, hogy felsőtestük összeérjen, összesimuljon.

Ami ezután következett, több volt játszadozásnál. Tudták, ez az a pillanat, amikor átlépik a határvonalat a gyerekesen összefont ujjak országából, az ifjúkor világába.

– Szeretlek Zsuzsa – súgta Andris a lány fülébe.

– Én is szeretlek – suttogta Zsuzsa megilletődötten. Kicsit eltávolodott a fiútól, és tekintetét az övébe mélyesztette.

Elérkezett az ideje annak, hogy komolyan vegyék magukat, és eljátsszák a millióéves forgatókönyv következő jelenetét.

Komolyak voltak.

Ajkuk egymást keresve, kutatva lassan összeért.

Percekig tartott első néhány csókjuk, amelyek egymásba olvadtak. Szinte lázasan, hevült arcbőrrel csókolták egymást olyan pici szünetekkel, hogy valóban egy egész hosszúvá lett csók alakult ki az elsőből, eleinte zárt, majd lassan kinyíló ajkakkal.

A percekből lassan negyedóra, majd félóra lett, és elmerültek az új, megunhatatlan szerepben.

Egy vonat éles füttyszava riasztotta meg őket, és ekkor vették észre, a nap szép utat megjárt mióta leültek a mező közepén leterített ingre.

– Istenem! Az öcséd! – kiáltott fel rémülten Zsuzsa, és talpra ugrott. Andris elfehéredve követte, de megnyugodhattak. Béci alaposan eltávolodva, de teljes biztonságban szórakozott a sárkányával.

– Megijedtem. Azt hittem, miatta sípol a vonat – engedte ki magából a rémületet Zsuzsa.

– Én is – Andris még mindig aggódva kereste az okát, vajon miért jelzett a mozdonyvezető.

– Libák tévedtek a pályára – mutatott néhány, a síneken kóborló jószág felé Zsuzsa. – Ha baj történne az öcséddel, hiába indulnál világgá, mint Kukorica Jancsi tette.

 

–  7 –

 

A Hídelem Gyár vakációs diákjai látták el az egyes részlegek dolgozóit tízóraival. Hiába kerestek más hasznos elfoglaltságot, összesen ennyi hasznos tevékenységet folytattak, de legalább a dolgozók közül senki sem töltötte az idejét a büfében való sorban állással, mászkálással. Bediktálták a vásárolnivalót a diákoknak, akik a gondjaikra bízott másfél tucat embertől átvették a tíz, húsz forintokat, és a gyárudvaron álló kis üzletben bevásároltak, majd mindenkinek átadták a zsemlét, vajat, felvágottat, aztán elszámoltak a visszajáróval. A tanév ideje alatt ezt a feladatot az ipari tanulók végezték, ám nyaranta ők is kaptak egy hónapnyi vakációt. Ilyenkor a középiskolákból idekerülő tanulók csapata helyettesítette őket.

Gábor nagyjából két hete végezte ezt az épületesnek nehezen nevezhető munkát, amikor egy napon a büfében beállt mögé Vallai, a főnök és a helyettese. Ők tetszésük szerint járhattak kelhettek az egész gyárban. Bármikor kisétálhattak az udvarra, és maguk vásárolták meg a tízóraijukat.

– Mi van nagyokos? – bökte meg barátságtalanul az üzemvezető a Gábor kezében tartott papírt. – Tanulmányozod az írást, hátha abban is találsz ötlet, amire felhívhatod a figyelmemet?

– Ez bevásárló lista – felelte foghegyről Gabi.

– Olvasni legalább tudsz? Másra biztosan használhatatlan vagy.

Mivel Banos válaszra sem méltatta őt, a helyettese felé fordult.

– Tud valamit szerinted még ez a fiú?

– Adj a kezébe szerszámot, és meglátod – felelt Winkler Zoli, a helyettese. – Szerintem megrémülne, ha el kellene fűrészelnie egy darab vasat.

Banos, még mindig úgy tett, mint aki süket.

– Válaszolj már, ha szólunk hozzád! – csattant fel Vallai mérgesen, törleszteni akart a korábbi sérelemért.

– Amikor hozzám szólt, feleltem. Ha újabb válaszra várnak, címezzék nekem a mondatot. Szeretném elkerülni, hogy megdorgálnak, mert mások társalgásába beszélek bele – kötekedés nélkül, mégis csípősen felelt.

– Tudd az illemet öcsi! – nevetett gúnyosan Winkler. Szándékosan félreértette a fiú szavait.

Gábor lett a soros a pultnál, így véget vetettek a további egzecíroztatásnak. A dolgozók tízóraija fontosabb, mint egy basáskodó főnök kedvtelése.

 

–  8 –

 

Gábor az egyik satupad végéhez húzott kis ülőkén gubbasztva elfogyasztotta a saját reggelijét, aztán elcsomagolta a maradékot, és várta a reggeli végét jelző rövid csengetést. Kissé bosszantotta őt a civakodás Vallaival, de túltette magát a rossz hangulatú afféron. Rendes szokás a műhelyben, hogy az idősebbek kipécéznek maguknak egy fiatalabbat, akinek a rovására élcelődhetnek, és a maguk helyét erősítgethetik a hierarchiában. Tudta, ez törvényszerű. Ha Vallait elkerüli, akkor más köt bele.

Vallai Winkler társaságában a kis üvegkalicka ajtajának támaszkodott, és bagózott. Meglátta a fiút, tekintetét rászegezte, és elindult feléje.

– Na, mi van öcsi? Folytatjuk a megkezdett eszmecserét a képességeidről? – teljes vállszélességben beárnyékolta a fiút. Arra számított, fizikai méreteitől majd megszeppen, ámbár ennek alapján kevesen ijednének meg tőle. Gábor sem rendült meg a vizuális erőszaktól.

– Mi mindennel büszkélkedhetsz a hatalmas tudásodból? – faggatta gőgösen az üzemvezető.

– Reszelni biztosan tud – kiáltott oda pár méter távolságból hangosan Winkler, hadd szerezzen tudomást a készülő tréfáról mindenki.

– Aszondod rejszolni tud? – nézett felé sandán Vallai.

– Adj a kezébe reszelőt, aztán majd meglátjuk!

– Azt hittem, mást akarsz a kezében látni! – néhányan felröhögtek. Jó kis balhénak ígérkezett a párbeszéd.

– Fűrészelni azt alighanem nagyon tud – ordított közbe egy fiatal suhanc, aztán harsányat nyerített.

– Én nem arra gondolok, amire te – torkolta le Winkler, mert a pattanásos képű fiúra is pikkelt.

– Na, fogtál már a kezedbe szerszámot öcsi? – nézett újra Banosra.

– A sajátját – vihogott egy vele majdnem egykorú inas.

– Pofa be! – mordult rá Winkler.

– Várj egy kicsit, Karesz! – Vallai visszakövetelte magának a porondmester jogkörét. – Van az irodámban egy darab nyolcvanas csapágybronz. Vajon elfűrészeli-e nagyszájú kollégánk?

Gábor, valami ehhez hasonlóra várt.

– Fűrészelni bárki tud – felelte jó hangosan, a műhelyben lévők nagy része hallhatta kissé hencegő kijelentését. Tudta, a szakemberek zöme, kényes erre a dologra. Nincs az a vasas, aki ne röhögne nagyot azon, ha egy tapasztalatlan ifjú azt hiszi, a fűrész játékszer.

– Megnézzük, jól tudsz-e fűrészelni – kiabálták kórusban.

– Csendet! – ordította el magát Vallai. Úgy érezte, innentől kizárólag az ő dolga megfingatni ezt a pimasz diákot.

– Na, idefigyel faszikám! Nagy a szád. Tényleg azt hiszed, boldogulsz egy igazi szerszámmal?

Gábor örült, hogy a nagyhangú főnök, bekapta a horgot. Vezető létére lehetne óvatosabb is, utóvégre a fűrészelést, ha nem is egyszerű dolog, mégsem lehetetlen megtanulni.

– Fűrészelni csak játék – ismételte meg dacosan a kihívó ostobaságot, hogy még jobban ráterelődjék a figyelem. Egyre többen röhögtek, és reggelijük végeztével köréjük sereglettek, figyelték a cirkuszt.

– Tóni! – kiáltott oda Vallai az egyik segédmunkásnak. – Hozzátok ide azt a csapágyanyagot az asztalom mellől!

A megszólított a vállán billegtetve hozta a bronz rudat. Gábor úgy tett, mint aki még sosem látott ilyent.

– Ez a csapágy anyag? – adta a tudatlant. Szinte élvezte az eljátszott szerepet.

– Mennyi idő alatt fűrészeled ketté, faszkalap? Ha félóránál rövidebb idő alatt végzel, tiszteletbeli segédnek titulálunk.

– Ezt vágjam ketté? – mintha megrémült volna a majdnem tíz centi vastag anyag láttán.

– Nincs visszaút! – kiáltották a fiatalabb segédek.

– Mi van, ha nem vágom el?

– Munka után megcsicskáztatunk, fiacskám.

Gábor kétségbeesetten nézett az egyik szelídebb kinézetű, idősebb segédre.

– Mennyi idő alatt lehet ezt elvágni?

Az öreg jóindulatú sajnálkozással nézett rá. – Van, aki kettévágja pár perc alatt.

– No! Meddig készülődsz még? Láss hozzá! – türelmetlenkedett Vallai.

– Mi történik itt? – kérdezte az éppen odaérkező Szlávik.

– Az a helyzet mérnök úr – kezdett a magyarázathoz Gábor, – hogy a főnök – mutatott Vallaira – alighanem törleszteni szeretne, mert elmondtam a véleményemet a múltkor a műhely végében álló nagy forgódobról, és emiatt azzal frocliz, ketté tudom-e egyáltalán vágni ezt a bronz rudat.

Banos ártatlan képet vágott. Gondoskodott róla, hogy egyértelmű legyen, ki kezdte ezt az összetűzést.

– És képes vagy rá? – kérdezte az üzemmérnök anélkül, hogy az afférral kapcsolatos véleményét megismertetné bárkivel.

– Remélem – tétovázott Banos. Már unta a készülődést. Mégsem tekinthetett el a színjátéktól, hosszútávra tervezett. Egyszer és mindenkorra tekintélyt akart szerezni magának, és ennél jobb alkalma ritkán adódhat. Vallai kezdeményezte a civakodást, ezért ha megleckézteti az arrogáns pártembert, maga mellé állíthatja sokak szimpátiáját. A műhelyek népe szereti a szórakozást, és hálás érte, ha jó műsort láthat. Számukra mindegy, hogy a kárvallott egy nevesincs diák, vagy a főnökségből valaki. A balhé, az esemény a fontos.

– Ne húzd az időt tovább! – Vallai is megunta az előjátékot. – Kezdj neki!

– És mit kapok, ha rövid idő alatt kettévágom?

– Megmondtam. Kinevezünk tiszteletbeli segédnek.

– Kevesebbre vágyom. Tételezzük fel, elég lesz két percnél rövidebb idő a munkához! Kérhetek valami egészen egyszerűt?

Harsány röhögés támadt. A virgoncabbak a térdüket, hasukat csapkodták a nevetéstől.

Gábor ismerte ezeket a megnyilatkozásokat, magában némán megjegyezte – Ilyen lett volna, ha Robinsont elkapják az emberevők.

– Két perc alatt! – röhögött rajta Vallai is.

– Kapok egy jó satut, egy jó fűrészt, meg egy új fűrészlapot, és meglátjuk – mondta óvatos magabiztossággal Banos.

– Tudod mit? – vigyorgott még mindig cinikusan a főnök. – Bármit kérhetsz, ha két percnél kevesebb idő elég a vágáshoz.

Banos szégyenlősködve válaszolt.

– Nincs szükségem bármire, elég lesz annyi, ha cédulával a hátán sétálgat a főnök úr egész nap.

– Igen? – Vallain látszott, azt gondolja, korlátlanul ígérgethet, hiszen két perc alatt ez a kis pöcs, nem vágja el a nyolcvanas csapágyanyagot. – És mi álljon azon a cédulán?

Gábor lehajtotta a fejét, lesütötte a szemét, és úgy adta elő a kívánságát. Halk hangon, mintha még kimondani is szégyellené a kívánságát.

–  Azt álljon rajta, nagyobb faszkalap vagyok, mint a gimnazisták.

 

–  9 –

 

Ez a pimaszság mellbe vágta a vérre szomjazó társaságot. Egyrészről lehetetlennek gondolták, hogy a fiú teljesíti a vállalást, másrészről pedig elképedtek a merészségétől, hogy ennyire arcátlanul utalt a főnökre. Gábor azonban szerzett néhány évtizedre való tapasztalatot arról, hogyan bánjon a műhelyek népével, amikor elszabadul közöttük a lincshangulat.

– No, idefigyelj kisfiú! – kiáltott fel Vallai. – Nagyon szemtelen vagy. Ha képes leszel arra, amit vállaltál, saját kezűleg készítem el a cédulát, de vigyázz! Ha nem vágod el két perc alatt ez a rudat, szétrúgom a seggedet, és pokollá teszem az életed a nyár hátralévő idejére.

Szlávik összehúzott szemmel figyelte a kialakuló konfliktust, mégis tartózkodott a közbeavatkozástól. Utálta ugyan Vallait, de a fiú kihívó viselkedése zavarba ejtette. Nem jutott a fülébe a híre, miképp kezdődött a civódás, és gyanította, az állandóan hepciáskodó üzemvezető lehetett a kezdeményezője a cirkusznak, ám véleménye szerint, a fiatal gyerek visszafoghatná a szilajságát. Arra mindenesetre elszánta magát, ha Vallai durván torolná meg a sérelmeit, annak elejét veszi. Hasznára válik viszont a srácnak, ha megretten majd a felelőtlenség következményeitől.

– Bélyegnél nagyobb lesz a cetli ugye? – tódított tovább Gabi. – Legalább A/4-es rajzlap legyen!

– Ne szájaskodj tovább, láss munkához! – torkolták le többen is.

Gábor kényszeredettnek látszó mozdulatokkal végig vizsgálta a satukat, melyik a legmasszívabb, melyik van legalaposabban rögzítve. Választott magának egyet, aztán fűrészt keresett.

– Ezt használd! – nyújtotta az egyik idősebb munkás a sajátját.

Gábor ráismert az ajánlattevőre. Az öreg két évet ült Nagytarcsán az internáltak között, és utált minden pártembert.

– Köszönöm Feri bácsi!

– Felheccelted őket, és megesznek, amikor letelik a két perc. Ha addig becsülettel dolgozol, talán megmenthetlek valahogy ettől a kreténtől – bíztatta őt az öreg.

– Van új lap hozzá? – nézett rá bizakodva Gábor.

– Van lengyel betétem – ajánlotta fel féltett kincsét Feri bácsi, és titkon remélte, valaki elkeni végre Vallai pofáját. – Fél éve őrizgetem, ez nem lágyul ki olyan hamar, mint a bulgár.

Gabi átvette a szerszámot, és kicserélte benne a kopott fűrészlapot a Feri bácsi által ajánlottra. Szlávik és az öreg egyaránt felfigyelt rá, hogy a fiú pontosan úgy vette kézbe a szerszámot, ahogyan egy tapasztalt vasas teszi.

– No, fiacskám! – szánta meg Szlávik a gyereket. – Két perc, az százhúsz másodperc. Használd ki jól, és megúszhatod kis pironkodással. Én mérem az időt – elővette a normaellenőrzéshez használt stoppert. – Amint az anyagra teszed a fűrészt, elindítom az órát.

Vagy húsz emberből álló félkör alakult ki körülöttük. Sokan lesték kíváncsian a hencegő gyerek felsülését. Mindenki arra készült, jó balhé lesz a dologból.

– Mindegy hol vágom? – kérdezte Gabi, mintha az időt húzná még tovább.

– Nem! – dühödött meg Vallai. – Majd én bejelölöm.

Ki akarta venni a fiú kezéből a fűrészt, az gyorsan elrántotta előle.

– A sajátjával főnök – dünnyögte halkan.

Vallai dühösen felkapott egy szerszámot az asztalról, és a közepe táján bekarcolta vele az anyagot.

– Fogd a satuba, és vágd! – szólt most már kimondottan fenyegetően.

Gábor szó nélkül satu pofái közé emelte a harminc kilós rudat, és rászorította a hajtókart.

A szemlélők némelyike arra gondolt, ahhoz is szükséges gyakorlat, hogy a nehéz rúdanyagot egyedül rögzítse, de hallgattak az észrevételről.

Banos felemelte a szerszámot, aztán, mint aki keserves feladatra készül; a jelöléshez illesztette, és vágni kezdett.

Eleinte könnyen ment a munka, hiszen a kör keresztmetszetű anyag tetején, csupán kevés súrlódás keletkezik. Később, ahogy nő a fűrész által érintett húr hossza, egyre nő a fékezőerő. A tapasztalatlan kezdőkre nem ez hozza a legnagyobb bajt, hanem a saját ügyetlenkedésük. Rángatják a fűrészt, és ez két következménnyel jár. Elfáradnak a gyors erőkifejtéstől, és girbegurba lesz a fűrész által vágott horony. Ebben a csámpás vágatban cibálják azután tovább a fűrészlapot, és az rendkívül nehézzé teszi a munkát. Később a felesleges súrlódástól a fűrészlap jobban felmelegszik, mint amit az edzett anyag elvisel, ezért kicsorbul, és lehetetlenné válik a további munka.

Gábor viszont lassú, kiszámított mozdulatokkal dolgozott. A szakmunkásvizsgákon az ilyen mozdulatokra adnak jelest. Hintázás, rángatózás nélkül járt a kezében a szerszám, egyenletes tempóban, szigorúan vízszintes tartásban előre-hátra húzta, vonta a fűrészt. Erőlködésnek vagy idegeskedésnek a nyomát sem látták rajta.

A helyiségben egyedül ő tudta, hogy Vallai a nap végéig cédulával a hátán sétálgat a műhelyben.

Ha az ember az órát nézi, lassan vándorolnak a másodpercek. Néhányan a karórájukat figyelték, bár komolytalannak tartották a lehetőségét annak, a fickó megúszhatná a csúfos bukást, ám harminc másodperc elteltével, ámultan látták, a rezzenéstelen arccal fűrészelő gyerek, már a vastagság harmadánál tart.

– Most jön a neheze, te szájhős! – ordította el magát az egyik drukker, néhányan rápisszegtek.

Valóban a neheze következett, de Gábor rendíthetetlenül dolgozott tovább, egyenletes ritmusban, láthatóan nehézség nélkül. Már régen, inaskorában rájött, zenész múltja hasznot hozhat a lakatosműhelyben. Sokkal egyszerűbben megtarthatja a ritmust, aki ehhez hozzászokott a hangszer mellett, és egy ilyen munkánál ennek nagy a jelentősége.

Minden korábbi tapasztalatát igénybe véve, szakszerűen, szépen, kapkodás nélkül fűrészelt.

Az ötvenedik másodpercnél elérte a rúd átmérőjének legvastagabb részét, és akadtak, akik kételkedtek abban, hogy elbukik a próbán.

Szlávik az ötvenötödik másodperctől a hatvanadikig a másodpercmutató minden rezdülését hangosan végigszámolta, aztán megint elhallgatott.

– Vallai írhatod a hátadra való cédulát! – röhögte el magát Winkler a nagy csendben. Így is jó bulinak tartotta az esetet, hiszen valójában ő is csak melósnak született, és a többihez hasonlóan várta az ilyenfajta jó bulikat. Csak fokozta a helyzet pikantériáját, hogy a főnöke lesz a kárvallott ebben a balhéban.

– Kuss! – dühöngött az üzemvezető, és sötét pillantást lövellt a helyettesére.

Gábor kezében folyamatosan mozgott a fűrész. Előre, hátra, előre, hátra; nem billegett a szerszám, hanem szabályosan egyenes pályán mozogva vágott. Változatlan ritmusából a kezdetektől látszott, hogy fáradhatatlanul dolgozik, pedig mindenki arra számított, hamar kapkodni kezd, és onnantól menthetetlen a helyzete. A tapasztalt szakember képes úgy fűrészelni, hogy az erejével takarékoskodva munkálkodik, róla pedig sok mindent gyaníthattak, azt az egyet nem, hogy tapasztalt lenne.

Tizenkét másodperccel a kijelölt határidő előtt a rúd vége lebillent, a fűrész alatti anyaghíd elkeskenyedett, már nem tarthatta meg a levágásra ítélt részt. Gábor ekkor a balkezével elengedte a szerszámot, átnyúlt a jobbja felett. Megtartotta a lekonyuló darabot, nehogy letörjön, és csúf nyomot hagyjon, amikor elválik az egésztől.

Nemcsak az üzemmérnök olvasta hangosan a stopperről az idő múlását, csatlakoztak hozzá néhányan, akik a saját órájukat figyelték.

Gábor lassított, aztán az ötvenkilencedik másodpercben magasba emelte a bronzrúd levágott felét.

– Saját kezeddel írd Vallai! – vetette oda elégedetten Szlávik a döbbenten álló üzemvezetőnek, és lassú mozdulattal eltette a stoppert.

 

–  10 –

 

– Milyen a cédulát cipelt az üzemvezetőd a hátán egész nap? – kérdezte délután Anikó.

– Megrendszabályoztam kicsit azt a nagyképű Vallait – felelte hanyagul Gábor.

– Akkor mégis igaz a történet, amit gyáregységszerte beszélnek?

– Biztosan ostobaságokat beszélnek. Az ilyen legendák rendszerint híznak, dagadnak, és a főhős népmesei figurává magasztosul. Valójában semmi rendkívülit sem tettem.

– Nem vállaltál nagy kockázatot, azzal a két percben megszabott határidővel?

– Azt szólás járja, tisztességtelen ember köt fogadást az eredmény ismeretében. Ezen az alapon akár tisztességtelennek nevezhetsz, mert én előre tudtam az eredményt. Ezt a fogadást már megnyertem egyszer, bár akkor nem sejtettem előre ennyire pontosan, hogy képes leszek rá, és a tét is sokkal kisebb volt, mindössze egy literes Colában fogadtunk. Öten vállaltuk ezt a próbát a fiatal segédek között. Egyikük engem is megvert pár másodperccel, egynek pedig éppen az adott határidőre sikerült a célt elérni. Ötünk közül kettő késett meg hajszálnyit.

 

–  * –

 

– Tartjuk a tervezett ütemet Technikus?

– Igen, Matematikus – felelte a másik – bár azt hiszem, még van időnk arra bőven, hogy ezt felmérjük.

– Tudom, azt mondod majd, ez hosszú távra tervezett változtatás. Tisztában vagyok vele, hogy nem láthatunk máról holnapra semmiféle eredményt, csupán arra vagyok kíváncsi, a célszemélyek miként fogadták a körülöttük kialakult időhurok megpróbáltatásait.

A Technikus visszagondolt az eltelt hónapokra, óvakodott az elhamarkodott választól. Hibát eredményezhet, ha elbizakodottan vizsgálják a célszemélyek reakcióit.

– Fegyelmezetten – válaszolta. – Azt természetesen még nem tudják, mit tegyenek, azt pedig még kevésbé, hogy miért, de intelligens emberek lévén hamar rájöttek, az időhurok nem a véletlen műve, és nem ajándékba kapták a képességet, hogy emlékezhetnek előző életük eseményeire. Már látják, hogy feladatuk van. Most azonban, hosszú út van még előttünk, tehát marad idejük arra, hogy felismerjék a feladatot.

– Bízhatunk a sikerben?

A Technikusnak eszébe jutott, mit mondott a célszemély, amikor a társával elemezte a történteket.

– Tudják, hogy feladat vár rájuk. A lány úgy fogalmazott; kár, hogy senki sem írta fel a táblára a leckét.

– Ha akarnánk, se tehetnénk. Ehhez mi kevesek vagyunk. Egyébként sem lenne jó, ha olyan embereket választunk ki a feladatra, akiknek a szájába kell rágnunk a tennivalókat. Az intelligenciájukra számítottunk, mint ilyen esetben mindig. Ezért válogattunk olyan hosszan, mielőtt jelöltté váltak. Bízzunk abban, hogy jól döntöttünk, amikor a Gép javaslatai alapján őket szemeltük ki erre az akcióra!

 

–  * –

 

Az oldal tetejére


Nyolcadik fejezet: A munka öröme.

 

–  1 –

 

Ólomlábakon telt a két hét Lellén. Zsongott a fiataloktól az üdülő, még baráti kapcsolatok is alakultak, ám Zsuzsa életében először haza kívánkozott a Balaton partjáról, és ez lehetetlen ábránd maradt. A felnőttek az első este megtalálták kártyapartnereiket, kialakultak az állandó asztaltársaságok. A családokhoz tartozó tizenévesek ismerőssé váltak egymás számára, és Zsuzsi csak vetődött közöttük egyik bandától a másikhoz.

A fiatalok zöme rendes, kicsit zajos, egyébként teljesen normális gyerek módjára viselkedett. Közöttük sem érezte jól magát.

Ha egymás kezét fogó párokat látott, bizseregni kezdett a tenyere, és hiányolta Andris jelenlétét. Ha a park rejtekében csókolózó fiatalokat látott, mindene zsibbadni kezdett, gondolatai a pipacsos rét felé szálltak, ahol abban a boldog tudatban csókolták meg először egymást, hogy ezután ezt többször megismételhetik. Elkedvetlenedett a gondolattól, hogy addig még hetek telhetnek el. Siettette az időt, kergette a napokat, az óra pedig lustábban ketyegett az elviselhetőnél.

Minden nap írt valakinek üdvözlőlapot, néha úgy adódott, hogy kettőt küldött el egyszerre, így osztotta szakaszokra a keservesen vánszorgó két hetet. Azt tervezte, két alkalommal küld üdvözletet Andrisnak, és megfogadta, nem rajzolja tele szívekkel, nem ír rá szerelmes szavakat, ehhez a képeslap túlságosan nyilvános. Andris is típusszöveget kapott, de azt mellé írta, örülne, ha otthon lehetne. Bízott benne, a fiú kitalálja, miért vágyódik haza.

Küldött lapot új barátnőjének, Anikónak meg régi osztályfőnökének és mindenkinek, akit tolakodás nélkül üdvözölhetett. Így múlatta a napokat, egyiket a másik után. Ázott a vízben, aszalódott a napon, és alig érezte jobban magát, mint tanév közben, az iskolában.

Az utolsó napon rávette a szüleit, ne a legkésőbbi vonattal menjenek haza, hanem korábbival, és így késő délután otthon lehetnek.

Zsuzsi hevesen dobogó szívvel lépkedett az utcán, és nyugtalanul várta, hogy végre a házukhoz érjenek. Míg apja a kapu, majd a lakásajtó zárjával vacakolt, állandóan a fejét forgatta, várja-e valahol Andris, ám azt tapasztalta, a szemközti ház ablakain a fatáblák behajtva, a postaládából pedig kilógnak a felgyülemlett küldemények.

Hatalmasat csalódott, sírhatnékja támadt, de titkolta a bánatát. Úgy tudta, Böglyösék másnap reggel indulnak, ezért abban bízott, este találkozhat a fiúval. A behajtott ablaktáblák azt sugallták, erről tegyen le. Nem tudta mi történhetett. Józan eszére hallgatott, tudomásul vette a dolgot, de sikertelenül csitította az indulatait, és egyre nagyobb haragot érzett Andris iránt. Tudhatta volna, hogy a fiú kénytelen igazodni a szüleihez, mint ahogy ő is igazodik a sajátjaihoz, mégse látta be higgadtan a valóságot. Megkeseredett a hangulata.

Mint aki elfáradt az utazástól, hamar ágyba bújt, és a takaró alatt, némán kisírta magából csalódottságát.

Reggeli után bejelentette az anyjának, elmegy munkát keresni.

– Hol találsz munkát nyár derekán? Mindenhol foglaltak a helyek.

Zsuzsi a vállát vonogatta.

– Megnézem a téeszt – felelte bizonytalanul.

A szövetkezet földjei a város határában terültek el, a kerület nagyobb beépítetlen részeit vették művelés alá. Legkönnyebben a Kistarcsáig nyújtózkodó kertészeti üzemet érhette el. A kisebb parcellákon, domboldalakon a nagy gépek elakadnának szántás, aratás közben; ide szőlőt telepítettek, zöldséget ültettek. Ahol mégis nagyobb, egybefüggő tábla alakult ki, oda kukoricát, napraforgót vetettek, azt kézzel kapálták, a betakarítás emberi erővel zajlott.

Egy kis présház fehérlett a szőlőföld közepén, ott vették fel a napszámosokat minden reggel, és jelentkezhetett bárki munkakönyv és személyi igazolvány nélkül. Az adminisztráció annyiból állt, hogy egy vonalas füzet lapjaiból rögtönzött jelenléti ívre felírták a napszámosok nevét, címét, a munkakezdés elejét, a végét meg a teljesített egységeket. Mindent benormáztak. A borsót, zöldbabot súlyra vették át, a kapálnivalót soronként számolták. Mindenki maga határozta meg a munkatempóját, és ha valaki lustálkodott, legfeljebb keveset keresett.

Reggel hatkor kezdődött a munka, de annyira hiányzott a dolgos kéz, hogy délelőtt kilenckor is készséggel fogadták a jelentkezőket, aztán kettőkor kezdődött az elszámolás. Délután négyig maradhatott, aki nagyobb keresetre vágyott, akkor végződött hivatalosan a munkaidő.

– Ott a kapa – mutatott a dézsa vízben, csomóban álló szerszámokra a munkavezető. – A szőlőt kell megkapálni! Beállsz a huszonkilences sor végére, és irtod a gyomokat. Húsz forint egy sor, ha végeztél, jelentkezel. Megnézem, milyen a munkád, és ha jónak látom, kapsz új sort.

Zsuzsi, még sohasem kapált szőlőt, sőt! Semmit sem kapált. Határtalan keserűségében nem törődött azzal, megfelel-e a követelményeknek, vagy bírja-e fizikailag a munkát, szó nélkül nekilátott dolgozni.

Erőből vágta a vasat a fölbe, jó mélyen megforgatta a talajt. Nagyokat rúgott vissza a kapanyél, és a gyom továbbra is ott ágaskodott a szőlőtövek közötti sávban. Negyedóra múltán nagyon elfáradt. Összeszorította fogait, és dacos dühvel dolgozott tovább.

Tíz előtt pár perccel, már majdnem szomjan halt, de makacsul csapkodta a gyomokat. A szomszéd sorban utolérte őt egy idősebb diáklány, megállt mellette, kifújta magát, és megsajnálta a tapasztalatlan gyereket.

– Kati vagyok – mutatkozott be, Zsuzsa is megmondta a nevét.

– Ma vagy itt először? – kérdezte a lány.

Zsuzsi bólintott, és összeszorított fogakkal tovább erőltette a munkát, amelyben alig haladt.

– Állj már meg! – kapta el a karját Kati. – Megmutatták, hogyan dolgozz?

Zsuzsa végre kiegyenesedett, meglapogatta sajgó derekát, a szerszámnyélre támaszkodott és nemet intett.

– Áh!  

– Nyavalyások! – dühöngött Kati. – Kidolgozhatod a lelkedet, mégsem keresel. Ne csapkodj erőből a kapával, inkább szép laposan húzd a vasat a talajon – tanácsolta. – Ez homok, ebben könnyű mozdulatokkal is haladhatsz, ha megtalálod a módját. Akkor vágd jobban oda, ha nagyobb gyom gyökerét forgatod ki. A legmakacsabbakat egyszerűen húzd ki a földből.

Megmutatta, amit elmagyarázott.

– Próbáld! – nézte, ahogy Zsuzsi az elmondottak szerint újra nekifog.

– Könnyebb? – kérdezte.

– Könnyebb – felelte Zsuzsa – Köszönöm!

– A fejedre pedig jó lenne szalmakalap vagy vászonsapka. Így napszúrást kapsz.

– Nem hoztam magammal sapkát.

– Akkor kösd be!

– Mivel kössem be? Nincs nálam semmi.

Kati végigmérte pártfogoltját.

– Vastagon öltöztél – állapította meg. – Mi van a blúzod alatt?

– Trikó – felelte kis szégyenkezéssel a hangjában Zsuzsa. Váratlanul érte, hogy szokásával ellentétben kibeszélje alsóruhája titkait. Eddig még a barátnőivel sem osztotta meg ezeket a titkokat.

– Átlátszó? – faggatta Kati.

– Nem hiszem – gondolkodott el Zsuzsa. – Nem.

– Akkor vedd le a blúzod, errefelé a trikó hétköznapi viselet. Láthatsz itt cifrábbat, mint ami rajtad marad. A blúzzal bekötjük a fejed, elég arra a trikó, hogy elfedjen. Többet takar belőled, mint egy fürdőruha.

Zsuzsa tétova mozdulattal kigombolta az ingét.

– Ne szégyenlősködj! – biztatta Kati. – Más nők is dolgoznak itt, és némelyiknek a réklije sokkal lengébb, mint a trikód.

Takaros turbánba rendezték a blúzt a fején.

– Igyál sokat, mert a folyadékveszteségtől rosszul lehetsz! Meglátod, két-három nap múlva megszokod ezt a munkát, és szépen kereshetsz.

 

–  2 –

 

Zsuzsa az átadott módszer alapján bánt a kapával, és örömmel tapasztalta, kevésbé fárasztó a hajladozás és a gyomokkal való birkózás, ha megfogadja a jó tanácsot. Sűrűn járt a présház mellett álló bádogkannához vízért, a fedeléből ivott, mint a többiek közül sokan. Reggel bánatosan indult útnak, és kiment a fejéből, hogy poharat hozzon magával.

Délben leült a többi munkással a szilvafa alá, és elpusztította a magával hozott szendvicseket. Megnyugodva vette tudomásul, a városban lengének számító ruhája itt semmivel sem feltűnőbb, mint amennyire a strandon lenne fürdőruhában. A férfiak, fiúk megnézték, de csak módjával. Nem bámulták hosszan, csak úgy, mint máskor a strandon. Akadt látnivalójuk bőven, hiszen a kánikula mindenkiről lerántott minden ruhát, az utolsó blúzt vagy trikót leszámítva. Az idősebb parasztasszonyok számtalan szoknyájuk alját feltűzték a térdük fölé, a fiatalabbak meg rövidnadrágban vagy fürdődresszben dolgoztak.

A férfiaknak éppen annyira volt melege, mint a nőknek, szintén a legkevesebb megengedhető holmit viselték magukon. Az idősebbek nadrágot, a fiatalabbak pedig egyetlen fecske fürdőgatyát. Pár évvel korábban botrányt okozott volna az ilyen lengeség, ám az ötvenes évek után még falun is megkoptak a merev szabályok az öltözködésben, hát még itt a főváros szélén, ahonnan sokan jártak be gyárakba dolgozni.

A nap végére másfél sor szőlővel végzett. Szerencséjére a félsort kifizették, így vízhólyagos tenyerébe négy órakor harminc forintot számolt le a munkavezető.

Zsuzsa rosszkedve kicsit enyhült a sikerélménytől, a fáradtság elnyomta a lelkében dúló vihart. Délután hazaérves, szendergéshez hasonló bágyadtságra futotta tőle ahelyett, hogy a bánatával törődne, és ez jól esett. Később ráköszöntött az este, és mély álomba zuhant.

Másnap, pénteken igyekezett jobban felkészülni, mint előzőleg sikerült. Reggel hétkor a tegnapi rossz hangulatánál kevésbé bánatosan indult munkába. A nap kíméletesen melegített, a présház felé vezető árnyas utat szegélyező fákon, bokrokon fényesen csillogott a hajnali harmat maradéka, a bozótban apró állatok ébredeztek, madarak csicseregtek. Dudorászva lépdelt a buckás keréknyomban, kerülgette a bokára veszélyes fűcsomókat meg a lovas kocsik mögött mindig megtalálható lócitromokat.

Munka előtt bátran ledobta fürdőruha felsőjéről a blúzt, az anyjától elkunyerált fejkendővel – amelyikről kiderült, praktikus viselet – bekötötte a fejét, és ott folytatta a kapálást, ahol előző délután abbahagyta.

Estére negyven forintot kapott és ígéretet arra, a félbehagyott negyed sort megkapja, ha a következő napon folytatja a munkát.

Szombaton már gond nélkül ment dolgozni. Belerázódott a hajladozásba, kapálásba, a makacsabb gyomok rángatásába, és azon fantáziált, hogy a műszak végére, az egész heti keresete fantasztikusan nagyra nőhet, eléri akár a százast is.

 

–  3 –

 

Satyát szombat délben engedték el. Mehetett volna egy héttel korábban is, elvégezte vele a dolgát a hatóság, mégis megvárták a szombatot. Az után engedték el, mire begyógyultak a vizsgálat fizikai nyomai. Távozása előtt egy álló héten át unatkozott a börtönben. Semmittevés közben sokkal többet töprengett a bajai felett, mint előtte, amíg kínozták. A megpróbáltatásai többrétűek voltak, lelki gyötrelmei mellett bőven kijutott a faggatások nyomán keletkező testi fájdalmakból.

Márciusban, amikor bevitték, mindjárt megverték. Sokszor és alaposan. Kérdés és figyelmeztetés nélkül ütötték, csak később tettek fel neki jelentéktelen kérdéseket. Akármit válaszolt rájuk, verést kapott érte.

Két hét céltalan ütlegelés után, számításuk szerint megtörték az ellenállását, rátértek a módszeres kihallgatásra. Csalatkoztak Satya lelkierejében. A dacos ifjú sok bosszússágot okozott a kihallgatóknak, és temérdek fájdalmat saját magának.

Szakavatott gazemberek vallatták, akik rendkívül sokféle gyötrelmet ismertek és alkalmaztak, ha kellett, ha nem. Közülük többen nyilas keretlegényként kezdték pályájukat, aztán beléptek az ÁVH-ba, és a múlt ködfelhőbe takarása végett kegyetlenebbül viselkedtek azoknál a verőembereknél, akik egyszerűen kommunistának vallották magukat. A forradalom után névleg feloszlatták ugyan az ÁVH-t, a tagjaik azonban menedéket leltek a Belügyminisztérium, a Munkásőrség és a Kémelhárítás soraiban. Kapott munkát mindegyik, Kádár békéje gazemberek nélkül működésképtelen volt.

A szakszerű kínzások egy hajnalon meghozták az eredményt. Satya a harmadik egymás után következő éjszakát töltötte a falhoz bilincselve úgy, hogy megfosztották a leülés lehetőségétől, és megtört. Addigra eltörték a balkezén az ujjakat, számtalan kék és zöld folt, meg elgennyedt sebek borították a testét. Elkezdett vallani.

Bevallott bármit, csak hagyják végre aludni, és ne gyötörjék tovább. Visszaengedték a cellába, csakhogy előbb aláíratták vallomásának néhány oldalát. Beleírtak abba mindent. Emberekről, akiket sosem látott, akikről nem is hallott és semmit sem tudott soha.

Aztán belökték a zárkába, és ő mély, álomtalan alvásba merült. Aludt volna két napon és éjszakán át, de este a pribékek újra kezdték a gyötrést. Ekkorra elfogyott az ereje, és bármit elismert, hogy mehessen vissza cellába, a kemény priccsre aludni.

Kókadozott a széken a vallatói előtt, két méterre a feszes pulóverbe öltözött fiatal gépírónő asztalkájától, és arra gondolt, a lány mindent látott. Az ütlegeket, a tenyerén elnyomott cigarettacsikkeket, a kínokat és gyötrelmeket, pedig egy ilyen lánynak más látványban kellene részesülnie. Rápillantott és szégyen ébredt benne. Másra, a fiatalokra jellemző vágyra nem futotta a kínzások után megmaradt erejéből.

Már-már elkókadt az álmatlanságtól, csak lassan válaszolt az egyik kérdésre, mire hatalmas pofonnal térítették őt vissza az ébrenlétbe. Káprázattól könnybelábadó szemmel látta, a lány egykedvűen piszkálgatja tovább a körmét, úgy vár a feleletre. Gyorsan igent válaszolt, pedig fogalma sem volt róla, azt várják-e, vagy más egyebet.

Hetekig tartott még a vallatás. Néha napokig hagyták magában őrlődni, aztán egy héten keresztül, szinte éjjel nappal a kihallgató szobában tartották. Megtörték, megalázták, és készséggel bevallott bármit. Még így is bőven részesült kínzásban. Nem azért, hogy beismerjen valamit, hanem inkább azért, mert a pribékek szerettek fájdalmat okozni. A belügy emberei közé jobbára született szadistákat vettek fel vallatónak.

Egy héttel a szabadon bocsátása előtt még egy papírt elétettek.

– Ezt aláírod fiam – mutatott a töltőtollra barátságosan az egyik, különben igen kegyetlen tiszt. – Odakanyarintod a nevedet, és szabad vagy.

Satya elolvasta a beszervezési okmányt, amelyben előírták, csekély pénz ellenében rendszeresen jelentéseket ír a környezetében élőkről. Elborzadt a gondolatra, hogy besúgót akarnak belőle csinálni.

– Ezt… muszáj? – kérdezte bátortalanul.

– Fogd meg az ajtófélfát! – utasította őt a tiszt, és felállt.

Satya előtt megfordult a világ. Így kezdődött akkor, amikor eltörték az ujjait. Rosszul forrtak össze a csontok, valószínűleg egész életében nyoma lesz annak a rettenetes pillanatnak, amelyikben rácsapták az ujjaira a vasajtót. Akkor elájult a fájdalomtól, ezt el akarta kerülni. Félt a hosszantartó kíntól, meg attól, hogy nyomorék marad.

– Aláírom – egyezett bele gyorsan.

– Helyes – a tiszt lassan visszaült az asztal mögé. – Okos kisfiú vagy. Írjad! – elé lökte a tintafoltos töltőtollat.

Mikor a papír valamennyi példányát aláírta, bejött néhány ember.

– Hogy ne gondolhass arra, aláírtál ugyan, aztán később megtagadod a jelentéstételt, útravalónak ízelítőt adunk abból, ami engedetlenség esetén rád vár.

Még egyszer megverték. Ezúttal túlzó brutalitás nélkül, de módszeresen. Nem rugdosták a hátát, derekát; ököl és tenyér helyett csupán gumibottal ütötték. Ez is hagy nyomokat, ha szerencsétlen módon kapja az ütlegeket, de nem töri a bordát és a többi csontot.

A következő héten aztán végre békén hagyták. Rendesen adtak enni, kapott újságot, hadd tájékozódjék a világ dolgairól.

Csak ímmel-ámmal forgatta a lapokat, nem keltették fel a figyelmét azok a hírek, amik addig történtek odakint, míg őt félholtra verték, aztán besúgóvá tették. Satya számára a fontos dolgok az Andrássy úton zajlottak.

Menekülni próbált a múlt elől, legalább lélekben, de hiába vágyott erre. Nem talált olyan zugot magában, amelyik befogadná anélkül, hogy szembesítené őt árulásával, azzal, hogy ártatlan emberekre vallott, meg a besúgással, amit a gyötrelmektől való félelmében vállalt.

Szombaton délben aztán megkapta a papírjait, meg az eligazítást arra vonatkozóan, hogyan járjon el, amikor a jelentéseket várják tőle.

– Visszakerülsz az iskolába – mondta búcsúzóul az egyik kihallgatója. – Rendesen viselted magad, tehát megérdemled, hogy a régi ismerőseid között maradj. Korábbi társaid magasabb osztályba léptek, amíg te minket szórakoztattál. Jövőre újra kezded az évet, és jelentesz nekünk mindenkiről, és mindenről. Ha nincs kedved sűrűn idelátogatni, nyisd ki a szemed, és szorgalmasan informálj a nekünk fontos eseményekről.

Az anyja sírva fogadta.

Satya a legtöbb vele történt dologról hallgatott. Szégyenkezett a legutoljára aláírt papír miatt, ez lett a legmélyebben őrzött titka.

 

–  4 –

 

Mire hétfőn reggel felébredt, a szülei már elmentek munkába. Hitványul érezte magát otthon társaság nélkül, egyedül. Félt, ám gyermekkori félelmei ártatlan tündérmesének tűntek a jelenlegiek mellett. A kapu előtt rárontó hatalmas fekete medve, a bokor mögül kiugró vasorrú bába jelentéktelen mesefigurákká váltak. A csendtől, az egyedülléttől félt; attól, hogy becsönget a postás, és a csengőhang után a biciklis levélhordó helyett smasszer várja a kapunál. Kihallgatásra viszi, megint megverik, és valami még szörnyűbb papírt tesznek elé, mint amiket az eddigiekben aláírt.

Kitett egy cédulát a konyhaasztalra egy üzenettel: elment munkát keresni, azután elballagott a tsz-földek felé.

Későn érkezett, mint annyi más munkát kereső az első napon, akiket szintén a szőlő gyomtalanításához osztották be.

Vágyott a társaságra, beszélgetni mégsem kívánt. Örült, hogy magában lehet, és még sincs egyedül. Fogta a kapáját, és beállt a kijelölt sorba, ott csapkodta a gyomot. Bővelkedett erőben, a feleslegesen végzett munkához maradt az izmaiban tartalék, de a tenyerén felfakadt az utolsó égve elnyomott cigarettacsikk nyoma. Zsebkendővel tekerte körbe a kezét, és úgy kapált tovább. Haladni, alig haladt. Ő sem végzett a mostanihoz hasonló munkát korábban soha.

– Szia! – köszönt rá Zsuzsa, akikor utolérte. Satya alig figyelt rá, pedig észrevehette volna a segítőszándékot a szavaiban. – Most vagy itt először?

– Most – felelte röviden.

– Fogadnék rá a mai béremben, nem kapáltál még soha. Ugye?

– Látszik?

– Ugyanúgy csinálod, mint én csináltam a múlt héten.

– Te is kezdő vagy? – kérdezte Satya.

– Ma már nem, a múlt héten még hozzád hasonlóan ügyetlenkedtem a kapálással. Megmutathatom, hogyan csináld?

Várt keveset a válaszra, aztán kivette a fiú kezéből a kapát, átment az ő sorába, és ott tartotta meg a gyakorlati oktatást.

– Itt a napolajam – kínálta a kis barna flaskát. – Kend be magad, különben megégsz! Olyan fehér vagy, mint, aki a pincében töltötte a nyarat eddig.

A fiú tényleg kevés napfényt látott ezen a nyáron. Elfogadta a kínálást, öntött a tenyerébe a napolajból, és szétkente magán a naptejet.

– Miért nem dobod le az inget? Később meleg lesz a napon. Itt alig van árnyék.

– Igazad van – felelte a fiú, és lerántotta magáról az inget. A vállain még látszott néhány elszíneződött folt.

– Mi történt veled? Verekedtél?

– Semmiség – hazudta Satya. – Leestem egy fáról. Balkezének kissé merev ujjai árulkodóan ügyetlenül megakadtak az ing ujjában.

– A kezeddel mi történt?

– Ne faggatózz! – felelte mogorván Satya.

– Bocsánat – visszakozott a lány. – könnyíteni akartam a nehézségeiden, semmi egyéb.

Már megbánta gorombaságát. Egy héttel korábban nagyra értékelte volna azt az együttérzést, amit pár perce kapott ettől az ismeretlen lánytól.

– Ne haragudj! – kért elnézést. – Rám járt a rúd mostanában, és kicsit indulatossá lettem. Rendes vagy velem, pedig ki tudja megérdemlem-e.

– Sorstársak vagyunk – Zsuzsi felnézett a kék, felhőtlen égre, ahonnan egyre hevesebben tűzött le rájuk a nap. – Együtt aszalódunk itt a hőségben.

Ebédidőben egymás mellett ültek a szilvafa alatt. A fiú elfelejtett ennivalóról gondoskodni, így a hátát egy rönknek támasztotta, és szótlanul üldögélt.

– Nincs kajád?

Válaszul megvonta a vállát.

– Az enyém több, a kelleténél – nyújtott felé egy szendvicset Zsuzsa. – Elfogadod?

Satya egy pillanatig töprengett, mit tegyen, zavarba hozta korábbi heveskedése. Gorombáskodott a barátságos lánnyal, mert az elmúlt hónapok mogorvává tették, és nehezen talált vissza a fiatalok között megszokott hangnembe.

– Kösz! – majszolni kezdte a kenyeret. Harsogott a foga alatt a kenyérszeletek közé tett primőr paprika.

– Megeszem a paprikádat – szólalt meg teli szájjal. Egy vagyonba kerül még ilyenkor.

– Jól kerestem a múlthéten – felelte Zsuzsa kicsit tréfásan, kicsit büszkén is. – Megengedhetem magamnak.

– Magadnak bizonyára, de most én eszem meg.

– Ne kötözködj annyit! Egyél!

Satya megint dühös lett magára. – No, tessék! – gondolta. – A lány megint barátsággal viseltetett irántam, és ezúttal is felbosszantottam.

Zsuzsi azt hitte, a fiú ennyire rosszkedvűnek született. Mégis talált benne valami vonzót. A komolysága, vagy az, ahogy önállóan törekedett gondjai megoldására. Nem találta a megfejtést a titokra, de ezt lényegtelennek tartotta. Arra azonban emlékezett, Andrist a megbeszéltek ellenére hiába kereste a hazatéréskor, egyetlen sor üzenet vagy bármilyen egyéb nyom nélkül eltűnt otthonról. Hasztalan kereste erre a magyarázatot, csak a hiányát érzékelte. Nem állt szándékában az űrt ezzel a fiúval kitölteni, de azt sem fogadta meg, hogy kerüli őt.

Egész héten egymás körül ténferegetek, és ez szinte szükségszerűen alakult így, hiszen a munka általában egy helyre szólította őket. Szőlőkapálás után kacsoltak, aztán zöldbabot takarítottak be vagy kukoricát egyeltek.

Satya bármennyire magába zárkózott, munka közben mégis összebarátkoztak.

 

–  5 –

 

Anikót és Gábort csak mérsékelt teljesítményre sarkallta a nyári munka, pedig készéggel bizonygatták volna, felnőtt módra teljesítenének, ha lehetne. Inkább a korai kelés viselte meg őket. Fiatal szervezetük, más napirendre vágyott, mint amihez öregen hozzászoktak. Muszájból beérték négy-ötórányi alvással, a hétvégeken aludták ki magukat tisztességgel.

Ilyenkor jól jött a pihenés, mert amennyire könnyen boldogultak a munkába járással, annyira zsúfolt programot szerveztek maguknak a délutánokra, estékre.

A szülői felügyelet Faragóék minden igyekezete ellenére lazult és lazult. Nevetséges lenne minden este nyolcra hazaparancsolni őket, miközben a nap kilenc körül száll a horizont alá. Egy ideig ragaszkodtak ahhoz, hogy Anna bejelentés nélkül tízig maradhat ki, de ez a feltétel is komolytalanná vált.

Az iskolai hangszerekre szánt pénz még kanyargós útját rótta a hivatalok útvesztőiben, ezek nyáron különösen tekervényesek. A tagok, akik részt kívántak venni a megalakítandó zenekar munkájában, kötelességtudóan eljártak a próbákra, és a banda készült, ahogy tudott. Erősítők, dobok nélkül illúziórombolóan hangzott az egész, a lelkesedés pótolta a hiányosságokat. Gitárjaikat éppen, hogy hallották, még a zongora hangja is elnyomta a húrok cicergését. A házi készítésű basszusgitár még az akkord hangszereknél is halkabban szólt, ezért azt bevezették a lemezjátszó helyére a rádióba, úgy használták.

A dobos került a legrosszabb helyzetbe. Lábasokon, fedőkön mégsem gyakorolhatott, szörnyű lárma alakulna belőle. Doboláskor a bőrről vissza kell pattannia a dobverőnek, különben a ritmus tarthatatlanná válik, és a lábasok feneke erre alkalmatlan. Cipős dobozokat raktak szét, abból próbálták meg a ritmust előcsalogatni.

Gábor sejtette, valódi hangszerek nélkül a lelkesedés aligha tart ki a következő tanév alatt. Felkészült tehát arra, a saját keresményét költi a szükséges beruházásokra, ha hiába várják a KISZ-től a beígért pénzt.

Bizalmatlankodott a KISZ-esekkel. Hátsó szándékát mindegyiknek kiszámíthatta, de a vezetők teljesen megbízhatatlan emberek hírében álltak, és jó okkal terjedt róluk a hír. Saját indulataik, kisszerű céljaik nagyban befolyásolták a döntéseiket. Hasonlóképpen nehezen igazodtak a feletteseik ugyancsak változékony igényéhez, és ez fokozta a bizonytalanságot, így aztán ebben a szervezetben állandósult a rögtönzés, illetve a felettesek kedvének keresése.

Aztán Banos a zenével kapcsolatos tervekhez, amelyek előreláthatóan sok pénzt igényeltek, váratlan segítséget kapott.

Egy távolabbi ismerős vagy rokon látogatása a családnál, általában hidegen hagyja a fiatalokat, az ifjabb korosztály tagjai ilyenkor sietve menekülnek a saját odúikba, ne kelljen kényszeresen csevegni Pista bácsival, Marcsu nénivel, Rózsikával. Mégis egy ilyen látogatás hozta meg a várható többlet költségekre a fedezetet.

Történetesen Zoli bácsinak hívták a látogatót csakúgy, mint Gábor apját. Az öreget Gábor évente egyszer, ha látta. Menekült az udvariaskodás elől, utálta a bájcsevegést, mégsem úszta meg a társalgást. A teraszon üldögélő felnőttek a tavasszal felállított vasszerkezetre terelték a szót, és Banos a fiára nagyon büszkén mutogatta a munkát, amelyet olyan varázslatosan gyorsan készítet el.

– Ez a fiad munkája? – hüledezett Zoli bácsi.

– Ő és a barátnője csinálta.

– Elképesztő – álmélkodott tovább a távoli rokon. – Éppen keresek valakit, mert nekem is szükségem van ehhez hasonló munkára. Akikkel eddig beszéltem, arcátlan árakat ajánlottak.

Az idősebb Banosban felébredt a gyanú.

– Gábor dolgozik – óvatoskodott. – Minden nap bejár a Hídelem Gyárba.

– Hátha marad ideje a vakáció végén az öreg Zoli bácsi számára!

– Velük beszéld meg! Erősen spórolnak, és azt tervezik, egészen a vakáció utolsó napjáig dolgoznak – védte tovább a fia érdekeit Banos.

Zoli bácsi ráébredt, miről van szó.

– Félreértettél! – szabadkozott. – Nálam is kereshetnek, csak az iparosok árait képtelen vagyok megfizetni. Olcsóbban számolunk majd, mint amazokkal és mind a ketten jól járunk.

Végül megszületett a megállapodás. Gábor a hét egyik délutánján megnézi a helyszínt, elkészíti a tervet, Zoli bácsi megrendeli az anyagot, és a vakáció végén kerítenek rá időt, elkészítik ott is a tetőt.

Annáéknál megint harc lett a dologból.

– Segédmunkásnak kellesz nekik! – sápítozott az anyja.

– Osztozunk a pénzen – ellenkezett Anikó.

– Ez akkor sem női munka! – csattant az apja hangja. – Proli asszonyok csinálnak ilyent.

– Mit akartok annyi pénzzel? – nézett rá szúrós szemekkel Faragóné. – Normális diáknak nincs szüksége olyan temérdek dohányra, mint amennyiben dúskáltok! Adunk zsebpénzt, a gyárban is fizetnek, és még fusiztok? Mire költenétek azt a temérdek pénzt?

Anna nem magyarázkodott. Mostanában hozzászokott, hogy ultimátumszerű döntéseket hoz, közli azokat, és előbb-utóbb megkapja a beleegyezést.

Esténként, lefekvés után elgondolkodott az élet menetén és a nap történésein. Ilyenkor azon járt az esze, határozott viselkedésének van-e köze ahhoz, hogy tapasztalt felnőttként tért vissza hozzájuk. Ezt ötven évvel korábban is megtehette volna, és akkor egészen másként alakul első élete. – Igen ám – vitatkozott magával – de ahhoz, hogy a mostani eszközeimet használjam, hiányzott a végigélt rossz élet. A tapasztalatok segítettek abban, hogy határozott hangon beszélhettem velük.

 

–  6 –

 

Egy hét elteltével Satya kicsit engedett morózus stílusból. Visszaszokott a normális életbe, ahol nincsenek smasszerek, kihallgató tisztek, alattomos bűnökre kárhoztató, aláírásra váró papírok, és napról napra oldottabb hangon beszélt a barátságos lánnyal, akibe önkéntelenül kapaszkodott. Természetesen gondosan kerülte, hogy szóba ejthessék az elmúlt hónapokban vele történteket. Még erősen éltek benne az emlékek, korai lenne újra rendezni magában az események leltárát, még tisztázatlan előtte a kérdés, mennyire vegye komolyan a fenyegetést a megkövetelt jelentésekről. Arról sem értesült, elítéltek-e valakit azok közül, akikre a kínzások következtében terhelő vallomást tett. Homokba dugta a fejét, és úgy tett, mintha figyelmen kívül hagyhatná a megtörténteket.

 Szombat délben hazafelé Zsuzsa csaknem meggondolatlanul ment át az egyébként forgalmatlan úttesten. Satya a kezénél rántotta őt vissza, és megelőzte a balesetet. Azután, fogva is tartotta a vékony ujjacskákat, amíg egy irányba vitt az útjuk.

Zsuzsa könnyű gondatlansággal járult hozzá az érintéshez, és furcsán érezte magát. Még csak Andrissal sétált kézen fogva, és valószínűtlennek tűnt a tény, hogy egy másik fiú tartja a markában a kezét. Kis zavart érzett, ez majdnem hűtlenségnek számít az ő mércéje szerint, de feloldotta magát a vád alól, hiszen Andris tűnt el az életéből se szó, se beszéd, nem ő kezdett másfelé tekintgetni.

– Nincs kedved moziba jönni délután? – kérdezte Satya.

Váratlanul jött a kérés. Zsuzsinak ettől függetlenül is akadt töprengenivalója azon, mi történik vele. Tiltakozás nélkül engedi, hogy a fiú a markában tartsa az ujjait. Úgy vélte, másik fiú mellé leülni a moziban, bizonyosan egyet jelent a végleges elhagyással, a szakítással, és erre még készületlennek érezte magát. Andris első csókjának emléke sokszor ébredt meg az ajkán, és nem szánta rá magát, hogy soha többé ne halljon semmit felőle ugyanúgy, mint amikor még teljesen érdektelen szomszédként lakott vele szemközt.

– Nem – válaszolt röviden. – Ne haragudj, nehezen magyaráznám el a szüleimnek, a miértet.

Satya ugyan nem értette, mire céloz a lány, mégis belenyugodott a döntésbe. Úgy vélte, ad még időt ennek a kedves teremtésnek, hiszen valószínűleg oka van rá, ha engedi, hogy ilyen bizalmas módon sétáljanak haza.

Hétfőn délelőtt, minden eddiginél ádázabb haraggal tűzött le rájuk a nap, mintha éltető sugarak helyett pusztító lángot bocsátana rájuk. Satya és Zsuzsa kapával a kezükben, egymás mellett haladtak a kukoricatáblában. Sokszor megálltak, törölgették a homlokukat; a hőségben rettenetesen izzadtak.

Délben kissé megélénkült a szél, és mindegyikük megkönnyebbüléssel fogadta az enyhet hozó légáramlatot.

Ebéd után visszaálltak a munkába. Mire a következő sor közepére értek, már látszott az égen a jele annak, a hűs szellő nem jótékony adomány, hanem fekete fellegeket kergető vihar beharangozója. Nyugaton, az ég alja felől sötét felhőtornyok emelkedtek a fák felett, ezek jó esetben záport hoznak magukkal, rossz esetben kartácstűzszerű jeget morzsolnak a mezőre.

– Jégeső jön – egy idős paraszt a szemét ernyőzve tanulmányozta az eget. – Ennyire feketék csakis attól lesznek a felhők.

– Korántsem biztos – vitatkozott vele egy másik földműves. – Lehűl kicsit a levegő az esőtől, az meg ránk fér.

Az első megcsóválta a fejét, és szemébe húzta zsíros kalapját. – Lehet, hogy neked lesz igazad, de nagy vihar jön az bizonyos.

– Ott már villámlik – mutatott egy fiatalasszony az égen tornyosodó fekete felhők felé. Hangosan számolt a felvillanástól a mennydörgésig. – Nyolc, kilenc, tíz. – Hatalmas reccsenés nyelte el a számsor végét.

– Ideje fedél után néznünk – figyelmeztette Satya – Ez itt van a nyakunkon, és amellett, hogy bőrig ázunk, még a villám is eltalálhat valakit.

Kezénél fogva húzta maga után Zsuzsit a tábla végében álldogáló szerszámos kamra felé. Futás közben érte őket a vihar eleje.

Nem épült tágasnak a fából tákolt bódé, ahhoz viszont elég nagy volt, hogy bőségesen helyet adjon akár mindnyájuknak. Állt benne kis asztalka meg pad, valószínűleg itt falatoznak a földművesek, ha a szabadban hűvös a déli nap az üldögélésre. Düledezett ott néhány polcocska meg állvány, különböző bödönökkel, kannákkal megrakva. Az egyikben petróleum lehetett, a másikban permetszer vagy csávázó anyag. Néhány kancsóban víz lötyögött, és állt ott üres edény szép számmal egy polcon.

Hatalmas cseppek kopogtak a deszkatetőn, amit a fölé szögelt kátránypapírral tettek vízállóvá.

– Éppen végszóra érkeztünk – Zsuzsa kicsit lihegett a futástól. – Remélem, elkerülnek minket a kóbor villámok.

– Van itt jegenyefa elég – nyugtatta őt Satya. – Azok kívánatosabb célpontot kínálnak a villámnak – védően átkarolta a lányt. – Csurom víz a ruhád. Meg fogsz fázni.

Zsuzsa érezte, a gyorsan hűlő levegő megborzongatja a bőrét a nedvesen rátapadó szövet alatt.

– Szerencsére fürdőruha van rajtam – felelte, és legombolta magáról a blúzt. Kereste a helyet, hová akaszthatná, végül a polc két oszlopa között kihúzott spárgán vetette át. – Itt megszárad, mire vége az égzengésnek.

Megérkeztek a bodegába a többiek. Előbb a fürgébbek, később az öregebbek, ők lassabban futottak.

– Rendesen rákezdett – mondta reszelős hangon a férfi, aki felfedezte a vihart hozó felhőket.

A másik felemelte a mutatóujját, figyelmet kért, és hallgatta a zajokat. A kopogás egyre sűrűbb lett, de nem váltott át éles hangú kerepelésbe.

– Nincs benne jég – nyugodott meg az öreg.

Mindenkinek helyet adtak, így Satya vonult befelé a bodegába, a polcok közé, ahová alig talált be a hirtelen kevéssé váló külső fény.

– Fázol – vonta magához a reszkető lányt.

Zsuzsa nemet intett a fejével. – A villámtól félek.

– Megvédjelek? – nézett rá a fiú.

– Az is elég, ha úgy teszel, mint aki képes rá – bújt be védő karjai közé.

Meztelen vállain óvón terültek szét Satya ujjai. Addigra ledobta magáról az ingét, mert ő sem akart tüdőgyulladást kapni.

Egy hatalmas villám alighanem valamelyik szomszédos fába csaphatott le, mert a fény után szinte azonnal érkezett a dörrenés. Zsuzsa riadtan simult a fiúhoz.

– Ne félj – emelte fel a lány fejét két ujjal Satya. – Azt ígértem, vigyázok rád, és betartom az ígéreteimet.

A két fekete szem, igézően kapcsolódott az övébe.

Satya hasztalan küzdött a kísértéssel a polc jótékony homályában, a lány ajkaira tapasztotta a száját.

Zsuzsa tiltakozás nélkül engedett a váratlan a csóknak. A közelség, a veszély érzete, az erős férfikarok mind-mind az ellen hatottak, hogy tiltakozzék. Ellenkezés nélkül adta át magát a csóknak meg az azt követő érzéseknek.

Meglepte őt, hogy olyanféle boldogságot érez, amelyet eddig még magának is csak kétségekkel küzdve mert okozni. Még sohasem osztotta meg ezt az érzést senkivel, még Andrissal sem, és korábban úgy képzelte, majd a kiválasztottnak adja meg a lehetőséget arra, hogy közösen felidézzék egymásnak ezt a gyönyörűséget.

Hosszú percek elteltével Zsuzsa vette észre, hogy egy öregasszonynak felkeltette a figyelmét a homályos sarok, benne kettőjükkel.

– Néznek – mondta halkan, és eltávolodott Satyától.

 

–  7 –

 

A vihar végeztével hazafelé tartottak.

– Még mindig hiába hívlak moziba? – faggatta őt a fiú.

Zsuzsa vonakodott az igentől.

– Adj még időt! – felelte némi gondolkodás után. – Meg kell emésztenem néhány dolgot. Tudod, pár hónapja járok egy fiúval, és még vár rám a döntés arról, mit tegyek vele.

– Segítsek dönteni? – ajánlkozott Satya.

– Te már elmondtad a magadét – Zsuzsa kesernyésen nevetett egy alig hallhatót. – A továbbiakról nekem kell határoznom.

A következő napon is együtt dolgoztak, de mindketten kerülték a lehetőségét annak, hogy újra feltegyék a kérdéseket, amelyekre még korai választ követelni, pedig délután megint rájuk tört a zápor, és futhattak a kis faházikóhoz.

A nap további részében aztán egyre többször, és egyre hosszabban eredt el az eső. Szerdán délután égzengés nélküli, csendes, állandóan surrogó apró szemű permet hullott a felhőkből. Négy órakor kezdetét vette az elszámolás és az eső még mindig szemerkélt.

Az eltelt pár nap szeszélyes időjárása után mindenki felkészült a záporra, így viharkabát, vagy esernyő alatt védve ácsorogtak a pénztáros asztala előtt, míg a soványra sikeredett keresetet kiszámolta.

– Ha reggel esik, ne jöjjenek ki! – ajánlotta nekik a munkavezető. – Nincs olyan munkánk, ami esőben elvégezhető.

– Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte Zsuzsától Satya, amikor elváltak egymástól.

– Ne sürgess! – kérte őt a lány. – Hadd gondolkodjak még!

Már elállt az eső, a nap előbújt, elkergette a felhőket Kelet felé, ahol szép ívű szivárvánnyal ölelte át a világot.

Satya sóhajtott egyet, és elengedte a kezét. – Még látjuk egymást – tétován elindult a szivárvány kapuja felé.

– Látjuk – ismételte meg Zsuzsi. A másik irányban lakott, hazafelé menet a háta mögött maradt a színpompás természeti jelenség.

 

–  8 –

 

Másnap reggel unalmas, egyhangú eső helyett valóságos özönvíz köszöntötte a napot.

Zsuzsa az ablakban állt, és nézte az üvegen a kis patakocskákat, amelyek szabálytalan, girbe-gurba vonalakban engedtek a gravitáció, a súrlódás meg más fizikai tényezők nehezen követhető törvényeinek, és hol szétváltak, hol eggyé kapcsolódtak aláereszkedés közben, míg az ablak vízvető lécéig csordogáltak. Onnan aztán utat találtak a járdán fodrozódó tócsákhoz. Az ég szürkés színéből arra következtetett, az eső nem futóvendég lesz a városban, hanem marad hosszabb időre, befészkelte magát néhány napra vagy egy hétre.

A rekkenő hőség után mindenki felüdült az első napok záporaitól, de a tartós eső monotonsága, nem tartozott a szeretettel fogadott jelenségek közé. Örömmel fogadnák, ha újra kisütne a nap, de a nyár hangulatához ez a melankolikus, langyos permet is hozzátartozott.

Zsuzsa máskor szerette ezeket a csendes napokat. Ilyenkor olvasgatott, zongorázott, néha megkereste a konyhát, meglepte az anyját és megkímélte őt a főzés fáradalmaitól. Általában a nyár melegebb időszakához tartoztak a barátnőkkel való találkozások, a beszélgetések a kert végében, séták a patak felé, miközben elmondják, meghallgatják egymás világmegváltó gondolatait vagy napi bosszússágait. Esőben lehetetlen a séta az ismerős utcákon, vizes a pad a kertben, nincs ácsorgás a buszmegállóban váratlanul felbukkant ismerőssel, a traccsparti miatt elengedett két busz tüdőgyulladást jelentene. Az esős napok mindig az egyedüllétet hozták.

Hetek óta nem találkozott igazi magánnyal, és nem is vágyott rá, ám az ember vágyai ritkán teljesülnek. Még egy egész nap maradt a Böglyös család hazatéréséig, és kérdéses, hogy a némaságba burkolózó fiút egyáltalán érdemes-e várni. Kérdéses, hogy ez a némaság nem azt jelenti-e, ideje befejezni első romantikus kapcsolatát. Engedhetne Satya kunyerálásának, és hagyhatná, hogy gyakrabban találkozzanak egymással, nemcsak akkor, ha a munka úgy hozza?

Megzavarta a lelki egyensúlyát a csók a bodegában. Úgy érezte, ezúttal az ösztöneinek engedelmeskedett. A zsibbadás, amely ölelés közben szétterjedt a testében, az érzés, amely annyira jól esett, mint még soha, emlékezete szerint érintetlenül hagyta a szívét. Úgy érezte, miközben a testét átjárta a remegés, a szíve hideg maradt ellentétben azzal, amikor Andris ajka kereste az övét. Akkor a szívében is örömet érzett.

Kívánta, hogy Andris találjon kifogást a saját viselkedésére, hogy továbbra is együtt élvezhessék az első szerelem álomba ringató mámorát.

 

–  9 –

 

Ahogy azt előre lehetett látni, az eső tartós maradt, és lehetetlenné tett mindenféle munkát a földeken, így Zsuzsa a következő napon is otthon maradt, és hallgatta a zápor kopogását. Amikor elunta az olvasást meg a muzsikálást, az ablakhoz sétált, és az üvegen bánatosan csordogáló patakocskák között a szemközti házat mustrálgatta. Ablaktáblák behajtva, életnek semmi jele. Unalmas a látvány, mégis csábította a tekintetét.

Délutánig várakozott türelmetlenül, mire Böglyösék megérkeztek. Taxival jöttek, négy utasnak szűkösen adott helyet a szürke Pobjeda. Andris utolsónak szállt ki. Furcsa testtartással, mereven előretartott, begipszelt lábbal botorkált ki az első ülésről, aztán mankóra támaszkodva bicegett a kapu felé a sártól csúszós úton.

Zsuzsa lelke megtelt aggodalommal és keserűséggel. Kívánta, hogy találjon kifogást a fiú, és most meglátta a kifogás okát. Úgy érezte, mintha ő lenne az oka a szerencsétlenségnek a mentséget kereső kívánságával.

Esernyőjét futtában nyitotta ki, úgy szaladt át az úttesten a szemközti kapuhoz. Köszönt a felnőtteknek, aztán Andrisnak akart adni egy puha csókot az arcára, de a fiú haraggal elrántotta magát előle, mint aki arra figyel, hogy boldoguljon a mankójával.

– Baleset ért? – kérdezte még mindig aggodalommal. Szándékosan hagyta figyelmen kívül a rideg fogadtatást.

– Két hétig feküdtem a kórházban, és hiába vártalak! – mordult fel dühösen Andris. Mankóján bicegve vonult a kapu felé.

– Nem tudtam, hogy beteg vagy! – tiltakozott Zsuzsa.

– Írtam levelet – méltatlankodott tovább a fiú. – Fáradt vagyok, és fáj a lábam. – Dühösen bevágta a kaput maga mögött, Zsuzsa kívül rekedt a járdán.

– Andris! – kiáltott utána Zsuzsa. A fiú ügyetlenül emelgette gipszcsizmás lábát, rendíthetetlenül bicegett a ház felé.

Zsuzsi még állt valamennyit a bevágott kapu előtt, aztán búsan hazaballagott. Érthetetlennek találta a fiú haragját. Nem kapott tőle semmiféle üzenetet vagy levelet, ezért inkább ő lehetett volna haragos. Nézte a bicegő fiatalember hátát, és nagy keserűséget érzett.

Másnap reggel változatlan hangulatban ébredt. Miért változott volna a hangulata? Semmi sem történt, amitől jobb kedve kerekedne.

Délután azonban, kicsit később, a rövid munkanap után hazatértek a felnőttek, és megnyílt a szemközti ház kapuja.

Zsuzsa éppen a konyha és a szoba közötti ajtófélfát támogatta, amikor Andris édesanyja, udvarias kopogtatás után belépett hozzájuk. Fehérné először kővé dermedt, aztán nyugalmat erőltetett magára, és szintén udvariasan fogadta a szomszédasszony köszöntését.

– Azt hiszem, korábban kellett volna átjönnöm magukhoz – kezdte – talán még nincs késő.

– Üljön le! – kínálta hellyel Fehérné.

– Köszönöm! – Fél fenékkel leült a hokedli szélére, az ülőke peremét vette igénybe, mintha röstellné, ha kényelmesen elhelyezkedik.

–Tudom, évtizedes dolgok rontják közöttünk a levegőt, és igazuk lehet, ha nem szorgalmazzák a jó kapcsolatot velünk.

Böglyösné beharapta az ajkát, távol állt tőle a bűnbánat gyakorlata, ezúttal elengedhetetlennek tartotta.

– Személy szerint semmit sem tettem az ártalmukra, a családomra talán joggal haragszanak. Mégis azt gondolom, ezeknek a régi bűnöknek a felhánytorgatása az élet egyes pillanataiban feleslegessé válik, és azt hiszem maguk is így gondolják, különben távol tartanák Zsuzsit a fiamtól.

Böglyösné túljutott a cirkalmas bevezetőn, már kevésbé akadozott, és eldöntötte, eredeti szándéka szerint befejezi, amit elkezdett.

– Azt hiszem, az lenne a jó, ha nem a gyerekeink tisztáznák azt, amiről ők nem tehetnek, és amiben nem vétkesek. Azért jöttem, mert teljesen véletlenül ugyan, én vagyok a hibás abban, hogy mindkét fiatal azt hiszi a másikról, elárulta őt. Maguk délután hazatértek a nyaralásból, Andrist aznap délelőtt baleset érte. Mire megjöttek, elvitte őt a mentő az ambulanciára.

Zsuzsa felé fordult, hozzá beszélt.

– Egész nap készült rá, hogy délután lesz pár órátok; együtt lesztek és beszélgettek, mielőtt két újabb hétre elszakadtok egymástól a nyaralásunk miatt. Aztán jött az a baleset meg a lábtörés – széttárta a kezét. – Nem akaródzott elindulnunk az üdülőbe, de a férjem főnöke mindenképpen ragaszkodott hozzá, és nem ellenkezhettünk. Azt ígérte, minden látogatási napon megkapjuk a Volgát, jöhetünk hozzá, a nyaralásból viszont nem húzhatjuk ki magunkat. Így történt, hogy Andris nélkül mentünk a Balatonra. Jobban jártam volna, ha kitartok a szándékom mellett, és Pesten maradok; már bánom, hogy elmulasztottam a tiltakozást. Ha akkor úgy teszek, elkerülöm ezt a magyarázkodást, ami érthetően nincs a kedvemre.

Egy borítékot vett elő a zsebéből.

– Ezt a levelet írta neked a fiam mindjárt a baleset után, és engem kért meg, hogy adjam fel. Teljesen megfeledkeztem az ígéretemről, és sajnos éppen azt a táskát hagytam itthon, amibe a levelet tettem. Ma reggel találtam rá. Kusza dolgok történtek velünk, számomra érthető, hogy elügyetlenkedtem a dolgot. Látom, szenvedtek a hanyagságom miatt, pedig mást érdemelnétek.

– Sosem lesem meg a fiam leveleit, így fogalmam sincs arról, mi áll benne. Azt hiszem, így megkésve is jó, ha elolvasod – átadta a borítékot Zsuzsának. A lány szemi könnybe lábadtak olvasás közben.

 

„Zsuzsika Kedves!

Nagyon vártam a mai délutánt, az ördög elintézte, hogy ne találkozhassunk. Elbotlottam, bele az árokba és eltörött a lábam. Banális dolog, mégis baj. Nem az a baj, hogy fáj, még az sem, hogy a vakáció egy részét ágyban fogom tölteni. Sokkal jobban fáj az, hogy emiatt azt hiszem, kevesebbet találkozhatok Veled, és amikor mégis, akkor sem tehetjük azt, amit szeretnénk. Elmaradnak a séták a réten, hiába vetítenek jó filmeket a moziban, lemondhatunk minden szórakozásról, csak üldögélsz mellettem a fotelben, én pedig nyomom az ágyat. Eddig még nem jártál nálunk, szüleink nincsenek oda egymásért, ez az ő dolguk. Hazakerülök egy idő után, örülnék, ha meglátogatnál itthon. Akkor mégis tölthetünk együtt némi időt. Annak még formai akadályai sincsenek, hogy a kórházban meglátogass.

 Nagyon foglak várni! Ne hozz semmit, csak magadat!

Szeretlek!

 Andris.”

 

Zsuzsa szemét elöntötte a könny, mire a levél végére ért. Andris tehát üzent, és éppen úgy szenvedett attól, hogy feléje sem néz, mint ahogy ő szenvedett az üzenet hiányában. Belátta, Andris szenvedései sokkal nagyobbak voltak az övénél, hiszen a fiú ezen idő alatt betegen feküdt egy kényelmetlen kórházi ágyon.

– Hibáztam, és ezért bocsánatot kérek tőled!

Egy negyvenéves nő mondta ki a tizenöt éves lány felé a bocsánatkérést. Nehéz csatát vívhatott magában, mielőtt erre rászánta magát.

Böglyösné mindig keményen tartotta magát, tudott egyet-mást a múltról. Hallott a családját pettyező foltokról, nehéz szívvel osztozott a viselésükben. Mivel szerette a férjét, úgy érezte, szolidaritást kell vállalnia vele, viszont felmentve érezte magát a felelősség alól, hiszen nélküle zajlottak azok a szörnyűségek, amelyek miatt a férje és az apósa között már a háború alatt megromlott a kapcsolat. Böglyösnek a belügyben végzett munkájáról, annak részleteiről keveset tudott, bár a lényeget ismerte. Arról azt gondolta, ez szörnyű világ, ahol a bajokról a történelem tehet, és sajnálatos, hogy a jó oldalon állva is szükséges néha kemény dolgokat elkövetni.

Most itt állt egy tinédzser előtt, és bocsánatot kért tőle.

– Megértem, ha haragszol rám, a fiamra ne haragudj! Ő vétlen ebben a viszályban…

Habozott a folytatás előtt. Egész hosszú és szokatlan tartalmú beszédet adott elő, a szokatlan tények követelték meg tőle.

–   Andris ártatlan, és szeret – fejezte be.

– Átmehetnék hozzá? – kérdezte Zsuzsa reménykedve.

– Gyere bátran! Azt hiszem nagyon fog neked örülni.

 

–  10 –

 

Az üzemben egyenletesen unalmas munkával telt a nyár. Néhány nap maradt hátra a tervezett két hónapból, amit Anna és Gábor a Hídelem Gyárban terveztek eltölteni. Lassacskán megismerték őket mindenhol, ahová bejáratosak lettek. Anna főleg az irodákban fordult meg sűrűn, Gábor pedig a műhelyek és a raktárak világában lett ismert.

A vakációs diákokra a több ezer embert foglalkoztató gyárban kevés figyelem jut, és mindennap történik valami. Hetente legalább egyszer riporter jön a Rádióból, mert országos hírű esemény zajlik, vagy fontos politikus látogatja meg a vállalatot. Ötvenkilencben Hruscsov járt ott, és ezt főleg a funkcionáriusok tartották fontosnak, hiszen ha jó hangulatban zajlik az ilyen találkozás, mehetnek a pénztárhoz a prémiumért, a Parlamentbe a kitüntetésekért. Ha viszont rossz hangulattal távozik a szovjet pártfőtitkár, akkor fejek hullnak, pozíciók inognak meg.

Azt azonban ettől függetlenül sokan megjegyzik, ha két fiatal – akik ha csak lehet, együtt vannak – két teljes hónapot, az egész vakációt a gyárban tölti. A diákoknak négy-öt hét általában elég a munkából, és alig várják, az itt töltött idő végét. Anikó és Gábor különbözött a többitől, nem menekültek a munka elől. Nem különösebben keresték, de ha megtalálta őket, elvégezték a kapott feladatokat. Mintha felnőttek lennének.

Gábor vitája Vallaival közbeszéd tárgya lett, és ismertté tette őt üzemszerte.

Az utolsó hétfőn éppen végzett a bevásárlás elszámolásával, visszatért az üzemcsarnokhoz, és nagy tömeget talált a bejáratnál. Hiába furakodott közelebb az esemény helyszínéhez, a sokadalom visszatartotta. Izgatott emberek beszélgettek egymással, mindenki szörnyűködött, míg beszámolt a látottakról.

– Mi történt? – érdeklődött többektől is, de a hátul állók ugyanannyit tudtak, mint ő. Keservesen előbbre furakodott, hogy megtudja, mi az oka a felfordulásnak.

– Baleset – hallotta innen is meg onnan is.

Erről nyomban a karusszel eszterga ötlött az eszébe, meg a régtől ismert a legenda.

– Milyen baleset? Kivel? – izgatottan forgolódott a dolgozók között. – Ki az áldozat?

Az emberek, a vállukat vonogatták, látszólag senki sem tudott semmit, míg az egyik segédmunkás elárulta.

– Valamelyik diáklány. Rázuhant az esztergára, a ruhája beszorult a fedél alá, és mire leállították a hajtást, a gép letépte a lány kezét.

Gábor egyre idegesebb lett.  

– Ki az? Hogy hívják? – faggatta a férfit, az a vállát vonogatta.

– Nem tudom – mondta – egy diák.

– Valamilyen Anna azt hiszem – szólalt meg egy nő a másik oldalról. – Igen azt hiszem, Annának hívják.

Gábor kétségbeesve ordított fel – Annaa!!! – A tömeg közepe felé tülekedett.

Éppen megérkezett a mentőautó. Mindenki helyezkedett, hogy a jármű minél közelebb hajthasson a bejárathoz. Hullámzott az embergyűrű, és Gábor ahelyett, hogy közelebb kerülne a baleset helyszínéhez, egyre távolodott attól. Tülekedés közben elveszett a gomolygó forgatagban, a lány nevét ismételgette. Veszteséget érzett, Annára gondolt, akit baleset ért, és rokkantan éli le új, ajándékba kapott éveit, és halkuló hangon ismételgette a nevét.

– Anna! Anna!

Megdermedt a háta mögött felcsendülő jól ismert hangtól.

– Engem keresel? Gábor!

Rögtön tudta ki szólítja, mégsem hitt a fülének. Hátha a képzelet játszik vele – gondolta. Hátrafordult, és ott állt Anikó.

Magához szorította a lányt. – Azt hittem, veled történt baleset.

Ölelte, csókolta Annát, és lassan eleredtek a könnyei.

Anikó hálásan viszonozta az ölelést.

– Istenem! De jó, hogy valakinek ennyire fontos vagyok – váltakozva törölgette a megilletődöttség nyomait előbb a saját arcáról, aztán Gáboréról.

A balesetet szenvedet lányt közben hordágyra tették. A sofőr bekapcsolt szirénával száguldott az ügyeletes kórház felé.

– Úgy hírlik, tornatanárnőnek készült – mesélte az egyik jól értesült melós.

– Akkor Szerdahelyi Annáról van szó – Anikó nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára.

– Hallottam a keresztnevét, és azt hittem, a téged csonkított meg a gép.

Anikó a sokkból kikapaszkodva elmosolyodott.

– Meg van mind a kettő – felemelte a kezeit, és csuklóból megforgatta őket a levegőben, mint egy táncosnő. – Látod?

– Látom – Gábor megfogta a felé nyújtott kezet. – Eszembe jutott a baleset, meséltem neked is. Azt hittem te vagy az áldozat, úgy hallottam, Anna a neve.

Anikó a fejét csóválta.

– Én nem lehettem – felelte. – Ha ez a baleset a korábbi életedben megtörtént, akkor csak más lehetett az áldozat, mert akkor távol voltam a gyártól.

A nagy riadalomban ez elkerülte Gábor figyelmét.

– Jól esett, hogy ennyire féltesz.

 

–  11 –

 

Két nap múlva megkapták a leszámoló papírjaikat. Körbe járták az egész üzemegységet, igazolták, hogy nincs tartozásuk a szerszámraktárban, az anyagraktárban, a könyvtárban, a rendelőben, a portán, a konyhán és sehol. Egyedül a takarítóktól nem vártak bélyegzőt és aláírást arról, hogy a WC-ben nincs tartozásuk, nem vettek át vécépapírt nagy tételben.

Akármerre jártak, a munkások babonás tisztelettel adtak utat. Addigra elterjedt a hír, Gábor tanította móresre Vallait, és ő mondta meg előre, balesetet okoz a nagyeszterga.

Szlávik is kifaggatta Gábort.

– Tetszett, ahogy elbántál a nagyszájú Vallaival – fogadta, és aláírta a kilépőpapírját. – Hanem te nem úgy nézel ki, mint aki most jár először gyárban. Úgy állt a kezedben a szerszám, ahogy némelyik öreg szakinak is becsületére válik. Látszik rajtad, már dolgoztál valahol.

Izgalmas lenne, ha Gábor elmondja az igazat, hogy éppen itt tanult meg dolgozni több mint négy évtizeddel korábban.

– Be-benéztem a nagybátyám műhelyébe néha – hazudta.

– Iparos a nagybátyád?

– Nem, nincs saját műhelye. – Gábor arra gondolt, hamar kiderülhet, hogy nincs a családban iparos. Tartott attól, hazudozás közben belevész a körülményes háttér állandó utánszövésébe. Olyan fedőtörténetet keresett, amihez szükségtelen állandóan csatlakozó hazugságokról gondoskodni. – Egy tsz-major művezetője vidéken, ő tanított meg néhány fogásra.

– Gratulálok a nagybátyádnak! A fűrészelésen kívül mit tanított meg még?

– Néhány dolgot – szerénykedett tovább Gábor. – Reszelni, hegeszteni. Csupa egyszerű munka.

Szlávikon látszott, gondolkodik.

– Ha a többi munkát is annyira megtanultad, mint a fűrészelést, akkor nekem hiába beszélsz arról, hogy egyszerű, amit tudsz. Ezeket a dolgokat hónapokig tanulják az inasok, és sokan életük végéig megmaradnak trehány és pocsék munkaerőnek.

– Géza bácsi távol tartana a műhelytől, ha fegyelmezetlen lennék.

Éppen ettől félt Banos. A korábbi valótlanságokra történő állandó hivatkozásoktól, a kiegészítésektől. Ezeket vonzza az első mese maga után, végül futkoshat a maga köré épített hatalmas légvárban, és keresgélheti az összes nem létező ajtót, ablakot.

– Nos, rendben van! – zárta le a beszélgetést az üzemmérnök. – A telefonszámomat ismeritek, ha jövő nyáron itt akartok dolgozni, bátran hívjatok fel. Gondoskodom róla, tovább gyakorolgathass valamelyik műhelyben, ne a tízórai vásárlás legyen a legfőbb feladatod. A kisasszonynak sem lehetett gyönyörűség a küldönc szerepe, neki találhatunk valami szórakoztatóbbat, hátha ugyanolyan rejtegetett tudományai vannak, mint neked.

Annához először szóltak felnőtt módon, mióta ezt az életét éli.

– Szlávik úgy beszélt velünk, mintha sejtené a titkot a hosszú életünkről – mondta, az irodából kilépve. – Mintha azt láttam volna a tekintetéből, velünk együtt ő is ismeri a megváltoztatni szándékozott jövőt. Mintha ő is átélte volna a csodát, ami a varázslatos megfiatalodásunkat előidézte.

– Valóban úgy tűnt, de ez lehetetlen. Ismerem őt, alapos, jó szemű ember, és a valószínűtlen szituációk keltették fel a figyelmét. A kitalált mesét vette komolyan, mert a felvázolt háttérrel hihető, hogy valaki tizenöt évesen gyakorlottan mozogjon a műhelyben.

Tovább rótták útjukat, amely az aláírások és bélyegzőlenyomatok megszerzését szolgálta, és közben búcsút vettek a jó ismerősöktől. Feri bácsit mindenképpen meg akarták látogatni. Ő adta a vizsgamunkára készített megbízható szerszámot a nyár derekán, amikor Gábor Vallaival nézett farkasszemet,

– Köszönettel tartozom neked azért, mert megleckéztetted azt a gazembert – mondta az öreg.

– Valóban rászolgált – válaszolta Gabi. – Ha időben bekerítteti azt a nagy gépet, akkor nem tesz nyomorékká egy fiatalt, és ősztől főiskolába járna az a lány. Lemondhat a tervéről, hogy tornatanár lesz belőle.

– Ne lógasd a fejed fiú! Te szóltál arról, veszélyes az a nyomorult eszterga. Sejtetted a bajt, viszont honnan tudhatnád, hogy egy fiatal lány életét valóban tönkre teszi egyszer a gonosz masina.

Elmesélhették volna a hihetetlen valóságot, de az nagy őrültség lett volna.

 


A lap tetejére



Kilencedik fejezet: Új hangok.

 

 

–  1 –

 

 

Augusztusi bágyadt meleg, a nyár utolsó hónapjára jellemző csendes idő ülte meg a rétet. Andris és Zsuzsa közrefogták a kisebbik Böglyös gyereket és újra kimerészkedtek a rétre. A fiú gyógyult lábról levették a járógipszet, akár futkározhatna vele, de Zsuzsa tiltása szigorúbban hangzott a doktorokénál.

– Én engedem, fel a sárkányt! – jelentette ki. – Megbotlasz véletlenül, és megint kész a baj. Szerintem légy óvatos a lábaddal.

– Az orvos mást állított – ellenkezett a fiú, Zsuzsi ragaszkodott a véleményéhez.

– Kíváncsi vagyok, nekem sikerül-e a sárkányeresztés.

– Tessék – nyomta a kezébe a csévét Böglyös. – Elég jó a szél, menni fog.

A lány letekert pár métert a zsinegből, szaladni kezdett vele, aztán Béci kezéből szárnyára eresztette a sárkányt. A jó szél gyorsan emelte a szerkezetet, és rövid idő után abba hagyhatta a futkorászást.

– Add ide! – kérte a kisfiú, és Zsuzsa természetesen átadta spárgát Bécinek. Igazából csupán azon mesterkedett, a kissrác ne legyen túl közel ahhoz a helyhez, ahol leheverednek. Vékony, halványzöld nyári ruhájában kevesebb cécóval dobta le magát Andris mellé a fűbe, mint első alkalommal.

– Rettenetesen hiányzott nekem ez a rét – mondta a fiú.

– Nekem is – Zsuzsa Bögi vállára hajtotta a fejét, és úgy nézte a réten szaladozó kisgyereket, akit teljesen lefoglalt a játék.

– Két héten át a Balaton parti strandon mindig ezt a patakmenti rétet láttam magam előtt. Lehunyt szemmel arról ábrándoztam, itt ülünk a fűben, átkarolsz, és csókolsz. – Követte a gondolatot, átkarolta Andrist, és megcsókolta. Tapasztaltabban és tudatosabban, mint először. Kibékülésük óta többször gyakorolták az élvezetes tananyagot, elhagyhatták a felesleges trükköket, lényegtelen színjátékot, amely korában megelőzte az öleléseiket.

Zsuzsát még mindig zavarta annak a két hétnek az emléke, amíg mit se tudva arról, hogy akár meg is látogathatná kedvesét a kórházban, bánatosan duzzogva munkát keresett magának. Úgy vélte, tartozik annyival Andrisnak, hogy mindennel megismerteti, ami akkor történt. Egy ideig azt hitte, megtarthatja magában a titkot a mással váltott csókról; hamar rájött, képtelen a titkolózásra. Tizenöt évesen nehéz a színlelés annak, aki utál hazudozni, és Zsuzsát úgy nevelték, hogy ne szeresse meg a hazugságot.

Elhatározta, beszámol a feledésre ítélt negyedóráról, és egész mostanáig az alkalmat kereste erre. Azt már elmesélte, hogy a szőlőben sokat forgolódott körülötte egy fiú. A legnehezebben elmondható pillanatot, az égzengés kíséretében kapott csókot eddig nem vallotta be. Most rászánta magát a gyónásra.

– Tudod, fájna – vágott bele –, ha megharagudnál rám azért, amit hallasz tőlem, de nem őrizgethetek előtted titkokat. Nem kérem előre, ne haragudj meg rám, mégis szeretném, ha végletes következmények nélkül elfogadnád a mondandómat.

– Milyen végletes következményre gondolsz? – nézte szelíden Andris.

– Elkergetsz magad mellől – Zsuzsa félrefordította a fejét, mint aki szégyenkezik, és tényleg szégyenkezett kicsit. Magában azóta egyfolytában bánkódott a történtek miatt, valahányszor eszébe ötlött az a két hét.

– Az egyik nap – visszafordult a fiú felé, és folytatta a beszámolót – hűtlen lettem hozzád pár percre – úgy készült vallomást tenni, hogy a szemébe néz.

 Andrist ez meglepte, de tartózkodott attól, hogy kimutassa. Szerette a lányt, és előre meg akart bocsátani neki, ha könnyen feledhető botlásról esik szó.

– Mondd el, ha attól könnyebb lesz a lelked! – biztatta a lányt, és bátorításul megfogta a kezét, amellyel addig a fűszálakat morzsolgatta.

– Jött egy nagy vihar. Félek a villámlástól, és az a fiú menedéknek tűnt a szememben. Szívem szerint rád számítottam volna, ha velem vagy, de nem álltál mellettem. Akkor még abban a hitben voltam, hogy joggal hibáztatlak a magányom miatt. Arról sem lehetett fogalmam, szóba állsz-e még velem, ha hazatérsz. Egy nagy mennydörgés után magához húzott, és örültem, hogy elbújhatok valahová. Csalnék, ha őt hibáztatnám, és hazudnék, ha rákennék mindent. Az én közreműködésem is kellett hozzá, cseppet sem erőszakoskodott.

Elhallgatott.

– Ennyi a történet? – kérdezte Andris, és továbbra is gondosan őrizte a közöttük lévő szemkontaktust.

– Megcsókolt – Zsuzsa elvesztette a magára erőltette fegyelmet, és lehajtotta a fejét. – Azért bánom nagyon, mert ellenállás nélkül viszonoztam. A nélküled töltött két hét után, a bizonytalanságban töltött további tíz nap elvette az eszemet meg a fegyelmemet.

Zsuzsa a fűszálakat morzsolgatta lassan, zavartan.

– Ha ezért a botlásomért nem állsz velem többé szóba, akkor elmegyek, de sajnálni fogom. Igazad lesz, és mégis sajnálni fogom – mire a végére ért a mondatnak ismét vett annyi bátorságot, hogy Andris szemébe nézzen.

Andris ujjai közé fogta Zsuzsa mindkét kezét, úgy válaszolt.

– Meglehet, én is elkövetem ugyanazt vagy nagyobb hibát, ha a helyedben vagyok. Kételkedem abban, lenne-e hozzá bátorságom, hogy miután mindent elrendeztünk, szinte szükségtelenül vallomást tegyek. Annyi bizonyos, nagyon bátor vagy, és tanúságot tettél a becsületedről. Emiatt akkor is bocsánatot érdemelnél, ha nem mentenélek fel egyébként is.

Elgondolkodva nézett fel a lányra, és megint rabul ejtette őt a fekete hajszálakon megcsillanó fény, a fénykör által határolt arc.

– Ostobaságokat beszélek – folytatta. – Hogy jövök én ahhoz, hogy elítéljelek, vagy felmentselek? Mindenkinek nyomja a lelkét apróbb vagy nagyobb bűn, az enyémet is. – Visszagondolt az elmúlt tanévben végzett akcióra, amelyet apja kérésére hajtott végre márciusban. Azon járt az esze, lesz-e valaha bátorsága azt elmondani bárkinek. Úgy érezte, gyávasága miatt kerüli nagy gonddal a titkot. Inkább másról beszélt. – Nekem akadt némi szerencsém a bajban, mert a körülöttem sertepertélő ápolónők, anyám és nagyanyám korosztályából kerültek ki. Ha engem valaki próba elé állit, esetleg ugyanúgy elbukok, mint te.

Zsuzsa hálásan simult hozzá.

– Köszönöm, hogy megértesz – suttogta.

– Anyám mulasztása miatt majdnem abbamaradt a kapcsolatunk. Akkor fátylat borítottunk arra a feledésre méltó két hétre. Nagyon örültem, hogy mellettem maradsz, és eszemben sincs fellebbenteni a fátylat, és újra alatta kutakodni, mi szorult oda be. Azt kérem csupán tőled, ha itt az ideje, te is légy velem elnéző, ha sikerül.

Megcsókolták egymást, és Andrisnak folyamatosan azon járt az esze, hitványság-e tőle, hogy Zsuzsa előtt titokban tartja a bűneit, amelyek sokkal nagyobbak, mint amit a lány lelkifurdalástól dúlva elmesélt. Vajon méltó-e így hozzá, amikor ő a parányi botlást is ennyire a szívére vette. Megbocsátana-e neki Zsuzsa, ha megtudná, mit művelt Satyával, akit osztálytársként, félig-meddig barátként rendőrkézre juttatott?

 

–  2 –

 

Kevés maradt hátra a vakációból, amikor Piri nénitől, az énektanárnőtől végre üzenet érkezett, megjött a pénz a hangszerekre. Gábor és Anna ujjongtak. A saját, keservesen megdolgozott pénzük megmarad, és mégis megvásárolhatják a felszerelést, a KISZ kifizeti az eszközök árát. Bőséges keretet adtak, futja belőle rendes dobra, gitárokra meg nagy hangszórókra is. A hangszórókból aztán az elektronikai szakkör hangfalakat épít, de néhány apróság is kijön a maradékból.

A nyári munka végét jelentő terasz éppen elkészült, Zoli bácsi az alkunak megfelelően kifizette Gábort és Annát. Tisztességgel, fele-fele alapon elosztották egymás között a keresetet.

– Azért nem nevellek át vasmunkásnak – mondta Anikónak Banos. – Apádnak igaza van abban, ez férfiaknak való munka. Máskor is elfogadom, ha ilyen munkát kínál valaki, de inkább keresek egy fiút segítőnek.

– Én pedig malmozok, amíg te dolgozol?

– Nem örülnék, ha vasmunkásnő lenne a feleségem.

Anna elég régen pirult el utoljára, érezte, hogy megforrósodik az arca.

– Ezt komolyan gondoltad. Ugye?

– Sosem gondoltam komolyabban még semmit.

– Úgy értem azt… – habozott, mielőtt elismételné a hallottat, de hat évtizednyi múlttal a háta mögött joggal érzi magát felnőttnek az ember még akkor is, ha látszólag bakfis, így hát mégis befejezte. –… a feleség dolgot.

– Erről már megállapodtunk. Jól emlékszem? – csodálkozott rá Gabi.

– Úgy általában igen. Velem éled le ezt az életed, meg ehhez hasonló dolgokat emlegettél. Ilyen határozottan és kereken még nem szóltál erről.

– Hát akkor megismételem, nehogy bizonytalankodj a szándékaimat illetően. Amint lehet, szeretnélek feleségül venni. Ötven éve készülök rá, nincs kedvem sokat várni.

– Előbb még érettségizzünk, és teremtsünk egzisztenciát.

– Mind a kettőben volt már részem. Érettségiztem, és aztán egészen rendes egzisztenciát szereztem. Egyelőre boldog lennék inkább.

Ez érzelmileg pozitívan hatott Anikóra.

 

–  3 –

 

Másnap elindultak vásárolni. Elsőnek Banos saját hangszerét vették meg. Gábor a Rákóczi úti nagy hangszerboltban letett a pultra huszonnyolc darab százast, és rámutatott a falon függő Jolana gitárra. Ezt zsebből akarta kifizetni, saját hangszerre volt szüksége.

– Azt kérem! – szólt tömören.

Az eladó készségesen leakasztotta a piros színűre pácolt Gibson formájú gitárt. A készítői telis tele rakták mindenféle nikkelezett kütyüvel, karral, támasszal, potméterrel meg hangváltó gombbal. A szovjet blokk üzleteiben kapható legjobb gitárt nézte ki magának. Sok fiatal álmodott erről a hangszerről, és egészen kevesen jutottak ennél jobbhoz. A fiatalok általában részletre vásárolták, és kis kezdőbefizetés után, két-három évig törlesztették a számukra vagyont jelentő összeget.

Az álmélkodó eladó hitetlenkedve bámult a kassza mellé tett summára.

– Kipróbálod? – kérdezte.

Gábor látta a szemében a döbbenetet, és értette az okát is. Itt áll előtte egy csórónak látszó fiatalember egyben leperkálja az egész dohányt. Kevés ilyen vevő járt a boltban. Élvezte, hogy csodabogárnak látja őt az eladó, de tisztelet is van benne.

– Persze – vágta rá. Alig várta, hogy meghallja a hangját a különleges hangszernek. Otthon még sok munka vár rá, mire rákapcsolhatja az erősítőre a hangszert, itt viszont van hozzá elektronika. – Dugd be! – nyújtotta a zsinór végét az eladónak, a másik dugót pedig csatlakoztatta a fényes nikkelgyűrűbe.

Halkan behangolta, aztán rátekerte a hangerőt, és belecsapott a húrokba. A hangzás rá is nagy hatást gyakorolt. Évek óta nem hallotta gitár hangját a saját kezéből megszólalni, és most élvezte a felhangzó akkordot. Kicsit megnyomta a tremolókart, megemelte, és a hang hajlott, ereszkedett, emelkedett a mozdulatnak engedelmeskedve. Első életében, miután igazán megismerkedett a hangszerrel, leszedte a kart a gitárról. A fogólapon lévő bundok fölött is elérte a kívánt hatást, elfeledkezett arról, milyen a tremoló a kis nikkelfogantyúval.

Eszébe jutott, hogy ötven évvel ezelőtt mit pengetett, amikor először a húrok fölé tette a kezét. A gyönyörű Jolana gitáron egészen mást akart elsőnek eljátszani. Akkor az Égi lovast pöcögtette, mint bármelyik kezdő, azóta tanult egyet, és mást.

– Torzító pedálotok van-e? – kérdezte.

– Az micsoda? – meresztett nagy szemeket a pult mögött álló fiú.

– Hagyd! – legyintett. Magában azt gondolta – Azt hiszi, a Holdról kerültem ide. –  Az eszébe sem jutott, hogy a valóság ennél lényegesen felfoghatatlanabb, ahhoz már hozzászokott.

Rákezdett egy Thin Lizzy nótára abból az időből, akkor Gary Moore és Phil Lynnott még együtt nyomták rockot a bandában. Fütyült rá, hogy még tizenöt év hiányzott ahhoz, hogy a Fekete Rózsát bakelitre karcolják valahol Írország szívében, egy dublini stúdióban.

A boltban megállt a levegő az első hangok után.

– Azt a kurva… – bökte ki az eladó, aztán elakadt a szava.

Gábor pedig játszott és énekelt, lábával verte a taktust, hozzádünnyögött minden hiányzó hangot a zenéhez. Ha nem énekelt, a második gitár dallamát dúdolta. Régen merült el ennyire mélyen a muzsikában. Végig játszotta az egészet. Természetesnek tartotta, hogy még mindig hiba nélkül megy. Olyan sokszor játszotta a színpadon a közönség kedvéért meg otthon a saját szórakoztatására, még ennyi idő után sem akadhatott el benne.

– Jó lesz – a szám végére felhevült, szinte elalélt a gyönyörtől. – Csomagolhatod. – Meggondolta magát. – Majd én elteszem! – a pult felett megállt a keze, a félig átnyújtott gitárt visszahúzta magához. – Add a tokját! – Végre megszerezte a hangszert, hát miért engedné el?

– Gratulálok! – lelkendezett Anikó. – Meglásd, bomlanak érted a tinédzserek. Utánad fut majd az összes csaj a városban.

– Hiába futnak, senki sem kaphatja meg a gitáromat.

– Szerintem a pengetődet keresnék – nevetett Anna.

– Mit? – nézett nagyot Gábor, és végre megértette, mire gondol Anna. – Azt már tisztáztuk, az egyedül a tied.

Megint a Munkásőrségtől kölcsön kapott kisteherautó segítette őket a szállításban. A rengeteg kiegészítő és hangszer szállításához kicsi a taxi.

A saját gitárját kivéve berakták az egész cuccot a zeneterembe, és gondosan ráfordították a kulcsot a zárra.

– Holnap leltárba veszi a gondnok – mondta Piroska néni. – Utána gyakorolhattok rajta.

– Még van vele munkánk a szakkörben, de így is nagyszerű! – Az elragadtatástól majdnem azt mondta, tökjó, szerencsére gyorsan elhallgatott. Nincs az a jassz, aki értené ezt a szót. Szegény jobb sorsra érdemes énektanárnő pedig azt hinné, elment az esze az örömtől. Úgy érezte, ez most valóban közel áll az igazsághoz.

Két nap múlva a szépen felöltözött diákok egyenes sorokba rendeződtek az iskolaudvaron, feladták élénk nyári formájukat, és az augusztusvégi délután hőségétől bágyadtan kókadoztak a gimnázium épülete előtt az évnyitón.

Mindenki ismerősöket keresett, a vakáció élményeiről érdeklődött. A fiúk harsányan viselkedtek, dicsekedtek hangoskodtak, a lányok egymáshoz hajolva, vihorászva pusmogtak a titkaikról, a környék iskoláiból összeverődött elsősök többnyire idegenül méregették társaikat. Ezen a napon találkoztak először egymással, alig néhányan voltak ismerősök régebbről. Zsuzsa és Satya kicsit riadtan pislogtak bizonytalan üdvözlésük közben. Meglepte őket, hogy egy osztályba kerültek, és feszélyezően hatott rájuk a nyáron történtek tisztázatlan befejezése.

Zavartan köszöntek, és kerülték a lehetőségét annak, hogy egymás mellé sodródjanak.

 

–  4 –

 

A tanítás kezdetével aztán sok minden másként folytatódott, mint ahogy az előző évben megszokták.

Anikó otthon nem engedte magára erőltetni ugyanazt a szigorú házirendet, ami egy évvel korábban olyan sok nehézséget állított eléjük. Anyja azt hitte, a megtapasztalt felnőtt magatartás a nyáron végzett munka hatása, a keresett pénz teszi őt önállóvá.

Másképp hozott a nyári munka a változást, mint ahogy azt a Faragó családban a szülők képzelték, ám erről nem tudtak. Lányuk a márciusi átváltozás pillanatában elhagyta a gyermekkort. Eleinte kereste a helyét a bőrében, abban a bőrben, amelyet újként öltött magára ötven év multával, és amelyhez egy ideig nem találta a viselkedési formákat. Aztán munkába járóként felébredt benne a dolgozó ember öntudata, ráérzett arra, hogy felelős önmagáért, képes a saját sorsa intézésére, és létrejött az a szintézis, amelyet a velük történt csodának köszönhettek.

Szülei végre azt kapták, amit érdemeltek. Önálló, erélyes és nehezen befolyásolható józan lányt, aki ezen tulajdonságai mellett egyenes utakon jár, a viselkedése alig kifogásolható, és éppen ezért hiába keresnek okot arra, hogy kordában tartsák. A szülőknek az fájt legjobban, hogy normális viselkedésű gyerekük nem adott alkalmat a kötözködésre. Ahhoz renitenskednie kellene, de arra hiába vártak.

Az öregek eleinte még próbálkoztak bátortalanul a korábbi rend visszaállításával, miszerint este nyolcra minden nap érjen haza, azonban ez puszta formalitás maradt. A hivatalosan elfogadott iskolai programok sokszor értek véget későn, így hiábavaló vágy maradt a szülői követelés. A fiatalok később elfeledkeztek arról, hogy minden egyes esetben konzultáljanak a szülőkkel a hazaérkezés időpontjáról. Csak néha említették meg, éppen Anna próbán van-e, vagy fizetségért korrepetál németből egy gyengébb tanulót, esetleg más a programja.

Tanulási gondok továbbra sem nehezítették az életet, a szabad idejükre pedig rengeteg olyan szórakozást szervezetek, amely az iskolához kapcsolódott. Ezeket feleslegesen kérték rajtuk számon. Az elektronikai szakkörben, a zenekari próbán önként vállalták a jelenlétet, de a hiányozás a többiek haragjának kockázatát jelentette. Nem is hiányoztak. Jó bulikról csúsznak le, ha távol maradnak.

Két hétbe tellett, mire a hatalmas hangszórókból hangfalakat építettek, és várt rájuk több más elektronikai munka.

Gábor fiatal zenész korában sokszor készített mindenféle kiegészítőket, nehézség nélkül felidézte az egykor gyártott előerősítők, torzítók és más eszközök kapcsolási rajzát. A különleges hangszínt előállító torzító a legegyszerűbb akadályt állította Gábor elé, ezzel kezdte a munkát. Összeforrasztotta a négy diódát, a pár ellenállást és a két tranzisztort. Kis ügyeskedés után szólt az eszköz. Az egészet beépítette egy dobozba, szerelt mellé pedált, ami a hangszínszabályzót mozgatta, és született egy wahpedállal egybeépített torzítója. Jimi Hendrix csorgatná a nyálát, ha ismeri a technikát, de ehhez még volt hátra néhány év.

A visszhangosítóval jobban megizzadt, ehhez a Mambó magnetofont pótolta ki egy adapterrel, a második hét végére fejezte be a munkát.

Az egész cucc elkészítését nem vállalhatta magára, ezért további feladatokat adott a barátainak, akik készséggel ajánlkoztak segítségnek. Boldogult volna ezekkel is – ötven év tapasztalataival ez jelentéktelen feladatnak számított –, de jobbnak látta, ha a többi fiú részt vállal a banda megszólalásához szükséges technika megteremtésében.

Mire az asztalosok elkészültek a hangládákkal, az egész elektronika készen állt.

A felszerelés egyik elemét sem próbálták ki addig, míg minden el nem készült. Egymás nélkül egyébként is működésképtelenek voltak az egységek, azonban mocorgott benne kis hiúság is. Azt tervezte, egyszerre szólaljon meg az egész, használatra készen. Élvezni akarta a kor viszonyaihoz képest elképzelhetetlen megszólalás hatását. Csekély gyarlóságból élt a tarsolyában hordott tudással, és ezt a kis gyengeséget kivételesen elnézte magának. Látni kívánta a döbbent hatást, amikor a tagok által elképzeltnél jóval tisztábban, szebben és hangosabban megszólalnak a hangszerek.

A próbákon egyre többet a türelmetlenkedtek, és nehezen tartotta fenn a fegyelmet. Mindenki feszülten várta, hogy megszólaljon a hangszere, de Gábor kitartott. Amíg hiányos volt a berendezés, némák maradtak a hangszórók.

Az iskolának két nagy erősítője pihent a fizikaszertárban, máskor, az ünnepélyeken, ezekre kapcsolták rá a mikrofonokat. Most engedélyt kaptak arra, hogy a zenélésükhöz használatba vegyék azokat is.

 

–  5 –

 

A hangszereket bekötötték, csatlakoztatták, bekapcsolásra várt az egész felszerelés. Gábor addig húzta az időt, amíg Anna megérkezett a folyosóról. Azon a napon lett tizenhat éves. A fiúk tudtak a naphoz kapcsolódó alkalomról, és készségesen együttműködtek a tervezett kis ünneplésben.

– Ezt régen beígértem Anikónak – magyarázta jó előre Gábor, miközben Chuck Berry dalát tanulták. Addigra néhányan hallották, a legfontosabbnak mégis az bizonyult, hogy a szólista, Gábor minden hangot tudott évtizedek óta kívülről. A kíséretet a többiek begyakorolhatták kottából is.

Senki, még maga Gábor sem hallotta a cuccot úgy, hogy minden működne, de a számot előre kigyakorolták az addig szokott módon, erősítés nélkül.

Anna gyanútlanul lépett a terembe. Még a kilincsen tartotta a kezét, amikor az addig néma berendezést egy kattintással életre keltették. Gábor plafont szakító lendülettel belecsapott a húrokba, és megszólalt a zene.

Először a méreg drága Jolana gitár hangja sikoltott fel nagy hangerővel, tisztán, ahogyan azt jó előre elgondolta, aztán az énekhang, majd a sor végétől az egész banda együtt.

A basszus megrezegtette az ócska kottatartók fém alkatrészeit és az ablakok tokjába rosszul begittelt üvegtáblákat. Másképp szólt ez a zene, mint a határon átcsempészett Chuck Berry lemezeken. A harminc évvel későbbi hangzás kapott lábra a technikából. Dögös basszussal, tömör ritmusgitárral a háttérben, kis visszhanggal, torzítóval feltupírozva. A dob is kapott mikrofont, visszhangot, és az eredeti hangszerek mellé beszállt a szaxofonos is.

Ez távolabb állt ugyan az autentikus bluestól, mint az eredeti, de alighanem tetszene a mesternek is.

Gábor énekelt:

They’re really rockin in Boston

Pittsburgh, P. A.

Deep in the heart of Texas

And round the Frisco Bay

(Chuck Berry: Sweet Little Sixteen)

 

Anna kezében a táskájával megmerevedett az ajtónál, a döbbenettől elfelejtett beljebb lépni. A basszus dübörgése mellbevágóan bömbölt, mintha ágyuk sorozatlövései lennének a skála hangjai szerint behangolva. Élete utolsó évtizedeiben elmaradt a rock-koncertekről, moziba ritkán jutott el, így elszokott attól a hangerőtől, amely a század végét jellemezte. Utoljára harminc éve élt át ilyen élményt, akkor lüktetett a gyomrában ilyen vadul a muzsika.

Ő, ha régen is, legalább részesült ebben az élményben, a többieket viszont teljesen készületlenül érte a brutálisnak tűnő hangerő. A négy Wattos Pacsirta rádiók, és a tökéleteshez legkevésbé sem hasonlító mozihangszórók által nyújtott élmények korában, elkábította a fiúkat a hátuk mögött bömbölő kétszáz Watt.

Ebben a pillanatban alighanem az országban található legjobb zenekari felszerelésen játszottak.

Amikor a hetvenes években az igazi fémzene megszületett, sokak szemében nevetségessé váltak a régi rock előadók. Ebben a teremben a zene megszólalásakor hatalmas sokkot éltek át azok a fiatalok, akik eddig azt hitték, a kis táskarádiókból recsegve szóló Luxemburgi Rádió adja nekik az igazán felülmúlhatatlan, őrjítő rock and rollt. Még azt sem szokták meg, hogyan szól a rock, ha nem a rövidhullámú rádiók recsegéséből szűrik ki a zenét, és máris ízelítőt kaptak az akkor még ismeretlen AC/DC, Led Zeppelin, Black Sabbath vagy Ted Nugent világából, a hetvenes, nyolcvanas évek rockzenéjéből.

A fiúk ráéreztek a lényegre, és a betanult kíséretet változatos gyönyörűséggel fűszerezték apró rögtönzéseikkel. A basszgitár hatalmas siklásokkal indította a következő sort, a dobos pedig hol magányos, hatalmas, a pergető káváján eldörrenő, visszhangzó csattanással, hol géppuskaszerű pergetéssel lepte meg őket.

– Ez az!!! – kiáltott utána nagyokat.

Anikó lebénultan állt az ajtóban a meglepetéstől, és magukra az előadókra is frenetikus hatást gyakorolt a zene, ám őket bénítás helyett inkább felrázta a megszólaló hang. Rock ’n’ rollt játszva, mi más lehetne az eredmény?

Nagyjából négy percig tartott első közösen előadott daluk, és a végén hatalmas ováció mellett fejezték be a zenét. A saját muzsikájuk is megilletődötté tette őket, de most a soha, az addig még valóban soha sem hallott hangszíneket és dinamikát is ünnepelték.

– Isten éltessen kis tizenhat éves! – köszöntötte Banos a mikrofonon keresztül Annát, aki végre eleresztette a kilincset, és közelebb jött hozzájuk.

Újból nyílt az ajtó, és óvatos beosonókkal telt meg a terem. A délutáni edzések meg szakköri foglalkozások résztvevői egyszeriben megszállták a zenetermet. Az egész épületben hallatszott a harsány muzsika. Még szerencse, hogy ilyenkor, öt óra körül kevesen jártak az épületben.

Anna ruganyos léptekkel tette meg az ajtó és az alacsony dobogó közötti pár lépést, mikor végre felocsúdott a hangszerek elcsendesedése után.

– Emlékszel? Megígértem, hogy felköszöntelek ezzel a zenével. – fogadta őt Gábor.

– Köszönöm! – felelte a meglepett lány.

 

–  6 –

 

Az évnyitó után gyorsan beállt a régi rend az osztályokban. Az elsősök élete tért el csak a korábbi szokásaiktól – teljesen érthetően. Nekik hiányzott néhány hét ahhoz, hogy összeszokjanak.

Zsuzsa és Satya udvarias távolságtartással bántak egymással. Akaratuk ellenére történne, ha mások megsejtenék, a nyáron már találkoztak. Még úgy is, hogy ennek alig tulajdonítanak jelentőséget. Kevésbé befolyásolta őket a többi gyerek véleménye, mint a saját nyugalmuk. Védekezésképpen kiiktatták emlékeik közül a júliusi eseményeket. Bár Zsuzsa és Böglyös rég elfeledték a nyári civódást, mégsem látszott célszerűnek, ha megbolygatják a múltat.

Satyán kívül senki sem köthette össze a történet sarokpontjait, és ő végképp kerülte a hírverést, hallgatásra vágyott. Korábbi osztálytársai természetesen értesültek róla, hogy elhagyta a börtönt, és örültek neki. Barátian üdvözölték, röviden érdeklődtek a hogyléte felől. A kínos kérdéseket mindenki kerülte, nem kíváncsiskodtak. Satya pedig arról nem tudott, Böglyös milyen szerepet játszott az ő elhurcolásában.

Éldegéltek tehát szép csendesen a saját világukban, anélkül, hogy bolygatnák a múltat vagy a körülöttük néha megcsobbanó langyos vizet. Az összes tényezőt mindenki előtt homály fedte, hiszen Böglyös meg arról nem értesült, hogy barátnőjének a nyári kalandot, éppen Satya jelentette. A nevét Zsuzsa nem említette a vallomásban.

Keveset számított ez a kusza állapot, mindannyian túljutottak az eseményeken, a történtek múltával pedig igazán mellékes lett az utólagos értelmezés.

Azon a héten, amikor érces hangon megszólalt a gimnázium zenekarának valamennyi hangszere, szombati napra ismerkedési délutánra kaptak engedélyt az elsősök. Összetolhatták a padokat az egyik teremben, táncolhattak az otthonról hozott zenére, a másikban a büfét működtették. Korántsem sikeredett akkorára a hangzavar, mint amekkorát Banos és kompániája előállított egy nappal korábban.

Kis Terta magnetofon szolgáltatta a zenét. A hangok akkor hallatszott ki tanterem falain túlra, ha kinyitották az ajtót. A zenét elnyomó gyerekzsivaj egyébként is napi vendég egy iskolában.

Mind a négy első osztály egyszerre szórakozott, délután háromtól hétig.

Szeszesitalt természetesen semmilyen formában sem engedélyeztek, ellenben bőven folyt a málnaszörp meg a bambi, jutott belőle a padokra meg a padlóra is. A takarítónők kivételesen vasárnap is bejöttek, és elátkozták a duhajkodást, pedig a gyerekek duhajkodás helyett csupán figyelmetlenkedtek.

Satya végre elunta a Zsuzsától való mesterségesen túlméretezett távolságot, és felkérte táncolni. A lány már némileg ügyesebben táncolt, mint az előző tanév végén.

– Eltűntél a nyáron a munkából – kezdte a beszélgetést Satya.

– Csak két hétre terveztem a kapálást – felelte kicsit álságosan Zsuzsa. A szőlőben történtek miatt viszont megkavarodott kicsit a lelke. Úgy érezte, kihasználta a fiút azzal, hogy elfogadta a társaságát rosszabb pillanataiban, és miután vége szakadt magányának, minden magyarázat nélkül eltűnt előle.

– Kibékültél a fiúddal? – Satya kitalálta a lényeget.

– Előre szóltam – mentegetőzött Zsuzsa.

– Semmi baj nincs – adta meg a felmentést a fiú. – A többieknek – fejével az osztály felé intett – ne emlegessük a nyarat, és akkor nyugtunk lesz.

– Nincs harag? – kérdezte Zsuzsa.

– Részemről nincs.

Kis fegyelmet igényelt tőlük az élet, és mindketten remélték, bonyodalom nélkül eltemethetik a múltat.

 

–  7 –

 

Amit az elsősöknek jelentett az ismerkedési est, az lett a felsőbb osztályosoknak pár héttel később a háromnapos kirándulás.

Zsuzsika tanárnőt gyenge szervező készséggel áldotta meg a sors, ezért a kirándulások vonatkozásában ugyanolyan ügyetlennek számított, mint minden egyébben. Erre az őszre azt találta ki, járják körbe a Balatont autóbusszal. Minden diák rajongana az ötletért – nyáron –, de októberben lelkesedés nélkül fogadták a háromnapos túra hírét. Éppen a Balaton környékére kívánkoztak legkevésbé. Mivel szórakozhatnának egy olyan úton, amelyik strandövezeten át kanyarog három napig, és éppen a strandok vannak zárva? A szabad strandokon ugyanazzal a csendes locsogással hullámzott a víz, mint a tó közepén. A nyolc-tíz fokos fürdő riasztóan hatott az edzettebbekre is.

Abból a szempontból igazat állított Zsuzsika tanárnő, hogy az osztály igazi összekovácsolására alkalmas lesz a kirándulás. További fontos érv az ilyen program mellett, hogy általában kevesen engedhették meg maguknak az évenkénti nyaralást. Egyáltalán, az utazás élménye számított újdonságnak sokak számára. Autó még alig járta az utakat, néhány orvos és színész járművét leszámítva alig közlekedett az országban olyan kocsi, amelynek a forgalmi engedélye magánszemély nevére szólt. Az utazásait mindenki vonattal bonyolította le, mert még az autóbusz utazás is a luxus kategóriájába tartozott. Az emberek a hivatalos utakra általában a vasútállomásig mentek busszal, ott aztán felültek az olcsóbb vonatra, többnyire a fapados osztályra. A busz drágának számított, és a fogyasztói társadalom szocialista változata, még nem tette pazarlóvá a népet.

A farmotoros Ikarusz a csúnya, ködös és szeles időben köhögve kanyargott a szűk budafoki utcákon. A velük utazó pedagógus, Székely tanár úr engedett a szakmai késztetésnek megkaparintotta a mikrofont a vezető melletti kis pultról, és mesélni kezdett az első megállóról, amelyet látogatásra kiszemeltek.

– Figyeljetek! – kérte a diákokat. – Figyelem gyerekek!

Rá se hederített senki, mire Zsuzsika tanárnő mérges lett. Felegyenesedett az ülésen, megmutatta rosszul öltözött vékony alakját, és éles hangon elsikította magát.

– Csendeeet! – hangja mikrofon nélkül is érvényesült.

Székely tanár úr végre elmondhatta a Pákozd mellett vívott csata történetét.

 

–  8 –

 

Az elhanyagolt emlékhely megtekintése után visszaszálltak a buszba. Alig helyezkedtek el, amikor Banos vállát hátulról megkocogtatta valaki.

– Itt egy üveg! Meghúzzátok?

– Miért ne? – felelte Gábor, aztán átvette a flaskát. Először Annának nyújtotta. A lány belekortyolt az italba és megborzongott az ötvenfokos pálinkától, ez után Gábor húzta meg a palackot.

– Köszi! – megtörölte a tüzes vízzel félig töltött üveg száját, és visszaadta. Jól esett a korty a hidegben.

Az előttük lévő ülés éppen üresen árválkodott, Böglyös kihasználta a lehetőséget, feléjük fordult, és feltérdepelt a műbőr kárpitra.

– Irigyellek benneteket – könyökölt a háttámlára.

– Mi miatt? – csodálkozott Anikó.

– Együtt jöhettetek kirándulni. Szerencsések vagytok.

– Féltékeny vagy Zsuzsira?

– Dehogy vagyok – felelte Bögi –, de szívesebben utaznék az ő társaságában. Itt mindenki van valakivel, én meg egyedül maradtam.

– Jól összejöttetek Zsuzsával – állapította meg Anna.

– Jól – hagyta helyben a fiú. – Pedig a szüleink eleinte ódzkodtak attól, hogy együtt járjunk. Ti szerencsésebbek vagytok, mert veletek sokkal elnézőbbek, mint velünk voltak kezdetben.

– Honnan veszed? – csodálkozott megint Anikó.

– Látszik rajtatok. Semmi ellentét nincs körülöttetek.

– A látszat csal. Anyámék nehezítették a dolgunkat, ahogy csak tehették. Mi ellenkeztünk, és végül ledobtuk magunkról az istrángot. Szerintem ti is megtaláltátok a módját, hogy az öregek megbékéljenek egymás iránti érzelmeitekkel.

Böglyös elgondolkodott, és rájött, igazat kell adnia. Valóban elhárultak a komoly akadályok előlük. A nyáron támadt nézeteltérés sem a szülői rosszindulat következtében született, az elrendezése pedig tényleg az anyja önfegyelmén múlott.

– Azt hiszem, igazatok van – ismerte be.

– Tudjátok, hogy a fiúk számolgattak az előbb? – kezdett másról beszélni.

– Nincs jobb dolguk? – kérdezte Gábor. – Ez kirándulás, ők meg matekoznak?

– Azt számolgatták, a két tanár kevés ahhoz, hogy valamennyi hálóteremben őrködhessenek éjszaka. Két szobát ellenőrizhetnek, azt a kettőt, amelyikben ők alszanak.

– Mi következik ebből?

– A fiúk között vannak páran, akik este átmennek a lányokhoz.

– Jobban tennék, ha maradnának a helyükön – javasolta Gábor.

– Te könnyen adsz ilyen tanácsot. Nektek ez csupán egy alkalom a többi között, nekik ritka esemény.

– Miről beszélsz? – meresztett nagy szemeket Anikó.

Andrist váratlanul érte, hogy ezt a kérdést kapja válaszul, és megakadt.

– Biztosan számtalan alkalmat találhattok arra, hogy ágyba bújjatok egymással – dadogta elvörösödve.

– Messziről így látjátok? – Gábor figyelmeztetésül megszorította Anna kezét. Megbarátkoztak a gondolattal, hogy Bögi valami miatt mindig melléjük sodródik, kár a sértődést vállalni az ügyetlenül felvetett kérdés miatt.

– Nézd meg, kik ülnek ott hátul annyira összeforrva! – tanácsolta Anikó. – Csupa alkalmi páros. Éva meg Palya hozzánk hasonlóan együtt járnak, csakhogy ők nem eszik egymást a háttámla mögé bújva, hanem nyugodtan ülnek a helyükön, mint mi.

– Erről beszéltem – helyeselt Bögi. – Nyilván ők is bármikor találnak lehetőséget rá, hogy lefeküdhessenek egymással.

– Félreértettél – felelte a lány. – Nekem kevés egy hirtelen támadt alkalom ahhoz, hogy valakit beengedjek az ágyamba. Ha nem ismerném száz éve Gabit, ez a kirándulás nem adna hozzá a hiányzó ismeretekhez eleget, hogy kipróbáljuk, milyen a takaró alatt kettesben.

– Nem ismerjük egymást száz éve – hogy végre másról essék szó, Gábor tréfára vette a dolgot. – A fele elég az igazsághoz. A fiúkat meg beszéld le az éjszakai kalandról, mert nagy lebukás lesz belőle! – fordult vissza a Böglyös felé.

A sofőr kis imbolygás után az út szélére kormányozta a járművet, aztán megállt. Kiszállt, hátrament a busz mellett, a futóművet vizsgálgatta, aztán láthatóan morcosan jött vissza.

– Defektet kaptunk – jelentette be. – Szálljatok le, amíg kicserélem a kereket.

Morogva kászálódtak ki az ülések közül. Kabátok, sapkák után kotorásztak az ablakok fölé szerelt kis polcocskákon.

– Didereghetünk egy órát az árokparton – dühöngtek.

Alkonyodott, és a szemerkélő esőben vacogtató időtöltésnek ígérkezett az úttest melletti várakozás.

– Pár perc lesz csupán – nyugtatta őket a sofőr, ám a fagyos hangulat ettől szikrányit sem enyhült. Az egymáshoz melegedett párocskák kedvetlenül kapkodták össze magukon ruhájukat, és a többiekhez hasonlóan indultak lefelé.

Lenn a keskeny árokparton zsebre dugott kézzel toporogtak, a vékonyabb kabátot viselők dideregtek. A két tanár azzal törődött, elejét vegye egy véletlen balesetnek.

– Maradjatok a padkán! – utasította őket Székely tanár úr. – A forgalom erős, és azonnal meghal, aki kilép a kocsi mögül, ha éppen arra jön egy teherautó.

Senki sem kezdett szaladozni. Morc hangulatban toporogtak a nedves fűben.

Anna, Gábor háta mögött állt, a fiú kabátjának zsebeibe mélyesztette a kezét, és úgy támaszkodott rá hátulról.

– Örülnék, ha átjöhetnél hozzám – súgta a fülébe.

– Emlékezetem szerint hatalmas botrány lesz a dolog vége – súgta vissza Gábor, és szembefordult a lánnyal. Megölelte, és miután Anna kezeit visszatette a kabátja zsebeibe, betársult a lány ruhájának melegébe. A bélés ettől kicsit kifordult a helyéről, és igen csúnyán megráncolta a lódenszövetet, de legalább melegítették egymást.

– Böglyös talán jól látja a dolgokat. Kicsit előrébb vagyunk ebben a tananyagban a többieknél, pedig arra még nem kerítettünk sort, amire igazából az ágy való. Ki próbálhatnánk végre azt is.

– Fogamzásgátló nélkül?

– Tabletta nélkül is elintézhetjük a védekezést.

Anikó hallgatott.

– Nem szeretnéd? – firtatta tovább a kérdést Gábor. – Félsz?

– Még mindig előttem áll a döntés, akarom-e, hogy gyerekünk legyen ebben az életben.

– Efelől ráérünk később határozni, de ettől még igazán kipróbálhatnánk, milyen a teljes szerelem. Egy egész éjszaka az ágyban! Együtt elaludnánk, reggel álmosan végigsimítanám az arcod, a szobába besütő nap átvilágít az elkóborolt hajszálakon, a hátaddal hozzám simulsz, befészkeled magad az ölembe, hátulról átölellek, és a nyakadat, füledet csókolva ébresztgetlek.

Anikó kivette a kezeit a lódenkabát zsebéből, és a kabát alatt átölelte a fiút.

– Tényleg kedvet csináltál nekem az együtt alváshoz – mondta –, de erre ma lehetetlen alkalmat teremteni. Ha este átjönnél hozzám, akkor sem maradhatnál reggelig. Drága ár lenne érte az igazgatói intő, amit ez maga után von. Különösen borsos a tarifa amiatt, hogy mindössze pár percig tartott az egész. Zsuzsika tanárnő negyedóra múltán benyitott a szerelemfészekbe.

 

–  9 –

 

A defekt után alaposan megkésve érkeztek meg az előre lefoglalt szálláshelyre, Balatonvilágosra.

Gyorsan elrendeződtek, aztán rövid vacsora következett, és irány az ágy. Bár a tanárok elfelejtették megemlíteni azt, mindenki a saját ágyát keresse meg, a többség ezt egyedüli lehetőségként élte meg. Kevesen törték magukat azért, hogy idegen ágyakba bujkáljanak. Végül az egyik lányhálóban, nagy vihogás közepette nyílott az ajtó és a villany felkapcsolása nélkül egymásután beosontak a fiúk a hatágyas terembe.

Zsuzsika tanárnő egy négyágyas szoba ablak melletti ágyát jelölte meg a sajátjának. Úgy vélte, jó alvás esik majd rajta. Villanyoltás után körbejárta a lányok szobáit, a halk zajoktól megnyugodott, és lefeküdt. Küszködött pár percig az álommal, az egyelőre elkerülte, ám a három lány hamarosan elcsendesedett mellette, és ő is elszenderedett. Néhány rövid perc telhetett el, és a folyosóról halk neszeket meg ajtónyitás zaját hallotta. – Alhatnának már! – gondolta magában fáradtan, és megpróbálkozott a további szunyókálással.

Aztán elcsendesült a folyosó. A másik hálóban a halkan vihorászó fiúk követték a lányok pusmogását, és megkeresték azt az ágyat, ahol az éjszaka első óráját a külön kötött megegyezés szerint tölthetnék.

Anikót bosszantotta a csendes szöszmötölés, éppen az alvás küszöbén járt. Csendre vágyott, bár az is tetszett volna, ha Gábor a betolakodók között van. A józan esze azonban tiltakozott ez ellen. Sejtette, hogy nyugtalan lesz az álma, ha körülötte szerelmeskedésből eredő zajok fűszerezik az éjszakát, de őrizte emlékét annak a rémes patáliának, amit az osztályfőnöknő rendezett a skandalum nyomán, tehát megbékélt a tudattal, ezúttal is egyedül nyomja az ágyat, mint rendesen.

A sodrony nagyokat nyögött a mellette álló vaságyon, ahogy a kissé túlsúlyos Pálffy Pista helyet kért magának a matracon Magdi mellett. A többi fekhelyen sem zajlott le kisebb bonyodalom nélkül a helyfoglalás. Kis nyihogások, kacarászás meg dörmögés hallatszott innen is, onnan is.

– Hideg a lábad – sikkantotta egy lány.

– Melegítsd meg neki! – dörmögte az egyik fiú.

– Elmeséljem, hová dugd, ahol meleget találsz? – kérdezte a másik.

– Törődjetek a magatok dolgával! – mordult vissza az ablak mellől az, akinek a hőfokát panaszolta a kislány.

Egy darabig, csak sutyorgás és kis cuppogások hallatszottak, aztán egy másik lány sikított fel.

– Ott csiklandós vagyok!

– Maradjatok csendben! – mordult rájuk Anikó. – Erre a lármára az egész szálló felébred, és lebuktok.

– Ne vészmadárkodj! – csitította a balhé egyik résztvevője.

– Hidd el, ennek botrány lesz a vége! – kísérletezett Anna még egyszer.

– Ne rinyálj! – makacskodott az egyik fiú. – Áthívjuk a Banost?

– Tiszta hülyék vagytok – korholta őket Anna. – Zsuzsika tanárnő viszont nem az. Mindjárt benyit, és lerángatja rólatok a takarót. Ha jót akartok magatoknak, visszamentek a szobáitokba. Egy óra múlva nyugodtabban átjöhetnétek – azt remélte, ezzel a kompromisszummal kiegyeznek a fiúk, és elkerülik a ribilliót.

– Majrézol – viszonozta egy lány a morgást. – Menj át inkább a Gáborhoz, ha neked annyira elviselhetetlen, hogy mi jól érezzük magunkat.

– Vagy menj ki addig a vécébe, amíg a fiúk itt vannak.

– Bánom is én! – megértette, eredménytelenül próbálkozik észre téríteni a társaságot, és elhallgatott. Előre sejtette, sikertelenül győzködi a többieket. Fejére húzta a takarót, és úgy tett, mintha álomba merülne. – Csináljatok, amit akartok! – mordult még utoljára. A többiek meg sem hallották.

A hancúrozás zajaiból alig rekesztett kívül keveset a vastag pokrócból meg lepedőből rögtönzött takaró, pedig a párocskák elcsendesedtek, és zajkeltés helyett inkább egymással foglalkoztak. Nem mindegyikük gondolta komolyan, hogy szeretkezésre alkalmas a pillanat. Némelyek csupán incselkedni kívántak kicsit egymással, mások pedig a hencegés miatt vágtak bele a vállalkozásba. Úgy vélték, később dicsekedhetnek a kalanddal. Egyetlen ágy felől lehetett csupán ritmikus mozgás hangjait hallani. A sodrony ütemesen nyekergett, és a csendes fújtatás, erős szuszogás neszei félreérthetetlenek voltak.

A hallható kis nyögések alighanem felébresztették az egyik fiúban a hímoroszlánt, és egyre hangosabban követelte partnerétől, engedje meg azt, amit a másik lány megengedett a fiújának. A válaszul kapott ellenállásból kis perpatvar alakult ki.

– Minek hívtál, ha nem akarod? – méltatlankodott a fiú.

– Legyen elég, hogy itt fekszel mellettem, és nincs rajtam szinte semmi ruha.

– Még ennyi is sok – felelte a fiú. – Én is levetem a gatyám.

– Neeee! – kérlelte a lány.

– Akkor megyek a fenébe.

– Ne menj! Azt sem akarom. Szeretnék veled kicsit így feküdni. Azon az egy dolgon kívül azt teszel, amihez kedved van.

– Én meg pont azért a dologért jöttem át hozzád.

… és ez így ment tovább. Anikó becsülettel küzdött a halk lármával, de elkerülte az álom.

Az osztályfőnöknő is küzdött az álmatlansággal. Nyugtalanná tette a hallott ajtónyikorgás. Az származhatott abból, hogy valaki vécére ment, és származhatott másból. Ha tényleg a mosdóba ment valaki, azóta visszatért volna, és az felismerhető hangokkal jár. Éppen ezeket a hangokat hiányolta, tehát rémképek kínozták. Behunyt szeme mögött látta, amint a fiúk csapatosan másznak be a lányok takarói alá, és tömérdek gyereket hoznak létre, az pedig nincs benne a második osztályos tananyagban. Kidörgölte hát a félálmot a szeméből, felkászálódott, megkereste a papucsát, magára terítette a pongyoláját, és elindult, hogy újra körbejárja a hálókat.

Az első hálóban néma csend, halk szuszogás fogadta. Megnyugodva csukta rá az ajtót a lányokra. Különösebb zajt a másik teremben sem tapasztalt, de a halk lélegzetvétel neszét, vaskosnak találta az előző hálóhoz képest. A sötétítőfüggöny mögött pislákoló utcai lámpák fényében, az ablaknál álló ágyon túlságosan magasnak látta a takarót,rosszat sejtett.

A csínyben résztvevők a szobát elöntő villanyfényben aztán belátták, feleslegesen fojtják vissza a lélegzetüket, hiába leplezik a történteket.

– Mi van itt? – süvöltött az osztályfőnök anélkül, hogy törődne azzal, a többi szobában is felébred mindenki.

Megpróbált gyorsan leltárt készíteni, persze ehhez résen kellett lennie. Pálffy Pista leugrott az ágyról, és megpróbált a tanárnő mellett kisurranni az ajtón. Zsuzsika néni erélyes mozdulattal elkapta a grabancát.

– Itt maradsz Pálffy! – visszapenderítette a terembe. – Ide a fal mellé! – rendelkezett. – Mindegyik fiút a fal mellett akarom látni!

Vonakodva rendeződtek sorba. Sokan jöttek pizsama nélkül kirándulni, úgy tervezték, alsógatyában alszanak, így ide is abban osontak át, gatyában meg trikóban. Gyorsan elrendezték magukon a fehérneműt, legalább valamennyit fedjen belőlük, ám két fiúnak sátorszerűen emelkedett elől a nadrágja. A kezükkel takargatták magukat a sorban várakozva.

Zsuzsika tanárnőnek szikrázott a szeme.

– Szégyenlősködtök előttem? Ne azért szégyenkezzetek, mert gatyában látlak benneteket, hanem azért, mert a lányok hálójában bujkáltatok, a takaróik alatt! – Anna ágyához lépett, félrerántotta a fejére húzott pokrócot.

– Banos hol van? – kérdezte dühösen.

– Tudom is én! – Anna megpróbált úgy tenni, mintha mély álomból ébredne. – Honnan tudjam, hol van?

– Folyton együtt vagytok.

– Nem szoktunk együtt aludni – vágott vissza rosszkedvűen Anikó. Dühítette, hogy ezt az egyszerű vészt sem tudták elhárítani, pedig előre látták az egészet.

– Ne szemtelenkedj, mert te is intőt kapsz – fenyegetőzött az osztályfőnök.

– Az kéne még csak! – Anna megint a fejére húzta a plédet. – Intőt kapnék, mert egyedül alszom, és fogalmam sincs róla, hol van Banos.

 


A lap tetejére


 

Tízedik fejezet – Ütközések.

 

 

–  1 –

 

 

– Valamikor régen azt hittem, ha ismerném a jövőt, nagy hatalmam lenne. Íme, itt van, ismerjük a jövőt, és nincs hatalmunk felette.

– Az a baj – felelte Anikó, – nem azt tudjuk, amire szükségünk van. Valóban nagy hatalmat szerezhetnénk bármelyik hét lottószámait tudva, csakhogy egyetlen nyerő kombináció sincs a fejünkben.

– Szóval előbb szerezzünk hatalmat, és utána zsaroljuk meg a jövőt?

Faragóné nyitott rájuk méregtől piros arccal, éppen hazaérkezett a szülői értekezletről.

– Miféle disznóságban vettetek részt? – kérdezte fenyegető a hanghordozással.

– Mégis mire gondolsz? – válaszolt a lánya köszönés helyett. A mogorva belépő után elment a kedve a barátságos puszilkodástól.

– Nagyon jól tudjátok, miről beszélek. Az osztálykiránduláson történtekről.

– Másokkal valóban történt egy és más, mi teljesen ártatlanok vagyunk – vallotta Anna fagyosan.

– Ti meg az ártatlanság! – Faragóné még mindig kabátban állt előttük, dühösen, vöröslő arccal.

– Ezt miképp értsük? – Anikó igaza tudatában kihívóan farkasszemet nézett az anyjával.

– Ne adjátok az értetlent! – Végre legombolta magáról a kabátot, és az ajtót vagdosva kivonult az előszobába. Onnan kiabált tovább. – Ki tudja, mit műveltetek, most is, amióta ketten itthon vagytok.

– Nem tehetek róla, hogy apu nem jött haza a szokott időben. – Anikó is megemelte kicsit a hangját. Nemcsak azért, hogy az ajtón túl érthetőek legyenek a szavai, hanem inkább azért, mert irritálta a gyanúsítgatás.

Faragóné kabát nélkül tért vissza hozzájuk.

– Mit csináltatok a kiránduláson? – kérdezte ismét, indulatoktól remegő hangon.

– Az osztályfőnökünk remélem elmondta, semmi különöset sem tettünk.

– Ott voltatok abban a hálóban, ahová a fiúk bementek paráználkodni.

– Ha ezt állította, akkor hazudott – szólt közbe Banos. – Anikó valóban ott tartózkodott, én a fiúhálóban aludtam.

– Ebbe te ne szólj bele légy szíves! – csattant a válasz.

– Ez az igazság! – dühöngött Anna. – Ha te mást hallottál, akkor megrágalmaztak bennünket.

– Kell is titeket rágalmazni – legyintett elkeseredetten Faragóné. – Erősen gondolkodom azon, eltiltalak titeket egymástól.

– Azért, mert ártatlan vagyok abban, amit rám szeretnél kenni?

– Ne szájaskodj, mert beváltom, az ígértem – megint csípőre tett kézzel állt előttük. Nyílt az ajtó, ezért inkább hagyta őket, hazaérkező férjével civakodott tovább. 

– Elegem van belőlük! – sziszegte Anikó, amikor az anyja halló távolon kívül került. – Apám a szajhájával hentereg, anyám pedig rajtunk tölti ki a mérgét dilis osztályfőnökünk képzelgései miatt.

– Azt hittem, meg akar ütni. Nem hiszem, hogy képes lennék tétlenül nézni.

Gábor felállt, és becsukta az ajtót. Már nem törődtek vele, mit gondol arról Faragóné, mi történik a csukott ajtó mögött.

– Anyád tudja, hol jár ilyenkor apád?

– Azt hiszem, sejti, hogy valami nincs rendjén, de a tények még homályban vannak előtte.

Anikó idegesen forgatta a töltőtollát az ujjai között, észrevette a kezén éktelenkedő hatalmas tintapacát.

– Folyik ez a rohadék! – tört ki magából dühösen. Ha enged az indulatainak, a falhoz vágja a silány tollat, de sejtette, attól sem nyugszik meg, így lemondott róla. Szeretett volna kimenni a fürdőszobába, lemosni a tintát, azonban ehhez a konyhán vezetett keresztül az út, és nem érzett kedvet ahhoz, hogy mintát vegyen a viharzóna kellős közepéből.

– Anna! – Gábor letérdelt elé, és a zsebkendőjével törölgette a lány kezét, majd zsebre vágta a kendőt, és úgy tartotta a kezében Anikó ujjait. – Gyere hozzám feleségül!

Anna vigyázva, át ne adja a tintaszennyeződést, kifordított kézfejével megsimította Gábor arcát.

– Megyek – ígérte.

– Nem engedhetem, hogy megüssenek.

– Úgy érted, hogy azonnal házasodjunk össze? – Kicsit döbbenten nézett rá. Felfogta mire kéri Gábor.

– Azt.

Anna megcsóválta a fejét.

– Tudod jól, hogy lehetetlen – felelte. – Megígérem, ha itt az ideje, hozzád megyek.

Gáborhoz simult.

– Emlékszel mit mondtál, amikor a gyerekcsinálásról beszéltünk a kiránduláson? – kérdezte alig hallható hangon.

– Emlékszem – felelte a fiú.

– A módszerre gondolok. Arra, hogy tabletta nélkül is elkerülhetjük a terhességet.

– Szinte teljes biztonsággal. Erre találták ki a gumióvszert.

– Vegyél ilyen óvszert! Elegem van abból, hogy mindenki azt hiszi rólunk, egyfolytában szeretkezünk. Ha ezt hiszik, hát legalább alapja legyen! – a hangja halkabb lett az eddigieknél. Mintha zavarban lenne.

– Azért, hogy bosszút álljunk a rosszmájúakon?

– Azért, mert szeretlek – végre felemelte a fejét, és Gábor szemébe nézett.

Az iskolában nagy botrány lett a kiránduláson történtekből. Valóban repkedtek az intők és rovók, egyenesen az igazgató által aláírva. Majdnem a kicsapással egyenértékű a büntetést kaptak a szereplők.

Később lassan elfeledkeztek róla, és elcsendesedtek az esemény által keltett hullámok.

 

–  2 –

 

A zenekar serényen dolgozott, hetente kétszer próbáltak.

Gábor és Anikó mindenféle különmunkákkal szereztek pénzt a saját céljaikra, amely jelenleg annyit jelentett, hogy a takarékbetétkönyv számoszlopai hosszabbak lettek, és a legalul lévő szám egyre nagyobb értéket mutatott. Kifizetődőnek bizonyult a korrepetálás németből, ám a rendszeres elfoglaltság kicsit megritkította az egymással töltött órákat.

Mivel az október eleji rossz időt szép, napsütéses hónap követte, Gábornak lehetősége támadt arra, hogy elvállalja egy vaskerítés munkálatait. A lábazat betonozását egy zenésztárssal közösen végezték, a kapu és a rácsok hegesztésével boldogult egyedül, mert addigra mindenféle szerszámot és segédeszközt beszerzett vagy elkészített a munkavégzéshez. Anikó elkísérte, és a festésből vette ki a részét.

November közepén belenéztek a takarékkönyvükbe, és megállapították, annyi pénzt kereshetnek, amennyi a társaiknak a legmerészebb álmaikban sem jutna eszükbe, pedig ők ezért alig erőltetik meg magukat.

Szerdán, a negyedéves osztályozó konferencia alkalmából az iskolában tanítási szünetet rendeltek el.

Anna aznap is elindult otthonról a megszokott az időben. Szülei természetesen tudtak a tanítási szünetről, mégsem zárhatták rá az ajtót, ezért úgy tettek, mintha minden rendben lenne a napirenddel. A szomszédot mégsem kérhették meg, hogy ellenőrizze a lányuk közlekedését napközben. A szemfüles néni a mellettük lévő lakásból időnként az óhajuktól függetlenül is vad dolgokkal tömte a házi pletykafészkeket. Mindenféle furcsálkodó megjegyzéssel értésére adta Faragóéknak, olyan dolgokat tapasztal a fiatalok részéről, amik az ő korában elfogadhatatlanok voltak. Fantáziálásait mégsem mesélhette el úgy, mint tényeket.

Faragónét amúgy sem kellett fantáziatermékekkel idegesíteni, készségesen idegeskedett ő élménybeszámolók nélkül is, ám a lányával a viszonya már régebben alkalmatlanná vált tisztázó beszélgetésekre. Sokat dühöngött, gyanúsítgatott, igazolt vádat mégsem hozhatott fel a gyerekek ellen, megmaradt neki az idegeskedés.

Az osztályozó konferencia napján Gábor korán kelt, befűtött a szobai Salgó kályhába, aztán kiszellőztette a széngázt, ami a fűtés kezdetén mindig ellepte a lakást. Kitakarított, rendet rakott, reggelit készített.

– Gyere, főztem teát, és csináltam rántottát – fogadta Annát.

Anikó kiakasztotta a fogasra a kabátját, az iskolaköpenyt ledobta egy szék támlájára. Szoknyában, pulóverben ülte le reggelizni.

– Látod a napfényt? – mutatott a falra. – Majdnem ugyanazt az árnyjátékot játssza a faágakkal, mint azon a napon, amikor megérkeztünk ebbe a korba.

– Látom. A különbség az, hogy akkor jöttünk a télből, most pedig megyünk a tél felé.

– Remélem, csak a télbe megyünk vissza. Oda, ahonnan jöttünk nem kívánkozom. Gyűlölöm azt az életet, ahogy ott éltünk. Készültünk a háborúra, menekültünk a borbárók, a munkásőrök elől, és segélyhelyről szereztük az élelmet. Ezt nem akarom többé!

Gábor kirakta az evőeszközöket az asztalra, csészékbe öntötte a teát, és kettéosztotta a rántottát.

– Már biztos vagyok benne, éppen azért vagyunk itt, hogy gondoskodjunk arról, a jövő ne úgy alakuljon, ahogyan akkor történt. Katasztrófa felé sodródik a világ, és az a dolgunk, hogy megtaláljuk a módját a tragédia elhárításának.

Kenyeret szelt, Anikó elé tette.

– Sajnos, még mindig fogalmunk sincs arról, miképpen lássunk hozzá. Néha rossz álmaim vannak, utána ébredéskor rettegek a jövőtől. Kísért a vérengzések emléke, ami nyolcvankilenc nyarán kezdődött, és az a gyanú fészkelte be magát a gondolataim közé, gyanítom, hogy ezzel a sortűzzel kezdődött minden.

– Rengeteg véres akció zajlott akkoriban a világban. Pont a budapesti mészárlás számítana fordulópontnak? – kérdezte Anna.

– Így érzem. Nem tudom megmagyarázni miért, de abból, hogy itt vagyunk, erre következtetek. Ha a vietnami háború lenne a jövő kulcsa, akkor nem mi lennénk azok, akik megőrizhették az emlékeiket. A Pol Pot féle bandának sem tudnánk útját állni, és Keneddy elnök megölését sem előzhetjük meg. Magyarországon lesz az esemény, amivel beavatkozhatunk a történelem menetébe.

– Kíváncsi vagyok rá, hogyan? – Anna hitetlenkedve nézett Gáborra.

– Szerintem elég időnk van még a közbelépésre – vélekedett Gábor, és enni kezdett. – Egyelőre gyűjtsük az erőt ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban képesek legyünk cselekedni. Csaknem harminc év van hátra a tragédia ismétlődéséig, és én bízom magunkban, megváltoztatjuk a jövőt, ha meglátjuk az alkalmas pillanatot.

– Számomra a pillanatok nagyon hasonlítanak régi életünkre. Mégis mikor érkezünk el ahhoz az egyetlen, megkülönböztetett másodperchez, amikor zátonyra fut a történelem hajója?

– Azt hiszem legkésőbb nyolcvankilencben. Utána lehetetlen bármin változtatni.

A kávét mosogatás után fogyasztották el a heverőn, egymás mellett ülve.

A vetkőzéshez felálltak, és amikor szétszórva hevert körülöttük az összes ruha, a keskeny heverő helyett a kályhához közeli rongyszőnyegre telepedtek le.

Az automatából vásárolt dobozban két óvszer lapult.

– Feladod a kislegényre a nagykabátot? – kérdezte Gábor, és Anna zavarában komolytalanul, gyakorlatlan mozdulatokkal ruházta fel a kislegényt.  

– Sosem használtam ilyesféle holmit – mondta miközben simogató ujjai elrendezték a vékony gumiruhát. – Az AIDS előtti korban, fogamzásgátlót használtam, ha úgy hozta a sors. később hírét vettem a rettegett kórnak, de már nem adódott rá alkalom, hogy foglalkozzam az óvszer kérdésével. Megszűntek a próbálkozásaim a férfiakkal.

Szerelemtől fáradtan, izzadtan, csapzottan hevertek a sokszínű szőnyegen. Gábor ujjai Anikó hátán sétáltak. Fentről a tarkójától végig a gerincen, egészen a gömbölyű tomporig, ahol kis árkocska kezdődött jelezve, itt vége a csípőnek, innentől a lábak vannak. Sima volt a bőre, itt-ott, alig láthatóan kis pihécskék pöndörödtek rajta. A napozás nyoma még élesen kirajzolta a fürdőruha két részének kontúrjait, szinte hófehér maradt ott, ahol strandolás közben a szövet takarta.

– Ritkán előforduló szeretkezéseim alkalmával összesen nem kaptam ennyi figyelmet a fiúktól, mint tőled.

– Ők szeretet nélkül jelentkeztek nálad – felelte álmatagon Gábor.

A kályhában izzó német brikett győzte még a harcot a hűvösség ellen, a tűzhelytől másfél méterre feleslegesnek érezték a takarót vagy a ruhát. Élvezték a meztelenül heverészést, majd miután kevesebb meleget adott a kályha, Gábor a szomszédos rongyszőnyeget borította magukra.

– Ha férj és feleség leszünk, veszünk egy széles ágyat. Azon elférünk egymás mellett mindketten, és nem a földön hálunk.

Anikó csendben pihegett mellette. Nagy békesség szállta meg, és ha kemény padlón ringatni kezdi őt Gábor, még el is alszik a fiú karjai között. 

 

–  3 –

 

Valaki mesélhetett a helyi művelődési ház igazgatójának a gimnáziumban gyakorló jó kis tánczenekarról, mert a következő kedden váratlanul betoppant a próbára a direktor.

– Hadd halljam, mit tudtok! – érdeklődött.

Gábor úgy tervezte, megkíméli őt a zenekar legvadabb formájától, ezért eleinte szelíden, iskolás módon játszottak. Anna énekelt, a banda csendesen, mintha egy eszpresszóban zenélnének, kísérte. Petes, az igazgató bólogatott.

– Valami fiatalosabb van-e raktáron?

Egy másik ismert hazai sláger következett kicsit élénkebben. Úgy, mint ahogyan azt nyugaton játszanák, ha ott ismernék.

Petes hamar a lényegre tért. Szeretné, ha a zenekar játszana a kultúrházban.

– Pontosan mikor? – unta meg a rejtélyeskedést Banos.

– Szilveszterkor.

A banda tagjai meglepve álltak kezükben a hangszerrel. Váratlanul érte őket, hogy ilyen hamar elérkezik a nyilvános bemutatkozás ideje. Mindegyikük azért jött a zenekarba, hogy bemutathassa a tudását a pódiumon, mégis váratlanul érte őket az ajánlat.

– Arra kíváncsi leszek, mindegyikünk megkapja-e a szülői hozzájárulást a családi ellenőrzésen kívüli szilveszterhez – óvatoskodott Gábor.

– Adok írásos igazolást – nevetgélt Petes.

– Ettől nem hatódik meg az anyám – dünnyögött a dobos.

– No, hát próbáljátok meg elintézni. Huszadikáig döntök arról, titeket hívlak-e, vagy egy másik együttest. Ez alatt győzzétek meg az őseiteket!

A fiúk szülei engedékenyen viszonyultak a kívánsághoz, a vokálban szereplő lányok nehezebben kaptak hozzájárulást. Végül valahogy mindegyik megszerezte az engedélyt az év utolsó éjszakájára a kimaradáshoz.

Anna esete különbözött a többitől.

Előre tudták, hogy nagy csatát vívnak majd a beleegyezésért. Még sohasem töltötte házon kívül az éjszakát, és rosszindulatú szülei azt várták tőle, hogy a rendkívüli alkalom ellenére éjfélre érjen haza.

– Eddig tudtunk rád vigyázni! – károgta az anyja. – Ez az éjszaka pedig alkalom lesz arra, hogy teljesen kikerülj a felügyeletünk alól.

– Tizenhat múltam! – vágott vissza a lányuk. – Meddig figyeltek még rám árgus szemekkel?

– Éppen ez a bajom! Eléggé felnőttnek érzed maga az önállóskodásra, és pont ilyenkor a legfontosabb vigyázni egy lányra – dühöngött Faragóné. – Én elhagytam a tizennyolcat, amikor először bálba vittek az anyámék.

– Akkoriban azt nevezték elsőbálos évfolyamnak!

– Ne szemtelenkedj anyáddal! – kiáltott rá goromba hangon Faragó a pipájából eregetett füstgomolyag mélyéről.

Anna duzzogni kezdett. Három álló napon át egyetlen szót sem szólt a szüleihez, a köszönést is hanyagolta. Mogorván, hang nélkül járt-kelt a lakásban, és olyan kevés időt töltött otthon, amennyit feltétlenül elvártak tőle.

Vasárnap Gáborral együtt bezárkóztak a szobába, nem mozdultak onnét, a harag látványosan elmérgesedett a két korosztály között.

– Mit csináljunk? – kérdezte Gábor. –  Holnap várja a választ az igazgató fellépünk-e, az év utolsó éjszakáján.

– Még szép, hogy fellépünk!

– Anyádékkal mi lesz?

Anikó megvonta a vállát.

– Vagy elengednek, vagy elmegyek az engedélyük nélkül. Még vívunk egy ütközetet addig.

– Már mindent megpróbáltál.

– Egy dolog még hátravan.

– Mire gondolsz?

– Bejelentem, hogy sztrájkolni fogok.

Gábor elcsodálkozott.

– Miről beszélsz?

– Az eddigi iskolai teljesítményem annak a következménye, hogy az egyéniségem olyan, amilyen. Megküzdök a feladatokkal, és elérem a kitűnő bizonyítványt. Ehhez hozzátartozik, hogy magam határozom meg a céljaimat. Ha másmilyennek szeretnének látni, mint amilyen vagyok, teljesíthetem a kívánságukat, de ahhoz meg kell változnom. Ki tudja, milyen egyéb változásokkal jár együtt az új egyéniségem? Lehet, hogy holnaptól csak elégtelen jegyeket látnak tőlem.

– Komolyan mondod?

– Figyelj! – Anikó felállt a helyéről.

Megállt a nyitott szobaajtóban, hátát az ajtófélfának vetette, és halkan, látszólag indulatmentesen, mégis határozottan megszólalt.

– Ha vágytok rá, teljesül a kívánságotok, és felhagyok az énekléssel – meglepetten nézet rá mindkét szülő.

– Persze mindennek ára van, ezt sem kapjátok ingyen.

Rejtelmesen elhallgatott, engedte növekedni a feszültséget.

– Mit találtál ki? – nézett rá ellenségesen az apja. – Fontold meg, mit kérsz, mert könnyen falba ütközhetsz! Csak olyat kérj, amit meg is adunk!

Anikó elhúzta a szája szélét.

– Azt gondolod, csupán kérhetek tőletek? – fintora megvetőre változott. Lélekben előre megerősítette magát. Ez csak azért sikerült, mert ötven évvel öregebb volt a látszólagos koránál. A lázadásnak ez a formája valóban rendkívüli jelenség másodikos gimnazisták körében. Azokra az évekre, évtizedekre gondolt, amelyeket zsarnokká váló szülei tettek tönkre az életében.

– Meg fogtok lepődni. Nincs kívánságom.

– Mi ez már megint? – tört ki a méreg Faragónéból. – Mit eszeltél ki a csodálatos barátoddal.

– Neki semmi köze ehhez – fejével a szoba felé intett, ahol Gábor feszülten várta az ütközet kimenetelét.

– Ha kifogásotok van az ellen, ahogy mostanában élek, akkor változtathatok rajta. Tudom, túl önállónak és akaratosnak véltek. Legyen kedvetek szerint! Lemondok az önfejűségemről, és az akaratosságomról. Megfelel az ajánlatom?

Faragóék érezték a csapdát, de lányuk ködbe burkolózó célja elfedte előlük a lényeget.

– Értékelni fogom, ha végre újra engedelmes leszel – mondta dühösen az anyja.

– Lehet, hogy ezt még meggondolod – Anna végre ellökte magát az ajtófélfától, kezét csípőre téve, harcias pózban állt meg a szülei előtt. A haja a hirtelen fejmozdulattól lobogva írt le egy kört a feje felett. – A tanulmányi eredményeimet a makacs és önfejű magatartásomnak köszönhetitek – előbb kicsit megemelte a hangját, aztán visszanyerte az önuralmát, és ismét halkan folytatta. – Mi lesz, ha holnaptól többnyire elégtelen osztályzatot kapok, mert elveszítem az állhatatosságomat, és így a tanulás sem megy olyan jól, mint eddig?

Lassan hátat fordított a szüleinek, és besétált a szobába. Az apja jelent meg az ajtóban, és onnan szólt hozzá. Hangja remegett az idegességtől, de uralkodott magán.

– Zsarolsz?

– Mernék olyat tenni? – nézett rá ártatlan szemekkel Anikó. – Ezután is tanulok, ahogy eddig, de ha változtatok az egyéniségemen, esetleg az iskolai eredmények is változnak az elveszített tulajdonságaimmal együtt.

 

–  4 –

 

Másnap este Anikó, elégtelen matematika dolgozatot tett le az asztalra. Megoldotta az összes példát és feladatot, hibásan.

– Mi ez? – az anyja elképedve meredt a kockás papírlapra.

– Egy karó – felelte szenvtelen hangon Anna. – Időben szóltam.

– Ne szájaskodj! – dühöngött Faragóné vörös arccal.

Indultak tovább a szoba felé, az asszony elállta útjukat.

– Figyelmeztettelek, eltiltalak a barátodtól, ha elromlanak a jegyeid.

Most ő állt meg csípőre tett kézzel az ajtófélfák között, meggátolva a továbbhaladást.

– Alig vártad a bosszú pillanatát – sóhajtott egyet Anikó. – Akkor is ilyen elszánt maradsz, ha azt hallod, három hónapos terhes vagyok?

Az asszony elsápadt, aztán a hajába túrt, és sikított egyet.

– Ugye mondtam? Ugye tudtam? Egész idő alatt tudtam, hogy egyszer csak bekapod a legyet – sápítozott Faragóné. Ujjaival a haját tépte, a színpadias viselkedéstől kicsit olyan lett, mint egy vidéki színésznő, aki a nagyobb hitelesség kedvéért túljátssza a szerepét.

Faragó a párbeszéd közepe felé nyitott be az előszobából.

– Mi ez a cirkusz megint? – kérdezte mogorván.

– Szajha lett a lányod! – Faragóné még mindig a haját tépte. – Pillanatokkal ezelőtt árulta el, hogy három hónapos terhes!

Faragó elfehéredett, és emelte a kezét, hogy pofon üsse a lányát.

– Megütnél egy terhes nőt? – állt elé hirtelen az anyja. Felébredhetett benne némi női szolidaritás.

– Ezek után még ide mered hozni a stricidet? – hörgött dühtől elfúló hangon a férfi.

Anna látta, hogy Gábort meglepi az események ilyen irányú alakulása, de számított ár, hogy a fiú egyelőre fékezi magát. Tudta, hogy nehezen tűr mindenféle inzultust, azt pedig végképp nem engedné, hogy megüssék őt, de emlékezett a megfontolt férfira, aki az alagútban indulatok nélkül fékezte meg az őt üldöző borbárókat. Számított a higgadtságára, meg arra, hogy, elsősorban az ő joga elrendezni ezt a viszályt.

Mivel készült az összecsapásra, megkeményedett. Megint a keményszívű, harcedzett, szívós öregasszony szólt belőle. Ezúttal komolyabb célt tűzött maga elé, mint egy meleget adó takaró elemelése a raktárból.

– Higgadjatok le! – ajánlotta halkan. – Nem állítottam, hogy terhes vagyok.

– Legalább ne hazudozz! – kérte ki magának az anyja.

– Nem hazudok. Mindössze érdeklődtem, mit szólnál hozzá, ha az lennék. Az pedig egészen más.

– Ott van a hasadban a gyerek, vagy nincs? – kérdezte fenyegető hangon az apja.

Anna megvetően mérte végig. Megbocsáthatatlannak tartotta iménti első indulatát, az ütésre emelt kezet.

– Itt az ideje néhány nyugodt percnek! Üljünk le, és beszéljük meg európaihoz illő hangon ezt az egészet – mondta. Példamutatóan higgadtan leült a konyhaasztal egyik oldalára, Gábornak odahúzott egy széket a sajátja mellé, ezzel jelezve, nincs szándékában egyezkedni afelől, a fiúnak milyen jogai vannak. – Üljetek le! – ismételte meg.

– Az imént megint zsaroltál – állapította meg az apja, miután némiképp lehiggadt és helyet foglalt a szemközti oldalon.

– Úgy nevezitek, ahogy tetszik. Csak vázoltam előttetek a lehetőségek végtelen skálájából egyet-kettőt, amelyeknél rosszabbak is érhetnek benneteket. Végül is, ha tényleg gyereket várnék, akkor megtaláltam a legalkalmasabb embert erre.

– Ezt nem te fogod eldönteni.

Annának koppantak a keze az asztalon. Nem csapott a deszkára, csupán odakoppantotta lazán összezárt ujjait.

– Egészen biztos lehetsz benne, ezt én fogom eldönteni, és ebbe az szólhat bele, akinek kíváncsi vagyok a véleményére. Az életemről és a gyerekem életéről elsősorban én határozok, azután a férfi, aki az apja lesz a gyereknek. Éppen itt ül mellettem, tehát ne sértegessétek a továbbiakban. Az unokátok apja lesz.

– Elképesztő – hüledezett az anyja. – Túlmész minden határon.

– Most jelölöm ki a határt, ameddig eljöhettek – helyesbített Anikó. – Nem zárhattok be a lakásba az élet minden percére. Ha nincs kedvetek rettegni avégett, mit teszek a hátatok mögött, akkor adjatok alkalmat arra, színjáték nélkül is élhessek.

– Szóval mégis zsarolsz? – kérdezte Faragó.

Anna csodálkozva vette tudomásul, hogy csaknem szórakoztatja őt a helyzet. Az apjának fogalma sincs arról, hogy valójában egy erélyes, az élet viszontagságaihoz edzett öregasszonnyal vitázik, aki nála sokkal többet látott és tapasztalt az életből. Honnan is sejthetné, hogy az előtte ülő, hirtelen öntudatra ébredt tizenhat éves lány csupán látszat.

– Úgy nevezed, ahogy tetszik. Azt azonban vegyétek tudomásul, vannak eszközeink ahhoz, hogy megvédjük magunkat. Nekünk fontos az, amivel foglalkozunk, akár tanulásról, akár zenéről, akár kétkezi munkáról van szó. Fontosak az egymás iránti érzéseink is, és ezeket a dolgokat hagyjátok békén! Ha így tesztek, elmaradnak a nyugtalanító meglepetések. Képzelhetitek azt, a kívánságainkkal túlzásokba estünk, de ez valótlanság. Jobban járunk mind a négyen, ha elfogadtok bennünket olyannak, amilyennek az utóbbi hónapokban láttatok. A józan eszem azt súgja, éljünk békében egymás mellett, és könnyebb lesz az így eltöltött idő.

Komor csend keletkezett az elhangzottak után. Egyelőre bizonytalan volt, hogy ez az állóháború kialakulásának némasága, vagy a beletörődés csendje. Anna elhatározta, dűlőre viszi a dolgot.

– Holnap későn jövök, mert külön próbákat tartunk a szilveszter miatt – felállt a székéről. Ezzel jelezte, befejezte a civódást, és ugyanezt várja el a többiektől is. Mintha ő lenne a felnőtt, és a szemközt ülők a gyerekek.

Szétnézett az asztal felett, és megtört tekinteteket látott.

– Bánom is én – adta meg magát az anyja. – Tégy, ahogy akarsz!

Mindenki felállt. Anna és Gábor indultak a lányszoba felé. A szülők még ülve maradtak, és tekintetükkel némán kísérték a két fiatalt, míg becsukódott mögöttük a szobaajtó.

– Kemény tudsz lenni, ha úgy hozza a szükség – ismerte el Gábor.

– Ne sajnáld őket! Ők ugyanilyen kemények lennének, ha alkalmat adnék rá.

– Eszemben sincs szánakozni. Inkább örülök, mert látom, számíthatok rád, ha nehéz helyzetbe kerülünk.

– Ugyanazt a kort éltük át mind a ketten, és talpon maradtam, ugyanúgy, mint te.

Anna feledte keménységét, átölelte a párját, és úgy beszélt tovább.

– Kívülről nem látszik, mégis belefáradtam – ismerte el. – Fogalmam sincs, meddig tűröm még a kicsinyeskedésüket és önzésüket. Azt se tudom, mi lesz akkor, ha átlépnek a tűrőképességünk határán.

 

–  5 –

 

Több mint hat hétig gyakorolhattak az év utolsó napjáig. Serény, és szép napok vártak rájuk.

Nem ment akadály nélkül a repertoár összeválogatása. A könnyűzene színe java 1960 után született. Addig vagy egyszerű slágerek, vagy rock and roll került ki a világ hanglemezgyáraiból. Mindenhol, még nyugaton is dúlt a háború a generációk között. Itthon ennél rosszabb állapotok uralkodtak. A kommunista világ úgy félt a rock and rolltól, mint ördög a tömjéntől.

A tánczenében nehéz úton jártak, akik a közönség igényeit kívánták kiszolgálni. Irányadónak a Marika selymet sző a gyárban meg a Tíz perc az nagyidő Elemér kezdetű proletársláger számított, a Kubányi aratómunkások dala is kötelező darab volt a rádió fő műsoridejében.

Míg a rádió zenei szerkesztői között dolgoztak jó szakemberek is, ők a pártközpont helyett a muzsikát szolgálták, addig a különböző nyilvános szórakozóhelyeken többnyire a legostobább körzeti rendőrök, és a kerületi párttitkárok határozták meg az elfogadható zenét. Ezek szakértelme a központban felcsipegetett dogmákból és a felszínesen szerzett információkból keveredett ki. A muzsikához fikarcnyit sem értettek, ezért minden angol nyelvű szöveget üldöztek. Egyszerűnek tartották, ha azt sulykolják, ezek mind az imperialisták malmára hajtják a vizet. Felismertek bizonyos táncformákat, azokért figyelmeztették a táncolókat, esetleg kivitték őket az utcára. Kint két-három pofonnal nyomatékosították a hivatalos álláspontot a jampiviselkedést illetően.

Sokkal egyszerűben ítélhették meg a félművelt hatósági közegek a divatot. A csőnadrágot, szivacstalpú cipőt, a pertli nyakkendőt és a leggonoszabb ellenséget, a farmernadrágot azonnal felismerték, így ezek viselőivel szemben gyorsan és határozottan léptek fel. Az ilyen ruhát hordó renitens személyek szerintük messziről láthatóan a nép ellenségei, deklasszált elemek, akik kizárólag a Párt kegyéből menekülhettek meg az internálótáboroktól.

Ez előtt az elmebeteg háttér előtt akart Gábor a fiataloknak tetsző zenét játszani, színvonalat nyújtani.

Az időhurkok elkerülése végett nem játszhatták a későbbi években született számokat, azt azonban mégsem tagadta meg magától, hogy felhasználja a későbbi hangszerelési ötleteket. Kincsesbányának számított a Csinibaba című film zenéje. A komédiát közvetlenül a hanyatlás évei előtt, még jó hangulatban készítette el Kispál és a Tücsök. A filmhez olyan dalokat válogattak a szerkesztők, amelyek már 1960 előtt is léteztek, ezeket Gábor mind felhasználta, és lemásolta a harminc évvel későbbi hangszerelési ötleteket. Minden hangra emlékezett a filmből, amelyet előző életükben egy boldog kor hattyúdalának tekintettek. A bemutató után két évvel tört ki a háború az egykori Szovjetunió északi és déli tagállamai között, és akkor hullott atombomba Moszkvára.

Feledni akarta a radioaktív felhőnek az emlékét. A zenével foglalkozott.

 

–  6 –

 

Gyorsan megérkezett a tél abban az évben. Mikulás napján vastagon esett a hó, és két napra rá kemény fagy köszöntött a városra. A kerület egyetlen teniszpályáján, a pedagógus klubház udvarán, fellocsolták a salakot, és négy centi vastag jégpálya várta a korcsolyázókat.

Fehér Zsuzsa tanulás után előkotorta a kamrából a korcsolyát, átvitte az utca túloldalára Bögihez. A nyári kibékülés óta mindennaposnak számított a látogatása. A szülők megkötötték saját kiegyezésüket az idővel és a gyerekek szándékával; elfogadták, hogy szeretik egymást. Nem szomszédoltak egymásnál vasárnaponként kártyapartira, de ha a férfiak szembetalálkoztak az utcán, kalapot emeltek, a nők néha elmosolyodtak.

– Olajozd meg légy szíves! – kérte Andrist a lány, és nyújtotta felé a korcsolyát. – Neked van korid?

– Van, de alig tudok korizni – szerénykedett Bögi a kamra felé vezető úton. Ott javítgatták a biciklit, meg élezték a favágáshoz használt szekercét. Zsuzsa követte.

A kamra sötétségét kevéssé oszlatta el a drótvégen fityegő huszonötös villanyégő, és biztosak lehettek benne, jó pár perc eltelik addig, amíg az ifjabbik Böglyös unatkozni kezd a házban, és rájuk talál.

Andris a vastag téli ruhán mindenféle rések után kutatott, és Zsuzsi mértéktartóan engedte, hogy a fiú megtalálja a pulóvere alá vezető ösvényeket. Bár szégyenlősen lassította felfedező utjain, a tiltakozása általában eléggé lanyhára sikeredett. A hideg idő beálltával azonban esténként már kellemetlenül esett a séta a parkban, az ölelések másként estek a vastag pulóveren keresztül, mint nyáron, amikor meglelték a csókolózás örömeit.

Eltűrte tehát Andris kutakodó mozdulatait, pedig mindig bonyolult tornamutatványhoz vezetett a több rétegű ruha alatt a kombiné és melltartó vállpántjainak helyre cibálása. A fiú minden irányban elinduló ujjai gyakran keresték az utat a nadrág korca alatt is, ilyenkor lefogta a kezét. Andris nem erőszakoskodott, csak szelíden próbálkozott, és kitartóan folytatta az útkeresést a hanyatló védekezés nyomán. Ha magukra maradtak, minden alkalommal újra indította a gyengéd ostromot. Felfigyelt rá, hogy nem indulatos elutasítással kerül szembe, inkább a fegyelem által vezérelt tessék-lássék tiltást tapasztal, és mindig pár milliméterrel az előző alkalommal megszabott határvonalon túl jelent meg az ellenkezés.

Zsuzsa észlelte a lassú, állhatatos haladást, az ereje azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a neveltetése által diktált szigort mutassa. Így változott ő is és a kettőjük kapcsolata hétről hétre.

Csapódott a ház ajtaja és a fiatalabbik Böglyös jelent meg a bejáratban, hát a korcsolya rendbetételére is sort kerítettek.

– Hol vagytok? – kiáltotta el magát a kiskölök.

Andris hajolt ki a kalyiba ajtaján. – Itt öcskös!

Zsuzsának másodpercei maradtak a pulóver elrendezésére.

– Korizni mentek? – érdeklődött a kisfiú.

– Naná! Majd strandra! – ugratta őt Andris.

– Magatokkal visztek? – a kissrác hozzászokott, hogy csak ritkán utasítják el az ilyen jellegű kéréseit.

– Nincs korid – válaszolt a bátyja.

Rövid idő után mind a ketten szereztek csekély gyakorlatot a jégen való szaladozásban. Egy évvel korábban még egyedül rótták a köröket, és örültek volna, ha partnerrel karcolhatnák a nyolcasokat, mostanra eljött ennek az ideje. A záróra utolsó pillanatáig lábukon maradt a korcsolya, és összekapaszkodva táncoltak, ugráltak, fogócskáztak a recsegő hangszórókból áradó zenére. Valami csoda miatt a hatóság itt elfeledkezett a műsor ellenőrzéséről. A néhány diák, aki a nyugati rokonaitól kapott, vagy a Rákóczi út egyik kapualjában lévő boltból beszerzett hanglemezekkel dicsekedhetett, közzé tette a birtokában lévő korongok zenéjét.

Néhányan megpróbáltak igazi rock and rollt táncolni, és itt furcsa módon nyugodtan csinálhatták. A titkosrendőrök alighanem féltek a jégtől, Bögi is megpróbálkozott a rongylábazós táncfigurával. Néha kicsúszott a lábuk alól a jég, ilyenkor nagyokat kacagtak.

Félnyolcra alaposan elfáradtak, de elszántan kivárták a zárórát.

– Szia, Hófehérke! – köszöntek a kavargó tömegből a többiek Zsuzsának, a ruhája után nevezték el. A jég fölé szerelt fénycsövek fényében hófehéren világított rajta minden. A nadrág, a vastag pulóver, a sál és a kesztyű. Bögi élvezte, a barátnőjéből sugárzó szépséget meg azt, hogy mindenki láthatta, hozzátartozik. Ritkán dicsekedett vagy hencegett, de Zsuzsa társága olyan ajándéknak számított, amitől büszkévé lett.

Satya húzott el mellettük egy dús hajú lánnyal.

– Sziasztok! – vetette oda mindkettőjüknek. – Jól nézel ki – mondta Zsuzsának elismerően, aztán Böglyöshöz fordult. – Biztos nem jut el a füledbe a többi fiú hangja, rettentően irigyek rád.

– Ne panaszkodj! – bókolt egyet udvariasan a Satya mellett álló szőkeség felé bólintva Andris. A lány ettől elpirult, és zavartan pukedlizett egyet.

– Köszi.

Bögi és Zsuzsa kettesben bandukolt hazafelé a jégpályáról. Egyik kezükkel egymásba kapaszkodtak, másikban a korcsolyát himbálták vékony bőrszíjon. Vastag ruhájuk a pályán viháncolva megvédte őket a hidegtől, ott alaposan kimelegedtek, viszont séta közben rájuk dermedt a sok rétegben felvett nadrág, pulóver és miegymás. Már kis híján vacogtak, mégsem siettek az elválással.

Álltak a kapuban, és törték a fejüket, miképp nyújthatnák tovább az este perceit, mert félkilenckor nem mehettek be együtt a házba. Más a helyzet, ha ott töltik a délutánt, és úgy intézik, elkerülje a figyelmüket az idő múlása, megesett néha, hogy Andris kilenckor ment haza. Azt azonban udvariatlanságnak tekintenék, ha ilyenkor nyitna rá a szülőkre.

Letették a korcsolyát a lábukhoz, aztán Bögi a mancsába fogta Zsuzsa kezét, és úgy melegítette.

– Szombaton buli lesz az osztályban – jelentette be Zsuzsa. –  Este nyolcig tart. Értem jössz?

– Persze – Andris hangjából csalódás csendült. Váratlanul érte a hír, hogy a hétvégéből csak a vasárnapot töltik igazán együtt.

 

– 7 –

 

Karácsony előtt, az utolsó tanítási napra mindenféle szórakozást találtak ki a diákok. Az igazgató hozzájárult, ne legyen tanítás, az órákat formálisan tartsák meg csupán. A feleltetés elmaradt, új anyagot sem tanultak azon a napon.

Zsuzsa osztálytársai azért találták ki délutánra a bulit, mert az év eleji ismerkedési est jó hangulatban zajlott. Erre akartak ráduplázni.

Megint két termet használtak. Az egyikben a büfét rendezték be, a másikban táncoltak. Kis Terta magnó szolgáltatta a zenét, amely hasonló stílusban hangzott, mint a jégpálya felett kiakasztott hangszóró muzsikája. Ott az agyonjátszott lemezek recsegése meg a rossz lejátszó okozta a silány hangot, itt a maximumig felcsavart hangerőszabályzó erőlködése hozta magával a csikorgó torzításokat. Néha szalagra került a Szabad Európát zavaró nagyfrekvenciás mormogás is, ez sem tántorított el senkit attól, hogy a kedvenceire táncoljon.

A vége felé járt a rendezvény, amikor Satya táncolni hívta Zsuzsát.

– Szépen állt rajtad, a jégpályán az a hófehér ruha – dicsérte a lány múltkori viseletét.

– Igazán rendes tőled, hogy emlékszel rá – hálálkodott Zsuzsa.

– Sosem felejtem el – Satya összeharapta a szája szélét. Úgy látszott, mondana valamit, aztán meggondolta magát. Tekintete elkalandozott a lány feje felett.

Zsuzsa észrevette a hangulatváltást.

– Baj van? – kérdezte. – Elhallgattál.

– Tudod, annak az estének a hangulata nekem olyan, amit az ember szívesen rak el az emlékei közé, azok közé az emlékek közé, amelyek hosszú időre szólnak, és amelyet igyekszünk megőrizni.

Zsuzsa tűnődött rajta, mire gondol a fiú.

– Te is csinos lányt hoztál magaddal a jégpályára.

Satyán látszott, kutat az emlékezetében, hogy megértse, miről van szó.

– Ja! Ő az unokahúgom.

– Azt hittem, vele jársz.

Lassú szám szólt a magnóról. Satya magához húzta Zsuzsát, kicsit jobban is, mint illett.

– Nem – felelte lassan – Nem járok senkivel. Nem szívesen okozok fájdalmat senkinek.

– Ostobaság – felelte Zsuzsa. Érezte, hogy szorosan táncolnak, de megint a hatalmába kerítette a nyáron érzett varázslat, és továbbra is a fiúhoz simulva lépkedett a zene ritmusára. – Miért okoznál fájdalmat bárkinek. Mi is majdnem szakítottunk a nyáron Bögivel, megúsztuk igazi fájdalom nélkül.

– Az én helyzetem más – Satya szava álmodozva kalandozott el.

– Miért más? – Zsuzsában felötlött a gondolat, talán miatta nem keres magának más lányt a fiú, és ez megriasztotta őt. Elhúzódott tőle.

Satya észrevette a változást, és maga is hátrébb lépett kicsit.

– Ne haragudj! Nagyon szorítottalak. Azt hiszem, zavarba hoztalak. – Elnémult, aztán pár lépés után folytatta. – Tudod, te hosszú távra tervezhetsz, én pedig nem.

– Nem értelek – Zsuzsa a fiú tekintetét kereste. – Furcsákat beszélsz.

Végre egymásra talált a pillantásuk.

– Tudod, ez a mai este is olyan emlék lesz, amire hosszan emlékezhetem – válaszolta Satya hosszabb szünet után.

– Egyre rejtélyesebb vagy.

Lefutott a szalag a gépről, elhallgatott a zene. A párok várakozva álldogáltak egymással szemben a terem közepén, míg valaki új műsorról gondoskodik.

– Elmegyek – súgta a lány fülébe Satya, és megint közelebb lépett hozzá.

– Most? Még van hátra fél óra.

– Félreértettél – mondta még mindig halkan. – Nem a buliból megyek el, hanem innen.

Zsuzsa végre megértette.

– Úgy érted, hogy innen?

– Úgy – jobb kezével elengedte egy pillanatra a lányt, és körbemutatott. – Ebből a legvidámabb barakkból.

– Ki? – Zsuzsa a fejével meghatározhatatlan irányba intett. Ez egyet jelentett azzal, megértette a fiú szándékát. – Kimégy?

Satya bólintott.

– Remélem, nem raktam túl nagy terhet rád azzal, hogy elmondtam, de úgy éreztem, el kell búcsúznom tőled. Eddig senkivel sem jártam, viszont te vagy az a lány, akivel járnék, ha időben rád találok.

Zsuzsa szíve megmelegedett ettől a vallomástól. Ismét közelebb lépett a fiúhoz, Satya folytatta a megkezdett mondatot.

– Ha nem lőnek le a határon, és szerencsésen kijutok innen, egészen biztosan találok magamnak odakint lányokat. Alighanem megnősülök egyszer, de terád az otthonommal együtt fogok emlékezni, és az más minőség. Életem egyetlen itthon kapott csókját te adtad nekem, és azt nem felejtem el soha. Az első szerelmet, az első csókot mindenki alaposan megjegyzi. Ott a kalyibában, a vihar elől hozzám búvó lány emléke, a hazát jelenti majd a távolban.

Nehéz titkot osztott meg vele Satya, ám ezt Zsuzsa nem tekintette tehernek. Az ország vezetése a disszidálást kudarcként élte meg, mert akik az örök búcsú biztos tudatában elhagyták a hazájukat, azok végletesen kemény ítéletet hoztak a közállapotokról, és ezzel a vezetés dicstelen bizonyítványát állították ki. Zsuzsa azonban a fütyült a politikára, noha a szülei hangulata meghatározta a gondolkodását. A szívében lakozó emberség azonban részvétet ébresztett benne a fiú iránt az óriási veszélyt rejtő lépés előtt.

A disszidálás többet jelentett annál, hogy a távozó többé nem láthatja a szülőföldjét, itthon maradt szüleit, barátait. Komoly életveszéllyel számolhatott, aki nekivágott a vasfüggönynek.

– Jól meggondoltad? – kérdezte Zsuzsa.

– Jobb, ha nem tudsz meg tőlem mindent, sajnos muszáj mennem.

Bágyadt ritmusban szólt a zene a magnóról, ezért nyugodtan beszélgethettek a lassú tánclépések mellett.

– Tudod, muszáj mennem – ismételte, és megint elnézett a lány feje felett.

Zsuzsa abbahagyta a táncot, maga után húzta a fiút, és indult vele a folyosó felé. Úgy látszott, mintha megszomjazván, a büfé felé vonulnának, ám az ellenkező irányba kanyarította Satyát. – Adok neked valamit búcsúzóul.

A folyosó kanyarulata mögött sötétek maradtak a lámpák, előbb kis félhomályt találtak, majd egy könyvtároló szekrény mögött szinte teljes sötétség honolt. Ide irányította a fiút. Karjait nyaka köré fonta, és egészen közelről, szemébe nézett, és tovább beszélt.

– Nehogy azt hidd, bárkinek osztogatom azt, amit kapsz! Én komolyan szeretem Bögit, de emlékszem a nyárra, és szerintem érdemtelenül bántam veled. Emellett azt hiszem, én tarthatnálak itt a hazánkban, ha korábban találkozunk. Sajnos megkéstél, és csak annyit tehetek, adok egy kis útravalót. Remélem ez, megóv téged a rád váró viszontagságoktól!

Mély lélegzetet vett, de beszéd helyett lágyan, szeretettel megcsókolta a fiút. Közben őszintén gondolt arra, ezzel nem csalja meg a barátját. A nővér a lázas beteg homlokára teszi a kezét, enyhíti vele a forróságot, az is testi érintkezés, mégsem szerelem, mint ahogy a szeretet sem az, ami a búcsúzóul adott ölelést fűti. Ez a csók a hazáját elhagyó fiúnak jár, és az itthon maradó lányok nevében adja.

Minden magyar lány nevében.

Egyetlen hosszú csókot adott, folytatás nélkül.

– Ez kísérjen, és vigyázzon rád az úton!

Ami ezen az estén történt, az örökre a kettőjük titka maradt. Zsuzsa soha sem látta szükségét, hogy elmondja Böglyösnek, és lelkifurdalása sem keletkezett emiatt.

Három hét múltán, Január közepén kapott képeslapot Capuából, a menekülttáborból.

 

„Kedves Zsuzsa!

Itt már jó az időjárás. Nem tudom otthon meddig tart még a tél, szívesen küldenék keveset abból a napfényből, amelyik felettem ragyog.

Néha gondolj rám, én is emlékezni fogok Rád!”

 

Nem írhatta meg, hol és hogyan jutott át a határon, akkor sosem érkezik meg a címzetthez a képeslap. Emberek százai foglalkoztak azzal, hogy a nyugati küldeményeket ellenőrizzék, van-e benne lázító, csábító szó.

 

–  8 –

 

Tíz óra körül langyos hangulatban indult a szilveszteresti bál a művelődési házban. A társaság vegyesnek ígérkezett, Gábor felmérte a terepet, és azt látta, nehéz lesz szórakoztatni a mindenféle réteget képviselő közönséget.

Tíz évestől hetven évesig minden korosztály képviseltette magát a rendezvényen, és a traktoristától a festőművészig terjedően mindenféle műveltségű ember alkotta a közönséget. A változó igényeiknek megfelelni, lehetetlennek látszott. Gábor sokszor állt szemben ilyen vegyes összetételű, szórakozni vágyó társasággal, ilyenkor általában olyan zenészek vették körül a színpadon, akik megszokták a stílust, amelyik a sokféle ember szórakoztatására alkalmas. Most kezdőnek számító barátai szegődtek mellé a kalandra.

Azt tervezték éjfélig langyos zenét játszanak, egyszerű és ismert slágereket. Persze ezeket is áthangszerelték, mégis fintorgott a kissé kedvetlen közönség. A fiatalok azért, mert más zenére vágytak, az öregebbje pedig azért, mert utálták az elektromos gitár hangját. A harmadik vagy a negyedik szám után megállt a zenekar előtt, egy zsíros hajú, kopott ünneplőt viselő férfi. Komikusnak látszott a magas, százhetven, száznyolcvan centis fiatalok előtt, akik az arasznyi pódiumon álltak, és óriásnak tűntek az alig százhatvan magas ember feje felett.

– A Sej haj Rozit tudjátok-e? – kérdezte. Mindkét kezével a zsebeiben matatott, zakója szétcsapott szárnyai között piros színű nyakkendő lifegett, egyenruhához tartozó darabnak látszott.

– Tudjuk – felelte indulatait leküzdve Gábor.

– Akkor mire vártok! – ripakodott rájuk a férfi. –  Játsszátok el!

Gábor tartott a botránytól, ezért grimasz és fintorgás nélkül pengette a bevezetőt. A többiek elkapták a hangnemet és a ritmust, lassan felzárkóztak mögé.

– Ez nem az! – méltatlankodott a férfi.

– Dehogynem az. A refrénnél majd ráismer.

Tovább játszottak, és néhány taktus után sokan felismerték a dalt, aztán a refrénhez értek, és spicces hangon rázendítettek.

„Sej, haj Rozi! Vasárnap kirándulunk!”

Gábor pontosan ezt kívánta elkerülni. Egész életében ezeket a perceit utálta legjobban a szeszgőzös éjszakáknak. Ilyenkor szokott elmenni a kedve a muzsikálástól, mégis mindig erőt vett magán, és kiszolgálta a kocsmahangon éneklőket.

Véget ért a szám, a kultúrház igazgatója mögéje somfordált.

– Óvatosak legyetek a vén marhával, ő a Munkásőrség kerületi parancsnoka.

– Aha – nyugtázta Gábor az értesülést.

A szám végével leállt a tánc, és megint odaperdült eléjük a férfi.

– Aztán a didi nótát ismeritek-e? – kacsintott egyet, mintha valami bizalmas titkot osztana meg a zenészekkel.

– Amerikai zenét játsszunk? – Gábor megpróbált kitérni a kívánság teljesítése elől.

– Mi az, hogy amerikai? – a parancsnok megdühödött. – Tudom a szövegét, tiszta magyar – pördült egyet a sarkán, a kezét esetlen balerina módjára a magasba csapta, és úgy kántálta.

„Add ide a didit!

A didit nem adom!

Én a didit oda nem adom

dom

dom

      dom.”

– Szerinted ez amerikai?

Gábor nem bújhatott ki a válasz alól, hiszen ő provokálta a kérdést, noha nem vágyott rá, hogy szilveszter éjszakáján kiselőadást tartson a lakodalmas zene történetéből.

– Ezt a szöveget a Keleti pályaudvar körüli kocsmákban költötték ehhez a dallamhoz. Először az amerikai katonáknak énekelték a háborúban ezt a dalt, az Andrews nővérek, akkor lett belőle sláger.

A parancsok elvigyorodott a hallottak után.

– És hogy van tovább a mese? – közelebb hajolt hozzájuk, lehalkította a hangját. – Kirakták azok a nővérek a didit katonák előtt? – röhögött egyet csendesen, mint aki pikáns viccet mesél.

– Nem hiszem, mert ők nem járnak a Makk Hetesbe.

– Ugyan már! – a parancsnok hangosan felröhögött. – Biztosan kirakták, hiszen amerikaiak, azoktól meg minden kitelik.

Megint tett félfordulatot a sarkán, a keze megint a magasba lendült, és a válla felett szólt hátra a zenészeknek.

– Nem érdekelnek azok a nővérek! Én a didit akarom! – Indult az asztalához, elkapta a feleségét, és cibálta a táncparkett közepére. – Játsszátok már!

Az asszony kényszeredetten követte a kapatos férfit a parkettre. Látszott rajta, vonakodik a duhajkodástól, az otromba gesztusokkal gajdolt pikáns szövegtől, mégis engedett a késztetésnek, és kényszeredetten vele tartott.

A fiúk fanyalogva fogtak bele a zenébe.

Míg a műsor elején a közönség volt rosszkedvű, a zenekarnak most savanyodott meg igazán a hangulata.

– Egész este ilyen marhaságot játsszunk? – kérdezte a szaxofonos.

– Szerencse, hogy a Csipkés kombinét még nem írták meg! – szólta el magát Anna, mire néhány zenész értetlenül nézett rá.

– Nyugalom! – intette őket Gábor. – Éjfélig az övék vagyunk, aztán a fiataloknak játszunk.

Ment a kívánságműsor két órán keresztül, csak tizenegy körül tartottak kis pihenőt.

A Himnuszt néhányan enyhén pityókásan énekelték azok közül, akik az eddigi két órában szórakoztak.

Éjfél után aztán új stílusban szólaltak meg a hangszerek. Monty Csárdása nem popzenének született, mégis a fiatalokat hívta táncba, ők ismerték a gitárra írt feldolgozást. Gyorsan megváltozott a hangulat. Az igazgató udvarias talpnyalással rákényszerítette a parancsnokot, törődjön bele, hogy az ifjúság is szeretne táncolni. Mivel a Munkásőrség helyi kisistene kedvére kimulatta magát, hát nagy kegyesen legyintett. Belenyugodott abba, éjféltől a fiatalok kedvencei szólnak. Feleségével együtt felkerekedett, és félrevonult egy kisebb szobába kártyázni.

Lassan megtelt a terem. A rádióban véget ért a kabaré, és a helyiek közül sokan hagyták magára otthonukat, hogy másutt nézzenek szórakozás után. Főleg húsz év körüliek jöttek.

– Valami rockot tudtok-e? – kérdezte az egyik farmernadrágos fickó a csárdás végeztével.

– Ez jó lesz? – kérdezte kajánul Gábor, és belecsapott a húrokba.

 

Egy, két, három vagy

négy, most rázd!

 

öt, hat, hét és

nyolc most rázd!

 

kilenc, tíz, rázd míg,

a vén Föld jár!

 

Rajta hát!

Amíg a bár bezár!

(DeKnight – Freedman: Rock around the clock)

 

A közönség először hallotta magyarul ezt a zenét. Akik ismerték, meglepődtek, mert magyarul szól a rock’n’roll himnusza, ám a szövegen kívül minden tökéletesen eredetien hangzott, így az első döbbenetet leszámítva, élvezték a műsort. A mólés besúgók megnyugodtak, hiszen a megbízatásuk arra szólt, hogy a nyugati zenétől óvják meg a fiatalokat, ezt pedig magyar nyelven énekelik, tehát nem lehet amerikai.

 

 



A lap tetejére


 

 Tizenegyedik fejezet – Szakítás

 

 

–  1 –

 

 

Gábort januárban megint megkereste a kultúrház igazgatója.

– Jól átvertétek a Munkásőrség parancsnokát! – kacsintott cinkosan. – Kitűnően érezte magát, és szerinte nyugodtak rátok bízhatom a fiatalság szórakoztatását.

– A parancsnok ostoba – állapította meg Gábor.

– Az hát, ettől még kivételesen igaza van. Szeretném, ha rendszeresen fellépnétek nálunk.

– Mi is szeretnénk, de mennyire szól bele bárki a munkánkba?

– Amíg nem hangoljátok magatok ellen a KISZ-vezetőket meg a társaikat, felőlem játszhatjátok a közönségetek kedvenc zenéit. Úgy látom, jól keveritek a kártyát, és bízom bennetek.

– Mikor kellene játszanunk?

– Vasárnaponként délután öttől tízig. Tudok rá pénzt szerezni, kaphattok némi fellépti díjat.

– Az jó, mert a cucc pénzbe kerül még úgy is, hogy a javát az iskola szerezte be.

– Sok pénzre ne számítsatok, inkább a büfét meg hébe-hóba a taxit tudjátok belőle kifizetni.

 

–  2 –

 

A tanítás első napján, néhányan hiányoztak az iskolából, Satya neve mellé is odaírták az osztálynaplóba a távollétet jelölő betűt. A hideg beállta után mindig akadt néhány influenzával vagy megfázással küszködő gyerek. Úgy vélték, Satya elkapta a szokásos egyszerű betegséget.

A hiányzók két-három nap után meggyógyulnak, és mások kerülnek fel a tábla balsarkára, ahová a mulasztókat a hetes felírja. Satya neve azonban egész héten a távollévők között szerepelt.

– Tudjátok, hogy mi a baja? – kérdezte az osztályfőnök pénteken.

Nem jelentkezett senki, kevesen barátkoztak a túlkoros fiúval. Egyedül Zsuzsa ismerte a hiányzás okát, ám ő óvakodott attól, hogy kiadja a bizalmasan kapott információt.

Hétfőn az osztályfőnök megkért egy fiút, látogassa meg a hiányzót. Tőle tudta meg másnap az osztály a hírt, Satya disszidált. Csendben áthúzták a lapot az osztálykönyvben.

Zsuzsa mélyen hallgatott arról, ő a karácsony előtti utolsó tanítási napon tudta, mire készül a fiú.

Vasárnap Bögivel táncolni mentek, pótolni akarták a kihagyott szilveszteri bált.

Az év utolsó napján a Fehér szülők nem engedték el egész éjszakára a lányukat, és ezt a fiatalok morgolódás nélkül tudomásul vették. Általában kevés akadályt állítottak eléjük, ezért azt a néhányat, amit a felnőttek fontosnak tartottak, igyekeztek megértéssel, zokszó nélkül elfogadni.

Úgy gondolták, a szilveszteri buliról lemaradtak, ezen a hétvégén kis délutáni tánccal pótolhatják a kihagyott alkalmat, és az év első vasárnap délutánján meghallgatják a művelődési ház aulájában játszó barátaikat – a gimi zenekarát.

Pénteken került ki a környék hirdetőtábláira két kis formátumú plakát, amely a Kilián Gimnázium zenekarának klubestjét hirdette. Alig lézengtek fiatalok a bejáratnál.

Az igazgató számított a langyos érdeklődésre, de Gáborékat elkedvetlenítette a kongó előcsarnok látványa. A szerződés persze kötelez, így pontban ötkor elkezdték a műsort, és nem álcázták a zenéjüket lakodalmas mulatságnak. Mindjárt a repertoár javát vették elő.

A jelenlévők közül még kevesen hallották az együttest játszani. Szilveszterkor másfajta közönség látogatta a házat, most a meglepetés erejével hatott a megszólalás az új hallgatóságnak.

Az odalátogató tinédzserek megdöbbentek a tökéletes hangzástól, amely a hangerőben, a hangkép tisztaságában és az előadásban megnyilvánult. A szövegtől eltekintve az eredetivel teljesen egyező muzsika felkeltette a figyelmüket. Eleinte mozdulatlanul füleltek, aztán ki mennyire tudott, táncolni kezdett a ritmusra. Néhányan rongylábaztak, azokat a jegyszedő tapintatosan megkérte, fékezzék magukat. A kultúrház személyzete tartott a rendőröktől.

Hat óra körül, még mindig kevesebben lézengtek annál, mint amire számítottak, és akik frissen érkeztek, azok közül is továbbálltak néhányan. A zenészek elszontyolodtak.

– Nyugalom – vigasztalta őket Anikó. – Ez az első délutánunk. Szerintem azok, akikhez a mi zenénk szól, még nem tudják, mit kaphatnak tőlünk, ezért hiányoznak.

Válaszul hümmögtek, játszották a közömböst, és mindegyikük rossz hangulattal küzdött. Számítottak sok mindenre, rendőri akadékoskodásra, részegekre, tomboló fiatalokra, és a jó ég tudja mire, érdektelenségre nem.

Aztán a hétórás szünetben megélénkült a környék, egyre-másra szaporodtak a kabátok a ruhatárban. A jövésmenésben felbecsülhetetlen volt a frissen érkezők száma. Sokan kint cigarettáztak az előtérben, mások sörért álltak a büfé előtt.

Belecsaptak a húrokba. A kis dobogóról az egy órával korábbinál biztatóbbnak látszott a létszám. A hangerőt ütközésig feltekerték, a visszhangosítót bezengették, Gábor belekezdett egy népszerű, gyorsritmusú gitárszólóba. A szólógitár hangja szinte úszott a levegőben, beterítette a termet.

A hangok kijutottak az előtérbe, az udvarra, a vécékbe és mindenhová, ahol a szünet idejét töltötték a vendégek. Fél percen belül mindenki előkerült, és a teremben tolongás támadt. Néhányan hiába kerestek helyet az asztalok között a tánchoz, ők a bejárat környékén pörgették párjukat.

Kiderült, a langyosnak látszó érdeklődést meg a belátogató fiatalok gyors távozását annak köszönhették, hogy mindenki elszaladt néhány barátjáért. Hívták a cimborákat, hadd hallgassák ők is a remek zenét. Hét óra körül érkeztek vissza a barátaikkal azok, akik legelőször távoztak.

Egy csapásra megváltozott a hangulat. Feledték a szilveszteri langyos slágerzenét, a fiatalok igényeit kielégítve játszottak, énekeltek. A külföldi rádióműsorokból ismerős slágereket hatalmas ováció fogadta. Először kaptak ízelítőt a sikerből, és ettől megrészegülve, kipirult arccal fogadták a lelkes tetszésnyilvánítást. Nyolckor elfelejtettek pihenőt tartani.

Tízkor, a buli végén jó hangulatban pakolták el a hangszereket.

Anikó tizenegy előtt pár perccel ért haza. A szülők előre értesültek arról, hogy a lányuk későn érkezik, mégis mogorva fintorgással vártak rá.

– Ez mostantól mindig így lesz? – dühöngött az anyja.

– Ezt már megbeszéltük – hárított Anna kitérően. Nem érzett kedvet ahhoz, hogy vasárnap éjszaka a napirendjéről vitatkozzék, kifárasztotta őt az este. Eleinte a munka hiábavalósága nyomasztotta, aztán pedig a hatalmas sikertől került korábban ismeretlen, felfokozott lelkiállapotba. Elfáradt, de jólesően.

– Úgy gondolod, hogy eztán erről nem beszélhetünk? – dohogott tovább az anyja.

– Ha zavar benneteket, hogy ilyen későig vártok, feküdjetek le nélkülem. Kiskoromban hozzászoktam a sötéthez.

– Persze! Aztán majd egyszer az lesz belőle, éjfélkor jársz haza.

– Látom, nem hagy békén titeket a gondolat, hogy a magam útját akarom járni.

– Utálom, ha ilyenkor császkálsz haza!

– Elkerülhetitek – Anna megunta a vitát. – Zárjátok be előttem az ajtót, Gáboréknál találok magamnak fekhelyet.

– Már csak az hiányozna! – az anyja elkönyvelte döntetlent, és magára csukta a hálószoba ajtaját.

 

–  3 –

 

 

A következő vasárnap, már öt előtt tolongtak a fiatalok az aulában, és kezdésre, amikor felhangzott az első zeneszám, megtelt a terem. Úgy látszik, szájról szájra járt a hír, a Kilián Gimnázium zenekara eddig sosem hallott dolgokat produkál. A rajongók tolongtak a zenekar körül, és sokan sörrel a kezükben ácsorogtak, úgy hallgatták végig az egész estét anélkül, hogy elmozdulnának a helyükről. Mintha koncerten lennének.

Január végére rendszeressé váló tolongás alakult ki a bejáratnál, és egy túlbuzgó járókelő kihívta a rendőrséget a lármás jelenet láttán.

– Ebből baj lesz – sejtette meg Gábor. – Ha rendszeressé válik a tumultus, és ideszoknak a rendőrök, hamarosan rosszhírünket keltik a hatóság előtt.

Gábor emlékeiben ott éltek azok a rémtörténetek, amelyek az állandó helycserékre kényszerített együttesekről terjedtek Pesten a hatvanas években. A kedvelt előadók fellépéseit nem merték betiltani, de sok hatósági zaklatást kellett elviselniük. Két-háromhavonta kereshettek újabb helyet maguknak. Bárhol megmelegedtek, egy idő után kitiltották őket onnan a rendőrségi herce-hurca miatt. Nem vonzotta a lehetőség, hogy velük is ez történjék.

– Hogyan veszed elejét a tolongásnak nagyokos? – kérdezte a dobos.

– Egyszerűen. Tagságit adnunk ki. Aki megbontja a rendet, attól elvesszük. Annyi belépési engedélyt adunk ki, ahányan beférnek a terembe.

Az igazgató pártolta az ötletet, és február elejére elkészíttette a kis igazolványokat. Így is sorok kígyóztak a bejárat előtt a vasárnap délutáni kemény hidegben, de a tagsági elvesztését nem kockáztatták azok, akik a zeneélvezetre vágytak.

Február harmadik vasárnapján, végre fennakadás nélkül jutottak be a szerencsések, akik az előző héten megváltották az igazolványukat. A város szomszédos részeiből, a kerületen kívülről is jöttek vendégek. Érkeztek fiatalok Kőbányáról, Kispestről, és a közeli falvak lakói is értesültek a hírről, a Kilián zenekarát érdemes meghallgatni.

Sötétedéskor vastag, puha hó hullott a felhőkből, kilenc körül abbamaradt a havazás. Igen keményre változott a hideg, a levegő kitisztult, a felhők eltakarodtak az égről. A nyolc-tíz fokos fagyban szikráztak a csillagok, a hó harsogó hanggal roskadt meg az emberek léptei alatt. A műsor után hógolyók repkedtek a járda felett, amerre a fiatalok elhaladtak.

Anna és Gábor a buszmegálló felé vették az irányt.

– Pont olyan hideg van, mint tavaly ilyenkor.

– Tavaly ilyenkor ezerkilencszázhatvan februárjában, enyhe tél járta – felelte Gábor, és kesztyűs kezei közé fogta a lány kezét.

– Előző életünk utolsó februárjáról beszélek. Nekem a tavaly azt jelenti, egészen huszonharmadikáig. Akkor lesz egy éve annak, hogy ideérkeztünk.

– Emlékszem rá. Kutyául szenvedtünk a hidegtől. Majdnem húsz fok hideget mutatott az egyetem falán a hőmérő, most sokkal enyhébb az időjárás.

Beérkezett a busz, teljesen üresen. A város belső kerületei nem vonzottak senkit vasárnap eset tízkor.

– Gyorsan elszállt ez az év – Anna lezöttyent a jégvirágos ablak melletti ülésre.

– Gyorsan bizony, és még alig tudunk valamit a feladatunkból – Gábor óvatosan a lábai közé állította gitárját. – Szeretnék végre határozott útmutatást látni arra nézve, mi végre kerültünk vissza ide!

– Attól tartok, ránk vár a rejtvény megfejtése. Bárki küldött minket vissza, titokban tartja előttünk a céljait. Vagy megtaláljuk nélküle a feladatot, vagy hiába éljük végig a következő ötven évet.

– Nagyon hülyén érezném magam, ha eredménytelenül találgatnánk, mire van az egész csodatétel – mondta Gábor. – Meglehet, hogy hiába várjuk a magyarázatot a küldetés céljáról, de bízom abban, kiokoskodjuk a lényeget segítség nélkül.

Anna nem válaszolt. Fázósan gubózódott össze a kabátjában. A fiúnál keresett meleget, egészen bebújt a karja alá.

– Egy évvel ezelőtt kiderült, mi lesz a sorsunk, és sírva fakadtál. Azóta én megbékéltem a történtekkel. Te hogy állsz ezzel?

– Egy ideje határozottan élvezem – Anikó az ablak jégmezejére rajzolódó, állandóan születő, majd elenyésző köröket bámulta. Az utcai lámpák fénye játszott az üvegen. – Tetszik néhány dolog – Újra a fiú felé fordult, és rámosolygott.

Gábor egy válaszmosollyal nyugtázta a gondolatot, és másról kezdett beszélni.

– Azt hiszem, egyelőre nincs egyéb dolgunk, mint beilleszkedni ebbe a világba, mégpedig másképp, mint amikor először éltünk itt. Befolyásra kell szert tennünk.

– A jelenlegi ténykedésünk erre kiválóan alkalmas – vélekedett Anikó.

– A zenére gondolsz?

Anna bólintott, Gábor másként látta.

– Már gondolkodtam rajta, szerintem ez tévedés. A zene és a hozzákapcsolódó szöveg erre kevés. Első életünkben a nálunk sokkal tehetségesebb emberek sokkal jobban zenéltek, mint mi, és ők sem fordították meg a történelem menetét. Valószínűleg nem rajtuk múlott.

– Előre tudjuk a következő öt évtized eseményeit.

– Ez nem visz előbbre bennünket – ellenkezett tovább Gábor. – Nemhogy jobbnak érezném magam az Illésésknél meg a többieknél, hanem tudom, hogy sokkal tehetségtelenebb vagyok náluk.

– Kevés az önbizalmad.

– Megvan a tisztánlátásom. Csak rágnám a ceruza végét, ha ők nem kövezik ki előttem az utat a korábbi életemben, és biztos vagyok benne, ha ezen az úton bárki eljuthatna valahová, akkor a csodatévő helyettünk inkább őket fiatalította volna vissza. Korábbi ismereteik birtokában, ők ma sokkal hatékonyabbak lennének az egykori személyiségüknél. Nálam mindenképpen többet tehetnének ebben a műfajban.

– Akkor miért érünk el sikereket? – vitatkozott tovább Anikó.

– Megeshet, hogy nincs jelentősége az egésznek – töprengett a fiú. – Esetleg szükséges ez a kis kitérő ahhoz, hogy eredményesen harcolhassunk a céljainkért, de lehet, ez mindössze mellékes hozadéka az egésznek. A zenei siker nem feltétlenül zárja ki a célba jutást, és nincs előttünk korlát a szabad cselekvésben. Azt hiszem, nem magasodnának előttünk természetfeletti gátak, ha a karrierünk építgetésével foglalkoznánk, de ez nekünk kevés. A velünk történt varázslat többre késztet bennünket.

Anna megrázkódott. – Fázom – még szorosabban belebújt Gábor ölelésébe. – Otthon újabb ütközet vár rám, és az foglalja le a gondolataimat.

 

–  4 –

 

Két nap múlva, ismét együtt töltötték a délutánt a Kozári utcai lakásban. Megint szóba került az egy évvel korábbi pillanat, amikor a Sámán naplójának lángra lobbanásakor áthelyeződtek ifjú testükbe, ötven évvel korábbra.

– Nem helyi összeütközésekről van szó – Gábor ott folytatta a jövőn való elmélkedést, ahol két nappal korábban felfüggesztették. – Tavaly otthagytuk a harmadik évezredet. A világháború már a valóságban zajlott. Még nem nevezték annak, de a konfliktusok sora körbeérte a Földet. A kis csetepatékon már túljutott a világ, igazi ütközetek zajlottak az egész Földön. Nem egy kábítószert termelő apró diktatúra állt szemben valamelyik fogyasztó állammal, hanem hatalmas országok élesítették a rakétákat hasonlóan nagy országok ellen. Az oroszok elveszítették világhatalmi pozíciójukat, a régi csatlósállamok felett a Kínai Népköztársaság gyakorolta a hatalmat, közben India támadása ellen védekeztek. Hatalmassá duzzadt mohamedán államok gyűrtek maguk alá bárkit, aki nem Allahban hitt, és a szegénysorban tengődő fejlődő országok terrorista kiképzőbázisokat tartottak fenn bárki ellen. Meddő gondolat azt hinni, mindezt megelőzhetjük azzal, ha írunk egy jó dalt.

– Mi van, ha mégsem a dalszövegeink jelentik a megoldást? – vetette közbe Anna.

– Egyáltalán mit tehetünk a katasztrófa elhárításért? – tépelődött tovább Gábor. – Mivel idézhetünk elő lényeges változást a történelemben? Minek elég nagy a súlya ehhez?

– Éppen te meséltél nekem egy novelláról – emlékeztette rá Anna. – Abban egyetlen meggondolatlan lépés a dzsungelbeli ösvényen más útra terelte a történelmet. Elég bő a fantáziánk ahhoz, hogy összefüggéseket találjunk közöttünk, és a nagypolitika között.

Mindketten elhallgattak, mert elbizonytalanodtak.

– Először vegyük lajstromba azokat az eseményeket, amelyek komolyan hatottak a történelemre – javasolta Anna. – Jobb, ha sietünk vele, amíg megvannak az emlékeinkben a fontos adatok. Ötven év történelme rengeteg, és lassan elfelejtjük a részleteket. Ketten még összegereblyézhetjük azokat a lényeges pillanatokat, amelyek számítanak.

– Teméntelen ilyen pillanatot idézhetnénk fel – felelte lehangoltan Gábor. – Tényleg jó lesz, ha igyekszünk.

– Próbáljuk meg! – Anna kinyitotta az egyik füzetét, az utolsó lapon. Arra készült, hogy hátulról előrefelé jegyzetel majd benne.

– Hohó! Ezt felejtsd el! – tiltakozott Gábor. – Képzeld el, ha valaki egy leckét keres a táskádban, és véletlenül rálapoz a jegyzetre, amelyiken azt írod, Kennedyt lelőtték Dallasban, 1963. november 22.-n.

– Igazad van – Anna keresett egy olyan füzetet, amelynek a középső lapjai még üresek, és kitépte. – Ezt külön kell tartanunk, ehhez senki sem férhet hozzá.

Mindjárt felírta az első adatot, a Kennedy gyilkosság időpontját.

– Mennyivel könnyebben feldolgozhatnánk ezt Excel táblában – mondta. – Ott olyan szempontok szerint rendezhetnénk az adatokat, ahogy éppen ésszerűnek látjuk.

– Jobb, ha erről is hallgatunk. Az első asztali számítógépről még két évtizedig nem sejthet senki. Simonyi 1981-ben alakította át a programját Bill Gates kívánsága szerint, addig senki sem tudott az Excelről, és az még húsz évre van tőlünk.

– Mondj még fontos dátumot!

– 1991. augusztus 21. A Gorbacsov elleni halálos merénylet dátuma. Akkor lőtték le a peresztrojkája miatt.

Anna felírta a dátumot.

– Folytasd!

Gábor kapásból idézte a következő dátumot.

– 1993. május 27. A Moszkvát ért atomtámadás napja.

– Micsoda hisztéria lett belőle. Mindenki a világvégét jövendölte, aztán mégis túléltük az ezredfordulót. – Anna ezt is feljegyezte.

– Majdnem húsz évvel éltük túl az atomtámadást. Lehetséges, éppen a világvége köszöntött rá a hétmilliárd emberre, amikor távoztunk abból a korból. Meglehet, hogy azt a világot tényleg utolérte a vég.

– Lehetséges, ám a mi szempontunkból ez aligha fontos dátum. Ha a nagyhatalmak atombombákat dobálnak egymás fővárosaira, felesleges a történelem helyes irányba terelésével kísérletezni. Egy vagy két ember ereje ehhez kevés, bármennyire markáns egyéniségekről legyen szó, de ne legyünk elbizakodottak! Ne képzeljük magunkról, hogy különlegesen fontos személyiségek lennénk! – Anna elgondolkodva gyűrögette a papírlap sarkát.

Gábor megigazította a tüzet a kályhában. Fellobogtak a lángok, és kis széngázfelhő csapott ki a felső ajtón. A kémény alig nyelte az égéstermékeket, így máshol keresett kiutat a füst. Elfintorodott a kénes szagú levegőtől, és résnyire kinyitotta az ablakot.  

– Szerintem sok ilyen pillanatot találhatnánk. Hitlert számtalan alkalommal fenyegette a bukás, míg egyszer merényletet követtek ellne, azt meghiúsítottak. Korábban viszont megállíthatták volna.

– Merényletről beszélsz! Képes lennél valakit lelőni? – hitetlenkedett Anna.

– Ezzel a gondolattal még nem foglalkoztam. A borbárót, aki a pokróc miatt kergetett, hirtelen haragomban esetleg hasba szúrom, ha muszáj, de megelőztük a bajt másképp. Úgy hiszem, ez elsősorban motiváció kérdése. Ha a jövő a tét, vagy a gyerekeim élete forog kockán, esetleg képes lennék rá. Az kérdéses, hogyan számolok el magamban a megölt ember életével később.

A sortűz járt az eszében, amelyik a fiai életét kioltotta. Még mindig fortyogott benne annyi indulat, amennyitől habozás nélkül elvágná a nyakát annak a gazembernek, aki a gyilkos fegyvert fogta a háztetőn, és a parancs kiadója sem járna jobban.

A felmelegedő szobában lekívánkozott róluk a pulóver meg az iskolaköpeny.

Aznap nem írták össze az általuk megélt történelem fontos dátumait.

 

–  5 –

 

Egyre szélesebb körben elterjedt a híre a vasárnapi klubdélutánoknak. A tagsági igazolványok már kincset értek, aki megszerezte, dicsekedett vele. A lányokat persze anélkül is beengedték, amíg megtelt a terem.

Elolvadt a hó, aztán megjelentek az első virágok a fákon és kitavaszodott.

Annának és Gábornak változatlanul könnyen ment a tanulás, szinte még ismétlésnek sem tartották a felkészülést. Elégendőnek bizonyult, ha figyelnek, amikor a tanár leadja az anyagot, néha ezt is unalmasnak tartották. Felnőtt életük évtizedei alatt nem gondolták, de annyit tanultak pótlólag, annyit foglalkoztak a tudnivalókkal, hogy a gimnáziumi anyag mélyen beleivódott az agyukba, és onnan fáradság nélkül előjött, ha a szükség kívánta.

Különmunkákra is futotta erejükből. A jó idő beköszöntével Gábor tovább készíthette mindenféle vasmunkáit, kerítéseket, kapukat, terasztetőket, korlátokat, Anna idejét pedig teljesen kitöltötte a korrepetálás. Néha hagyatéki okmányokkal, külföldön megjelent újságcikkekkel keresték fel, a pontos fordításért fizettek neki.

A családi civódások zavarták csupán a langyos-kellemesen múló időben a hangulatukat. Anna szülei egyre mogorvábbak lettek, egyre többször kötöttek bele a lányukba, és Gáborral is sokat gorombáskodtak.

Napról napra, hétről hétre fagyosabb lett a viszony közöttük.

Faragóéknál az idősebb korosztály önmagával is háborúban állt. Faragó egyre többször maradt ki késő délutánig, aztán mindenféle okból elmászkált otthonról. Faragóné nyugtalankodott, féltékenykedett, ám semmi konkrétumot nem tudott, ezért a közöttük kirobbanó nyílt viszály még váratott magára, a veszekedések viszont állandósultak. A civakodásnak legtöbbször a fiatalok estek áldozatul, hiszen ők közös ellenségnek minősültek mindkét fél számára.

A tanítás utolsó hetében, Faragóné különös ötlettel rukkolt elő.

– Nyáron lemész Krisztina nénédhez Szentesre – mondta ártatlan képpel, mintha egy kiló lisztért küldené a lányát a sarki boltba.

– Miért mennék? – kérdezte tágra nyitott ártatlan tekintettel Anikó.

– Ott töltöd a nyarat.

Gábor csendes figyelemmel követte a kialakuló konfliktust.

– Munkát keresünk ezen a nyáron is – felelte halk hangon Anna, és közben figyelt, mert érezte, alattomosságot forral az anyja.

– A Gáborkád felőlem annyit dolgozik, amennyit akar, neked nincs szükséged arra, hogy munkát vállalj! Megmondtam, Szentesen töltöd a nyarat.

Feszültebb lett a légkör, Faragó kivételesen otthon tartózkodott. A kitörni készülő vihar elektromos sercegése szinte hallható szikrákat vetett a konyha levegőjében. Banos résen állt. Nem kívánt részesévé válni egy komoly veszekedésnek, de készült arra az esetre, ha eldurvul a vita.

– Úgy véled, a tanítás végeztével nyugodtan parancsolhatsz, mert a vakációban nem lephetlek meg elégtelenekkel valamelyik tantárgyból? – kérdezte Anna ingerülten.

– Ne szemtelenkedj! – Élesen csattant Faragóné hangja. – Gáborkád a nyár végére úgyis elfelejt, aztán megint normális gyerek leszel.

– Foglalkozik jóslással? – Gábor ügyelt rá, hogy a hangja közömbösen csengjen.

– Légy szíves te hallgass! – nézett rá lesújtóan az asszony.

– Úgy gondolja, nekem nem osztott lapot? Akkor ne hivatkozzon az én kiagyalt gondolataimra!

– Ezt a lányunkkal tárgyalom meg – sziszegte Faragóné. – Ezt a nyarat Szentesen tölti.

– Eszemben sincs ott unatkozni, és nem vesztek rá semmilyen eszközzel, hogy odamenjek.

– Ne szájalj az anyáddal! – rivallt rá Faragó. – Azt teszed, amit mond!

– Nem megyek Szentesre – tiltakozott Anikó még mindig halkan, de határozottan.

– Azt mondtam, ne ellenkezz! – ugrott fel Faragó a székéről, és hirtelen megemelte a kezét. A mozdulatról látszott, elhatalmasodnak rajta az indulatok, ám Gábor éberen figyelt. Készült erre, és elszánta magát, nem engedi megütni Annát. Az utolsó pillanatban elkapta Faragó csuklóját, és nagyot tekert rajta.

Nemcsak a meglepetés segítette Banost, hanem fiatal, edzett testének energiája meg az a hatalmas tapasztalat, amelyet az élet viharaiban megszerzett addig.

Faragó felszisszent, és kitekert tartásban vicsorgott rá a fiúra.

– Mit merészelsz?

– Nem ütheti meg a lányát – Gábor higgadt hangja nyugalmat, egyszersmind erőt sugallt.

Faragóné ebben a pillanatban veszítette el az önuralmát, és a kredencről felkapott egy elkoptatott, életlen kést, és rátámadt a fiúra. Banos felfigyelt a villanásra, és elengedte Faragót. Az asszony fürgén mozgott, a kis kés pengéje végighasította Gábor pulóverét, és felsértette a bőrt a balvállán.

Gábor befejezte a megkésett fordulatot, kicsavarta az asszony csuklóját, és elvette tőle a kést.

– Elment az esze? – rivallt rá Faragónéra.  – Késsel a kézben? Börtönbe akar kerülni?

Faragó dermedten nézte a pillanatok alatt lezajló rohamot, és sajgó csuklójával foglalkozott. Gábor durva mozdulattal a mellette lévő székre taszította a feleségét.

Faragónét elhagyta az indulat, és meg is rémült attól a lehetőségtől, amivé fajulhatna az incidens, az asztalra borult és fejét a karjára hajtva, hangosan felzokogott. Hozzákezdett a sokat gyakorolt hisztériás jelenethez, az önsajnálat rutinos jajgatásával tűzdelt síráshoz.

– A saját házamban! – sopánkodott hisztériás hangon, mint aki ártatlanul csöppent a konfliktusba.

– Elegem lett ebből – mondta Anikó még mindig indulatok nélkül. Magához tért a meglepetésből és indult a szoba felé. Bentről aztán olyan hangok hallatszottak, amiből arra következtethettek, csomagol. Táska huppant az ágyon, szekrényajtó nyikordult, fiók csusszant.  

Degeszre tömött iskolatáskával, és súlyosan megrakott sportszatyorral került elő újra, rövid idő után.

– Vigyél el innét, kérlek! – fordult Gáborhoz.

– Máris – a fiú ballonkabátja, Anna feléje nyújtott kezében himbálózott.

– Beszédem van magával! – mordult Faragóra, aki még mindig letaglózottan ült az asszony mellett a konyhaasztalnál. Miközben Gábor magára kanyarintotta a vékony tavaszi kabátot, maga előtt terelve a férfit nyitott befelé Anna szobájába.

Faragó a sokk hatására, valamint az elszenvedett fizikai vereség következtében engedelmes bárányként ment a fiúval.

– Tudom, hogy keveset törődik a feleségével, de a fiatalasszonynak, akivel az idejét mostanság tölti, keménykötésű férje van – szól hozzá halk, fenyegető hangon Gábor. –  Ha nem szeretné, hogy Ildikéjének ura a fülébe jutó információ alapján összetörje a maga csontjait, akkor legyen rá gondja, hogy Anikó anyja békességben tölthessen pár napot. Regenerálódnia kell ez után a cirkusz után.

– Miféle Ildiről beszélsz? – adta reflexszerűen az ártatlant Faragó. Gábor megvetően végigmérte.

– A maga felesége fittyet hány a tényekre, mert biztonságosabbnak véli a hazug látszatot a valóságnál. Ez addig tarthat, amíg erről nem muszáj szót váltania senkivel, csakhogy az egész világ tud a maga kis afférjáról azzal a nővel. A férj agyát a maga feleségéhez hasonlóan homály lepi. Ha nagyon vágyik rá, eloszlatom a ködöt.

Gábor félretuszkolta maga elől a férfit.

– Vigyázzon a feleségére, ne csinálhasson semmi ostobaságot! – felkapta a nehéz sporttáskát, amelyet Anna dagadtra tömött a ruhadarabokkal.

Hangosat csapódott mögöttük az előszobaajtó.

– Elegem van abból, hogy közel hetven év tapasztalataival a hátam mögött a szülők kénye-kedvére kitett tinédzsert játsszam – panaszolta Anna a lépcsőn lefelé menet.

– Egyetértek – helyeselt Gábor. – Légy nyugodt, megoldjuk a problémáinkat.

– Nem tűröm el tőlük, hogy ugyanúgy tönkretegyék az életemet, amint azt előző életemben tették.  

 

–  6 –

 

Nyolc óra után értek Banosékhoz. Nem várták őket estére, mindkét felnőtt meglepődött, amikor beléptek az ajtón.

– A segítségetekre van szükségünk! – Gábor a heverőre dobta a nagy sportszatyrot, Anikó pedig a fotel mellé ejtette az iskolaszeres táskát.

– Mi a baj? – nézett rájuk aggódva Banosné.

– Anikónak nincs maradása otthon.

A két felnőtt nem jutott szóhoz a meglepetéstől.

– El kellett jönnie – Gábor röviden beszámolt a történtekről, és ezzel egyértelművé tette a helyzetet.

– Vegyétek le a kabátot, és meséljétek el részletesen, mi történt – tért magához Banos.

Gábor levetette a ballonját, és mutatta a szakadt pulóvert, alatta a kés által okozott horzsolással. Szinte vértelen volt a karcolás, és fájdalom nélküli. Egyértelműen vallott a megtörtént eseményekről.

– Mi a fene ez? – rémült meg az anyja.

– Anikó anyja késsel támadt rám.

Elképedtek a közléstől.

– Minden előzmény nélkül?

Anikó felsóhajtott. – Nem úgy történt. Hazudnánk, ha ezt állítanánk.

Részletesen elmesélt mindent az elejétől a végéig.

– És mi a tervetek, merre lesz kiút ebből a helyzetből?

– Remélem, megértitek, Anikó így nem mehet haza.

– Hááát – Banosné széttárta a kezét – velem alhatsz a hálóban, Gábor meg ellesz itt a kisszobában az apjával.

Egy igazi tinédzser zavarba jön, irul-pirul, és bizonytalankodik, mit szóljon erre az együttérzésre, de Anna már rég elhagyta valódi tizenéves korát. Tizenhét esztendősnek látszott, viszont az életük éppen most fordult arrafelé, amerre kizárólag felnőtt ésszel fordíthatták. Az elmúlt órák viharában egy igazi tizenéves alighanem az engedelmességet választja, vagy felkészül a további összecsapásokra, aztán végül mégis beadja a derekát. Amit tettek, azért vállalták, mert agyuk nem gyermeki gondolatokat termelt, hanem felnőtt válaszokat talált a kérdésekre.

– Köszönöm – felelte egyszerű hangon.

– És aztán? – kérdezte az idősebb Banos. – Mi következik reggel? Mi következik a többi napon?

– Elképzelhetőnek tartom, eltér a véleményetek a miénktől, még talán meg is haragszotok, de komoly lépések várnak ránk – Gábor jó messziről kezdte a megoldás felvázolását. – Anikó végleg elköltözött otthonról.

– Ma este így képzelitek, mert összevesztetek velük. Holnap meggondolod magad – nézett Annára Banos.

– Nem – felelt Anikó helyett Gábor. – Végleges a szándékunk.

– Szándékotok? – Banosné megnyomta a többes szám ragját. – Te is benne vagy a döntésben?

– Benne.

Mindketten haboztak a történet folytatása előtt. Banosék jóindulata többet ért annál, hogy könnyedén elveszítsék. Az ellenséges Faragó szülők haragjával szembenéztek, de ennyi elég volt egy napra.

– Összeházasodunk – nyögte ki végre Gábor.

Az anyja összecsapta a kezét.

– Mit csináltok?

– Hozzámegyek Gáborhoz – ismételte el Anikó.

– Elment a józan eszetek – ez majdnem ugyanúgy a szólt, ahogyan Gábor hűtötte le Faragónét, amikor a konyhakéssel rárontott.

– Próbáljatok megérteni! – kezdte a magyarázkodást Gábor. – Két éve tanulunk ugyanabban az osztályban, és másfél esztendeje járunk együtt. Mindent tudunk egymásról. Sok idősebb jegyespár kevésbé ismeri a társát, mint amennyit mi tudunk a másikról.

Nem beszélhetett arról, hogy ez csupán látszat. A valóságban ennél sokkal régebbi kapcsolat hozta magával ezt a döntést, és az igazságot még ebben a drámai légkörben sem oszthatták meg a szülőkkel.

– Még kiskorúak vagytok!

– Valóban, de már utánanéztem a törvényeknek. Tényleg sok tekintetben korlátozott a cselekvőképességünk, ebből a szempontból azonban engedékenyek a szabályok. Tizenhat éves korunk után házasságot köthetünk szülői belegyezés nélkül.

– És úgy gondolod, ami lehetséges, azt feltétlenül ki kell próbálnotok?

– Nem erről van szó – vette át a folytatást Anna.

Megint hazudni kényszerült. Nem állhatott elő az igazsággal, ötven éve ismerik egymást, vagy azzal, hogy az iskola a számukra semmi újat sem kínál. Minden tudásnak a birtokában vannak már, ami az ott megtanulhatóból fontos, és most azt próbálják ki, miképpen érvényesülhetnek ebben az életben úgy, hogy lerövidítik középiskolás éveiket.

– Régebben eldöntöttük, egymásnak szánjuk az életet, és most érkeztünk olyan probléma elé, ami ezt a megoldást sürgeti. Anyám bosszút forralt ellenünk, mert tanév közben hiába próbálkozott a szétválasztásunkkal. A nyarat használná fel erre, mert ilyenkor hiányzik az iskolai kötelék, és számomra járhatatlan a tiltakozásnak eddig bejárat útja. Idáig eredményesen fenyegetőzhettem, ha korlátoznak, én is korlátozottan tanulok. Év közben megpróbáltak sarokba szorítani, és abban a sarokban, ahol nekem helyet jelöltek ki, semmi keresnivalóm sincs. Úgy érzik, itt az alkalom, és rám erőltethetik az akaratukat. 

Csend követte a helyzetértékelést. A kései alkony lassan ráborult a városra, a szobában terebélyesedett a félhomály. Bénán ültek a helyükön, a történtek emésztése elvonta a figyelmüket a villanykapcsolóról. Sötétben beszélgettek tovább.

– Mi lesz az iskolával? – az idősebb Banos törte meg a hallgatást. – Házasembereknek a gimnáziumban nincs helyük.

– Csak azért járunk a Kilián Gimnáziumba, mert máshová ilyen-olyan rokoni szálak, meg származási kérdések miatt nem vettek fel. Tapasztalhattátok, szinte magolás nélkül lettünk az osztály legjobbjai. Nekünk az kevés, amit itt elsajátíthatunk. Tovább akarunk tanulni, Anna a Közgázra készül, én az ELTE-re. Jobb lesz, ha technikumban érettségizünk. 

– A következő évet sajnos kihagyjuk, aztán estin folytatjuk a tanulmányokat, méghozzá abban az iskolában, amelyik eddig a tudásunktól függetlenül zárva maradt előttünk – folytatta ismét Anna. – Az esti iskolákban felületesebben böngészik a káderlapot, kevésbé fontos a származás, és könnyebben bejuthatunk egy jobb technikumba.

– És miből éltek addig? A zenélésetekből?

Nehéznek tűnt a kérdés, és valódi tizenéveseknek valóban súlyos lenne. Így, hogy egyszer már megtanulták, miképp álljanak meg a saját lábukon, a feladat megoldhatóbb, mint amennyire nehéznek látszik.

– Valószínűleg megélnénk belőle, bár valószínűleg csak keservesen. Ha nyugalmat színlelnénk, és ezt terveznénk, becsapnánk benneteket – mondta Gábor. – Viszont láttatok már dogozni mindkettőnket. Nem félünk a munkától, és tapasztalhattátok, értékek teremtésére is képesek vagyunk. Efelől tehát nem fáj a fejünk. Rendesen munkába állunk.

Banosné ismerte a fiát, tudta, felesleges most nagy vitát kezdeni vele. Ha egyáltalán megváltoztatható a szándéka, akkor arra ma este kevés az esély.

– Nézzétek el, nekem fenntartásaim vannak. Annak ellenére aggódom, hogy együtt érzek veletek, és elviekben igazat adok nektek, de a házasságnak van még más technikai feltétele – Banos bonyolultabbnak látta a dolgot, mint a felesége. Az iskola dolgai valóban megoldódhatnak másként is, és bízott benne, a fiatalok nehézségek árán ugyan, mégis eltartják magukat. Egy fontos kérdés, a lakás kérdése azonban megkerülhetetlen.

– Ne gondoljátok, hogy önző vagyok, vagy kizárólag a vita kedvéért ellenkezek veletek, de valahol laknotok kell. Amíg a bátyád katona, összehúzzuk magunkat, és elférünk itt. Ősszel viszont István leszerel, akkor helyet kell neki adnunk. Nem fogadhatjuk azzal, bocsánat, közben megszaporodtunk, már nincs helyed itthon.

– Mi azt is megköszönjük, ha őszig itt maradhatunk. Magától értetődik, ezt a kérdést meg kell válaszolnunk. Meggyőződésem szerint őszre úgy, mint más, megoldjuk a feladatot – felelte Gábor.

– Azt pedig köszönjük, hogy pofonok meg kiátkozás helyett beszélgetéssel fogadtak minket – toldotta meg Anikó. – Mi sem örülünk annak, hogy váratlanul beözönlött ide a szüleimmel kitört háború minden gondja. Annak ellenére, hogy valami ehhez hasonlóra lélekben már felkészültünk, nem provokáltuk a szüleimet. Szerettük volna, ha érettségi után és sokkal szervezettebben kerül sor ezekre a lépésekre, ám anyámék átlépték a határvonalat. Ezen a vonalon túl a viszonyok nekünk elfogadhatatlanok. Alig várták a pillanatot, hogy lecsaphassanak ránk.

– Jól van, jól van – sóhajtott egyet Banosné, és megölelte Annát. – Egyelőre nyugodjatok meg. Nem dobunk ki benneteket, itt békében lesztek. A továbbiakon még biztosan sokat vitázunk, de a mi módszereink között a pofon nincs ott.

 

–  7 –

 

Másnap mulasztottak az iskolából. A beállt harci helyzetben ez jelentéktelen dolognak számított. Lehetséges, hogy kapnak hat igazolatlan órát, viszont ennek alig lesz súlya abban a bizonyítványban, amelyre az egyetemi felvételihez nincs szükség. Az igazolás kérdése a leglényegtelenebbek közé tartozott.

Hétkor ébredtek, megreggeliztek, aztán indultak a városba, elhozni Anna holmiját.

Otthon körülményeskedve pakolásztak. Sokkal több holmit kellett összecsomagolniuk, mint amennyire számítottak.

– Hová tesszük nálatok ezt a rengeteg kacatot? – nézett tétován a könyvek és ruhák alaktalan kupaca felett Gáborra.

– Szorítunk helyet, ne aggódj! – egyforma magas oszlopokba rendezte a könyveket dobozokba rakáshoz készen.

Anna letörten méregette a ruhák gúláját, amelyet elkerülhetetlenül összegyűr majd.

– Sosem gondoltam, hogy így lopom el a cuccomat itthonról. Vajon mit szól anyád, ha meglátja ezt a temérdek rongyot?

Gábor felállt, átölelte Annát, hogy bátorságot öntsön a szívébe.

– A feleségem ruháit légy szíves ne nevezd rongyoknak! – Magához szorította a lányt, és pár másodperc múlva azt érezte, forró nedvességgel tapad össze kettőjük arca. Szótlanul ölelte Anikót, és a haját simogatta. Csendben várt, amíg elapad a néma könnyáradat.

– Másra számítottál. Ugye? – kérdezte Anna, amikor meg mert szólalni annak a kockázata nélkül, hogy hangos zokogásra váltana a sírós hangulat.

– Arra vágytam, hogy a feleségem legyél. Most teljesül az óhajom. Sajnálom a bánatot, amivel ez jár, de meglátod, túljutsz rajta.

Nagyjából másfél óra elteltével minden rendben, dobozban és szatyrokban állt az ajtó mellett. Taxit hívtak. A sofőr a borravaló reményében látszólag lelkesen lecipelte a holmit, aztán az utolsó csomaggal lecaplatott a lépcsőn, és türelmesen várakozott a kocsijában.

Anna bezárta maga mögött a lakásajtót, és a levélbedobó nyíláson keresztül gyömöszölte befelé a kulcsait.

– Ne! – fogta le Gábor a kezét. Még éppen azelőtt elkapta a kulcskarikát, hogy leszánkázna az ajtó belső oldalán. – Nem teheted.

– Soha többé nem teszem be ide a lábam!

– Méltatlanul bántak veled, az igaz, mégis a szüleid.

– Erről a kulcsról megtudják, nem vagyok kíváncsi rájuk.

– Pont ezt kerülném el.

Gábor maga is meglepődött azon, amit mondott. Az önérzetét megsértették, és a lányukkal való gusztustalan bánásmód miatt megvetette Faragóékat. Mégis jónak látta, ha megakadályozza a haragos búcsúnak ezt a végletes formáját.

– Hosszú, kanyargós út áll előttünk. Joggal haragszunk rájuk, de ahhoz nincs jogunk, hogy a gyerekeinket megfosszuk a nagyszüleitől. Ha valóban örökre elvágjuk a szálakat, csak az egyik nagymamát és az egyik nagyapát ismernék. Mire megszületnek, vissza kell találnotok egymáshoz, és mert neked van igazad, neked kell azt a nagylelkű gesztust megtenni egy idő után, hogy kiengeszteled őket. Jogokat követelünk magunknak, csakhogy a gyerekeinknek is vannak természet adta jogai.

Anna mély sóhajjal Gábor zsebébe csúsztatta a lakás kulcsait.

– Akkor őrizd te! Én egyelőre nem vágyom ide vissza.

 

–  8 –

 

A taxisofőr gyanakodva méregette őket a hosszú várakozás után.

– Remélem, van joguk ennek a sok holminak az elhozásához? Nem lopott szajré, ugye?

Anna fagyos pillantást vetett feléje, ezért inkább nem firtatta tovább a kérdést, és elindította a kocsit.

A közeli kistemplom harangja éppen delet kongatott, amikor megérkeztek a Kozári utcába.

– Sajnálom, hogy a szüleid előtt is titkoljuk az igazságot. – Anna felakasztotta a kabátját az ajtófélfára szerelt alumínium fogasra, és bontogatta a csomagokat. – Valószínűleg nyugodtabbak lennének, ha tudnák, nem két éretlen tizenévessel van dolguk, és megbirkózunk a gondjainkkal.

– Tudod, hogy erről hallgatnunk kell. Egyébként sem hinnének nekünk.

– Bebizonyíthatnánk, hogy igazat beszélünk. Tudunk olyan eseményekről, amelyek a közeljövőben történnek meg, és az nyilvánvaló, csak olyan ember ismerheti azokat, aki átélte egyszer a jövőt.

– Bizonyos szempontból igazad van. Megjövendölhetnénk a Vosztok nyárvégi fellövését, beszélhetnénk a hatvankilences Holdra szállásról meg sok mindenről, és néhány év múlva talán elhinnék a mesénket. Akkor jönne a legnehezebb pillanat, amikor a kérdéseikre várnak választ. Mit felelnél, ha azután kíváncsiskodnak, hány éves korban halnak meg, és milyen betegségben vagy balesetben. Emlékszel még a traumára? Megtudtad, hogy újra végig kell nézned a szörnyűségeket, a halálokat, a tömegmészárlásokat, az üldöztetéseket, és összetörtél a tehertől. A saját sorsunk legnehezebb pillanatáról nekünk sincs tudomásunk, és nem tudjuk, mikor halunk meg. Gondolj bele, milyen szörnyű az élet miután a lányod elárulja, tizenöt év múlva egy pocsék őszi napon, este hatkor alig ötvenhárom évesen hosszú, kemény, fájdalommal teli betegség után meghalsz. Könnyedén cipelnék ezt a terhet?

Másnap reggel úgy mentek iskolába, mint addig bármikor.

– Az igazolást majd hozzátok a hiányzásról! – nézett rájuk szúrós szemmel az osztályfőnök. Ez feltűnőnek számított a hiányzás. Egyszerre maradtak távol ketten ugyanazon az egyetlen napon.

– Hozzuk – ígérték.

Az igazolás kérdése feledésbe merült. Az osztálynaplót lezárták, a konferenciáig pár nap maradt hátra, és a két legjobb tanulót mégsem gyanúsíthatta igazolatlan mulasztással.

 

–  9 –

 

Könnyebben köthettek az emberek akkor házasságot, mint amennyire költséges és bonyolult aktussá alakult az a későbbiekben. Az anyakönyvvezetőnél nem várták hetekkel előre a bejelentkezést, a családi tanácsadás még ismeretlen fogalom volt, és mivel a törvény nem a nagykorúsághoz kötötte a házasodás feltételét, hanem a tizenhatodik életévhez, a hivatal tisztviselője meglepetés nélkül fogadta, amikor elé rakták a két eléggé újnak látszó személyi igazolványt.

– Jövő héten, péntek délelőtt üres a terem, ha akkor megfelel – nézett rájuk a jegyzeteiből a hivatalnok.

– Tökéletesen megfelel.

Nem akadt megbeszélni való. Zenéből csak a nászinduló jöhetett számításba. Nyomtatott meghívóval invitálni a rokonságot felesleges, ez különben is körülményesen menne. A diktatúra éveiben nyomdai munkát nem rendelhetett meg senki ötven jóváhagyás és engedély nélkül, ezért rendkívül hosszú határidőre vállalták a nyomdák a munkát. A korra jellemzően az irodákban még az írógépeket is a páncélszekrénybe zárták minden hétvégére, nehogy valaki röplapokat gépeljen rajtuk.

Anna és Gábor egyaránt lemondtak minden szokásos külsőségről. A jegyességet jelképező aranykarika hiánycikknek számított, gyűrűt hosszas utánajárással lehetett beszerezni, ezért elsőként abba nyugodtak bele, hogy ezt nélkülözik. A hagyományostól eltérően nem hosszas, örömteli tervezgetéssel készültek az eseményre, mindent gyorsan csináltak. Pénzük sem jutott arra, hogy a szokásos körítésre költsenek. Lakodalmat pár nap alatt lehetetlen megszervezni, kedvet sem kaptak rá. Ha csak egyikük rokonsága ül az asztalnál, keserű hangulata támad a lagzinak, mindkét családra pedig nem számíthattak.

Gábor és Anna otthon délután hozták szóba az esküvőt. Az időpontjáról délelőtt egyezkedtek az anyakönyvvezetővel. A szülők előtti zavarukban egymást támogatták.

Banosné éppen a cekkeréből rakosgatta ki a bevásárlás eredményét a kredencbe meg a kamrába. Nem érzett kedvet az üzletekben való szombat délutáni tolongáshoz, inkább azon törte a fejét, valami finomat főz vasárnap ebédre, és süt egy jobb édességet, zserbót vagy rétest.

– Mához egy hétre, péntek délelőtt tízkor lesz az esküvő – jelentette be halkan Gábor. Az anyja kezében ott maradt a kilo liszt, és a kamraajtóban állva megmerevedett a meglepetéstől. Megértette, hogy a gyerekek szándéka komoly, mégis azt remélte, addig-addig halogathatják a tervek megvalósítását, míg szelídül kicsit a viszály, csöndesedik a hangulat, és találnak megoldást arra, hogy érettségi utánig elhalasszák a fiatalok az egybekelést. Banosné abban reménykedett, a gyerekek felmérik az esélyeiket, és meghátrálnak. Váratlanul érte a bejelentés.

Végre magához tért, megszabadult a lisztes zacskótól, és az üresen lógó hálóval visszatért a konyhába.

– Szóval ragaszkodtok ehhez az őrültséghez? – kérdezte.

– Igen! És szeretnénk, ha ellenségeskedés nélkül fogadnátok.

Banosné fáradtan roskadt le egy hokedlire az asztal mellett.

– Azt ígértem nektek, itt nyugtotok lesz. Azt ne várjátok el, hogy egyetértsek veletek!

– Anyámat a gyűlölet vezérli, és egyedül így menekülhetünk a haragja elől – szólt közbe Anna. – Azért jöttünk ide, mert itt másfél év alatt több szeretetet kaptam, mint otthon egész életemben.

Anna letérdelt Banosné mellett, fejét az ölébe hajtotta.

– Nincs hová mennünk, ha elűznek bennünket – váratlanul elsírta magát. Soknak számított a felgyülemlett feszültség még az ő hosszú éveket megélt lelkének is.

Banosné simogatta a szép hosszú hajat, amely szétomlott az ölében, aztán felsóhajtott.

– Dehogy űzünk el benneteket. Amilyen bolondok vagytok, még őrültséget tesztek.

Gábor hálásan nézett az anyjára, és arcon csókolta.

– Köszönjük!

– Azt továbbra se várjátok, hogy egyetértsek veletek! Ostobák vagytok, és meggondolatlanok, de nincs hozzá szívem, hogy elétek álljak. Annyira nem rettenetes ez az őrültség, hogy tragédiának tekintsem.

Annának csendesült a zokogása.

– Apáddal már beszéltem arról, miképpen lakhatunk együtt, ha minden körülmények között kitartotok a célotok mellett.

Anna előkotorta zsebkendőjét, kifújta az orrát, és térdelőhelyzetéből félig felállva, arcon csókolta jövendő anyósát.

– Köszönöm! – mondta ő is.

– Fogadjátok el kritika helyett azt, hogy nem halljátok tőlem azt, szívesen. Jobban szerettem volna, ha másképp alakul, de megszerettelek téged, és ez komoly érv. Ezért ússzátok meg patália nélkül, és segítelek benneteket egy őrültség elkövetésében – önkéntelen mozdulattal megigazította a lány haját, mintha a saját gyerekének igazítaná a frizuráját. – István leszereléséig tiétek a kisszoba, aztán pedig közösen csak találunk normális megoldást. Jut fedél a fejetek fölé.

– Hidd el, nem csalódtok majd bennünk – biztatta az anyját Gábor. – Képesek leszünk irányítani a sorsunkat, és majd tapasztaljátok, komolyan vesszük az életünket.

– Remélem is – Banosné Anikó felé fordult.  – Tudom, feldühítettek a szüleid, pedig talán csak az mozgatja őket, hogy aggódnak érted meg a jövődért. Van a sarkon telefonfülke, felhívhatnád őket. Esetleg áruld el nekik, mit terveztek péntekre.

– Látni sem kívánom őket az esküvőmön – felelte lehangoltan Anikó.

– Valószínűleg vétettek ellened, és alighanem ők is úgy gondolják az a helyes, ha távolmaradásukkal tűntetnek, de az életeden át tartó lelkifurdalástól kíméled meg magadat, ha legalább szóban meginvitálod őket. Kínáld fel nekik a lehetőséget, és akkor övék marad a felelősség a tetteikért, a te lelked nyugodt maradhat.

– És ha eljönnek, hogy bosszúságot okozzanak, botrányt keltsenek?

– Annak kellő időben elejét vesszük – nyugtatta meg Banosné.

 

–  10 –

 

Bedobta a tantuszt, és keserűen tapasztalta, hevesebben ver a szíve. A minap még egyszer és mindenkorra el akart tűnni a szülei elől. Elszámolhatna velük a negyven év magány miatt, de erről a számvetésről már régen lemondott. Most a legfrissebb sérelem fűtötte az indulatait. Az előbb még szilárdan hitte, soha többé nem áll szóba az anyjával, apjával, és minden dühe, elszánása ellenére izgatottan hallgatta a búgást, a csengetés jelét a kagylóban.

– Haza kunyerálnád magad? – kérdezte az anyja a bemutatkozás után. A hangja gúnyosan csengett, és ettől Annában újra fellángolt a harag.

– Eszemben sincs! – vágta oda durcásan.

– Akkor meg minek hívsz?

– Azt tartom helyesnek, ha tudod, hol vagyok, és mi történik velem.

– Miből gondolod, hogy érdekel egyáltalán – még mindig vitriolosan csengett a kagylóból kicsapó hang.

Anna már bánta, hogy szót fogadott Banos anyjának, és telefonált, de megértette, valóban a saját nyugalmát vásárolja meg ezzel a beszélgetéssel.

– Hidegen hagynak az indulataid – válaszolta. – Jogod van hozzá, hogy tudj arról, ha férjhez megyek. Mához egy hétre délelőtt tízkor összeházasodunk.

– A Gáborkáddal?

– Ki mással? Ha kíváncsiak vagytok rá, a keresztúri házasságkötő teremben megnézhetitek az esküvőt.

– Mi az ördögért lennék rá kíváncsi? – morgott az anyja.

– Ez a te dolgod – felelte fakó hangon Anikó. – Gáboréknál fogunk lakni, ha rászánod magad, és keresel, ott megtalálhatsz.

– Nem foglak keresni.

– Azt hiszem, ez a szégyen nem rám tartozik – gondolkodott rajta, van-e még értelme annak, hogy bármi egyebet mondjon, és hirtelen azt sem tudta, miképp köszönjön el. A legutóbb búcsú nélkül hagyta ott őket, egyre kevesebb büszkeséggel gondolt erre. Mégsem sikerült szívélyesen elköszönnie. A szokásos egyszerű szóval zárta a beszélgetést. – Csókolom – mondta röviden, és helyre akasztotta a kagylót.

Szombaton az évzáró ugyanolyan körülmények között zajlott, mint bármely iskolai ünnepség. A fiúk sötét öltönyben, a lányok sötét szoknyában, fehér blúzban olvadoztak az udvaron. Néhányan szokás szerint elájultak, Anna egykedvűen álldogált a sorban, kartávolságra a társaitól. Tudta, több ilyen értelmetlen díszelgést nem szenved végig. Nem hallgatja meg az igazgató hosszas fejtegetéseit a szocialista nevelés előnyeiről, az imperialista ágensek aknamunkájáról, a világ ifjúságának hősies harcáról a háborúra uszító, beszivárgó ügynökök ellen. Egyelőre csak munka lesz, aztán munka mellett megint iskola, és ha túl lesznek a tanuláson, gyerekeket szül. Nyugodtan foglalkozhat a jövővel, amit úgyis megváltoztatnak, és lesz értelme gyereket nevelni. A magányos öregkor helyett kiegyensúlyozott életet élhet, mellette lesznek a férje és a fiai, lányai.

A többiek a nyaralást, a nyári munkákat tervezgették, neki távolabbra mutattak a tervei. Mióta Banoséknál lakott, a nap minden percét együtt töltötték. Éjszakánként külön aludtak, de ez rövid ideig tart csupán. Valószínűleg kis erőfeszítéssel megtörhetnék a konvenciókat, és közös ágyban éjszakázhatna Gáborral, de feleslegesen kockáztatnák ezzel a törékeny állapotban lévő nyugalmat. Ha együtt szeretnének lenni, megtehetnék nappal, mégsem vágytak a kínálkozó alkalomra.

A bizonyítványokat az udvaron osztotta szét az osztályfőnök.

– Hol az igazolás a hiányzásról? – nézett rájuk szemrehányóan.

– Az enyém itt van – Gábor ártatlan ábrázattal kotorászott a zakójában, természetesen hiába forgatta ki a zsebeit. – Úgy látszik, máshová tettem.

– Gondoltam – lesújtó tekintettel fordult el tőlük a tanárnő, és folytatta a bizonyítványok kiosztását.

 

–  11 –

 

Egyszerű lett az esküvői szertartás. A vendégeknek fenntartott sorokban az első helyen Gábor szülei, a bátyja és a két tanú ült. A Banos család többi meglepett rokona a második vagy a még hátrábbi sorokban foglalt helyet. A Faragó szülők ígéretükhöz hűen távol maradtak, és részükről kevés unokatestvér vagy rokon érdeklődött Anna esküvője után. A legnagyobb létszámot az osztálytársak és a barátok nyújtották. Ők fanyalgás nélkül irigykedtek a két szerencsés fiatalra. 

Nem béreltek menyasszonyi ruhát, Annának egy új kosztüm jelentette az ünnepi öltözéket. A vőlegény egyszerű, sötét öltönyt viselt, bár igaz, abban az időben nem öltöttek szmokingot vagy a frakkot a férfiak. A nők közül sokan legfeljebb egy új ünneplőruha vásárlását engedhették meg maguknak, így ezzel az ifjú Banos pár nem keltett feltűnést.

A nászinduló után hamar eljutottak a kérdésig, akarod-e, hogy férjed, feledséged meg hűséggel a halálig és így tovább.

Megilletődötten írták alá az anyakönyvet.

– Mától ez a nevem – suttogta halkan, saját magának Anna – és életében először alákanyarintotta: Banos Gáborné.

Az anyakönyvvezető rövid, szokványos beszéddel letudta a feladatát.

Természetesen Böglyös és Zsuzsa az elsők között gratulált az ifjú párnak.

A hozzátartozók mind kényes távolságtartással, hűvösen puszilkodtak és kezeltek az ifjú házasokkal. Valamennyiükben ott motozott a kérdés, vajon hányadik hónapban lehet az ifjú ara. Még Gábor hozzátartozói is gyanakvóan, óvatos mosollyal motyogták el jókívánságaikat.

Míg a felnőttek ridegen gratuláltak, addig a lányok az iskolából viháncoltak.

Lassan oszlott a nép. Anna nagybátyja, Anti bácsi feszes, szigorú arccal állt mellettük, jobbján zord, kimért tekintettel a felesége, Hilda néni.

– Mi tesztek a gyerekkel? – kérdezte síri hangon Hilda néni.

Anna értetlenül nézett rá.

– Milyen gyerekkel?

– Hát, ami születik – Hilda néni merevsége cseppet felengedett, maga is zavart lett bárdolatlan kérdése után.

– Mi tennénk – csodálkozott Anikó. – Ha eljön az ideje, megszületik, és felneveljük. – Azt hitte, általánosságban érdeklődnek. Mivel a jóindulatú együttérzés látszata nélkül kíváncsiskodtak, indokolatlannak tartotta a barátságos diskurzust.

– És mennyi… – a nagynéni habozott, kereste a szavakat a folytatáshoz. Tapintatlanságával patikamérlegen kimért sértést szándékozott az ifjú pár orra alá dörgölni.

– Mi mennyi? – nézett rá furcsán Anna.

– Mennyi idő múlva öööö… születik meg?

– Egyáltalán miért tartottad meg? – vágott a szavába a férje.

Annában megvilágosodott, a rokonai mire gondolnak.

– Ti itt mind azt hiszitek… – elképedt, és elakadt a szava, aztán mégis összeszedte magát – egész idő alatt nézegettétek a hasamat a kosztümöm alatt, látszik-e már a gyerek, és arra vagytok kíváncsiak, hányadik hónapban vagyok! – a végén már majdnem kiabált. Gábor megszorította a karját. Ettől észrevette saját magán az indulatot, és erőt vett a mérgén.

– Miért? Másként áll a helyzet? – játszotta az ártatlant Hilda néni. – Megesett ez olykor mással is.

– Teljesen törvényesen elvetethetnéd, szükségtelen ez az egész színjáték – toldotta meg a férje.

– Ez nem színjáték, hanem az esküvőnk, függetlenül attól, hogy ez számotokra felfoghatatlan – Anikó hangja fojtottan halkan szólt, a körülötte állók érezték rajta, lassan elhagyja őt a magára kényszerített fegyelem.

– Mi azért esküdtünk meg, mert szeretjük egymást – egészítette ki Gábor az elhangzottakat némileg higgadtabban. – Ez egyesek számára érthetetlen, ezt értem, ettől a fogalom még lehet ismerős. Szerelem. Így hívják.

– Attól, hogy szerelmesek vagytok egymásba, még szükségtelen örök hűséget fogadnotok. Az emberek nem házasodnak tömegesen tizenhat éves korukban.

– Valóban. Viszont igen sokan mások mégis megteszik. Mi a mások csoportjához tartozunk.

Banosné lépett közelebb a kis vitatkozó csoporthoz.

– Elég ebből! – szólt haragosan – Lehet, hogy maguk bírósági tárgyalást szeretnének tartani, de ez itt esküvő. Azért jöttünk ide, hogy boldogságot kívánjunk az ifjú párnak. Vádaskodni, hangulatot rontani, máshol tessék! – szigorú tekintettel nézett farkasszemet új rokonaival. – Ne gyötörjék tovább ezt a lá… – majdnem kimondta, lányt, pedig pár perce ez már nem igaz. – Hagyják békén a fiatalasszonyt!

 

–  12 –

 

Ideges, rossz hangulatban telt a nap további része. Fényképészhez persze mentek, a későbbiekben nyilván elfeledik az esküvő gyötrelmeit, és megbánnák, ha fénykép nélkül emlékezhetnének csak az eseményre. A lakodalom elmaradt ugyan, de egy ünnepi vacsorát a szűkebb családdal elköltöttek a közeli étteremben. A hangulata mindenkinek rossz volt. István, Gábor bátyja még az este vonatra szállt, reggelre vissza kellett érnie a laktanyába, így vacsora után újra négyen maradtak.

Kilenc óra körül kezdtek lefekvéshez készülődni.

– Összetoljuk a két ágyat? – kérdezte félszegen az idősebb Banos.

– Felesleges – felelte a fia. – Nem egymáshoz valók, különböző a magasságuk, inkább az én ágyamon alszunk mind a ketten. Szerintem zavartalanul elleszünk azon – megölelte az ifjú feleséget, aki kivételesen elpirult.

– Nem igazán ilyen egy valódi nászéjszaka – mondta Banosné, aztán zavarában megköszörülte a torkát. Ettől nem lett könnyebb a mondandója. –Azt hiszem, egyszerűbb lesz mindannyiunknak, ha mégis megpróbálunk természetesen viselkedni. Ez a ti szobátok, amíg itt laktok. Ha belépünk hozzátok, előtte bekopogunk.

– Köszönöm Éva néni! – Anna is zavart érzett magában.

– Érezd magad otthon! – felelte az anyósa. – És, ha nincs ellenedre, szólíts anyunak!

– És szerintem tegezz bátran, a gyerekünk is tegez, téged pedig a lányunkká fogadtunk – toldotta meg Banos.

Anna szeme könnybe lábadt. Zsebkendő után kutatott a ridiküljében, zavart mozdulatai eredménytelen pótcselekvésnek számítottak.

– Ne kezdj pityeregni! – vonta magához az anyósa. – Elég a sírásból, és az ostoba, gonosz gondolatokból, intrikákból. Boldogok lesztek. – Banosné korántsem hitt annyira az állításban, mint amennyire határozottan hangzott, de kerülte a vészmadár szerepét, meg aztán kicsit mégis bízott a fiatalokban. Ha elég erősek lesznek, meglehet, tényleg jól alakul minden.

Anna összeszorította a száját, nehogy elsírja magát. Készséggel fogadta Banosné ölelését, és így nyert időt a megszólalásra.

– Úgy lesz… anyu! – nyögte ki végre.

Lefekvés előtt időbe telt, mire mind a négyen megfürödtek. Anna maradt utolsónak, Gábor az ágy szélén kuporogva várta. A kislámpa fejmagasságban világított a faliszőnyeg felett, hosszú árnyékot rajzolt a padlóra meg a szemközti falra a gyenge égő.

Végre nyílt az ajtó, Anikó félszegen besomfordált a fürdőszobából. Pongyoláját ledobta a fotelbe, és új, fehér hálóingében kicsit szégyenlősen leült Gábor mellé az ágy szélére. Titokban meztelenkedni, egymást szeretni apránként megszokott eseménnyé vált korábban, ezen alkalmakkor nem éreztek zavart, ámbár ilyenkor nem tartózkodott hallótávolságban senki. A mai villanyoltás után nyugodtan bújhattak együtt ágyba, viszont a két szobát egymástól elválasztó konyha, alig szigetelte a hangot. Az ágy rugóinak nyöszörgése, a saját hangjaik elárulhatták, mi történik a kuckójukba, és ez zavarta őket.

– Biztos, hogy tényleg másmilyennek képzelted a nászéjszakádat – Anikó szavai határozatlanul csengtek. Zavarban volt. – Máshogy terveztem én is, amikor a jövendő házasságunk szóba került, és régen, ötven éve, amikor a mesebeli hercegről álmodoztam, ugyancsak másról képzelődtem.

– Az embernek ritkán teljesül minden vágya. Attól még élhet boldogan.

Anikó csak ült ölébe ejtett kezekkel, mozdulatlanul.

– Az esküvő és az első együtt töltött éjszaka fontos esemény az ember életében.

Gábor látta, a felesége kétségektől szenved. Lassan átölte a vállait, hogy biztonságot adjon neki.

– Akárhogy alakuljon a jövőnk, rám számíthatsz.

Gábor tudta, itt, a saját otthonában ő van előnyösebb helyzetben, és Anikó joggal érzi magát kiszolgáltatottnak, szerencsétlennek. Most komoly bátorításra szorul, és igyekezett a mozdulatival a védelem érzetét kelteni benne. Átölelte, puszilgatta; vállát, haját simogatta.

– Gyere! Ideje lefeküdnünk.

Anikó bizonytalan pillantást vetett rá.

– Nem fogsz megharagudni? Nagyon kivagyok. Talán kevés örömed lesz az első közös éjszakánkban.

Gábor megértette, mire gondol az ifjú feleség.

– Nem élem meg drámának, ha ezúttal egy kiadósat alszunk csupán egymás karjaiban. Nagy feszültséget éltünk át mind a ketten, és ez eléggé kiborított engem is.

Anna bólogatott. Az esküvőre csináltatott frizura, lázán omlott előre a homlokára, meg hátra a vállára. Haja a hálóing széles pántját is takarta pár centit.

– Eddig sem gondoltuk, bármelyikünk is szex rabszolga a másik számára – nyugtatta meg Gábor. – Bármit gondolsz most, ha akarod, megelégszem azzal, hogy egy ágyban alhatom veled. Ez magában véve csodálatos élmény.

Végre Anikó és viszonozta az ölelést.

– Oltsd el a villanyt! – kérte.

Bebújtak a takaró alá, és elhelyezkedtek a keskeny ágyon, a vékony nyári takaró alatt. Anna nekivetette a hátát Gábor mellkasának, belegömbölyödött az ölébe, aztán hátranyúlt, megkereste a kezét, és védelmet kérve, ráfonta a derekára az erős férfikart.

– Szeretlek – súgta Gábor Anna fülébe, és másik kezét kispárna módjára a lány feje alá csúsztatta.

Gyönyörű, csillagfényes, langyos, nyár eleji éjszaka volt. A fáradtság hamar elnyomta az ifjú párt, és az ablak kétharmadánál a keretre akasztott pokróc felett bevilágító hold, kékes fénybe vonta a szokatlanul nyugalmas nászéjszakát. A férj szorosan ölelte a feleségét, aztán egy óra elteltével lassan kihúzta zsibbadó karját a barna hajkoronával övezett fej alól, kicsit rázogatta félálomban érzéketlenné vált ujjait, és tovább aludt.

 

 

 

Tizenkettedik fejezet – Otthon

 

 

–  1 –

 

Hétfőn véget értek a diákévek.

Vettek egy mély lélegzetet, és fejest ugrottak új életükbe.

Szlávik készségesen fogadta őket. Emlékezett rájuk, és örömmel fogott kezet mindkettőjükkel.

– Rövidre szabtátok a vakációt.

Banos megköszörülte a torkát a bonyolult história előadására készülve.

– Nem vakációról van szó.

A mérnök meglepetten nézett rájuk.

– Hát miről?

– Rendes főállású munkakört szeretnénk kapni.

Szlávik megcsóválta a fejét.

– Az bajos lesz – tiltakozott. – Ha titeket nem a szokásos, vakációs munkakörbe veszlek fel, akkor mindenki azzal áll elő, főállású munkát szeretne. Ki végzi akkor a bevásárlást?

– A vakációs diákok – rejtélyeskedett Anna.

– Erről beszéltem. Ha mindenki főállásra vágyik, mire megyünk azzal, hogy diákokat veszünk fel a vakáció idejére? – a mérnök hangja ingerülten csengett.

– Tovább dolgozunk a szokásos egy hónapnál.

– Rendben van. Itt lesztek hathétig, két hónapig. Kicsi a különbség.

– Itt szeretnénk dolgozni egyszer, s mindenkorra – jelentette ki Gábor.

Szlávik zavarodottan nézett rájuk.

– Még van két évetek az érettségiig. Hogyan maradhatnátok itt?

– Abbahagytuk az iskolát.

Most csodálkozott el igazán a mérnök.

– Megőrültetek. Anyátok nem akart felpofozni benneteket?

– Akart – ismerte el Anikó. – Éppen ezért hagytuk abba az iskolát.

– Nektek a diliházban a helyetek. Mi ez az egész?

Végre megszánták, és vázlatosan elmesélték neki a tanév utolsó hetének történetét. Szlávik a fejét fogta.

– Mit tegyek veletek?

– Esetleg szóljon a személyzetisnek, hogy vegyen fel minket! Én egész jó betanított hegesztő leszek, Anna tökéletesen beszél németül, és látott már belülről irodát. Biztosan hasznunkat lehet venni.

– Tegyen egy próbát, bár azt hiszem, emlékszik a tavaly szerzett tapasztalatokra – tette hozzá Anikó.

– Hát jó! – Szlávik nagy sóhajjal fújta ki magából a levegőt, aztán emelte a telefont, a munkaügyi osztályt hívta.

A munkaügyin egy náluk pár évvel idősebb lány várta őket.

– Sziasztok – fogadta a köszönésüket barátságosan – Ti vagytok azok a híresek, akik állatira akarnak dolgozni?

– Már hírünk van? – vigyorgott rá Gábor – Banos Gábor – nyújtotta a kezét.

Anna is kezet nyújtott.

– Banos Gáborné vagyok. – Felemelt fővel, büszkén hangoztatta a nevet, amelyet három napja viselhet.

– Ejha! – füttyentett egyet elismerően a lány.

– Nem hallottad a mérnök úrtól, hogy teljesen dilisek vagyunk?

A munkaügyis elnevette magát.

– Én bátornak neveznélek titeket. Remélem, tudjátok, mit csináltok!

Hosszan irkálta az adataikat füzetekbe meg kartonokra. Mindenféle egyéb papírt kitöltött, néhányat az ifjú pár körmölt tele.

– A Delej utcában van a rendelőintézetünk, menjetek oda orvosi vizsgálatra. Remélem, nem vagy terhes?

Anna nyitotta a száját, készült csípőset válaszolni, a férje megelőzte, és tréfásra vette a hangot.

– A feleségem a kérdés miatt csaknem kikaparta a nagybátyja szemét.

– Bocsánat – szabadkozott a tisztviselő. – Ez más, én nem ok nélkül kíváncsiskodok. Ha ez a helyzet, akkor csomó dolgot másként intézek.

– Ne haragudj! – enyhült meg Anna. – Sok piszkálódásban részesülünk mostanában, és emiatt néha elkap a méreg.

A tisztviselő a kezében szorongatott űrlapokat markolva várakozóan nézett rá.

– Bocs ezerszer is, muszáj válaszolnod – hangját lehalkította, kicsit féloldalt fordult, mintha Annának szánná a mondandóját. A hangjában tréfa bújt meg. – Nálam biztonságban lesz a titok.

Végre oldódott a hangulat.

– Tudod, az idén egy évet kihagyunk az iskolából, aztán szeretnénk estire menni, utána pedig az egyetem következik, ha kapunk tőletek segítséget. Én úgy emlékszem erre a helyre tavalyról, itt segítőkészek az emberek.

Magda még mindig szorosan fogta az üres orvosi papírokat.

– Ja persze! – kapott észbe Anikó. – A válasz: nem. Nem vagyok terhes.

– Na, végre! – sóhajtott az ügyintéző. – Ha ebédig visszaértek, holnap reggel jöhettek dolgozni, ha egy után végeztek, akkor ma ne gyertek, mert úgyis csak holnapután állhattok munkába!

–  * –

 

– Matematikus! Mutat valamit a Grafikon? – kérdezte a technikus.

– A jövőről? Semmi különöset, de azt jelzi, még mindig lehetséges a jó irányba történő változtatás. A célszemélyek jó úton járnak, és nem mulasztottak el semmit.

– Remélem, jól választottunk, mert ha nem, akkor kudarcot vallunk, és annak szörnyű következményei lesznek.

– Bízzunk benne, hogy a választottjaink megtalálják a helyes megoldást! Ha nem, az a mi rossz munkánkat tanúsítja, és katasztrófát eredményezhet. Nagyon szomorú lennék, ha így alakulna.

– Neked legyen igazad! – felelte a Technikus – Ma megnéztem magamnak alaposan mind a kettőt, és úgy látom, tudják a dolgukat. Pontosan olyan kemények és elszántak, mint ahogy a számítógép jelezte, amikor a jelöltek listáját összeállította a feladatra. Remélem jól határoztunk, és valóban ők a legalkalmasabbak a Gép által ajánlott tucatnyi jelöltből.

– Amikor kidobta az adataikat, azt a megjegyzést fűzte a nevükhöz, jól járunk, ha kivételt teszünk, és olyan embereket választunk, akik egymáshoz tartoznak.

– A Gép talán tudta, ebben a súlyos helyzetben könnyebben egyesítik erőiket úgy, ha régről ismerik egymást, és nem kell azzal fáradnunk, hogy összehozzuk őket.

 

–  * –

 

–  2 –

 

A művelődési háztól pár kilométerre a patak és a vasút közötti széles zöld területen, az elhagyott strand épületében működött egy étterem. A terasz fölé épített vászontetőt felújították, a jó idő beálltával letakarították a betont a kőkorlátok között, rendbe hozták a világítást; asztalokat, székeket raktak ki az egykor mázas kőlapokkal borított beton töredezett maradványaira, és négy-öttagú cigánybandát szerződtettek a helyszínre. Népszerű vacsorázó helye lett a kerületnek. Óvakodtak attól, hogy hivalkodó külsőt adjanak a mező közepén álló épületnek, a szórakozóhely így is hatalmas szálkának számított a hatóságok szemében.

Nagy hibája volt ugyanis az intézménynek, hogy magántulajdonban állt. A területen lévő strandot a háborúban lebombázták, a helyreállítására senkinek sem futotta akkor, és mivel a kerület szervei nem akartak nagy kupac romot eltakaríttatni, a háború után a terület hasznosítatlanul maradt. Az ötvenes években, a nagy államosítások idején a rekvirálók elfelejtették a romos fürdő birtokosától elvenni a tulajdonjogot.

Csakhogy a félreeső helyen álló dőltfalú épület és romokkal borított udvar helyszínéről a törmelék nem indult el önerőből a hulladéklerakó felé, és a rendezetlen állapot csípte a szemét a tanácselnöknek. Kötelezték rá a tulajdonost, takaríttassa el a háború nyomait jelző károkat. Az egykori strand gazdájának örököse húzta az időt, amíg lehetett, hiszen a munkához szükséges hatalmas összeg előteremtése lehetetlennek bizonyult azok után, hogy ötvenkettőben elvettek tőlük minden elvehetőt.

Addig tartott a kötélhúzás, míg a Kereskedelmi Osztály élére olyan ember került, aki kevésbé vonzódott a keményvonalas kommunista eszmékhez, és ifjú Szeiler Ignác, a strand egykori tulajdonosának a fia ezt a kegyelmi pillanatot kihasználva felajánlást tett. Abban az esetben, ha az egykori uszoda épületében vendéglő működtetésére kap engedélyt, a hatóságok anyagi támogatása nélkül, apránként eltűnteti a szemetet a telekről.

Az osztály vezetője megmutatta a papírt a nagyhatalmú tanácselnöknek, az pedig félúton a reggeli pálinka és a délelőtti fröccs között csupán homályosan érzékelte, hogy az imperializmus szekértolóinak sorába áll, és nagykegyesen legyintett egyet.

– Ha elég hülye, és saját pénzén eltakaríttatja a romokat, akkor add ki az engedélyt!

A Szeiler-féle vendéglő létrejött, és maradt. Télen szűk baráti társaság járt oda iddogálni, vacsorázni, ultizni, viszont nyáron, a félévszázados fák árnyékában, a terasz vászonteteje alatt nagy élet pezsgett.

Magától értetődően a hatóságok vigyázó szemei előtt. Azok a szemek örökké éberen őrködtek.

A vendéglő tulajdonosa ügyesen lavírozott a pénzéhes hiénák orra előtt, és békén hagyták a boltot. Ki tudja, hány ingyen ebédbe, mennyi potya féldecibe és zsebbe dugdosott százasba került a békesség.

Ennek a kissé elhanyagoltnak látszó, ám barátságos hangulatú kiskocsmának a teraszára hívták meg a nyári szombat estékre a Kilián Gimi zenekarát.

 

–  3 –

 

Június egyik szombatján mutatkoztak be. A kultúrház tagságijával bírók nem szokták meg az éttermi számlákat, így ide nem követték kedvenceiket, a kerthelység törzsgárdája pedig még idegenkedett a zenéjüktől. Szívesen hallgatták a kis cigányzenekart, amelyik olykor igen neves zenészekből állt, de Gábor szakértelme lassan itt is gyümölcsöt hozott. Bele telt néhány hétbe, mire a vendégek megszokták, hogy szombatonként városi zenét hallgassanak. Akiknek továbbra sem tetszett, azok kihagyták ezt a napot, jöttek helyette sokan mások. Könnyebben megtalálták ide az utat a környék falvainak lakói is. A közeli vasútállomásról a munkából hazaigyekvőket szállító vonattal a zenéjüket kedvelők hazajuthattak Pécelre, Isaszegre, vagy az onnan elérhető még kisebb falvakba.

– Kívülről nem látszik, mennyire nyugodt ez a hely – mondta a zenekar vendégeinek fenntartott asztala mellett Böglyös. Terebélyes gesztenye alatt üldögél a társasággal.

Az első órában még mindenki az asztaloknál könyökölt a gyenge hangerővel játszott zenére.

– Nekem nem tetszik, mert a közönség láthatóan másra vágyik – felelte Gábor.

– Így kezdődött a Pesti Úton is, aztán milyen hirtelen osztani kezdtétek a tagságikat – vigasztalta Zsuzsa. – Meglátod, itt megismétlődik ugyanaz.

– Remélem – Anna hangja fakón kongott. Egész héten keményen dolgozott, közben rengeteget próbáltak az új helyen való bemutatkozásra, és szomorúan nézte a langyos fogadtatást.

– Gyere, hozzuk el a fiúknak a sört! – javasolta Zsuzsa. Az ő kivételével a társaság mindegyik tagja elmúlt tizenhat, így bármelyikük bátran sörözhetett, csak Gábor ellenállását kellett leküzdeniük. Itt is ügyelt a józanságra, ezért mindössze egy sört engedélyezett mindenkinek, és ezt Szeiler Náci ingyen adta nekik.

– Szeretnék veled pár szót váltani – kérte Zsuzsa a barátnőjét, miután halló távolon kívülre értek.

– Úgy érted, négyszemközt? – Anna sajnálta volna, ha bánatról vagy bajról számolna be a lány. Örült, hogy a maga bánatának tekintélyes részén túl van.

Beértek a söntéspult oldalához, és beálltak a sorba. A csapos eddig nem találkozott a lányokkal, és az alkut sem ismerte a sörről a tulajdonos és a zenészek között.

– Baj van köztetek? – sutyorogta halkan, hogy Zsuzsán kívül más ne hallhassa.

A fejét rázta, aztán közel hajolt a barátnőjéhez, és megszólalt.

– Dehogy! Nincs semmi bajunk, csak tanácsot kérnék tőled, mert félek, valamit rosszul teszek, és később hiába sipákolok.

A csapos gyorsan belökött a mosogató bádogüstjébe néhány üvegkancsót, és várakozva nézett rájuk, vizes kézfejét egy mocskos kendőbe törölgette.

– Mit adhatok? – nézett rájuk kicsit barátságtalanul. Ritka jelenség a söntéspult előtt álldogáló magányos nő.

– Elvinnénk a zenekar sörét – mondta Zsuzsa elbizonytalanodva.

– Milyen sört? – meresztett nagy szemeket a csapos – Náci! –  fordult harsány kiáltással a pár méterrel odébb tátongó irodaajtó felé – a kisasszonyok a zenekar sörét kérik! Tudsz erről?

A lányokig csak érthetetlen morgás érkezett válasz helyett, annyira elnyomta a kocsmai duruzsolás az ajtó mögül érkező hangot. A csapos azonban megfelelően értelmezte a távoli dörmögést.

– Nem való, hogy maguk vigyék ki – szégyenkezett – Gergő! – sokkal hangosabban zúgott végig a söntésben a kiáltás, mint amikor a főnököt szólította. – Üljenek le az asztalukhoz, a fiú majd kiviszi.

– Azt hittem itt elálldogálhatunk – motyogta Zsuzsa visszafelé menve. – Most aztán fuccs a négyszemközti beszélgetésnek.

– Ugorjunk ki holnap a strandra! – javasolta Anikó. – Az idén még nem láttam közelről az úszómedencét.

– Az jó lesz – Zsuzsa elfintorodott –, de van egy pót utasunk.

– Ki a fene? – nézett nagyot Anna.

Zsuzsa legyintett.

– Valami Elke, vagy Erika Sonne az NDK-ból.

– Hol szedtétek fel?

– Küldöttség – Zsuzsa arcán bosszúság látszott. – Az öreg Böglyös munkahelyén vendégeskedik egy német spiné, aki magával hozta a lányát is. Szerencsére ide eljöhettünk nélküle.

Visszaérkeztek az asztalukhoz, inkább nem folytatta a panaszkodást.

– Mindjárt hozzák – nyugtatta meg a fiúkat Anna, és lezöttyent a székére.

Majdnem a szünet végén hozták az italt. A fiúk éppen csak a tetejébe tudtak belenyalni, mehettek vissza, játszani.

– Rá se ránts! – legyintett Anikó, és visszatért a megkezdett beszélgetésre. – Magatokkal hozhatjátok. Négyünk között kevésbé lesz terhetekre, mint ha kettesben lennétek. Majd lekötjük a figyelmét.

A zenekari dobogó felé útban, még hallotta a lány válaszát: – Köszi!

 

–  4 –

 

Másnap délelőtt, a strandon is komplikációkkal sikerült megszervezni a csendes perceket, végül mégis kettesben maradhatott a két lány, és megbeszélhették azokat a kérdéseket, amelyek Zsuzsát nyugtalanították.

Egyik fiú sem szívesen ment a német lány társaságában a vízbe a saját partnere nélkül, de látták, hogy a két lány beszélgetne, hát segítettek nekik. Nehezítette a segítő szándékot, hogy tartottak tőle, a lányok féltékenyek lesznek. Látszólag okuk is lehetne rá. Elke nem hétköznapi külalakkal volt megáldva, pedig még alig múlt tizenhat. Igazi északi szőkeségét hatalmas konty jelképezte a fején. Alakját, mintha egy régi, germánokat ábrázoló festményről mintázták volna. Noha kicsit nagydarabnak látszott, fiatal kora miatt még nagyon jó formáját sokan megbámulták.

Miközben a helyüket keresték a Pala zöld gyepszőnyegén, a német lány FDJ emblémás ingében feszített előttük, és ezzel nagy feltűnést keltett a strand közönsége körében. A németek KISZ szervezetének emblémáját Magyarországon akkor még csak ritkán lehetett látni. Többnyire filmekből, és németországi utazásokon ismerkedhettek meg a világoskék egyenruhán virító színes hímzéssel.

Elke, miután ezen a módon mindenkivel tudatta, hogy ő külföldi, vetkőzni kezdett.

A legendákból néhányan tudták, a németeknél már dívat a Freie Körperkultur, vagyis a nudizmus, ezért náluk kis feltűnést keltene a nyíltszíni átöltözés, azonban Magyarországon még bátortalanul terjedt a szokás a bányatavaknál, eldugott balatoni öblökben. A strandokon persze addig is vetkőztek és öltöztek a lányok a szabadban, ha a ruhájuk alatt fürdőruhát viseltek. Elke blúzának gombolgatása közben azonban egy habos csipkekombiné vonta magára sokak figyelmét. A bámészkodók csalódtak, és a két fiú megkönnyebbült, mert azt tapasztalták, a kombiné alatt fürdőruha van. Elmaradt a botrány, pedig az első horgolások megvillanásakor megrémültek; pillanatokon belül magyarázkodhatnak az odasereglő strandfelügyelőknek, rendőröknek.

– Agyamra megy ez a liba – motyogta alig hallhatóan Zsuzsa.

– Mióta lóg a nyakatokon?

– Pár napja – Zsuzsa hangja lemondóan csengett. Ebből érezhették, neki ez a pár nap maga az örökkévalóság.

 

–  5 –

 

Már távolodott két fiú meg a német lány, akár hangosan is beszélhettek arról, amit addig sutyorogva sem mertek megtárgyalni. A szavaik érthetetlenül elszálltak a magyarul nem beszélő vendég felett, a hanghordozásból azonban, sokat megsejthetett.

– Féltékeny vagy rá?

– Én? – színlelt meglepetést Zsuzsa. – Nem. Dehogy! – aztán eltűnt a magabiztossága, és sírva fakadt. – Természetesen az vagyok – ismerte be. – Állatira!

– Meddig marad? – érdeklődött részvéttel Anna.

– Még két egész napig!

– Utána végleg elmegy?

– Azt hiszem – hüppögött Zsuzsa. – Nagyon remélem.

Egy darabig a zsebkendőjével foglalatoskodott. Könnyeinek nyomát szárítgatta, szipogott, és megpróbálta szétzilálódott frizuráját helyreállítani. Az elkódorgott hajszálakat visszagyűrte a copfjai végét összefogó gumikarika alá, a szabadon maradókat pedig az ujjaival fésülgette.

– Szerintem semmi okod sincs a féltékenységre – sugallta Anikó.

– Remélem.

– Láthatóan Böglyöst is zavarja a jelenléte. Látom rajta, utálja őt, mert nincs tőle nyugalmatok. Szerintem érzi, hogy féltékeny vagy rá.

– Pedig türtőztetem magam.

– Érzi azt ő, mint ahogy én is érzem róla, hogy nincs rá okod.

– Tudod miket művel? – Zsuzsa szembefordult a társával, és gesztikulálva, nagy indulattal a hangjában mesélte a kínos élmények emlékét. – Reggel a felnőttek eltűnnek otthonról, a mi Brünhildánk pedig hálóingben vagy kombinéban rohangászik délig. Szuperrövid ruhájában, heverészik a nappaliban, lábai az égben, a bugyija meg világít a szobai növények árnyékából kifelé. Cipőhúzáskor, előrehajol, és a hasáig látható mindene, Andrisnak persze kocsányon lóg a szeme.

– Itt ugrálna előttünk a strand úszóbajnoka testhez tapadó fürdőnaciban, te is megnéznéd.

Zsuzsa duzzogva vont vállat. – Az egészen más – kis szünetet tartott, míg az orrát törölgette – Kiborított ez a dilis nőszemély.

– Bírd ki még két napig, aztán vége. Bögit feszélyezi, látom rajta. Higgy nekem, én pártatlan szemlélő vagyok! A szülei hívták meg?

Zsuzsa elmondóan legyintett.

– Látszik róluk, alig várják, hogy elmenjenek. Ha ilyen a lány, képzelheted, milyen a muterja. Andris anyja ugyanúgy a pokolba kívánja őket, mint én.

– Hogy kerültek hozzájuk?

Zsuzsa a vállát vonogatta jeléül annak, erről keveset tud.

– Ez munkahelyi kapcsolat. Az öreg Böglyös valami rejtélyes munkahelyen dolgozik. BM vagy HM vagy micsoda, és kapcsolatuk van a hasonló keletnémet szervekkel. Nyilván ezt a jó kapcsolatot szélesítik ezzel a módszerrel. Ez ilyen komcsiszokás.

– Könyveld el őket így. Két kommunista ribanc.

– Az a baj, a Böglyösék is kommunisták.

Anna sóhajtott. – Sokan azok, de nem mindenki ribanc közülük. Böglyösék sem látszanak annak.

Hallgattak. A távolból a hullámmedence szokásos hangjai hallatszottak. Nagyokat loccsant a víz a gépek munkája nyomán, gyerekek együtt visítottak a felnőttekkel, az úszómesterek pedig haragos sípszavakkal tartották fenn a rendet az ilyenkor veszélyesebbé váló medencében. A fiúk is rosszul érezhették magukat a német lány mellett, mert amint elhallgatott a hullámkeltő gépek zakatolása siettek vissza Brünhildával a helyükre.

– Kibeszélgettétek magatokat? – érdeklődött barátságosan Andris.

Elke megrázta hosszú szőke loboncát, vízcseppekkel terítve be a mellette állókat, a két lányt is.

– Igazán figyelmes vagy! – morgott Anna –, de engem ne locsolj virágmódra, pohárból szoktam inni.

– Bitte? – hajolt felé a német lány, kisujját a fülében harmonikáztatva, hogy kitakarítsa belőle a vizet.

 

–  7 –

 

Másnap reggel, harmadik hetüket kezdték meg a Hídelem Gyárban, és megszokott munkájuk szinte szeretettel várta őket. Előző életükben kínjaik mellett untatták őket a tétlen nyugdíjas évek. Visszatérésük alkalmával a nyomorúságos munkátlanság után nyakukba zúdultak a zaklatott iskolai hónapok. Most mind a kettőjüket üdítő nyugalommal töltötte el az egyenletes munkatempó.

Anikó segédadminisztrátor lett a számlázáson, ám kifogástalan nyelvtudása a félbehagyott gimnázium ellenére is szerzett neki megbecsülést. Látták rajta, valamilyen csoda folytán szinte azonnal kiismeri magát mindenféle nyomtatványon meg elszámoláson, ezért hamar befogadták maguk közé a különböző korú nők az irodában.

Gábor betanított hegesztőként kapott állást azzal az ígérettel, ha megállja a helyét, ősztől tanfolyamra küldik, ahol félév elteltével szakképzett hegesztőt faragnak belőle. A munkáját senki sem kifogásolta, és a legkomplikáltabb feladatokkal is ragyogóan boldogult. Szlávik ezt elég hamar tudomásul vette, és a kollégák is megbarátkoztak vele. Mindenki tudott az egy évvel korábban, vakációs diákként átélt eseményekről.

Egy középkorú, nagyszájú, és jószívű hegesztőnő mellé osztották be segítőnek. Mindenki Vízi Gizinek szólította, pedig igazi nevén nem Vízinek hívták, hanem Borvárynak, a keresztneve pedig nem Gizella, hanem Margit volt. A műhelyekben azonban gyakran kapnak furcsa beceneveket az ott dolgozók. Ez a nő szeretettel fogadta, és szívesen tanítgatta, de hamar észrevette, szükségtelen ötleteket adni, Gábor boldogul a dolgával.

A harmadik napon kérdezett rá a dologra, hogy mi a tudományának a titka.

– Tetszik tudni… – kezdte Gábor, Gizi megállította.

– Ha még egyszer tetszikezve szólsz hozzám, szétrúgom a seggedet, fiam! – Gábor meglepetés nélkül fogadta a stílust, egyszer már dolgozott a kedélyes asszony mellett néhány hónapot. Erről a nő mit sem tudott, az egy másik életben történt. – Szóval itt mindenki tegez, aki dolgozik. Úgy látom, te is végzed a dolgod rendesen, légy szíves, és ehhez tartsd magad!

– Köszönöm Gizi – biccentett egyet Banos az elektródával a kezében, és megint előadta a történetet a nagybácsiról, aki a téeszmajorban tanítgatta őt hegeszteni.

– Beülnék a bácsikád mellé a körhintába – vigyorodott el Gizi. – Megnézném, milyen kemény az elektródája.

A közelben dolgozók jót röhögtek.

– Mi lesz, ha megráz az áram, amikor az elektródát markolászod? – nézett rá cinkosan egy hasonló korú hegesztő, és közben kacsintott egyet Gábor felé.

Befogadták a munkatársak.

 

–  8 –

 

Munka után általában Anna végzett hamarébb az átöltözéssel, így rendszerint ő várt a fiúra a kijáratnál. Maradt még jó néhány perce, ő azután végzett a zuhanyozással, átöltözéssel, és ezt rendjén lévőnek tartotta. Gábor vassal dolgozott, izzadt a nyári hőségben, rossz ötletnek tartotta volna, ha fürdés nélkül utcai ruhába öltözne a nap végén.

Ez minden munkatársára érvényes volt, és bár a férfiak rendszerint keveset piperkőcködtek a zuhany alatt, a szűkös, zsúfolt helyiségekben vékonyan csordogáló vízben eltartott pár percig, míg üres fülkét talált valaki. Ilyenkor gyorsan leöblítették magukat, aztán félreálltak, és amíg a szappant szétdörzsölték izzadt testükön, másnak jutott hely a vízpermet alatt. Kivárták egymást, és lassacskán mindenki megtisztálkodhatott. Néha hangos civakodás, kemény vita keletkezett a mosdóban. Megesett, hogy a napközben született nézeteltéréseket, veszekedéseket itt fejezték be a szembenálló felek, néha lökdösődés alakult ki, és a jelenlévő brigádvezetők, művezetők ezt minden eszközzel igyekezetek megfékezni. A szappanos víztől síkos betonon életveszélyes lehet egy kialakuló verekedés vagy lökdösődés. Ilyenkor kicsit lassabban ment a mosdás, hiszen kerülgették a civódókat, akik a vitatkozás hevében alig törődtek azzal, hogy a közeli falvakból vonaton bejárók az ő nézeteltérésük miatt lekéshetik a menetrendszerinti járatot.

A nyári szabadságolások miatt ezúttal alig lézengtek az öltözőben. Gábor hamar megérkezett a rá váró Annához.

– Vegyünk újságot! – javasolta, és átpasszolt egy forintot a kapu mellett árusító rikkancsnak.

– Mire vagy kíváncsi?

– A hirdetésekre – felelte Gábor.

A villamoson belelapozott az Esti Hírlapba, és a lakáshirdetések oldalánál kettéhajtotta a lapot. – A buszon majd átfutjuk.

Anna is gondolkodott a lakásprobléma megoldásán, de nem sok ötlete akadt arra, hogyan kezdjenek hozzá. Ő addigi életét egyetlen otthonban élte végig, így kicsit borúsabban gondolkozott a kérdés rendezéséről, mint a férje.

– Hogyan fogunk hozzá?

– Ez jó kérdés – Gábor lesegítette Anikót a megállóban a járműről. – Hozzánk hasonló fiatalok ezrei költöznek albérletbe az esküvő után. Ha ők megtalálják választ erre a kérdésre, valahogy majdcsak boldogulunk mi is.

A kereszteződés közepén, kis dobogón posztoló rendőr felemelte a botját, jelezve, változtat a forgalom irányán, aztán megfordult. Átmehettek a buszmegállókhoz.

– Hol lenne jó lakunk? – ábrándozott a lány.

– Nem tudom. Talán az lesz a jobb, ha azon a környéken maradunk, ahol eddig éltünk. Zenélni továbbra is szeretnénk, és hasznunkra válhat, ha anyámék közelében maradunk.

Anna egyetértett vele. Banosék türelmesen bántak velük, és kevés terhet hárítottak rájuk. Néha önszántából részt vállalt a házimunkából, és ha nem tette, az sem vont maga után békétlenkedést. Ez kétségtelenül annak az átmeneti állapotnak lehetett a hozadéka, hogy őszig várható csupán az együttlakás, mégis jól esett ez a nyugalom az otthoni feszült légkör után.

– Igazán rendesek a szüleid – ismerte el, miközben felkapaszkodtak a zsúfolt buszra. Gábor alatta állt a lépcsőn, kétoldalt markolta a kapaszkodót, és közben vigyázott arra, hogy le ne pottyanjon valamelyik kanyarban a hóna alá szorított táska, amelyben tízóraiját, meg néhány holmiját viszi nap, mint nap.

– Add ezt ide! – Anna biztonságát feljebb, a zsúfolt lépcsőn nem fenegette veszély, nyugodtan elvehette a férjétől a táskát.

A kalauz megnyomta a csengőt, kiáltott egyet – Hátul tessék vigyázni! – a kocsi túlsúlyos peronja az úttestig lógott, ahogy elhúzott a megállóból. A vezető nem is próbálkozott az ajtóval, csak szenvednének a szelepek a hiábavaló erőlködéstől. Három vagy négy megálló után már nem lassított a járdaszigeteknél. Leszállni még korai, felszállni meg nincs hová. Gábor még mindig a lépcső alján kapaszkodott, a kanyarokban engedelmeskedett a fizika törvényeinek, és kilendült az ellenkező irányba. Anna aggódva figyelte, és féltette őt. Ezt a veszélyes műveletet tízezrek gyakorolták naponta a pesti utcákon, és szerencsére igen ritkán történt baleset abból, hogy valaki menetközben leesett az autóbusz lépcsőjéről.

Az újságot persze otthon teregethették csak ki.

Az öregek látták, mi történik, és tanakodtak, mit mondjanak. Borús gondolatokat vetett fel a kérdés. Nehéz szívvel küldték a fiatalokat más lakásba, de számítottak rá, ennek be kell következnie. Ha tömegszállássá alakítják a kétszobás házat, akkor előbb-utóbb elviselhetetlenné válik a légkör, és annál még mindig jobb, ha nehéz körülmények között, de külön él az ifjú pár.

– Milyen terveitek vannak? – szólalt meg végre Banosné, amikor a hallgatás kínossá vált. – Számíthattok a segítségünkre, azt tudjátok, ugye?

– Igen tudjuk – mondta Gábor – köszönjük! Az idő sajnos múlik, lassan neki kell látnunk a lakáskeresésnek, ha nincs kedvünk az esküvőnkhöz hasonlatos kapkodásra. Tíz-húszévenként egyszer is sok az ilyen hirtelenjött kaland.

– Albérletbe készültök?

– A legegyszerűbb és a legköltségesebb megoldás az albérlet. Ha alaposan utánajárunk, esetleg akad más megoldás.

Két biciklije volt a családnak. Az ifjú pár minden héten két délutánt szánt arra, hogy biciklire ülve bejárja a közelben található címeket, és lakást keressen. Ennyi idejük maradt erre. A hét másik két napján próbáltak a zenekarral, további két napon zenéltek, maradt pihenésre egy délután meg a vasárnap délelőtt. Változatos, szigorú napirend kerekedett ki ebből.

Augusztus vége felé, még mindig nem találtak jó megoldást. Ilyen-olyan albérletet elég sokat láttak, valami hátránya azonban mindegyiknek volt. Főképp azt a feltételt nem emésztették meg, hogy bérelt szobában élik végig következő éveiket. Ennél többre vágytak.

Ketten összeszedtek addig vagy tizennyolcezer forintot, ez szép summának számított. A vendéglőben a kultúrházbeli jelképes fellépti díjnál többet kaptak, azt mind félretették. Megőrizték a korábbi fizetéseiket, a kerítések és korrepetálások bevételeit, de házvásárláshoz ez nagyon kevés. Ennek három-négyszerese szükséges még akkor is, ha igényeiket alacsony szintre szorítják le.

A szülők látták a nehézségeket, és elhatározták, erejükhöz mérten segítenek.

Egy augusztusvégi délutánon leültették maguk közé a gyerekeket, és megkínálták őket kávéval.

– Találtatok már valamit? – kérdezte Banosné a kávéját kavargatva.

– Albérleteket – felelte Anna.

– Tetszett valamelyik?

Gábor a fejét rázta. – Mindben hibádzott ez, vagy az.

– Nem agyalnátok inkább ki valami mást?

– Nem sok minden jut az eszünkbe – árulta el a menye.

– Az albérlet maga a veszteség – szólt közbe az idősebb Banos. – Keveset kerestek, abból fizetitek a lakbért, és ezzel hosszú időre konzerváljátok ezt az állapotot, sosem lesz pénzetek tisztességes, saját lakás megszerezésére.

– Éppen ez a bajunk az albérlettel – helyeselt Gábor.

– Vásároljatok olcsóbb, komfortnélküli lakást, vagy egyszerűbb házat, aztán onnan pár év után feljebb verekedhetitek magatokat. Elég ügyesek vagytok ahhoz, hogy sikerüljön.

– Ehhez még akkor is kevés a pénzünk, ha kizsebelünk benneteket, pedig ez a szándék távol áll tőlünk.

– Vállaljatok részletfizetést! – ajánlotta az apja.

Gábor összeráncolt szemöldökkel nézett rá. – Még egy évig nem írhatunk alá semmi ilyenféle papírt. Azután leszünk hitelképesek, ha elérjük a nagykorúságot.

– Mi aláírhatjuk – vágta rá Banosné.

A két fiatal meglepődött.

– Ezt nem engedhetjük – tiltakozott Anikó. – Megoldjuk ezt a feladatot a magunk erejéből, anyu. – Már könnyedén állt rá a szája erre a megszólításra.

– Készfizető kezességet vállalhatunk – makacskodott Banos.

Gábor a fejét ingatta, és közben gondolkodott.

– Ez igaz! Így megmaradhat az önbecsülésünk, és ti sem szegényedtek bele a mi felelőtlenkedésünkbe, de még ne siessük el a dolgot.

Banosné elvette tőlük az újságot, és átlapozott az utolsó oldalra, ott néhány eladó ingatlant hirdettek. – Nézzetek szét ezek között – ajánlotta. – Van annyi pénzünk, hogy kipótoljuk a tieteket, és akkor esetleg elérhető a dolog.

– Köszönjük – felelte Gábor. – Ezt észben tartjuk, de egyelőre kutatunk tovább.

Kevés idejük maradt a cselekvésre. István november végéig szolgál a katonaságnál, és tudták, nem szerencsés az utolsó pillanatra hagyni a költözködést. Elméletben megmaradt a lehetősége tanácsi bérlakás megszerzésének, de ebben teljesen hiába reménykednének. Akiknek a felmenői között mindenféle kétes, az előző rendszerben értelmiségi vagy tisztviselő állást betöltő elemet találtak, azok hiába számítottak arra, hogy támogatják az igényüket olcsó bérű állami lakásra. Nincs olyan utcabizalmi, káderes vagy más funkcionárius, aki a kérvényüket aláírná, és ha a Hídelemben kialakult baráti kapcsolatok következtében megkapnák a munkahelyi támogatást, a tanács lakásosztálya azonnal megálljt parancsolna vágyaiknak. Ezért fizették az utcabizalmikat, és a besúgók hatalmas hadát. Akit a származása miatt alig vesznek fel rendes középiskolába, annak lakáshoz sincs joga. Bejelentett lakhely híján elvinné őket a rendőr, de ez az ellentmondás a hatóságokat nem izgatta.

 

–  9 –

 

Augusztus végén, az egyik délután felkeresték Piroska nénit a gimnáziumban. A tanárnő megvárta őket a zeneteremben, ahol a közelgő tanévre készülődve rendezgetett.

– Hallom, mennyire bátrak vagytok – fogadta őket.

– Kénytelenségből született a bátorságunk – panaszolta Anna. – Anyámék felrúgták a az addig kialakult játékszabályokat, és azt nem engedhettük.

– Szeretnénk, ha maradhatnánk a zenekarral – kérte Gábor. – Jól működik a dolog, és kár a bandáért.

– Tudom, Banos. Te vagy a csapat lelke, nélküled azt hiszem, megbicsaklana a közös munka.

Banos kétségek között ingatta a fejét.

– Ez túlzás, de hangszerek nélkül nem alakíthatnék másik együttest.

– A hangszerek miatt igazán felesleges aggódnotok – nyugtatta meg őket Piri néni. – Kölcsönadjuk a kultúrháznak azzal a feltétellel, hogy minden alkalommal, amikor az iskolának szüksége van rá, rendelkezésünkre álltok.

– Nagyon kedves hozzánk a tanárnő.

– Igen fiam – helyeselt Piroska néni. – Szívesen dolgoztam veletek.

Felállt a székéről, jelezve, szeretne hazamenni.

– Köszönünk mindent! – hálálkodott Anikó. – Ez a két év sokat jelentett nekünk. Elsősorban nem a hangszerek meg a zenekar miatt, hanem azért, mert emberségben kaptunk sokat.

– Engem ezért fizetnek – szerényen búcsúzásra nyújtotta a kezét az énektanárnő.

– Sok embert fizetnek ezért, és sokan adnak helyette egészen mást – felelte Gábor, és megfogta a felé nyújtott kezet.

– Vigyázzatok magatokra! – bocsátotta útjára őket Piroska néni. – Néha látogassatok meg, szívesen látlak benneteket!

– Időnként jelentkezünk – ígérte Anikó, és kezet fogott a tanárnővel. Kicsit megilletődve léptek ki az ajtón.

Próbára siettek, már majdnem elkéstek, ezért a legrövidebb utat választották, és átvágtak a gimnázium mögött a temetőn, aztán a Diák utca lejtős, gödrös szekérnyomában baktattak lefelé a kultúrház irányába az esőzések idején földbe mosódott árkot kerülgetve. Figyelmet kért tőlük a hepehupás út, de Gábor szeme mégis vizslamódon járt mindenfelé.

– Várj! – megrántotta Anna kezét, aki nagyot lendült előre a lejtőn a hirtelen megállástól.

– Mi van? – nézett nagyot. Forgatta a fejét, mi keltette fel férje érdeklődését.

– Ott – mutatott egy kapu felé Gábor. – Az a ház eladó – a palánkon esőáztatta cédula fityegett. Megfakult, igen régóta szenvedhette az időjárást.

Közelebb mentek, hogy pontosan elolvashassák a cetlit.

„Ház nagy telekkel eladó” ez állt rajta.

– Most kevés az időnk, de holnap megnézhetjük – elmélkedet Anna.

Az utcában keskeny telkek sorakoztak egymás mellett, mindegyiken régi parasztház állt. Kétszáz méterre a forgalmas főúttól a település legrégibb részének számított a terület. Lent, ahol a buszok jártak ugyanilyen öreg, régimódira épített parasztházak szegélyezték a széles országutat.

Az eladó telek tizenöt, húsz méter széles lehetett, a harmadát foglalta le a ház utcai oldala, és az épület messze a telek közepéig benyúlhatott a keskeny földsávon, igazodott a földműveléssel foglalkozó lakók igényeihez. A kert hossza tán száz métert vagy még annál is többet kitett, a vége rejtőzködött a keresztben elterpeszkedő és üresen roskadozó disznóól mögött. A hámló vakolat téglából épült falakat mutatott.

– Annyi időnk még maradt, hogy benézzünk, és végiggondoljuk, mennyi fantázia lehet ennek a háznak a megvásárlásában.

Gábor megrázta a kapu felett himbálózó drótkampót, mire bent bádoghangon megzördült valami tehénkolompféle. Hiába tekintgettek a kapu mögé, a rászögelt deszkapalánk a foghíjak ellenére sokat eltakart az udvar házfelőli oldalából. Látszott, hogy hosszú, meszelt gerendákból állított gang visz végig az épületen. A gádor mellé ültetett estike, mályva meg a többi virág elfedte, a folyosón közeledik-e valaki.

Nagy sokára, csoszogás hallatszott, aztán résnyire kinyílt a kapu.

– Mi tetszik? – kérdezte egy alacsony fejkendős nénike.

– Jó napot! – üdvözölte Gábor, de Anna tisztelettudóbban viselkedett nála, ő csókolommal köszönt.

– A cédula miatt zavarunk. Az áll rajta, eladó a ház.

A néni kinézett a kapu deszkájára, mintha kételkedne benne, tényleg van-e ilyen cetli a deszkára tűzve. Nem csodálkozott, inkább csak nyugtázta, ott van még a papír, amit ki tudja milyen régen tett ki.

– Egészen elfelejtkeztem róla – makogta. – Jöjjenek be!

– Olyan kevesen érdeklődnek? – tudakolta Gábor.

– Az ördög sem vesz manapság parasztházat – sóhajtott a néni.

Bementek a konyhába.

– Kínálnám magukat, de nincs hozzá semmim – panaszkodott keserűen.

– Banos Gábor vagyok – mutatkozott be Gábor. Az asszony nyilvánvalóan még abban a korban nőtt fel, amikor idős asszonyoknak nem szoktak kezet nyújtani, hát kézfogás helyett kicsit régimódian meghajolt a néni felé.

– Szólítsanak Róza néninek – ajánlotta fel a fejkendője alá bújva, aztán hellyel kínálta őket. – A fiatalasszony ide – mutatott a sajátjához közelebbi hokedli felé.

– Én pedig Anikó vagyok – mondta Anna, és örült neki, a néni nem nézte őt Gábor húgának, mint az már többször megesett kutatóútjaik alkalmával. Az idős asszony hetven felé járhatott, tehát tényleg öregebb az ő valóságos életkoruknál. Csodálkozás nélkül tudomásul vette, hogy házasok.

– Mennyiért kínálja a házat, Róza néni? – faggatta az ár felől Gábor.

– Kicsik az igényeim. Csak annyit kérek érte, amennyiből elmehetek valamelyik szeretetotthonba, és még marad némi kis pénzem.

– Mégis mennyi az a kicsi?

– Hatvanezer az egész épület ezzel a hatalmas telekkel együtt, de maguk fiatalok, biztos vagyok benne, másmilyen házra vágynak.

– Tetszik tudni, a kényszer rávett bennünket arra, hogy korlátozzuk az ábrándjainkat – magyarázta Anna. –  Nincs annyi pénzünk, mint amekkorák a vágyaink.

 – Manapság senkinek sincs pénze. Ezért nincs vevőm vagy féléve a házra. Ha valakinek mégis akad egy kevés, akkor fürdőszoba meg gáztűzhely meg ehhez hasonlók nélkül már nem költözik.

– Azt hiszem, mi rákényszerülünk – csendesítette a zsörtölődést Banos. – Mekkora ez a telek?

– Naaagy – Róza néni kört rajzolt a kezével, így érzékeltette a méretet. – Hatszáz négyszögöl.

– Az tényleg nagy – hagyta jóvá Gábor. – Műveli még?

– Öreg vagyok már ahhoz – dohogott a néni. – Nincs annyi erőm. Tavaly a párommal még tartottunk két disznót meg pár csirkét itt a kert végében, az ólban, nekik termeltünk lucernát meg kukoricát, aztán a télen, levágtuk a kocákat, szegény uram… – szipogott néhányat, majd erőt vett magán. Megszokhatta már a tényeket. – Már csak csirkéim vannak, ők elcsipegetnek hátul.

Hagyták egy ideig, hadd merengjen a múlton az asszony, aztán Gábor szólalt meg.

– Végig mehetnénk a házon, Róza néni?

– Tessék, tessék! – nyögött, és feltápászkodott a hokedliről. Anna megsajnálta. Emlékezett a saját öregkorára. Az ő térdei is megsínylettek egy-egy leguggolást, leülést, felállást. Kínálta a karját – Tessék belekapaszkodni! – Róza néni hálásan fogta meg a felé nyújtott kezet, így könnyebben állt lábra.

Tényleg nagy volt a ház. Régimódi, sok apró helyiségből álló, igazi parasztházat járhattak végig. Elől tisztaszoba, ebben lakott a néni, mögötte nagy konyha, ebben üldögéltek beszélgetés közben, aztán három vagy négy kisebb szoba, ahol vendégeket fogadhattak, cselédek, gyerekek alhattak. Télen ezeket a szobákat általában fűtetlenül hagyták, de tavasszal, ahogy az idő engedte, a népesebb családok tagjai szétszóródtak ezekbe a helyiségekbe. Tartozott az épülethez még nyári konyha, ahol a lekvárt főzték, meg a disznóvágásokat intézték. Nehezen fogták fel mekkora az egész. A disznóólak mögött folytatódott az épület, teljesen vagy részben téglából építve. A falak néhol tágasabbra és magasabbra épültek az elől álló szobáknál, itt az állatok laktak. Látszott rajtuk, az istálló lényeges épületrész errefelé. A lovakat, teheneket nagy becsben tartották az emberek, mielőtt a téeszesítéskor elvették tőlük azokat.

Ha gazdálkodnának, valóban olcsónak számítana az ingatlan, de egészen mást terveztek. A döntésüket azonban befolyásolta a pénzszűke.

– Egyedül nem határozhatunk – árulta el Róza néninek Banos. – A kettőnk vagyona ehhez kevés, ezért a szüleink nélkül még az alkuba sem merünk belevágni. Megmutatnánk nekik.

– Persze kedves! Mutassák csak! – invitálta Róza néni a szülőket. – Hozzák el őket! Bármikor jöhetnek, mindig itt találnak.

 

–  10 –

 

– Ez nagyon nagy ház, és nagyon nagy telek – nyilatkozott Anikó, amikor távolodtak a háztól. – Egyelőre nehezen képzelem bele magam abba, milyen lenne, ha itt laknánk.

– Érthető. Van azonban egy jó tulajdonsága ennek a háznak. Pár év múlva építeni kezdik a panellakásokat a Pesti úton. Ezt a telket az elsők között sajátítják ki. Ma még a tervezőasztalon sincs a lakótelep, várhatunk addig néhány évet, viszont akkor szép pénzt hoz a tulajdonosoknak az építkezés megindítása.

– Emlékszel rá, mikor kezdték a munkát?

– Csak halványan. Nyolc-tíz év még van addig, de a tulajdonba vételt jóval korábban megkezdi az állam.

Két nap múlva, megint ott jártak.

– Hát a szülők? – érdeklődött Róza néni.

– Előbb nélkülük gondoljuk végig az egészet – ismerte el Gábor. – Magunkkal kell tisztáznunk, jól éreznénk-e magunkat itt. Szeretnénk még nézelődni, ha lehet.

– Nézelődjenek csak! Járják végig, ha akarják, én addig üldögélek inkább a konyhában.

A sparherdben csendesen szunnyadozott a tűz. Az időjárás még nem hűlt le, de az öregkor fázóssá teszi az embert. Ezt ők ketten meg tudták érteni. Sok évet éltek le öregen maguk is. Kevésbé rozzant állapotban voltak, mégsem szerették a hideget.

Végig járták az épületet. Minden ajtóban benne találták a kulcsot, a néni persze ráfordította azokat a zárra. Alig akadt mozdítható holmi az ajtókon belül, pedig a ház eredeti berendezéséből minden a helyén volt. A szobákban hímzett, kék terítővel letakarva magasra vetett, kicsit dohszagú ágynemű trónolt a szúette deszkaágyakon. A fal mellett minden szobában tátongott üresen egy vagy két szekrény, az egyik helyen a szekrényajtót majdnem teljesen befedte egy nagytükör.

– Jó drága lehetett újkorában – nézegette Banos a berendezést.

Az agyonsikált, kopott fenyődeszka padló nyikorgott a lépteik alatt, itt-ott mintha egeret ugrattak volna meg a járkálásukkal. Az udvari kerekes kút tetején szunyókáló macska, alighanem tessék-lássék végezhette csak a dolgát.

A konyhának használt helyiségnek meg az istállók egy részének padozatát téglából rakták, a hézagokat agyaggal töltötték ki évtizedekkel korábban.

– Szép rendet tartott itt a néni, amíg maradt hozzá ereje – ismerte el Anna.

– Rendbe hozhatjuk ezt arra a pár évre, amíg utolér bennünket a lakótelep építése.

– Az bizonyos, hogy a kisajátításkor vagyonokat ér majd a telek meg a ház – vélekedett Anikó. Gábor bólintott.

Visszamentek a ház első részébe. Róza néni ugyanott ült, ahol hagyták húsz perccel korábban. Egyik keze a konyhaasztalon, másik az ölébe ejtve pihent a tűzhely felőli oldalon. Alighanem mozdulatlanul várakozott, mióta kimentek. Gondolhatnák, netán szunyókál, de már akkor felnézett, amikor az árnyékuk elsötétítette az ajtóba vágott ablakszemet.

– Úgy látom, nagyon egyedül tetszik lenni – nyilvánította ki részvétét Anna.

– Tetszik a fenének – mordult fel a néni, mire elnevették magukat mind a hárman.

– A gyerekei valahol távolabb laknak? – faggatózott tovább Gábor.

– Egy lányom van – felelte Róza néni – ő tényleg messze lakik. Torontóban él a lányával, még a háború után mentek ki. Minket is ki akartak telepíteni, mert túl németesen hangzik a nevünk, aztán igazoltuk, generációk óta tótok vagyunk. Akkor mondta a lányom, ő nem tud olyan országban élni, ahol a neve miatt száműzik az embereket. A férjével meg a picikkel nekivágott a világnak. A vejem autógyárban kapott munkát, aztán kitaníttatta a gyerekeit. A fiú onokám mérnök ugyanabban a gyárban, ahol az apja dolgozik, a másik meg fogorvos lett. Aztán az apjuk meghalt.

– Nem hívták, hogy költözzön oda?

– Hívtak ők, de nem megyek. Öreg fát nem elehet átültetni.

– Unalmas lehet itt így, egyedül.

A néni lassan válaszolt.

– Az – vontatottan, kedvetlenül beszélt – Ezért megyek majd szociális otthonba.

Lassan alkonyodott, a kis ablakon kevés fény szűrődött be a konyhába. A betévedő szellő az ablakkeretbe vert szögön lengette a sűrű szövésű függönyt, és útját állta a makacsul bekéredzkedő napsugaraknak.

– Sok nekünk ez a ház, és az ára tetemes – kezdte meg az alkudozást Gábor. – Szó sincs arról, hogy sokat tetszik kérni, csakhogy nincs ennyi pénzünk, meg amíg nincsenek gyerekeink, kicsit nagy nekünk az egész.

– Nem akarnak gyereket? – csodálkozott az asszony.

– Dehogynem – felelt Anikó – csak előbb iskolába járunk.

Róza néni kibontotta, majd újra megkötötte sötétkék fejkendőjét. Változatlan maradt minden, a szokása lehetett a hiábavaló mozdulat. Ugyanoda került vissza a csomó ahol kioldotta, a haja sem lett kócosabb vagy fésültebb.

– Szomorú így egyedül – mondta, inkább magának Anna, de Róza néni meghallotta.

– Majd, ha egyszer maguk is ennyire öregek lesznek, megtudhatják, ilyenkor sem unatkozik az ember.

No hiszen! – gondolta Anikó – Mesélhetnék az öregkori élményekről! Megtapasztaltunk ezt-azt mi is.

– Néha eljön hozzám a húgom vagy valamelyik gyereke, ilyenkor legalább történik körülöttem valami, különben csak gondolkodom. Beszélgetek az urammal meg a lányommal, az onokáimmal, akiket nem ismerek. Néha még a Riska tehenet is megszólítom, pedig az életében sem volt beszédes jószág, mostanság is ritkán tisztel meg a válaszával.

– Ki örökli majd a házat maga után Róza néni? – tette fel a kissé tapintatlan kérdést Gábor.

– Tudja a fene – vonta meg a vállát az asszony. – Nem is érdekel. Talán a húgom valamelyik gyereke.

Gábornak századszor futott át az agyán egy gondolat, mire végül sikerült elkapnia.

– Hallott már az eltartási szerződésekről Róza néni?

– Hallottam arról ezt is meg azt is. Van akkora reszkír, mint a házasság. Mi van, ha rosszul választ az ember?

– Garancia semmire sincs – felelte Anna. Idegenkedett a hamis illúzióktól, a nénire sem szívesen erőltetetett rá egy álmot, ami akár hamissá lehet. – Gondolja meg, ha minket elfogadna lakótársnak, kevésbé magányosan élne! Később, majd lesz olyan, hogy este iskolába járunk, nappal meg dolgozunk, de amikor itthon vagyunk, mégis azt érezné, lélegezik valaki más is a házban. Magára nyitnánk néha az ajtót, aztán ha már nem megy a főzés, gondoskodnánk a napi meleg ételről, gondját viselnénk a háznak. Ha javításra szorul valami, megjavítanánk. Nem pótolhatjuk a gyerekeit vagy unokáit, de magának sokat jelentene, hogy nincs egyedül. A férjem felvágná magának a tűzifát, télen nem kellene kimennie a csúszós útra bevásárolni, ha rám bízza, elintézem.

A néni mustrálgatta őket. Gábor hallgatott, nem képzelte, hogy rábeszélésben jobb, mint a felesége.

– És fizetnének is valamennyit? Tudják a téesztől, alig kapok háromszáz forint nyugdíjat, és az kevés.

– Kevés a pénzünk, nehezen fizetnénk ki egyben az egészet. Üres maradna a zsebünk, pedig muszáj néhány lábast meg egy-egy kabátot venni magunknak. Adhatnánk viszont havonta annyit, hogy a járandóságával együtt, ne kelljen nyomorognia.

Róza néni tovább mustrálgatta őket.

– Ezen meg én gondolkodnék egy cseppet – felelte pár perc után. – Meg akarom ismerni a szüleiket. Jöjjenek el a hét végén! Vasárnap délután válaszolok maguknak, ha komolyan gondolták, az ajánlatukat.

 

–  11 –

 

– Tényleg parasztházban akartok élni?

– Jobb híján – felelt Gábor az anyjának.

– Ti megőrültetek.

– Hallottuk már mástól is. Lehet, van bennünk kis őrültség, ez mégis higgadtabb ötlet, mint az eddigiek. A tél kemény lesz, annyi szent, viszont tavasztól rendbe tesszük a házat, és könnyebben boldogulunk. A vizet még ősszel bevezethetjük, ezzel kis komfortot teremtünk, jövőre pedig építünk fürdőszobát meg konyhát és szép otthonunk lesz.

– A néni elviselhetőnek látszik. Szépen, rendben tartotta a portáját, de már kevés az ereje – egészítette ki Anna. – Én is annak örülnék, ha nem idegen asszony lenne a szállásadónk. Nagyon jól esett, hogy itt lakhattunk, de tudjuk, nincs annyi pénz a földön, amivel ezt az állapotot véglegesíthetnénk. A közelben leszünk, és ide menekülünk, ha mostohának találjuk a viszonyokat.

– Így megmarad a készpénzünk, vásárolhatunk belőle ezt-azt, és rendszeresen félre rakhatjuk a maradékot. Ha majd hozzá tehetünk az épület kényelméhez valamit, lesz mihez nyúlnunk.

Október közepére készen állt a megállapodás, az ügyvédek pontosítottak mindent, és az eltartási-szerződést megkötötték.

November végéig maradt még hat hét, ezt arra használták fel, hogy bevezessék a vizet, építsenek egy parányi emésztőgödröt, ahová a konyhában felhasznált vizet elvezethették. Arra kevés az idő, hogy az udvari pottyantós budit használaton kívül helyezve, a házon belűre építsenek öblítős vécét. A folyóvíz áldásaiból Róza nénit is részesítették. Megemlítették, hogy a konyhájában falikutat szerelnek fel. Alig fejtett ki ellenállást a munkával szemben.

Bár spórolósan bántak a pénzükkel, néhány bútort mégis vásároltak. Mindenképpen szükségesnek tartottak egy összecsukható rekamiét, mert nem kívántak a ház tartozékának tekintett vénséges, dohos ágyneműben és valamelyik szúette öreg ágyban aludni. Szekrényre, asztalra azonban nem költöttek, abból a szükségesnél több állt a szobákban. Róza néni könnyű szívvel felajánlotta nekik az ott fellelhető berendezést.

Kályhát találtak az egyik szobában, úgy döntöttek, az lesz a hálójuk. Oda tették be az új rekamiét.

– Hozatunk nektek szenet – ajánlotta fel az idősebb Banos.

– Köszönjük de… – Gábor habozva tiltakozott.

– Tudom, az önállóságotok – felemelt kézzel állta útját az apja az akadékoskodásnak. – Büszkék vagytok a teljesítményetekre. Hosszú még az út, fiam. Lesz még rá alkalmatok.

– Hagyd Gábor – intette le Anna. – Édesapádnak igaza van. Jobb, ha elfogadjuk a segítségüket, mert egyedül felesleges hősködéssé alakul a dolog. Ez így is nehéz lesz.

– A Róza néni havi kétszáz forintját mi adjuk – ajánlkozott az anyja. – Higgyétek el, költenénk rátok ennyit, ha még mindig az iskolapadban ülnétek.

– Köszönöm anya – egyezett bele végül Gábor meghatottan.

November második szombatján délutánra tervezték a költözést. Ezúttal Anna ruháin kívül Gáborét is be kellett dobozolni. Igaz, nem ügyeltek arra szigorúan, hogy minden átkerüljön az új lakásba, nem harag miatt költöztek. Ha valami otthon marad, érte mehetnek akármikor.

Kabátban álltak a kiürített szekrények előtt, a szülők ügyetlenkedve tébláboltak körülöttük. Nehezen szánták rá magukat az indulásra. Anna elpityeredte magát, és átölelte anyósa vállát.

– Jók vagytok hozzánk – hálálkodott szipogva. – Köszönöm, hogy óvtatok bennünket ideáig!

– Te is ezt teszed majd a gyerekeiddel, amikor itt lesz az ideje – Banosné végigsimított a menye haján. – Ez a világ rendje.

Kint az utcán zajosan prüszkölt a ló, aztán türelmetlenül felnyerített. Az egyik új szomszéd vállalta a betyárbútor szállítását az új lakásba a lovas kocsijával.

– A közelben leszünk – búcsúzkodott Gábor. – Sűrűn láttok minket ezután is. 

Elvackolódtak hátul a saroglyában, a kocsis füttyentett egyet.

– Hőj! – pattintott az ostorral.

Várta őket az otthon.

 

A következő fejezetet szeptember 14.n töltöm fel, kérlek, látogass meg akkor is!

A lap tetejére





2 megjegyzés:

  1. Névtelen2013. szeptember 15. 6:05

    Már 15-e van. Feltennéd?

    VálaszTörlés
  2. Demeter Attila2013. szeptember 15. 9:38

    Elnézést kérek a késlekedésért!
    A blogger nem engedelmeskedett az akaratomnak, és nem engedte az új fejezet feltöltését. Úgy vélem, talán a fájl mérete meghaladta az engedélyezett nagyságot, ezért egy "Ezereéves őrszolgálat - Ösvény az időben - Második rész" című menüpont alatt helyeztem el a következő fejezetet. Innentől kezdve a további fejezetek ide kerülnek.
    Köszönöm szépen a figyelmedet!
    További jó olvasást!

    VálaszTörlés

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)