Elbeszélések, hangosnovellák

Novellak

Novellák a feltöltés időrendjében:

A kutyabarát
A hármas vágány
Törölve
A tökéletes csalás
Napnyugta
Arcanak
Bankrablás a világűrből
A középkori lovag


Ez a novella a legelőször megjelent írásom. A dátum igen régi, 1974.

A Galaktika folyóirat 27. számban található a novella.

A kutyabarát
Bezárta maga mögött az ajtót, és elindult lefelé az elkoptatott lépcsőkön. Dino a kutyája előtte ugrándozott. Hol előreszaladt, hol bevárta őt, s ilyenkor leült egy villanásnyi időre a hátsó lábaira, de mert a póráz nem volt túlságosan hosszú ezt a műveletet sűrűn kellett ismételgetnie, ha nem akarta, hogy gazdájának rángatnia kelljen a szíjat. Vidám, trillázó csaholása betöltötte a lépcsőházat, s ettől vidámabb színt öltöttek magukra a fényesre csiszolt korlátok és kapaszkodók. Egyik-másik szomszéd irigy kíváncsisággal tekintett ki előszobája ajtaján – vigyáztak rá, nehogy elszalasszák az alkalmat, megtekinteni a gyönyörű jószágot, amint levonul a lépcsőn.
Kutya és gazdája jó hangulatban léptek ki az utcára. Nem sejtették, hogy az egyikük számára ez a séta végzetes lesz.
Az utcán nyüzsgött a hétköznap délután forgalma. Az úttesten száguldottak az ablaktalan automata taxik, a metró alagútjaiból sűrű embertömegeket cipeltek fel a mozgólépcsők a felszínre, a kirakatokban pörögtek-forogtak a babák, s bámészkodók álldogáltak a frissebb készleteket kínáló üzletek kirakatai előtt.
Ráléptek az egyik mozgójárdára, amelyik keleti irányba vitte őket. Mentek vagy húsz percet, aztán átszálltak egy másikra, egy Észak felé húzódzkodóra. Élvezték a sétát. Élvezettel nézték a mellettük jövő-menő embereket. Volt, aki a két járda közötti keskeny, álló sávon lépdelt, de legtöbben a két egymással szemben haladó végtelen szalagon álldogáltak, mint ők is.
– Ez az! – gondolta magában a férfi. – Mindig imádtam az ilyen sétálgatást. A kutya pórázon, én meg rovom az utat mellette. Nincs jobb, mint a szabad levegő, a testkultúra, s akkor még százhúsz évig is eléldegélhetek.
Megint átszálltak egy másik mozgójárdára, de nem figyelt rá, hogy melyik kereszteződésnél. Azt sem nézte meg pontosan, milyen irányba indulnak el a járdán. Nem érdekelte merre mennek. Kísérője több amatőrversenyt nyert, mint nyomkereső kutya, s a nyom nélküli útkeresésnek is mestere volt. Valahányszor ismeretlen helyre vitték őket a bezárt kocsiban, mindannyiszor Dino volt az a kutya, amelyik elsőnek lelte meg a haza vezető utat.
Szerette ezt a kutyát. Tudta, hogy nemcsak jó ismerősei, hanem az egész környezet szemében emelkedett egy fokot a megbecsülése, mióta Dino az övé. Tudta azt is, hogy sokan irigylik tőle a kutyáját – különösen a beosztottai. Nem hiába jósolta meg a Blazsek a termelési osztályról.
– Öregem! Egy kutya és egy kocsi megteremti az egzisztenciádat. Más embernek számítasz azontúl, hogy ezt a két dolgot birtokolod.
A bíztatás nem volt hiábavaló, és a jövendölés is bevált. Büszkén dagadó mellel feszíthetett a mozgójárdán, valahányszor a véletlen az útjába térített egy-egy rokont vagy munkatársat. Ezért aztán szeretett sokat az utcán lenni. Érthető, ha most sem azzal volt elfoglalva, hogy figyelje, merre viszi őt a járda, hanem azt leste, mit tapasztal a szembejövők arcán. Elhatározta, addig megy, míg nem találkozik valakivel, aki ismeri, és akivel köszönő szót válthat.
Gyorsan suhantak el mellette az arcok, és mindegyiket alaposan meg kellett néznie, nem kolléga vagy lakótárs-e az illető. Míg ez lekötötte a figyelmét, észre sem vette, hogy az alatta suhanó szalag kivitte a város szélére, egészen a perifériára, ahol már nem borította tető az utcákat, és ahol már a Nap is látható volt. Ez azért eshetett meg ilyen könnyen, mert június eleje volt, és a szabadban így este tájt az időjárás éppen olyan volt, mint a fedett belváros klímája.
Már jó ideje vitte a járda, amikor tudomást vett róla, hogy kiért a ritkábban lakott területekre, ahol már évek óta nem járt.
– Nem baj! – bíztatta magát. – Kimegyünk még messzebbre! Oda, ahol már mozgójárda sincs. Velem van a nagyszerű nyomkövető, Dino. Majd a kutya hazavezet.
Nem is tétováztak, csak mentek bátran előre. Ott, ahol a szürkés szalag tapintatosan eltűnt a föld alá, ruganyos léptekkel leugrott a járdáról az aszfaltra, és megtartva az eredeti irányt, gyalogolni kezdett. Mintegy száz méter után elfogyott alóla az aszfalt is, és egy földúton találta magát, egy halkan susogó akácerdő bejáratánál. Életében most látott másodszor erdőt. Először kisiskolás korában járt a budai hegyek egyikében iskolatársaival és a tanítónőjével. Már csak halványan emlékezett arra, milyen is az, amikor eltűnik mögötte a biztonságos civilizáció. Mivel újra meg akarta ismerni ezt az érzést, habozás nélkül nekivágott az erdőnek.
Nem félt egy cseppet sem. Ha lett volna oka a félelemre, még akkor sem ijedt volna meg, mert vele volt Dino.
Kétszáz méter után megálltak pihenni. Sok volt neki hirtelen ennyi gyaloglás; elfáradt, kezdett éhes lenni. Eljátszott a romantikus gondolattal, hogy most messze a lakott világtól, egy ismeretlen szigeten, egyetlen adag élelemmel kell bevárniuk a mentőhajót, és ő hű gazdi módjára megosztja az utolsó falatjait a kutyával. Ez persze túlzás volt, mert egyiküket sem fenyegette éhhalál. Dinot legkevésbé.
– Pedig megosztanám veled az utolsó falat kenyeret is – mondta gyengéden az ebnek. Elnevette magát. – Még akkor is, ha egyesek szerint a gyomrod nem dolgozza fel oly lelkiismeretesen a táplálékot, mint mondjuk az enyém.
Továbbmentek. Letértek az ösvényről, be a fák közé.
Öt perc múlva Dino kezdett különösen viselkedni. Gazdája most ijedt meg először, amióta elindultak otthonról.
– Dinokám! Mi van veled? – kérdezte az enyhén támolygó állatot figyelve.
A kutya válasz helyett tett még néhány imbolygó lépést, majd leült a földre. Egy ideig csak ült mozdulatlanul, aztán két mellső lábát előrenyújtva lefeküdt, és kimúlt.
– Dinokám! Ne halj meg az istenért! – fohászkodott panaszosan. – Tudod, hogy mennyire szeretlek. Nem teheted meg, hogy csak így itt hagysz. Itt hagyni engem, aki úgy szeretem a kutyákat, mint ahogy senki mást nem tudok szeretni. – Méltatlankodását, a kutya mellet térdre omolva fejezte be. Keze a sima fémlemezre tapadt, de hiába. A kutya nem mozdult.
Reszkető kézzel hanyatt fordította Dinót, és a zsebéből előkotort pénzdarabbal lecsavarta az elemtartó fedelét. A látványtól sírni szeretett volna. A kis tokba bújtatott telep szemmel láthatóan kiürült. Annyira, hogy még a tokot is kikezdte a belőle kifolyt sav.
– Drága kis kutyuskám! – zokogta – Mit tegyek most? Hogy vigyelek haza? – aztán hirtelen vészterhes gondolat cikázott át az agyán. – Egyáltalán, hogy találok haza nélküled? – Reszkető kezével visszacsavarta a fedelet, és azt hitte, ettől nagyobb csapás már nem is érheti őt, ám a fokozhatatlannak hitt rémület hirtelen még nagyobbat dobbant a gyomrában.
Valami halk lihegést, szuszogást hallott a háta mögül. Lassan, óvatosan megfordult, s valami borzasztót látott.
Egy soha nem látott szörnyeteg nézett vele farkasszemet. A méretei nagyjából egyeztek Dioéval, még az alakja is hasonlított a kimúlt eb formájára, ámde ennek a testét nem szép fényes vaslemez burkolta, hanem sűrű, gubancos szőrzet. Fénylő fekete szemével nagyokat pislantott feléje, és karcos hangján furcsákat vakkantott. Fekete bojtban végződő farkát himbálva, lassan közeledett felé.
– Rémes! – hüledezett az ember, miközben botladozva lépkedett hátrafelé. – Hosszú nyelve majd a földig kilóg, és párolog. – Félhangosan beszélt magához. Kommentálta a látottakat, mintha a saját hangjától bátorságot meríthetett volna. – Ocsmány szőrös testét a lábamhoz dörgöli! – fájdalommal gondolt hű kutyájára. – Dino ezt sohasem tette volna – morogta elhaló hangon.
Szeretett volna megszabadulni a szörnytől, de lábai, mintha le lettek volna szegezve.
A lába szárán, a nadrágon keresztül is érezte, hogy a szőrös valaminek, ennek  bozontos rémnek, dobog a szíve.
– Dínóban sohasem zakatolt semmi – gondolt vissza a boldog múltra rémülete közben. Lépést tévesztett, kis híján elvágódott, de szerencséje volt, visszanyerte egyensúlyát még azelőtt, hogy hanyatt vágódott volna. Most guggolva várta a támadást.
Amikor a fekete rémség nedves orrát a bokájához nyomta, megtántorodott guggoló helyzetében, és hátra kellett támaszkodnia a kezére.
– Huh! – ijedezett. – Dino, ha élne, megvédene ettől az ocsmány dögtől! – siránkozott, de persze hiába, hisz a bálványozott eb élettelenül terült el tőle nem messze, a talajon.
A loboncos szőrű fekete gomolyag látta, hogy ez az ember nem fogja megsimogatni, bárhogy is kedveskedik neki, hát nem erőszakoskodott tovább. Hátrált néhány lépést, az ember pedig csak erre várt. Felugrott, és – amennyire erejétől tellett – futni kezdet kifelé az erdőből.
Vissza, a biztonságot nyújtó civilizáció felé.

*

A puli meg ott maradt egyedül az erdőben, s csak állt farkát csóválva. Értetlenül nézett a rohanva távolodó férfi után. Amikor az már jó ideje eltűnt a szeme elől, gyanakodva körbeszaglászta az otthagyott, olajszagú fém valamit.

Vissza a tartalomjegyzékhez

A hármas vágány.
Csikorogtak a fékek, a szemetes padlón az almacsutka bukfencet vetve kergetőzött egy cigarettásdobozból gyűrt papírgombóccal.
1984-et mutatott a naptár, Orwell esztendejét. Imre, a Magyar Néphadsereg őrvezetője résnyire nyitotta a szemét, és hirtelenében nem tudta, hol van. A fékezés éles sivító hangja még nem halt el teljesen, a félálom maradékán keresztül beúszott a tudatába, hogy vonaton ül. Karórájára nézett, de alig látszottak a mutatók, a sötét fülkében hiába dörgölte a szemét. A túlsó oldalon az ablak felett egy apró, pislákoló vészlámpa adott csekély fényt, ahhoz keveset, hogy megnézhesse, mennyi az idő. Keservesen kibiztosította, aztán körülményesen lerángatta a fülke koszlott ablakát. A fémkeretes üveg fülsértő karistolással lesiklott a vasúti kocsi falába, kihajolt, és a csillagok bágyadt fényében leolvasta a pontos időt. Éjjel kettő múlt.
Döbbent indulattal nézte a mutatókat, remélte, hogy téved. Rázogatta az órát, hátha elromlott, és azért mutatja ezt a késői percet, de az állás változatlan maradt.
Dühében belerúgott az ablak alatt a kocsi oldalába, amitől a szemetes nagy csörömpöléssel bukfencet vetett, és a lábára borította tartalma egy részét.
– Már csak ez hiányzott! – morogta. Undorral seperte le egyenruhájáról a félig lerágott csirkecsontot.
Átment a szemközti ablakhoz, hátha ott megtudja, hol állnak. Messze elől, a mozdonnyal egy vonalban fehér, hiányos neonfelirat pislogott: Bodrács.
– A franc essen bele! – dühöngött. Visszament a helyére, a beáramló csípős, éji levegőt adó ablakhoz.
Rákospusztán akart leszállni. A vonat lassú döcögése elringatta, álmában elvonatozott a lakhelye mellett, most aztán fuccs az otthon töltött éjszakának. Ilyenkor Bodrácson semmi értelme hazafelé tartó jármű után kutatni. Ha találna egy őrült teherautóst útban a város felé, akkor is csak reggelre juthat haza, és indulhat vissza a laktanyába. Oda a keservesen kiböjtölt eltávozás.
– Kellett nekem kényelmesen elhelyezkednem a végállomáson – szidta magát.
Akárhová lesett, nem tapasztalt mozgást. A vonat, az ütközőbaknak tolva várta, hogy reggel a menetrend szerinti időpontban a életre keltsék a gépet, aztán lassú döcögésben összeszedje a városba igyekvő bejárókat, és megtegye negyvenöt kilométeres útját a Keleti Pályaudvarig.
A hűs májusi csillagfény romantikus lett volna, ha nem egyedül tekintget kifelé a lehúzott ablak mögül. Megborzongott a hidegtől.
Az állomás eleje táján, egy fényes pont növekedett.
– Mi az ördög? – kérdezte magától. – Ilyenkor semmiféle vonat nem jár, még a távolsági expressz sem közlekedik, utas sem lenne rá.
A fénypont rohamosan nagyobbodott, már nem is pontnak, hanem foltnak látszott. Kis idő után kétségtelenné lett, nem a szeme káprázik. Jobb dolga nem lévén nézte a fényt, és az éjszakában mögötte érkező hatalmas, súlyos tömeget.
A lehetetlen időpontban befutó vonat hihetetlen gyorsan jött. Százhússzal száguldott talán, pedig ezen a pályán jó, ha hatvan-hetvenet futnak a szerelvények.
Az állomás előtt dudált egy nagyot, és lassított. Szemből nem látott a részletekből semmit, a fényszóróban izzó erős lámpa elvakította. A vonat mellett, a talajon kúszó fénypászma azt sejtette, hogy ellentétben az ő rozzant kocsijával, a másikban alighanem minden lámpa világít.

A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/   oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben

Vissza a tartalomjegyzékhez

Törölve

– 1 –
– Segíthetek?
A lány kinézett a felnyitott gépháztető alól.
– Képes rá?
– Amíg nem néztem meg mi a baj, nem tudom – mondta Joe. – Valamit biztosan kitalálok, amivel kihúzom a bajból.
– Honnan tudja, hogy bajban vagyok?
– Még nem halottam arról, hogy egy lány felnyitotta volna a motortér ajtaját valamilyen kellemetlen kényszerítő ok nélkül.
Joe már két napot eltöltött a városban, és még senkivel sem állt szóba a szálloda személyzetén kívül. Szinte örömét lelte abban, hogy az út szélén álló autó vezetője segítségre szorul. Pár kilométert autózott csak az úton, amikor meglátta a padkán veszteglő gépkocsit. Akkor is felajánlotta volna a szolgálatait, ha nem egy csinos fiatal nő matatott volna a motorháztető alatt, így azonban több volt benne a segítőkészség, mint amennyire az része az elemi udvariasságnak.
– Rég látott szerelőt ez a masina – szabadkozott a lány. – Talán többször kellene megmutatnom egy szakembernek, de nekem az autó nem egy olyan valami, amiről gondoskodnom kell, hanem egy közlekedési eszköz.
– Mindenkinek az – helyeselt a férfi. – Joe vagyok – mutatkozott be. – Joe Ingham. Üljön be a volán mögé, és amikor szólok, indítson!
– Clara Parker a nevem – mondta a lány, és elfoglalta a vezetőülést. – Lehet?
– Próbáljuk meg!
Clara megtekerte a kulcsot, de az önindítóból egy pisszenésnyi zaj sem jött elő.
– A rádiója szól? – kérdezte Joe.
– Miért kellene szólnia? – nézett rá ártatlan szemekkel a lány.
– Szerintem nincs az akkumulátorban egy szikrányi áram sem. Próbálkozzék a fényszóróval vagy a rádióval.
A lány bekapcsolta a rádiót, az hörögve megszólalt, de a fényszóró már csak alig pislákolt.
– Meghalt az aksi – állapította meg Joe. – Ha akarja, beviszem a városba, és ott vehet másikat.
Clara kétségbeesetten elfintorodott.
– Igazán nagyon kedves, de sürgősebb a dolgom annál, hogy most az akkumulátor cseréjére fecsérelhetném az időmet.
Joe egy odakészített rongyba letörölte a kezéről a motorból ráragadt koszt, aztán lecsukta a gépháztetőt.
– Hová siet annyira?
A lány kiszállt a kocsiból, és becsukta az ajtót. A csapódás zajából némi indulat hallatszott.
– Esküvőre.
Joe elismerően füttyentett egyet.
– Ki a szerencsés?
Clara értetlenül nézett rá.
– Ki az, aki rá tudta venni magát arra, hogy hozzámenjen?
A lány arca végre felderült, és elnevette magát.
– Nem én vagyok a menyasszony – mondta. – Anyám a boldog ara.
– Ha olyan csinos, mint maga, akkor az ő jövendőbelije is szerencsésnek mondhatja magát.
Clara még mindig nevetett.
– Anyám ötvenkét éves, és közel sem olyan fiatalos külsejű, mint én.
– Hol lesz az esküvő?
– Fresnoban. Délután háromra oda kellene érnem. Ha most szerelő után futkosok, szemernyi esélyem sem marad arra, hogy időben elcsípjem a nagy eseményt. Ha bevisz a buszhoz, talán még találok járatot, amelyik odaér velem addigra. Az is lehet, hogy inkább bérelnem kellene egy autót.
Joenak tetszett a lány. Sokkal egyszerűbb megoldáson járt az esze annál, hogy visszafuvarozná őt a városba.
– Elviszem magát Fresnoba, ha kapok egy szeletet a lakodalmas tortából – ajánlotta.
– Magának is arrafelé van dolga?
– Dolgom éppen sehol sincs – vallotta be a férfi.
– Jó lehet így szabadon, utazgatva élni – álmélkodott a lány. – Tényleg elvinne?

A fenti elbeszélés 2012-ben megjelent a Meztelen Ügynök című magazin 2. számában.
A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/   oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben

Vissza a tartalomjegyzékhez


A tökéletes csalás

Zsóka a szokott iramban ügetett a biciklistáknak és futóknak szánt betonjárdán. Figyelmetlenül lépett, egy odakerült vadgesztenyén megbotlott, és fájdalmas szisszenéssel elterült a földön. A járda melletti gyepre esett. Alaposan megütötte magát, de megúszta különösebb sérülés nélkül. Pontosabban egyelőre úgy érezte, hogy megúszta, mert amikor ismét lábra akart állni, belenyilallt a bokájába a fájdalom.
– A francba! – káromkodta el magát.
Jajgatva húzta maga alá a lábát, és vizsgálgatni kezdte a sajgó testrészt. Alig látott rajta valamit. Abban bízott, baj nélkül ér véget a kaland, és dühös lett a megvilágosodástól, bicegni fog egész nap.
– Segíthetek? – Kellemes bariton zendült a háta mögül.
– Hogyne! Köszönöm! – válaszolta gyorsan, mielőtt a férfi továbbáll.
– Támaszkodj rám! – kínálta a karját az ismeretlen.
Zsóka örült a segítségnek, és fájdalmai mellett sem mulasztotta el felmérni segítője külsejét. – Nincs okom panaszra – állapította meg magában.
Tamás átkísérte a park útfelőli oldalára, és leültette egy padra.
– Hívjak taxit?
– Szükségtelen – szabadkozott Zsóka – semmi bajom. Pihentetem a lábam, utána hazasántikálok.
– Messze laksz?
Zsóka a tízemeletesek felé mutatott.
– A harmadik házban. Pár perc séta az egész.
– Szívesen megvárom, amíg regenerálódsz, és hazakísérlek, ha nincs ellenedre.
A lány titokban, oldalról, félig lehunyt szempillák alól megint felmérte a fiú külsejét, aztán bólintott. Sokan jelentkeztek eddig kísérőnek, óvatosan bánt a hozzájárulással.
– Nem bánom – egyezett bele. – Errefelé laksz?
– Odébb – bökött a domb felé a fiú. – Adós maradtam a bemutatkozással. Tamás vagyok.
– Én meg Zsóka – mondta ki a nevét bizonytalanul, mert ritkán mutatkozott be. Tulajdonképpen szokatlannak találta, hogy a fickó dadogás, botladozás és zavar nélkül áll előtte, és úgy viselkedik, mintha éppen a matek zárthelyire készülnének a folyosó szegletében. Imponált a fiú közömbössége. – Mivel foglalkozol? – tette fel az ismerkedéskor legáltalánosabb kérdést.
A fiú úgy túrt a hajába, mintha ezzel a kíváncsiskodással zavarba lehetne hozni.
– Mindenfélével. Keresek, kutatok, írogatok. Annyi mindennel foglalkozom, hogy lehetetlen számot adni róla. Inkább arról beszéljünk, te mit csinálsz.
– Hogy ééén? – lepődött meg a lány. – Komolyan kérded?
– Hát persze – felelte Tamás. – Mit gondolsz? Kibírnám kérdezősködés nélkül, amikor itt ül mellettem egy bombázó? Szeretném tudni, legyen-e kisebbségi érzés bennem vagy sem.
Zsóka hirtelenében nem döntötte el, hogy dühöngjön, nevessen vagy álmélkodjon. – Biztosan ugrat a krapek – gondolta. Azon tépelődött, helyesen tenné, ha felugrana a padról, és faképnél hagyná; csakhogy alighanem másodperceken belül a vállára támaszkodna, és úgy mégsem játszhatja a sértettet.
– Szívatsz, ugye?
Tamás zavarba jött. Elvörösödött, és megint a hajába túrt.
– Bocs! Miért szívatnálak?
– Nem tudod, ki vagyok?
– Az imént hallottam, Zsókának hívnak.
– Igen, Sheffer Zsókának. Neked ez nem jelent semmit?
Tamás eddig vörös feje, szinte lilára változott.
– Ne haragudj! – dadogott. – Te vagy az első Zsóka az életemben, és a Shefferek közül sem találkoztam még senkivel. – Hirtelen elvigyorodott, a homlokára csapott. – Don Luigi! Szólhattál volna előbb is! Tőled vettem a múltkor azt a frankó gombás pizzát!
Zsóka is elvörösödött, és ebben az volt igazán pocsék, hogy nem tisztázta magában, zavarában vagy mérgében forrt-e fel az agya.
– Szívatsz! Sejtettem, az elejétől. No, húzz innét a fenébe!
Tamás szétnézett a pad körül, kinek szólhat a dühös hang.
– Ki? Én?
– Te, te! Látsz itt valakit rajtunk kívül? – Zsóka dühösen felugrott, aztán jajgatva visszapottyant. Kis híján ugyanarra a helyre töttyent le, ahonnan felkelt, de a sors szeszélyéből két arasszal odébb sikerült a padra zuhannia. Nem pontosan a padra, valamivel odébb, Tamás ölébe. No! Nem teljesen az ölébe, inkább a térdére.
– A francba! – Dühösen elbőgte magát. – Te hülye! – Öklével a mellét verte a fiúnak. Látod, mit csináltál?
A fiú elcsodálkozott. – Én? – Alaposan megkanyarintotta a magánhangzót a névmásban.  – Elkaptalak. Ha nem teszem, a földön ülve faggatóznál. – Magához húzta Zsókát, mint amikor az anya csitítgatja bőgőmasina gyerekét.
Zsóka szipogott még keveset, aztán rájött, jó helyen ül, hiszen amióta odazuhant kevésbé sajog a bokája.
– Na jó! – sóhajtott nagyot. – Asszem jobb lesz, ha hazakísérsz – nyugodott bele a megváltoztathatatlanba.
Tamás karjába kapaszkodva, bicegve útnak indult. A fiú óvatosan, figyelve ment mellette, vigyázott a lépteire. Tényleg törekedett arra, hogy a lány kímélhesse a fájós bokát.
Mire a lépcsőháznál jártak, egészen könnyen ment a mozgás.
– Gyere! Főzök neked kávét – hívta Zsóka a lift felé.
Megbánta, hogy gorombán rátámadt az előbb. Lehet, hogy tényleg fogalma sincs arról, ki pottyant le előtte a gyepre. Talán nem játszotta a hülyét, és megeshet, bár erre kicsi az esély, hogy nem is hülye.
– Nem kell dolgozni menned? – kérdezte Tamástól.
Tamás a fejét csóválta.
– Említettem, hogy olyan szabadúszó féle vagyok. És te? El tudsz majd menni dolgozni?
– Az mellékes! – Zsóka bicegve közlekedett a konyhában, de láthatóan jobb formában volt, mint amikor a padon zokogott dühösen. – Legfeljebb kiküldik értem a kocsit.
– Igaz! – vágta rá Tamás. – Erre kanyarodhat a pizza futár a legjobb dolgozóért.
Zsóka összeráncolta a homlokát, hirtelen nem jutott eszébe, miről van szó.
– Pizza? – Majdnem kiesett a kezéből a kávés csésze. – Ma kezdődik a válogatás. Az ügyelő belebolondulna, ha hiányoznék.
– Milyen válogatás? Pizzasütő versenyre mész?
Zsóka megmerevedett. Eldöntötte, megőrzi a hidegvérét, és kideríti, valóban fajankó a fazon, vagy a Holdról érkezett tegnap.
– No, idefigyú Tomika! Tényleg először látsz?
Tamás szerényen vizsgálgatta, összehúzott szemmel nézegette, aztán megszólalt.
– Ne haragudj Zsóka! Annyira pocsék az arcmemóriám, hogy képtelen vagyok felidézni, hol találkoztunk. Valahonnan ismerős vagy, de ha megölsz, sem találom ki, honnan.
Zsóka megmakacsolta magát. Ha fene fenét eszik, akkor is kideríti erről a mamlaszról, hogy tényleg ostoba-e, vagy megjátssza magát.
– Tévét szoktál nézni?
– Hát… – Tomi dadogva válaszolt. – Sok a reklám. Meg azok a hülye sci-fi meg fantasy filmek, sorozatok… Nagyon untatnak.
– A Megafaktort szoktad nézni?
– Megamicsodát? Ez az a műsor, amiben akárki dalra fakadhat?
– Igen! – Zsóka örömében felkiáltott.
– Te is felléptél? Énekeltél benne?
Zsóka úgy érezte, hogy menten felképeli a fickót, aztán lehajítja a hatodik emeletről, de nem bízott a bokájában. Félt tőle, a vége az lesz, hogy megint az ölében ül, és azt mégsem vállalhatta. Dühösen végigmérte, és ezzel hibázott. Kutató pillantása az arcon, illetve a szemek tájékán fejezte be a felmérést, és későn ébredt rá, legközelebb jobban teszi, ha hamarább áll meg a bámészkodással. Nagyon mély és nagyon kék szemek tartották fogva a tekintetét.
Taktikát változtatott.
– Ha mesélsz a munkádról, én is elárulom neked, honnan ismerhetsz, illetve ismerhetnél, ha leülnél néha az elé a francos tévé elé.
Tamás megadóan széttárta a karját.
– Áll az alku.
Zsóka megpróbálta szerényre fogni magát, és úgy vallotta be a foglalkozását.
– Én vagyok a Megafaktor műsorvezetője, a házigazda.
Magadóan vette tudomásul, hogy Tomit kevéssé nyűgözi le az információ, de látta, legalább igyekszik úgy tenni, mintha érdekelné a dolog.
– Nahát!
Évek óta keresett olyan fickót, akit nem a hírneve bűvöl el. Végre rábukkant, és az a baja, hogy a srác fütyül a hírnevére. – Hülye vagy Zsóka! – állapította meg magáról.
– Te jössz!
Tomi zavartan keresgélte a kibúvót, aztán belátta, kénytelen lesz felfedni magát.
– Kutató vagyok – vallotta be.
– Mit kutatsz? Atommagot keresel? – élcelődött.
– UFO-kat – felelte a fiú.
– Nahát! – Csapta össze a kezét Zsóka megjátszva az érdeklődést, mint azt az előbb Tamás tette.
– Látom, komolytalannak tartod a munkám.
– Hááát – énekelt egyet a lány. – Neked bizonyára érdekes, de várnod kell az első sikerre, amikor végre találsz egy igazi UFÓ-t.
– Találtam – szerénykedett Tomi, és leste a hatást.
– Nem mondod! – Zsóka gúnyos hangon adta értésére, hogy a hatás ezúttal elmaradt.
– Ez az igazság.
Pár percig győzködték egymást, aztán Zsóka telefonja szakította meg a hiábavaló párbeszédet.
– Dolgoznom kell – tájékoztatta a hívás tartalmáról Tamást. – Ahogy sejtettem, ideküldi értem a kocsit az ügyelő, de ha akarod, adok neked esélyt arra, hogy bebizonyítsd, nem linkeltél az előbb. Holnap délután szabad leszek, és megmutathatod a csészealjadat.
Jelentőségteljesen megemelte a kávéscsésze porcelán alját. – Ha valami ilyesféle szamárságot mutatsz, leszaggatom a füled.
– Nem féltem a füleimet – nevette el magát a fiú.

A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/   oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben

Vissza a tartalomjegyzékhez


N
apnyugta

Géza fékezett, aztán megállt Galamb háza előtt. Óvodás koruk óta mindent közösen csináltak, és az egyetem után együtt vállaltak állást a Meteorológiai Intézetnél.
– Igyekezz!
– Hova sietsz? – kérdezte Galamb – Attól félsz, nélkülünk zajlik a világvége?
– Nélkülünk? – kuncogott Géza aztán felpillantott a piros lámpa fölé magasodó óriásplakátra. Az ünnepelt popsztár óévbúcsúztató koncertjét hirdető plakátot széles szalaggal ragasztották át. „Előrehozva december huszadikára
– Biztos, ami biztos, ő már túl van a búcsúkoncerten – mutatott fel a reklámra.
– Hülyeség – legyintett Gomba. – Megmondom neked a tutit, már tart a világvége.
Géza felnevetett.
– Ja! A válság. Kimászunk belőle, mint a többiből.
– A válság kellemetlen, de túlélnénk – ellenkezett Gomba – Másról beszélek. Megállt a tudomány fejlődése.
A barátja elröhögte magát.
– Ez jó! – gúnyolódott. – Megáll a világ, mert nincs tudományos fejlődés. Ez itt a kezemben a stagnálás eszköze! – meglóbálta legújabb típusú telefonját. – A döglődő technikai civilizáció egyik leggyatrább gyártmánya!
– Elbűvöl a technika, de nem figyelsz a lényegre. Megálltunk a tudományos fejlődésben.
– Eszed tokját!
– Nem hiszed?
– Előbb hiszem azt, hogy eltrafál minket a Nibiru, mint azt, amit most be akarsz nekem dumálni.
– Akkor mondj nekem jelentős találmányt, az elmúlt ötven évből.
– Ehol ni! – megint felemelte az iPhonet.
– Semmi nincs benne, amit most találtak fel – ellenkezett Géza – Építettek bele rádiót, számítógépet, TFT kijelzőt; mindegyik régi találmány. Valóban nagyon picire gyártották a processzort, apró rádió adóvevő liheg benne, a tornyokba szerelt központok is ötletesek, de ezt mind feltalálták a múlt század közepére.
– Eszed tokját! – ismételte Galamb.
– Igazat mondok. Technológiailag fejlődünk most is, de jelentős felfedezést nem tettünk. A huszadik század közepe után nem született semmi olyan felfedezés, mint egykor a gőzmozdony, a karburátor, a katódsugárcső, a rádió, a komputer vagy bármi egyéb. A mérnökök mindent tovább fejlesztettek, csodálatosan gyors és apró processzorokat gyártanak, tranzisztorok milliárdjait zsúfolják egy lapkára, de ezt mind feltalálták a hatvanas évek végére. Akkoriban nagyobbakat készítettek, az igaz, de már léteztek.
– A Nibirut! Azt elhiszem, ha akarod, ezt a dumát viszont nem – felelte Géza, és leparkolt kijelölt helyükre a megfigyelő állomás előtt.
Az irodában, ami egyben laboratóriumként is szolgált, Aida, az asszisztens várta őket.
– Szia! – köszöntötték – Mi a program mára? Megyünk operába?
– Kopjatok le ezzel a hülyeséggel! – tiltakozott a lány. – A mai műsort a Nibirutól kapjátok.
– Szerinted nyakunkon a világvége?
– Fogadni mernék.
– Na, fogadjunk! – heccelődött Gomba. – Főzöl nekünk szilveszterre egy fazék halászlét, ha ma elmarad a világvége?
A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/   oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben




Arcának fényében fürdet a Nap
Aida megkereste az ébresztőórának használt telefonon a némító gombot, elkattintotta, aztán félrehajtva a takarót, lelógatta lábát a szőnyegre a papucsához.
– Álmomban újra éltem azt a napot – dünnyögte félálomban.
– Melyiket? – kérdezte Géza.
– Amelyiken leállt a Föld forgása.
Az ablakhoz ment, felhúzta a redőnyt. A Nap pontosan ugyanott függött az égen, ahol tegnap látta, és ahol minden nap, minden órájában láthatta december huszonegyedike óta. Éppen a szemközti házak között sárgállott kicsit narancsos színben, tizennégy és fél fokos magasságban, mintha odaszögezték volna.
– Álmomban újraindult a forgás – mesélte a fiúnak. – Megmutatta erejét a csodatévő, lassan megállította a Földet, aztán visszafordítva mindent, újraindult a gépezet, csak éppen ellenkező irányba. Attól kezdve nyugaton kelt, és keleten nyugodott a Nap.
– Szép lenne! – felelte Géza, és ő is félretolta magán a takarót. – Ma csütörtök van?
– Március huszonegyedike, a tavasz első napja.
– Jó kis tavasz! Máskor június elején van ilyen idő. A Nap egyfolytában süt éjjel is, nappal is. Ettől aztán olyan a hőmérséklet, mint amilyen nyár derekán szokásos.
– Mi lesz itt később, ha most ilyen meleg van?
– Hőség. Mint korábban Afrikában.
Nem vacakoltak esküvővel, szertartással. Kevéssel a katasztrófa után összeköltöztek, veszélyes lett a világ egy magányos nőnek. Arra gondoltak, mi baj lehet abból, ha két fiatal minden felhajtás nélkül együtt él úgy, ahogyan azt a természet szava követeli tőlük, és ahogyan milliók élnek. Mellékesnek tartották, hogy a szokások évezredeken keresztül a „Szaporodjatok és sokasodjatok” parancs szolgálatában adományozta az együttélés örömeit az embereknek. Mostanában senki sem akart a sokasodással törődni. Azon a keskeny földsávon, ami lakhatónk megmaradt, hamarosan olyan zsúfoltság uralkodik, amelyben ez egyáltalán nem kívánatos dolog.
– Takácséknál alighanem betörők jártak – újságolta Aida reggeli közben. – Ott áll előttük a rendőrségi autó.
– Egyszer mi is sorra kerülünk, figyeld meg! – Géza befalta a tojásrántotta utolsó morzsáit, befejezte az étkezést. – Siess, mert elkésünk! – sürgette a lányt, aki az evéshez használt edények mosogatásával foglalkozott.
– Már készen vagyok – felelte, és beletörölte a kezét a konyharuhába.
Éppen akkor vezették ki a megbilincselt betörőket a házból, amikor sietve elhaladtak a előtte a buszmegálló felé. A foglyok idegen nyelven karattyoltak.

A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/   oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben


A lap tetejére           




Bankrablás a világűrből
Az űrhajó veszedelmesen imbolygott. Egyre nehezebb volt tartani a normális sikló-sebességet, egyre nagyobb volt az esélye annak, hogy lezuhannak és szétzúzódnak az alattuk vágtató talajon, ahol tengerek váltakoztak a szárazfölddel, hegyek magasodtak, folyók kanyarogtak, és néhol hatalmas erdők váltakoztak sivatagokkal.
– Nem fogod tudni megtartani –  mondta Frdan a társának, aki a kézi vezérlésű leszállóprogramot irányította.
– Menni fog–  ellenkezett Yolla. – Szálltam már le nagyobb sérüléssel is, mint amit most elszenvedtünk.
A kis hajó a Peralga rendszerből volt hazatérőben, amikor kalózok támadtak rájuk. Yollának esze ágában sem volt a hajóra engedni őket, amikor erre felszólítást kaptak. Megpróbált előlük kitérni. Egy ideig bújócskáztak az aszteroidák között, de az egyik szökellés számításába hiba csúszott, és a hajó fara beleakadt valami szikladarabba.
Szerencsére a hiperhajtómű nem sérült meg, csak éppen nem láthatták hová veti őket az űrt kettéhasító féreglyuk.
– Fogalmam sincs, hol lehetünk –  állapította meg Yolla, amikor végre abbamaradt a hipertérben való utazásra jellemző kavargás körülöttük, és valahol, egy nap körüli pályán találták magukat.
– Kár, hogy tönkrement a szkóp –  sajnálkozott Frdan.
– Remélem nem akarod azt mondani, hogy erről én tehetek?–  nézett rá indulatosan a másik, nagy szemeit dacosan előreszegezve.
– Nem, nem–  szabadkozott a barátja.–  Az a hülye szikla épp az utunkba került.
Yolla nem volt benne teljesen bizonyos, hogy a barátja nem akar-e belőle gúnyt űzni ezzel a megjegyzéssel, de jobbnak látta, ha nem feszegeti a dolgot.
– Nézd meg a szkópot, van-e hozzá megfelelő tartalék alkatrész–  mondta inkább ahelyett, hogy veszekedni kezdett volna.
Frdan szó nélkül elkotródott a raktárba, de hamarosan visszaérkezett. Egyébként kifejezéstelen arcáról most kétségbeesés sugárzott.
– Összetört–  árulta el.–  Volt egy, ahogyan azt a szabályzat előírja, de az ütközéskor elrepedt, most teljesen használhatatlan. Az összes áramkör megszakadt benne, és teljesen tönkrement.
– Nem lehet megjavítani?
– A mikro áramköröket?–  nézett rá értetlenül Frdan.–  A gyárban is csak az automata tudja beforrasztani az érintkezőket.
Yolla káromkodott egyet halkan.
– Mit csinálunk most?–  nézett a barátjára tehetetlenül.
A másik széttárta a kezét.
– Fogalmam sincs. Ha szerencsénk van, akkor van a közelben egy lakott bolygó, és legalább az alapanyagot be tudjuk ott szerezni, aztán a robot majd ráhúzza a táblára az áramköri mátrixot. Akkor talán lelket tudunk belé lehelni. Így kettétörve a robot sem tudja megjavítani.
Yolla nagyot sóhajtott, és visszafordult a kézi navigációs berendezéshez.–  Rendben–  mondta.–  Nézzünk szét ebben a rendszerben.
A bolygó kicsit ellenségesen fogadta őket.
– Maszk nélkül nem lélegezhetünk–  mondta Frdan, a műszereit vizsgálva.
– Szkafanderre is szükségünk lesz?–  érdeklődött tőle Yolla, aki tovább birkózott a nehezen engedelmeskedő vezérlőszerkezettel.
Alattuk suhant a táj. Erdők, hegyek, vízmosások.
– Nem kell szkafander. Elég a légzőkészülék.

A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/   oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben

A novellát közösen írtam ifjú kolléganőmmel, Bartos Zsuzsával. Ő szerezte az elbeszélésnek azt a részét, amelyik jobb. Köszönöm a munkáját!
Középkori lovag
Fredericet lenyűgözte a történelmi filmekből ismerős látvány.
Az erdőből kivezető kanyargós úton vértbe öltözött lovagok közeledtek, a mezőn tehenek legelésztek, a távolból egy birkanyáj halk bégetését hozta a szél. A páncélosok mögött kétszáz lépéssel egy szamár által vontatott kordéval küzdött a gazdája.
A domboldalon őrködő vár tornyán hosszú és girbe-gurba rúdon egy sárga-zöld kockás zászló lengett, a fal egy részét állványok borították, csekély igyekezettel munkások dolgoztak rajta. Ketten a pallón állva egy hatalmas követ cibáltak fel, két másik pedig egy újabbat görgetett a durván ácsolt álláshoz a közelben ledobált terméskő kupacból. 
Törte a fejét, vajon bemerészkedjék-e a vár falai mögé. Már azzal is tiltott dolgot művelt, hogy az összes szabályt felrúgva, megalkotta a gépet, amelyik elhozta őt egy évezrednél is régebbre, a középkorba, de mivel a fenyegetés ellenére ebben semmi veszélyt nem látott, nem mérsékelődött benne a vágy – megismerni a múltat.
Végignézett magán, és úgy ítélte meg, annak ellenére nem lehet semmi baja, hogy a ruhájáról azonnal láthatja bárki, hogy idegen, ám remélte, ezerévnyi tudással felvértezve sok veszély nem fenyegetheti ebben a korban. Elindult a zörgő vasruhát viselő lovagok mögött a várkapu felé.
Magdolna a kapitány feleségénél járt, onnan igyekezett vissza a kolostorba, amikor meglátta a különös öltözetű idegent.  Elfeledkezett arról, hogy lehajtott fejjel kell elmennie a férfiak mellett.
– Nővér! – szólította meg őt a jövevény tisztelettudóan.
Magdolna nem akart megállni, de az idegen makacskodott, ismét megszólította.
– Mit akarsz? – kérdezte rekedten, alig hallhatóan.
– A vár urát keresem – válaszolt Frederic. – Hogy juthatok hozzá?
Magdolna alig értette mit akar a férfi. Borzalmas kiejtéséről azt gondolta, alighanem valamelyik távoli országból érkezett. Talán lotaringiai vagy morva, de az is lehet, hogy magyar.
– A herceghez jöttél?
Frederic semmit sem tudott arról, hogy a vár ura miféle herceg lenne, de ezt nem tartotta fontosnak. Ismerkedni akart a világgal, és úgy vélte, jobb, ha nem a parasztokkal vagy a várkapuban posztoló őrrel kezd beszélgetni. Bízott abban, hogy a kommunikációs gondokon is átverekszi magát, bár ezt a rettenetesen vidékiesen hangzó nyelvet, amit az apáca beszélt, alig értette.
– Persze! A herceg hívott meg – hazudta.
– Hol hagytad a kíséretedet? – érdeklődött a nővér, de aztán meg is bánta, mert ehhez semmi köze sincs. Szóba állnia sem nagyon lenne szabad ezzel a férfival, de különös külseje, simára borotvált ábrázata, rövidre vágott haja vonzotta pillantását, és ettől dühös lett magára. Mióta beállt a rendbe, még sohasem érezte ennyire, hogy a férfiak világa vonzaná őt.
– A kíséretem? – Fredericet meglepte a kérdés. Nem szeretett hazudni, most megtette, és itt a következmény, találhat ki újabb mesét. – Lesántult a szomszéd faluban a lovam, és ott maradtak, amíg a lódoktor meggyógyítja.
– Lódoktor? – álmélkodott Magdolna. – A szolgád hozza utánad a lovat? – Mondani akarta, még sosem hallott arról, hogy a lovakhoz doktort hívnának, de inkább nem vette tudomásul ezt a képtelenséget. – Ott a feljárat a belső várba – mutatott a girbe-gurba sikátorra a csapszék felé, aztán gyorsan magára hagyta az idegent. Kerülni akarta a kísértést. Még gondolatban sem szívesen tett kárhozatos dolgokat.
A zárdába érve a főnökasszonyhoz sietett.
– Mit akarsz, Magdolna nővér? – kérdezte a főnökasszony. – Látod, hogy a püspök úrral van beszédem.

A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/   oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése