Törölve -SF elbeszélés

Törölve

– 1 –

– Segíthetek?

A lány kinézett a felnyitott gépháztető alól.

– Képes rá?

– Amíg nem néztem meg mi a baj, nem tudom – mondta Joe. – Valamit biztosan kitalálok, amivel kihúzom a bajból.

– Honnan tudja, hogy bajban vagyok?

– Még nem halottam arról, hogy egy lány felnyitotta volna a motortér ajtaját valamilyen kellemetlen kényszerítő ok nélkül.

Joe már két napot eltöltött a városban, és még senkivel sem állt szóba a szálloda személyzetén kívül. Szinte örömét lelte abban, hogy az út szélén álló autó vezetője segítségre szorul. Pár kilométert autózott csak az úton, amikor meglátta a padkán veszteglő gépkocsit. Akkor is felajánlotta volna a szolgálatait, ha nem egy csinos fiatal nő matatott volna a motorháztető alatt, így azonban több volt benne a segítőkészség, mint amennyire az része az elemi udvariasságnak.

– Rég látott szerelőt ez a masina – szabadkozott a lány. – Talán többször kellene megmutatnom egy szakembernek, de nekem az autó nem egy olyan valami, amiről gondoskodnom kell, hanem egy közlekedési eszköz.

– Mindenkinek az – helyeselt a férfi. – Joe vagyok – mutatkozott be. – Joe Ingham. Üljön be a volán mögé, és amikor szólok, indítson!

– Clara Parker a nevem – mondta a lány, és elfoglalta a vezetőülést. – Lehet?

– Próbáljuk meg!

Clara megtekerte a kulcsot, de az önindítóból egy pisszenésnyi zaj sem jött elő.

– A rádiója szól? – kérdezte Joe.

– Miért kellene szólnia? – nézett rá ártatlan szemekkel a lány.

– Szerintem nincs az akkumulátorban egy szikrányi áram sem. Próbálkozzék a fényszóróval vagy a rádióval.

A lány bekapcsolta a rádiót, az hörögve megszólalt, de a fényszóró már csak alig pislákolt.

– Meghalt az aksi – állapította meg Joe. – Ha akarja, beviszem a városba, és ott vehet másikat.

Clara kétségbeesetten elfintorodott.

– Igazán nagyon kedves, de sürgősebb a dolgom annál, hogy most az akkumulátor cseréjére fecsérelhetném az időmet.

Joe egy odakészített rongyba letörölte a kezéről a motorból ráragadt koszt, aztán lecsukta a gépháztetőt.

– Hová siet annyira?

A lány kiszállt a kocsiból, és becsukta az ajtót. A csapódás zajából némi indulat hallatszott.

– Esküvőre.

Joe elismerően füttyentett egyet.

– Ki a szerencsés?

Clara értetlenül nézett rá.

– Ki az, aki rá tudta venni magát arra, hogy hozzámenjen?

A lány arca végre felderült, és elnevette magát.

– Nem én vagyok a menyasszony – mondta. – Anyám a boldog ara.

– Ha olyan csinos, mint maga, akkor az ő jövendőbelije is szerencsésnek mondhatja magát.

Clara még mindig nevetett.

– Anyám ötvenkét éves, és közel sem olyan fiatalos külsejű, mint én.

– Hol lesz az esküvő?

– Fresnoban. Délután háromra oda kellene érnem. Ha most szerelő után futkosok, szemernyi esélyem sem marad arra, hogy időben elcsípjem a nagy eseményt. Ha bevisz a buszhoz, talán még találok járatot, amelyik odaér velem addigra. Az is lehet, hogy inkább bérelnem kellene egy autót.

Joenak tetszett a lány. Sokkal egyszerűbb megoldáson járt az esze annál, hogy visszafuvarozná őt a városba.

– Elviszem magát Fresnoba, ha kapok egy szeletet a lakodalmas tortából – ajánlotta.

– Magának is arrafelé van dolga?

– Dolgom éppen sehol sincs – vallotta be a férfi.

– Jó lehet így szabadon, utazgatva élni – álmélkodott a lány. – Tényleg elvinne?

Joe bólogatott.

– Bőröndje van? Vagy eben a ruhában akart megjelenni az esküvőn?

Clara kinyitotta a csomagtartót, és cibálni kezdte a táskáját. Joe előzékenyen odaugrott, felkapta a csomagot, és áthelyezte a saját kocsijába.

– Mindig szerettem volna kipróbálni, milyen az, amikor az ember bármit megtehet, mert nincs semmiféle kötelezettsége, ugyanakkor pénze azért van bőven arra, hogy azt csináljon, amit akar – ábrándozott Clara, és beült a férfi mellé, aki elindította a kocsit, és visszakanyarodott az útra.

– Nem annyira jó, mint amennyire annak látszik – felelte a férfi. – Én éppen a dologtalanság elől futok.

– Dologtalanul él? – hitetlenkedett a lány.

Joe a fejét ingatta.

– Tudja a dologtalanul élés többféle is lehet. Egy milliomos is dolgozik, csak nem egy büfé pultja mögött ácsorog, miközben kiszolgálja az éhes vevőket, vagy nem egy bányában vakoskodik fuldokolva a szénportól. Ő fehér ingben dolgozik, munkaebédeken vesz részt, pénzügyi befektetőkkel tárgyal, meg ehhez hasonlókat tesz. A munkaideje sem olyan kötött, mint a könyvelőknek vagy gépírónőknek. Egy vasutasnak úgy tűnhet, ez nem is munka, de azért ez akkor sem dologtalanság, ha nem is izzad bele az ember.

– Maga ilyenfajta munkát végez?

Joe azon töprengett, vajon meglepődne-e a lány, ha elárulná neki, hogy miből él.

– Én sem szakadok meg a magam munkájától – kerülte meg a választ. – Maga mit csinál?

– Könyvtáros vagyok.

A lány zavarban volt. Összekente a kezét az autójával, és nem tartotta elégnek a tisztálkodáshoz azt a darab rongyot, amit a szerelő a gépházban hagyott.

– Ott egy benzinkút! Álljon meg legyen szíves!

Beálltak a parkolóba. Joe finom ujjai sem voltak teljesen tiszták, és ez őt is zavarta. Munkája közben soha sem engedhette meg magának, hogy piszkos legyen a keze. Örömmel kapott a lehetőségen, hogy végre kezet moshasson.

Természetesen hamarébb végzett a mosdóban, mint Clara. Míg a hideg ital mellett a lányt várta, az jutott az eszébe, hogy életének előre megírt történetéből ez a fejezet hiányzik. A sorsszerűen elrendelt események között nem volt ott a találkozás Clarával, soha sem tervezett látogatást Fresnoba. Ez talán lehetőséget ad neki arra, hogy a drámai véget, amikor a könyvelő majd szétlövi a fejét, megváltoztassa. Talán most olyan úton jár, amelyik nem szerepel az eddigi forgatókönyvekben.

Sokat foglalkoztatta az előre elrendelt sors. Tegnapig nem tisztázta magában a tennivalókat, de este végre döntött. Nem emlékezett arra, hogy addig bármikor terhet jelentett számára a mások életének tönkretétele, de tegnap este ráunt korábbi életére. Valami új dolog, valami új gondolatvilág motoszkált az agyában, és bármilyen kényszeresen kötelezőnek érezte korábban az addigi jól jövedelmező munkát, határozottan megfogalmazódott benne az, abba kellene hagynia a megszokott pénzszerzést.

Nemcsak sejtés volt benne a végről, amely egyenletes biztonsággal közeledett felé, hanem határozott tudás. Pontosan tudta, nem képzelgés, hanem előre elrendelt sors, hogy egy kisember szétlövi az agyát.

Gyűlölte az előre elrendelt sorsot.

Ezek a gondolatok indították útra tegnap, és most megelégedéssel nézte a lányt, amint lehuppant mellé a székre, és mohón inni kezdte a kólát. Ez már egy másik élet. Ebben talán nem lesz ott a kishivatalnok, aki kiloccsantja az agyát egy harmincnyolcassal.

– Hányadik férjet fogyasztja az édesanyja? – érdeklődött.

– A negyediket – felelte fintorogva Clara. – Nem lelkesedem anyám újabbnál újabb házasságaiért, de az ő életét hála az égnek, nem nekem kell leélnem.

– Legalább gazdag pasasok által engedi felcsípni magát?

– Ördögöt! – nevetett a lány. – Mindegyiket ő tartja el. Még szerencse, hogy a válás után legalább tartásdíjat nem ad nekik.

– 2 –

Keveset beszélgettek az úton.

Még volt vagy két tucat kilométer a városig, amikor az utat keresztben elálló rendőrautók késztették megállásra a forgalom résztvevőit. Messziről látszott az útzár, így nem érte őket túlságosan nagy meglepetés, amikor egy rendőr széles karlendítéssel az út szélére tessékelte őket.

– Gondolom, a papírjai rendben vannak – kérdezte Joe, és a kesztyűtartóban kutatott a sajátjai után.

– Ne aggódjék! – felelte le a lány. –  Nagykorú vagyok, és szabadon mozoghatok az ország útjain.

– Szóval nem fognak lecsukni azért, mert átutaztattam az államhatáron.

– Mondtam nem lesz baj – erősítette meg a lány az elhangzottat.

A rendőr tisztelgett, és elvette az irataikat. Nem szállította ki őket az autóból, nem is maradt mellettük, nyugodtan beszélgethettek tovább. Az egyenruhás elsétált az igazolványokkal a rendőrségi autóhoz, és a rádióján beszélgetett alighanem a központtal. Jó hosszan csevegett. Joenak úgy tűnt, talán nem is velük foglalkozik. Elképzelhetetlen volt, hogy ennyi ideig eltartana néhány adatot megszerezni a hivatali adatbázisból.

– Vajon kit kereshetnek ezek? – morfondírozott Clara.

Joe a vállát vonogatta. Nyugodtnak látszott, de átfutott az agyán, hogy talán éppen ő utána kutatnak. Talán valamelyik áldozata rájött kis trükkjei egyikére, és most a rendőrség bevonásával szeretné visszaszerezni a veszteségét. Ezt valószínűtlennek tartotta, hiszen határozottan tudta, hogy életének egy revolverlövés vet majd véget, ezzel pedig szemben áll az, hogy valamelyik városi rendőrség cellájában raboskodjék.

Dobolni kezdett ujjaival a kormányon.

– Maga ideges – gyanakodott a lány. – Még az is lehet, hogy magát keresik – mondta félig tréfásan.

– Engem sincs miért keresni – felelte Joe. – Én is nagykorú vagyok, és nem csábítottam el egyetlen gyermeklányt sem.

– Asszonyt sem? – incselkedett Clara.

– Azt nem bünteti a törvény.

– Akkor talán bankot rabolt? – viccelődött tovább a lány.

– Ne találgasson – lett mogorva Joe.

Szótlanul ültek az első ülésen, és várták, hogy végre útjukra engedje őket a hatóság. Negyedórába is beletelt, mire végre visszakapták az igazolványaikat.

– Maga nagyon ismerős nekem – közölte fakó hangon a rendőr. – Átkozottul ismerősnek találom, de az adatbázisban nincs nyoma annak, hogy vaj lenne a fején.

– Vegyem úgy, hogy gyanúsított vagyok? – nézett rá szúrós tekintettel Joe.

– Nem, uram – felelte a rendőr mesterkélt udvariassággal. – Szó sincs róla. Szabadon távozhatnak mind a ketten. Csupán megjegyeztem, lehet, hogy hasonlít valakire, akit nekem üldöznöm kellene.

Hanyag mozdulattal szalutált, és félreállt a kocsijuk mellől.

– Jó utat, uram!

– Viszlát! – köszönt el tőle Joe mogorván.

– 3 –

Fresno előtt megint bementek egy benzinkúthoz, ott a lány felvette a magával hozott kisestélyit. Joe elismeréssel füttyentett egyet, amikor meglátta.

– Jó ez a ruha magán – állapította meg. – Talán nem is lenne helyes, ha tényleg igényt tartanék arra a tortaszeletre. Túl ágrólszakadt leszek a násznépben a farmeremmel.

– Ne aggódjék! Lesz ott más is, aki nem vesz magára szmokingot. Örülni fogok, ha velem jön, és a templomban nem kell egyedül állnom az anyám háta mögött.

Joe még sosem járt Fresnoban. Rengeteg helyen nem járt még, szinte alig volt hely az Államokban, ahol megfordult eddigi élete során. Most pár nap alatt több várost járt be, mint előzőleg egész életében. Úgy érezte, kitágul körülötte a tér, mintha új meg új lapok kerülnének a térképre, miközben bejárja a nyugati part városait. Hízik, dagad a világ attól, hogy ő megismeri, de tisztában volt vele, ez csak érzékeinek csalódása. A világ méretei nem függhetnek az ő ismereteinek mennyiségétől.

Megint visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor elszánta magát erre a rebellis utazásra – Itt kellene hagyni a francba ezt az egészet – gondolta magában akkor.

Küzdenie kellett a beírt programmal, amely arra kényszerítette, hogy ne menjen sehová, várja meg az estét, és tovább gyarapítsa vagyonát, de keményen elszánta magát, és megnyerte a csatát a titkos paranccsal szemben.

Odahagyta makulátlan öltönyeit, szmokingját, nyakkendőit és a több tucat inget. Farmert húzott magára, mint a korabeli férfiak zöme, kockás inget vett fel, és most alig várja, hogy horgászbottal a kezében üldögélhessen valami tó partján. Szinte mindent otthagyott a drága szállodai szobában. Csak a legszükségesebbeket vette magához, aztán kiszórta a golfütőit az ágyra a zsákjukból, a helyére begyűrt némi tiszta fehérneműt, pár zoknit, inget. Érezte, ha most nem változtat az életén, akkor a revolvergolyó vár rá.

Egy csendes motelre vágyott, egyszerű étteremmel a közelben, és olyan emberekkel, akik dolgoznak.

Elege volt a milliomosokból, a gazdagokból.

A hétköznapokkal akart találkozni. Régen zajlott úgy az élete, ahogy az embereknek általában szokott. Akkor középiskolás volt. Szülei arra késztették, hogy érettségizzen, aztán menjen egyetemre. Az egyetem elől megszökött, és úgy döntött, mágikus ujjainak szolgáltatásából él a jövőben.

Most vissza akart térni abba az életébe, amelyikben még voltak hétköznapok, a vasárnap különbözött a többi naptól, és a vakáció nem tartott egész évben. Nem kért többé a vég nélküli munkaszünetből.

– 4 –

A szertartás végeztével már a gratulációkon is túl voltak, és az emberek szabadon lődörögtek egymás mellett a kibérelt étterem asztalai között.

– Jóképű fiúd van – Joe cuppanós puszit kapott Clara anyjától.

– Nem a fiúm – mérgelődött a lánya.

– Nem? – Clara is kapott egy puszit. – Pedig éppen ideje, hogy valaki oltárhoz vezessen! A te korodban én ilyenkor már kezdtem a sírba hisztériázni az első férjemet.

– Nem akarom a példádat követni! – A lány hangjában cseppnyi szeretet sem volt az említett életmód iránt.

– Csak ne szóld le az első férjemet. Ha nem kötöm össze a sorsom Huntingtonnal, akkor ma is koldusszegényen élnék, és nem válogathatnék a férfiak között, melyiket vegyem magam mellé férjnek.

Az ifjúnak nem mondható ara tovább libegett más vendégek felé.

– Huntington volt az egyetlen a férjek közül, akik pénzhez juttatták anyámat ahelyett, hogy elvettek volna tőle – magyarázta Joenak Clara.

A férfinak kezdett szimpatikussá válni az idős hölgy. A kalandorság lelki rokonsága húzott közöttük láthatatlan köteléket. Lehet, hogy az asszony is a mások pénzéből akart egykor megélni, aztán ez sikerült neki, és talán ő is kilépett a szigorúan megírt szerepből, mint ahogyan ő akarja most elhagyni az előre felrajzolt pályát.

Este még más kötelékek is megfeszültek Joe körül.

Clarával egyetértésben úgy vélték, nem szükséges vacakolniuk a szálloda külön szobáival. Bár érzelmileg sem voltak ellenszenvesek egymás számára, azért túlságosan komoly terveik sem lettek egymással. Mindössze arról volt szó, mind a ketten azt érezték, szükségük van a másikra ezen az éjszakán.

– 5 –

Másnap, San Ardoba visszaérkezve nem búcsúztak egymástól könnyek között. Joe ugyan elgondolkodott azon, mi lenne, ha ebben a kellemes kisvárosban váltaná valóra az utóbbi napokban feltámadt álmát, és emellett az egyszerű, ám mégsem hétköznapi könyvtáros lány mellett élné le az életét. Mégsem tervezte azt, hogy lerohanja őt a kívánsággal, legyen a felesége. Ehhez egy éjszaka meg két együtt töltött nap kevés.

– Tovább utazol valahová? – érdeklődött Clara.

– Még nem – óvatoskodott Joe. – Megtetszett nekem ez a kisváros, meg a lakói sem ellenszenvesek.

A szállodába érve Joe végigheveredett az ágyán, és azon járatta az agyát, milyen kellemessé tudják tenni újfajta gondolatai az életét. Egy ideje előjönnek ezek az új ötletek a semmiből, elég, ha kicsit szabadjára ereszti az elméjét.

Mindig tudta, milyen úton kell járnia, de azt is tudta, hogy nem szereti a rá osztott szerep szerinti utat. Kifogástalanul működtek a kezei között a varázslatok, fialták a dollárokat a csodálatos trükkök, mégis állandó elégedetlenség lakott a lelkében. Nem tetszett neki az élet, amelyben előre elrendelt akarat szerint kopasztott meg naponta másokat.

Kétségtelen volt előtte a szerepjáték végén reá váró befejezés. Egy kifosztott kishivatalnok indulatoktól reszkető kezében revolvert szorongatva rátör egy szállodai szobában, és szétloccsantja a fejét.

Joe nem akart szétloccsant fejjel feküdni valami ismeretlen motel vagy bungaló ágyán, élni akart. Keresni egy nőt, aki nem csacsogó milliomos csemete. Egyszerű lány, akivel elvonulhat vele egy barátságos villába egy kisvárosban, talán a vén Európában. Pénznek nincs híján, az eddigiekben eleget szerzett már.

Két nappal korábban próbálta először komolyan megfejteni, vajon hogyan érhetné ezt el. Akkor is este volt, és félálomban futott át az agyán az elképzelés, talán az is elég, ha akarja, hogy letérhessen az előre elrendelt útról.

Ezért vágott neki azon a reggelen az ismeretlennek, ami olyan titkosan borzongató volt, mintha tilosban járna.

Vicces! Tilosban jár, pedig most nem csal.

– 6 –

További két nap múlva már azt szerette volna, ha nem búcsúzik olyan hányaveti módon a lánytól, de szerencséjére nem kellett komoly akadályokat leküzdenie, hogy megtalálja Clarát. A kisvárosban egyetlen könyvtár kínálta olvasnivalóit a látogatóknak, így hamar rálelt a főtértől nem messze álló régi épületben működő intézményre.

– Könyvet keresel unaloműzőnek? – kérdezte a lány.

– A könyvtárost keresem – felelte Joe. – Nem hiszem, hogy van olyan olvasmányod, amelyik izgalmasabb nálad.

– Hízelegsz – Clara keskeny csíkban megvillanó fehér fogai szépen mutattak mosoly közben.

– Ezt tartom a legjobb módszernek arra, hogy közeledbe jussak.

Joe megállt a pultnál, a lánnyal szemközt.

– Voltunk már közel egymáshoz – Clara a férfira szegezte a pillantását.

– Az sem volt rossz – ismerte el Joe, – de talán mást is szeretnél kapni, nemcsak egyéjszakás kalandot.

– Mire gondolsz?

– Nyakunkon a hétvége. Tegyünk egy kirándulást a környéken. Megmutathatnád a környező érdekességeket, vagy lemehetnénk akár a tengerhez is, és fürödnénk egyet.

– 7 –

Lustán heverésztek a parton. A Nap felülről tűzött rájuk, és elbágyadtak az erős fénytől. A hullámok csendesen loccsantak a homokos parton, a halk zsongás elálmosította őket. A népes parton sok fürdőző család terítette le a plédjét a lankás homokba, és zsongító lármájuk elvegyült a hullámok egyenletes surrogásával, csattogásával. A monoton zsivajban Joe és Clara elszundított heverészés közben.

Mire felébredtek a vihar nemhogy közeledőben volt, de már ki is tört. Nagyon gyorsan érkezhetett, mert feltehetőleg nem aludták volna át az égzengést és a simogató szellő orkánná alakulását.

A fürdőzők legnagyobb része már elhagyta a vizet, néhányan maradtak csupán, akik a part közelében küzdöttek a hullámokkal kifelé tartva a homokpad irányába.

Méter magasra tornyosult tarajok ostromolták a fövenyt a lábuknál, a víz néha kicsapott a nyugágyhoz, ilyenkor hideg permet záporozott a bokájukra. Az ég befeketedett, a napot már nem látták, a felhők teljesen eltakarták az eget. A villámok vadul cikáztak, és a tenger felől fekete pászmákban lógott a zápor.

– Szedelődzködjünk – mondta Clara, és kapkodni kezdte a ruháit a nyugágy támlájáról.

Joe is felugrott, magára rántotta pulóverét meg farmerét, mert már kezdett borzongani a csípős széltől.

– Ez komoly lesz – jósolta. Ő is segített a holmi összedobálásában, futólépésben vitte a hűtőtáskát, meg a sok vicket-vackot a kocsihoz.

Már éppen indulni akartak, amikor egy kétségbeesetten hadonászó nőt vettek észre a parton. Kezéből tölcsért formál, úgy kiáltozott a víz felé, de nem értették, hogy mit. Az időközben orkánná erősödő vihar elnyomta a hangját.

– Ott valaki bajban lehet – mutatott feléje Clara. Joe elengedte az indítókulcsot, fejét a part felé fordítva kémlelte a vizet.

– Innen nem látok semmit – mondta. – Megnézem a közelből, hátha segítségre szorul a kiáltozó.

Meg sem várta a lány válaszát, futott a rémülten hadonászó asszony felé.

A nő arcán kétségbeesett sírás nyomait látta átszőve a hisztéria kezdődő jeleivel.

– Kitty! – kiáltotta az asszony, és karjait a víz felé nyújtotta.

Bent a méteresnél is magasabb hullámok között, egy fekete pontot dobált a víz.

– A lányom! – kiabálta sírásba torkolló hangon Joe felé. – Leesett a szörfről, és nem tud vissza kapaszkodni.

Joe nem foglalkozott sokat a sápítozó nővel, pár pillanat alatt megítélte, hogy a lány soha sem fog saját erejéből visszamászni a deszkára. Ledobta magáról a farmert, de a pólót magán hagyva rohant befelé a vízbe. A farmertől azért szabadult meg, mert a vastag, vizes ruhadarab akadályozná őt az úszásban, és az nemcsak a lány életébe kerülhet, de még talán a sajátját is kockára tenné.

Látva, hogy Joe a vízbe veti magát, Clara is kiugrott az autóból és odafutott az ökleit rágó nő mellé.

– A lányom a vízben van! – zokogta elfúló hangon az asszony.

Clara megölelte, igyekezte elterelni a figyelmét a kétes kimenetelűnek ítélhető mentőakció felől.

– Ne féljen! Joe kihúzza – biztatta.

Saját magának is igyekezett bebeszélni az eredményt, amely felől egyáltalán nem lehetett bizonyos. Látta a fiún, hogy izmos testalkatú, de nem tudta róla, jól úszik-e, vagy sem. A rendelkezésére álló információk alapján akár az is lehetséges, pillanatokon belül ő is mentésre szorul, de senki más nem volt a környéken, akitől segítséget remélhettek volna.

A hullámok nem sok látnivalót engedtek a két aggódó nőnek. Joe feje néha hosszú másodpercekre eltűnt a tarajok között, ilyenkor csak reménykedhettek abban, hogy uralkodni tud a vihar egetverőnek látszó vízzuhatagán. A partról nézve már több méter magasnak látszottak a hullámok.

Joe jól úszott. Amikor a vízbe ugrott nem volt kétsége afelől, hogy ha időben odaér a lányhoz, akkor kimenti, de ahogy fogyott a távolság a parttól, úgy lett egyre elkeserítőbb a helyzet. Az ár időről időre makacsul visszadobta őt pár méterrel, csak lassan tudott előre haladni. A leghasználhatóbb technikának az bizonyult, ha amíg bírta szusszal a víz alá bukva tempózott, mert a vízszint alatt kisebb volt a vihar ereje. Levegőért persze fel kellett jönnie a felszínre, és ilyenkor nagyon be osztotta a lélegzetét. Ha történetesen egy hullámhegy alatt kezdett hozzá a felkapaszkodáshoz, csak kevés tartalékot mozgósíthatott a tüdejében. Rossz lett volna, ha ő is fuldokolni kezd. Fulladás vagy revolvergolyó… majdnem mindegy.

Már tucatnyi méterre beérte a szörfdeszkába kapaszkodó Kittyt, amikor a lány keze lecsúszott a deszkáról és a biztonságot nyújtó mentőeszköz elérhetetlen távolságba került tőle.

Kitty nem vette észre a felé úszó férfit, rémülten kapálózott, és segítségért akart kiáltani. Amint kinyitotta száját, belecsapott a hullám, és azonnal krákogni, köhögni, fulladozni kezdett. Joe nem kiáltott felé, úgy sem hallaná meg, csak megkétszerezve az erejét, tovább úszott. Rémülten látta, hogy a lány már nem ura a cselekedeteinek, erejét vesztve bukdácsol a haragvó vízben, néha hosszabb időre elmerül, aztán éppen akkor, amikor odaért, teljesen eltűnt a felszín alatt. Vett egy mély lélegzetet, és alábukva keresni kezdte a magatehetetlen gyereket. Szerencsére a rajta lévő tűzpiros fürdőruha az egy-két méteres mélységben élénk foltként lebegett a szemei előtt, és éppen akkor sikerült a hajánál fogva elkapni a lassan tehetetlenné váló lányt, amikor a nagyobb mélység készült magába szippantani.

Magához húzta, aztán elkapta a hóna alatt, és ahogyan azt az elsősegélynyújtó tanfolyamokon oktatják, vonszolni kezdte. Igyekezett a lány fejét állandóan a felszín felett tartani. Hallotta, hogy akadozva, fulladozva lélegzik, de tartott tőle, hogyha nem igyekszik, akkor nem éli túl a partig tartó utat.

Egyik kezét használva erőteljes lábtempókkal úszott terhével a part felé, ami mintha egyre távolodna tőle. Ahogy fogyott az ereje, egyre messzebb lévőnek látta a hullámok mögé bukó homoksávot.

A parton a két aggódó nő, csak az elemekkel vívott hosszú viaskodást láthatta. Az anya reménykedett, hogy a lánya élve partot ér, Clara pedig Joe miatt szorongott. Aggodalmát nem személyes érzelmek táplálták, még nem volt szerelmes a fiúba, de az emberi érzések nem hagyták őt közömbösen. A szeme előtt zajlott a dráma.

Az anya félelmében, csak néha nézett a víz felé, és akkor sem látott semmit. A zápor már elérte őket is, és átláthatatlan vízfüggönyt vont a tekintetük elé.

Kettőjük közül Clara viselkedett higgadtabban. Arra  gondolt, ha a zuhogó esőtől nem láthatják a mentés eseményeit, talán Joenak is nehéz lehet a tájékozódás a vízben. Teli torokból kiabálni kezdett a viharban, mint valami hangos világítótorony. Nem tudhatta, a fiú hallja-e a hangját, de nem kockáztathatta meg, hogy abbahagyja a kiáltozást.

– Kiabáljon maga is! – mondta az anyának, az asszony társult a zajongásban hozzá.

A hullámokkal küzdő Joe hálát adott magában Clarának a kiáltozásért, mert tényleg rosszul tájékozódott a felcsapó hullámok között. Kettőjük hangja, mint távoli ködkürt terelte őt a helyes irányba. Kitty magatehetetlenül lógott a karján, de ha rendszertelenül is, még mindig lélegzett. Már csak pár métere volt a parttól, amikor a háta mögül egy hatalmas hullám rontott rá, és teljesen elborította vízzel.

Fáradt tüdeje már híján volt minden tartalékának, és a légszomj miatt ösztönösen levegőt akart venni. Hatalmas adag víz került a légcsövébe. Most már ő is fuldoklott, de erejét megfeszítve tovább úszott cipelve terhét, lehetőség szerint továbbra is a víz fölé emelve a lány fejét. Attól tartott, hogy őt is legyűri a vihar, és vereséget szenved a nagy ütközetben, amikor a lába végre a talajnak ütődve jelezte, innentől lábon is kijut a vízből.

A két nő meglátta a tengerből csapzottan kiemelkedő fiút, és eléje rohant.

– Él? – kérdezte sikoltva az anya. Joe csak odalökte a lányt a karjaik közé, aztán egyensúlyt keresve egyedül botladozott ki a homokpadra.

– Él – hörögte, és levegő után kapkodott.

– 8 –

Kittyt bevitték a városi kórházba, ahol nagy felhajtást csináltak körülöttük. Az egyik nővér a még mindig kapkodva lélegző Joet is ágyba akarta fektetni, de erről lebeszélték.

A fiú másnap szinte természetesnek találta, hogy Clara szobájában ébred. Nagyon kimerült az elemekkel vívott csatában, és tovább aludt a lánynál. Mire megébredt, a konyhában már várta őt a pirítós, a kávé meg a dzsem. A terítéken ott volt a reggeli újság is.

– Te vagy a címlapon – figyelmeztette őt Clara.

Joe ettől nem volt elragadtatva.

– Mi a baj? – kérdezte a lány. – Híres lettél. Te vagy a vihar hőse. Megmentettél egy fuldoklót, és téged dicsérnek az újságok. Állítólag még az országos napilapokban is benne van a képed.

– Nem szeretem, ha reflektorfénybe kerülök – mondta mogorván.

A lányban ösztönösen ébredezni kezdett valami.

– Mondd csak Joe! Ugye nem kőröz a rendőrség?

– Tudtommal nem – felelte halkan a fiú.

Clara a háta mögé lépett, rákönyökölt a szék támlájára, haja a fiú hajával keveredett.

– Még nem mondtad el, miből élsz. Azt elmesélted, hogy bőven van mit a tejbe aprítanod, de arról nem szóltál, hogyan szerezted a vagyonod.

– Nem tudom, örülnél-e, ha elmondanám.

Joe tartott ettől a beszélgetéstől. Az eddigiekben sok zsiványságot elkövetett, de a szemtől szembe való hazudozás sosem ment könnyen. Nem keletkezhetett komoly baja abból, ha Clara megtudja mi a mestersége, de talán elveszítené őt emiatt, és pont ezt nem akarta. Érezte, hogy a lány színre lépésével hatalmas mértékben megnőtt a tér, amelyben az élete zajlik. Ha sikerül megválnia a múlttól meg az előre elrendelt életpályától, akkor egész biztosan elkerülheti a revolverével rá váró kishivatalnokot. Időközben a neve is eszébe jutott az embernek. Valamikor pár hét múlva kellene szembekerülni vele egy kártyacsatában, és utána történne meg az, amit el akart kerülni, a halálos lövés.

Bailey. Így fogják hívni azt az embert, illetve már most is így hívják, csak még nem ismerik egymást. Majd egy kártyaasztalnál kell bemutatkozniuk a többi játékossal egyetemben, valahol Vegasban.

– Tudni szeretném – mondta Clara. – Ha bűnt követtél el, akkor megpróbálok eltekinteni tőle, mert tegnap az életedet kockáztattad egy ismeretlen miatt. Nem hinném, hogy aki életmentésre vállalkozik, gazember lenne.

– Ebben ne legyél biztos – legyintett egyet Joe. – El akartam hagyni a múltamat, és emiatt nem örülök annak, hogy most én vagyok a címlapokon szerte az országban.

– Félsz, hogy felismer valaki a múltadból?

– Talán ettől félek, talán mástól – válaszolt bizonytalanul, és Baileyra gondolt meg a harmincnyolcasra, amelyből a nevét viselő lövedék majd a halántékába csapódik. – Tudni akarod miből éltem eddig?

A lány bólintott.

– Kártyából.

– Úgy érted, krupié voltál?

– Nem. Az tisztes foglalkozás.

Csend lett. Még nem mondta ki a vallomást, még megváltoztathatná a szándékát, mondhat valami ostobaságot, és akkor megtarthatja magának Clarát, de ehhez nem volt kedve. Szeretné Clarát maga mellett tudni, de nem hazugságok árán.

– Hamiskártyás voltam. Csaltam a játékban, és csúnyán kifosztottam egy sereg embert.

– Tegnap életet mentettél – vette önkéntelenül is a védelmébe a lány.

– Az tegnap volt. Egy héttel korábban pedig két nap alatt harmincezer dollárt vágtam zsebre néhány ostoba fajankótól.

– Szegény emberek voltak? – kérdezte reménykedve Clara.

– Ahol én játszottam, ott szegény ember nem fordul meg, de a csalás gazdagokkal szemben is csalás.

Clara szótlanul nézte. Nem akarta elhinni, hogy ez a kedves fiú, aki a saját életének kockáztatásával megmentett egy lányt, léha gazember lenne.

Átment az asztal túloldalára, mintha biztonságos távolságot kellene teremtenie kettőjük között.

– Miért csináltad?

Ez volt a legnagyobb rejtély Joe életében. Szerette volna maga is tudni, de bárhogy törte a fejét, ez rejtély maradt eddig.

– Így van megírva a könyvben – mondta. – Nekem így kell élnem.

– Az mondtad, szabadulnál ettől a zsivány világtól – Clara egérutat akart biztosítani a fiúnak. Joenak is meg magának is. Ő sem akarta elveszíteni a fiút. Egy nappal korábban még nem érezte, hogy szerelmes lenne belé, de azóta sok minden történt.

– Soha sem akarok többé kártyázni – mondta Joe. – Ott hagytam az összes ruhámat egy vegasi hotelben. Ott maradt az egész kelléktár, ami ahhoz az élethez kell. Úgy akarok élni, mint bármelyik rendes ember, és ha kevés lesz a pénzem, akkor még akár dolgozni is képes leszek.

– Az elmondottak után elhiszem, hogy lehetnek rosszakaróid.

– Ezért nem örülök annak, ha címlapra kerül a képem.

A lány felállt, Joehoz lépett, aztán leguggolt elé, és két keze közé fogta a fiú kártyatrükkökhöz szokott ujjait.

– Akarod, hogy segítsek?

Joe nem akart magasabban lenni a lánynál, lecsúszott a székből, és most már ő is guggolt.

– Szeretlek Clara. Te meg tudnál menteni attól az élettől, amit eddig éltem.

– 9 –

Gyurka átverekedte magát az üzlet ajtaján anélkül, hogy leejtette volna a kezében egyensúlyozott gépet.

– Elhoztam – mondta a műszerésznek. – Tegnap a biztonság kedviért végigfuttattam rajta egy vírusellenőrzést, de nem talált vírust a program. Volt egy hely, ahol sokat kerregett, de nem írt ki semmit arról, hogy fertőzött lenne.

– Mindjárt megnézem én is – felelte a műszerész. – Ha van ezen a masinán vírus, az én programom biztosan leirtja.

Csatlakoztatott egy monitort, egy billentyűzetet, és bekapcsolta a pécét.

– 10 –

Suhant velük az autó. Minél hamarébb el akartak jutni Renoba, hogy összeházasodjanak.

Joe körül tovább tágult a tér, és élvezettel igyekezett kitölteni ezt a teret, ezt az új, frissen kapott világot. Clara volt a biztosítéka az új élethez, és nem akarta elengedni a lányt maga mellől.

Clara még soha az életben nem volt ennyire biztos abban, hogy meg kell tennie azt, amit elhatározott. Szerette Joet. Azt szerette benne a legjobban, hogy szembe tudott nézni a múltjával, és elindult egy olyan úton, amely messzire vezet.

– Anyám megérezte, hogy hozzád fogok tartozni – mondta Joenak.

Egy kanyar után hosszú egyenes szakasz következett a sivatagos tájban futó aszfaltcsíkból. Sok kilométerre elláthattak.

A következő kanyar előtt már szinte ismerősként várt rájuk az egymás mellett álló rendőrautókból vont torlasz.

– Már megint – sóhajtott Joe.

– Tartasz tőlük? – kérdezte aggódva Clara.

A fiú a fejét rázta.

– Nem nagyon. Tudtommal semmi okuk sincs arra, hogy keressenek. Hamiskártyásokat nem autós üldözéssel szoktak foglyul ejteni. A hozzám hasonlóakat játék közben érik tetten.

Lassított, és megállt a rendőr előtt.

Az őrmester most is elvette a papírjait, nézegette, aztán előre vitte a kocsijához, és beszélni kezdett a rádión.

– Mi a fene lehet az igazolványaimmal? – morogta Joe, miközben ujjaival idegesen dobolt a volánon. – Tökéletesen szabályszerű okmányok.

– Talán hasonlítasz valakire – akarta megnyugtatni Clara.

– Egy hamiskártyásra – mondta savanyú humorral a fiú.

Egyikük sem nevetett a viccen.

Negyedórai ácsorgás után engedték tovább őket, miközben jó néhány később érkező hajthatott el mellettük.

– Sajnálom, de minden rendben van a papírján – adta vissza az igazolványt a szokatlanul goromba rendőr. – Szívem szerint bevinném magát, mert nagyon nem tetszik az ábrázata. Azt ajánlom, tűnjön el a környékről minél hamarább, mert ha csak egy mód van rá, kerítek rá alkalmat, hogy lecsukassam. Valami azt súgja nekem, magának rács mögött a helye. Reméltem, hogy megtaláljuk az adatait valami adatbázisban, de hiába keresgéltünk.

Kikérhették volna maguknak az arcpirító modort, de nem tették. Inkább tovább hajtottak Reno irányába.

– 11–

– Érdekes ez a hiba – tanakodott a szerelő. – Most is megállt egy helyen a víruskeresés, mintha talált volna valamit, aztán úgy döntött, nincs benne az adatbázisban a vírus, és továbblépett. Azt írja, tiszta a géped.

– Mit lehet csinálni? – nézett rá ijedten Gyurka. – Egyetlen fájl van csak ezen a Winchesteren, és az egyszer csak elkezdett hízni. Hízott, hízott, már csaknem az egész vinyót betölti.

– Sajnálom öregem, egyet tehetünk, leformattáljuk a merevlemezt. Szerencséd van, hogy a rendszer nem ezen van, így csak ezt az egy fájlt veszíted el.

– 12 –

 Joe és Clara hétköznapi ruhában álltak az anyakönyvvezető előtt. Renóban nincs szükség formaságokra, az anyakönyvvezetők hozzászoktak a hibbant ügyfelekhez, a fura szerzetekhez. Akárkik beszédeleghettek az utcáról, és pár perc múlva mint férj és feleség hagyták el a helyiséget.

Joe már elfelejtette a kellemetlenséget, ami útközben feltartotta őket.

– Joe Ingham! – hallotta a nevét az anyakönyvvezető szájából. – Akarod-e, hogy az itt megjelent Clara Parker a felséged legyen? Akarod-e…

A hivatalnok, még mondta volna tovább is, de nem tehette…

Clara szemében boldog csillogás égett, éppen Joe felé akart fordulni, de ő sem tehette…

Joe a lányt nézte kezdettől fogva, és éppen emelte a kezét, készülve a gyűrű felhúzására. Szerette volna minél hamarébb Clara ujjára húzni a karikagyűrűt, de nem tehette…

A továbbiakban senki sem tehetett semmit.

Vége volt a világuknak.

– 13 –

– No, haver! – mondta Gyurkának a szerelő. – Kész a géped. Mi volt az a dédelgetett fájl, amit őriztél rajta?

– Egy film, még meg sem néztem. Éppen most akartam kimenteni lemezre, de nem sikerült. Ettől fogtam gyanút.

– Mi volt a címe?

– Joe, a hamiskártyás.

– Azt én is láttam – derült fel a műszerész homloka. – Szuper jó film. Egy hamiskártyásról szól, aki kifoszt egy csomó milliomost a kártyaasztalnál, aztán zsuga után, az asszonyaikat fekteti meg. A végén lelövi egy kishivatalnok.

– Nem tudod kölcsön adni a filmet?

A műszerész a fejét ingatta.

– Nekem már nincs meg. Töltsd le valahonnan a Netről!

Gyuri a pénztárcájában kotorászott.

– Szerintem másként kellene befejezni a filmet – mondta, miközben kifizette a munkadíjat. – Én adnék egy lehetőséget a fickónak arra, hogy másképp éljen.

Felmarkolta a gépet, amelyikben az üres Winchesteren már nem futhatott tovább a film a megváltoztatott befejezéssel.

A fenti elbeszélés 2012-ben megjelent a Meztelen Ügynök című magazin 2. számában.