|
Ezeréves
őrszolgálat
Tudományos-fantasztikus regény Írta: Demeter Attila
Első fejezet – Búcsú nélkül
|
|
Első fejezet – Búcsú nélkül – 1 – Shaare csendesen üldögélt a fiú mellett a fából ácsolt padon, a Bikahegy oldalába vájt Sziklás járda árnyas kanyarodójában. Lógatta a lábát, kalimpált vele a fű felett, közben a völgyet kémlelte. Kisgyerekkorukban kedvelték meg a helyet és egyre jobban élvezte az itt töltött időt. Négy vagy öt éves lehetett, amikor először menekült a bíborfa lombkoronája alá a Hosszú Kármin, a mostoha rosszindulatú nyaggatása elől, később csatlakozott hozzá a nála két évvel idősebb Doween. Tavaly a fiú ajka felett megsötétedtek a pihék, hangja időnként váratlanul megbicsaklott, mélyre változott. Shaare észlelte ezeket a jeleket, és tudta, a férfivá érés kezdetére utalnak. Érezte, lassan rajta is jobban láthatóak lesznek a női vonások, és sejtette, akkortól valószínűleg másfajta kötelék szövődik közöttük. Azt kívánta, hogy ez a nap minél később virradjon rájuk. Jól érezte magát a megszokott bizonyosságban, pedig néha eszébe ötlött, mi vár rájuk, amikor végre felnőttként viselkedhetnek mind a ketten. – Apám arra kért, lépjek be a rendvigyázókhoz – panaszolta Doween. – Nincs hozzá kedvem. – Pedig jó sorod lenne közöttük – vélekedett Shaare. A fiú kihúzta magát, és összehúzott szemmel nézte az alászálló napot. – Utálom a verekedést és a parancsolgatást. Shaare pontosan erre a válaszra várt, ő is ugyanígy gondolkodott az erőszakról. Amikor a mostohája a levesbe valót kergette az udvaron, és a csirkék csipogva menekültek a lába között, mindig elbújt a fészer mögé, onnan nézte szánalommal az ártatlan állat elfogását, pedig az természetes dolog. Enni csak kell, és a csirkéket azért tartották, de mégis szánta őket. – Ezért barátkozunk egymással. – Szeretettel fordult a fiú felé, aki bólintott egyet. – Esteledik – beszélt hirtelen másról Doween, és bizonytalanná vált a hangja. Shaare érthetetlennek találta ezeket a gyors hangulatváltásokat. A jövőről akart beszélni, de a fiú ilyenkor többször is másra terelte a szót. Korábban gyakran játszadoztak a gondolattal, milyen lesz a sorsuk később, Doween akkor örömmel társalgott erről. Színezgették a jövőt, képzeletükben együtt nevelt gyerekeik sorsát igazgatták. A fiú mostanában ódzkodott ettől a játéktól, és Shaare gondolataiban felötlött, vajon tényleg nevelhetnének-e közösen gyerekeket. A lassan alakuló jövő rejtélyei közé tartozott ez is, mint annyi minden. Még nem döntötte el, hogy felnőtté válni jó dolog-e vagy sem. – Baj az, ha esteledik? – terelte vissza a szót a napnyugtához. – Félsz hazafelé az erdőben? – Csúfolódva pislogott néhányat. – Félősnek ismersz? – válaszolt kicsit sértődötten a fiú. Évekkel ezelőtt úgy kezdődött a közös csavargás, játék, hogy Shaare félénk kislányként gyámolításra szorult, és Doween megvédte a többi gyerek apró gonoszkodásaitól. A fiú védelme sokszor adott menedéket neki. Bár Doween utált verekedni, mégis elsajátított néhány igen hasznos fogást, és a nála nagyobbak között is sokan megjegyezték, jó, ha kerülik a vele való kötözködést. Megtanította őket arra, hogy jobban járnak, ha tisztelik őt, és békén hagyják azt a lányt, akit a védelmébe vett. – Szívesen bámulom innen a naplementét. – Vállával a fiú karjához ért. Doween megrezdült a mozdulattól. Shaare korábban nem tapasztalta, hogy ezekkel a futó érintésekkel zavarba hozná, mostanában azonban úgy látta, ilyenkor Doween tekintget mindenfelé, majd lesüti a szemét. Pár éve, a folyóparti fürdőzések alkalmával majdnem csupaszon hancúroztak a vízben, izmos karján kapálózott az alacsony hullámok hátán, és rettenthetetlen erő kisugárzását érezte maga felé. A magabiztos viselkedés akkor megerősítette őt. Rábízta magát a vízben, és megtanult úszni. Azt hitte, a fiú bátorsága rendíthetetlen, és meglepte, hogy olyan idő köszöntött rájuk, amikor ő maga is bizonytalanná válik. A völgyben, a távolból idelátszó város irányában egy hatalmas griffmadár lebegett dermedten a levegőben. Shaare nézte a tájat, és megborzongott. A babona szerint a váratlanul megjelenő és mozdulatlan griffmadár rosszat jelent. Látták már néha a táj felett, olyankor suhant az égen, és ügyet sem vetett a környezetére. Most esett meg először, hogy fenyegető testével, esetlen fejével és farkával mozdulatlanul himbálózott a felhők alatt. – Ha belépsz a rendbiztos iskolájába, akkor hosszú időre Orlakinba költözöl – fordult újra a fiú felé Shaare, ezúttal ő sütötte le a szemét. – Szomorú leszek, ha elmész. Ki véd meg a boszorkánytól? – hirtelen mozdulattal a fiúhoz hajolt, és adott egy puszit az arcára. – Ezt miért kaptam? – csodálkozott el Doween. – Köszönetképpen – felelte Shaare, aki maga is meglepődött bátorságán. – Mert megvédsz. Doween arca kipirosodott, Shaare is forrónak érezte a saját bőrét. Lehajtotta a fejét, és várta a választ, de a fiú hallgatott. – Tudod – kezdte végül – én… Felnézett, rámosolygott… …és hirtelen elakadt a lélegzete. Olyan rémítő látványban részesült, amitől szinte megbénult a tüdeje. Küzdött a légszomjjal, de tehetetlen izmai nem engedelmeskedtek, szédülés környékezte, végül az utolsó kétségbeesett pillanatban úrrá lett rajta az életösztön, erőlködve szétnyitotta az ajkát, és ismét lélegzethez jutott. Tágra meredt szemmel bámulta a helyet, ahol másodpercekkel korábban a barátja ült, és ahol a borzasztó mesék, vad legendák iszonyata beigazolódott ebben a rettenetes pillanatban. Eddig azt hitte, ezek a történetek a fonóbeli vénasszonyok szájról szájra járó meséi, ám mindez gyötrő gyorsasággal változott hihetetlen valósággá. Ahol eddig Doween ült, nem látott mást, mint bizonytalanul szétfoszló, átlátszó párát. A barátja az előbb a szeme láttára vált egyetlen pillanat alatt semmivé. Rémülten felsikított, felugrott, és forgolódva kutatott maga körül. Győzködte magát arról, hogy képzelődik, újra meg akarta érinteni a fiút, reménykedett, hátha a képzelete játszik vele, de keze áthatolt a fellebbenő füstön vagy ködön, és Doween helyett a levegőt markolta az alig látható gomolygásban. Egy pillanatra abbahagyta a sikítást, újra levegőt vett, aztán megint kitört belőle a félelem hangja. Nézett mindenfelé remélve, hogy a közelben valahol meglátja a barátját, akitől búcsú nélkül elszakította valami gonosz mágia, de sehol sem látta. A félelem szülte zsivaj őt is zavarta, ezért fülére tapasztotta a tenyerét, mégis egészen addig kiáltozott, amíg ismét elfogyott a levegője. A pad változatlanul üres maradt, eloszlott a csekély füst, csak a durván ácsolt lóca szürkéllett a bágyadt napfényben. Erőt vett magán, és elhallgatott. A derült égből lesújtó villám tud ilyen rövid pillanat alatt ölni, pusztítani, viszont az égen nem látott viharfelhőket, villanásokat és menydörgés helyett madárdal szállt a fák között. – 2 – Shaare lassan felfogta, a legenda a keserű valóságról szól, vannak, akik egy váratlan pillanatban minden előkészület nélkül köddé válnak. A hihetetlen borzalom kilépett a rémálmokból, Doween örökre köddé vált. Shaare hiába keresett magyarázatot a tragédiára. Rémülten ugrott fel a padról, amit addig a biztonság szigetének hitt, és hátra-hátra pillantva rohant a falu irányába vezető ösvényen. A fák ágai az arcába csaptak, a gallyak között tanyázó lepkék és darazsak ijedten keltek szárnyra a váratlan rohamtól. Riadalmában szinte vakon szaladt, néha megbotlott, a megszokás tartotta az úton. Futás közben tépelődött, mihez kezdjen. A mostohájához nem mehet, iránta érzett ellenszenve viszolygással töltötte el. Ő az utolsó, akivel a váratlanul támadt bajról beszélni akart, így hát rohant, rohant, míg lihegve elérte a tanítónő otthonát. Kopogtatás nélkül rontott be a konyhába. Lane anyó a tűzhely mellett állt, és a vacsorát kavargatta. – Mi baj lányom? – fordult felé, amikor szinte áttörte maga előtt az ajtót. – Doween! – nyögte Shaare. Kifulladt a futástól, mire megérkezett. – Mi van Doweennal? – kérdezte a tanítónő, és félrehúzta a lábast. – Doween! – ismételte a lány, és megkapaszkodott a tanítónő vállában. – Mi történt gyermekem? – faggatta az asszony, és magához vonta a maszatos arcú gyereket. – Elvitte! – lihegett sírásba hajló hangon Shaare. – Mit vitt el a barátod? – szelíden megcirógatta hosszú haját, Shaare megrázta a fejét. Eleinte a sírástól rázkódott, végül egyértelművé tette, a tagadó választ jelzi hangtalanul a fejrázással. – Őt vitte el – nyöszörögte. Shaare kezdett félni, Lane anyótól hiába vár útbaigazítást. – Mi vitte el? – A füst – hebegte el nagy keservesen. – A völgyet néztük a padról, beszélgettünk, és váratlanul eltűnt mellőlem. Csak egy kevés pára maradt ott, ahol addig ült. Meghalt a néma villámtól. Lane anyó sóhajtott egy nagyot. – Nyugodj meg Shaare! – vigasztalta a lányt. – Akit a füst elvisz, nem hal meg. – Akkor hová lesz? – Shaare hangja éles lett, már-már kiabált. – Nem tudom – ismerte be a tanítónő. – Kevesen jöttek onnan vissza. Annyit azonban tudok, jó helyre vitte a griffmadár. – A griff? – nézett nagyot a lány, és végre abbahagyta a hüppögést. – Láttuk a madarat a város felett. Szokatlanul viselkedett, mert egyhelyben állt, míg máskor száguld az égen. Mozdulatlanul lebegett a völgy peremén, de Doween a padról tűnt el. A madár távol maradt tőlünk. – Amikor zsákmányra les, megáll. Olyankor kutatja fel, akit elvisz. – Mit csinál vele? – tágult a borzadálytól kerekre a lány szeme. – Megeszi? Lane arcán halvány mosoly jelent meg. – A griffmadár nem eszik embert. – Mit eszik? – Nem tudom – újra megsimogatta a lányt, aztán kezével megállapodott a vékony váll felett. – Valamikor régen, amikor a városban éltem, a másikban, – intett a fejével a völgy felé – a Fekete Hegyen túl, Orlakinban. Hallottam erről a zárdában, ahol tanítónővé lettem. Az egyik társnőm bátyját elvitte a griff, és a nagyasszonyunk vígasztalt minket, ne sirassuk azokat, akik kiválasztottak lesznek, mert sokkal jobban élnek, miután elutaznak a madárral. Mindig lesz mit enniük, finom ruhákban járhatnak, puha ágyban alhatnak, télen más szedi össze helyettük a fűtéshez a fát az erdőben, munka helyett csak tanulnak. Ha elvégzik az iskolát, tudósok lesznek, és mindenféle titokzatos dolgot művelnek. – Láthatom még őt? – reménykedett Shaare. A tanítónő megint sóhajtott egyet. – Alig hiszem – válaszolta halkan. – A griff átrepül vele a Déli Birodalomba. Ott élnek a tudósok, a király udvarában. Shaare megborzongott a hírre, és megint elpityeredett. – Ne sírj! – kérte őt Lane. – Lesz majd más barátod, aki vigyáz rád. Neki már más a dolga. Nagy ember lehet belőle a király mellett. Shaare megbékélt volna a gondolattal, hogy a barátja meghalt a villámcsapástól, de bánatosan rágódott azon, él valahol a fiú, mégsem láthatja soha többé. Ez még úgy is elkeserítette, ha eltűnése után jobban élhet, mint eddig. Az fájt leginkább, hogy az országot, ahová került, ellenségnek ismerte. A Déli Birodalom a Nagy Sivatag túloldalán feküdt, nagyon nehezen lehetett odajutni, és épeszű ember nem vágyakozott arrafelé. Sokan keltették rossz hírét annak a földnek. Azt rebesgették, levágják a fejét az arra tévedő idegeneknek, és utána a falu főterén lakomát csapnak a testéből, ha pedig Romokba, a fővárosba visznek valakit, akkor tenyészállatként bánnak vele, rabságban tartják, amíg szaporodni képes, aztán amikor már öreg és képtelen utódokat nemzeni, a többiekhez hasonlóan elfogyasztják valamelyik ünnepükön. – Hazugság a legenda – szólalt meg hosszú hallgatás után a tanítónő. – Tudom, arra gondolsz, emberevők földjére került Doween. Ne higgy a meséknek! A tudatlan parasztasszonyok riogatják ezzel a gyerekeiket. Arrafelé ugyanolyan emberek laknak, mint amilyenek mi vagyunk itt, északon. – Honnan tudsz erről bármit? A Nagy Sivatag áthatolhatatlan! – Vannak, akik megkerülik az Üvegpusztát. Ha valaki minden áron délre akar jutni, kénytelen megmászni a hegyeket, úttalan utakon átvágni a vadonon, és a hosszú vándorlás után, ha megússza anélkül, hogy eltévedne vagy felfalnák a vadállatok, eljuthat oda. Néhányan megtették az utat, és akadnak olyanok, akik visszatértek… – a tanítónő lehalkította a hangját – …mesélik, hogy vannak emberek, akik a griffmadár hátán kelnek át a sivatagon, és úgy hírlik, a madárral repülve nem telik el annyi idő a megérkezésig, mint amennyi napkeltétől napnyugtáig tart. Shaare máskor szívesen hallgatott meséket azokról a csodálatos dolgokról, amik a falu határán túl vannak, de most más érdekelte: Doween és a saját jövője. Kevéssé elégítette ki Lane anyó válasza, amely szerint tudós lesz belőle, aki a király jobb keze lehet. – Visszatérhet, mint kovács? – kérdezte reménykedve. A falusiak számon tartották a kovácsok időnkénti látogatását, megbecsült vendégnek számítottak a településen. Vassal dolgoztak, a lovak lábára való patkókat hoztak magukkal, amit aztán később, amikor a régi elkopott, a legények felverhettek az állatok patáira. Megjavították a szekerek fém alkatrészeit, megvasalták a kerekes kutak tengelyét, új zsanérokat készítettek a kemence ajtajára, ásót, kaszát, mezei szerszámokat árusítottak, majdnem csodákat tettek. – Számunkra módfelett hasznos a kovácsok munkája, de nem ők a legfontosabb emberek az életünkben – felelte az anyó. – A barátodból igazi tudós lehet, aki a kovácsoknál is hatalmasabb tettekre hivatott. Talán ő hajtja egyszer a király griffmadarát. Shaare ezt most hallotta először. – A királynak saját griffmadara van? – Az a hír járja – tétovázott a tanítónő. – 3 – Az udvarról nagy lármával rontott be a konyhába Vianka, Lane anyó hatéves unokája. Meztelen talpa hangosan csattogott az agyagpadlón. – Éhes vagyok mami. – Kész a vacsora. Moss kezet, és ehetsz! A kislány a cseréplavórhoz ment, a nagy korsóból vizet löttyintett bele, és dörzsölni kezdte a tenyerét. – Mihez kezdjek? – hívta fel magára a figyelmet Shaare. Az asszony megcsóválta a fejét. – Nincs mit tenni. Az a leghelyesebb, ha belenyugszol Doween elvesztésébe, és más barátot keresel. Ez nem tetszett Shaarénak. Az járt az eszében, jó lenne megtalálni a pajtását, azután valahogyan kimódolhatnák, miképp maradhassanak egymás közelében. Meg sem fordult a fejében, hogy a fiú valami mást képzel a jövőjével kapcsolatban. Erős hittel bízott abban, Doween ugyanerre vágyik. Hirtelen azt érezte, egy gondolat igyekszik áttörni az agyában kiépített védőfalat. Erőszakosnak érezte a behatolást, nagy erőt igényelt tőle, hogy visszatartsa a befurakodót, végül felhagyott ereje fecsérlésével. Kutatta, ki zavarja a gondolatait. – Meg fogsz szökni? – végre felfogta, Vianka tolakodik felé kíváncsiskodva az elméjéből indaként kihajló gondolataival. – Te hallod a gondolataimat? – kérdezte elámulva, némán, anélkül, hogy a kislány felé fordulna. – Persze, hogy hallom.
Mindenkiét szoktam hallani, pont a tiédet ne hallanám? Shaare eddig még senkivel sem találkozott, aki hozzá hasonlóan képes más gondolatait felfogni. Azt hitte, ez a tulajdonság egyedül az ő kiváltsága. – Azt még nem tanultad meg, hogyan zárj ki a fejedből a másokat? Vianka most felé fordult, és nevetett. – Mit nevetsz? – kérdezte fennhangon a nagyanyja, aki nem érzékelte a hangtalan párbeszédet. – Shaare olyan kócos, mint aki egy hete fésülködött utoljára – hazudott szemrebbenés nélkül a gyerek. – Szégyelld magad!
– intette őt némán Shaare. – Ne lopakodj be még
egyszer az agyamba, mert letépem a füledet! – Nem akartam meglesni
a gondolataidat – szabadkozott Vianka, és némán
összezárt ajkáról egyáltalán nem látszott a nagylánnyal
folytatott intenzív társalgás. – Annyira bánkódsz,
hogy az udvar végéig hallatszik a sírásod. – Te is bánkódnál, ha
füstté válna a barátod. – A nagyi szerint
jobb dolga lesz, mint eddig volt. – Elhiszem, ha látom – felelte mérgesen Shaare. – Utána mész, mert szerelmes vagy belé! – a kislány a leves felett megeresztett egy csúfondáros fintort. Shaare elképedt a felé sugárzott gondolattól. Még sosem jutott eszébe, hogy szerelmes lehetne bárkibe, az pedig különösképpen nem, hogy éppen Doweenba, aki a legjobb barátja, amióta az eszét tudja. – Összevissza beszélsz! – sistergett a gondolat, amit Vianka felé küldött. – Nem árullak be –
ígérte meg a kislány. – Ha megnövök, keresek
magamnak egy olyan fiút, mint Doween, és mi is elszökünk
itthonról. Elmegyünk a fővárosba, és megkeresünk
titeket. Addigra már biztosan férj és feleség lesztek. – Elég legyen! –
ripakodott rá gondolatban. – Hagyd abba! – Este indulsz? – érdeklődött némán a kislány. – Mi közöd van hozzá? – Shaare gondolata megint dühösen csapott le. Vianka eltorzult arccal kapott a homlokához. – Mi bajod? – nézett rá kérdően a nagymama. – Belenyilallt a fájdalom a fejembe – ismerte be halkan a kislány. Shaare megszánta. Váratlanul érte, hogy haragos gondolataival fájdalmat okozhat. – Ne haragudj! –
kérte megenyhülten, még mindig némán üzent Viankának. – Nem bántalak többet
– ígérte, és együtt érzően gondolt a kislányra, enyhíteni
szándékozott a fájdalmát. Bár még gyermeknek érezte magát,
mégis felnőttként ismerte fel a helyzetet. Erősebb a
cserfes lánynál, és óvatlanul visszaélt az erejével. – Kisgyerek vagy még – gondolta.
– Kár így
rárontanom valakire, aki még járatlan ebben a dologban. – Már rendbejöttem – válaszolta szavak nélkül Vianka. – Segítettél azzal, hogy megsajnáltál – visszahajolt az asztal fölé, és tovább kanalazta a levest. – Elbúcsúzom – köszönt el fennhangon a tanítónőjétől Shaare. – Vigyázz magadra! – kívánta Lane anyó, és Shaare megrettent az elbocsátó szavaktól, mert úgy hangzottak, mintha a tanítónő is olvasná az ő gondolatait, de rájött, csupán egyszerűen kikövetkeztette a szándékát. – Egyedül nagyon védtelen vagy – intett búcsút a tanítónő. Shaare elhagyta a tanítónő házát, tétovázva hazaindult. Türelmetlenkedett, vonzotta őt a messzeség, ahová Doween eltűnhetett, mégis fékezte magát. Úgy döntött, kivárja a reggelt, nem eredhet útnak egyszerű értéktárgyai nélkül. Jobb, ha összeszedi otthon a holmiját, azt a keveset, ami az övé, és napkelte után indul. Ha azonnal útra kel, ráesteledik, mielőtt eléri a várost. Éjszakázott már máskor az erdőben. Megtörtént néha, hogy magányosan elkószált, és késő este ért vissza a faluba, olyankor a lombok között talált rá a sötétség, az úttól távol. A Bikahegy erdejének állatai barátságos jószágok, nem tartott az erdei estéktől, ellenben joggal bizalmatlankodott az utakon kóborló mindenféle, és néha barátságtalan emberekkel szemben. Kevesebb bajjal számolhat, ha a szülőfalujában éjszakázik, feleslegesen nehezítené az indulását a hiábavaló kockázattal. Hazament tehát, elfogyasztotta levesét, amit a mostohája főzött, aztán a boszorkányt és férjét gondosan kerülve, összekészítette a batyut, amit reggel magával visz. Az egész elfért a kis háromlábú széken, ami a kuckójában, az ágy mellett állt éjjeliszekrény helyett. Felesleges amiatt aggódnia, hogy valamiféle nagyobb kupac felkeltené az előkészületekre a figyelmet. Kevés tulajdona erre alig adott okot. Kis ruhatárát tette oda, a fésűjét, tisztálkodó szereket, tűt, cérnát, pár gombot tartaléknak meg a gyűrűjét, amit az anyjától kapott, mielőtt meghalt a martalócok támadásakor. Nyugtalanul aludt. Az út rejtelmei, amelyek reá vártak, elkergették az álmait. Hánykolódott a kényelmetlen ágyon, és néha szenderült el rövid időre. |
|
Második fejezet – A város – 1 – Shaare reggel gyorsan magára kapta a ruháját, és a vékony nyári takaróból ügyes batyut kötözött kis vagyona köré. Fogat mosott, aztán a fogkeféje mellé becsomagolt némi fogport. Elmosta a bögrét, amiből a tejet itta, és felkötötte a batyu egyik sarkára. Az udvaron feltornyozott tűzifából keresett egy vándorbotnak való öreg ágat, és még azelőtt elhagyta az otthonát, mielőtt mostohaszülei felébrednének. Jobban örült volna, ha van nála pénz, de a vén boszorkány, a mostohája sosem adott egyetlen rezet sem, ezért üres zsebbel indult útnak. Abban reménykedett, hogy az édesanyjától kapott és nagy gonddal őrzött gyermekujjra való aranykarikát eladhatja a városban. Az árából néhány napra, pár hétre futja majd élelemre, és közben talál magának olyan elfoglaltságot, amivel kevés pénzért dolgozva megteremtheti önálló életének és vándorútjának alapjait. Elkergette magától a hiú ábrándot, hogy egyszerűen nekivág az útnak, és egyfolytában gyalogolva eljut a Déli Birodalomba. Azt képzelte, apró szakaszonként lassacskán közelebb jut a célhoz, és egy-két év alatt végigjárja az idegen országba vezető utat, amelynek a végén megtalálja Doweent. A szűk ösvényen fák harmatos ágai lógtak az út fölé, úgy mehetett át közöttük csupán, ha egyik-másik gallyat félrehajtotta. Általában élvezetesnek tartott a kora reggeli sétát az erdőn át lefelé a völgybe, ahol a sok ház állt egymás mellett, most árny vetült az örömre, a tegnapi nap nagy veszteségének emléke. Határvonallá lett életének az a szomorú pillanata, amikor Doween elillant mellőle. Szülei halála óta először érte komoly megrendülés. A mostohái mellett kevés örömet kapott, nem dúskálhatott élelemben vagy más természetű javakban, különösebben nagy bánatra mégsem adódott oka. A kis, hétköznapi gyötrések messze elmaradtak az este átélt szomorúságtól, ami megváltoztatta őt. A lelkét ért megrázkódtatás addig nem tapasztalt keserűséggel ismertette meg. Elvesztette a legközelebbi barátját. Csekély derűlátással, inkább eltökélten és magabiztosan nézett a jövőbe, amelynek első állomására valamikor délután érkezik meg. Járt már néhányszor a városban. Emlékezett arra, amikor legutóbb, a hűvös őszi hajnalon odáig gyalogolt a boszorkánnyal. Ketten fogták egy hatalmas háncskosár füleit, úgy vitték le a piacra a dióval megtöltött kast. A hátukra vászonzsákokat akasztottak, abban is a meghámozott termést vitték, úgy caplattak lefelé a hegyoldalról a Sziklás járdán. Üggyel, bajjal tudtak együtt haladni. A közösen cipelt kosár rángatása mindkettőjüknek terhet jelentett, azonban a dióért kapott négy ezüst forint és hatvan réztallér megérte a tortúrát. Most egyedül közlekedve, csak a saját lépteire figyelt, nem igazodott máshoz, így szaporábbra vehette a járást. Magasra hágott a Nap az égen, mire Shaare elérte a szomszéd falu, Hegyaljaliget határát. A girbe-gurba utcán több alkalommal is találkozott ismerős helybeliekkel. A hegyen megszokott látvány a szomszédos településről származó idegen. Gyakran megesett, hogy félnapi járóföldre vagy még messzebbre elmentek a szántóföldi munkához használható szerszámot beszerezni. Kevesen engedhették meg maguknak, hogy szekérrel járjanak vagy lóra üljenek. Hegyaljaliget nagyobb település a lejtőre épült saját lakóhelyénél, ami lényegében nem több, néhány egymás közelében letelepített tanyánál a Sziklás járda mentén. Szülőfaluja legurulna a meredek lejtőn, ha nagyobbra építik. Ott elszórtan álltak a házak, ahogy a meredély engedte, a földben egészen mélyen találtak vizet, nem ástak minden házhoz saját kutat. A legtöbb család a templom melletti hűs forrásból hordta haza a főzéshez valót és az állatok itatásához szükséges vizet, mosni a Sebes patakra jártak. A lentebb épült Hegyaljaliget minden udvarában állt a kerekes vagy gémeskút, a főtéren is nyújtózkodott egy hosszú kútágas, amelynek a végén hordót libegtetett a szél. Az átutazók innen meríthették tele a kulacsot vízzel. Shaarénak eddig nem hiányzott a kulacs, így észre sem vette, hogy anélkül vágott útnak. Miközben a kút gyűrűjében megmerítette a vásott hordót, arra gondolt, beszerezhetne magának egyet. A hosszú úton, amelyre indult bizony jó, ha visz magával tartalék innivalót. Késő délután ért a völgybe épült város, Porgen elé. Az erdőt elhagyva, ismerősként üdvözölte a település felé futó vízvezeték téglából és kőből épített lábazatát. Az oszlopok mellett kanyargott az út hol a bal, hol a jobboldalon, máshol a szétterpesztett lábazat két szára között. Küzdelmesen jutott itt előre, mert a vályú, amelybe a patakot terelték vagy kétszáz éve, néhol eresztett, és kerülgethette a permetezve csepegő hidegvizet. A délutáni nap fénye színes szivárványként tört meg a szitálva hulló cseppeken. Kezdett komolyan megéhezni. A magával hozott kenyér és sajt estére még elég lesz, reggelit azonban muszáj szereznie valamilyen módon. Gyümölcsök már himbálóztak az ágakon, a szántón lelhet kukoricát, de jó lesz, ha felkészül arra, hogy élelmet keressen. Nem szívesen lopna ennivalót, viszont elkerülheti a kínos beszerzési módot, ha sikerül munkába állnia. Csekély bűnnek számított, ha egy vándor élelmet lop a mezőn, de elkerülhette a bűnös utat, kérhetett is. Az emberek nem örültek annak, ha engedély nélkül dézsmálják meg a kenyeret vagy sajtot az őrizetlenül hagyott kamrában, ezért inkább adtak az úton lévő vándoroknak. A legegyszerűbbnek a munka kínálkozott. Porgen népessége állandóan gyarapodott, ahogy az egész birodalomé, így aztán munkáskezet mindig kerestek valamerre. Az élelmiszerre vagy a legalapvetőbb ruhára valót könnyen meg lehetett keresni, ellenben az iparosok termékeit már sokkal nehezebben sikerült kifizetni, azokért sok pénzt elkértek a mesterek. A város szélén Shaare lekanyarodott a kiszélesedő ösvényről, amelyen addig haladt, és óvatosan kereste a település belsejébe vezető utcák közül azt, amelyiken feltűnés nélkül bejuthat a főtérre. Rossz lenne, ha belebotlanának a rendvigyázó emberei, és arról kérdezgetnék, idegen létére mit keres itt. Ki tudja, mivel jár, ha valaki ismeretlenként az erdei csapáson kerül a városba. Déli irányba elfordulva két ház között megszakadt a sövénykerítés. Az ösvényből kitaposott sikátor nyílott, azon haladt tovább. Néhány épület után egy szélesebb utcát talált, és a porták között végignézve, párszáz lépés távolságra jövés-menést látott. Emberek lovon, szekérrel vagy gyalog igyekeztek esti tennivalóik után. A mellékutca, amelyre rátért, néptelennek látszott. Egy asszony az övéhez hasonló batyuval a hátán lépett ki az egyik kapun, a három épülettel távolabb lévő mosóház felé igyekezett. Shaare illedelmesen jó estét kívánt neki, amikor elhaladt mellette, az asszony megnézte őt, és foghegyről viszonozta üdvözlését. Nem keltett különösebb feltűnést, amíg bebandukolt a főutcáig, ahol elkeveredett a többi járókelő közé. Hátán vitt batyujával beleolvadt a helybéliek sorába, akár városlakónak is nézhették volna. Szokatlannak érezte a nyüzsgést, a sok embert. A nagynak tartott helységben ezernél több ház állt, az utcákon pedig sokkal többen jártak, mint ahogyan a helybéliek száma alapján Shaare indokoltnak tartotta. A környező falvak lakói is megfordultak itt, árut cseréltek, ügyeket intéztek az elöljáróságon, páran pedig mulatságot kerestek maguknak. Korábban hallotta a falujabeliektől, ahogy rosszalló megjegyzéseket tettek némelyik szórakozóhelyre, ezért tudta, jobban jár, ha azokat elkerüli. A főút a közepénél kiszélesedett, térré alakult. A széles útszakasz öblében emelvény állt, amit több célra hasznosítottak. Piackor ide léptek fel a kikiáltók, akik harsány hangon kínálták a különböző portékákat. Máskor ünnepi sokadalom vette körül ezt a dobogót, fent muzsikáltak a zenészek, lent pedig rúgták a port a táncolók. Most mutatványosok állították fel a sátraikat a téren, és tartottak előadást napnyugtáig. – 2 – Shaarét lenyűgözte a tér forgataga. Amikor a diót adták el, lényegesen kevesebb embert látott a poros piactéren, és őket is soknak gondolta. Most az érdekesnek ígérkező látványosság vonzotta a közönséget a szomszédos településekről, és a tér feketéllett az emberektől. – Mikor kezdik a műsort? – kérdezte egy korabéli lánytól, aki a járda szélén ácsorgott. – Már elkezdték – árulta el amaz. – Innen láthatsz egy keveset, ha hallani is szeretnéd őket, akkor közelebb kell menned, ahhoz persze meg kell fizetned a belépőt. – Nincs pénzem – vallotta be Shaare. – Most nekem sincs. Ezért álldogálok itt. Nézték a távolban zajló előadást. – Hogy hívnak? – kérdezte a lány. – Shaare a nevem. – Nem Porgenben laksz, ugye? – A hegyről jöttem – mondta kis habozás után Shaare. Ki akarta puhatolni, mennyire számít ágrólszakadtnak a falujával. – Miből látod? – Ismerek minden idevaló lányt, aki velem egykorú. Shaare elcsodálkozott. – Az hogy lehet? Ez egy nagyváros. Sokkal többen éltek itt, mint az én falumban. Nem ismerhetsz mindenkit! – Még hogy Porgen nagy! – fintorodott el a lány. – Majdnem olyan porfészek, mint a környékbeli falvak, éppen egy kicsivel nagyobb talán. Shaare egyszerűen nem hitt a fülének. Kisgyerek kora óta a világ közepét jelentette neki a völgyben épült település, és azt hitte, Porgen csak valamivel kisebb, mint Medveváros, az Északi Birodalom fővárosa. – Te jártál már ennél nagyobb helyen? – nézett a másik lányra, arra számítva, hogy nagyotmondáson éri. – Nem. A környékben mindenhol ekkora települések vannak, vagy legfeljebb valamivel nagyobbak. Azt hallottam, Orlakin, a tartomány fővárosa tényleg nagy, csakhogy az messze van, oda a mifelénk élő ember ritkán jut el. Shaare megelégedett a válasszal. Az elhangzottak azt jelentették, ez a lány sem sokkal előkelőbb nála, ezért nincs oka szégyenkezésre. Mindjárt otthonosabban nézett szét a főtéren, és kevésbé nyüzsgőnek találta az ott járkálókat. – Téged hogy hívnak? – kérdezte. – Margit – válaszolta a lány. – Margit? – Shaare ízlelgette a szokatlan nevet. Eddig még egyetlen ismerősét sem szólították így. – Szép név – állapította meg. – Régi név – legyintett a lány. – Az Aranykorból való. Shaarét már fárasztották az újdonságok, sokallotta a friss információkat. Megemésztette a tegnapi nap drámáját, Doween elvesztését, a Viankával történt civakodását, hajnali szökését, és a főutca szokatlan forgatagát; előtte van még az esti szálláskeresés, elege lett az élményekből. Meghaladta a várakozását a múlt olyan mélységeinek feltárulása, amelyek az Aranykorral kapcsolatosak. – Miért kaptad ezt a nevet? – Anyám Medvevárosban gyerekeskedett. Az a főváros, ezt tudod, ugye? Shaare majdnem megsértődött. Úgy gondolta, mert tanyasi iskolába járt, szükségtelen ennyire lenézni, de eszébe jutott, kicsivel korábban még szégyenkezett szerény szülőfaluja miatt. – Jártam iskolába – még mindig maradt duzzogás a hangjában. – Nem akartalak leszólni – kért félig-meddig bocsánatot Margit. – Mit keresel itt? Shaarét készületlenül érte a kérdés, pedig gondolkodhatott volna előre az erre adható válaszon. Titkolni szándékozott a tervét: Doween után indult, ám úgy vélte, Margit megértheti őt, hiszen kortársak, ezért meggondolta magát. – A barátomat tegnap elrabolta a griffmadár. A tanítónőm azt mesélte, a madár nem falja fel az áldozatait, hanem elviszi délre, ahol a királyt szolgálják. Margit bólogatott. – Tegnap délután láttam a völgy felett a madarat, és törtem a fejem, mit kereshet itt. – Arról hallottál már, mi lesz azokkal, akiket elvisz? – Annyit tudok, mint te. Nekem anyám mesélt róla. Fiatalon látta, ahogy a madárból előjönnek azok, akiket megutaztat. Shaare lassan beletörődött az újabb meglepetésekbe. Úgy érezte, a világ egészen más azoknak, akik a faluján kívül élnek, mint a társainak a tanyavilágban. Egyre inkább meggyőződése lett, jól tette, hogy eljött otthonról, és elindult az úton, amelynek a végén megtalálhatja Doweent. Az eddig hallottak után magától értetődőnek tűnt, amit hallott. Persze, hogy előjönnek a madár hasából az utasaik, hiszen nem eszi meg őket. – Éjjel lesz hol aludnod? – érdeklődött barátságosan Margit. – Még nem tudom – vallotta be. – Egy éjszakát ellehetsz nálunk – ajánlotta a lány. – Anyámtól kaphatsz vacsorát, ha nincs váratlan dolga valahol. – Mit csinál anyád? – kérdezte Shaare. – Ő a bábaasszony. Nemcsak itt, Porgenben szolgál, az egész környéket járja. Megeshet, hogy téged is ő segített a világra. Kezdett besötétedni, a mutatványosok elhagyták a pódiumot, a közönség szétszéledt. – Gyere! – invitálta a másik lány. – Nincs miért itt maradnunk, már vége a műsornak. Ha kiürül a tér, csak a részegek maradnak a kocsmák környékén, rájuk meg jobb, ha nem vagy kíváncsi. Rövid ideig tartott az út. A bábaasszony a közelben lakott, mindjárt a rendvigyázók hivatala mögött, egy magas házban. A bábákat Reguliában, az Északi Birodalomban vagy akár délen is nagyon megbecsülték. Több száz éves parancs a sokasodjatok és szaporodjatok gondolata. Azóta, hogy a bolygó csaknem teljesen kipusztult lakósságának alig több mint három és félezer tagja túlélte a pusztítást, a legfelsőbb erkölcsi parancsnak a minél nagyobb lélekszámú család fenntartása számított. Aki gyermektelenül öregedett meg, az kisebb tiszteletet kapott azoknál, akik fél tucat gyereket neveltek fel. Margit anyja éppen a szennyes ruha kiöblítésével foglalkozott. A bábaasszony egy facsap elforgatásával folyatta a vizet a teknőbe, olyanféle alkalmatosságon keresztül, mint amit a boroshordókba szoktak ütni. Shaare fáradt elmével nyugtázta magában, hogy a mai nap a csodák ideje. Még sosem látott olyan házat, ahol a falból víz folyik. – Vendéget hoztam – jelentette be a lánya. – Mutasd! Hadd lássam! – fogadta őt az anyja, és csekély szigorral végignézett Shaarén. – Mi járatban vagy? – érdeklődött. – Egy kis csavargás – felelt helyette Margit egykedvűen. – Shaare az egyik környékbeli faluból való, és azt vette a fejébe, körülnéz a vidéken. – Nem félsz egyedül az utakon? – Az erdőben nőttem fel – tájékoztatta Shaare a bábaasszonyt. – Milyen veszély leshetne rám? – Azt hiszed, eléggé ismered a világot? – Az asszony visszafordult a teknőhöz, amelyik közben színültig megtelt. A vízben feldagadó fehér köpeny meg nadrág rózsaszínű lét engedett magából. – Anyád tudja, merre jársz? – faggatózott tovább. – Anyámat megölték a martalócok hároméves koromban – Shaare hangján alig érződött, hogy bánkódna a szomorú dolog miatt. Ezt az állapotot szokta meg. Alig emlékezett az édesanyjára, annál több maradt meg benne mostohaszülei viselkedéséből. – Szegény gyerek – sajnálkozott a nő. – Ma nálunk alhatsz, és velünk vacsorázhatsz. Shaare addigra tisztességgel megéhezett, örült az ajánlatnak. – Elviszem innen a kádat, és már moshatod a kezedet – megemelte a vízzel telt mosóteknőt, és átette egy asztalra. Ahonnan levette, egy kis edény gyűjtötte a vizet, amiből aztán egy lyukon távozhatott valahová, amikor kihúzták a dugóját. Shaare ámulva nézte az ismeretlen eszközt. – Most látsz először falikutat? – kérdezte tőle Margit. – Most – ismerte be Shaare. – Mi a kerekes kútról veszünk vizet. Hirtelen megtelt a konyha emberekkel, előkerült az egész család. Bejött az apa, egy tömött bajuszú férfi egy idősebb fiú és három kisebb lány. A bábaasszony jelképe a saját családja, benne a sok gyerek. – 3 – Reggel megköszönte az este kapott menedéket, aztán elbúcsúzott új barátnőjétől. – Mihez kezdesz? – kérdezte Margit. – Munka után kell néznem, mert nincs egy rézgarasom sem. Nem alapozhatom a jövőmet adományokra. – Az elöljáróságnak van egy hivatala, amelyik ezzel foglalkozik. Ott mindenki bejelenti, ha munkást keres. Menj oda, és talán ajánlanak valamit! Margit még gyorsan dugott Shaare batyujába egy darab kolbászt meg kenyeret. – Adok egy kis tartalékot – mondta. – Arra az esetre, ha a magadéból kell meglenned. – Amikor útnak indultam, kevesebb jóságra számítottam az ismeretlenektől – hatódott meg Shaare. – Köszönöm! Megkereste a hivatalt, amit Margit ajánlott. A bejárat előtt néhány unatkozó várta, hogy a hivatalnok kitárja az ajtaját, és foglalkozzon végre a bajaikkal. – A nevedet! – dünnyögte mogorván az írnok, amikor rá került a sor. – Shaare – felelte röviden. Az írnok felírta valami nagy könyvbe, aztán ránézett. – Shaare mi? – villant mérgesen a szeme a kopasz alkalmazottnak. – Ennyi a neved? Családnév nincs? – Árva vagyok – vallotta be Shaare. – Nem emlékszem apám vagy anyám nevére. A hivatalnok tett egy türelmetlen mozdulatot. – Valaki felnevelt, vagy nem? – A mostohám. – Na, végre! – egyre mogorvább pillantásokkal nézett rá a férfi. – Őt hogy hívják? – Úgy szólítják a faluban, Hosszú Kármin. – Akkor a te neved Hosszú Shaare – sóhajtott a hivatalnok, és bejegyezte a nehezen megszerzett adatot a könyvbe. Shaare mérgelődött a faggatózás miatt. A faluban nem kérdeztek tőle ilyen ostobaságokat. – Mindenki tudta mi a nevem – gondolta, de magába fojtotta mérgét, mert segítséget várt ettől az embertől. Bár értetlennek találta, bízott abban, hogy mégsem ültetné a székébe a városi elöljáró, ha nagyon nehéz felfogású lenne. A hivatalvezető egy másik könyvet lapozgatott, amíg végül megállapodott az egyik bejegyzésnél. – Ez biztosan jó lesz neked – emelte fel a fejét a könyvből – Dolgoztál már valahol? Shaare megrázta a fejét. – Csak otthon. – Moravánék szolgálót keresnek a fogadójukba, férjhez ment a lány, aki náluk dolgozott. Takarítani, mosogatni tudsz-e? Shaare összeszorított ajkakkal bólintott. Elment a kedve a mogorva férfival folytatott beszélgetéstől. – Végigmész a főúton a harmadik keresztutcáig, és két házzal beljebb meglátod a cégért az ajtó felett. Ha eltévedsz, bárki útbaigazít. Ha nem tudsz megállapodni velük, akkor gyere vissza, keresünk neked más munkát. – Köszönöm – nyögte ki Shaare, és elindult a fogadó felé. Valóban könnyen odatalált. Az utcáról egyenesen az ivóba vezetett a bejárat. Az ajtóval szemben hatalmas, vaskos tölgyfapult állt, rajta kancsókban a különböző italok. Hátrébb egy széles, kétszárnyas ajtó nyílott, sarkig kitárták, onnan főzés zaja hallatszott ki. A pultot egy jól megtermett, nagydarab, barnahajú férfi támasztotta. Bőrköténye kifényesedett azon a helyen, ahol a deszkalapnak dörgölődött. – Jó napot! – köszönt Shaare. – Neked is – a fogadós ugyanolyan egykedvűen támasztotta tovább a pultot, mint addig. – Az elöljáróságon azt mondták, itt kapok munkát – Shaare előbbre lépett, de csak módjával közelítette meg a vaskos pultot, úgy érezte menten agyonnyomja a súlyos falap, ha nem tart tőle tisztes távolságot. – Munkát – ismételte el a férfi, és hümmögött hozzá, majd lassan felemelte hatalmas testét a deszkáról. – Virka! – kiáltott egy nagyot, aztán várta a választ, hiába. Shaare összerezzent a második ordítástól. – Virka! – Jó nagyot kiáltott, megzördültek tőle a poharak a polcon. – Mit ordítasz? – csattant a közelből egy női hang. – Pár percig meglehetnél nélkülem! – Gyere már a Robak rágjon meg! Shaare megrettent a szörnyű átkot meghallva. Arra számított, ettől az asszony nyomban előrohan, akárhol is van, és csépelni kezdi az ura fejét. – Mit akarsz már? – kérdezte szinte szelíden, és előjött a konyhából. – Ez a lány dolgozni szeretne – huppant egyet a vállán a súlyos bőrkötény ahogy a lány felé bökött. Nagytermetű asszonyság volt Moraván Virka. Hatalmas keblei feszítették a fekete blúzt, a kendő, amivel a haját lekötötte, a háta közepéig ért, csípője széles kanyarban kerekítette ki a szoknyáját a derekától lefelé. – Az elöljáró hivatalából küldött az írnok. Virka egy hosszú fakanalat tartott a kezében. – Fordulj! – mutatott körbe a kanállal. Shaare pördült egyet lassan, azután újra szembefordult, és megállt az asszony előtt. – Vézna vagy egy kicsit ahhoz, hogy szolgáló legyél – vizsgálgatta gyanakodva. A lány megrettent a gondolatra, idősebb korára netán ugyanilyen vaskos asszonyság lesz, mint a fogadósné, aki vizsgálgatja. A falubéli nők között kevés volt az ilyen nagy darab asszony. Megborzongott a gondolattól, felnőttként másként néz majd ki, mint az ismerősei, és súlyos csípőt meg hatalmas kebleket cipel magán, mint Moraván Virka. – Tudok dolgozni – bizonygatta alkalmasságát. – Iskolába jártál rendesen? – Mind a hat évet kijártam – Shaare elővette a zsebéből a kis csontlapot, amelyen egy aranyozott karika bizonyította, osztályelsőként végzett. A fogadósné szúrós szemmel mustrálta, aztán nagy kegyesen bólintott egyet. – Nem bánom – egyezett bele. – Tehetünk egy próbát. Takarítanod, mosogatnod kell meg efféle dolgod lesz. Adok ételt, szállást, és naponta nyolcvan réz garast, az hetente majdnem öt tallér, egyelőre ennyit kaphatsz. Arra elég, hogy ruhát meg minden olyan kacatot megvásárolj belőle, amire a magadfajta gyerekek áhítoznak. Ha gond nélkül eltelik pár hét, jól dolgozol, elégedettek leszünk veled, többet adok. – Igen – rebegte bátortalanul Shaare. – Mondd azt, igen asszonyom! – kettőt lépett feléje. A lány szinte eltörpült a termetes nőszemély mellett. – Lopni pedig ne merészelj! Ha bármit elemelsz, azonnal kidoblak, és zárkába dugatlak az elöljáróval. – Nem! Eszembe sincs! – rémült meg Shaare. – Nem! Asszonyom! – igazította ki éles hangon Virka. Szigorúnak hallatszottak az asszony szavai, viszont érdes hangjával ellentétben a tekintete barátságos maradt. Talán minden új cseléddel ezt a modort ismertette meg először. Shaare eddig nem tanulta a feljebbvalókkal való viselkedést, így nem sikerült megfelelően értelmezni az asszony szavait. Annyit megsejtett, aligha lesz jobb sora itt, mint a boszorkány mellett volt. – Igen! Azaz, nem Asszonyom! – felelte összezavarodva. Virka asszony nem törődött Shaare zavarával, a múltban nyilván többször oktatott ki cselédlányokat a helyes viselkedésre. – Reggelente az első dolgod a takarítás lesz. Összesöpörsz mindenhol, elrendezed a vendégek szobáit, aztán segítesz az ebéd elkészítésében. Főznöd nem kell, azt én elvégzem. A te beosztásod a zöldségtisztítás, krumpli hámozás, meg az edények tisztántartása. Ebédkor rád vár a folyamatos mosogatás, ha azzal végeztél, akkor estig nincs tennivalód. Felőlem akár le is feküdhetsz, vagy csavaroghatsz a városban. Vacsora előtt állsz újra munkába, amikor ugyanaz a dolgod, mint délben. A fogadósné megmutatta a kuckóját a folyosó végén, ahol az elődjeként szolgált lány lakott. Kapott tőle egy túlméretezett bőrkötényt a konyhai munkához, és a dolgára küldte. Shaare munkához látott. Sepert, felmosott, letörölgetett mindent, rendbe tette az ágyakat. Ahonnan elutazott a vendég, áthúzta a takarót, azután jelentkezett a konyhában ahol a krumpli pucolás, zöldségtisztítás várta. Fárasztotta a megállás nélküli munka, de tartott Virka haragjától. Kora délutánig eltartott a fogadóban az ebédidő, amit szintén végigdolgozott, csak mosogatás után pihenhetett le. Hiába ajánlotta fel az asszonya a városban tett sétát, nem vágyott a csavargásra. Leheveredett a szalmazsákkal fedett ágyra, és pihentette elfáradt lábait. A rövidke nyugalom kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az izmai ellazuljanak, és visszakapja erejét, ezért alig érezte kevésbé fáradtnak magát, amikor a munka esti szakasza következett. Napszállta után végigdőlt az ágyán, és nem ért rá azon tűnődni, megéri-e az itteni tüsténkedése azt a napi nyolcvan garast. A hét végére belerázódott a munkába. Könnyebben ment az egésznapi talpalás, mint három nappal korábban, amikor elszegődött a fogadóba. Vasárnap, délben magához hívta őt Virka. – Nehéz a munka? – kérdezte gúny nélkül, őszinte kedvességgel a hangjában. Shaare addigra már tudta, az asszony barátságosabb, mint első pillanatban látta. Megértette, akkor működik rendben a fogadó, ha mindenki végzi a maga dolgát. – Belejövök, asszonyom – felelte bizakodóan. – Ma már nem annyira nehéz, mint amilyennek az első nap éreztem. – Elégedett vagyok veled – dicsérte őt Virka. – Megkapod a heti béredet. Ma lesz a búcsúelőadás a főtéren, nézd meg a mutatványosokat. Nem kell eljönnöd a műsor vége előtt, elég, ha elindulsz, amikor levonulnak a színpadról a csepűrágók, de akkor igyekezz! Hétvége van, ilyenkor kicsit jobban kirúgnak a hámból a városiak. – Köszönöm, asszonyom! – Már könnyebben jött a megszólítás Shaare ajkára. – 4 – Shaare helyet foglalt a kemény és kényelmetlen padon, ahová keresményének több mint a feléért beülhetett. Kis függöny takarta a pódium elejét, míg a mutatványosok az előadásra készülődtek. Alig várta, hogy széthúzzák a zsinórról belógatott vásznat, és elkezdődjék az előadás. Érdekelte, mi történik, amikor elkezdődik a műsor, amibe három nappal korábban a járdáról belepillanthatott. Akkori rövid leskelődése után tájékozatlan maradt afelől, mit csinálnak a cirkuszosok a dobogón. Örült, hogy végre közelből láthatja őket, és a beszédüket is értheti, amikor megszólalnak. Először egy fiatal lány táncolt valami hihetetlenül tündöklő ruhában, ami alig takarta vékony testét. A késő délutáni fényben úgy csillant meg az anyagon a napsugár, mintha saját kis lámpái lennének az öltözéknek. A sima deszkán kezdte a táncot, azután fellépett egy alacsonyabb emelvényre, és két fiú egy magasabb dobogót varázsolt elő valahonnan, azon pördült párat a szokatlan hangzású zenére. Végül egy hajlékony rudakból és kötelekből álló építményen mozgott olyan módon, amely már távol állt a tánc fogalmától. Felugrott, forgott, pörgött a vízszintes rúd körül, majd felállt rá, és a magasban lépkedett a veszélyesen hajladozó, ingó, remegő, vékony korláton. A közönség visszafojtotta lélegzetét, figyelte a mutatványt, és Shaare is nagyon drukkolt, nehogy leszédüljön a nála kicsivel idősebb táncos a magasból. Elkápráztatta a kecses mozgás, és lefoglalta a könnyű aggodalom, amit a lány épsége miatt érzett. Ujjongás és üdvrivalgás fogadta a filigrán táncost, amikor a mutatvány végeztével kecsesen leugrott a dobogóra. Shaare ámult az egymást követő szereplők produkcióit nézve. Az egyik mutatványosnak tűz tört elő a szájából, a következő félelmetes, nagyfogú fenevadak pofájába dugta a fejét, más egy hatalmas kígyót tekert maga köré, azzal táncolt. Egy csapat a magasban kifeszített kötélről lelógó keskeny és imbolygó pallón mutatott be attrakciót. Ahhoz hasonlított a számuk, amit az első lány adott elő, de ők egymásba kapaszkodtak, ugráltak, forogtak a levegőben. Életük és testi épségük a saját ügyességükön kívül annak az embernek a figyelmén és erején múlott, aki erős markában tartotta a függeszkedő, vagy a levegőben az egyik pallóról a másikra ugró légtáncost. Sötétedés előtt került sor az utolsó mutatványra. Az elsőnek megismert, vékonytestű leány beállt egy asztallap nagyságú deszkaállvány elé, tőle tíz lépés távolságra pedig lecövekelt egy harcias külsejű, idősebb ember, aki hosszú dobókéseket szorongatott a kezében. Mellette állt segítségül egy másik lány, aki még további pengéket kínált felé egy kis párnán. Halk, egyre erősödő dobpergés szólt. A tábla előtt álló lánynak egy kendővel bekötötték a szemét, ő megfeszítette a testét, mozdulatlanná merevedett, és várakozott. A férfi meglóbálta az egyik kést, és elhajította. Az acél pördült kettőt a levegőben, aztán a lány testétől féltenyérnyi távolságra beleállt a deszkafalba. A nézőtérről halk sóhajok hallatszottak. Féltették a lányt. A férfi ezután folyamatosan hajigálta a késeit, amelyek mindig két perdülés után fordultak be a fatábla irányába, és a lánytól a korábbi távolságra vágódtak be a deszkába. A fatáblán a tucatnyi éles penge nyomán rövidesen kirajzolódott a fiatal mutatványos testének körvonala. Az utolsó kés eldobása után a közönség azt hitte, vége az idegtépő pillanatoknak, az igazi produkció azonban ezután következett. A segítő, aki eddig a késeket adogatta, most a férfi szemét is bekötötte egy kendővel, aztán kihúzkodta a táblából az addig beleállított pengéket. Abbamaradt a dobpergés, a nézőtér elcsendesedett, a távolabb álló karámból hallatszott csupán az állatok patáinak neszezése, dobogása. A bekötött szemű ember súlyozgatta a kezében a vasat, próbálgatta a hajítás lendületét, aztán egy idegesítő szünet után a lány felé dobta. A nézőtérről néhányan felsikítottak, amikor az acél a megfelelő helyen beleállt a deszkába. Még további négy hajítása maradt a férfinak, aki az utolsó alkalommal a lány feje fölött célozta meg a deszkát. Shaare azt látta, hogyha a lány megmozdítaná a fejét, eltalálhatná őt, amikor a deszkába vágódik a penge. A kés a mozdulatlan testtől biztonságos távolságban csapódott a deszkába, baj nélkül ért véget a mutatvány. A végén mindketten lekapták a fejükről a kendőt, és meghajoltak a nézőtér felé. A lány mosolygott, úgy nézett szét az emberek feje felett, majd perdült egyet a lábujjain, mintha körbemutatná: lám, nincs sérülés rajtam. Shaare a többiekkel együtt lélegzett fel. Féltette a lányt, mintha saját magát féltetné, és bár bízott benne, hogy veszélytelen a produkció, mégis szorongott mindvégig. A mutatványosok összehúzták a zsinórra feszített függönyt, elkezdték összeszedni a kellékeket, és neki eszébe jutott Virka asszony feltétele. Azzal engedte el, siessen vissza dolgozni. Tétovázás nélkül furakodott kifelé a tömegből, és mire a fogadóban lakó éhes vendégek első csapata megérkezett az asztalokhoz, Shaare bőrkötényével a nyakában, már munkához látott. – 5 – A jó hangulatú előadás elvarázsolta őt az addig ismeretlen látvánnyal. Utána megújulva, felfrissülten kapkodta a lábát. Ha van hozzá bátorsága, tánclépésben szedi össze az edényeket az asztalokról, és pörögve, forogva viszi a konyha mosogatójához, de erről inkább lemondott. Csak óvatosan mozoghatott a drága cseréptányérokkal, amelyeket a kézművesek messze földről hoztak évente négy alkalommal a vásárra. Bajba kerülne, ha eltörné valamelyiket. A jókedve azért megmaradt. Dudorászott, amikor munkája végeztével a kuckója felé ment, és vidáman hajtotta álomra a fejét. Nehezen aludt el, eleinte kerülte az álom, pedig lent az ivóban már elcsendesült a lárma, bezárták a kocsmát, és a fogadósok nyugovóra tértek. Halotta, amint nagy döndüléssel becsapódik a főbejáratot védő vastag ajtó, azután átvetik a nagy pántot a kereszttartón, hogy kívülről ne lehessen kinyitni a szárnyakat. Nem alkalmaztak éjjeliőrt, a vastag tölgyfakapu lehetetlenné tette, hogy valaki bűnös céllal bejuthasson az alvó emberek közé. Shaare a másik oldalára fordult, megigazította takaróját, és elszenderült. Rövidre sikeredett az álma, mert halkan osonó léptek, és kamrája ajtajának nyikorgása felriasztották. Rémülten húzta magára a pokrócot, nem tudta ki és miért nyitott be hozzá. Az első pillanatban azt gondolta, a pénzéből megmaradt másfél réztallér vonz egy tolvajt, és elhatározta, inkább veszni hagyja azt, nem száll szembe senkivel. Hirtelenében nem jutott eszébe, hogy a fillérek helyett valami más csábította oda éjszakai látogatóját. Felismerte az ajtón beosonó embert anélkül, hogy látná. A fogadós jellegzetes, bortól, sörtől származó szaga tudatta vele, ki a hívatlan látogató. – Mit akarsz? – kérdezte bizonytalan hangon. – Téged aranyom – Shaarét azzal sem hatotta volna meg, ha kedvesen szól hozzá, de ahhoz kevés volt a buzgalma. Még jobban magára húzta takaróját. – Hagyj engem! – nem mert lármát csapni, inkább könyörgőre fogta a hangját. – Előbb befekszem egy kicsit melléd, azután hagylak drágám – mondta a férfi, és lefelé ráncigálta a takarót az ágyról. – Nem lehet! – Shaare még jobban szorította a vékony pokrócot, nem akarta Moravánt közel engedni magához. Kitalálta, miért zaklatja. Ahhoz már eleget tudott az életről, hogy elmenjen a kedve az engedelmességtől. – Ne bolondozz, te lány! – Moraván leült az ágy szélére, és Shaare arcát kezdte simogatni, mire a lány ijedten kapta félre a fejét. Kúszott a fal felé, amennyire tudott, fejét szorította befelé a vékony párnába. – Nem akarom! Nem érted? – Az nem számít! – A fogadós hajolt felé, ajkát kereste, kezével kicsiny melle után kapott. Shaare eredménytelenül taszította el magától a nehéz férfit. Annyi sikerrel járt, mintha egy száz éve gyökeret eresztett fát próbálna puszta kézzel kidönteni. – Menj! – lihegte, és félrefordította a fejét a rossz szagú száj elől. – Elég ebből! – morogta a férfi, és belemarkolt a lány felsőtestébe. Shaare hihetetlen haragra gerjedt, ha van benne elég erő, üti, veri a nagydarab férfit, de ismerte keze gyengeségét. Mivel a félig ráfekvő ember súlya szinte mozdulatlanná tette, csak dühöngött. Haragjával akarta felnyársalni a támadót. Ekkor történt a csoda. Moraván arcáról előbb bamba ámulat látszott, aztán egyre keservesebb ráncok jelentek meg a szája környékén. Beletelt egy kis időbe, míg Shaare rájött, a belőle áradó izzó gyűlölet okozza a szemlátomást szörnyű kínt a támadónak, aki kerge állat módjára gyötrődik mellette. Emlékezett a fájdalomra, Vianka panaszára a neki akaratlanul okozott fájdalomról, amikor haraggal támadt rá, pedig őt nem akarta bántani, most szabadjára eresztette dühét. Gondoskodott róla, hogy a Moraván fejébe hasító fájdalom elborítsa az agyát, és hatalmas gyötrelmet okozzon. A fogadós keservesen nyöszörögött, félrehengeredett róla, felugrott az ágyról, kezével szorította a halántékát, és felnyögött. Eszét vesztve pörgött, forgott egy helyben, görnyedten jajgatott, aztán a jajgatásból hangos ordításra váltott. Már éppen fékezni készült hatékony védőfegyverét, a haragját, amikor kivágódott fülkéjének ajtaja, és a fogadósné lépett be rajta hálóköntösben. – Itt vagy? Te senkiházi! – egyik kezében egy mécsest tartott, a másikban a leghagyományosabb női fegyvert, a tésztanyújtót forgatta. – Mit keresel itt, te átkozott? – mire befejezte a kérdést, már le is sújtott a nyújtófával. – Ne bánts Virka! – Moraván kapkodott, hadonászott a karjával, védte magát a sodrófától, azután újra a fejét szorította öklei közé. – Majd megőrülök, annyira kínoz a fájdalom – könyörgött a felségének, aki alig figyelt a kérlelésre. – Kínoz? – kérdezte sziszegve, és tovább ütlegelte a férfit. – Azért gyötör, mert fogott rajtad a Robak átka. – Nagyon fáj asszony! – Moraván hangja keserves nyögésnek hangzott. – Még jobban fog fájni, ha el nem takarodsz innen, te szégyentelen! – szitkozódás közben egyre csak kereste a helyet a férjén, ahol jó nagyokat üthet rá. – Ez még csak egy gyerek! Te vén kéjenc! Vele fajtalankodnál? Shaare látta, múlóban a veszély, és önkéntelenül kijjebb engedte agyának szorításából támadóját, mire Moraván húzódott az ajtó felé. – Takarodj innen! – Virka asszony még suhintott kettőt a távozóban lévő ember után, aztán abbahagyta az ütlegelést. – Nem lett bajod? – kérdezte Shaare felé fordulva. – Nem, asszonyom – felelt illedelmesen. – Időben érkeztél a segítségemre. A fogadósné rendbe szedte magán a hálóruhát, és indult vissza a saját ágyába. Az ajtóból még hátraszólt. – Vele még számolok, te nyugodtan alhatsz. Mostantól elkerül, nincs tőle félnivalód. – 6 – Shaare reggel már a batyujával jelentkezett a fogadósnénál. – Elmegyek, asszonyom – jelentette be fáradt hangon. Sápadt arcán ott tükröződött az éjszakai álmatlanság. – Elmész? – Virka tekintetében kis szomorúságot látszott. – Igen, asszonyom! – Jó sorod lenne itt. Az a gazember távol tartaná magát tőled, efelől nyugodtan maradhatsz. – Lehet – felelte egykedvűen Shaare. Moraván Virka megvonta a vállát. – Nem kötözhetlek ide, sajnálom, ha elmész. Bepanaszolod az uram az elöljárónál? Ez meg sem fordult Shaare fejében, eddigi életében mást tanult. Megszólták azt a faluban, aki minden kis sérelem miatt panaszra szaladgált a rendvigyázóhoz. Az éjszakai háborgatás miatt különösen szégyellné, ha magyarázkodásra szorulna. Ki tudja, vajon hinnének-e neki, amikor előadja panaszát. – Azt hiszem, nem – felelte kis gondolkodás után halkan, szinte szégyenkezve. Kínos lett volna az éjszakáról beszélni bárkivel. Még Virka asszony előtt sem szívesen hozta szóba, pedig ő végső soron a megmentésére érkezett akkor. – Azt hiszed? – nézett rá még mindig bánatosan az asszony. – Tudod, szükségem van erre az alávaló emberre, noha nincs kedvem miatta magyarázkodni és védeni őt. Az éjszakai molesztálásért valószínűleg sóbányába küldenék egy évre, és akkor bajba kerülnék. Egyedül képtelen vagyok a fogadót működtetni. A gyerekeimet felneveltem már, az unokáim azonban még kicsinyek, és a segítségemre szorulnak. Shaare csupán bólintott egyet ahelyett, hogy megismételné, nem tesz panaszt. Az asszony elhallgatott, és lassan a bukszájába nyúlt. – Kapsz tőlem útravalót – kivett a bugyellárisból előbb öt, aztán még tíz tallért. – Nem azért adom, hogy megvásároljam a hallgatásodat, hanem mert azt szeretném, rám ne emlékezz haraggal – átnyújtotta rézpénzt. – Köszönöm, asszonyom – dadogta Shaare, és tétovázott, elvegye-e a pénzt. Tudta, elvégzett munkája kevesebbet ér a kapott pénznél, az addigi élete alapján hatalmasnak tartott összegnél. – Tedd csak el! – tanácsolta a fogadósné. – Hasznodra válhat, ha nálad van. A lány elvette a pénzt, és a zsebébe csúsztatta. – Viszontlátásra! – köszönt el. – Vigyázz magadra! – eresztette útjára az asszony. Shaare kilépett a kapun, a főút felé vette az irányt. Töprengett rajta, mihez kezdjen. Rászánta magát arra, hogy elhagyja a várost, és ehhez segítséget nyújtott a fogadósné, amikor pénzt adott neki. Azt azonban még homály fedte előtte, hogy lassan gyarapodó vagyonát miképp válthatná át messzire vivő utazásra. Hallott róla, hogy a nagyobb helyeken kocsit bérelhetnek azok, akik útra kelnek, postajáratnak nevezték ezeket a járműveket. Mióta a városban tartózkodott nem hallott erről beszélni, tehát valószínű, errefelé más módon utaznak az emberek. A főutcán látta, hogy ahol tegnap este a mutatványosok pavilonjai álltak, most halomban álldogál a sátrak anyaga. A vadállatok karámja kerekekre került, a szelídebbeknek hám simult a nyakára, és a kocsik elé fogva toporogtak; néhány szekér rúdjához lovakat kötöttek. Ámuldozott a karaván láttán, ehhez hasonlóval még nem találkozott. A lány, aki az este elsőnek lépett a dobogóra, egyszerű ruhában tüsténkedett a kocsik körül. Egészen másképp nézett ki, mint amikor csillogó öltözetében a rúd tetején táncolt balerina módjára. Shaare batyujával a vállán közelebb merészkedett a nyüzsgő csapathoz. – Jó napot! – köszöntötte a kötéltáncost. – Jó napot! – válaszolt a lány, és továbbra is végzet a dolgát. – Elmentek innen? – kérdezte, bár a készülődésből ez eléggé nyilvánvalónak tűnhetett. – El. – Merre indultok? – érdeklődött tovább Shaare. Az motoszkált az agyában, pénze egy részének ellenében magukkal vihetnék őt. – Keresünk egy másik várost – felelte a lány, és alig figyelt rá, megállás nélkül rendezkedett tovább. – A nyárelőnapi ünnepséget a Kapros Völgyben töltjük, arrafelé indulunk. A Kapros Völgy említésére Shaare még inkább kívánkozott a sátorosokkal tartani. A mesékben hallott már a hatalmas kaporfákról, zenélő lombkoronájukról, amelyek a nyár kezdetekor virágzanak, és évente egyszer dalra fakadnak. Ezek a fák csak egyetlen helyen élnek, hiába kísérleteztek magjának elvetésével máshol, valamilyen ok miatt csak a Kapros Völgyben eresztettek gyökeret. A Robak elvonulása után ez az egy dolog maradt a hozományukból, amit a túlélők különleges áldásnak tekintettek. Egy idősebb férfi rosszalló pillantást vetett a beszélgető lányok felé. Úgy tett, mintha elkerülné a figyelmét, a beszélgetés nem hátráltatja a kötéltáncost a munkában. – Én is vándorúton vagyok – bökte ki Shaare, mire a lány végre megállt a munkában, és alaposan megnézte magának a másikat. – Mire akarsz kilyukadni? – Van egy kis pénzem – ajánlotta fel Shaare. – Odaadom viteldíjnak, ha magatokkal visztek. – Azt nem hozta szóba, hogy azért kel útra, mert a peremvidékről bármerre elindulva, közelebb jut Doweenhez. A lány felemelt egy összecsavart kötélcsomót, gyömöszölte a zsákjába. – Fordulj a vezetőnkhöz! – Fejével a szétbontott tábor közepén serénykedő magas, őszes férfi felé intett. – Borden talán megengedi, hogy velünk gyere. Mondd meg neki, a mi kocsinkon van egy hely, de a pénzt ne említsd! Ha elviszünk, anélkül is felszállhatsz hozzánk. Shaare letette a válláról a batyut, reménykedett benne, a holmija nélkül jobb benyomást kelt a szemlélőben, amikor a vezető elé járul. – Vigyázol rá? – kérdezte. A lány csak bólintott. – Szólítsd Borden Mesternek! – kiáltott utána segítőkészen. Shaare a sok ismeretlen holmi között ügyetlenkedve közelítette meg a vezetőt. – Jó napot, Borden Mester! – köszöntötte. – Jó napot! – Borden alig figyelt rá, a sátortábor elbontásának gondja kötötte le a figyelmét. Shaare csak ácsorgott előtte, míg végül makacs egyhelyben toporgásával felkeltette a főmutatványos figyelmét, és ránézett. – Miért zavarsz? – kérdezte – Nagyon elfoglalt vagyok. – A cirkusszal mennék, ha engeditek – hozakodott elő a kéréssel Shaare. – Mi nem kéne még! – mordult fel a Mester. – Zarándok csoportnak látszunk, amihez csak úgy csatlakozhatsz? – Az a lány – intett a tábor széle felé Shaare – azt mondta, felszállhatok az ő kocsijukra, mert van ott egy hely. – Floria mondta? Egyszer már figyelmeztettem őt, az a kocsi ugyanúgy nem az övé, mint ahogy az enyém sem. A cirkuszé, és mások dönthetnek arról, ki ül fel rá. Shaare elszontyolodott. A pénzt mégsem merte említeni, hiszen a kötéltáncos azt ajánlotta, ne tegye, pedig valamit mégiscsak fel kellene ajánlania. – Mihez értesz? – kérdezte a főnök. Elébe ment Shaare könyörgésének. – Sok mindenhez – sóhajtott fel a lány. Érezte, végre olyan területre ért a beszélgetés, ahol már lehetnek esélyei az alkura. – Takarítok, mosogatok, mosok – gondolkodott, említsen-e még valamit. – Ezt mindenki maga végzi errefelé – intette le Borden. – Tudsz valami egyebet, amivel hasznunkra leehetsz út közben? – Tudok varrni. A cirkusz vezetőjének végre felcsillant a szeme. – Azt mondod, tudsz varrni? – Tanultam az iskolában. – Jártál iskolába? Shaare megint elővette a tanítónőjétől kapott csontlapocskát. A férfi vetett rá egy pillantást, azután a figyelme gyorsan másfelé kalandozott. – Elszakadt az egyik kocsi ponyvája. Láss munkához! Varrd meg indulásig, aztán ha nem sikerül befejezned, útközben folytathatod a munkát. – Hol az a ponyva? – nézett szét Shaare. – Floria megmutatja – eresztett meg egy csúfondáros mosolyt Borden. – Úgy is az ő ötlete ez a dolog. Floria valóban útbaigazította Shaarét, aki habozás nélkül nekilátott a varrásnak. Már az elején érezte, nehéz dolgot vállalt. Egyedül alig tudta megmozdítani a súlyos ponyvát, és a kemény anyagon nehezen döfte át a tűt. Amikor elkészült a felével, látta, a cirkuszosok a tábor minden szerelvényét felrakták, majdnem mindenki a kocsikon ült. A Mester megállt mellette. – Hogy haladsz? – kérdezte. – Lassan – vallotta be a lány. – Súlyos és vastag az anyag, nehéz vele boldogulni. – Rá se ránts! – vigasztalta Borden. – Dobjátok fel a kocsira! – adott utasítást két erőművésznek, akik könnyedén felhajították a szekérre a Shaare számára rettenetesen nehéz ponyvát. – Este letáborozunk, sötétben aligha tudsz tovább dolgozni, de holnap folytathatod. A Mester hátat fordított, indult a saját kocsija felé, ahol a bakon ülő asszony már emelte a gyeplőt. – Ülj fel Floria mellé! – kiáltott még vissza a válla felett. – Velünk tarthatsz. |
|
Harmadik fejezet – A Déli Birodalom – 1 – Doween
furcsa bizsergést és kis szédülést érzett. Shaare felé
fordult, szólni készült hozzá, de hiába kereste.
Körülnézett, hátha nyomára akad a lánynak, és meglepő
dolgot tapasztalt, nem a lány tűnt el mellőle, hanem ő
került valami más helyre egyetlen szempillantásnyi idő
alatt. A hegyoldal
keményre ácsolt rönkpadja helyett egy kényelmes, puha
széken üldögélt mióta feleszmélt. Felállt, a feje csaknem
a mennyezetig ért, ahol hosszú sorban tompa fények
sorakoztak egymás után, pedig a kezdődő alkony még alig
indokolta, feleslegesen világítottak azok a lámpák. A vajszínű,
lágy anyaggal borított falba a kis termecske teljes
hosszában ablakokat vágtak, azokon akadálytalanul
törhetett be a késő délutáni napsugár. A padlóra, ahol az
ő széke mellett még kéttucatnyi puhán bélelt ülés állt, a
nap éles vonalakkal rajzolta ki az ablak keretét. Szemügyre
vette a tájat. Az egyik oldalon, a hegy lábánál a várost
látta, átellenben feljebb a Sziklás járda fái bólogattak,
felismerte a lankás emelkedőt. Ott üldögélt az előbb
Shaare mellett a kanyargós hegyi ösvény egyik pihenőjén, a
rönkökre fektetett padon. Felállt,
ismét a város felé fordult, lenézett a földre, és a
szántón, a zöldellő kukoricavetés hajladozó levelein
megpillantotta a griffmadár árnyékát. Éppen
akkor, amikor felötlött benne a gyanú, hogy a madár
belsejében van, a fülke elején lévő üvegezett ajtón át,
egy férfi lépett be. A ruhája egészen másképpen nézett ki,
mint azoké, akiket a falujában megismert. Vastagtalpú,
durvára cserzett csizma helyett fényesre festett bőr
lábbelit hordott, érdes szövetű nadrág helyett vasalt
pantallót viselt; szebbet annál, mint amilyet ő
ünnepnapokon felvehetett, és a zubbonya alatt is sima,
hófehér ing világított. – Légy
szíves, ülj le az egyik székbe, és csatold be az övedet! Doween a
derekához nyúlt, rendben lévőnek találta a derékszíját. –
Akármelyik oldalra ülhetsz – mutatott az egymás mögött
álló székekre a férfi. A fiú
engedelmesen lehuppant egy középen álló helyre. Ezen
ugyanolyan kényelmes kárpitot talált, mint amelyiken
magához tért. Elhelyezkedés
után
vette észre, hogy egy nő is velük van. Nem tudta megítélni
hány éves az asszony, aki másodjára érkezett a székekkel
teli helyiségbe. Az ő ruházata is eltért az általa addig
megismert asszonyokétól. Nemcsak a falujabeli nők
öltözékétől, de a városban élő módosabb emberekétől is. A
külsejét figyelve alig talált támpontot, amiből
meghatározhatná a korát. Azt látta, hogy nála sokkal
idősebb, lehet akár huszonöt vagy akár negyvenöt éves, és
ott abbahagyta a találgatást, mert a negyvenévesnél
idősebb asszonyokat, a faluban már vénnek tartották, és
igen nagy tisztelet övezte őket. – Jó estét,
felhőlovag! – köszöntött rá az asszony. – Jó estét
– viszonozta a köszönést. Megrökönyödött a megszólításon,
de töprengés nélkül túltette magát rajta. Úgy könyvelte
el, hogy azok, akik a felhők magasságában ismerik meg
egymást, jogosan használják ezt a titulust. – Ülj az
ablak mellé! – tanácsolta a férfi. – Onnan jobb a kilátás.
Mindjárt indulunk. – Indulunk?
– kérdezte csodálkozva. – Igen –
felelte a férfi, és megismételte – csatold be az övedet! A
felszólításnak engedelmeskedve Doween megint a derekához
nyúlt, aztán eszébe jutott, az előbb már meggyőződött
arról, rendben van a nadrágszíja. –
Becsatoltam – hárította el a figyelmeztetést, mire a férfi
nevetett. – Erről
beszéltem – kihúzta a válla mellett az üléstámlából a
fémcsatban végződő széles szalagot. – Bizonyára nem láttál
még ilyet. – Matatott egy kicsit a szalagon, aztán amikor
már kettős szíj védte a fiút, indult vissza a helyére, az
első kabinba. – Miért
kötöztél meg? – nézett rá szemrehányóan Doween. A férfi
megint mosolygott. – Dehogy
kötöztelek meg. Megkötöznék egy felhőlovagot? – tovább
nevetett. – Ezt itt megnyomod, és a csat kinyílik –
visszament hozzá, megmutatta a parányi gombot, amelyik
kioldja az övet. – Ez biztonsági öv. Azért csatoljuk be,
hogyha nagyon hullámossá válik alattunk a levegő, akkor ne
pottyanj ki az ülésből. A hegyek felett ilyenkor tavasz
végén, néha viharos az idő, és repülés közben bosszantó
meglepetéseket okozhat. Amikor magunk mögött hagyjuk a
csúcsokat, kikapcsolhatod – barátságosan nézett rá,
egyáltalán nem úgy, ahogyan fogolyra szokás nézni. – Nekem
dolgom lesz, ha valami baj van, nyomd meg ezt a fehér
billentyűt, és beszélhetünk egymással. A vécét a fülke
végében találod – újra indult előre, a saját helyére. – Uram! –
kiáltott utána Doween. – Tessék? –
fordult vissza a férfi. – Szólíts Javirnak! Ha úgy
tetszik, hozzáteheted, hogy parancsnok. – Hová
megyünk, Javir parancsnok? – A
fővárosba. –
Orlakinba? – Az a
tartományotok fővárosa – válaszolt a férfi helyett az
asszony. Messzebbre utazunk. –
Medvevárosba? – Az
Regulia fővárosa, mi Romokba megyünk, a Déli Birodalomba.
Doweennak a
hír hallatán sírhatnékja támadt, csakhogy elrestellte
magát. Arra gondolt, kár lenne gyerekes viselkedésével
gyengének mutatkozni, ha elbőgi magát, szégyenbe kerül.
Tudta, a Déli Birodalom nagyon messze van, és azt a sok
rémmesét is ismerte, amellyel az engedetlen gyerekeket
szokták riogatni. Nem hitte el a rémmeséket, nem gondolta
azt, hogy valóban azért nyelte le őt a griffmadár, mert
felszolgálnák a királynak vacsora helyett, inkább a nagy
távolság keserítette el, amit visszafelé már sosem tud
megtenni, és ezért örökre Itliában marad. Történhet vele
akármi, még jól is alakulhat a sorsa, de többé nem
láthatja anyját, apját, testvéreit és a barátait. Az előbb,
amikor az arcán érezte Shaare ajkát, azt szerette volna,
ha ez később sokszor megismétlődik. Elkeseredett attól,
hogy tán örökre elveszítette őt, pedig ez egyre
valószínűbbnek tűnt. A sivatagon keresztül számára nincs
út északra, a lány még kevésbé reménykedhet abban, hogy
eljut hozzá délre, a napsütötte Romokba. Lassan
süllyedni kezdett alatta a város, és a hegy is lejjebb
szállt egy kicsit, aztán feleszmélt, ez csak látszat. A
hegy mozdulatlan maradt, a griffmadár emelkedett
magasabbra. Előbb csak lassan, később fokozatosan
gyorsulva vágtatott alattuk a táj. – Éhes
vagy? – Az asszony hangja térítette vissza a gondolatait a
jelenhez. – Nem
nagyon. – Egyre csak Shaare és lassan távolodó otthona
járt a fejében, nem az evésre gondolt. – Mikor
ettél utoljára? – Délben. Az asszony
felállt, hosszú vékony anyagból készült szoknyája libbent
egyet a székek között. Doweennak az ötlött eszébe, milyen
szép lenne Shaare ebben a ruhában, és a gondolat megint
eszébe juttatta, hogy talán soha sem láthatja többé őt. – Hozok
valami ennivalót – mondta a nő, és az ülések mögötti
falhoz lépkedett, ahol megnyitotta egy szekrényféleség
ajtaját. A nyílás mögött világosság látszott, a polcokon
ennivaló kínálta magát tálcán és palackok álltak egymás
mellett. – Szólíts
Halinnak! – tájékoztatta a nevéről az asszony, amikor
visszatért. – Sánta Halin a nevem. Letette az ennivalót az
előtte lévő ülés hátára szerelt polcocskára, amit egy
könnyed mozdulattal kattintott fel. A tálcán puha
kenyeret, sajtot, főt tojást és sonkaféleséget hozott meg
egy gyorsan párásodó üveget, itallal. Doween
kedvetlenül eszegetett a tálcáról. – Látom,
nincs sok kedved a vacsorához, de jobban teszed, ha
fogyasztasz valamit, mert sokáig tart az utunk – unszolta
Halin. – Hány nap
múlva érünk oda? Az asszony
könnyedén felnevetett. – Napok? Dehogy. Pár óra alatt. – Romokba?
– hitetlenkedett a fiú. – Oda. – Kérdezzük
meg a parancsnokot – tanácsolta a nő. Doween
előre akart menni a parancsnokhoz, hogy közvetlenül neki
tehesse fel a kérdést, testén megfeszült a biztonsági öv,
amikor csorbán maradt az előzékeny felugrás. – Nyomd le
a gombot – mutatott az asszony a fehér lapocskára a szék
karfájának a végén. – Persze –
motyogta a fiú, és hüvelykjét erősen rátapasztotta a hideg
felületre. – Javir
parancsnok, hallasz engem? – Itt
vagyok fiú. Hallak rendesen. – Milyen
hosszú lesz az utunk? – érdeklődött. – Két óra
alatt megérkezünk. Doween
elengedte billentyűt. A meglepetéstől megfeledkezett
arról, hogy megköszönje a választ. – Ilyen gyorsan
lehetetlen utazni – gondolta. Azután eszébe jutott, eddig
azt is lehetetlennek tartotta, hogy valaki a felhők között
repkedjen, és íme, ő most ezt teszi. A beszélgetést is
rejtélyesnek találta. A parancsnok másik fülkében
tartózkodott, az ajtót sem nyitotta ki senki, mégis
tisztán hallotta a hangját, mintha csak két lépés
távolságban állna előtte, és bár halkan válaszolt neki, a
gomb lenyomása után a parancsnok is mindent hallott abból,
amit mondott. – Szeretnék
hazamenni! – csúszott ki Doween száján legőszintébb
gondolata. Az asszony
elvette előle a maradék ételt, majd leült a szomszédos
székre. Féloldalt fordult, és a szemébe nézett. – Jó helyed
lesz ott, ahová kerülsz. Semmiben sem szenvedsz hiányt, de
van egy nagyon rossz hírem a számodra – tartott egy kis
szünetet, amíg a fiú felkészül a kellemetlen információra.
– Amit most mondok, az lesz az egyetlen igazán rossz hír,
a közeljövőben. Nem árt, ha megbékélsz a gondolattal, de
lehet, hogy sosem mész haza. Előfordulhat, hogy egyszer
majd hazajutsz, de az nagyon sokára lesz. – Tekintetében
kedvesség tükröződött, mintha azt nézné, mi zajlik le a
fiúban. Talán attól tartott, Doween elsírja magát. A fiú
összeszorította az ajkát, és merev arccal hallgatott. – Fogoly
vagyok? – kérdezte. Az asszony
megcsóválta a fejét. –
Felhőlovag vagy, akiket csak akkor tarthatunk fogságban,
ha bűnt követnek el.
Haza sajnos nem mehetsz, mert nagyon messze kerülsz
az otthonodtól. A repülő az egyetlen eszköz, amivel
hazamehetnél, a gépeinket viszont egyre ritkábban
használhatjuk, mert alig van hozzájuk pótalkatrészünk. Doween
bólintott, mintha értené a hallottakat, pedig
érthetetlennek talált mindent. – Mi a
neved? – Ha azt
sem tudjátok, ki vagyok? Miért raboltatok el? – Nem
raboltunk el. Szándékod ellenére kerültél ide, ez igaz, de
tévedsz, ha azt hiszed, nekünk az a kedvtelésünk, hogy
gyerekeket szakítsunk ki az otthonukból. – Akkor… – A
tudósaink és a műszereink jelezték, felhőlovaggá lett egy
fiú a hegyeken túl. Ide jöttük az egyik repülőnkkel,
amelyiknek a fedélzetén van egy eszköz. Ez azonosítja a
fajtánkat, és téged jelölt ki. Megállapította, hogy
elérkezett az idő, tovább kell gyarapítanod a tudásodat
mindannyiunk érdekében, és teleportált ide a gép
fedélzetére. A nevedet a műszer sem ismeri. – Doween
vagyok. Ács Doween, és nem értek az ácsoláshoz. Mint ahogy
te sem sántítasz. Halin
megint elnevette magát. – Van
humorérzéked, és még ebben a szokatlan környezetben is
megőrizted. Meglátod, jól fogod magad nálunk érezni. – Egy
dolgot hadd kérdezzek még – kérlelte Doween, a tanárnő
jóváhagyóan bólintott. – Mit
jelent az, hogy felhőlovag vagyok? – Rövidesen
elmagyarázom, de előtte még meg kell tanulnod néhány
dolgot. Egyelőre elégedj meg annyival, az egész birodalom
jövője múlik azon, mennyire okosak vagyunk mi,
felhőlovagok. – Sokan
vagyunk? – Lehetnénk
többen is – adta meg a talányos választ Halin. Doweenban
kavargott a rengeteg kérdeznivaló. Nem sikerült rendbe
szedni a gondolatait, nehezen talált rá a legfontosabb
kérdésekre. Ami mindennél lényegesebb, azt már tudta.
Nincs fogságban, és mégsem mehet haza Shaaréhoz. Mintha
megbüntették volna, de láthatóan nem erről van szó, úgy
tűnik, ez a dolgok rendje. – 2 – Eszeveszett
iramban suhant a táj. Gyorsan bukkantak fel és tűntek el
alattuk a hegyek, noha eddig azt hallotta róluk, hogy csak
nagy kerülővel, a csempészek által használt ösvényeken
kelhet át rajtuk bárki. Az utat általában egy esztendőnél
hosszabbra taksálták, és épeszű ember nem vállalkozott rá
még akkor sem, ha ostobaságnak tartotta a rémmeséket, és
különben bátran vágott neki az ország ismeretlen útjainak. A hegylánc
ormai lassan elkülönültek a tájtól. Alant, ahol a növények
éltek, zöld sáv határolta a területet, felette barna és
fehér foltok váltakoztak, még feljebb hatalmas, szikrázóan
fehér sapkás szirtek gubbasztottak. Doween még sosem látta
az örök hó birodalmát. Azokon a hegyeken, amelyek az
otthona körül álltak, tavasszal mindig elolvadt a
csapadék, de másoktól már hallotta, hogy a Nagy Sivatagot
övező hegykoszorú az örök jég hazája. Most láthatta, ott
tényleg hidegen fehérlik minden, ridegen magasodnak a
hegyek az ég felé. – Azt
ígértem, elmondom, miért vagy felhőlovag – törte meg a
merengést Halin. – Nagyon
régen, még az Aranykor végén, amikor rengetegen éltek itt
a Földön, vendégek látogattak hozzánk a csillagokból. Ezek
a vendégek – bár szívesen fogadtuk őket – gonosz céllal
érkeztek. Több évig éltek közöttünk, mire kiderült róluk,
azt tervezik, elveszik tőlünk a bolygót, minket pedig
rabszolgává tesznek. Az őseink ezzel szemben ragaszkodtak
a szülőföldhöz és a szabadságukhoz. Amikor ez kiderült, az
idegenek úgy döntöttek, kipusztítják a lakosságot, mind a
tízmilliárd embert. Az elképzelésük majdnem sikerült,
azután valami közbejött nekik. Máig sem tudjuk miért, a
pusztítás befejezésekor valami okból eltakarodtak innen.
Úgy tudjuk, a saját bolygójukon belháború tört ki, és a
harc miatt tértek haza. A Föld lakosságát azonban addigra
szinte teljesen kipusztították. Doween
hallgatta a történetet. Tudott az Aranykorról meg arról,
hogy a Robak vetett véget az Aranykornak. Az kimaradt a
legendákból, hogy a betolakodók idegen csillagról
érkeztek. A nép ajkán mesebeli szörnyekké alakultak a
hódítók. – A Robak
idézte elő a pusztítást? – kérdezett közbe. – Így
nevezték magukat – bólintott Halin. – Amikor megkapták a
parancsot az elvonulásra, annak ellenére befejezték a
dúlást, hogy abból a legcsekélyebb hasznuk sem származott.
Olyan fertőzést bocsátottak a népre, ami ellen az Aranykor
tudósai nem tudtak védekezni, és az emberiség néhány
véletlennek köszönheti, hogy csekély létszámban ugyan, de
megmaradt. Mielőtt végleg távoztak, hatalmas energiájú
gépeikkel óriási földrengéseket keltettek, ami aztán
teljessé tette a pusztítást, romba döntötte a civilizáció
minden építményét. Elpusztultak a házak, leomlottak a
városaink, összedőltek a földalatti épületek is. Alighanem
felületesnek érezték volna magukat, ha a járvánnyal
beérik, gondoltak arra a néhány emberre, akik túlélhették
a tőlük származó betegséget, és ezzel a végső rombolással
szándékoztak elérni, hogy azok se maradhassanak életben,
akiket a kór valami miatt megkímélt. Szinte az egész
civilizáció kihalt, ám ezt is kevésnek tartották. Azt a
területet, ahol korábban az őseink megengedték nekik, hogy
felépítsék saját városukat, az űrhajóikkal égették fel.
Eltűntették ott tartózkodásuk nyomát, azzal együtt, amit a
nyomdokaikon járva esetleg használhattak volna a túlélők.
Azon a helyen pusztaság van, azt nevezzük Nagy Sivatagnak. – Mégis
megmaradtunk – állapította meg a fiú, Halin pedig
helyeselt. – Egyikük,
ma már kideríthetetlen miért, segített rajtunk egy
keveset. Ez a csekély segítség sokat jelentett akkor, de
lényegesen többet számított az, hogy működött, és még
mindig működik valahol egy Gép, egy nagy tudású szerkezet,
amelyiknek az a feladata, hogy
megóvjon minket a katasztrófáktól. Nem tudjuk, ki hozta ide ezt
a szerkezetet és mikor, annyit tudunk róla, sok ezer évig
tette biztonságossá az életet itt a bolygón. Az Aranykor
vége előtt már meghibásodott, és képtelen volt teljesen
megóvni az egész népességet a járványtól, de nem hagyta
magára teljesen az embereket. A Gépet, amelyik a Holdon
áll, körülveszi egy védőbúra, és ennek a burának a
segítségével néhány tucatnyi tudós, valamint két másik
ember átvészelhette a pusztítást. Ők ketten, a töredékesen
még mindig működő Géppel közösen sok emberöltő óta
gondoskodnak arról, hogy a népesség ne legyen
civilizálatlanná, és megmaradjon közöttünk a tudás.
Akikről az előbb szóltam, két évig éltek a Holdon, ahol
egy fiuk született. Később szereztek tudomást arról, hogy
ez a fiú különleges képességekkel jött a világra, azonban
addigra jócskán szétszóródtak a társadalomban a
leszármazottjai. A jó
felfogású Doween gyorsan következtetett a történetből. – A
leszármazottak egyike vagyok? – Nem kérdésnek szánta,
inkább hangosan gondolkodott. – A
védőbúra a Földön kívül, a fejünk felett, a felhőkön túl
működik, ezért felhőlovagoknak nevezték a fiú
leszármazottait. – Nem érzek
magamban különleges képességet – vetette közbe Doween. – A
pilótafülkébe szerelt műszer minden kétséget kizáróan
megállapította, te a leszármazottak egyike vagy, rövidesen
a felszínre törnek benned a rendkívüli tulajdonságok. A
Gép, amivel a műszer kapcsolatban áll, még sohasem
tévedett. – Mégis úgy
vélem, hogy illene valamiféle változást tapasztalni
magamon. A műszer, amit említettél, bizonyára lát valamit,
különben nem jelöl meg, de én ugyanolyannak érzem magam,
mint tegnap voltam, vagy azelőtt bármikor. –
Adottságaink a serdülőkor végén jelentkeznek. Észre fogod
venni, hogy rendkívül gyorsan tanulsz, nagyon jól vág az
eszed, és nagyon egészséges vagy. Néha másképp viselkednek
a felhőlovagok, mint ahogy várjuk, ettől még a műszer
ítélete rendszerint helytálló. Mindegyikünknek megvan a
saját jelleme, de az többnyire változatlanul marad
születésünktől, a halálunkig. Nem a jellemünk fejlődik,
hanem a képességeink és a tudásunk. Mind magunkban
hordozzuk a születésünk pillanatában azokat a vonásokat,
amelyek egy felhőlovag személyiségének a jegyei. A Föld
hatvanmillió embere mind változhat, alakulhat, de mi akkor
tudunk a feladatunknak jól megfelelni, ha szilárdan
kitartunk azok mellett a tulajdonságok mellett, amelyeket
születésünkkor megkaptunk. Kevesen vagyunk, és ha
ötletszerűen élünk, akkor elpocsékoljuk az erőnket, nem
szolgáljuk az emberiséget. A hivatásunk nem igényel tőlünk
különlegesen nagy önmegtartóztatást. Házasodunk,
gyerekeket nevelünk, mint bárki a földön, a munkánkat
viszont nem a kedvünk határozza meg. A célt kell követni,
az emberiség felemelkedését, mert tudjuk, hogy a hódítók
visszajönnek, és akkor készen kell állnunk a védekezésre. – Te is
felhőlovag vagy? – tette fel a nevetségesnek hangzó
kérdést Doween. El is szégyellte magát gyorsan. Hogyan
lehetne egy asszony lovag? – Igen,
Doween. Rokonok vagyunk. Úgy érezte,
ezen gondolkodhat egy ideig. Tegnapig azt sem tudta, hogy
léteznek felhőlovagok. Most éppen arról hallott, hogy
közéjük tartozik, és máris további reményteljes
elképzelést dédelgetett magában. Badarságnak tartotta,
kergette a képzeletéből a felbukkant pillanatnyi ötletet,
de az makacsul tolakodott továbbra is előre. – Ahol
éltem… – nyögte ki – …lakott egy lány. Nagyon közel állt
hozzám… – Sajnálom
– szakította félbe a mondatot a tanárnő – Tégy le arról,
hogy valamikor a jövőben viszontláthatod. –
Reménykedhetem-e benne… – Doween ragaszkodott a felbukkant
gondolathoz – …lehetséges, hogy felhőlovag? Halin
széttárta a kezét, Doween szánakozást olvasott le az
arcáról. Nyilván megértette a kötődését a szülőföldjéhez,
és a pajtásához, akivel együtt gyerekeskedett. Azt nem
érezhette, hogy alig egy órája alaposan megzavarta a lelki
nyugalmát, amikor Shaare forró ajkát az arcához nyomta. –
Valószínűtlennek tartom – felelte. – Elméletileg
lehetséges, mégis kicsi az esélye annak, hogy a közvetlen
szomszédságodban még egy fajtánkbeli akadna. Napjainkban
hatvanmillió ember él a földön, és emberöltőnként
tíz-tizenkét felhőlovag bukkan fel csupán, mert nem minden
leszármazott lesz azzá, hézagos az öröklési rend. Sokszor
hat-hét generáción keresztül lappanganak a képességeink az
utódokban. Azt jelenti ez, hogy a következő két-három
évtizedben aligha számíthatunk Orlakin tartományban újabb
társunk felbukkanására. Keserűséget okoznál magadnak, a
hiú ábrándokkal. Azt tanácsolom, ne gondolj arra a lányra
úgy, mint akivel találkozol még valaha. A munkánkat, és
egész életünket a tudománynak szenteljük, ezt az egész
emberiségért vállaljuk. Az asszony
elhallgatott, talán attól tartott agyonnyomná őt a
temérdek friss tudnivaló, talán más járt a fejében, ezt
Doween nem mérhette fel, de örült annak, hogy egy ideig
elmerülhet a saját gondolataiban, hiszen kavargott benne
minden. Nem elemezte az összes hallott hírt, csak
ismételgette magában azokat a gondolatokat, amikkel Halin
megismertette. Nézte a
repülőgép ablakán túli tájat, és bánkódva szoktatta magát
a tényhez, Shaare eltűnt az életéből. Ismerkedett a
szokatlan vidékkel, és titokban reménykedett benne, hogy a
griffmadár akadálytalanul elsiklik a magas ormok felett,
és nem kap kedvet ahhoz sem, hogy kedvük ellenére kitegye
őket valami kopár sziklára. Sokáig
repültek a szirtek felett. Erősen esteledett, mire átértek
a legmagasabb csúcsok túlsó oldalára. Egy idő után
megkönnyebbült, mert az ormok egyre alacsonyabbak lettek,
aztán szelíd lankákká alakultak, végül folyókkal barázdált
síksággá simultak. Itt-ott fények gyúltak ki a legelők és
a szántóföldek hatalmas térségeit megtörve. Az alkonyi
félhomályban egybefolyt a külvilág látványa, lassan
rátelepedett a vidékre a sötét éjszaka, azután feljött a
hold, és barátságos kékes fénnyel világított meg mindent.
Az addiginál gyengébben, de ismét láthatta az alattuk
elsuhanó erdőket, mezőket. Homályosan megkülönböztette
egymástól a szántóföldeket, fás ligeteket meg a
településeket, ám a halvány holdvilágban, lényegében
felismerhetetlenek maradtak a körvonalak. A
griffmadár röpte lassult, a magasság csökkent, és a táj
fokozatosan átalakult. Már megkülönböztette a
facsoportokat, szántófölddarabkákat, látszottak a közöttük
húzódó utak, néhol feltűnt egy-egy elkésve hazafelé
baktató szekér a vetés közé írt keréknyomban. A távolban
látszó sok fényből arra következtetett, hogy egy igazán
nagy város felé tartanak, amely hatalmasnak látszott, és
egészen másmilyennek nézett ki, mint Porgen, ahol addig
többször megfordult. A mezővel szomszédos részei
otthonosnak tűntek, de a házak tömbjeit átszelő széles
utakat, a megszokottnál magasabbra törő épületekkel
idegennek találta. Porgenben is álltak a főút mentén
emeletes paloták, azokon mindössze néhány ablak sorakozott
a földszint felett. Az itteni házak magasabbak, három,
négyemeletesek lehettek. A repülés
határozottan lelassult, a madár leereszkedett egészen
alacsonyra, úgy látszott a hasa bele is akadhatna a
háztetőkbe, de kikerült minden akadályt, baleset nélkül
repültek tovább. Doween az
út során nem gondolkodott azon, vajon mi történik vele a
leszállás után; a földet érés közeledtével azonban elfogta
az aggodalom. Eddig megnyugtatta az, hogy társasága van a
madár bendőjében, csendesítette szorongását Javir
parancsnok és Halin nyugalma. Ehetett, és ez azt
valószínűsítette, a madár nem saját kedvteléséből falta őt
fel, és alighanem feltétlen engedelmességgel tartozik a
gazdái iránt. Amikor az utazás láthatóan a végéhez
közeledett, újra gondolkodóba esett. Azon tépelődött,
lehet-e jó szándékú az, aki elrabolta őt, hiszen ha az
lenne, hagyja őt békében ott, ahol felnevelkedett, és ahol
az életét korábban képzelte. Észrevétlenül,
a
legapróbb döccenés nélkül értek földet. Amikor csendesen
megállapodtak a talajon, alig érzett különbséget a
repülés, és a földön való ácsorgás között. Annyit látott,
hogy a mező futása megáll, és az ablakokon keresztül
látható éjszakai látkép mozdulatlanná válik. –
Megérkeztünk. – Javir jött be a fülkébe. – Kicsatolhatod
az övet. Doween
először ösztönösen a derekához nyúlt, azután eszébe jutott
a parancsnok intelme a biztonsági övről. Nem szívesen
nevettette ki magát, ezért magabiztos mozdulattal
megnyomta a kioldószerkezet gombját, és a széles heveder
lassan visszahúzódott az üléstámlába. Javir
matatott valamit a helyiség oldalfalán, mire feltárult egy
nyílás, és friss levegő áramlott a fülkébe. A huzat nem
olyan üde, otthoni illatokat hozott Doween felé, mint amit
megszokott, hanem langyosnak, majdnem melegnek érezte azt.
A hőmérséklet a hegyvidék nappalaira emlékeztette. A
szülőföldjén, ahol nyári estéken, a Sziklás járdán
sétálgattak, még a legforróbb napok után is hűvösebbet
érzett alkonyat után. – Gyere! –
hívta őt a parancsnok. – Kiszállunk. – Kezével invitáló
mozdulatot tett, mint amikor egy házigazda barátságosan
áttessékeli a vendéget a verandáról a szobába vagy
fordítva. Doween a
nyíláshoz ment, lelépett a kis lépcsőre, ami a madár
oldalából nőtt ki, és kereste a továbbvezető utat. Mivel a
holdfény erősen világított, botladozás nélkül járt a
félhomályban. Egy hatalmas, valószínűtlenül sima
kőudvarban szálltak le. A közelben, a madár mögött az
egyik irányban kisebb-nagyobb épületeket látott; a
szemközti irányba egészen nagy távolságra eljutott a
tekintete, ott véget ért a teljesen egybefüggő kőtábla,
azon túl fákkal tűzdelt rét sötétlett. A lépcső
alján egy férfi várt rá. – Jonna
vagyok – mutatkozott be az ember. – Jól utaztál? – Azt
hiszem – felelte bizonytalanul. – Éhes
vagy? Kaptál enni a parancsnoktól? Doween
másról akart beszélgetni. Arról, mit keres ő itt a
kőtáblán, ahol idegen házak veszik körül, és ahol sokkal
melegebb van, mint ahogy azt megszokta ebben az évszakban.
– Kaptam
vacsorát Javir parancsnoktól – felelte, és nem faggatózott
azokról a dolgokról, amelyek érdekelték. – Gyere!
Elmegyünk a szállásodra. Útközben szívesen válaszolok a
kérdéseidre. Szerintem most ugyanolyan zavarodott lehetsz,
mint ilyenkor bárki, megérdemelsz némi tájékoztatást. – De még
mennyire – csúszott ki a tiszteletlen mondat a fiú száján.
Kicsit röstellte magát az iménti nyegle válaszért. –
Bocsánatot kérek! – Semmi baj
barátom! Kirángattunk az otthonodból, nem tudod, hol
jársz, mit keresel itt. Vannak, akik durván viselkednek
ilyenkor az ijedtségtől, vagy verekszenek. Akad közöttetek
még olyan is, aki felhőlovaghoz méltatlannak mutatkozik,
és gondjaink vannak vele. Szerintem a te dolgod könnyű
lesz itt, mert nem látszol nagyon rémültnek vagy
idegesnek. –
3 – Szellő
libegtette a nyitott ablak előtt lógó függönyt, és
langyos, reggeli napsugár simogatta Doween arcát.
Találgatta, hol van, mire lassan visszatért az előző nap
mindent felforgató eseményeinek emléke. Feltápászkodott
az
ismeretlen ágyról, és szétnézett az idegen szobában, ahol
olyan tárgyakra pillanthatott, amelyek többnyire
ismeretlennek tűntek. Szemközt nagy ajtók sorakoztak
egymás mellett, törte a fejét, azok vajon hová vezetnek.
Ennyi egymás mellett álló ajtó nem nyílhatott termekbe,
mert csak nagyon kis szobák lehetnének mögötte. Eszébe
jutott, talán fülkéket építettek a falba, de ennek sem
találta értelmét, a szekrényeket viszont hiányolta a
helyiségből. Felötlött benne, talán az van az ajtók
mögött, de elképzelni sem tudta, mire használna valaki
annyi szekrényt. A másik falat
csaknem végig betöltötte egy hatalmas ablak. A háta mögé,
ahol az ágy fejrésze állt, egy könyvespolcot szereltek.
Elképzelhetetlenül sok, rengeteg könyvet összegyűjtött,
aki a szobát berendezte. Legalább húsz kötet támasztotta
egymást a falra akasztott, szépen gyalult és pácolt
deszkán. Látott egy
ajtót közvetlenül az ágy mellett, és a negyedik falban is
volt egy. Mind a kettőt fényes fehérre lakkozták. Az
ágyával szemköztire emlékezett, azon át érkezett este, az
ágy melletti kijáratról nem sejtette, merre vezet. Sosem
gondolta, hogy így is lehet építkezni, ilyenek is lehetnek
a házak. Az otthona, ahol addig élt, egészen más módon
épült. Az alacsony deszkamennyezet csaknem súrolta a
fejét, az ajtón pedig csupán lehajtott fejjel mehetett át,
ha el akarta kerülni a szemöldökfával való fájdalmas
találkozást. A kicsi és drága üvegablak náluk kevés fényt
engedett be kintről, a helyiséget egy alacsony ajtó
választotta el a konyhától, onnan mindig behallatszott a
család többi tagjának motozása. Nagyanyja és nagyapja egy
másik szobában aludtak a konyha túlsó oldalán, és ott
ugyanolyan homály uralkodott, mint a saját kuckójukban. A
recsegő deszkából ácsolt ágyon szalmazsák szolgálta az
alvást, ami tél végére mindig lelappadt, és akkor lett
kényelmesebb, amikor a nyár elején frissen tömték az
illatos, frissen szárított szalmával. Nyújtózkodott
egyet
az ismeretlen anyagból készült ruganyos matracon, aztán
gyűrött öltözékére nézett, és megállapította, ráférne a
tisztálkodás. Szívesen rendbe szedte volna a ruháját,
előbb azonban vécére kívánkozott. Törte a fejét, kitől
tudhatná meg az utat az illemhely irányába. Kinézett az
ablakon, és valószínűtlennek tűnt, hogy a szépen gondozott
park eldugott zugaiban valahol budi állna, de sürgetően
érezte, valami módon mégiscsak ki kéne engednie a tegnap
óta felgyülemlett folyadékot magából. Kilépett a
folyosóra, ahonnan halk zajokat, lépések neszét hallotta.
Jó lett volna, ha Jonna, aki tegnap este fogadta,
útbaigazítja. Talán, ha kérdezősködik, elárulja neki mit,
hol talál reggel, de fáradtabb volt annál, hogy kitalálja,
másnap mire lesz szüksége. Egyéb gondok foglalkoztatták. A hosszú
folyosó vége felé egy kék kötényes asszony furcsa
takarítóeszközökkel ügyködött, úgy látta, éppen felmos. – Jó napot!
– köszönt oda a nőnek. – Jó napot
fiam! – válaszolt a takarítónő. – Jól aludtál? – Köszönöm
jól… – Doween habozott. Mégsem kérdezheti meg egy
ismeretlen nőtől, hol talál vécét, azonban a sürgető
kényszer követelte a megoldást. – Az
illemhelyet keresem – nyögte ki végre. – Nem
találtad meg a fürdőszobát? – nézett rá az asszony. – Nem
fürdeni szeretnék, hanem… – Megint habozott, mire a nő a
fejéhez kapott. – Aha! A
peremvidéken éltél eddig. – Azt
hiszem, de most más foglalkoztat. Nagyon örülnék, ha
megtalálnám a vécét – nyögte Doween kissé toporogva. Az asszony
végre megszánta. –
Megmutatom, hol találod – visszakalauzolta a szobába, és
kinyitotta az ágya melletti ajtót. – Ez a fürdőszobád, itt
van a vécé is. Felhajtotta
az ülőke fedelét, és a fényes kagylóra mutatott. – Itt
elvégezheted akármelyik dolgod, és amikor végeztél
meghúzod ezt a láncot – meglóbálta a feje felett, a falra
szerelt, fehér edényből kilógó láncocskát, aztán
megrántotta egy pillanatra, amitől hangos zubogással víz
ömlött a vécébe. – Ez tisztára mossa a kagylót. Doween
ámult, és a sürgető kényszer ellenére elfelejtkezett
arról, amiért bejöttek. – Itt
találsz kézmosószereket, és ezt – bökött egy másik, fényes
valamire – ha eltekered, akkor kezet moshatsz alatta –
megmutatta hogyan nyithatja ki a csapot, aztán
visszazárta. – A másik csapból forró víz jön, azzal
vigyázz, ne égesd meg magad. Az asszony
kiment, Doween pedig végre elintézhette a dolgát. A
vízcsap felett, amelynek a használatát gyorsan
kitapasztalta, a polcocskán tiszta fogkefét, fogport meg
poharat talált. Megmosta a fogát, aztán egy vékony
csontfésűvel megigazította a haját a fantasztikusan
fényes, és valószínűtlenül egyenes tükörben. Amikor
visszatért a szobájába, Jonna ott üldögélt az ablak előtt
álló asztal mellett. – Hagytalak
aludni, mert az első napon mindenkit megkímélnek az
ébresztőtől. Megmutatom, mit hol találsz az épületben meg
az udvaron. Először reggelizni megyünk. Doween
teljesen bizonytalannak érezte magát, és válasz helyett
hallgatott. Bólintott egyet, és ment a társa után. A folyosó
végén lépcsősor vezetett lefelé, onnan érkeztek az este.
Felfelé is indult egy lépcső az épület más szintjeire.
Amikor áthajolt a korláton, úgy tűnt, mintha egy
négyszögletes kútba nézne, de lent a víz helyett sima
kőpadló tükröződött. – A
szemközti épület alagsorában van az étkezde – Jonna
magabiztosan lépkedett lefelé, Doween, a korlátot fogva,
óvatosan botorkált utána. A férfi a legalsó lépcsőnél várt
rá, ahonnan elkísérte egy nagyobb terembe, ahol asztalokon
evőeszközök, tányérok és bögrék várták őket. –
Megvártalak az evéssel, mert szerintem hitványul éreznéd
magad, ha egyedül ülnél az asztalnál egy vad idegen
helyen. Azt hiszem, van bajod bőven így is. Emlékszem rá
hogy éreztem magamat, amikor idekerültem. – Mióta
vagy itt? – érdeklődött Doween. – Évek óta
– válaszolta Jonna. A terem
végénél lévő ablakhoz egy polcra ennivalót készítettek ki.
Friss kenyeret, tojásrántottát, sonkaszeleteket, egy
kancsóban tejet, egy másikba valami sárgás lét. – Ez mi? –
bökött a kancsóban sárgálló, ismeretlen ital felé. –
Narancslé. Tej helyett fogyaszthatsz ezt is. Doween
idegenkedett az ismeretlen italtól. – Még sosem
láttam narancslét. – Kóstold
meg! – ajánlotta, mire Doween nemet intett. – Inkább
majd máskor – felelte bizalmatlanul, és arra gondolt,
egyelőre nem szaporítja feleslegesen az újdonságokat maga
körül, van elég ismeretlen dolog amúgy is, amivel meg kell
barátkoznia. – Most tejet innék. Tálcákra
készítettek két adagot, és asztalhoz ültek. Sokan
reggeliztek a teremben. Fiatalok, idősebbek, fiúk, lányok,
férfiak, nők ültek a székeken, mindegyik szokatlan
öltözékben. Halk beszélgetés meg evőeszközök zaja zsongott
a teremben. Doween
eddig még sosem látott ennyire vékonyra vágott sonkát. Úgy
vélte, igen finom élű késsel lehet ilyet szeletelni. A
kenyér is meglepte. Nem szokott hozzá, hogy minden
étkezésre friss kenyeret kapjon, és az ennyire bőséges
reggeli rendkívülinek számított a megszokotthoz mérve. Azt
máris megállapította, nagyon gazdagok lehetnek azok, akik
idehozták. Lassan
változott a véleménye az utazásáról, amit eleinte
elrablásnak képzelt. Akit elrabolnak, azt finom étkek
helyett száraz kenyéren tartják. – Keressük
meg a tanárnődet! – javasolta Jonna, amikor végeztek a
reggelivel, és elindult vissza a lépcsősor felé. Egy másik
épületbe mentek, ahol az első emeletig tartott az útjuk. A
folyosó ugyanolyannak látszott, mint abban az épületben,
ahol az éjszakát töltötte. A sok ajtó között félúton
találtak egyet, amelyen csillogó táblára vésve meglátták
Halin nevét, és a megszólítását, a professzort. Jonna éppen
indult volna a dolgára, amikor Halin megállította. – Bocsáss
meg Jonna! Sejtem, hogy rengeteg tennivalód van, de
örülnék, ha elkísérnéd Doweent a raktárba, ruhát,
fehérneműt vételezni! Nem hiszem, hogy kiismerné magát az
egyetemen, így erre a kis időre még légy a kalauza! Az
étkezdével szemközti folyosón találták meg a ruharaktárt.
Doweennek itt tűnt fel, hogy az addig látott fiatalok egy
része azonos formájú öltözetet visel. – Miért van
mindenki ugyanolyan ingben? – kérdezte kísérőjétől. – Ez a
növendékek egyenruhája. Úgy tudom, azért egyforma, mert
így olcsóbb gyártani. Doween ezt
félig-meddig értette. Válogathatott
a
polcokon a megfelelő méret után kutatva. Kapott
nadrágokat, ingeket, kötött anyagból készült pulóvereket,
zoknikat, alsóneműt és cipőt. Egy egész ölre való ruhát
vitt fel a szobájába, ahol a szekrényekben mindennek
talált helyet. – Mielőtt
átöltözöl, zuhanyozz le! – javasolta Jonna. – Miért
zuhannék le? – lepődött meg Doween, mire a másik elnevette
magát. – Fürödj
meg a forró víz alatt! – felelte röviden, aztán
elmagyarázta mit vár el tőle. Doween
szégyenlősen vetkőzött le, ódzkodott a tisztálkodás
errefelé gyakorolt módjától. Minden héten fürdött addig
is, igaz, hogy hideg vízben, és fehérneműt is cserélt
hetente. Sokat adott a tisztálkodásra, de feleslegesnek
gondolta, hogy meztelenkedve ugráljon fürdéskor. Általában
gatyában mosdott a nagy cseréplavór fölé hajolva, aztán
amikor derékon felül végzett, fölé guggolt és tisztára
fürdött öv alatt is. Erre a rövid időre szokott
levetkőzni. Jonna látta
társa zavarát, ezért rácsukta az ajtót, és kint várta meg
őt. – Naponta
fürdünk, reggel vagy este – tájékoztatta mielőtt kiment. Doween
rejtette a meglepetését, ezért csak hümmögött az újabb
friss információ hallatán. – 4 – Amikor új
ruhájában visszatért a professzor asszonyhoz, kezdetét
vette az igazi tanulás. Halin először történelem órát
tartott neki. – Ahhoz,
hogy megértsd a lényeget, először régi dolgokkal
ismertetlek meg. Amikor a Robak elvonult, valamivel több,
mint háromezer ötszáz ember gyűlt össze a Föld két pontján
– folytatta Halin – Ez a hely az egyik, ahol most
tartózkodunk, a másik Regulia vagy ahogyan megismerted, az
Északi Birodalom. Amíg éltek azok, akik az Aranykorban
születtek, őrizték az akkori tudomány egy töredékét,
azonban amint kihalt az a generáció, hirtelen elenyészett
a megmaradt tudás legnagyobb része. Egy kis csapat
feladata lett az Aranykorból származó ismeretek
fenntartása és továbbadása a következő nemzedékeknek. Mi
közéjük tartozunk, és ez ideköt Romokba. Itt vannak a
könyvtáraink, az iskoláink, a munkatársaink, az eszközök,
amit az őseink megmentek a nagy rombolás után, és azokat
is itt találod, amiket a közelmúltban újra fejlesztettünk. A nyitott
ablakon túl madarak éneke szűrődött keresztül lágy
lombsuhogáson. Doween nehezen képzelte el azt a rémes
pillanatot, amikor maroknyi ember a kihalt földön, a romba
döntött városok között ráébred a magányra, és ahelyett,
hogy megsemmisülne, megtörne, majd átadná magát az
enyészetnek, felemeli a fejét, és rászánja magát az
újjáépítésre. A távolból
hallatszó fémes csiszatolás zaja térítette vissza a
gondolatait a mához. A kaszáját élesítette egy kertész,
aki a park gyepszőnyegét tartja rendben. – A
letelepült túlélők nagy nehézségek előtt álltak –
folytatta a rögtönzött történelemórát a professzorasszony.
– A több évezred alatt megteremtett technika java abban a
pillanatban elenyészett, amikor a földrengés elpusztította
a városokat. Ha állva maradnak az épületek, akkor sem
alakul sokkal jobban a sorsunk. Az egész társadalom
tudásanyagának megőrzéséhez, a technika működtetéséhez
több millió ember folyamatos képzése szükséges, és a
megmaradtaknak csupán egy része volt tudós. Mégis
elhatározták, hogy amit lehet, átmentenek az Aranykor
tudományából, de ez nagyon nehezen ment. Még a meglévő
ismereteket is körülményesen hasznosították, mert kevesen
maradtak. Páran azzal foglalkoztak, hogy az írást és
olvasást megmentsék, ők szedték össze a fellelhető
könyveket és Saddle memóriákat, de az emberek zöme a
létfenntartással küzdött. – Mi az a
Saddle memória? – kérdezett közbe Doween. – Az
Aranykor végén több mint száz éven keresztül nem papíron,
hanem egészen másként őrizték az olvasnivalót, kis
készüléket használtak erre a célra. Az ezekben használható
adattárolókat nevezték így, Saddle RAM – felelte Halin,
majd folytatta az előadást. – Háromszáz
évig tartott, míg a két településen annyit gyarapodott a
létszám, hogy a tudásanyag megőrzése mellett, a többség
tanításával is foglalkozhattak. Addigra azok, akik az
élelem, a ruházkodás és a legfontosabb használati tárgyak
előállításával fáradoztak, ötezer évnyit veszítettek a
kultúrából. A régi világ nekik csak legenda maradt, és a
tudományuk arra korlátozódott, hogyan kell vetni, aratni,
állatot etetni, kunyhót építeni és egyszerű ruhát
készíteni. Doweent
lesújtotta a történelmi lecke, és érdekelni kezdte, milyen
lenne az élet, ha az ezeréves tudást még birtokolhatnák.
Elborzadt a gondolttól, hogy csodának tekintheti azt, hogy
egyáltalán fennmaradt valami az Aranykor kultúrájából. – Nagyjából
háromszáz év eltelt anélkül, hogy a király és a királynő
ráébredtek volna a felhőlovagok létére. Talán még akkor
sem figyelnek fel a kiváltságos képességekkel bíró
embercsoportra, de végül betévedt az udvarba egy férfi,
aki a királyi iskola diákjainál gyorsabban tanult, és
rövid idő alatt az uralkodó tanácsadója lett. Ő fejtette
meg a felhőlovagok titkát, ő készítette a műszert, amit az
egyik repülőre telepítettek. Ezzel keressük azóta a
fajtánkat a nép között. – A király
és a királynő felhőlovagok? – Nem
Doween – felelte lassan, megfontoltan a tanárnő. – Ők a
szülei annak a fiúnak, akitől származunk. – Én a
jelenlegi királyra gondoltam – pontosította a kérdést a
fiú. – Róluk
beszélek. Doween
szeme elkerekedett. – Az hogy
lehet? Mennyi ideje történt mindez? – Nyolcszáz
éve. – Hogy
élhetnének annyi ideg? – vetett ellent a fiú. – Ők az
Őrzők. A király és a királynő ötven évenként
megfiatalodik. Hosszú életük a biztosítéka annak, hogy a
civilizáció, ha nehezen is, de fennmaradt. Doween
elképedt a gondolatra. Ezeréves emberek vezetik a föld
lakóit. – Ők éltek
már az Aranykorban is. – Miképpen
lehetséges ez? – A Gép,
amelyik megóvta őket a Robak fertőzésétől, megfiatalítja
őket, valahányszor megöregszenek. – Örökké
élnek? Halin
megcsóválta a fejét. – Azt
állítják, egyszer, esetleg hamarosan, meghalnak ők is.
Haláluk időpontja ugyanúgy megjósolhatatlan, mint bárkié. – Láthatom
majd a királyt én is? – kérdezte Doween. – Több mint
valószínű. Itt él a fővárosban, közöttünk dolgozik,
tanítja a fiatalokat, sokszor megfordul az intézetben. – Milyen
ember? Doween
kíváncsi lett az uralkodóra, akiről váratlanul megtudta,
hogy idegen helyett, távoli ősapát tisztelhet benne, aki
túlélte az általa nemzett generációt, azok
leszármazottainak háromtucatnyi további nemzedékét, és még
mindig velük van. – A király
és a királynő hasonlóan él a felhőlovagokhoz. Nem tehet
meg bármit, amihez kedve van. Felelősök a jövőért, és ezer
évvel ezelőtt azért vette maga mellé a Gép kettőjüket
társnak, mert alkalmasak a feladatra. Ha ingatag, ostoba
vagy rosszindulatú emberek lennének, zátonyra futtatták
volna a hajót, amit civilizációnak nevezhetünk – felelte
az asszony. – Mind a ketten kiérdemelték a tiszteletünket. Hosszú
órákon keresztül tartott még az ismertetés a múlt
történetéről. Halin elmagyarázta, mennyire sok időbe
tellett, míg az elvadult gondolkodású emberek között újra
rendezetté tették az életet, államba szervezték a két
birodalom lakóit, gondoskodtak oktatásról, minimális
szintű egészségügyi ellátásról, a rend fenntartásáról, a
rablások, az erőszak visszafogásáról és az ipar
alapelemeinek megteremtéséről. – 5 – Jonna végre
elszabadult a kéretlen feladattól, amit Halin adott neki.
Szívesen segített az asszonynak, mert azt gondolta,
egyszer majd behajthatja a fizetséget a munkáért.
Szerette, ha van a háttérben tartalékállomány, ámbár
általában úgy dongtak körülötte a lányok, asszonyok, mint
a virág körül a méhek. Könnyen talált magának társat az
ágyába, és gyakran élt a kínálkozó lehetőséggel, pedig a
király környezetében nem nézték jó szemmel a
kicsapongásait. – Nyomaszt
ez az álszent társadalom, amit ez a vénség kialakított itt
a fővárosban – mondta Markónak, a legjobb barátjának,
amikor végre beért a saját munkahelyére, a történelmi
részleghez. – Nem érzed
magadat jól a bőrödben? – évődött vele a cimborája. – A
bőrömben nagyszerűen megvagyok, ez a város nem tetszik
nekem. – Vidéken
kellene élned – vélekedett Marko. –
Felhőlovagként nem válogathatok. Te is tudod, de úgyis más
terveink vannak. Marko
bólogatott, és elmerült egy régi, megsárgult könyv
tanulmányozásában. Jonna viszont irtózott a gondolattól,
hogy a feladatával foglalkozzék. Unta a könyveket, unta a
történelmet, és unta az egész birodalmat a királyával
együtt. Rengeteget tanult az avittas feljegyzésekből.
Alaposan ismerte az Aranykor történetét, és tudott arról,
sok olyan elképzelést tartanak távol a birodalom
polgáraitól, amelyek a Robak előtti időkben a mindennapi
gyakorlat részeként jelentek meg a hétköznapi életben.
Markóval közösen alakított terveik szerint rövidesen
átvezetik a két birodalom népét abba az életformába,
amelyik úgy működik, mint az Aranykor mindennapjai
működtek. Mivel erre nincs más jelentkező, ők jelölik ki
az utat, amelyen haladni kell. – Milyen az
északi leány? – nézett fel a tanulmányozott könyvből
Marko. – Kicsoda?
– Jonna elszakadt kedvenc témájától, az általuk
megálmodott reformoktól, hogy másik a szenvedélyéről, a
szép nőkről beszélhessen. – A lány,
aki egy éve itt tanul nálunk. Nem hideg? Északról jött,
arrafelé sok a jégcsap. Jonna
megcsóválta a fejét. – Dehogy
jégcsap! Inkább tűzhányó – elvigyorodott az előző estére
gondolva. – Sokat tanult tőlem is az a gyermek. Marko
derűsen pislantott egyet. – Eddig úgy
tudtam, az érettebb nőket kedveled. – Igaz,
barátom. Tavasszal Corsán jártam, és összetalálkoztam a
sziget legtüzesebbre érett asszonyával, Merlanával. Még
nem tudja, de én már bizonyos vagyok benne, hogy közelebbi
ismeretségbe kerülünk egymással. Marko
felállt, visszatette a polcra a könyvet, és másikat vett a
kezébe. A jelölésnél fellapozta, visszaült az asztalhoz,
és tovább folytatta a jegyzetelést. Foghegyről vetette oda
a barátjának a következő gondolatot. – Áruld el
neki, hogy felhőlovag vagy, és a karodba omlik! –
Szégyellném magam, ha ilyen cselekkel szereznék nőt –
felelte szemrehányó hangon Jonna. Elszakadt
az ábrándjaitól, és a munkájával kezdett foglalkozni. Némán
dolgoztak egy ideig, amikor eszébe jutott, hogy a
közelmúlt egy-két pillanatát érdemes lenne megosztania a
barátjával. – Érkezett
egy ifjú lovag az udvarba tegnap este. – Mindig
jönnek – motyogta egykedvűen a társa. – Ez a fiú
valami miatt tetszik nekem. – Tetszik?
– rökönyödött meg Markó – Egy fiatal fiú? Jonna
mérgesen elfintorodott. – Sótlan
vicceid vannak. Arra gondoltam, hogy ha ketten kevesen
leszünk a terveinkhez, a fiú a segítségünkre lehet. Ne
tévesszük szem elől! – 6 – A következő
napokban, hetekben és hónapokban Doween lassan
hozzászokott a gondolathoz, hogy délen éli le életének
következő néhány évét, de talán az egész életét is.
Megismerkedett a társaival, a tanáraival és a tananyaggal,
amely új tudományokkal ruházza fel, és amelyek majd
alkalmassá teszik az egész emberiség szolgálatára. Jöttek
a professzorok, akik matematikát, fizikát, kémiát és más
alapszintű tárgyat tanítottak, és egyre könnyebben ment a
tanulás. Eleinte a falusi iskolában elsajátított anyagot
hasznosította, aztán kiderült, az ott tanult lecke csupán
a töredékét képezte annak a tudománynak, amelyet itt pár
hét alatt megszerzett. Nyiladozó elmével figyelt a
magyarázatokra, és észrevette, hogy a Halin által ígért
képességek valóban munkálkodnak benne, mert hetek alatt
annyi új ismeretre tett szert, mint a falujában élő többi
ember évek alatt sem. Shaarét
azonban nem feledte.
|
|
–1– Shaare jól
érezte magát a mutatványosokkal. Már az első utazáson
összebarátkozott Floriával, a nála kevéssel idősebb
kötéltáncos lánnyal. A bakon egymás mellett rázódtak a
köves úton, nézték a tovabaktató nyári lombokat az út
mentén, és beszélgettek. Shaare, bár nem szívesen
emlékezett vissza az incidensre, elmesélte kalandját az
előző munkaadójával. Úgy érezte, az olyan lány, aki vele
egyidős, megértheti a borzongást, amit a vén férfi otromba
közeledése miatt tapasztalt. Arról óvakodott beszámolni,
hogy végül a saját erejével védte meg magát, a menekülést
az erőszakoskodás elől az asszony megjelenésével
indokolta. – Közöttünk
nincs mitől félned – nyugtatta meg új barátnője. – Itt a
cirkuszban kevés kivételt leszámítva rendkívül józan
életet élünk. Akadnak ugyan páran, akik néha eltévesztik a
mércét az ivásban, de a randalírozást Borden nem tűri. – A
falumban sem tartottunk ilyesmitől – Shaare gondolata
visszarepült a szülőföldjére, ami valószínűleg örökre
eltűnt a távolban a mostohájával együtt. Azt remélte
viszont, hogy gyerekkora másik meghatározó emléke, Doween
nem válik semmivé, hanem jövője része lesz. Vándorlásuk
közben megértette, hogy Floria miért nem kérdezett rá, mi
késztette őt a falu elhagyására. Ha felületesen is, de
gyorsan megismerte a mutatványosok néhány jellemvonását. A
társaság nyugtalan emberekből kerekedett ki, akik a
csavargáshoz szokott életet kedvelték. Mindegyik más
indíttatásból járta a világot. Leginkább azért bolyongtak,
mert szerették a változatosságot. Ritkán töltöttek
hosszabb időt egy városban, életükhöz tartozott az utazás.
Éves ciklusokban járták útjukat, és kedvelték ezt az
életformát. Mindig másik környezetben, új közönség előtt
léptek fel, ehhez vonzódtak. Őt sem faggatták arról, miért
távozott onnan, ahol született. A társulat
minden nyáron eljutott a Kapros Völgybe, és a nyárelőnapi
ünnepen felléptek a nagy karneválon. A virágzás idején
tolongtak a látogatók az illatos kaporfák lombjai alatt,
és azon az egy éjszakán, amikor a virágok dalra fakadtak,
csendes áhítattal hallgatták a ritka természeti tüneményt. A folyó két
oldalán húzódó lankás hegyek között a Moldva folydogált
célja, a messzi tenger felé, és a völgyben minden nyáron
egy egész éjszaka és az azt követő nap alkonyáig zengett a
zsongás, a kaporfák zenéje. Dallamok nélkül szólt a
muzsika, csupán harmóniák egymásutánja hallatszott.
Egymáshoz simultak a lombkorona érdes levelei, virágai, és
ebből született az a hang, amit az emberi fül zenének
hallott. A nagy esemény minden évben látogatók tízezreit
vonzotta a partot csendesen öblögető folyó völgyébe, a
liget mellé épült település környékére. Sohasem
tudták pontosan, mikor érkezik el a nap, amelyiken a fák
lombjai nagyot nyújtóznak, és az ágak egymást elérve
muzsikálni kezdenek. Annyit sejtettek, hogy mindig
valamikor a nyári napforduló környékén történik meg a
növények násza, amelyik a fülnek gyönyört okozó
harmóniákat kelti. A Robak
elvonulása utáni időkben pár évig csak a helybéliek jártak
ki a ligethez és figyelték az idegenből származó fák
dalát. Máshonnan nem is jöhettek, hiszen lakatlanná lett a
világ, azonban a kaporfák erdeje menedéket nyújtott az ott
tartózkodóknak. A völgyben egy maroknyi ember egészségesen
vészelte át a kórt. A hódítók aligha szándékoztak
menedéket teremteni a pusztítás elől meghátráló
túlélőknek, mégis ezt tették, a Kapros Völgy lakói
átvészelték a járványt. Senki sem ismerte a csoda okát, és
az idegenek által a földre telepített liget titka azóta is
megfejtésre vár. Az
idehozott növények a bitorlók ellen fordultak. Mintha
megharagudtak volna rájuk, mert elhurcolták a
szülőföldjükről, és idegen talajba ültették őket. A kaporfák
sehol másutt nem telepedtek meg, és a pár generáció alatt
tudatlanná változó emberiség, szinte varázslatos helyként
emlékezett a kis területre, ahol elkerülték a tömeghalált.
Később,
ahogy növekedett a népesség, egyre többen és többen
zarándokoltak el a völgybe, ünnepelték a napot, amikor a
fák virágozni kezdenek, és szokatlan zenéjükkel
elkápráztatják a hallgatóságot. Amikor
Shaare, a Borden Mester által vezetett társulat befogadott
tagjaként a völgybe érkezett, már több évszázados
hagyomány volt, a mindenféle látványossággal megtűzdelt
karnevál, amivel a kaporfák virágzását tisztelték meg. A
cirkuszosok vendégszereplése is az ünnepségek része lett. Borden
mutatványosai a legjobbak közé tartoztak. A völgyet meg az
évenként megismétlődő fesztivált gondozó kis település
vezetői szívesen látták őket minden nyáron, a társulatnak
pedig jelentős bevételt és hírnevet hozott a fellépés. Így
a rendezők és művészek egyaránt jól jártak. Ebben az
évben a napéjegyenlőség után két nappal bontották ki
lombjukat a kaporfák. Huszonnégy órán keresztül
zengett-bongott a dal a folyóparton, és ezalatt az idő
alatt mindenki ünnepelt. A mutatványosok és művészek
elhallgattak, nem versenyezhettek a természeti
jelenséggel. Ha nem tiltanák az íratlan szabályok az
előadásokat, akkor sem lenne másként, hallgatóság nélkül
maradnának, mert az emberek a fákra és a fák zenéjére
figyelnek ilyenkor. Shaare
korábban már hallott legendákat arról, milyen a kaporfák
dala, de addig reménytelennek tartotta, hogy valaha eljut
a távoli völgybe, és személyesen megtapasztalhatja az
ünnep hangulatát. Most barátnőjével állt a folyó mellett,
tágra nyílt szemmel nézte a két parton elterülő ligetet,
és hallgatta a zsongást, ami csak itt tapasztalható. – Az idei
virágzásra eljött a királynő – súgta a fülébe Floria. – Láttad? –
kérdezte Shaare. – Nem –
felelte a barátnője. – Biztosan
testőrök, meg talpnyalók hada veszi körül, és ki sem
látszik az udvaroncok gyűrűjéből. – Nem
hiszem – kételkedett Floria. – A pletykák szerint sosincs
vele nagy udvartartás. Megjelenhet bárhol egy
szemvillanásnyi idő alatt, csakhogy a felhővár, ahonnan
idelátogat, rajta kívül mást nem tud ide küldeni.
Legfeljebb néha kíséri el magányos útjára a király. – Nem őrzi
senki? – Miért
őriznék? – kérdezett vissza Floria. – Megtámadná valami
őrült? – Őrültek
mindig lehetnek – vélekedett Shaare. – Azt
hallottam, hogy sérthetetlen. A felhővár megvédi minden
támadás elől. – Hol van a
felhővár, ahol lakik? – kíváncsiskodott Shaare. – Nem ott
lakik – válaszolt Floria. – Medvevárosban, az Északi
Birodalom központjában él. A felhővár pedig valahol az
égben van, innen kapta a nevét. Ez az a hely, ami az
óhajára magába szippantja egy pillanat alatt, és ahonnan
továbbmehet bárhová a földön. – Izgalmas
lehet. Floria
válasz nélkül hagyta a megjegyzést, nyújtogatta a nyakát a
folyópart legszebb pontja felé. Abban reménykedett, hogy
megpillantja valahol a királynőt. –
Megismernéd, ha látnád? – faggatta őt Shaare. – Nem
tudom. Bizonyára – A lány tovább fürkészte a partot, vele
együtt sokan pásztázták tekintetükkel a tömeget. Gyorsan
híre ment a királynő érkezésének, és sokan kívánták őt
látni. Néhányan ilyenkor áldást kérnek tőle, amit
rendszerint vonakodott megadni. – A
felséges asszony áldása használ bármire? – csodálkozott
Shaare. – Szerintem
mindenki sejti, hogy mágikus ereje nem egyéb babonánál –
válaszolt Floria. – Azt hiszem, a tudása minden bizonnyal
hasznosabb nekünk, mint az áldás, amit oszthat.
Valószínűtlennek tartom, hogy bármiféle mágiára képes
lenne. – Szeretném
egyszer látni az uralkodónőt. Bizonyára nagyon öreg és
megtört ennyi évszázad után. – A
királynő a legszebb asszony a földön – szólt közbe egy
fiú, aki mellettük állt. – Tévedés –
mondta másvalaki. – Úgy néz ki, mint egy negyvenes éveiben
járó nő. – Akkor
mégis öreg – motyogta Shaare. – A
királynő negyvenévesen is fiatal és szép – vitatkozott
vele az előbbi fiú. – Amikor hatvan éves, még akkor sem
néz ki olyan vénnek, mint a nagyanyám negyvenkét
esztendősen. – Honnét
tudod? – nézett rá Shaare, aki már kissé unta a tudálékos
beszédet. – Láttad már? – Mindenki
láthatja – felelte kicsit lekezelően a fiú. – Az
ezüstpénzeken az ő arcképe van. Shaare,
noha egyszer már kapott bért Borden mestertől, még keveset
mustrálgatta az ezüstöt meg az aprót. Másfél
ezüstforintban állapodtak meg egy havi munkáért. Amikor
megkapta, elsüllyesztette a bukszájába, és ott őrizte.
Becsben tartotta a hihetetlenül nagy summát, amelyik az ő
falujában csodálatos vagyonnak számított a korabeliek
között. A réz tallérokat és garasokat elhasználta napi
kiadásaira, az ezüstöt félretette, úgy tartotta azt tilos
elköltenie, az lesz a tőke ahhoz, hogy eljusson délre,
utazása végcéljához. Titokban elővette az érmét, és
tenyerébe rejtve rápillantott. A fényes pénzdarabról egy
hosszú hajú, szép nő nézett rá. Amikor már eleget
tanulmányozta a pénzt, felpillantott, hátha meglátja
valahol a most megismert arcot. – Az a hír
járja, boszorkányokat keres – súgta Floria. –
Boszorkányokat? – ütközött meg az állításon Shaare. – Mit
tesznek azzal, aki boszorkány? – A Robak
tudja. Van, aki azt híreszteli, hogy kivégzik őket. Ez
hazugság, biztos lehetsz benne. – Ha ez
hazugság, akkor mi lesz velük? – Honnan
tudjam? – kérdezte –
A boszorkányok látszatra ugyanolyanok,
mint te vagy én. Az agyuk működik másként. – Mit tudsz
erről? – faggatta őt Shaare. – Semmit –
vonogatta a vállát Floria. – Eddig sem találkoztam
boszorkánnyal, remélem, később sem kerülök kapcsolatba
velük. Tucatnyi
méterre tőlük, megmozdult a tömeg. Hullámzott, majd az
emberek táguló körben térdre borultak, meghajtották a
fejüket, ám tekintetükkel mégis a kör közepe felé
pislogtak. – Álljatok
fel! – parancsolta szelíd, határozott hangon a középen
álló, egyszerűen öltözött asszony, akiről a ruhája alapján
senki sem gondolta volna, hogy ő a királynő. – Ne
alázkodjatok meg előttem! Valóban
szép volt a felséges asszony. Hosszú, hullámos, őszülő
haja a vállát verdeste, tekintete élénken járt körbe a
tömegben, mintha keresne valakit. Derűs arca nyugalmat
sugárzott, hosszú ujjai rásimultak egy gyermek fejére,
megsimogatta a kócos fiúcskát. A hangja áthatolt a zengő,
zúgó lombkorona harmóniáin. – Álljatok
fel! – ismételte, mire az emberek lassan feltápászkodtak.
Mire a távolabb állók ráébredtek volna arra, hogy
kifejezzék a tiszteletüket az uralkodónő előtt, alakja már
beleveszett a tömegbe, mindössze egy óvatosan távolságot
tartó kör mutatta azt, merre jár. Shaare
rokonszenvet érzett a királynő iránt, kereste hozzá az
utat a tömegben, de mások is ugyanígy tettek, így egyre
szorosabb lett az embergyűrű. – Utat!
Utat! – követelt magának helyet a lányok háta mögött egy
bőrpáncélos, kardját csörgető férfi. – Az elöljáró küldött
a királynőhöz – tájékoztatta a morgolódó embereket a
katonás külsejű küldönc. Miközben a
hivatalnok elhaladt mellettük, Shaare érezte a páncéljából
áradó nyersbőr természetes illatát. A királynő felé
tartott. Az emberek
vonakodva nyitottak utat előtte. Csak lassan tágult a
tömeg, nem tudtak hova lépni. Mindenhol állt valaki, aki
áhítattal hallgatta a zenélő kaporfákat, és lenyűgözve
nézte az egyszerű ruhába öltözött felséges asszonyt. –
Asszonyom! – hajtotta meg térdét a küldönc, amikor odaért
hozzá. – Az elöljáró megtiszteltetésnek tekinti, ha
megvendégelhet a sátrában. – Köszönöm,
küldönc – válaszolt a királynő. – Mutasd az utat, és
szívesen meglátogatom az elöljárót. Ezúttal
nagyobb tisztelettel nyílt meg az emberek sűrűje, mint
korábban, amikor a páncélos egyedül vágott át a tömegen. A
felséges asszonyt sokkal több megbecsülés övezte, mint a
helyi vezetőt és a küldöncét. – Utat!
Utat! – hangoskodott a katona eléggé feleslegesen. A
fontoskodás a kenyere lett, így aztán nem tudatosult
benne, a kiáltozása mennyire szükségtelen. Bár a
felséges asszony az imént szólította fel az alattvalóit,
hogy ne alázkodjanak meg, mégis akadtak, akik leborultak
előtte, mások a fejüket hajtották le. Shaare vakmerően,
felemelt arccal bámulta a szép asszonyt, aki Reguliát
kormányozta; a királynő meglátta, és megállt előtte.
Shaare mozdulatlanul állta a pillantását, pedig nem akarta
magára vonni az uralkodónő haragját. – Tiszta a
tekinteted – szólt hozzá bársonyos hangján az uralkodónő,
mire Shaare észhez tért, és mélyre lehajtotta a fejét. – Bocsásd
meg, asszonyom, hogy megbámultalak! – makogta. – Nézz rám!
– parancsolta a királynő. – Előttem ne hajolj meg! Jobban
szeretem, ha az emberek rám figyelnek, mintha elrejtik a
szemüket. – Igen –
dadogta Shaare, azonban továbbra is a földet bámulta, nem
mert modortalan módon farkasszemet nézni az uralkodónővel. – Nézz a
szemembe! – ismételte meg a királynő a parancsot. – Az
előbb még nagyon határozottnak láttalak, ne veszítsd el a
bátorságodat! – Bátor
leszek asszonyom – ígérte Shaare. – A tiszteletlenség
viszont távol áll tőlem. – Nézz
nyugodtan a szemembe! – a királynő hangja megint szelíden
szólt. – Lehet, hogy téged kereslek – mondta talányosan –
bár azt hiszem, még fiatal vagy. Honnan jöttél ide a
Kapros Völgybe. – Porgen
tartomány egyik falujából. –
Porgenből? Az nagyon messze van. A szüleid veled vannak? – Apámra
nem emlékszem, még a születésem előtt meghalt. Anyámat is
rég elvesztettem. Tíz éve, vagy kicsit régebben megölték a
hegyekben a martalócok. A tömeg
türelmetlenül mozgolódott a felséges asszony háta mögött.
A távolabb állók értetlenkedtek, lökdösődtek a megtorpant
menetben, a közelebb állók nem engedték a nyüzsgést a
királynőig jutni. A felséges
asszony higgadtan szemlélődött, bár a tekintetében, mintha
részvét csillant volna meg, és Shaare ezen meglepődött. A
királynő aligha kesereghet minden egyes árva bánatán –
gondolta. Aki az egész néppel törődik, ritkán foglalkozhat
egyéni sorsokkal. – Hogy
jutottál el idáig? – A
cirkuszosok magukhoz vettek. – Tudsz
valami mutatványt? – Semmit
felséges asszonyom. A két kezemmel érdemlem ki azt, hogy
velük tarthatok. – Miért
hagytad ott a faludat? – faggatta őt tovább az uralkodónő. Shaare nem
szívesen beszélt arról a dologról. Florián kívül eddig
senkivel sem osztotta meg a rémes délutánnak a titkát. A
királynő tiszteletet érdemlő hangja mégis habozás nélküli
válaszra késztette. – Egyetlen
barátomat elragadta mellőlem a griffmadár. Azt remélem,
hogy a mutatványosokkal eljuthatok oda, ahová a madárral
utazott. – A hite a távoli utazásban meg abban, hogy
Doween az eltelt hetek után még mindig emlékezne rá,
élénken lüktetett a szívében. Saját maga előtt is
vonakodott beismerni, minél több idő telik el az elválás
és a viszontlátás eléggé valószínűtlen pillanata között,
annál kisebb az esély arra, hogy Doween többnek látja majd
őt egyszerű, gyerekkori barátnál. – Szóval a
Déli Birodalomba szeretnél eljutni? – Igen
asszonyom – megint lesütötte a szemét. Csend
támadt. A völgyben csak a lombok harmonikus zsongása
hallatszott. A királynő lassan egyszerű ruhája zsebébe
nyúlt, és elővett egy ékszert. – Látod ezt
a gyűrűt? – emelte fel a csillogó karikát. – Mutasd a
kezed! Shaare
lassan előrenyújtotta a karját. A királynő a tenyerébe
fogta a lány csuklóját, aztán másik kezének finom
mozdulataival ráhúzta a gyűrűt az ujjára, az anyjától
örökölt gyűrű mellé. – Próbáld
meg lehúzni! Shaare
megpróbálta levenni a kő nélküli egyszerű karikát, az
makacsul ragaszkodott hozzá. – Nem jön –
hebegte kissé ijedten – pedig felfelé egészen könnyen
siklott. Úgy éreztem, még egy kicsit nagy is nekem. Az asszony
lassan rákulcsolta a kezét az övére. Összecsukta,
ráhajtotta ujjait a tenyerére, szinte ökölbe szorította
Shaare kézfejét. – Most már
a tied. Nem hagy el téged. Még egyszer
a szemébe nézett, aztán hátat fordított neki, és indult a
türelmetlenkedő küldönc után. – 2 – Amikor a
kaporfák elvirágoztak, néhány napig még a völgyben
maradtak, majd elindultak nyugat felé, a birodalom
fővárosának irányába. Egy vagy két napnál tovább sohasem
maradtak ugyanazon a helyen. Nagyobb városokban akadt
elegendő közönség arra, hogy több estén át megteljen a
nézőtér fizető vendégekkel, de a Kapros Völgyből a
Medveváros felé vezető út egy szakaszon elkerülte a
népesebb településeket, emiatt mégsem aggódott senki. Tél
elejére elérik az Északi Birodalom fővárosát, és utána
bejárják a népes területet, ahol egymást érik a városok. Múltak a
hetek, és Shaare ujján eltávolíthatatlanul ott csillogott
a királynő gyűrűje. Néha ránézett, fényesítgette, aztán
lassan hozzászokott, és kevesebbet törődött vele.
Természetesen szívesen büszkélkedett az ajándékkal, amit a
felséges asszonytól kapott, csak éppen nem tudta, mihez
kezdjen vele. Lehúzni nem sikerült, mintha a kezéhez nőtt
volna, de valami másról lehetett szó, hiszen a gyűrű
mozgott az ujján. Forgathatta, ha akarta, és nem zavarta
semmiben. Végül megszokta, és sokszor elfelejtkezett róla. Egyre
jobban összebarátkozott Floriával. Esténként, amikor a
lány a kötélen táncolt, aggódva figyelte, nem esik-e le a
magasból, ámde mindig épségben fejezte be a mutatványt,
így egy idő után megnyugodott. A műsor végét azonban
továbbra sem szerette. A késdobáló mutatvány minden
alkalommal felzaklatta. Maga elé képzelte a látványt,
ahogyan repül a kés, és ahelyett, hogy pengéjével a
deszkafalba találna bele az öreg mutatványos, Floriát
találja el. Egy éjszaka
álmot látott, és álmában megtörtént a rémes látomás.
Floria sebesülten csuklott össze a palánk előtt,
sikoltozott, vérzett, végül mozdulatlanná dermedt és
élettelenül, megfagyott szemmel hevert a pódiumon. Az
emberek segítség helyett csak álltak körülötte, és
csendesen lehajtották a fejüket. –
Mindegyikünknek ez lesz a vége – motyogta az álombeli
állatszelídítő. Szerencsére
rövid ideig tartott a látomás. Felocsúdott, de éberen is
barátnője véres maradványait látta maga előtt a sötétben.
Halkan felsírt. A néma éjszakában bármennyire vigyázott, a
vele egy szobában alvó Floria megriadt, és felébredt. – Mi baj
Shaare? – kérdezte. – Fáj valamid? Shaare
szipogott és hallgatott, eldöntötte, titokban tartja az
álmát. Úgy érezte, ha elmeséli, azzal közelebb hozza a
valósághoz a szörnyűséget, ami megkísértette éjszaka. Csak reggel
hozta szóba, amikor a világosság már elűzte a rémképet. –
Kérdezhetek valamit? – nézett barátnőjére. – Kérdezz!
Ha tudok, felelek – ígérte a másik lány. –
Esténként, amikor a befejező szám kezdődik… – a
megindultságtól alig sikerült folyamatosan beszélnie.
Beszéd közben nagy szüneteket tartott, még napfény mellett
is borzasztónak rémlett az éjszakai látomást. – Szoktál
félni? – kérdezte végül. – Mitől? – A
késektől – dadogta Shaare. – Miért
félnék a késektől – nézett rá értetlenül Floria. – Tomek
nem rám céloz velük, hanem a deszkára, több ujjnyira
tőlem. Shaare
csodálkozott Florián, amiért félvállról veszi a kérdést. – Nem arra
gondoltam, hogy szándékosan dobna feléd… – megint elakadt.
Törte a fejét, hogyan magyarázza el aggodalma okát. –
Tévedésből is hajíthatja rossz helyre a kést. – Mitől
tévesztené el a dobást? – kérdezte Floria nyugodtan. –
Évek óta csinálja, és én kisgyerekkorom óta állok a kései
előtt. Pontosan repül a megfelelő helyre a penge, mindig
biztos kézzel dobálja a deszkába őket. – És amikor
bekötik a szemét? – Shaarét továbbra is nyugtalansággal
töltötte el a gondolat. A társulatnál töltött néhány hét
alatt már megtanulta, a produkció egy része korántsem
olyan veszélyes, mint amilyennek a nézők gondolják, de
minden veszélyt mégsem küszöbölhettek ki a műsorból. Néha
legendák jártak körbe a vacsoraasztal felett olyan
esetekről, amikor balul ütött ki egy mutatvány, és
megsérült valamelyik artista. Ez ritkán fordult elő,
mégsem zárhatták ki a kockázatot a munkájukból. – Nem olyan
veszélyes, mint amilyennek látszik – állította Floria. – Tomek
kilát a kendő mögül? – reménykedett Shaare. – Akkor
csalnánk – barátnője szeme kerekre tágult a meglepetéstől.
– Azzal azonban nem csapjuk be a nézőket, ha csendesen
jeleket adok, és így bekötött szemmel is kitalálhatja,
hogy hol állok. – Nem értem
– vallotta be Shaare. – Hogy lehet jeleket adni? Teljesen
mozdulatlannak látlak ilyenkor. Floria
elnevette magát. – Az kéne
még, hogy mozogjak! Akkor kerülnék igazán bajba! Másképpen
adok jeleket. – Hogyan? – Emlékszel
rá, ilyenkor a közönség halálos csendben van. A halálos
jelző borzasztó összefüggéseket hozott elő Shaare
elméjében. Gyorsan elhessegette magától a rémes álomképet. – Mindenki
aggódik az épségedért, ezért az a nagy némaság. – Ezt a
csendet használjuk ki – világosította fel Floria. – Halk,
alig hallható pisszegéssel adom meg az irányt, és az
segíti Tomeket a célzásban. Shaare nem
elégedett meg a válasszal. – Láttam
tegnap, hogy Tomek izzadt a mutatvány közben, pedig este
hűvös szellő fújdogált. Mégis vizesre törölgetett egy
kendőt, amíg a taps közben hajlongtatok. Lehet, hogy
jobban izgul, mint te? – Tomek a
késdobálók királya – zárta le a beszélgetést Floria. – Ne
nyugtalankodj miatta! Shaare
lassan beletörődött abba, hiába izgul barátnője testi
épsége miatt, a műsor minden este azzal ér véget, hogy egy
deszkapalánk előtt áll, míg a mutatványos késekkel dobálja
körül. – 3 – Ősz elején
egy nagyobb településhez érkeztek. Addigra falvakkal sűrűn
telehintett vidéken mentek keresztül, valami bánya
lehetett a közelben. Néhol nagy épületeket láttak, ezeket
gyárnak nevezték. Szövőüzemek váltakoztak sörgyárakkal,
kovácsműhelyekkel, fűrésztelepekkel. A bányából kitermelt
szenet többnyire helyben hasznosították, sok szén fogyott
a városok szélére épült gyárakban. A vasöntödékben nehéz
acélbugák készültek, amelyekből a birodalom kovácsai
mindenféle hasznos holmit gyártottak, emellett a
bányászott szénnel fűtötték a lakások kályháit, kemencéit,
meg a serfőzők üstjei alatt is azzal tüzeltek. Errefelé az
erdőből kivágott fát nem égették el, azokból értékes faáru
készült. A folyók és patakok sokfelé hajtottak
fűrészgépeket, és a fűrész alól kikerülő gerendákat,
pallókat, lovas kocsikon szállították az építkezésekre, a
bútorasztalosok telephelyére meg a folyó partjára, ahonnan
leúsztatták az alföldi városokba. Egészen más
képet mutatott a táj, mint amit addig láthattak. Míg a
birodalom peremén főleg mezőgazdasági munkát végeztek az
emberek, errefelé már kevesebben foglalkoztak
földműveléssel, a sűrűn lakott falvakban és a még népesebb
városokban inkább kézműves és iparos munka folyt. Már benne
játak az október első napjaiban, és lényegesen korábban
esteledett, mint az elmúlt hónapokban. Az idő lehűlt,
estefelé magukra vették a vastag kötött vagy gyapjú
kabátokat. A
mutatványosok élete mozgalmasabb lett. Egyik-másik
elöljáró meghívta magához az artistákat ebédre vagy
vacsorára, és ilyenkor emelkedettebb hangulatban álltak
fel a dobogóra a műsor kezdetekor. Floria
fiatalként távol tartotta magát a részegítő italoktól, így
Shaare az ő mutatványai felől nyugodt lehetett, mások
ellenben adtak néha okot az aggodalomra. Egy ízben az
egyik magasban hintázó lány elvétette az ugrást, és csak
az egyik kezével kapaszkodott a trapézba. Nagyot sikított
az ijedségtől, megrándult a válla, komolyabb baja mégsem
esett. Három napig kihagyta az ugrásokat, mert fájt a
karja, aztán minden visszaállt a hagyományos rendre. A többiek
egykedvűen vették tudomásul a tényt; majdnem baleset
történt. – Nagyon
aggódsz miattunk? – kérdezte Shaarétól az egyik előadás
szünetében Floria. –
Megbarátkoztam veletek – válaszolta őszintén Shaare. –
Szomorú lennék, ha valamelyikteknek baja esnék. Nekem
nincsen családom, és a nyár eleje óta hozzátok tartozom.
Olyanok vagytok, mintha a nővéreim és a fivéreim lennétek.
Még a szigorú Borden Mester is fontos nekem, akár az
apámnak is érezhetném. Észrevettem, figyeli, melyik fiú
sündörög körülöttem. Láthatóan vigyáz rám, pedig nem
vállalt ilyesmit. – Borden
mindenkire vigyáz – állapította meg Floria. – Ha másmilyen
lenne, nem vezethetné a társulatot. Floria
gyorsan végzett az átöltözéssel. Egy vékony egyrészes
dresszet viselt a késdobáló számhoz. Azt tartották
fontosnak, minél jobban a testéhez simuljon a ruha, mert
ha egy fodros-bodros öltözéket húz magára, akkor a
loknikban elakadhat a kés. Ha az ismerős döndüléstől
eltérően koppan a becsapódásakor a penge, akkor a
következő hajítás alkalmával Tomek eltévesztheti az irányt
a szemét takaró kendő alatt. Shaare
összeszorított fogakkal nézte a mutatványt a színpad
széléről. Nyugodtabban figyelt, mint kezdetben, de mégsem
oldódott fel teljesen. Floria mintha figyelmen kívül
hagyná, hogy a késdobáló mostanában néha pontatlanabbul
dob, mint máskor. Shaare úgy gondolta, barátnője titkolja
a saját izgalmát a szám előtt, ő viszont leplezetlenül
idegeskedett. Úgy
látszott, hogy az öreg kissé imbolyog, ebből arra
következtetett, talán ivott, mielőtt színpadra lépett,
pedig az ő esetében ez szigorúan tilos lenne. Nemcsak
Shaarének szúrt szemet Tomek bizonytalansága, másoknak is.
Akadtak néhányan, akik Shaaréhoz hasonlóan aggódva
figyelték a záró számot. A második
sorozatnál kezdett hibázni a késdobáló. Két penge
rendhagyó módon, a lapjára fordult, mielőtt csattant a
fán, lepattant róla, és kopogó hanggal végigperdült a
padlón. Ez önmagában csupán veszélytelen kellemetlenség,
csakhogy a pontatlan dobások arról beszéltek, Tomek rossz
formában van. A sorozat
vége előtt az egyik kés, a lány derekához veszedelmesen
közel vágódott a deszkába. Bár Floria megrándult a
meglepetéstől, fegyelmezte magát, mozdulatlanul vesztegelt
tovább a helyén. A késeket összeszedő lány, rámordult a
férfira. – Észnél
vagy? – sziszegte. – Majdnem eltaláltad. – Nézz rá!
Ugyanolyan sértetlen, mint bármelyik más alkalommal –
nyegléskedett halkan az öreg, míg átvette a késeket a
lánytól. – Megmozdult az a kis hülye, azért került
közelebb hozzá a penge a szokottnál. Tomek
megtörölte a homlokát a zsebkendőjébe, kezében a késeket
egyensúlyozta, és odaállt a segítője elé. – Kösd be a
szemem! – utasította. – Hagyd ki
ezt a részt! – kérte a lány. – Azt
mondtam kösd be! – parancsolta mérgesen Tomek – és tartsd
a szád! A lány
kelletlenül a férfi arca elé tette a kötést. Már mindkét
fellépő szemét kendő takarta, ez mindig így zajlott. A
deszkapalánknak támaszkodó lány nyugodtabban várta a
gyilkos záport, ha nem látta a mester kezében villogó
szerszámokat. Amióta
Shaare tudta, mire figyeljen, már hallotta a halk
pisszenéseket, amivel Floria tájékoztatta a helyes
irányról a késdobálót. Tomek most hosszan méregette a
kezében a dobókés súlypontját, figyelte az irányt, honnan
érkeznek Floria sziszegései. A nézőtér a szokásos rémült
csendben nézte a mutatványt, mint általában. Már
túlságosan hosszú lett a várakozás, amikor az első villogó
penge végre átszelte a levegőt. Shaare majdnem feljajdult
a rémülettől, kezét a szája elé szorította, úgy fojtotta
magába a sikoltást. Barátnője testétől félujjnyira rezgett
a deszkába vágódott kés. A nézőtérről izgatott susmorgás
hallatszott. – Túl közel
ment – tájékoztatta halkan a segítő a késdobálót. – Jobbra
hajíts! Shaare
rémületet olvasott le a színpad szemközti oldalán,
árnyékban álló artisták arcáról. Mindegyiket
nyugtalanította társuk rendkívül gyatra formája. Atlana, a
vén állatszelídítőnő zsebre dugott kézzel toporgott a
színfalak mögött, az egyik zsonglőr az ajkát harapdálta
izgalmában. Úgy tűnt, mindenki hallgat a pódiumon
lejátszódó drámáról, mégis elterjed a hír az összes
sátorban arról, ma este baj történhet. Lassan gyülekeztek
a cirkusz tagjai a színpad mellett. A nyakukat
nyújtogatták, hogy lássák, mi zajlik a dobogón. Alkonyi
homály uralkodott a téren, a világításra használt
petróleumégők és gyertyák jól bevilágították a pódiumot,
mindenki látta, valami másképp megy, mint kellene. – Hozzuk le
onnan! – tanácsolta az egyik légtáncos. – Még bajt csinál. – Csendet!
– sziszegett hátra Tomek, és elhajította a kést. A penge
ezúttal a szokásos, biztonságos távolságban csapódott a
deszkába. A
nézőtérről felszakadó sóhajhoz ezúttal a színpad körül
ácsorgók sziszegése társult. – Fejezd
be! – utasította Borden halkan, mégis határozottan. A
szava általában parancsnak számít, ám Tomek úgy látszik
tényleg beivott vagy valami más ok miatt, kivételesen
fütyült az utasításra. – Még egy
dobás van hátra – válaszolta, és meglóbálta a pengét. –
Maradjatok csendben! Elhajította
a kést. Az acél fényesen villant, pörögött, repült a
színpad felett. A nézőkben
megfagyott a levegő, mert Shaare és mindenki más azt
látta, az utolsó kés másfelé vágtat, mint kellene. Ha csak
úgy látszana, hogy a lány testéhez veszélyesen közel
csapódik be, Shaare csupán dühöng, de az összevissza
pörgő, vadul imbolygó vas sokkal veszélyesebb pályára
tért. Mindenki számára nyilvánvalóan Floria szíve felé
tartott. Shaare
összerándult az ijedelemtől, a gondolatai rémülten
cikáztak, a tudata tiltakozott az ellen, hogy egy ostoba
baleset következtében elveszítse a barátnőjét. Az idő
pedig, mintha kitágult volna a rettenetes tragédia előtt,
a kés röpte lelassult, de továbbra is pörgött, forgott,
vándorolt előre halálos útján. – Nem! –
sikoltott hatalmasat gondolatban Shaare, akiben eszelős
erővel fellobogott a féltés. – Ez lehetetlen! –
Összeszorított ajka elfehéredett az aggodalomtól. – A kés
ne bántsa Floriát! Akarata
küzdött az idővel, amely látszólag tovább fékeződött,
mintha percekre nyúlna a röpke pillanat, amíg a vas célba
érhet. Kavarogtak az agyában a gondolatok, öntudatlanul
törekedett a tizedmásodpercek további késleltetésére, és
még jobban lassulni látta a villámló repülést. A pörgés
lomhább lett, szemével tisztán követte az acél útjának
minden hüvelykjét. Gondolataival görcsösen ragaszkodott a
parancshoz: barátnőjét hagyja sértetlenül. Először egy
nő sikoltott fel a nézőtéren, ebből villámgyorsan moraj
keletkezett, az egész közönség felbolydult a várható
tragédia közeledtére. A pillanat alatt, míg a zaj
erősödött, a penge tovább haladt bizonytalan útján Floria
melle felé, aki kötéssel a szemén mit sem érzékelt a
veszélyből. Nyugodtan állt, várta a szokásos döndülést,
amikor a deszkának csattan a vas, és rezegve megáll a
fában. A fém
csillogva verte vissza a szuffiták elé állított lámpák és
gyertyák fényét, egyre veszedelmesebben közeledett a
védtelen Floria felé, aki kendővel takart arccal a
legteljesebb mozdulatlanságban állt a palánk előtt.
Fegyelmezetten őrizte a szerepe szerint kötelező mosolyt
az ajka körül, amikor a penge hegye már-már elérte a
testére feszülő vékony ruhát. A nézőtér
rémült zsibongása fülbántó zajjá változott, Borden már
ugrott volna a színpadra, hogy egy utolsó reménytelen
mozdulattal félrelökje az áldozatot a gyilkos eszköz elől. Shaare fél
szemmel észlelte a Mester kétségbeesett mozdulatát, és nem
tudatosult benne, hogy érzékszervi csalódás vagy képzelgés
helyett a valóságot látja. Nem futotta erejéből a tények
helyes értelmezésére, azt képzelte, az idő tágul ki a
végtelenségig a számára, pedig a valóságban a gyilkos
szerszám útját szabályozta akaratával. Elméjéből szinte
fájdalmat okozva száguldott a parancs a színpad felé, és
közben ő is hitetlenül bámulta a jelenséget.
Engedelmességre kényszerítette a vasat, és hatalmas
erőfeszítéssel törekedett megóvni Floria életét. A penge
megadóan tejesítette a követelést, vánszorogva befejezte
röptét, azután tétován, lebegve megállt barátnője melle
előtt. Egy rövid pillanatig ott függött, majdnem hozzáért
a védtelen lányhoz, hegye szinte karcolta a testhez tapadó
fényes ruhát. Az egész közönség, a helyükről felugró
férfiak, nők és a gyerekek, akik rémületükben az anyjukba
kapaszkodtak, mind látták, a halál csak milliméterekre van
tőle. Mind a
tanúi lettek annak, amiről Shaare úgy hitte, a képzelete
játszik vele, a káprázat okozza azt, hogy titkos
hatalomnak engedelmeskedve a halálos dobás gonosz íve
megtörik. Az idő folyása felett valóban nem gyakorolhatott
hatalmat Shaare, de a késnek parancsolhatott, és a penge a
valóban megállt a levegőben, mintha azon gondolkodna,
megölje-e a lányt vagy sem. A tömeg is
felfogta, káprázat helyett a valóságot szemlélik. A kés,
amelyik szinte felnyársalni készült Floriát, a hegyét
lassan lefelé fordítja, bizonytalanul, irányát veszíti,
majd a földre hull, és a nyelével koppan a padlón. A látvány
megcáfolta a várható bizonyosságot és a fizika törvényeit.
A lány,
akire másodpercekkel korábban a biztos halál várt, lassan
leszedte a kötést a fejéről, és keveset sejtve a lezajlott
drámáról, a szokásos módon meghajolt a nézőtér felé. Később,
miután befejeződött a kivételesen szokatlanul hosszúra
nyúló ünneplés, tudatosult benne, kis híján véget ért az
élete. Összehúzták
a függönyt, és szedegették össze a kellékeket. Elfújták a
lámpákat, mindössze néhány gyertyát hagytak égve, hogy
lássanak, amikor elcsomagolják az eszközöket. – Mi
történt? – kérdezte Floria a reszkető Shaarétól. – A kendő
mögött hallottam, amikor felhördült a közönség. Nem tudtam
mire véljem a furcsa lármát – a padlón fekvő,
ártalmatlanná vált pengére mutatott. – Ez miért hever itt? Lehajolt,
felvette a kést. – Te csináltad –
érzett egy bizonytalan gondolatot az agyában Shaare. – Te mentetted meg.
Ugye? – Miből
gondolod? – makogta vacogó foggal Shaare. Kusza gondolatai
támadtak a megtörtént események után. Elméje önkéntelenül
igyekezett burokba zárni a közelmúlt szörnyű pillanatait.
Arra emlékezett felszínesen, hogy nagyon akarta, a kés ne
találja el a barátnőjét. Azután lassan visszatértek a
rettenetes képek. Megküzdött elméjének önkéntelen
próbálkozásával, nem engedte elillanni a lezajlott dráma
mozzanatait az emlékei közül. Újra látta az acélt lassan
repülni a végzet felé, majd a bágyadt vánszorgás után a
földre esni, és ezt lassan összekapcsolta a lelkében és
agyában követelt céllal. Rájött, hogy a két dolog: görcsös
szellemi erőfeszítése, valamint a kés ártalmatlanná válása
egy időben zajlott, és valószínűleg összetartozik. – Miből
képzeled? – dadogta még egyszer. Nem gondolt arra, hogy
fennhangon senki sem szólította meg. A csaknem bekövetkező
tragédia és saját görcsös erőfeszítése elvette a
tisztánlátását. – Egészen messze, a pódium mellett álltam.
A távolból hogyan tehettem bármit? – Te
állítottad meg a kést a levegőben? – kérdezte hangosan
valaki. – Hogyan
állíthattam volna meg innen a színpad mellől? – védekezett
még mindig erőtlenül. Megint az
agyában érezte az idegen gondolatát. Utoljára a tanítónő
unokája felől érkeztek hozzá ezen az úton tolakodó,
hangtalan mondatok – Látom a boszorkánygyűrűt az ujjadon. Egyszer
nekem is felhúzták a kezemre, lejött róla. – Shaare
végre ráébredt, kinek a szavai furakodnak az agyába. A
közelben ácsorgó Atlana irányából érkezett a néma
suttogás. – Mit akarsz tőlem?
– kérdezte hang nélkül, elkínzott tekintetét az
állatszelídítő felé fordítva. – Ne félj! – üzente
gondolatban Atlana. – Hallgatok arról, hogy
boszorkány vagy. – Nem! –
sikoltott magában rémülten a lány. – Olyan vagyok, mint
ti. – Majdnem elsírta magát kétségbeesésében. – Erre mi képtelenek
lennénk. Ezt csak egy boszorkány tudja megtenni. Atlana
közeledett felé, a tekintetében indulat helyett
szánakozást látott. – Ideje
ágyba mennünk! – mondta hangosan mindenkinek, aztán
belekarolt Shaaréba. – Megviselt téged a látvány – szólt
hozzá, mintha éppen most kezdené a beszélgetést. Shaare
magyarázkodni akart, de elhagyta az ereje. Kimerítette őt
a végzetes pillanatban kifejtett hihetetlen méretű
erőfeszítés, valamint a tudat, ami lassan előtte is
tökéletesen világossá vált – bármennyire tagadja,
másmilyen, mint a többiek. Arcát a
kezébe temetve csendesen pityergett. – Ne sírj
Shaare! – vigasztalta őt a némán lezajlott párbeszéd
tartalmának ismerete nélkül Floria. – Minden porcikám ép,
és minden csepp vérem megvan, látod? Élek és semmi bajom.
– Nagyon
megrémült, amikor az esti mutatvány előtt észrevette Tomek
részegségét – válaszolt helyette az állatszelídítőnő. –
Azt hiszem, jobb lenne, ha ma velem aludna a barátnőd. Shaare
engedte, hogy Atlana magával vonszolja a sátra felé. A
cirkuszosok csóválták a fejüket, és mentek a dolguk után.
Jobbnak látták, ha következtetés nélkül hagyják a furcsa
eseményt. Látszólag elfeledkeztek a gyanúról, amit
mindannyian éreztek: valaki közülük más, mint ők.
|
|
Ötödik fejezet – Ármány –1– Langyos
őszi napfény simogatta a Déli Birodalom tengeri határain
elterülő Corsa alacsony hegyoldalában sárguló
szőlőleveleit. Merlana a présház előtt tüsténkedett. A
téglából épített kerti tűzhelyen kavargatta a pörköltet,
amit majd a szüret résztvevői között szétoszt ebédre. A férfiak a
prést tekerték a pincelejárat előtt, a gyerekek meg a
rokonságból néhányan kisebb sajtárakba gyűjtötték a
fürtöket, és amikor tele lett az edény, hívták a két
öreget, az asszony apját meg apósát, akik puttonnyal a
hátukon járkáltak a sorok között, gyűjtötték a bornak
valót a szorgos kezű szüretelőktől. Szépnek
ígérkezett az idei termés. Az eső és a napfény éppen a
megfelelő mennyiségben érkezett, és mindig akkor, amikor a
növény kívánta. Az aranyló szőlőszemek duzzadtak a cukros
létől, és a vén, már régóta halott vulkán oldalán most is
ízletes, erős ital érik majd a hordókban. Jonna, aki
egy ideje náluk dolgozott, a cefrét lapátolta külön
hordókba a prés közelében, ahol gyűjteni szokták. Az idén
a pálinka is sokat hoz majd a kasszába. Merlana
kedvtelve nézte a vállas, izmos férfit, aki csupán egy
ujjatlan trikóval takarta a felsőtestét, és bátran
mutogatta szemrevaló alakját a nőknek. Ebből a szempontból
jelenleg egyedül ő jöhetett számításba az egész
társaságban. A többi asszony a nála jóval idősebb
korosztályhoz tartozott, a fiatalok pedig még éretlennek
számítottak. A legidősebb lány, Norma is éppen elérte azt
a kort, amikor jobban teszi, ha óvja őt a tolakodó
férfinép elől. Télen lesz tizenöt éves, és Merlana
berzenkedett a gondolattól, hogy valamelyik környékbeli
gazda fiához házasodjék be. Városi fiút szánt a lányának,
és közülük is a legfinomabb úri körökből valót. – Gyere ide
Norma! – intett a lányának, mert azt vette észre,
túlságosan sokat sündörög körülötte a szomszédból való
Frank, aki jóvágásúnak látszott ugyan, mégsem tartotta a
lányához megfelelő kérőnek. Úgy tervezte a jövőt, ne akkor
kelljen lebeszélnie őt egy házasságról, amikor tolongnak
körülötte a kérők. Merlana mindent úgy intézett, hogy a
vágyairól sosem értesült az, akitől elvárta óhaja
teljesítését, csupán valamiért mindig éppen úgy alakultak
a dolgok, ahogyan ő sugallta. Lenézte azokat az
asszonyokat, akik veszekedéssel vagy erőszakkal
valósították meg az elképzeléseiket. – Minek az a sok
harag, amikor szépszerével is elérhetem a céljaimat? –
kérdezte ilyenkor magától, és eszerint élt. Most Jonna
izmos karjai közé vágyakozott. Gyötörte a kíváncsiság,
vajon tud-e még hatni bármelyik férfira úgy, mint lány
vagy fiatalasszony korában sikerült. – Kavargasd
az ételt – szólt a lányának – segítek eltakarítani a
cefrét. A kemény
munkától verejtékező férfiak már emelkedett hangulatban
dolgoztak. Találtak a tavalyi borból bőségesen a pincében,
nemcsak az eladásra szánt hordókban meríthették meg a lopó
végét, hanem azokban is, amelyeket maguknak meg a család
barátainak tartogattak. Munka közben harsány, a női
füleknek kevéssé tetsző tréfák követték egymást. Amikor a
ház asszonya a közelükbe ért, az emberek
kénytelen-kelletlen visszafogták magukat az adomázásban,
viccelődésben. – Kész már
az ebéd? – érdeklődött a férje. – Készen
vagytok már a szürettel? – feleselt Merlana. – Hiszen
csak most kezdtük! – vágta rá Turlon. – Miért lennénk
készen? – Egész
álló héten ezt csináljátok – panaszkodott az asszony, és
megragadott egy gazdátlan lapátot. Beállt Jonna
mellé, dobálta a cefrét a hordóba. – A te
vidékeden nincs ilyen jó bor. Ugye? – kérdezte a férfit. – Ez a bor
csak a ti dombjaitok oldalában terem meg itt a jó öreg
Corsán. Könnyű a dolgotok, amikor eladjátok. – Könnyű
bizony – helyeselt Merlana. – Nem hordjuk vásárokra, ide
zarándokolnak érte a vevőink személyesen. A király is a mi
borunkat issza. Jonna arca
elkomorult az uralkodó említésétől. – Az ő
borába keverjetek hashajtót – morogta. Merlana
megcsóválta a fejét. – Dehogy
teszem én azt akárki italával – ellenkezett. – Mi a bajod
vele? – Az, hogy
ő az uralkodó. Merlana igyekezett titkolni, mennyire meglepődött. – Ki más
uralkodna, hiszen ő a király? Jonna
válasz nélkül, egykedvűen lapátolta a prés alól kidobált
szőlő maradványokat. Merlana
gondolataiba befészkelte magát a kérdés, mi kifogása van a
férfinak a király ellen. Az ő életükhöz nagyon megfeleltek
az uralkodó intézkedései. Több mint félezer éve ő a
király, és ez így van rendjén. A munka
igénybe vette a figyelmüket, este folytatták a megkezdett
beszélgetést. Megint az asszony vetette fel a szőlő
mennyiségére és minőségére vonatkozó gondolatot. – Jó a
termés – állapította meg az asztalnál. – Jó bizony
– hagyta jóvá nehezen forgó nyelvvel az ura. – Szép
haszon lesz rajta, ha rendesen kiforr a bor – kapcsolódott
be a társalgásba Jonna. – Lehetne
szebb az a haszon! – akadékoskodott az asszony. – Mi a
bajod már megint? – méltatlankodott a férj. – Ugyanúgy
nyafogsz, mint tavaly, pedig az idén negyedével több
termett, mint akkor. Mi lenne, ha egyszer végre elégedett
lennél valamivel? Merlana
összeszorította a száját, duzzogott. – Mi van
asszony? – kötekedett Turlon. – Megsértődtél? Nehezedre
esne, ha nem rontanád a kedvünket? – Jól van
te pipogya! – szólta le a férjét Merlana. – Elégedj meg
mindig mindennel, aztán amikor kihazásítod a gyerekeidet,
majd veszünk fel hitelt a hozományra, amit a kelengyéjük
mellé adunk. Turlon
valószínűleg erélyesebben csitította volna a feleségét, ha
kevésbé nehezíti a nyelvét a hordókból kilopott tavalyi
nedű. Az italtól izgágán makacskodva, de kissé rendezetlen
mondatokban folytatta a szópárbajt. – Legalább
az idei szüreten ne nyafognál, amikor jobb termést
takarítunk be, mint bármelyik évben az eltelt tíz
esztendőben! – Szemlátomást megviselte ez a hosszú
monológ, jobban járt volna, ha rálegyint a felesége
véleményére, ahogyan máskor szokta: asszonybeszéd. – Sokkal
többet kapnátok ezért a jó borért az Északi Birodalomban,
ha ott adnátok el – szólt közbe Jonna. – Erről
beszélek! – vágta rá az asszony. – Eszedet
vesztetted – mordult rá a férje. – Keljek át a havasokon a
kedvedért? –
Béreljetek hajót – tanácsolta Jonna. Az asszony
legyintett. – Te is részeg vagy! A szárazföld legközelebbi
részére eljutni egyszerű dolog, azt kis bárkákkal
megtehetjük. Északra felhajózni sokkal körülményesebb
kirándulás. A hajósok ellopnák a borunkat, aztán
kiraknának minket valami lakatlan partszakaszon, és ott
vesznénk. Szembefordult
Jonnával,
szinte csak hozzá szólt. – Te éltél a király udvarában.
Tényleg van repülőszerkezete? – Honnan
tudod, hogy ott éltem? – terelte másra a szót Jonna az
egyenes válasz helyett. – Látszik
rajtad. Elárul a beszéded, a viselkedésed, minden
mozdulatod. – Jó a
szemed – nyugodott bele Jonna –, és jól tudod. Vannak
repülőgépei őfelségének – Öszeszorított ajkakkal fejezte
be a szavait, mintha gyűlöletét palástolná. Átlátszóra
sikeredett a palást. – Azok
közül kellene kibérelni egyet, az átrepíthetne a Nagy
Sivatag felett. Pár óra alatt ott lehetnénk, kiraknánk a
borunkat, bezsebelnénk az árát, és másnapra már jönnénk
hazafelé – csapott le az ötletre Merlana. – Te vagy
részeg, asszony! – dühöngött a férje. – A királyi repülők
szállítsák a borunkat? Még nem is láttad azokat a
masinákat. – Jonna felé fordult. – Te legalább láttál már
egyet közülük? A férfi
mogorva lett, hallgatagon a markába szorította
bádogpoharát, és elvonult a hálóhelye felé. – 2 – Jonnának
kerülte a szemét az álom, keveset ivott ahhoz, hogy
elnyomná nyugtalan, elégedetlen és rebellis gondolatait.
Azon töprengett, miképpen köthetné a helybeliek véleményét
a saját elgondolásaihoz. Egyelőre bizonytalankodott,
hogyan hozza szóba a saját terveit, és egyáltalán
említsen-e bármit belőlük az egyszerű földművesek előtt. Egészen más
elképzeléseket dédelgetett, mint amihez a parasztok a
saját egyszerű nézőpontjukból hozzászólhatnának. A nyár
derekán elhagyta az udvart, mert eldöntötte, elindul az
elképzelt úton, és másfelé tereli a történelem menetét a
birodalomban, mint amerre addig haladt. Eddig csak az
elgondolt kezdőlépések helyszínét találta meg itt Corsán.
Még tartózkodott az olyan cselekedetektől, amelyek után
nincs többé módja visszafordulni. A szigeten töltött hetek
után, mostanra látni vélte az útjelző köveket, amerre
elindulhat tervei megvalósítása felé. – Véget
vetek ennek a bizonytalanságnak – döntötte el magában.
Egyelőre még zavarta a lehetőség, hogy a jövő sorsdöntő
kérdéseit megossza a műveletlen parasztokkal, vitatkozzék
velük, de tudta, ezt sem kerülheti meg. Szüksége van a
támogató tömegekre. A következő
lépéseken törte a fejét, de nyikkant az ajtó, halkan,
ahogyan a ferde utakon sántikálók szokták kinyitni. Puha
léptek hallatszottak, majd könnyűt nyöszörgött az ágy,
amikor Merlana melléfeküdt. Számított a
látogatására. Egész nap figyelte az asszonyt, aki
bőségesen töltögette az italt a férje poharába. Az ember
estére teljesen elázott, és Jonna tudta, miért itatja
Turlont a felesége. Az éjszakai
látogatás legkevésbé sem kuszálta össze a terveit. Az
északi lány és az érett asszony valószínűleg sosem
találkoznak egymással azután sem, ha megvalósul a nagy
terv. Igazán felesleges aggódnia amiatt, hogy az utak
keresztezik egymást. Az a lényeg, hogy az úton sose járjon
egy időben a két nő, és ez mindössze szervezési kérdés,
aminek a megoldása semmiség a birodalom jövőjének
megváltoztatásához képest. Reggel
ugyanúgy nem látszottak kettőjükön az éjszakai történések,
mint bármely más napon. Ha valaki figyeli őket, csak
annyit lát, megint rájuk köszöntött egy átlagos, csendes
hajnal. A láthatatlan szál, amelyik az éj sötétjében
összefonódott, azonban erősebb kötéssé vált annál, hogy
egyetlen alkalom után elszakadjon. Oktalanág erővel
széttépni, hiszen ezt a szálat kettőjükön kívül senki sem
látta. Az előző
estén megpendített gondolatokhoz, csupán két nap múlva
tértek vissza, amikor népes vendégsereg nélkül ültek az
asztal körül a nagy parasztházban. A hegyen véget ért a
munka, más teendők, a betakarítás egyéb tennivalói vártak
rájuk. Vacsoráztak.
A
napi fáradozás mindig a közös étkezéssel ért véget. – Válasz
nélkül hagytad múltkor a kérdésemet – feszegette tovább a
félbehagyott beszélgetést Merlana. – Hallgattál arról,
láttál-e a királyi repülőgépek közül valaha egyet is. – Láttam –
felelte kelletlenül Jonna. – Nemcsak láttam, vezettem is. Most ült ki
a meglepetés az asztal körül ülők arcára. Jonna
ezúttal elébe ment a kérdéseknek, maga kezdett
beszámolóba. – A király
kenyerét ettem egészen addig, amíg a nyáron befogadtatok
az otthonotokba. Megtanultam a gépeit használni, vezettem
a repülőjét, és sokat ismerek az ottani tudományok közül. – Akkor te
tényleg felhőlovag vagy! – szólt közbe tiszteletlenül
Norma. – Hallgass!
– mordult rá az apja. Jonna
fütyült rá, hogy a lány engedély nélkül beszélt bele a
felnőttek eszmecseréjébe. Egyébként is majdnem felnőttnek
számított a gyerekkort lassan elhagyó fiatal. – Igazad
van – ismerte el. – Felhőlovagnak neveztek a királyi
udvarban, én azonban ezt szeretném elfelejteni. – Mi a
bajod azzal, hogy a kiváltságosok közé tartozol? –
kérdezte Turlon. – A
kiváltságok. Szerintem a rangom nem valódi különbségen
alapul, ezt csupán bemagyarázzák nekünk. Ugyanúgy
kételkedem ebben, mint ahogy abban is, hogy a király az
egyetlen ember, aki a népet vezethetné. Merlanán
látszott, ez alig érdekli őt. Szemlátomást untatta a
politika, ezért nem erőlteti tovább a dolgot. Jonna tudta,
hogy a gyakorlati kérdések úgyis a megfelelő irányba
terelik majd az eseményeket, amikor annak elérkezik az
ideje. – Ha lenne
egy repülőnk, akkor eladhatnánk a terményeinket az Északi
Birodalomban – ábrándozott az asszony. – Igazam van? – Azért
fantáziálsz erről állandóan, mert régen jártál a
szülőföldeden – korholta a férje. – Pedig jól
látja a feleséged a lényeget – igazította helyre Turlon
gondolatait Jonna. – Pontosan erről beszéltem, amikor a
király módszereit helytelenítettem. Jobban használhatná az
eszközeit a nép üdvére. –
Szerezzünk meg egy repülőgépet! – vetette közbe Karol, a
legnagyobb fiúgyerek. A lelkesedéstől elragadtatva
beszélt, és alighanem úgy gondolta, ha az előbb Norma
megúszhatta neveletlen közbeszólását dorgálás nélkül,
akkor ő is megszólalhat kéretlenül. – Jó az
ötlet, sajnos a kivitelezése lehetetlen. – Jonna óvatosan,
keveset kortyolva beleivott a borába – vagy majdnem
lehetetlen – egészítette ki az elhangzottakat. – Mi benne
a lehetetlen? – kérdezte megint Karol. –
Fogalmatok sincs az egészről, csak képzelődtök – felelte.
– A királyt szolgálóknak olyan fegyvereik vannak, amit el
sem tudtok képzelni. Lehetetlen íjjakkal, késekkel és
kaszákkal megszerezni egy járművet, ami még az Aranykorban
készült, és a mi eszközeinkhez mérten félelmetes erők
szolgálják a vezetőjét. A vitorlás hajó megszerzése is
csaknem lehetetlen, hát még mennyire valószínűtlen ötlet a
repülőgépre áhítozni. A hajó kapitányának kabinjában az
Aranykorbál örökölt villámkardok vannak, és alkalomadtán
egy nagy sugárvető ágyút is előhozhat onnan a parancsnok.
Azt tudjátok-e, hogy az elektromos sokkoló, amit
villámkardnak nevez a köznyelv jóval veszélyesebb és
hatékonyabb eszköz az egyszerű acélkardnál, a sugárvetőről
nem is szólva. Azzal rommá lőheti a kikötőt, és nincs
ellene védekezés. – Nem
akarásnak nyögés a vége – nyögte ki lassan, gondosan az
értéktelen közhelyet Turlon. – A hajót és a repülőt
emberek irányítják. Te biztosan tudod, közülük való vagy! – Éppen
azért mondom, hogy esélytelen a vállalkozás! Elfoglalni
egy repülőgépet! Turlon
megmakacsolta magát. –
Mindenkinek vannak gyenge pillanatai, és olyankor a
legfélelmetesebb harci eszköz is értéktelen ócskavassá
válik a kézben. A pénz mindenkire egyformán hat. Jonna
bólintott egyet, és magában elkönyvelte, bekapták a horgot
a helybéliek. – Ez
valószínűleg igaz, csakhogy a pénz mennyisége általában
lényeges. Az egész faluban nincs annyi ezüst, amennyivel
megszédíthetnél egy felhőlovagot. – Sok
pénznél mindig jobb a több – felelte Merlana. – Mondhatok
neked mást is. A pénztől néha jobb hajtóerő a szerelem.
Egy csábító külsejű nő játszva elérhet olyan dolgokat, ami
pénzzel teljesületlen vágyálom marad. – Már
megbocsáss! – vetett ellen Jonna. – Igazán nem szívesen
becsülöm alá a vidéken élő asszonyok, lányok szépségét,
vonzóerejét, a felhőlovagok azonban többnyire más körből
választanak maguknak párt. Az asszony
megvető pillantást vetett felé. – Egy
felhőlovag nem is ereszkedne le az ágyainkhoz. Jonna
csapdába került. A Merlanával eltöltött éjszakák után hiba
volt ezt mondania. – Nem arra
gondoltam, hogy az itteni nők méltatlanok egy felhőlovag
érintésére. Arra céloztam, hogy a karrierjét nem áldozza
fel miattuk – Tekintetét körbehordozta a társaság felett.
Nem szándékozott erről a kérdésről sokat fecsegni. Kínos
következményekkel járna, ha a férj kiérezné a személyes
hangot a vitából, ezenkívül a célja továbbra sem egyezett
mindenben a parasztokéval. Úgy vélte, elérkezett az ideje
annak, hogy óvatosan elővegye a tervet, az igazit, a
sajátját. – Azt
hiszem, késeknél, meg íjjaknál komolyabb fegyverekre is
szert tehetnénk, és akkor már mindjárt megnőnének az
esélyeink arra, hogy a magunk kedvére igazítsuk egy kicsit
a lehetőségeket. – Mégis,
hogyan? – néztek rá többen. – Tudjátok,
hogy évente kétszer felhajózik Regulia felé a király
háromárbocosa. Nincs tele katonákkal a hajó, és a
fedélzeten őrzött villámkardok a kezünkben komoly támadó
eszközt jelenthetnek a későbbiekben, ha rászánjuk magunkat
arra, hogy adandó alkalommal birtokba vegyünk egy
repülőgépet. Karol
fellelkesült, és ismét közbe szólt. – Ha
váratlanul meglepjük a háromárbocost, elfoglalhatjuk,
megszerezhetjük a fegyvereket, és máris megnőnek az
esélyeink, amikor megtámadjuk valamelyik fegyverraktárt
vagy a helytartósági laktanyát. Az onnan zsákmányolt
fegyverekkel könnyebben megszerezhetünk egy repülőgépet,
mintha puszta kézzel kezdenénk hozzá. Jonna
ahelyett, hogy összeszidná Karolt a kéretlen
megszólalásért, lemondott a fiataloknak járó korholásról,
inkább tovább elemezte a kérdést. Látszólag vitatta a fú
állításait, magában elégedetten vette tudomásul, jó úton
halad tervei megvalósulása felé. – Amit
ajánlasz, nagy kockázattal jár. A két birodalom ezeréves
fennállása óta még sohasem tört ki lázadás a király ellen,
és nehéz kiszámítani, milyen lesz a nép válasza a
rendkívüli eseményre. Jonna
szükségszerűen mondott ellent az ötletnek. Hagyta, hadd
éledjenek gondolatai másnak is. Arra persze ügyelt, az
elképzelések arrafelé mutassanak, ahol ő is megtalálhatja
a hasznát. – Azt
mindenki megérti, hogy a hasznunkra válhat, ha a
kereskedésbe bevonjuk az Aranykorból ránk maradt gépeket –
érvelt Merlana. – Az Aranykor eszközeit nem a király
örökölte, hanem az egész nép. Mind a hatvanmillió ember,
aki a földön él, meg az összes leszármazott, aki ezután
születik meg. Közösen kellene döntenünk arról, mire
használjuk. Jonna
csendben bólogatott, a beszélgetéssel ismét közelebb
került a célhoz, ami felé törekedett. Lassan beérett a
terv, amelyet már régóta dédelget magában, és sikeresen
intézte úgy, hogy más találja meg a vezérfonalat. – Mikor jön
erre a hajó? – játszotta a tájékozatlant. Tudta, még sok
munka vár rá, amíg a szigetlakók maradéktalanul a magukévá
teszik az elképzeléseit. Ugyanúgy szervezte a dolgait,
mint Merlana szokta. Kedvelte, ha anélkül engedelmeskednek
a vágyainak a kiszemeltek, hogy tudnának róla, az ő céljai
valósulnak meg. – Még
tíz-tizenkét napunk van addig – számolt utána Karol. Jonna
elhatározta, másnap üzenetet küld a fővárosba. Azzal a
nyugodt tudattal hunyta végre álomra a szemét, hogy
elindította a világot a változás felé. Mostantól úgy
fejlődik a birodalom, ahogy azt ő szeretné. – 3 – Jó szél
vitte a nagy hajót észak felé. Fulla kapitány arra
számított, másnap elérik Corsát, a tüzes borok szigetét,
az utána következő napon nekivágnak a kontinens nyugati
partja felé vezető útnak, és átkelnek a két földrész
közötti szoroson. A Tengeri Kapu után felhajóznak egészen
az Északi Birodalom nagy kikötővárosáig, Hambráig, ahol az
egész rakományt átpakolják folyami bárkákra, és azokon
viszik az árut Medvevárosba, az Északi Birodalom
központjába. A kapitánynak a Hambráig tartó úttal kellett
foglalkoznia, az is éppen elég nagy felelősséget rótt rá
és a legénységre. Hambrában aztán új rakományt vesz fel,
és azt hozza majd le Romokba. Egyelőre a
nagyobb távolság, a hosszabb út bizonyult a rövidebbnek és
járhatóbbnak a két birodalom között. A hatalmas hegyeken,
és a Nagy Sivatagon csupán a kalandorok merészkedtek át,
az áruszállítást lehetetlen megszervezni a kietlen vidéken
keresztül. A kapitány
a fedélzet fölé magasodó parancsnoki hídon állt, a
kormányost nézte, aki egykedvűen tartotta a kezét a
hatalmas kormánykeréken. Az utasításai nélkül is könnyedén
haladtak előre, a szél nem csapkodott össze-vissza,
egyenesen vitte a hajót a cél felé. Dagadtak a vitorlák,
és a csendes hullámzás sem zavarta az utazást. A
legnagyobb kabin ajtaja kinyílt, Rolfa, a hambrai
kormányzó és a lánya jelentek meg a fedélzeten. – Jó
szelünk, van? – érdeklődött a kormányzó. –
Kifogástalan – felelte Fulla kapitány. – Mikor
érjük el Corsát? – érdeklődött a tizenhat éves Mimo,
akinek a szépsége mindenkit elbűvölt. A legénység szinte
varázsütésre kapta felé a tekintetét, amikor megjelent a
fedélzeten. Hosszú haja lobogott a vitorlákat dagasztó
szélben, fehér pulóvere vakítóan ragyogott az őszi
napfényben, és a kapitánynak megrovó tekintettel kellett
körbehordoznia pillantását a legényei között, hogy
tolakodó viselkedésüknek útját szegje. – Ha
nyugatra nézel, már láthatod a partot – mutatott a távoli
földsáv felé. – Még messze leszünk az estétől, amikor
kikötünk Corsacastellónál. – Az
nagyszerű! – lelkesedett Mimo. – Kiszállhatok egy rövid
sétára? – Semmi
akadálya kisasszony – felelte a kapitány. – Rendkívül
barátságos népek élnek a szigeten, és mindig tisztelettel
fogadják a magas rangú látogatókat. – Mennyit
veszteglünk Corsán? – kérdezősködött tovább a kormányzó. –
Szeretném, ha még a komolyabb hidegek beállta előtt
elérhetnénk Hambrát. –
Kicseréljük a postazsákokat, és megyünk tovább. Holnap
reggel a dagállyal kifutunk, és irány a Tengeri Kapu. – Remélem,
hogy a Gibrai Szoros túloldalán megkímélnek minket a
komoly viharok – bizakodott Rolfa. – Én is azt
remélem – erősítette meg reményeiben a kapitány. – Még
nincs itt az ideje az őszvégi időjárásnak. Az
egyenletesen zúgó szélben gyorsan közeledtek a nagy sziget
partjai felé. A kapitány örült a csendes időnek, nem
vágyott rá, hogy próbára tegye az alaposan megterhelt
járművet egy durva viharban. – 4 – A
rakodótérben alaposan lepányvázva, sok nehéz gép utazott
Regulia fővárosa felé, cserében a sok ásványért meg más
árucikkért, amit a teherhajók hoztak délre rendszeres
fordulóik alkalmával. A gépekkel
mérnökök is utaztak, ők építik fel az Északi Birodalomban
azt a gyárat, amelyik új ipari forradalmat indíthat el a
Földön. Közülük néhányan, a hosszú utazás kezdetén
végeláthatatlan kártyacsatákba kezdtek, amikor horgonyt
szedtek a Romokhoz közeli kikötőben. Láthatóan módfelett
ragaszkodtak a kártyaasztalhoz. Aki feleséget hozott
magával, annak az asszony a válla felett kibicelt,
drukkolt férjének a garasos alapon játszott partikhoz. Az
egyikük éppen most tért haza a szülőföldjére, ahonnan
évtizede elhozták Romokba tanulni. Ő a kivételek egyike,
ott élhet felnőtt korában, ahol gyerekeskedett. Azok, akik
délről származtak, várhatóan örökre elszakadnak a
szülőföldjükről. Amikor
dörömbölve, csikorogva rátolták a kikötőhidat a hajóra, a
legtöbben úgy gondolták, feleslegesen szakítanák félbe a
játékot. – Érdekel
valakit rajtam kívül Corsa? – kérdezte Nanni, az egyetlen
nő a mérnökök között. – Megnézném a várost, mielőtt itt
hagyjuk Itliát. – Félsz a
parton egyedül? – kérdezte valaki a kártyázók közül. Nanni a
vállát vonogatta. – Mitől
félnék? Annyi az egyetlen bajom a parttal, hogy egyedül
unalmas a csavargás. –
Elkísérlek, ha gondolod – ajánlkozott Rog, az egyik azok
közül, aki a kártyaasztaltól távolabb töltötte az idejét.
– Szívjunk magunkba még egy kis napfényt, mielőtt a zord
hideg megtanít minket vacogni! – Nyár
arrafelé is lesz – bizakodott az egyik asszony a férje
mellől. – Persze,
ha szerencsénk van, néha még a nap is kisüt – ijesztgette
az egyik fiú. – Ostobaság
– morogta Ben, aki északon született. – Meleg nyarak
járnak arrafelé, bár az igaz, hogy a tél nagyon zimankós. – Menjetek,
napozzatok! – küldte őket Kobak, aki éppen soros lett az
osztásban. – Mi addig tartjuk a frontot. – Valóban
nehéz harcot vívtok a jövőért! – biccentett gúnyosan Nanni
a kártyaasztal irányába – Rengeteg gondot hozott nektek az
utazás itt a hajón! – visszafordult a kabinajtóból, és a
csípős megjegyzés után kilépett a bágyadt őszi napsütésbe. – 5 – A parton
nagy tömeg tolongott. Mindig érdeklődést váltott ki a
helybéliekből a királyi hajó érkezése. A teherjáratok csak
időnként ejtik útba a szigetet, és azok kevésbé
látványosak, mint a király háromárbocosa. A kopasz
fedélzet az alacsony parancsnoki híddal sokkal kevésbé
romantikus látvány, mint a személyszállításra is
használható hajó, amellyel körül járhatnák akár az egész
földet, noha nincs értelme az utazásnak. Mindenki
tisztában van azzal, a többi földrész lakatlan, nincs ott
semmi, ami miatt odatelepüljenek. Hely van elég az öreg
kontinensen, a föld is eltartja a rajta élőket. A kapitány
előzékenyen félrehúzódott a partra igyekvők útjából, és a
postazsákok cipelésével elfoglalt matrózok meg helybéliek
forgatagát figyelte. Kicsit nagynak találta a népes
csapatot, amelyik a három zsákot a fedélzetre hozta. A
kormányzó, aki nézelődni induló lányát a hajókorlátig
kísérte, visszaérkezett a kapitány mögé, és vele együtt
mustrálgatta a corsaiak népes csoportját, amint a postával
ügyködnek, forgolódnak, kérdezgetik hová tegyék a
csomagokat. – Úgy
tehetetlenkedtek azokkal a zsákokkal, mintha először
járnátok a hajón – mordult rájuk a kapitány, de abba
kellett hagynia az ügyetlenkedő legények dorgálását, mert
a parton zűrzavar támadt. – Mi
történik ott? – kiáltott fel haragosan, amikor látta, hogy
a partra lépő vendégeket egy erőszakosnak látszó társaság
veszi körül, akik láthatóan molesztálni készülnek a
közéjük érkező utasokat. A
vendégeket készületlenül érte a harcias fogadtatás,
meglepve bámultak a helybéliekre, akik hirtelen előkapott
alkalmi fegyverekkel hadonásztak körülöttük. Kések
villantak, egy-két kard is előkerült, hátrébb pedig
vadászíjjal felfegyverzett legények nyújtogatták a
nyakukat. – Mi van
ott? – ismételte meg a kapitány a kérdést. Az egyik
zsákot cipelő ember ledobta terhét a hajó padlójára,
felegyenesedett, és a ruhája takarásából elővarázsolt
kardjához kapott. Nem húzta ki a vasat a hüvelyből, csak
őrizte a védőkosár mögé bújtatott markolatot. – Ugyanaz,
ami itt. – Az érthetőség kedvéért megmozdította a vasat a
tokjában. – A
kapitány vagyok! – rivallt rá dühösen a tengerész. – Tedd
hozzá a megszólításhoz a rangomat, különben a matrózaim
tanítanak tiszteletre! Két markos
legény már ugrott nyomatékosítani a parancsnok igényét, a
zsákokat kísérő, hozzájuk hasonlóan dagadó izmú férfiak
elállták az utat. – Mi a
Robakot keresel itt Jonna? – fordult a kardot markolászó
férfi felé a kormányzó. Felismerte a csapat vezetőjében a
renegát felhőlovagot. – Útonálló lett belőled, miután
elhagytad az udvart? – Te pedig
úgy káromkodsz, mint egy matróz – állapította meg Jonna a
kormányzó indulatos kitörését hallva. – Ne
csodálkozz azon, ha káromkodásra fakadok, amikor
fegyverrel fenyegetsz! – Ki ez az
ember? – kérdezett közbe a kapitány. – A király
egyik tudósa és bizalmasa – felelte a kormányzó. – Volt! – tette
hozzá nyomatékkal. – Addig, amíg hűtlenné nem lett a
fogadalmához meg az uralkodóhoz. – Én a
népemhez vagyok hűséges! – vágott vissza Jonna, kezét
mindvégig a kardján nyugtatva. – Nem bántunk senkit, és
kínos következmények nélkül érhet véget a látogatásunk, ha
átadjátok a hajón lévő fegyvereket – folytatta. – Arról ne
ábrándozz! – kiáltotta a kapitány. – Martalócokkal nem
tárgyalok, és hiába követelőzöl, nem kaptok semmit. – Úgy
nevezel, ahogy tetszik, de azt ajánlom, add át a
fegyvereket! A barátaim nagyon elszántak, és ritkán
hallgatnak a szavamra. – Ezt úgy
mondod, mintha nem te lennél, aki bujtogattad őket –
nézett rá lekezelően a kormányzó. – Milyen fegyverekre
vágysz, és mire készülsz velük, miután megkaparintottad
őket? –
Tudhatnád, hogy tisztában vagyok vele, milyen fegyvereket
őriztek a hajón. – A
kardomat kívánod? – dühöngött a kapitány, aki a felhőlovag
ismereteiről hézagosan tájékozódott addig. – Mi hasznod
lenne belőle? Miután kiraboltál, visszafordulok a
fővárosba, és onnan büntetőexpedíciót küldenek ide a
szigetre. Eddig háborítatlanul és boldogan éltek az
itteniek, ezután kemény büntetésre számíthatnak azok, akik
részt vállaltak a támadásból. – Jó, hogy
figyelmeztetsz erre az eshetőségre – felelte Jonna. –
Gondoskodunk róla, ne követhessetek ostobaságot. – Mire
célzol ezzel? – aggodalmaskodott a kormányzó. – Csigavér!
– intette Jonna, aki még mindig a kardja markolatán
tartotta a kezét. – Először a fegyvereket, utána a
továbbiakról. – Itt a
kardom – ajánlotta a kapitány. – Viheted, aztán engedj
utunkra! – Szeretnéd
olcsón megúszni? – nevette el magát Jonna. – A
kormányzótól már tudhatod, ki vagyok, előttem ne
próbálkozz a titkolózással! Tudom, miféle fegyverek vannak
a kabinod lezárt szekrényében! Nekem az a fél tucat
villámkard kell, ami a falon függ, meg a nagy sugárvető
ágyú. – Ha a
király udvarában szolgáltál, akkor tudhatnád, hogy azokat
nem adhatom át csak a saját parancsnokomnak, aki az
uralkodót képviseli. A támadók,
akik eddig szótlanul ácsorogtak, a korábbinál harciasabb
pózba helyezkedtek. Jonna szemlátomást nem fáradozott
azzal, hogy csendesítse az indulatukat. –
Említettem, hogy ritkán hallgatnak rám a barátaim –
figyelmeztette a kapitányt. – A parton lévőknek még
annyira sem vagyok a felettesük, mint azoknak, akik velem
jöttek a fedélzetre. –
Összecsapást provokálsz? – kérdezte a kormányzó. – Szó sincs
róla! Nekünk csupán a fegyverek kellenek, azzal
megelégszünk. –
Megmondtam, nem adhatom oda – szólt közbe a kapitány. – Fütyülök
az engedélyedre! – fölényeskedett az egyik betolakodó. –
Jonna elmondta, merre van a kapitányi kajüt. Mi gátolhat
meg bennünket abban, hogy odamenjünk, és elvegyük azt,
amire szükségünk van? – Hé,
emberek! – szólította a kapitány a hátrébb szorult
matrózokat, akik azonnal megindultak a támadók felé. Jonna
kirántotta a kardját, és vívóállást vett fel. – Puszta
kézzel a kardom ellen? – kérdezte kihívóan, miközben a
matrózok tovább nyomultak előre. Mindenki tudta, hiába van
nála a szablya, attól még legyűrhetik őt a számbeli
fölényben lévő matrózok. A parton
álló csoport vezetője figyelte a hajón zajló eseményeket,
és elérkezettnek látta a pillanatot a beavatkozásra. – A
foglyokkal mi legyen? – kiáltott a hajó felé. A rámpán
álldogálók vitathatatlanul nagyobb erőt képviseltek a
közéjük tévedt látogatóknál. Így kiegyenlítődött a hajóra
lépők számbeli gyengesége. – Sok baj
keletkezne abból, ha rám rontatnának a matrózok –
figyelmeztette a parancsnokot Jonna, közben a kormányzó
felé is megvillantotta a pengét. – A lányod nincs túl nagy
biztonságban a szárazföldön. – Vissza! –
rivallt a kapitány a tengerészekre, miután felmérte a
kikötőben uralkodó erőviszonyokat. A kormányzó
nyugtalanul figyelte a rakparton csoportosulókat, vajon
bántották-e már a lányát. –
Lázadásért életed végéig bányában töltöd az időt – mondta
halkan, suttogva Jonnának. – Ahhoz el
kell fogni engem. Nehéz lesz, amikor fegyver van a
kezünkben, és védekezhetünk. Nem érdemes próbálkozni. – Azt
hiszed tán, zsarolással kicsikarhatod tőlem a fegyverszoba
kulcsát? – kérdezte meggyötört hangon a kapitány. A válaszul
kapott makacs hallgatás egyértelmű szándékot tükrözött a
hajó parancsnoka felé. – Nyilván rájöttél, azt nem tudom
meggátolni, hogy erőszakkal elvegyétek – szólt letörten. – Okos
beszéd – helyeselt Jonna. – Matrózok! – kiáltotta
hangosan, mint akinek joga van parancsokat osztogatni. –
Tünés a hajó tatjára! Mindenki
mozdulatlan maradt. – Nem
hallottátok a parancsot? – emelte fel a hangját a férfi. –
A kormányzó lányának élete nektek semmit sem jelent? – Menjetek
hátra! – utasította őket halkan a kormányzó. – Vállalom a
felelősséget azért, ami történik. A matrózok
morgolódtak, mégis elindultak a húsz méter távolságban
lévő tat irányába. – Menjetek
el a korlátig, és feküdjetek a padlóra! – adta ki az újabb
utasítást az egykori felhőlovag. A hajón lévő társai és a
parton álldogáló többi lázadó most hallotta először úgy
megszólalni őt, hogy hangjából a felhőlovagok
határozottsága és parancsoló ereje szólt. Az
ellenállás megtört. – Vegyétek
el a kardját! – intett a fejével a kapitány felé Jonna. – Egy vacak
kard lesz a hadizsákmány? – kérdezte az egyik fiatalabb
legény a szigetlakók közül, mire egy kemény pillantás
csendre intette őt. Az öreg
tengeri medve megszégyenülten tűrte, amikor egy
fegyvertelen civil lecsatolta a derekáról a kardot, amit
két évtizednél régebben a főparancsnoktól kapott. – Azt
hiszed, tényleg a kard miatt csináltuk az egészet? –
morogta Jonna a társa felé. – Azt szeretném elkerülni,
hogy amíg a fegyverszobában dolgunkat végezzük, belekössön
valakibe. Kihúzta a
hüvelyéből a pengét, és az egyik tapasztaltabbnak tűnő
legény markába nyomta. – Bemegyünk
a kajütbe a fegyverekért. Tarts szemmel mindenkit, és ha
bárki megmozdul, kaszabold le! Megértetted? –
Megértettem! – vágta rá katonásan a legény. Látszott
rajta, készületlenül érte a harcias kérés, mégis
visszatartó erőnek tűnt a kezében az éles szerszám. – 6 – Jonna nem
számított rá, hogy bárki meggondolatlanságra szánná el
magát. Az igazi fenyegetés a kardjától függetlenül állt
fenn, a parton elfogott civilek biztonsága a visszatartó
erő a tiltakozással szemben. Bízott benne, a rámpán
ácsorgó felzaklatott tömeg kiszámíthatatlan viselkedése
óvatosságra inti a kapitányt meg a kormányzót. Két
kísérőjével hamar visszatért a parancsnoki kajütből. Az
egyszerű fakeret, amely lezárva tartotta a hat
villámkardot meg a sugárvetőt, alig jelentett akadályt a
szekercét lóbáló legénynek, aki pillanatok alatt
lefeszítette a gyenge lakatot a káváról. Kifelé jövet a
kis fejszét már az övében hozta, a hátán átvetett szíjon
pedig büszkén cipelte a csillogó elektronágyút. A rövid
villámkardokat a másik legény hozta az ölében
felnyalábolva. Jonna még a kabinban eltette a kardját,
amely már alig jelentett veszélyt az elektronikus
sokkolókhoz képest. Azok közül kapott egyet a markába.
Mindjárt beélesítette, úgy jött ki vele a fedélzetre,
lövésre készen tartva. A fegyver harckészségéről a
markolaton villogó kis piros fény tanúskodott, és mindenki
tudta, hogy ebben az állapotban akár kábításra, de akár
emberölésre is használhatja a sugárfegyvert. A parton
álló lázadók hangos üdvrivalgásban törtek ki, amikor
meglátták a zsákmánnyal visszatérő embereket. –
Visszaadhatod a kapitánynak a kardját – utasította a
legényt, aki veszedelmesen suhogtatta az éles szerszámot a
megtörten álldogáló tengerész orra előtt. – Nem lehet
a miénk? – nézett sandán Jonnára. – Azt
mondtam add vissza! – rivallt rá, mire a legény
megrettent, visszatolta hüvelyébe a pengét, és átnyújtotta
a kapitánynak. – Küldjétek
fel a civileket – adta fel a harcot megtörten a kapitány. – Akit
lehet, visszaküldünk – felelte nemtörődöm hangon Jonna. – Ezt hogy
érted? – húzta ráncosra a homlokát a kormányzó. – Abban
állapodtunk meg, hogy addig maradnak a foglyaid, amíg a
fegyvereket megkaparintod. Jonna
megcsóválta a fejét. – Nem
ígértem ilyesmit. – Mit
jelentsen ez? – A kormányzó gyanút fogott. – Azt
jelenti, hogy nincs kedvem kockáztatni. Megfelelő
biztosíték nélkül meglehet, hogy innen észak helyett
visszafordultok Romok irányába, és estére a nyakunkra
külditek a repülősöket. – Úgy
hittem, azért szerzel fegyvereket, hogy összecsaphassatok
a király csapataival. – Ezt
eltaláltad, csakhogy az összecsapás időpontját én akarom
meghatározni. Jonna
élvezte, ahogy a kormányzó aggodalma szemlátomást
növekszik a felismeréstől, kevesli az elrabolt
fegyvereket. – Mi a
terved? – Mármint a
fegyverekkel? – kérdezte a kormányzótól. – Azokkal –
felelte a kormányzó – meg a parton lévő emberekkel. – A
fegyverek dolgát találd ki magad – fölényeskedett Jonna.
Úgy érezte, mostantól a javára billennek az esélyek. – A
parton lévők közül majdnem mindenkit visszaküldök a
hajóra. Lesz, aki velünk marad. – Túszokat
szedsz. Úgy viselkedsz, mint a legalávalóbb gonosztevő.
Gyáva féreg vagy, aki ártatlanokat tart fogságban a saját
aljas céljai érdekében. Rendeld vissza a legényeidet, és
vívj meg velem férfi módra! – Lovagias
dolog lenne, ha leszúrok egy nálam huszonöt évvel idősebb
embert párbajban? – vetette oda Jonna. – Gyáva
vagy! – állapította meg a kormányzó. – Megriadsz a
küzdelemtől. Ha férfivér csörgedezne az ereidben,
kifogások helyet megvívnál velem. Jonna
magában igazat adott az öreg kormányzónak, mégsem
állhatott kötélnek, nem vállalhatta a párbajt, amely
pontosan olyan törvénytelen és elfogadhatatlan a köznapi
életben, mint a túszejtés. Minden bizonnyal elbírna az
öreggel, aki alighanem évekkel ezelőtt használta utoljára
a kardját verekedésre, azóta csupán dísznek hordja
magával. Egy megalázó párbaj azonban nem vágott egybe az
elképzeléseivel. – Ne
haragudj rám öreg! – mondta békülékeny hangon. – Nem
kezdhetek veled verekedni, mintha a kikötői kocsmában
civakodnánk. Nem törődhetek a magam személyes érdekével,
nekem többre kell figyelnem. Amikor felhőlovag lettem,
fogadalmat tettem, hogy a tudománnyal, amit elsajátítok, a
jövőt szolgálom. Ha hiszed, ha nem, nekem meggyőződésem,
hogy a jövő érdekében cselekszem. Számomra a gazdagság
vagy hatalom értéktelen. Ha ezekkel törődnék, akkor még
mindig az udvarban élnék, és ott építgetném tovább az
előmenetelemet. Gazdagodnék, és bőségben, nyugalomban
megöregednék. Másképp választottam, pedig a könnyebbik
úton kevesebb akadály kerülne elém. Itt a szigeten
barátokra leltem, és míg figyeltem az életüket, a
gondjaikat, ráébredtem arra, akkor teszek helyesen, ha
felforgatom ezt az egész ósdi, lassan, toporogva
előrehaladó rendet. – Lassan,
toporogva haladunk? Ezért ejtesz túszokat? Jonna
dobbantott mérgében, lába alatt nagyot döndült a
hajópadló. – Eh! Csak
locsogunk itt! – kiáltotta el magát. – Végzem a dolgom,
akár van ellene kifogásod, akár nincs. Ti is ezzel
foglalkoztok, és azt hiszitek, mindent a legjobban
tesztek. Nekem is adjátok meg a jogot ahhoz, hogy a hitem
szerint helyesen éljek! – Mi nem
rablunk el embereket – ellenkezett a kormányzó. – Nem ejtek
foglyul egy egész tömeget – legyintett Jonna. – Két embert
tartok itt a szigeten. Az egyik azért nélkülözhetetlen,
mert nincs közöttünk mérnök, a másik pedig a nyugalmunk
záloga lesz. – Ki lesz
az a másik? – kérdezte reményt vesztett hangon a megtört
öreg. –
Felesleges a kérdés, kitalálhatnád. A legértékesebb
vendégünk lesz a lányod a szigeten. Amíg velünk lesz, úgy
óvjuk a legkisebb bajtól is, akár az otthonában vigyázna
rá seregnyi szobalány és cseléd. Jonna
megcsóválta a fejét. Egy ideje már számíthatna a válaszra
a kormányzó. Bárkit elragad a csoportból, az kevés ahhoz,
hogy meggátolja őt vagy a kapitányt abban, hogy egy
hírvivővel értesítést küldjenek az udvarba az esemény
leírásával. Jonna egyedül a lánya szabadságát és életét
használhatta igazi fenyegetésnek. – Meddig
akarod itt tartani őt? – Ne
aggódj! Hamar véget ér a fogság. Amikor a hajó
visszafordul északról, felveheti őt itt a kikötőben, és a
következő járattal elküldheti hozzád Hambrába. Ha ahhoz
lesz kedve, elmehet. – Mi a
biztosíték erre? Mivel garantálod, hogy bántódás nélkül
elengeded? – A
szavamat adom. A kormányzó
keményen Jonna szemébe nézett. – A
szavadat? – kérdezte aztán megvetően. – A szélfuvallat
többet ér a szavadnál. Egy lázadó esküje értéktelen. Jonna
megvonta a vállát. –
Átkozódhatsz, ha jónak látod. Ha kevés a szavam, akkor
gondolj arra, nincs más választásod. Itt hagyod a lányodat
és az egyik mérnököt! A fiatalember jövőjét nem
garantálom, ő dolgozni fog, ha szeretné kiérdemelni a
bizalmunkat és az életet. A lányod bántódás nélkül várhat
a hajóra, feltéve, hogy a király nem értesül idejekorán
arról, fegyverekhez jutottunk a tehetetlenségetek nyomán.
Egy hónapnál tovább tart az utatok Hambráig, elég, ha
addig hallgattok. Azt hiába kérném, hogy tovább is
tartsátok a szátokat, nem tudjátok eltitkolni, hogy a
létszámotok megcsappant, és tudom, a királynő első dolga
lesz repülni a felhők felett felséges kollégájához, és
felvilágosítani őt arról, mi történt veletek az utatok
alatt. Ez már közömbösen érint. Addigra felkészülünk a
repülőn érkező fegyveresek fogadására. |
|
Hatodik
fejezet – A királynő –1– Shaare
még
nem találkozott a közönynek azzal a formájával, ami
utolérte az emlékezetes
késdobálás után. Az volt a
kisebb gondja, hogy elfelejtették neki megköszönni
Floria életét. Inkább az a szomorú
tapasztalat bántotta, hogy miután előzőleg befogadták a
társulatba, most
kiközösítették. Megfagyott körülötte a levegő, szinte
megállt az élet ott, ahol
megjelent, és némaság fogadta, bármerre járt a társai
között. Nem mertek előtte
beszélgetni, féltek tőle, mintha bűnös szándékot
rejtegetne. Senki sem
bizonyíthatta rá titkos tudományát, amivel
megakadályozta egy ember halálát, de
mindenki sejtette, ő lehetett az. A kritikus pillanatban
néhány szemtanú látta
az arcán tükröződő kétségbeesést, a mérhetetlen szellemi
erőfeszítést, és ebből
levonták a megfelelő következtetést, csakis ő hajthatta
végre a boszorkányos
tettet. Egy ízben
halotta, amint összesúgnak mögötte, és Floria a
védelmére kelt. – Miért
bántjátok? – állt ki a barátnője mellett. Szavaiban több
volt puszta hálánál. –
Megmentette az életemet! Mi a kifogásotok ez ellen? –
Boszorkány
– suttogták rettegve. – Erre más képtelen, ezt csak egy
boszorkány tehette. –
Szörnyűek
vagytok! – dühöngött Floria. – Ha eltitkolja a
tudományát, és én ott maradok
holtan a porondon, akkor barátságosan beszélgetnétek
vele arról, milyen
rettenetes dolgok történnek olykor a mi munkánkban.
Jobban viselnétek, ha
elvérzek azon az estén, és nem tudjátok meg, milyen
képességei vannak? A
suttogók
ezt válasz nélkül hagyták. – Bántott
valakit közületek? – fortyant fel Floria. – Még
bánthat
– ellenkeztek halkan. Shaare
azt
hitte, egy idő után majd ismét barátságossá lesznek
vele, megint hozzák a
fellépő ruháikat, amik elfeslenek, elkopnak, néha
elszakadnak, és javításra
várnak. Kérik a segítségét olyan dolgokban, amit mástól
is megkaphatnának, de
éppen ő az, akinek jut rá kis ideje: odanyújtanak neki
egy kötelet, ami egyedül
tartva összegubancolódik, megkérik, tartson meg egy
sátorrudat, amit különben
nincs hová tenni, vagy kérnek tőle bármit úgy, ahogyan
eddig. Floria
mellette maradt, de a többiek kerülték a társaságát. – Azon
töröm
a fejem, hogyha nem éppen a te életedet mentem meg,
akkor a többiekkel együtt
tartva, hozzájuk hasonlóan elfordulsz-e tőlem – mondta
neki egyszer
elkeseredetten. – A
barátom
vagy – felelte a lány. – Nem hiszem, hogy ártanál nekem. –
Szerintetek
nagy különbség van közöttem meg közöttetek? – tört ki a
hangos zokogás
Shaaréból. – Reggeli nélkül ugyanúgy megéhezem, víz
nélkül ugyanúgy
megszomjazom, mint ti, és a nap végén ugyanúgy
álmossággal küzdöm, mint ahogy
közületek bárki. Miért nem álltok velem szóba? – Én
sosem
hiszem el azt, amit a többiek mondanak. – Mit
mondanak? – kérdezte elkínzott hangon Shaare. –
Boszorkány vagyok? A
barátnője
némán nézett. Mit felelhetett volna erre? Atlana,
aki
az első napon a védelmébe vette, a többiekhez hasonlóan
elhúzódott tőle, talán
úgy tartotta biztonságosnak, ha ő is távol tartja magát
a lánytól. A harmadik
napon azonban megtörte a hallgatást. Ebédkor melléült,
és a tányérja mellé
tette a sajátját. – Arról
beszéltél, neked is felhúzták az ujjadra agyűrűt –
fogadta kedvetlenül a
közeledést Shaare. – Leesett
róla. – Akkor
te
nem vagy boszorkány. – Tudod,
mit
beszélsz? – vonta kérdőre Atlana. – Van fogalmad arról,
mit jelent a szó
boszorkány? – Én
tudjam?
Ti ítélkeztek felettem! – Ők azt
tudják, különbözöl tőlük. Ezért félnek. – Te nem
félsz? – Én
közel
állok hozzád. Ők nem sejtik, hogy néha látom a
gondolataikat, és ez mellesleg
valóban ritkán sikerül. Elég kevéssé hasonlítok rád. – Ezért
ültél
ide mellém? –
Szomorúvá
tesz, amikor látom a magányodat. Én tudom, hogy senkinek
sem okoznál kárt. Shaare
eltűnődött azon, vajon miért tűrik meg maguk között
egyáltalán, ha ennyire
félnek tőle. Miért adnak neki enni, miért hagyják, hogy
velük lakjon, velük
vándoroljon. – A gyűrű
–
szólalt meg Atlana. – A királynő gyűrűje védelmez. Talán
megköveznek, ha nincs
az ujjadon a királynő jele. Shaare a
kezére nézett, a fényes karikára. – A
képességedet nem a gyűrűtől kaptad. A karika csupán egy
jelzés. Ha nincs az
ujjadon, akkor sem hagyod Floriát meghaln, a tudásod nem
ebből a kicsiny
fémdarabból ered. Benned már születésed óta megvan ez az
erő, ami mostanra
bontakozott ki. Fejlődtél, nővé lettél, és amikor
veszélybe került a társad,
feltört belőled az ösztön, és elejét vetted a halálának.
Éppen a jóindulatod
adta a végső lökést a benned rejlő képességnek. – Ezentúl
mindig így lesz? – Shaare kereste a reményt. – Mindig
félni fog tőlem mindenki? – Bízz
benne,
hogy előbb-utóbb elfeledkeznek a különleges erődről.
Azoktól az emberektől,
akiknek szokatlan képességei vannak, általában félnek a
többiek. Megrémíti őket
a tudásod. Ha szerencséd van, egy idő után elfelejtik
vagy megszokják. Jobb
lesz, ha hozzá edződsz az óvatosságukhoz. Shaare
éjszaka azon gondolkodott, távozik a cirkuszból.
Elhagyja azokat az embereket,
akik tudják róla a titkot, hogy boszorkány. Reggel éppen
arra készült, hogy
összeszedje a batyuját, és újra vándorbotot vegyen a
kezébe, amikor zajt hallott. – Erre –
hallatszott egy hang a távolból. – Ott megtalálod. A
zöld sátor mögött áll az
övé. – Ez az?
–
kérdezte egy férfihang, ami egészen közelről hangzott. – Igen –
felelte félős, már-már hisztériás beszéddel az egyik
zsonglőr. – Shaare
gyere ki! – felismerte Floria szelíd hangját. –
Keresnek. Félrehúzta
bejáratot
fedő ajtólapot, a sátor előtt egy fegyveres férfit
látott. – Velem
kell
jönnöd! – közölte a férfi határozott hangon. Shaare
megrémült. Riadtan nézett körül, mint aki a menekülés
útját kutatja. Hiába
lesett akármerre, Florián kívül mindenki a hátát mutatta
felé. – Hová? – A
királynő
parancsa – hangzott a szigorú válasz. Floria
félve
közeledett hozzá, aztán erőt vett magán, és megölelte. –
Bátorság! –
bíztatta szipogva. –
Börtönbe
kerülök? Kivégeznek? – Shaare rémülten tekintett a
fegyveresre. – Nekem
csupán annyi a dolgom, hogy elvigyelek a királynő elé –
felelte a férfi
mogorván. Itt a
vég! –
gondolta Shaare. Megint befurakodott a tudatába a
közelben lebzselő Atlana egy
sugallata. – Ne
félj! A királynő jó. –
Befejezhetem a batyumat? – kérdezte a férfit. –
Igyekezz! –
sürgette. Vajon
megkötöz? – aggódott magában Shaare, és megint észlelte
Atlana válaszát. – Azért van nála
fegyver, hogy megvédjen, ha
szükséges. Ha belenézel a gondolatai közé, magad is
láthatod. – Sohasem
kutatok senki gondolataiban – válaszolt kis
sértődéssel, némán Atlanának. –
Köszönök mindent
– fordult Floriához, és tétovázva megölelte. – Én is
köszönöm! Barátnője
a
könnyeivel küszködött. –
2 – Álló
napig
tartott az út a főváros felé. Shaare női nyerget kapott
és szelíd lovat, amin
egy tapasztalatlan kezdő is megülhet. Csak egy gyors
ebédre álltak meg délben,
aztán máris mentek tovább. Ha elfáradtak alattuk a
hátasok, másikra cserélték a
királyi postaállomásokon, és folytatták az utat. – Holnap
lesz
a királynő születésnapja – tájékoztatta őt a kísérője,
amikor már a főváros
határában jártak. – A felséges asszony még az este látni
akar. Shaare
Atlana
búcsúszavait ismételgette magában: A királynő jó. – Ez
egybevágott azzal,
amilyennek ő látta a nyáron a Kapros Völgyben, amikor a
gyűrűt az ujjára húzta. A főváros
szélén álló postaállomásig lovagoltak. – Adjatok
kocsit! – rendelkezett a fegyveres, amikor leugrott a
lóról. – A
királynő vár bennünket. Azonnal
kiszolgálták. Két legény elvezette a fáradt állatokat,
és az udvar másik részén
álló egyszerű fogathoz kísérték őket. A bakon egy férfi
pattogtatta az ostorát,
a gyeplőt tartva fogta vissza a türelmetlen, prüszkölő
patásokat. A
fegyveres
feldobta Shaare batyuját a saroglyába, a lányt
felsegítette a keskeny ülésre,
aztán mellé telepedett, majd kikiáltott a kicsiny
fülkéből a kocsis felé. – Hajts a
királynő palotájába! Shaare
mélységes bánatot érzett. Úgy sejtette ez lesz az utolsó
szabadon megtett útja.
A királynő, aki a nyáron gyűrűt adott neki, talán
értesült arról, hogy
boszorkánnyá lett, és megbünteti őt. A jó embert is meg
lehet haragítani, ha
méltatlan lesz a bizalomra. Bánatában
nem
figyelte az utat, amerre járnak, különben sem számított
az útvonal, még sohasem
járt Medvevárosban. A közelmúltban éppen azt gondolta,
ide nem jut el soha, és
másképp lett, mert itt van. Azt is tervezte, délre megy,
Itliába, hogy
megkeresse Doweent, és attól tartott, ez a terve is az
ellenkezőjére fordul.
Nemcsak délre nem jut el, sehová se mehet többé az
életben. Az elmúlt
hónapok alatt sokat tanult, testben is gyarapodott, már
kinőtt a gyermekkorból.
Nyár eleje óta felnőtt lány lett, aki felismerte, hogy a
szeretet, amit baráti
vonzalomnak érzett a fiú iránt az szerelem. Tudta, mi
az. Látta maga mellett az
embereket barátkozni, szeretni, ölelni, néha hangokat
hallott más sátrakból, és
megismerte a vágyakozást az elvesztett fiatalember után.
Doweenre vágyott, és
nem akart meghalni vagy börtönbe kerülni. Mindegy melyik
vár rá, Doweenről le
kell mondania, és ez nagy fájdalmat okozott. Besötétedett,
de
az utcákon, amelyeknek kövezett burkolatán a lovak patái
csattogtak, még
mindig nagyszerűen lehetett látni. Oszlopokra
függesztett lámpák gondoskodtak a
sötétség eloszlatásáról. Élvezhetné a látványosságot, ha
nem félne a jövőtől,
azonban úgy sejtette, az út a vesztőhelyre vagy a
börtönbe vezet. Egyre megy, mi
a cél, a jövőjének, vágyai teljesülésének befellegzett. – Nagy a
tömeg az utcákon – állapította meg a mellette ülő férfi.
Először szólt hozzá
barátságosan reggel óta. – A királynő születésnapja
ünnep, minden évben sokan
jönnek a közeli településekről a fővárosba. –
Kivégzések
vannak az ünnep alkalmából? – kérdezte komoran Shaare, a
férfi megrökönyödött. –
Megőrültél?
A kivégzés törvénytelen dolog. Shaare
egy
árnyalatnyit megkönnyebbült a választól. Ha nincsenek
kivégzések, akkor életben
maradhat – gondolta, azután megint elkomorult. Azon járt
az esze, a halálnál is
rosszabb, ha élete végéig börtönben tartják. Az utcák
egyre szélesebbek lettek, a forgalom olyanná vált,
amilyent még sohasem látott.
A kövezett úton egymás mellett két-két sorban nyargaltak
a hintók elé fogott
lovak, vagy ha lassabban is, végtelen sorban haladtak a
társzekerek; a széles
járdán hullámzott a járókelők tömege. A házak kivétel
nélkül több emeletesre és
az ablakaik sokkal nagyobbakra épültek, mint amilyen
épületeket látott az addig
megismert városokban. – Ez
gyönyörű! – Egy pillanatra elfeledkezett a
veszedelemről, ami rá leselkedik. Megállás
nélkül hajtottak be a kastély széles kapuján. Úgy
látszott, a kicsiny szigeten
álló palota bejáratánál nincs őrség. Végighajtottak a
parkon, amelyet szabályos
utakkal elválasztott füves részekből, közéjük telepített
nyírott bokrokból és
apró kis épületekből terveztek. A fák vastag törzséből
látszott, a kert több
száz éve áll úgy, ahogy most látható. Alig
álltak
meg a kocsifelhajtón, amikor a mellette ülő fegyveres
leugrott a helyéről.
Megvárta, amíg a kocsis behúzza a kerekeket rögzítő
féket, azután behajolt a
fülkébe, nyújtotta a kezét. – Gyere!
–
lesegítette őt a két alacsony lépcsőn. Maga elé
tessékelte, úgy vezette be a kastélyba. Kisebb, nagyobb
szobákon, termeken,
folyosókon mentek keresztül, míg az egyik gyertyákkal
világított helyiségben
leültette egy székre. –
Várakozunk
egy keveset – tájékoztatta a lányt. Rövid idő
után egy nő lépett be a szobába. –
Idehoztad?
– kérdezte. – Ő az –
válaszolta a férfi. –
Mindjárt
szólok a felséges asszonynak – mondta a nő, és kiment. Hamarosan
nyílott az ajtó, és megjelent a királynő. Szelíd arccal,
jóságos tekintettel
nézett rá, és Shaaréban megint feléledt a remény.
Tényleg hihetetlennek
gondolta, hogy a királynő gonosz lenne. –
Megismerlek
– szólította meg köszönés helyett, amikor Shaare térdre
esett előtte. – Mit
művelsz gyermekem? – kiáltott, és utánakapott. –
Elfelejtetted, hogy elítélem
az efféle színjátékot? Itt, ahol magunkban vagyunk
különösképpen felesleges. Ez
többé eszedbe ne jusson! –
Kegyelmezz
felséges asszonyom! – könyörgött Shaare. A
királynő
értetlenül nézett rá. –
Kegyelmezzek? – kérdezte meglepve. – Elkövettél valamit? –
Boszorkánnyá lettem – sírta el magát Shaare. –
Boszorkánnyá? – csodálkozott rá a felséges asszony és
elnevette magát. – Azt
hiszed, bűnös képességeid vannak? – jókedvűen tovább
nevetett. A hangja
változatlanul kedvesen csengett, harag és bosszússág
nélkül szólt. –
Köszönöm
Morgan – intett a fegyveres felé. – Hagyjatok magunkra,
innentől már az én
dolgom. A
fegyveres,
akinek Shaare végre megtudta a nevét, kis főhajtással
távozott. Vele ment a nő
is, aki a szobába kísérte őket. Ceremónia és hajlongás
nélkül hátat
fordítottak, majd kimentek. – Nem
esik
bántódásod, ne félj – nyugtatta meg Shaarét a királynő.
– Bizonyára fáradt
vagy, talán megéheztél – megrántotta az ajtó mellett
csüngő szalagot, és
valahol a falakon túl megszólalt egy csengettyű. Fehérkötényes
asszony
lépett be. – Mit
óhajtasz asszonyom? – kérdezte a nő. –
Hozzatok
vacsorát a vendégünknek! – parancsolta. – Foglalj
helyet! – intett Shaare felé,
egy székre mutatva. Pár
pillanat
múlva kis kerekes állványt gurítottak be, rajta
mindenféle finomsággal:
étellel, itallal. A
kocsmákban
használt mázas cserépnél jóval fehérebb, szépen festett
tálból levest szedtek
egy tányérba, aztán jó étvágyat kívántak neki, és
kisasszonynak szólították.
Shaare csak ámult. – Egyél
nyugodtan! – bíztatta a királynő. – Utána is
beszélgethetünk. Shaare
most
eszmélt rá, hogy délben egy szerény ebédet ettek
sebtében, és az azóta megtett
hosszú út kimerítette. Éhesen nekilátott a vacsorának. A leves
kevés
volt ahhoz, hogy jól lakjon, tétován nézett szét az
asztal felett. – Egyél,
amennyi jólesik! – ajánlotta a felséges asszony. Látta a
lány
bizonytalankodását, megint a csengőhöz nyúlt. – A
vendégünk
még zavarban van – intett a belépő személyzetnek. –
Maradjatok itt, és
szolgáljátok ki! Shaare
álmélkodott és meglepetten tűrte, hogy a kis asztalon
hagyott edényekből sült
húst, salátát, párolt káposztát rakjanak elé a tányérra,
aztán amíg ő folytatta
az evést, a kancsóból vizet töltöttek a poharába.
Miközben falatozott, nézte a
gyönyörű edényeket, amelyekhez hasonlatosat még sosem
látott. A társulat
tagjaként megvendégelték néhány gazdagabb családnál, és
látott néhány puccos
ebédlőt a módosabb polgárok otthonában. Az ott használt
étkészleteket szépnek
találta a fogadók máznélküli cserépedényeihez szokott
szemével. A királynő
asztalára tett tálak, edények vakító fehérsége viszont
elkápráztatta és
csodálatba ejtette. Ezekre kék mázzal ábrákat festettek,
az üvegnél szebben
csillogó kancsóra és pohárra valamilyen ügyes eljárással
virágokat meg
folyondárokat varázsoltak. A valóban gyönyörű környezet
elringatta megviselt
lelkét, és amíg evett, megfeledkezett a gondjairól. A sült
után
sütemény várt rá. Édesen omlott a tészta, a töltelék
sárga krémjében apró
aszalt gyümölcs darabkák rejlettek. Amíg
váltogatták előtte a tányérokat, a királynő kiment egy
rövid időre, aztán
visszajött, és az egyik elfüggönyözött ablakon keresztül
nézett kifelé a park
gyengén megvilágított fái közé. – Jól
laktál?
– kérdezte, amikor a süteménnyel végzett. – Igen
felséges
asszony – hebegte Shaare. – Nem tudom, mivel érdemeltem
ki a jóságodat. – Ezt még
én
sem tudom pontosan – felelte a királynő. – Egyelőre
azzal, hogy idejöttél a
hívásomra. Shaarét
nyugtalanította a kérdés, vajon megbünteti-e a felséges
asszony, noha ostobaságnak
tartotta a fényűző vacsora után még egyszer ilyesmivel
zaklatni őt. –
Nyugodtan
elhagyhatod a cirkalmas beszédet – tanácsolta a
királynő. – Akkor sem várom el,
ha a nyilvánosság előtt szólsz hozzám. Itt a palotában
végképp nincs rá ok. Nem
kell felségesezni, hajlongani és hátrálva közlekedni
előttem. Ezt azok
gondolják, akik úgy vélik, a királynő kiváltságait
majmolva a saját
környezetükben hasonló előjogokra kereshetnek módot.
Nincsenek ostoba mániáim.
Szólíts asszonyomnak, abban ugyanannyi tiszteletet tudsz
gyakorolni, mint
bármilyen egyéb cifrasággal. – Igen,
asszonyom! – felelte Shaare, és majdnem meghajolt, aztán
eszébe jutott a
királynő tiltakozása. – Azért
hozattalak ide, hogy megkérdezzem tőled, akarsz-e itt
lakni a palotában, és a
szolgálatomban állni? Shaare
szétnézett a teremben, amelyik dísztelenségében is
szebbnek látszott, mint az
eddig megismert helyiségek közül bármelyik. – Lehet
egyéb
válaszom, mint igen? – kérdezte fanyaron, és Doweenra
gondolt, meg a Déli
Birodalom felé vezető útra. A
királynő
arcán nem látszott bosszússág a választól, amely esetleg
tiszteletlenül
hangzott. –
Szétnézhetsz a kastélyban. Itt önként dolgozik mindenki.
Fizetséget kapnak a
munkájukért, és aki akar, elmehet. Nincsenek
rabszolgáim, és tőled is arra várok
választ, fizetségért dolgoznál-e nálam.
Visszautasíthatsz – felelte
elgondolkodva –, de azt szeretném, ha maradnál. Minden
ember szabadnak születik
a birodalomban. Rajtam és a királyon meg egy maroknyi
emberen kívül bárki
dönthet úgy, hogy a saját életét éli, te is megteheted.
Előbb-utóbb azonban
mindenki belátja, hogy dolgoznia kell, hiszen
feladataink vannak, amiket el
kell végezni. Ha nem maradsz mellettem, akkor máshol vár
rád munka. Dolgos
embernek gondollak, alig hiszem, hogy a munka ellen
emelnél kifogást. Az
udvarban mellesleg nem kell megszakadnod a fáradozástól.
Ha pedig egyéb ok
miatt húzódozol attól, hogy a szolgálatomba állj, akkor
meg akarom ismerni azt
az okot, mielőtt nemet mondasz. Shaare
gondolkodott, meddig mehet el a tiltakozásban, és közben
igyekezett felmérni,
vajon tényleg kedve ellenére való-e a királynő
környezetébe kerülni. Azután
eszébe jutott magánya, amit a tőle félő társak között
érzett, és mindjárt
kevésbé vágyott vissza a mutatványosok közé. Kizárólag
Doween miatt habozott a válasszal:
igen itt szeretnék élni a palotában. –
Boszorkány
vagyok asszonyom. Az emberek félnek tőlem, pedig nincs
szemernyi bűnöm sem.
Tartottam tőled, hogy megbüntetsz azért, ami szándékom
ellenére történt velem.
Azt hiszem, éppen nálad találhatom meg a legmegfelelőbb
védelmet azok elől,
akik félelmükben meg is ölnének. Shaare
tépelődött, elmondhatja-e vajon, Doweent szeretné
felkutatni. A királynő elébe
ment a kérésnek. – Látom,
még
mindig habozol. Mi tart vissza a döntéstől? – Hónapokkal
ezelőtt azért indultam el a
szülőfalumból, mert a barátomat akartam felkutatni. – Akit
elvitt
a madár? Shaare
lehajtotta a fejét. – Látod a
gondolataimat? Asszonyom. – Ezt
magad
mesélted el a nyáron, nekem nincsenek olyan képességeim,
mint neked. Ezért
remélem, hogy itt maradsz. A
királynő
lassan járkált fel, s alá a szobában. –
Fogalmad
sincs arról, mennyi mindent tehetnél az emberek
érdekében. Nemcsak arra vagy
képes, hogy gondolatokat olvass. Van egy Gép, amelyik
elárulta nekem, sokkal
több szereped lehet a jövő alakításában, mint néhány
közönséges hazugság
leleplezése. Az ujjadon lévő gyűrű összekapcsol téged
ezzel a Géppel, amelyik a
minap jelezte, átlépted a határvonalat, amelyiken túl
már több vagy, mint
sokan, akikre eddig felpróbáltam a kis fényes karikát. Kopogtatás
hallatszott,
aztán mintha sürgetnék a felséges asszonyt, egy rövid
idő után
megismétlődött a kopogás. – Ki az?
–
kiáltott ki a királynő. – Csak akkor zavarjatok, ha ég a
ház! Csend
lett. – A
barátodra
akkor találhatsz rá leghamarább, ha velem maradsz. Én
vagyok az útleveled a
Déli Birodalomba. Shaare
elröstellte magát. – Nem
haragszol rám? Asszonyom! – kérdezte. – Ezer
éve
élek, mégsem látok bele senkinek a gondolataiba. Az
elméd zárva van előttem, és
ez így helyes. Ettől függetlenül haragudni fogok rád, ha
rejtegeted előttem a
gondolataidat. Kitalálom azokat úgy is, ha nem áll
rendelkezésemre a bűbáj. – Akkor
miért
kellek én, ha nélkülem is kitalálod az emberek rejtett
titkait? – Nyílt
teremtés vagy, nem tudnál hazudni, bármennyire
erőlködnél. Sokan vannak
azonban, akik a mások kárára igyekszenek előbbre jutni,
és megtanulták, hogyan
lehet alakoskodva, hazudozva élni. Az ő gondolataikba
nem látok bele – meg
aztán hallottad, ennél sokkal több feladat vár rád.
Először tanulnod kell. A
királynő
elfáradt a győzködésben, hátával a hatalmas fényes üveg
felé fordult, megállt
az ablak előtt. Nekitámaszkodott a könyökdeszkának,
kezét karba fonta, és úgy
kérdezte. – Itt
maradsz
tehát? –
Köszönöm a
bizalmadat asszonyom! A szolgálatodba állok. –
3 – Shaare
addig
elképzelhetetlen kényelemben tért nyugovóra a fárasztó
nap után. Nem
terpeszkedett körülötte káprázatos pompa vagy pazarló
jólét, ennek ellenére az
addigi szállásaihoz képest a fehér falú szoba, a széles,
kényelmes ágy a tiszta
takaróval, jóval többet nyújtott annál, mint amihez
szokott. Másnap
hét
óra körül kopogtatásra ébredt. –
Ébresztő
kisasszony! – hallotta a vastag faajtó túloldaláról a
kissé tompán érkező
hangot. Shaare
kiugrott az ágyából, és szétnézett a helyiségben, amit
este fáradtságtól és
izgalomtól elgyötörten elmulasztott megnézni. – Tessék!
–
kiáltott ki. Nyílt az
ajtó, és egy fehérkötényes lány lépett be. – Én
vagyok a
szobalány, kisasszony. – Shaare
vagyok – nyújtózkodott és a haját rendezgette. – Azt
szeretném, ha te is így
hívnál. Sosem neveztek kisasszonynak. Shaarét
zavarba ejtette a változás. Egy nappal korábban az
életéért rettegett, és alig
tekinthette magát egyenrangúnak a mutatványosokkal,
reggel pedig arra ébred,
szobalány sertepertél körülötte. – Az én
nevem
Karlina – mutatkozott be a lány, és új ruhákat vett elő
egy szekrényből. – Azt
hiszem, hogy a méret éppen rád illik. Shaare
nézte
a ruhát, amilyet ismeretei szerint általában magas rangú
hölgyek viselnek. – Fürödj
meg,
öltözz fel és reggelizz meg! A királynő születésnapi
ünnepsége kilenc órakor
kezdődik, ott a helyed. A
trónterem
feldíszítve várta az ünnepséget. A falakat virág
borította, a terem közepén,
hosszú asztalon ételek és italok várták a vendégeket; a
székekkel
takarékoskodtak csupán. Csak a királynőnek és a
kíséretének jutott ülőhely. Shaarét
az
uralkodónő közvetlen közelében ültették le. Ha a
felséges asszony szólni akart
hozzá, megtehette halkan. – Több
évszázados szokás, hogy a születésnapomon eljönnek
hozzám az alattvalók közül
azok, akik kérnek valami olyat, amiről azt hiszik, tőlem
megkaphatják. Néha
tudok rajtuk segíteni, máskor az is elég, ha
meghallgatom a panaszukat. A
királynő
hatalmas, szétnyitott legyezőt tartott a kezében. Nem a
meleg ellen védekezett
vele, az őszi idő beállta után hűvösség járta át a
palotát, a legyező azt a
célt szolgálta, hogyha feltűnés nélkül akart szót
váltani a tanácsosaival,
akkor a hatalmas tollak mögött megtehette. – Akik
körülvesznek, azok mind a tanácsadóim – folytatta. –
Számvevők, bírák, orvosok
és más szakterületek képviselői. Szükségem lehet rájuk,
amikor mindent
fontolóra veszek egy döntés előtt. Számítok a
segítségedre. Nem kényszerítelek
arra, hogy mindenkinek minden gondolatát figyeld meg! De
néha jó, ha tudom,
igazat mond-e az, aki kéréssel áll elém. –
Figyelni
fogok asszonyom – ígérte Shaare. Sokáig
ült a
székén unatkozva. Az emberek olyan panaszokkal,
kérésekkel álltak elő, amihez
elegendőnek bizonyult a királynő bölcsessége és
figyelme. Az első
kérelmező egy öntözőcsatornáról kívánt leágazást a saját
földje felé, hogy a szárazabb
nyári évszakban is legyen vize a szántójának, a másik
egy kisváros
elöljáróságával állt vitában. Egy kérvényező
szélmalomépítésbe kezdett, kevés
pénzével nem ért a végére, a királynő kincstárából várt
hitelt. Megint más azt
kérte, építsenek utat az ő földjén keresztül két falu
között. Amíg az ehhez
hasonló ügyeket előterjesztették, Shaare egykedvűen
nézelődött, a királynő a
segítsége nélkül figyelte a kihallgatásra jelentkezők
panaszait és kéréseit. A
felséges asszony többnyire csupán kiadta a munkát
valamelyik hivatalnoknak
kivizsgálásra és elintézésre. – Gondom
lesz
rá, hogy ne akadjon el az ügyed sehol – ígérte nekik, és
útjára bocsátotta a
kérelmezőket. Hosszan,
több
min két órán keresztül tartott a közügyekben zajló
meghallgatás, majd ebéd előtt
két egész órát kaptak azok, akik más természetű
kéréseikkel járultak a felséges
asszony elé. Egy
fiatal
férfi nyitotta a sort, aki az apjának kért kegyelmet. Az
öreg állandóan a
környékbeli gazdák földjeit dézsmálta. Csínyjeivel kevés
kárt okozott csupán,
mégsem lehetett büntetlenül hagyni, hogy munka nélkül
éljen egész életében. Az
év negyedét, felét általában fogházban töltötte valami
csip-csup lopás miatt.
Most éppen féléves fogházbüntetés várt rá a városi
börtönben. A büntetés
kezdetekor megbetegedett, és a fiú kezében lévő orvosi
igazolás szerint a
halálán jár. A
királynő
megkegyelmezett az öregnek, intézkedett a szabadon
bocsátásáról, és gyorsan
útjára engedte a kérelmezőt. Egy
fiatal
lány, aki pár réztallért lopott a munkaadójától és
várandós lett, arra vágyott,
hogy gyermekét a börtönön kívül szülhesse meg. A
királynő megrövidítette a
büntetését, kiszabadulhat, mire a baba világra jön. Aztán
jött
egy jól öltözött ügyvéd. A védence számára kért
kegyelmet, aki szörnyű
gyilkosság miatt kapott hosszú börtönbüntetést.
Meggyalázta kicsiny gyermekét,
és kiirtotta a családját. – Mit
vársz
tőlem? – kérdezte az ügyvédtől a királynő kissé
felháborodva. –
Érvénytelenítsem a büntetését? – Ezért
jöttem felséges asszonyom. –
Kétséges az
ítélet igazsága? – palástolta a haragját, és tovább
faggatta az ügyvédet. – Az
mindig
kétséges – ravaszkodott a védő. A
tanácsnok a
királynőhöz hajolt. – Felséges asszony! Az elítélt
beismerte a cselekedetet, és
seregnyi tanú bizonyította, ő követte el a
szörnyűségeket. – Van
valamilyen újabban előkerült bizonyíték, amit eddig
figyelmen kívül hagytak a
bírák? – próbálkozott tovább a felséges asszony az
igazság kiderítésével. – A
kegyes
jóindulatod királynő. Ez az a tényező, amivel a bíróság
nem számolhatott. – Enyhítő
körülmény nélkül kérsz kegyelmet egy gonosztevő számára?
– rökönyödött meg az
uralkodónő. –
Kegyelemért
mindenki idejöhet felséges asszony – mondta az ügyvéd. – Valóban
–
felelte fakó hangon a királynő. – Ezért tartom ezeket a
meghallgatásokat. Most
hiába fáradtál. Elismerem, az a dolgod, hogy védenced
érdekében minden követ
megmozgass. Nekem meg az a dolgom, hogy az igazságot
szolgáltató döntéseket meg
a törvényeket betartassam. Védenced örülhet, mert a
birodalom törvényei tiltják
a halálos ítéletet. Nincs olyan szörnyű büntetés, ami
elkövetett bűneihez méltó
lenne. –
Enyhíthetnéd az ítéletet. – A
bíróság
döntését érvényben hagyom. Ha megváltoztatnám, szégyent
hoznék rájuk és
magamra. Legyetek hálásak, amiért a börtönben engedik
dolgozni, és nem
kötelezték arra, hogy élete végéig egy koszos lyukban
töltse a napjait! Több
bűnöző
ügyében jött még ügyvéd ezen a napon. Egy asszonyt, aki
lopásból tartotta fenn
magát, nemrég ítéltek kétévnyi börtönre, mert
visszaesőként kifosztott egy
házat. Megszülte
a
gyermekét, és az ügyvédje az ő kegyelmi kérelmével jött
a királynő elé. – Hadd
adja
elő ő maga a kérelmét! – kérte az ügyvéd. –
Elhoztad az
asszonyt? – kérdezte meglepetten a királynő. –
Fegyveresek
kísérték ide hozzád. A börtönparancsnok megengedte, hogy
eljöjjön. –
Vezessétek
be! A fiatal
anya
csecsemővel a karján járult elé. A
királynő
gyanakodva nézegette a nőt. – Ravasz
ügyvéded van – mondta az anyának, aki gyermekével a
karján térdre esett előtte.
Nem szólt rá, hogy álljon fel. Talán arra gondolt: aki
bűnös hadd térdepeljen! –
Megbántad
legalább a bűnödet? – kérdezte, mire az asszony hevesen
bólogatott. – Igen,
asszonyom – felelte lesütött szemmel. – Nézz
rám! –
szólt rá mérgesen. Az
asszony
száraz szemmel, büszkén tekintett a fel rá. A
királynő
Shaare felé fordult. – Mit gondol magában? – Kérdezte
legyezője mögé bújva. Shaare
megrémült a kérdéstől. – Nem tudom, felséges asszony –
dadogta hirtelen.
Készületlenül érte a kérés, hogy eddig titkolt
képességével, amelyik megengedi
a kutatást mások agyában, beavatkozzék egy idegen ember
életébe. – Tudom,
tehernek érzed azt, ha szavaid nyomán eldől egy ember
sorsa, de szembe kell
néznünk a saját feladatunkkal! – súgta a legyezője mögül
a királynő. – Nehéz a
dolgom, és még nehezebb lenne, ha az igazság ismerete
nélkül döntenék. – Bocsáss
meg
asszonyom! – szabadkozott Shaare. – Váratlanul ért a
kérdésed. – Tudsz
válaszolni? – kérdezte a királynő. – Látod a
gondolatait? – Igen –
felelte még mindig kis habozással. – Arra gondol, jó
tanácsot adott neki az
ügyvéd, amikor azt ajánlotta, vegye a karjára a
gyermekét, mert ezzel szánalmat
ébreszt benned, és így enyhítesz majd a büntetésén. –
Megbánásnak
van-e nyoma a gondolataiban? Shaare
megint
megrémült. Sokat edződött ugyan az eltelt fél esztendő
alatt, már valóban
túljutott a gyermekkoron, de még nagyon nehezen
azonosult egy olyan ember
világával, aki az egész birodalomért felel. – Ne
habozz
lányom! Shaare
lelkében viharokat okozott a mások sorsával való
szembenézés, valamint az, hogy
királynő ragaszkodik a kívánságához. Ha teljesíti a
kérést, egy ember sorsa dől
el. –
Alattomos
és sunyi emberek eszén túljárni, nehéz dolog. Vannak
örömtelibb pillanatai a
munkámnak, később azokban lesz részed, most ehhez várom
a segítségedet. Nem
testálom rád az ítélkezést, csak az igazat várom. Az én
feladatom marad a
döntés, neked arról kell engem tájékoztatnod, mi lakozik
a lelkében. Ha csupán
annyit teszel, hogy elmondod, amit ott látsz, azzal nagy
szolgálatot teszel
mindenkinek. Nekem is és neki is. A helyes ítélet egy
kis szerencsével
értékesebb embert farag belőle. – Nem
bánta
meg, amit tett – válaszolt Shaare habozva. – Azt
figyeli, milyen könnyen
leakaszthatná a medált az ajtó mellett álló udvarhölgy
nyakából. Elfehéredett
az
ifjú anya. –
Királynőm!
Ne ítélj el egy fiatal lány szavai alapján! A
felséges
asszony fáradtan nézte az alakoskodó nőt. – A
bíróság
ítélkezett feletted, rám a kegyelem tartozik. Méltányos
ítéletet hoztak, olyat,
ami egy megrögzött tolvajnak jár. Mégis enyhítem a
büntetésedet. Nem azért,
mert megérdemled, hanem azért, hogy ez a kisgyermek ne a
börtönben kezdje meg
az életet. Remény
csillant az anya szemében. – Nem
lettél
bűntelen, amikor megszülted a gyermeked. Le kell
töltened az ítéletben
kiszabott időt, mert ha szabadon bocsáttatnálak,
bátorítanám a tolvajokat,
azonban valamennyit enyhítek rajta. Van egy kolostor az
udvaromban.
Választhatsz a börtön és a zárda között, ahol közösen
dolgozhatsz a többi
befogadottal. Háborítatlanul együtt lehetsz a
gyermekeddel, kikerülhetsz a
többi bűnöző társaságából, de nem hagyhatod el a zárdát.
Nem lett
vidámabb az asszony. Számára a zárda alig vonzóbb a
börtönnél, mégis a
kolostort választotta. –
4 – Lassan
telt
az idő, zajlott a meghallgatás. Anna, a királynő
néhányszor még igénybe vette
Shaare képességeit, aki később kevesebb lelki tusa után
adta át ismereteit a
királynőnek. Már
majdnem
véget ért a királynőnapi kihallgatás, amikor egy
földműves jött a fiával. – Mit
kérsz
tőlem? – kérdezte a királynő fáradtan. Eleget hallgatta
már a sok kegyelmi
kérvényt és mindenféle kunyerálást. A környezete szavak
nélkül is kitalálhatta,
tehernek tartja az ilyen szertartásokat. – Semmit
felséges asszony – felelte a földműves. – Ajándékot
hoztunk neked. Az
uralkodónő
felélénkült a hírtől – Mivel lepsz meg? – lopva Shaaréra
tekintett, aki
kitalálta a néma kérdést. Figyelni kezdett az öreg
szavaira, és bólintott felé
alig láthatóan. Igazolta a gazdát. Anna
megnyugodott, várta a választ. – Idén
nagyszerűen termett a szőlőnk, és úgy gondoltam, nemcsak
istennek adok hálát a
termésért, neked is hozok a pincémből, a legjobb
évjáratból egy hordócskával. A fia
letett
a válláról egy szépen faragott és barnára pácolt
kishordót a trón elé. A
királynő megörült
annak, nem azért jön valaki, hogy kegyelmet, protekciót
vagy bármi mást kérjen
tőle, ezért hálásan fogadta az ajándékot. – Az
egészségetekre fogyasztok ebből a borból. – Hoztunk
még
valamit – mondta szerényen a férfi. – A bőséges termés
után nagyobbítattuk a
pincét, és a fiam ásás közben egy üreget talált mögötte.
Bementünk, és azt
láttuk, valami nagyon régi épület maradványai közé
kerültünk. A falak nagyon
erősek lehettek, mert a barlangban alig találtunk
omladékot, és épségben
megmaradt sok minden. Úgy gondoltuk, téged vagy a
tudósokat érdekelheti az, ami
ott van. Visszafalaztuk a nyílást, a professzoroknak
készséggel megmutatjuk a
bejáratot a régi épületbe. A tanító szerint az
Aranykorból származik ott
minden. Onnan hoztuk magunkkal mutatóba ezeket – kis
csomagot nyújtott át a
felséges asszonynak. A
királynőt
megbabonázta a kezében tartott ajándék. Nyolcszáz éve,
mialatt a járvány elől
bujkáltak a Holdon, senki sem foglalkozott az
Aranykornak nevezett idő
kincseinek megmentésével, utána pedig rengeteg egyéb
dolguk akadt. A veszély
elmúltával ők ketten Gáborral tetszésük szerint
közlekedhettek a földön,
bármikor teleportálhatták magukat bárhová, csak éppen
rengeteg egyéb
tennivalójuk miatt nem kutathattak a kevésbé fontos
értékek után. Később
néhány
katonát bíztak meg azzal, hogy a múltból átmentett
repülőgépekkel bejárják a
földet, és keressék a megmenthető értékeket, de ők
nehezen boldogultak. A
víztározók átszakadt falai és a medrüket elhagyó folyók
özönvizeket zúdítottak
a városokra. Ahol a rombolás kisebb pusztítást végzett,
gépek és népes
mentőosztagok hiányoztak a feltáráshoz, másutt a két év
alatt elvaduló növényzet
birtokba vette az elhagyott területet, és az nehezítette
a munkát. Találtak
kevésbé megviselt könyvtárakat, üzleteket, onnan
kimentettek ezt-azt, de
kevesen foglalkozhattak a hatalmas feladattal. Végül a
repülőgépek személyzete
kiöregedett, és alig kerültek a helyükre páran, akik
értettek a kincsek
mentéséhez. Egyre csekélyebb energiát fordíthattak a
kultúra emlékeinek
keresésére, és az Aranykor emlékeit, mintha
rejtőzködnének, egyre nehezebben
találták meg. Szinte majdnem mindent elveszítettek az
Első Civilizáció
műveltségéből. Nemcsak a
tárgyak, az eszközök is koptak, romlottak; eltűnt a
használatukhoz szükséges
energia. Elenyészett minden, amivel megnézhették a régi
filmeket,
meghallgathatták a hanghordozókat. Semmivé lett az
elektronikus korszak összes
emléke, egyedül a könyvek maradtak meg. A mágnesszalagok
elporladtak,
elvesztették a hangjukat a CD lemezek, és amikor eltűnt
az áram a vezetékekből,
törlődtek a számítógépekben a memóriák. Semmibe vesztek
az adatok a Saddle
RAM-okból, bénákká lettek a Winchesterek, elnémultak a
mikrolejátszók, a
kristálymodulok, a Riffle Táblák, a letöltő központokból
már nem szerezhettek
meg pár fillérért egyetlen hangot vagy képkockát sem.
Azóta nincsenek percek
alatt összeállítható zenei listák, amik rendelésre
szólnak reggel a kávé mellé
a felhőből, nincsenek holografikus játékfilmek, amiket
esténként megnézhetnének
a családok a nappalikban, és már olyan készülékek
sincsenek, amik képesek
lennének ezeknek a képsoroknak, hangoknak a
visszaadására. Sok minden merült feledésbe a
királynő számára is az elmúlt
ezer év alatt. Nehezen idézte fel ebből a mélységből
az apró emlékeket. A
testüket megfiatalítja a Gép, de az emlékezetük kopik,
lehetetlen minden valaha
megszerzett tudást megőrizni. Ha igazat
szólt a földműves, ezer esztendő kútja nyílik meg a
csomag kibontásával. Annak
az ezer esztendőnek a mélysége, amelyet végigélt, és
amelynek alakításában
Gáborral együtt részt vett. Szerette volna azt hinni,
hogy kifogástalan munkát
végeztek, azonban tudta, ettől nagyon messze járnak.
Félt, hogy ezúttal a múlt
hirtelen előbukkanó emléktárgyai ítélkeznek vagy
kegyelmet gyakorolnak felette,
mint pár perccel korábban ő tette az eléje járulókkal. Az
öregtől
kapott vászoncsomag mérete és formája ismerősnek tűnt a
régmúltból. Kibontotta
a szépen formált batyut, amiből két doboz került a
kezébe. Megindultan nyitotta
fel a fedelüket, és kis híján elsírta magát az emlékek
rohamától. A két
dobozban színes nyomatokkal díszített tokokban bakelit
korongok lapultak.
Egyenként kihúzta a fényes korongokat a tasakokból,
közben uralkodott magán,
hogy ne fakadjon könnyekre a rátörő érzésektől. – A
királynő nem fakadhat sírva
néhány egyszerű hanglemez miatt – gondolta, és
elfojtotta könnyeit. –
Köszönöm –
mondta megilletődötten. Szerencsések
voltak
a relikviákkal a szőlős gazdák, mert a pince légmentesen
elzárt mélyében
épségben megmaradtak. A levegőn, a változó
páratartalomban, és a napon ennyi
idő alatt elporladnak a papírtasakok, a bennük lévő
műanyag korongok
tönkremennek. Hála a sötétnek és a páramentes levegőnek
ezek a hanghordozók
épségben megmaradtak ezer esztendőn át. Nézte a
színes borítókat. A két dobozban külön csomagolva
Beethoven utolsó szimfóniája
és egy opera lapult – a Bánk Bán. Simogatta
a
nagy kincset, elképzelte az évszázadok óta néma
lemezekről felhangzó muzsikát.
Emlékezete birokra kelt a nyolc évszázaddal, amelyben
egyre kevesebbszer idézte
fel ezt a zenét. Egy sor
motoszkált agya legmélyén az egyik ária szövegéből. „Hazám, hazám, te
mindenem!” A haza,
amelyikben született, és amelyiknek területéből
valamennyit jóhiszeműen
átengedtek a vendégeknek, akik hódítóként a Föld
lakósságának kipusztítására
törekedtek. Azóta a Kárpátoktól az Alpokig megolvadt
homok, egybefüggő
üvegtábla feszül a hegyek karéjában. Egy keskeny csík
maradt meg bejárhatóan
akkori hazája földjéből, a többinek Nagy Sivatag a neve
a térképeken. Két folyó
szeli át az üvegpusztát, amin nem hajózik senki, mert a
vizük is járhatatlan,
és zabolázatlanul kanyarog a kihalt táj néptelen földjén
át mindenféle zegzugos
utakon a nagy hegyekig, amin áttörve a tengerbe ömlik.
Még halak sem élnek a
medernek ebben a szakaszában, mert úgy látszik a
növények örökre kipusztultak
belőle. Nincs
remény
arra, hogy meghallgassa a korongokra jegyzett zenét,
pedig nagy értéket
tároltak a bakelit lemezek. Mégis megbizseregtette a
szívét a néhány fekete
hanglemez, a Huszadik század egyik technikai remeke. – Hol van
a
szőlőhegy, ahol a bort termelitek? – kérdezte, miután
magához tért a múlt
emlékeinek feléledése által okozott megrázkódtatástól. – Az
Északi
Birodalom délkeleti csücskében, a Kanyargós folyó egyik
nagy ívű öble mellett. Anna
fejből
tudta, hol vannak a határai a birodalomnak. – A Nagy
Sivatag szélén? –
Borbély-hegynek nevezzük a helyet. – Különös
név. – Olyan
az
alakja a hegynek, mint a tálkának, amit a borbélyok
használnak borotváláshoz
meg hajmosáshoz. Ha lefelé fordítva leteszik, pontosan
úgy néz ki, mint a
Borbély-hegy. Anna
kutatott
az emlékeiben. A birodalom délkeleti határát az egykori
szőke folyó, a Tisza
szegélyezte. Most egy kis szakaszát járhatták be ott,
ahol a Bodroggal
találkozik. –
Tokajnak
hívták egykor azt a hegyet. Messze földre eljutott
borának a híre. Arrafelé
nevelkedtem – árulta el a feledésbemerülő adatot a
szőlésznek. – A
Kanyargós
folyó partján? – Kicsit
idébb,
a Kék folyó mellett. Akkor Budapestnek hívták azt a
helyet, a folyót pedig
Dunának. Ma ott is csak olvadt homok van – az uralkodónő
még egy kicsit
merengett az emlékein. – Nagy örömet szereztetek ezzel
az ajándékkal. – Rövid
idő múltával teljesen úrrá lett magán. – Valóban
ezeréves emléket hoztatok
nekem. Nem tudom megmondani, kaptam-e ilyen kedves
ajándékot valakitől
mostanában – tapsolt kettőt, mire elé penderült egy
szolgáló. – Üssetek
csapot a hordóba, és vegyetek ki belőle egy kancsóval!
Hozzatok poharakat is!
Megkóstoljuk ezt a bort. Hamar
előkerült az ünnepi asztal tartozéka, a kristálykancsó a
hozzávaló poharakkal. –
Keveset! –
intette a szolgálót a királynő. – Úgy emlékszem, ez erős
bor. Belekortyolt
az
italba. Ízlelgette, forgatta szájában, és ismét
feltámadtak az emlékek. Az
ünnepek, amikor tokajival fejezték be az étkezést.
Karácsonyok, esküvők,
keresztelők és a szomorúbb alkalmak, a temetések. – Kiváló
borod van gazda – dicsérte meg a tokajit. – Mit kérsz
tőlem az ajándékodért? – A
rangodat
felséges asszony. – A borász fejet hajtott az uralkodó
előtt – Engedd meg, hogy
azt írjam a cégtáblámra, a királynő borát termesztem. – Ez a
magam
kívánsága is – válaszolta a felséges asszony. – Minden
évben küldj egy kis
hordócskával a borodból, a Királynő
Borából! Nevezd ezentúl így! A kincstár pedig
kiutalja számodra az árát. Később,
amikor a díszebéd végeztével minden vendég kivonult a
teremből Shaare
megszólította a királynőt. – Eddigi
életemben ahhoz szoktam, a születésnapra kapják az
ajándékot az ünnepeltek. Te
eléd egy kivételtől eltekintve kéréssel jöttek az
emberek, csak egy akadt
köztük, aki neked hozott ajándékot. – Ezért
mondtam neked tegnap este, nagyjából ketten vagyunk a
földön, akik nem
tiltakozhatunk a munkánk ellen. A király és én. – A
férjed, a
király elmulasztotta az ünnepélyt. – A
király? –
csodálkozott rá a felséges asszony – Akit királynak
neveztél, az a Déli
Birodalom uralkodója. Egy ideje nem a férjem. |
Végre úton vagyunk egy újabb utazásra ebben a szomorú(hiszen kipusztult az emberiség nagy része), de mégis olyan izgalmas és szerethető világban. Köszönöm Önnek az eddigi történeteket és kívánom, hogy minél hamarabb a ciklus többi darabja is a "Robinson" sorsára jusson! Ne csak magánkiadás, hanem valamelyik nagyobb kiadó gondozásában. Személy szerint nagyon örülnék neki, akkor is, ha ugyanúgy költenem kéne rá, mint ahogyan az előző kötettel is megtettem.
VálaszTörlésTovábbi sok sikert és nyugodt életet kívánok Önnek, hogy minél több ideje legyen ehhez hasonló történetek megírásához!
Tisztelettel és üdvözlettel: Kis Tibor
Kedves Tibor!
VálaszTörlésKöszönöm szépen a figyelmet, a vásárlást és a jókívánságokat!. A ciklus teljes egészében kész, és a terveim szerint minden kötetét feltöltöm a Book And Walk kiadóhoz. Dolgozom a borítón, a fedlapokon és a trailereken, és remélem, rövid idő elteltével a Robinson sorsára jutnak.
Jó olvasást kívánok!
Demeter Attila
Köszönöm a gyors a választ a megjegyzésemre. Ezért hálám jeléül elárulok egy kis titkot a saját életemből:
VálaszTörlésAzt írta a jegyzetekben, hogy a ciklus összes szereplője hallgat immáron. Önnél lehet, hogy így van, azonban az én fejemben az egyik történet egyik mellékszereplője nem akar elhallgatni, be van börtönözve elmém zegzugos útjaira. Ő azonban ki akar törni börtönéből, folyton kiabál odabent, hogy valaki zárja le az ő történetét is.
Én pedig hamarosan kinyitom az ajtót előtte, hogy megtérhessen teremtőjéhez, aki majd eldönti mi legyen a további sorsa... Az, hogy kiről van szó, legyen egyelőre titok. Csak annyit árulok el, hogy az Ösvény az időben egyik szereplőjéről van szó... Remélem, hogy tetszeni fog Önnek a novella, amit kerekítek a szereplő köré.
Majd ezzel a novellával szeretném egy kissé rendhagyó módon kifejezni a személyes hálámat azért, hogy megajándékozta az olvasóit ezzel a csodálatos történet sorozattal, ami oly közel került a szívemhez.
Továbbra is tisztelettel: K.T:
ui.: Ha adna számomra egy elérhetőséget a kistibor(kukac)index(pont)hu címre akkor tudnám, hogy hova küldjem az írásomat.
Kedves Tibor!
VálaszTörlésSzeretettel várom az írást! A címemet elküldtem a megadott postafiókra.
Demeter Attila
Vinum regnum - rex vinorum. Ahogy a napkirály mondta...
VálaszTörlésKedves Alkonyi Barátom! (Ugye, megengeded, hogy így szólítsalak?)
VálaszTörlésKöszönöm, hogy még mindig követed az írásomat!
Ez csak természetes! Hétről-hétre türelmetlenül várom a folytatásokat és meg kell mondanom nagyon tetszenek!!! :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen, a figyelmet!
TörlésÖrülök annak, ha tetszik, de most olyan hírrel szolgálok, ami nem biztos, hogy elnyeri a tetszésedet, és talán a többi olvasó sem fogadja kitörő örömmel - bár ki tudja. Természetesen ezt a regényt sem folytathatom itt tovább, hiszen azzal a kiadó üzletét rontanám. Ugye, tudjátok, ebből mi következik? A folytatáshoz hozzájuthattok akár egyszerre is, de csak a kiadó weboldalán keresztül.
Tudjátok?
https://bookandwalk.hu/A-vegveszely-hajnalan-9141-ebook.aspx
Ez a kötet sem terheli meg nagyon a pénztárcát. Vásároljátok! Szeretettel írtam, fogadjátok szeretettel!
Hurrá!!!!
VálaszTörlésGratulálok! :)
Köszönöm szépen!
TörlésKövesd tovább a történetet az ötödik részben is, és utána keresd majd meg az előzményeket is! Bennem, a szerzőben kíváncsi gondolatok születtek, amikor megírtam a befejező részt. Vajon hogyan kezdődhetett az egész? A legelőször megírt "Ösvény az időben" már az első pillanatban nem a történet kezdetét írja le, ez a végén egyértelműen kiderül, bár azt öt évvel ezelőtt, amikor a mesét elkezdtem, még nem láttam. Nem rég befejeztem azt a kötetet, amely választ ad a kérdésre. Furcsa módon tehát a történet vége adott fényt arra, hol lehetett a kezdet. Ha szerencsénk lesz, talán ez az izgalmas epizód is kikerülhet a könyvespolcra, és természetesen ide, a blogra.
További jó olvasást kívánok!
Kíváncsian várom a történet befejezését, és majd a végét is, ami az eleje... Na, ez elég kacifántos így, de aki érti, az tudja miről beszélek!
VálaszTörlésEgyetlen apró dolog miatt vagyok még egy kicsit bánatos, hogy a 4. rész egyik nagy csattanóját már a második rész közepén kitaláltam, így nem ért igazi meglepetés miatta. De ezt csak a saját állandóan kíváncsi, elemző gondolkodásomnak köszönhetem.
Sok kérdés van most bennem a történettel kapcsolatban, de azokat hiába is tenném, fel akár privát levélben is, hiszen gyanítom, hogy az 5. rész választ fog rájuk adni.
Tényleg, szinte ordít a 4. rész a folytatásért. A negyedik rész ismeretében már tudom, hogy kifélék-mifélék a Travella bolygóra látogatók, de ezt mindenki más is megtudhatja, aki megveszi a 4. részt!
Annyit mondok: Érdemes!!!!
Üdv: T-A