Gyémánt a tűzben - bűnügyi regény

Gyémánt a tűzben Demeter Attila 2014 Publio kiadó Minden jog fenntartva Tartalomjegyzék: Első fejezet - Első vér Második fejezet – Child in time

Első fejezet – Első vér – 1 – Boglyas az ágyán hevert, a plafont bámulta a meglehetősen takarékosan világított szobában, és hallgatta a közeledő vihar előhírnökét. Az ablak előtt álló diófa lombját a szél cibálta, a leghosszabb ág csikorgó denevérkaparászással verődött néha az ablaknak. A fiú gondolatait a zordnak ígérkező időhöz alkalmazkodva pocsék hangulat járta át. Pár nappal korábban, egy filmforgatásnak álcázott tesztvezetésen összetört egy luxuskocsit, és a tulajdonos szerint harmincmilliós kárt okozott benne. Az összeg nagysága méltán okozott komoly gondokat, mert az jócskán meghaladta azt a mértéket, amiért zaklathatná az apját. Az öreg Bauer ha nem is gondolkodás nélkül, de általában kiutalta a költségkeretet a fia igényeihez, azonban a kissé gyanús körülmények között romossá lett autó utáni kártalanítással hiába keresné meg. Miközben Boglyas a jövőn töprengett, felsejlett előtte az a gyanú, hogy életében először egyedül néz szembe egy nehezen megoldható feladattal. Eddigi gondjai eltörpültek ennek az óriási összegnek az előteremtése mellett. A közelgő vihar zúgásához újabb lárma társult. Előbb a kapucsengő fazékhangú berregése majd ajtócsapódás és az anyja hangja szűrődött be a szobába. – Menjen be! – hallotta Feri az unszolást az előszobából. – Ha szunyál, ébressze fel bátran! Egész nap alszik a drágám. – Szerintem most piheni ki az egész tanévet – felelte Korgó, és belépett a szobába. – Fúj! – Barátságtalan fintorral tette be maga mögött az ajtót. – Ilyen komor kriptában laksz? – Nem tetszik? Boglyas, valódi nevén Bauer Feri feltápászkodott az ágyról, és elrendezte maga alatt a takarót. Néhány ránc eltűnt ugyan, de a gyűrődések többnyire csak áthelyeződtek, az összkép változatlan maradt. Feri lelkében sem moccant semmi, mozdulatlanul ült benne a nyugtalanság. Rövidesen lejár a fizetési határidő, és ez nyomasztotta. Lassan felelnie kell a kérdésre, miből téríti meg a totálkáros kocsi árát, vagy miképpen kártalanítja a gazdáját. Legyintett egyet, és elhessegette a kellemetlen kérdést. Vannak egyéb feladatai, most azok egyikével kell foglalkoznia, ráadásul a pillanatnyi gondok a zenéléssel függöttek össze, és sokkal kellemesebbek a leamortizált autó emlékénél – a hozzákapcsolódó fenyegetésről nem is beszélve. – Foglalj helyet! – mutatott maga mellé az ágyra. Korgó, a menedzsere elindult a helyiség egyetlen rendes ülőhelye felé. Boglyas gyorsan felpattant, félrerántotta a hangszere mellett álló széket, a biztonság kedvéért a lábai közé kapta a háttámlát, és letelepedett az ülőkére. A nála néhány évvel idősebb vendég megvakarta kopaszodó fejét, segélykérően szétnézett, hátha mégis talál még egy ülőhelyet vagy alacsonyabb asztalt a szobában, de az összes vízszintes felületen hevert valami. Az asztalon békés egymásmellettiségben feküdt a fiú tegnap levetett inge és gatyája a félig elfogyasztott pizzával meg két kiürített sörösüveggel. – Mi a bajod az ággyal? – Boglyas szemrehányóan tekintett a férfire. – Hogy tudsz ilyen kuplerájban élni? Anyád nem rúgja szét a segged? – A mutert kitiltottam innen – tájékoztatta a fiú a körülményekről Korgót. – Ha nagyon muszáj, a takarítónőt beengedem, de ma szabadnapos. Hol hagytad a csajokat? Azt ígérted, veled jönnek. A menedzser nagy körültekintéssel leereszkedett a gyűrött ágytakaróra, ügyelt rá, hogy ne döntse fel a szoba italkészletének maradékát, a fél üveg sört. Zakóját kigombolta, megtörölte izzadt homlokát, és csak a ceremónia végeztével válaszolt. – Jönnek mindjárt. Ketten. Megpróbálják kideríteni, mi a baja a harmadik virágszálnak. Úgy tudom, valami nyavalyája van, és zeneszámok válogatása helyett inkább az ágyikót választotta…  Egy másikat, nem ezt – mutatott maga mellett Boglyas rendetlen vackára. Feri az eddiginél is jobban elterpeszkedett a széken, hátrakönyökölt a mögötte álló fekete elektromos zongorára. A nyitott hangszer zavaros futammal reagált az óvatlan támaszkodásra, a fiú rémülten kapta el a könyökét a Yamaháról. Rossz érzés támadt rá a zeneszerszám méltatlankodása nyomán. A Yamahát majdnem mindennél többre becsülte. Egyetlen tárgy volt a világon, amit az elektromos zongoránál jobban szeretett, de azt a próbateremben tartotta. A Hammond orgonát körülményes minden gyakorlás után hazacipelni, majd a következő alkalommal újra a helyszínre szállítani. Éppen elég ezt a mutatványt a fellépések alkalmával előadni. – Nem sokra tartod a zongorádat – állapította meg Korgó. – Elfelejtettem, hogy nincs lecsukva – szabadkozott a fiú. Hátrafordult, ráhajtotta a billentyűzetre a fedelet, és úgy dőlt neki két könyökével, hosszú lábait a szoba közepéig kinyújtotta. Valamivel nyugodtabban foglalta el korábbi helyét, de a nyomasztó terminus időzített bombája minden igyekezete ellenére hangosan ketyegett a fejében, és figyelme nagy részét elvonta a különben fontos témáról. – A lányok talán mégsem a mi zenei hátterünkért imádkoznak ezen a versenyen – mondta Korgónak. – Francokat – legyintett a menedzser. – Amikor kitaláltam, hogy a Példakép döntőiben ti lesztek a mögöttük álló banda, ugráltak és tapsikoltak az örömtől. A menedzser cigaretta után kutatott a zsebében. Boglyas sokszor látta már a mozdulatot a vendégeitől, gyorsan lecsapott a tilalommal. – Ne gyújts rá a házban! – hadarta. – A tűzjelző azonnal szirénázni kezd, amint megszagolja a gyufafüstöt. Ezt a kifogást vette elő a legtöbbször, és mindig bevált. Gyűlölte a dohánybűzt. Biztosra vette, hogy rákot okoz, de előtte tönkreteszi a hangját, azt pedig nem viselné el, attól jobban félt, mint a ráktól. Korgó kelletlen fintorral hagyta abba a kotorászást. – Nincs nálam rágó – dünnyögte. – Kérsz valamit inni? A menedzser ránézett az asztalon és a padlón hányódó üvegekre, poharakra, aztán elfintorodott. – Kösz! Inkább kihagyom. A lehúzott redőny mögül recsegős mennydörgés zaja szűrődött a szobába, és a dörrenéssel majdnem egy időben, csekély fény is átszökött a résnyire állított lamellákon keresztül. – Mindig ilyen rohadt sötétben vagy? – Nekem jó így – felelte a fiú. – Felhúzhatod a redőnyt, ha félsz. Az előszobában kellemetlen hangon megszólalt a kapucsengő, majd pár másodpercre rá az eső kerepelése is megzörrent az ablakon, mintha a zápor jelentette volna be magát. A zaj majdnem elnyomta anyja barátságos szavait. – Menjetek be! Ott vannak mind a ketten – hallatszott Bauerné hangja az ajtó túlsó oldaláról. Feri mozdulatlan, kinyújtott lábai a szőnyeg közepéig értek, akármerre lépne mellette valaki, könnyen áteshetne rajta. – Itt van a három csirke – tippelt Korgó, és felállt. Mielőtt a bejárathoz jutott, kikerülte a fiú bokáját. Kinyitotta az ajtót, és ettől mindjárt világosabb lett a szobában, pedig az előtérben a villany helyett csak a borús égbolt alól beszivárgó fény birkózott a helyiség homályával. – Sziasztok! – köszönt rá a lányokra az előszobában. – Marshát hol hagytátok? A magasabbik lány a vállát vonogatta. – Elrontotta a gyomrát. – Vagy szimulál – toldotta meg az alacsonyabbik. – Szerintem nem akart ronggyá ázni. A két húsz év körüli lány óvatosan beljebb lépett. Mintha mintát vennének a szoba levegőjéből, először csak a küszöb felett áthajolva néztek szét a félhomályos helyiségben. – Fú! – sóhajtott az egyik. – Ebben a kriptában dolgozzunk? – Nekem tetszik – nyegléskedett Boglyas. Széttárt tenyerével körbe mutatott a sivár látványt nyújtó falakon. A sötétlila tapéta valóban ódon hangulatot árasztott, és az állólámpába csavart két Wattos LED égő kék fénye még idegborzolóbbá tette a szobát. – Rém hülye színre festetted a falakat – ámuldozott az egyik lány még mindig az előszobából – Csukjátok be az ajtót! – mordult rájuk Feri. – Felőlem kívül maradhattok, de engem zavar az a fényár, amit beengedtek. A lányok elbizonytalanodtak. Korgó fanyalogva vette elejét a kialakuló veszekedésnek. – Mindig idiótákkal dolgozom együtt – dünnyögte. Csak annyira fogta vissza a hangját, hogy minden érintett meghallja. – Ne törődjetek vele, gyertek be! A két lány végre beóvakodott. – Ő Boglyas – mutatta be a zenészt Korgó. – Ők meg a Top on Pop trió tagjai, Vivien és Bianka. – Ilyen jól fésült úri fiú, és Boglyas a neve? – vigyorodott el Vivien. – Régebben ritkábban fésülködtem – vakkantotta el magát a fiú. – Normális neved nincs? – nézett rá számon kérőn Bianka. – Kezet ne csókoljak a bemutatkozáshoz? Bauer Feri vagyok naccsád! – Esetlenül pukedlizett. A menedzser megelégelte a civakodást. – Elég a locsogásból! Dobjátok le magatokat ide mellém, és kezdjük a munkát! – Oda? – hüledezett Vivien. – Más nincs – szögezte le Boglyas. A lányok kényeskedve ereszkedtek le a bevetetlen ágyra. Nyűgösen, feszengő tartásban helyezkedtek el. Feri jól megnézte a két új vendéget, és magában megállapította, van mit nézni rajtuk. Vivien szoros farmert és feszes, fekete pólót viselt. A ruha is felkeltette a fiú érdeklődését, azonban a vékony, csillogó fémszállal hímzett anyag alatt domborodó világot sokkal izgalmasabbnak találta. Bianka a másik lányhoz hasonlóan, ugyancsak dekoratív látványt nyújtott. Rajta a térde felett különösen kurtára sikeredő nyári, virágmintás ruha tarkállott, hosszú, barna combjai kecses vonalakkal mutatták az utat a szoknyarész felé, csakhogy a leülés után szorosra zárt lábak gondosan elzárták a további bámészkodás lehetőségét a kandi pillantás elől. Vivien lassú, megszokottnak tetsző mozdulattal Bianka térdére tette a kezét, barátnője kicsit megigazította a ruhát a combján, aztán átfogta Vivien ujjait. Bauer Feri fantáziája meglódult a látványtól. Arra gondolt, szívesen ellátogatna arra a szép combra ő is, és esetleg kalandozna is a környéken egy keveset, ha egyszer odajutna. – Ugye a barátod megkímél minket a nyálas slágerektől? – húzta össze a szemöldökét Vivien, és Korgóra pillantott. – Bauer úr remélhetőleg nem szereti a „szerelem a holdfényben” stílust – toldotta meg Bianka az előbbi gúnyolódást. – Ne majrézz! – villantotta ki tökéletes fogsorát Boglyas. – Tőlem csak rock zenét hallhatsz. – Metált? – fintorodott el Bianka. Még mindig kereste a helyet, hová tehetné le a válltáskáját. Az ágyból a lehető legkisebb területet kívánta elfoglalni, ezért inkább lassú, kecses mozdulattal az ölébe helyezte a világos lila, hasított bőrből készült szütyőt. – Ebben a gótikus barlangban arra számítok. A sárkányokat kiereszted néha a szekrényedből? – Amikor a páncélos lovagokat teára hívja – kuncogott Vivien. Korgó vad pillantása zárta az újabb civakodást. Munkához láttak, és csodák csodájára eltűnt a házigazda és a vendégek között keletkező feszültség, nagy egyetértésben válogattak a lehetséges zeneszámok között. Azért hozta őket össze a menedzser, hogy megismerkedjenek egymással. Úgy vélte, a három lányból álló Top on Pop énekcsapat akkor kapja a legjobb támogatást a Best Tévé Példakép című vetélkedősorozatában, ha a Boglyas által vezetett Strung Strings együttesre bízza a kíséretet. A banda népszerűsége mostanában lépett a felívelő szakaszba, és a verseny válogatóján átjutó trió ígéretes tehetségként sokat lendíthetett az ő pályájukon is, kölcsönösen a hasznára lehettek egymásnak. A mostani találkozót a vetélkedő anyagának válogatása miatt szervezte meg. Boglyas készségesen varázsolt elő bármilyen ismert zenét a számítógépéről, aztán felmentek a hálóra, ott keresgéltek tovább. Egy órányi kutatás után Vivien elunta a bóklászást a YouTube-on. – Francba ezzel a sok vacakkal! – csattant fel mérgesen. – Nem akarok más után énekelni. Szájszagú tőle a mikrofon. A saját cipőmben és zoknimban járok, a saját dalaimat fogom énekelni! Korgó meglepődött a hirtelen indulatkitöréstől. – Erről eddig nem szóltál! – Most szólok. A menedzser láthatóan dühösen méregette. – Eléggé indulatosan adod a felnőtt csajt. Vivien megvonta a vállát. – Mit csináljak? Kinőttem a pólyából. Feri elgondolkodva szemlélte a két lányt. Most szorosan egymásnak támaszkodva álltak a hangfalak mellett. – Nem bánom – egyezett bele. – Ha rendesen eléneklitek, kaphattok saját nótát – turkált a Yamaha mögötti polcon, és a kusza papírhalomból kiemelt néhány kottát. Szórakozottan lapozgatott a vonalas papírok között, aztán egyet kitett a szintetizátor kottatartójára. – Álljatok mögém! Remélem jó a szemetek, mert nincs másolatom, csak innen olvashatjátok. – Kottából játszod a saját dalodat? – méltatlankodott Bianka. – Majd akkor játszom fejből, ha már műsorra tűztük – replikázott a fiú, és leütötte az első hangokat a billentyűkön. A lányok egy ideig csak a zongorát hallgatták, és a kottát figyelték. Először Vivien kezdett el halkan dúdolni, majd társult mellé Bianka, de ő a szöveget is silabizálta. – Ez tetszik – Vivien lekapta a papírt a kottatartóról, és gyakorlásképpen énekelte a dallamot, ahogy első látásra sikerült. A refrént már magabiztosan adták elő mind a ketten. Kezedben kalapács, előtted üllő Az ütéstől megedződsz, ha keményen állod. Forog a nagykerék, villan a küllő, Ez lesz hát az örökség, tiéd, ha használod. Az énekhang hallatán Feri ujjai alatt váratlanul kiszínesedett a kíséret. Zongoráról átkapcsolta a hangszert orgonahangra, és cifrázva díszítette a dallamot. Bár a szöveg borús színezete alkalmas volt rá, hogy korábbi komor gondolatai fertőzzék a hangulatát, a dallam és a két lány előadása jobb kedvre derítette. Csaknem elfeledkezett a napjait beárnyékoló fenyegetésről. Az ének szétterült a szobában, a lányok egymást ellenpontozva hozták a két szólamot, és végre magukra találtak. A korábbi unott, nyegle viselkedés után elkapta őket a tűz. Korgó csendben figyelte a munkát. Lerítt róla, élvezi a zenészek munkáját, a dalokkal való ismerkedést. Három versszakból állt a szám, a lányok elragadtatottan tapsoltak néhányat, amikor a végére értek. – Tetszett, bogárkáim? – Boglyas elégedetten sandított az énekesekre. – Ezért érdemes volt eljönni ebbe a sírboltba – nézett a sötét színű falakra Vivien. – Egyszer már kérdeztem. Te találtad ki ezt a pocsék színt? – Engem baromira nem érdekel a szobafal színe – nyilatkozott Feri. – A húgom ötlete az ilyesmi. – Ő is ebben a szobában lakik? – Nóra? Még csak az kéne! Fél éve kikönyörögte a fatertől, hadd festesse át a kérót. Erre a szobára ezt tartotta stílszerűnek. – Nem semmi csaj a húgod. – Mit mondasz majd, ha megismered? – zárta le a témát Boglyas. – Győzött a Kalapács és üllő? – Marshának még jóvá kell hagyni, de szerintem tetszeni fog neki. Meg talán ő is tetszik majd neked. – Miért? Nálatok is jobban néz ki? – sóváran legeltette a szemét Bianka rövid ruháján, és a folytatásban látható hosszú lábakon. – Az tetszik majd, ahogy énekel – igazította el a fiút Vivien. Hátrébb lépett, és kézen fogta a barátnőjét. – Közöttünk ő az ász, ha meghallod a hangját, meggyőződhetsz róla. Azon kívül foglalt. A pasijával ne akarj összeakaszkodni, mert teniszezik. – C! – cuppantott egy hangosat Feri. – Én meg a Hammond orgonát cipelem, mert nincsenek roadjaink. Bianka kikotorta a tokjából a telefonját, megnézte mennyi az idő. – Húzzunk innen babám! – Gyengéden végigsimította Vivien karját. – Még dolgunk van. Korgó elkínzottan nyúlt a zakózsebéhez, cigarettát vett elő, és sóváran tömte a szájába. – Tudom, a tűzjelző – nyugtatta meg Ferit, és kattintásra készen markolta meg az öngyújtót. – Odakint gyújtok rá. Boglyas a kijárat felé terelte vendégeit. – Anyádtól ne köszönjünk el? – kérdezte Vivien. Az egyik hangfalon keresztüldobva lógott az előző napon viselt nadrág, a fiú abban kutatott a kapukulcs után. Végigtapogatta az összes zsebet, mire ráakadt. – A muter nem ugrik az ilyesmire – felelte, és meglóbálta a kulcsot a kezében. Az udvaron az elvonult eső illata terjengett. A bokrok leveleiről csepegett a víz, a máskülönben ágaskodó orgona és aranyesőágak mélyen lehajolva bólogattak a zivatar utáni gyenge szélben. A vendégek csak libasorban fértek el a keskeny járdán, kerülték a víztől lucskos levelek jeges érintését. Mindenhol tócsák fénylettek, amikor egy súlyosabb ágat kikerültek, és leléptek a járda melletti gyepre, a fű hangosan cuppogott a lábuk alatt. – Holnap? – kérdezte Boglyas a lányokat, és hátralépett a kapu mellé. Udvariasan előreengedte a fruskákat. Vivien lépett ki először az utcára. Élete utolsó lépésével egy alattomos, latyakos gödröt került ki. A járdát nézte, mert mindenhol számíthatott tócsára, és valószínűleg nem akarta megúsztatni a cipőjét valamelyik feneketlennek tűnő vizes csapdában. Ha felemelt fejjel közlekedik, és egyenesen előre nézve megy át a kapun, ugyanúgy történik minden, mint ahogy végül lezajlottak az események. Az elképzelhetetlen jövő észrevétlenül közeledett felé. Boglyas sem fogta fel mindjárt a rémséget. Hallotta a csattanást, aztán látta meginogni Vivient. A lány karja tétova mozdulattal felfelé lendült, mintha elhessegetné azt a valamit, ami nekiütődött a mellkasának, de félbemaradt a mozdulat, Vivien hangtalanul összecsuklott. Furcsa volt a látvány. Bauer Feri már rengeteg filmen látott hasonló jelenetet, az általában másképpen zajlott le. A képernyőn a halál mindig drámai látvány, itt a valóságban semmiségnek tűnt, és a szemlélőnek idő kellett hozzá, míg megértette a tragédiát. – 2 – A szemközti járda mellett, a meggyfák lombjai alatt álló egyszerű autó ablaka, mint valami lassított filmen lomhán felkúszott, alig látszott mögötte a maszkot viselő vezető, majd a komótosan induló jármű kerülve a feltűnést nyugodtan elhajtott. Boglyas tisztán látta a rendszámot, és mégsem jegyezte meg. A kocsi már akkor eltűnt a kereszteződésben, amikor senki sem értett semmit, még talán maga az áldozat sem. Mire az autó bekanyarodott a sarkon, Vivien már a földön hevert. Ekkor eszmélt fel a kis társaság valamennyi tagja. Bianka felsikított, és mintha utána zuhanna, letérdelt a barátnője mellé a sárba. A menedzser gyér hajába túrt, és erősen ráharapott a cigaretta füstszűrűjére. Boglyas megkapaszkodott a kapuban, és az áldozatot bámulta hitetlenkedve. Vivien csak feküdt a sáros járdán gyorsan elhomályosuló tudattal, a gazdagon hímzett fekete top közepén, az apró, alig másfél centis lyuk környékén sötét folt terjengett. Bauer Feri először azon csodálkozott, miért fekete a folt, amikor a vér piros. Másodszor az futott át az agyán, hogyha a ruha fekete, a folt miképpen lehet még feketébb. – Talán nem vér – gondolta egy ostoba pillanatig, de a tudata tiltakozott a csalás ellen. Vivienen látszott, nem jószántából fekszik ott, hanem azért, mert a lövés a szívét lyukasztotta ki pontosan úgy, mint amikor egy mesterlövész találja el az áldozatát. Aztán meglódult a lassított felvétel. A vihar elkésett fuvallatától nagyot rázkódtak a fák nedves lombjai, és hideg vízcseppek árasztották el a szomorú csoportosulás arcát, ruháját. A lenyugvó félben lévő nap valamelyest széttolta a felhőket, és komor, rőt fényt bocsátott a ház előtt látható rémségre. A madarak rendíthetetlenül csiripeltek, a távolban egy vonat sípolt, a keresztutcában lármás autóbusz húzott el a fák között. Bianka a barátnője kezét fogta, az arcát paskolgatta és az artikulálatlan sikoltozásból néha kiszűrődött lány neve. Korgó lehajolt az élettelen test mellé, és bátortalan mozdulattal lefogta a szemét. Feri még mindig bénultan állt, akkor mozdult meg, amikor a háta mögött meghallotta a lakásajtó csapódását. – Mi történt? Az anyja rohant feléjük. – Rosszul van? – Még nem értette az eseményeket. – Hozzátok be! – mutatott a földön fekvő testre. – Megfázik itt a vízben. Korgó halkan, rekedten szólalt meg. – Már nem fázik. Az asszony még mindig értetlenül pislogott. – Halott – közölte rémült nyugalommal a férfi. A nő a szája elé kapta a kezét, és elfojtott egy sikolyt. – Lelőtték, muter – fordult felé végre Boglyas is. Az anyjának elkerekedett a szeme a rémülettől. – A házunk előtt? Lelőtték? A fia nem akarta túlkiabálni Bianka sikoltozását, bólintással felelt. – Akkor is be kell hozni – erősködött az anyja. – Nem heverhet itt, csak így a földön – lehajolt, a karjánál fogva megemelte Vivient. – Segítsetek! – Nem mozdíthatjuk meg – szólt közbe Korgó. – Ha jönnek a helyszínelők, mindent találjanak úgy, ahogy megtörtént a dolog. – Legalább takarjuk be! – mondta az asszony, és indult a ház felé, hogy rögtönzött szemfedelet keressen az áldozatnak. – A mentőkért kellene telefonálni inkább – szólt utána a fia. A szomszédos házakban a lakók halhatták a lövést, de akkora zajt nem csapott a fegyver, hogy az egész utcában megrezegjenek az ablakok, mégis percek alatt előkerült minden lakó. Boglyas legszívesebben rájuk ordított volna: takarodjanak! de a hangzavarban csak további lármát keltett volna a felszólítással. Arra gondolt, legalább annyit mondhatna a lánynak – nyugodj békében, azonban a tolongás és a ricsaj közben inkább azt várná az ember, hogy a halott felkel a helyéről, és elvonul egy csendesebb helyre, ahol nyugodtabban szenderülhet jobb létre. – Gusztustalan ez a lárma – mondta Korgónak. – Mikor jönnek végre a rendőrök? – Ott villogtatják a lámpát – mutatott a főút torkolata felől érkező riadókocsira a menedzser. Megérkezésük után a hatóság hátrébb szorította a kíváncsi tömeget. Megjelenésük után még a hangzavar is alább hagyott. Rutinosan, gyorsan végezték a dolgukat. Fényképeztek, videóztak, a halottkém tüsténkedett az áldozat körül, aztán Vivien holttestét beemelték egy nejlonzsákba. Biankát erőszakkal rángatták el egykori barátnőjétől, valahonnan előkerült egy pszichiáter, az foglalkozott vele. – Rajnai főhadnagy vagyok – mutatkozott be egy magas, kissé testes civil ruhás férfi. – Mondják el, mit láttak! Valamire emlékszenek ugye? – Egy életre megjegyeztem – felelte Bauer Feri. – Kiengedtem a lányokat a kapun, Vivien ment legelöl. Szemben állt a kocsi, amelyből valaki abban a másodpercben rálőtt, ahogy kilépett a járdára. – Milyen autó volt? Felismerte a márkát? – Suzuki. Egy régebbi gyártmány, lehetett hat-hét éves. – A színe? – Sötétzöld. – A rendszámot látta? Boglyas tétován széttárta a kezét. – Láttam, de nem olvastam le. Tudja, hogy van ez. Az ember mindig másra figyel, mint ami fontos. A főhadnagy legyintett. – Ne csináljon ebből magának gondot! Megtaláljuk a tettest akkor is, ha nincs meg a rendszám. Látta, ki ült az autóban? Feri elgondolkodott. – Láttam – nyilatkozott végül –, de semmire sem mennek vele. Maszkot viselt, és gőzöm sincs róla, férfi volt-e vagy nő. Habár… – tétovázott. – Eszébe jutott valami? – Nem, csak elgondolkodtam. – Boglyasnak nem sikerült elkapni a gondolatot, amely átvillant az agyán. – Maszk volt rajta – hümmögött magában a nyomozó, és a jegyzeteiben lendületes mozdulattal húzott alá egy sort. – Hozzá tud tenni valamit az elhangzottakhoz? – fordult Korgóhoz. – Én még az udvarban álltam, amikor ez történt. Kevesebbet láttam, mint a fiú. Két civilruhás rendőr járta körbe a népes sokadalmat abban a reményben, hogy valakitől érdemi információt kapjanak, az eredmény látszott az arcukon. Feri ebben nem talált semmi csodálnivalót, hiszen ha ő a helyszínen, hat méterre a tettestől elmulasztotta a lényeget megfigyelni, akkor mit mondhatnának azok, akik a távolabbi házakban a tévét nézték ez alatt. – Valamit azért furcsállok – vonta magára ismét a nyomozó figyelmét. – Mit? – élénkült fel a főhadnagy. – Azt ahogy elhajtott innen a tettes. – Sportosan? Csikorgó gumikkal? – kérdezett közbe a rendőr. Boglyas megcsóválta a fejét. – Nem. Pontosan az ellenkezője történt. A filmekben ilyenkor valóban úgy menekülnek az elkövetők, mint az autóversenyzők, de ez az alak könnyedén, mintha csak a benzinkúttól hajtana ki, lassan, minden sietség nélkül indult el. Semmi kipörgő első kerék, vagy füstölgő kipufogó. – Hm – dünnyögött a nyomozó. – Maga szerint van ennek jelentősége? Feri töprengve válaszolt. – Fogalmam sincs. Csak eszembe jutott. A sáros járdán fekvő lány, ha fél nappal korábban végigsétált egy forgalmas utcán, zsinóron rángatott fejeket láthatott maga körül. A nők irigykedve bámulták, mert minden férfi szeme rátapadt, még a leghűségesebb férjek is vetettek rá egy óvatos pillantást, a magányosak vagy pimaszabbak pedig leplezetlenül bámulták. Most, kilyukasztott és összevérezett pólójában meztelenebb volt, mintha pucéran ugrálna előttük. Már senki előtt nem őrzött tikokat és nem rejtett ígéreteket a ruha alól itt-ott kilátszó test, mert minden tulajdonát elveszítette. Hiányzott belőle a legfontosabb, az élet. A farmer és a felsőrész között kétujjnyi szélességben kilátszott a hasa, felékszerezett köldöke, de a látvány már nélkülözte a csáberőt. Inkább a mellette zokogó Biankát nézte mindenki szánakozva. A mentős nyugtató injekciót adott neki, így némileg csillapodott a hisztériája, de a sírást tovább folytatta. Hosszú procedúra után tűnt el a népség a tett helyszínéről. – 3 – Az eset után Boglyas groteszknek találta a nyüzsgést. Vége szakadt egy ember, egy ígéretes és mellesleg gyönyörű lány életének, és a halál körül forgolódó tömeg hétköznapisága megszentségtelenítette ezt a szörnyű pillanatot. A hivatalos emberek legalább egyenruhában vagy tisztességesen felöltözve végezték a dolgukat, de az utcában lakók bermuda gatyában állták körül a magatehetetlen áldozatot. A bánásmód felháborította őt. Alig ismerte az áldozatot, de meglátása szerint több tisztelet jár egy alig félórával korábban még viruló ember tetemének, mint amennyit kapott. Bement a lakásba, leült a hangszerhez, ujjait a billentyűkre tette, és szabadon eresztette a fantáziáját. Kis rögtönzés után a Kalapács és üllő dallamánál kötött ki. – Megérdemelte volna, hogy győzzön a versenyen ezzel a dallal – gondolta. A szám végén abbahagyta a játékot. Úgy ítélte meg, jár a csend a halottnak. Leheveredett a vetetlen ágyra, és töprengett. A hemzsegő idegenek között téblábolva elmulasztotta elemezni az eseményt, a nyomozó kérdéseire ösztönös válaszokat adott anélkül, hogy végiggondolná, miért halt meg Vivien. A sötét szoba magányában azonban szörnyű gyanú fogalmazódott meg benne. Forgatta, rágta magában a gondolatot, aztán azon vette észre magát, már nem ő rágja az ötletet, hanem az ötlet rágja őt, marcangolja a képzelet, hogy a golyó célt tévesztett. A kapunál mozogtak mind a hárman, hajladoztak, ugráltak, összevissza kerülgették a tócsákat. A fegyveres nem tarthatta sokáig a nyitott ablak mögött a magasban a pisztolyt, azzal szinte sebtében célzott, és úgy lőtt. Amikor felemelte a stukkert, az irányzék előtt éppen ő állt, nyitotta a kaput, aztán hátralépett, és előre engedte Vivient. A megindított cselekvést reflexből végrehajtotta a kéz, és az agy ilyen rövid idő alatt nem bírálhatta felül a döntést, az előrelépő lányt érte a halálos lövés. Azt a golyót neki szánták, a kezdő énekesnőt tévedésből találta el a merénylő. Rágták egymást a gondolattal, ő forgatta magában az elképzelést, az ötlet pedig viszonozta a dolgot, és a belsejét nyomorgatta. Jeges rémület markolta meg a rekeszizma alatt olyan erősen, hogy megfájdult bele a gyomra, mert egy másik változat is megjelent az első gyötrelmes elgondolás után. Az jutott az eszébe, mégiscsak Viviennek szánták a lövedéket. Pontosabban nem Viviennek, hanem bárkinek, aki az ő környezetében van. Őt figyelmeztették azzal a lövéssel, pedig első pillanatban belegondolva ebben kevés a logika. Csakhogy az alvilág nem a hétköznapi emberek észjárása szerint működik. Aztán világossá vált a kezdetben értelmetlen gondolat. Ugyan mire menne az a rohadék Zsanai azzal, ha lelövi vagy löveti őt? Nem fenyegethetné többet a három nap múlva lejáró határidővel. Egy halott fizetésképtelen, és nem zsarolható. Viszont a zsaroló biztosan számíthat eredményre, ha előbb megfenyegeti a pénzeszsákját, bemutatja milyen sors vár rá, ha vonakodik fizetni. A gyilkos bárkit lelőhetett volna a környezetében. Korgót vagy Biankát, de Vivien pechére ő lépett ki az utcára elsőnek. Szó szerint halálosan komoly figyelmeztetést küldtek neki, és ez a lényeg. Ebből tudnia kell, nincs egérút, mert ha engedetlenkedik, akkor további ismerősök és hozzátartozók járhatnak így. Akár a húga vagy az anyja lehet a következő áldozat. – És én? – villant bele a méltatlan gondolat – én nem szolgáltam rá a golyóra? Mindjárt megsejtette a választ is. Végül, ha nem teljesíti a követelést, nyilván ő is sorra kerül, de addig még meghalnak néhányan. Vissza a tartalomjegyzékhez

Második fejezet – Child in time – 1 – Boglyas nem talált nyugalmat. Szeretett volna elszenderedni, kizárni a fejéből a borzasztó emléket és a kínos gondolatokat, de hiába szorította össze a szempilláit. Lekászálódott a fekhelyről, kicaplatott a konyhába. A hűtőben talált kólát, óvatosan letekerte a kupakot, a sziszegve kibuggyanó folyadék mégis a kezére meg a kövezetre folyt. – A francba! – morgott. Megvárta, míg csillapodik a habzás, aztán húzott egyet a flakonból. A bukóra nyitva hagyott ablakból friss levegő csapott az arcába, és az végképp kiűzte a szeméből az álmot. Az udvar fáinak lombozata békésen susogtak, már nyom nélkül elszállt a délutáni vihar zaja, villámlásai és minden kellemetlensége. A rémséges események és a következményei azonban nem távoztak nyom nélkül. Boglyas kezében a kólával kiment a teraszra, aztán onnan is le, a fűre, és nekitámaszkodott egy vastag fatörzsnek. Akár jó is lehetne a hangulata – gondolta –, ha nem pár órával lenne egy kíméletlen gyilkosság után. A dél körüli órák kánikuláját elsöprő vihar távozása után friss, üde levegő járta át a kerteket. A tócsákat már felszívta a kiszáradt talaj, a levelekre hullott esőt elnyelték a lombok, a nyugalom valóban idillinek tűnt. Az utca járdája felől magányos járókelő lépései kopogtak, a szomszéd ház kapuja előtt megtorpantak. Kulcs zörgött, kapu nyikorgott, és a zár kattant. A könnyű női lábak neszezése a szomszéd kert járdájának betonkockáin folytatódott. Valószínűleg a délután átélt szörnyűség miatt, egy évek óta sem emlegetett pletyka villant be Boglyas tudatába. Hiába hessegette az emléket, az ott settenkedett közvetlenül a felszín alatt, pedig szeretett volna szabadulni tőle. – Szia! – köszönt oda Nyuszifülnek, a szomszédba hazatérő tizenhat éves fruskának. – Késő este van. Mégis nyugodtan mászkálsz a városban? Zsuzsa, akit Nyuszifülnek nevezett szinte minden ismerőse, megtorpant a váratlan hangtól, de miután felismerte a szomszéd hangját, azonosította a személyét, letért a járdáról, és a füvön folytatta az útját egészen a két telket elválasztó alacsony sövénykerítésig. – Szia, Feri – válaszolt. – Még csak fél tíz. Annyira már megnőttem, hogy este nyolc után jöjjek haza – a hangjában mosoly bujkált – Fél tíz? – Boglyas körülnézett, mintha az ég sötétjéből azt állapíthatná meg, hogy a lány téved. – Azt hiszem, elvesztettem az időérzékemet az esti rémségek miatt. – Rémségek? – Zsuzsa felhúzta a vállát, és a fejét forgatva álmélkodott. – Valaki hamisan énekelt a próbán? – tréfálkozott. – Ennél kicsit komolyabb dolgok történtek itt ma. – Áramszünet volt, és a hűtőben felmelegedett a kólád? – nevetett a lány. Boglyasnak végig futott a hideg a hátán. A csilingelő kacajt fülsértőnek találta a mai estében. A Zsuzsánál alig pár évvel idősebb lány halála még akkor is tiszteletet válthatna ki bárkiből, ha egyáltalán nem ismerte őt korábban. – Nem vagy vicces – mondta mogorván. – Úgy beszélsz, mintha semmiről sem tudnál. Nyuszifülön látszott, hogy meglepődött az éles hangú választól. – Hát, ha egyszer semmiről sem tudok, akkor csakis így beszélhetek – felelte elbizonytalanodó hangon. Feri magától értetődőnek tartotta, hogy az általa átélt dráma mindenkit megérintett, ezért hirtelenében nem fogta fel, hogy Zsuzsa talán tőle hall először beszámolót a délutáni drámáról. – Ahol voltál, nincs tévé? Vagy ennyire elvonják a fiúk a figyelmedet? Zsuzsa szemlátomást zavarba jött. – … fiúk? – Palástolhatatlan meglepődés szűrődött ki a hangból. – A barátnőmnél voltam – nyöszörögte. – Az igaz, hogy a tévét nem kapcsoltuk be. Nyuszifül tétován keresgélte a mondatokat. – Mi a fene történt, amiről tudnom illene? – Meggyilkoltak egy lányt a kapunk előtt. – Itt? – Zsuzsa szemei elkerekedtek, a fehérség szinte világított az éjszakában a szempillái alól. – Ugye csak hülyéskedsz? – Képes lennék rá szerinted? Boglyasban meglepetést keltettek a saját szavai. Ismét átsuhant az agyán a gondolatfoszlány, ami már az előbb is zavarta. – Nem úgy ismerlek. Ki volt a csaj? – Annak a triónak a tagja, akikkel együtt kellene játszanunk a tévévetélkedőn. A lány megcsóválta a fejét. – Ez nagy gáz. Most persze ugrik a fellépés. – Könnyen lehet. Alig hiszem, hogy a trió másik két tagja ezek után ne dobná be a törülközőt. Boglyas felhajtotta a kóla maradékát, azután keményen megszorította a kiürült flakont. A műanyag recsegve adta meg magát az erőszaknak.  – Sajnálom – mondta Nyuszifül, és kis biccentéssel elbúcsúzott. – Azt hiszem, nekem is nyugtalan éjszakám lenne, ha végignézném egy társam halálát. Intett egyet, aztán elindult a ház bejárata felé. Pár másodperc után elérte az ajtót és az ajtó felett automatikusan bekapcsoló lámpa fényénél beillesztette a kulcsát a zárba. Nyúlánk alakja éles kontúrral rajzolódott ki a fényben. Hosszú, hullámos haja a vállát verdeste, karcsú lába természetellenesen rövid árnyékot vetett a fűre, vékony dereka egészen valószínűtlenül megrövidült a felülről érkező fény játéka következtében. Az árnyék egy gnómot rajzolt a bejárat előtti betonkockákra, pedig a lányt pont gnómnak lehetett volna a legkevésbé mondani. Boglyast hidegen hagyta a lány szépsége. A gyilkosság emlékét minden bizonnyal elhomályosíthatná egy szexis nő, de Zsuzsát nem tekintette annak. Számára még mindig az a kislány volt, aki nap mint nap jött, ment a szomszédban, és akiről pusztán a megszokás okán sem tételezné fel, hogy több egy esetlen bakfisnál. A megszokásnál sokkal nagyobb gondot okozott most neki a sejtelmes gondolat, amely nyugtalanul bolyongott az agyában, mióta Nyuszifül léptei felverték az est csendjét. – Jól elbeszélgettetek – szólalt meg a háta mögött Nóra, Boglyas húga. A fiút meglepte a váratlan hang, és hirtelen megpördült a sarkán. – Hallgatóztál? – Szerintem a szomszéd utcában is hallották a beszélgetéseteket – felelte a Nővére. – Diszkrétebbek is lehetnétek. – Nem titkokról tárgyaltunk. Nóra kinyújtotta felé a kezét. – Add ide azt a flakont! Hozok másikat. – Te sem tudsz aludni? – Gőzöm sincs róla, ki az a bige, akit kinyírtak a ház előtt, de azért mégis. Felkavart a dolog. Nóra bement a házba, majd a kezében két másik üdítővel tért vissza. Az egyiket a bátyjának adta, a másikat maga bontotta meg. Leültek a teraszon felállított hintaágyra, és lassan szopogatták a kólát. – Jó kis maca lett a szomszédunkból – jegyezte meg Nóra. – Kiből? – Zsuzsából. Nem vetted észre? Boglyas vállat vont, a mozdulattól megrezdült a hinta háttámlája. – Figyelnem kéne? – Azt nem tudom, de ő azért rendesen hajt a figyelmedért. – A hangját kicsit szarkasztikusra változtatta, úgy folytatta a megkezdett gondolatot. – Persze a zenekarvezető úr nyilván körülvette magát már egy első osztályú hölgykoszorúval, és szükségtelen további önként jelentkezőkkel haverkodnia. – Hülyéket beszélsz, húgi. Tudod jól, hogy nincs így. Könnyű fuvallat mozgatta meg a fák ágait, a távolban késői autóbusz motorja berregett, aztán az egyik bokorból valami éjjel vadászó apróállat neszezése hallatszott. Elakadt a beszélgetés, csak lengették komótosan a hintaágy ülőkéjét, a két rugó halkan nyikorgott a válluk felett. Boglyast továbbra is meglátogatta néha a félórával korábban megjelenő idegesítő gondolat. – Mondd csak! Miért kapta a Nyuszifül nevet Zsuzsa? Nóra gondolkodott egy percet a válasz előtt, aztán lassan, emlékei után kutatva beszélni kezdett. – Azt hiszem, ez az ideköltözésünk előtti esemény. Volt valami játékszere, valami téli sapka, annak a dísze volt két hatalmas tapsi fül. Imádta ezt a tökfödőt, még akkor is ragaszkodott hozzá, és hordani akarta, amikor az időjárás melegre fordult. A nyári kánikulában az anyjának valahogy sikerült rábeszélni, hogy ne viselje, de az után is magával vitte az ágyba. Még az óvoda kiscsoportjába járt, amikor ez történt. Feri elégedetlenül hallgatta a beszámolót. – A Manci egészen mást mesélt – mondta. – A villanyórás Manci? Aki havonta végigjárja az utcát, és leolvassa az árammérőket? – Aha – bólintott Boglyas. – Pár éve azt hallottam tőle, hogy Zsuzsa óvodás korában az egyik húsvétra kapott egy eleven nyuszit. Egy ideig dédelgette, aztán ráunt, és bestiális módon kinyírta. Ebben az időben kapta a Nyuszifül nevet. Nóri húzott egyet a kólából, és csak utána válaszolt. – Manci rosszindulatú és gonosz, szerintem hazudik. Nekem is mesélte a sztorit, de utána számoltam a legendának, és rájöttem, hogy ez akkor történt, amikor ő középiskolás korában, fiatal lányként gyermekmegőrzést vállalt. Nekem annyi gyűlölettel beszélt arról a húsvéti nyulacskáról, hogy még azt is elképzelhetőnek tartom, ő csinálta ki szegény párát. – Ez igaz? – Nem tudom, de lehetséges. Még több év távlatából is panaszkodott szerencsétlen állatra. Azért nyafizott, mert folyton kimászott a dobozkájából, és szedhette össze a piszkát a teraszról meg néha még a szobából is. Amikor ezt emlegette, szinte lilult a feje a méregtől. Mind a ketten kiitták az üdítőt, Feri feltápászkodott a vendégmarasztaló szivacspárnáról. – Hülyeség, hogy kólát iszunk az éjszaka közepén – szokása szerint összeroppantotta a műanyag edényt, és elindult vele a kapu mellé épített szeméttároló felé, húga követte. Bedobták az elhasznált kacatot a műanyagos kukába. – Valami töményet kéne nyakalni – folytatta Boglyas, amikor csendesen lecsukta a fedelet. – Van valamid? Beszállok. – Tudod, hogy nem tartok semmi ilyesmit a szobámba. Néha megiszok egy üveg sört, azt a hűtőből szoktam kivenni. Csakhogy a mai nap után a sör kevés. Megittam már egy liter kólát, még egy fél liter pia akkor sem hiányzik, ha van benne némi alkohol. Valami erős azért jót tenne. Attól legalább aludnék. Benyitottak a házba, Nóra az előszobában ásított egyet. – Én elálmosodtam anélkül is. Nézd meg a konyhát, a muter tart itthon sütőrumot az ínyencségekbe. Boglyas legyintett. – Mindegy. Hátha én is elalszom fejbe verés nélkül. – 2 – Feri hánykolódott vagy félórát a szobájában, de nem jött az álom. Egy óra előtt kevéssel végre kikászálódott az ágyból, és kibotorkált a konyhába. Benézett a hűtőbe, de észbekapott, nincs értelme hidegben tartani a sütőrumot. Benézett a konyhaszekrénybe, végigtapogatta az összes polcot, kutatott mindenhol; csörgött a lábasokkal, a fedőkkel, még a legmélyebb szekrény mélyén, a darálók mögé is benézett, de nem akadt röviditalra. Jó nagy zajt csaphatott a kereséssel, mert az emeleten megnyikordult egy ajtó, aztán halk, slattyogó, papucsos lépésekkel megérkezett Magda, az anyja. – Éjfél elmúlt. Mi a frászt keresel? – kérdezte – Az emlékét sem tudom, mikor kotorásztál utoljára a fedőim között. – Nem tudok aludni. – A kredencben nincs altató. – Amit én keresek, azt valahol errefelé tartod, de nem találom. Az anyja ásított egy nagyot, keze fejével eltakarta a száját. – Azon gondolkodom, hogy be kellene rúgnom – vallotta be a Feri. – A sütőrum ugyanúgy megtenné most, mint valami igazi fejbe verős dolog. – Még sosem rúgtál be – mondta az anyja. – Vagy igen? Feri megrázta a fejét. – Még sosem lőttek le egy fiatal lányt a szemem láttára, muter. Az asszony benyitott a spájzba, és az egyik polcról levette a negyed literes üveget. Alig hiányzott belőle. – Ha azt hiszed, hogy segít, akkor itt van – kezébe nyomta Boglyasnak az üveget. – Nem hiszem, hogy ez alkoholistává tenne. Feri letekerte a kupakot, és meghúzta a flaskát. Megborzongott az italtól, csuklott egyet, aztán megrázkódott az erősnek alig nevezhető italtól. – A rohadt életbe! Magda elvette tőle az üveget. – Ennyi elég lesz altatónak – letette az asztalra a rumot, aztán lassan, óvatosan magához ölelte Ferit.  Jó pár éve nem történt ilyen, de a mai nap valóban rendkívülinek minősült, ezért nyugodtan bontotta meg a felnőtté vált fiúval kialakult rendet. Boglyas is átölelte az anyját, és a vállára hajtotta a fejét. – Talán még húsz sem múlt az a lány – motyogta a frottír köntöshöz szorított ajkakkal. – Hogy tehet ilyen szemétséget valaki? Magda összeszorította a száját, csak veregette a fia hátát és a vállát, a fejét simogatta. – Nem tehetsz semmiről – mondta nagy sokára. Boglyas elképedt a váratlan felismeréstől, nedves az arca, könnyei az anyja vállára folynak. Amikor ez tudatosult benne, egyszerre feltört belőle a zokogás. – Sírj csak fiam! – nyugtatta őt az anyja. – Ezeket a könnyeket ne szégyelld soha. Feri, mintha engedelmeskedne a felszólításnak, egyre jobban rázkódó vállakkal engedte át magát az érzelemkitörésnek. Nem tartott soká. Leengedett benne a felgyülemlett feszültség, és kibontakozott az ölelésből. Még mindig az anyja vállán maradt a karja, de a fejét már felemelte. – A nagyi. Ő is elment, de az másmilyen volt. Betegeskedett, elszámolt mindennel, elbúcsúzott tőletek, tőlünk, aztán megbékélt a sorssal. – Ő túl volt a hetvenen akkor – egészítette ki az emléket Magda. – Az utolsó estéjén benn voltunk nála – folytatta a múltidézést a fia. – Fájdalmai nem voltak, arról gondoskodtak az orvosok, ezért nyugodtan feküdt az ágyon. Alig lélegzett, de tiszta tudattal várta a véget. Megcirógatott bennünket, kicsit még mosolygott is, aztán elaludt. Reggel, amikor telefonáltak a korházból, már mi is túl voltunk a búcsún. Megsirattuk, persze, de az mégis más volt. Nem maradt semmi befejezetlenül. Ez a kiscsaj… – Feri azt érezte, megint összeszorul a torka, inkább félbehagyta a mondatot. – Nem vállalhatod magadra az egész világ baját. – Nem persze. Elengedték egymást. – Ne igyál többet! – óvta őt az anyja, és visszatette a spájzba a rumot. Attól semmi sem lesz jobb, ha végigokádod az éjszakát. Ha még most sem tudsz aludni, inkább hallgass zenét. Mozartot vagy bármit. A Rekviem nemcsak felkavar, de megnyugvást is nyújt. – Megpuszilta a fia arcát. – Azért próbálj meg aludni. – 3 – Boglyas megfogadta a tanácsot, zenét keresett magának. Most nem Mozart vonzotta. Hallgatta már a Rekviemet, de úgy vélte, elég komor a hangulat anélkül is, mást akart hallgatni. Rockot, abban is lakik érzelem bőven. Siratás, ringatás egyaránt. A Child in time-nál kötött ki. Fejére tette a hallgatókat, és elindította a Deep Purple hetvenkettes tokiói koncertjén készült felvételt. Előbb csak a hangjaival vette birtokba a muzsika, később lelki szemei megteltek képekkel. Valaki egyszer készített egy videoklipet a zenéhez, ezt pergette magának a behunyt szempillák mögötti moziban. Valódi események képei jöttek elő a dokumentum részletekből összevágott filmre emlékezve, és nem a Top Gun meg a Good Morning Vietnam hollywoodi, csaknem szobatiszta képei. Hadba vonuló katonákat látott, menekülő őslakosokat, akik a vállukon cipelték egyetlen megmaradt eszközüket, a biciklit, azután sírokat hosszú sorokban. Katonák rohantak a hátukra kötözött bokrokkal, amelyek csak rosszul álcázták őket az őslakosok tekintete és géppuskái elől. Az égből repülőgépek és helikopterek buktak alá lángolva, majd a fegyverek is öntötték magukból a lángot, a mindent felperzselő napalmot. Géppuskák kerepeltek fekete fehér képkockákon, rohanó, menekülő emberek taposták egymást halálra, és klip végén megjelent az agyába égett legborzalmasabb kép, az, amikor a béke jelszavával érkező katona a megszállt város főutcáján fél méter távolságból fejbe lövi a megkötözött, alig húsznak látszó őslakost. A lélekben újra végignézett klip, amely máskor mindig felkorbácsolja, amely minden fegyvert gyűlöletessé tesz előtte, most furcsa módon nem haragot váltott ki belőle. Most megértette az erőszakot, megértette, hogy mögötte mindig gonoszság van. Felfogta, hogy még az önmagát vagy a honfitársait védő emberek lövéseit is a gonoszság vezérli, az agresszorok, a támadók gonoszsága. Aki védekezés miatt fog fegyvert, a más gonoszságának a kényszeréből gyilkol. Viszont azt még mindig nem látta, kinek a gonoszsága vezérelte a Vivien életét kioltó kezet. Különösen tragikus a dologban az, hogy míg a Deep Purple zenéjére készített klip a háborút ábrázolta, addig Vivennel békeidőben végzett a gyilkos. Elalvás előtt az volt az utolsó gondolata, hogy amíg a katonákat nem vezényelték a trópusi országba ott is béke volt. Nyugtalan álom talált Boglyasra, és alig hozott pihenést. Vissza a tartalomjegyzékhez