A hármas vágány - SF novella

A hármas vágány.

Csikorogtak a fékek, a szemetes padlón az almacsutka bukfencet vetve kergetőzött egy cigarettásdobozból gyűrt papírgombóccal.

1984-et mutatott a naptár, Orwell esztendejét. Imre, a Magyar Néphadsereg őrvezetője résnyire nyitotta a szemét, és hirtelenében nem tudta, hol van. A fékezés éles sivító hangja még nem halt el teljesen, a félálom maradékán keresztül beúszott a tudatába, hogy vonaton ül. Karórájára nézett, de alig látszottak a mutatók, a sötét fülkében hiába dörgölte a szemét. A túlsó oldalon az ablak felett egy apró, pislákoló vészlámpa adott csekély fényt, ahhoz keveset, hogy megnézhesse, mennyi az idő. Keservesen kibiztosította, aztán körülményesen lerángatta a fülke koszlott ablakát. A fémkeretes üveg fülsértő karistolással lesiklott a vasúti kocsi falába, kihajolt, és a csillagok bágyadt fényében leolvasta a pontos időt. Éjjel kettő múlt.

Döbbent indulattal nézte a mutatókat, remélte, hogy téved. Rázogatta az órát, hátha elromlott, és azért mutatja ezt a késői percet, de az állás változatlan maradt.

Dühében belerúgott az ablak alatt a kocsi oldalába, amitől a szemetes nagy csörömpöléssel bukfencet vetett, és a lábára borította tartalma egy részét.

– Már csak ez hiányzott! – morogta. Undorral seperte le egyenruhájáról a félig lerágott csirkecsontot.

Átment a szemközti ablakhoz, hátha ott megtudja, hol állnak. Messze elől, a mozdonnyal egy vonalban fehér, hiányos neonfelirat pislogott: Bodrács.

– A franc essen bele! – dühöngött. Visszament a helyére, a beáramló csípős, éji levegőt adó ablakhoz.

Rákospusztán akart leszállni. A vonat lassú döcögése elringatta, álmában elvonatozott a lakhelye mellett, most aztán fuccs az otthon töltött éjszakának. Ilyenkor Bodrácson semmi értelme hazafelé tartó jármű után kutatni. Ha találna egy őrült teherautóst útban a város felé, akkor is csak reggelre juthat haza, és indulhat vissza a laktanyába. Oda a keservesen kiböjtölt eltávozás.

– Kellett nekem kényelmesen elhelyezkednem a végállomáson – szidta magát.

Akárhová lesett, nem tapasztalt mozgást. A vonat, az ütközőbaknak tolva várta, hogy reggel a menetrend szerinti időpontban a életre keltsék a gépet, aztán lassú döcögésben összeszedje a városba igyekvő bejárókat, és megtegye negyvenöt kilométeres útját a Keleti Pályaudvarig.

A hűs májusi csillagfény romantikus lett volna, ha nem egyedül tekintget kifelé a lehúzott ablak mögül. Megborzongott a hidegtől.

Az állomás eleje táján, egy fényes pont növekedett.

– Mi az ördög? – kérdezte magától. – Ilyenkor semmiféle vonat nem jár, még a távolsági expressz sem közlekedik, utas sem lenne rá.

A fénypont rohamosan nagyobbodott, már nem is pontnak, hanem foltnak látszott. Kis idő után kétségtelenné lett, nem a szeme káprázik. Jobb dolga nem lévén nézte a fényt, és az éjszakában mögötte érkező hatalmas, súlyos tömeget.

A lehetetlen időpontban befutó vonat hihetetlen gyorsan jött. Százhússzal száguldott talán, pedig ezen a pályán jó, ha hatvan-hetvenet futnak a szerelvények.

Az állomás előtt dudált egy nagyot, és lassított. Szemből nem látott a részletekből semmit, a fényszóróban izzó erős lámpa elvakította. A vonat mellett, a talajon kúszó fénypászma azt sejtette, hogy ellentétben az ő rozzant kocsijával, a másikban alighanem minden lámpa világít.

Csendes csikorgással fékezett a halkan dübögő gép mögött vontatott kocsisor. A mozdonyt nem a megszokott sötétkék színűre festették, hanem csillogó piros zománc virított rajta. Széles ezüstcsík húzódott az oldalán, ez a mögötte gördülő kocsikon is folytatódott. Élete addigi huszonegy éve alatt ilyen szép szerelvényt még sosem látott.

A cincogó fékekkel érkező vonat ablakain néhol lehúzták a sötétítőfüggönyt – talán aludni akartak mögötte –, de mégis sok helyen benézhetett az erősen kivilágított kocsikba. Eddig elképzelni sem tudott ilyen modern, gyönyörű világot.

Elegáns nők és férfiak ültek a kényelmes bársonyüléseken, és olvastak, bóbiskoltak vagy beszélgettek. Sehol sem látta az elővárosi vonatok megszokott utasait, a blattot verő, borostás, szájuk sarkából Nikotex Munkás cigarettát lógató és kezükben sörösüveget szorongató ingázóit. – Honnan keveredett ide ez a járat? – álmélkodott, mintha űrhajó szállna le előtte.

Majdnem az utolsó kocsi haladt a szemei előtt, már csaknem állt a szerelvény.

Törte a fejét, vajon Bodrácson miért állt meg ez gyönyörű vonat. A sebesvonat is szusszanás nélkül poroszkál át ezen a kopott állomáson.

Lassan két hatalmas fényfolt úszott el előtte, aztán a vagon harmadik ablaka éppen az övével szemközt állt meg. Nem szokott függöny nélküli ablakokon belesni, de a kívül-belül csillogó, minden luxussal felszerelt vagonok utasai felkeltették érdeklődését. Megörült, hogy beláthat az előtte leálló fülkébe. Megnyílt előtte a drága ruhákba öltözött emberek világa.

Fél perce leskelődött befelé, és elment a kedve az örvendezéstől.

Középkorú házaspár ült az ablak mögött. Előbb haragosan gesztikuláltak, azután egy váratlan pillanatban tragédiává változott a civakodás. A férfi elegáns zakójának a zsebéhez kapott, előrántott egy vékony pengéjű rugóskést, és egyetlen gyors mozdulattal belevágta az asszony nyakába.

Hallani semmit sem hallott, a vastag üveg elnyelt minden szusszanást. Nem tudhatta, hogy az asszony sikít-e a halálos döfés után, vagy csak hiábavalóan kapkod a torka felé, de ez már nem számított. A pillanatokon belül kirántott késpenge nyomán buggyant, spriccelt a piros vér, és a halálosan megsebzett asszonyt gyorsan elhagyta ereje. Hátrahanyatlott az ülésen, félrenyakló feje alól csordogáló vére összekente a kék bársonyülést, és elszállt belőle az élet.

Az elegáns férfi, felnézett, meglátta, hogy a szemközti vágányon álló sötét kocsi ablakából éppen a képébe bámul egy alak. Gyorsan félre kapta a tekintetét, aztán hirtelen elhatározással megmozdult. Felrántotta az ajtót, és kiugrott a folyosóra.

– Ez leszáll! – gondolta Imre, és döntött. Elindult a termes kocsi peronja felé. Mindent meg kell tennie azért, hogy ne maradjon megtorlatlanul a bűntett. Rángatni kezdte a kocsiajtót előbb az egyik aztán a másik oldalon, de egyik sem nyílt. Átkozta az előírást, miszerint az állomáson veszteglő vonat ajtajait be kell zárni.

– A franc egye meg! – káromkodott. – Mire nyitott ajtót találok, meglép.

Izgatottan elindult a vonat eleje felé, hátha leszállhat az egyik ajtón, vagy összeakad a kalauzzal. Végigment a koszlott szerelvényen. A szerkocsi mögé akasztott vagonban megtalálta a jegykezelőt meg a mozdonyvezetőt. Mogorván ébredeztek, amikor türelmetlenül rázni kezdte őket.

– Mi van? – riadt meg a kalauz. – Miért nem hagy békén jó ember? – morgott Imrére. – Elaludt?

– Persze, hogy elaludtam! – vágta rá –, de másért ébresztem fel. A mellettünk lévő vágányra beálló vonatban egy férfi meggyilkolta a feleségét.

– Mit mond? – ráncolta a homlokát az álmából kirángatott mozdonyvezető. – Milyen vágányon?

– Ott, ni! – mutatott ki Imre a bal oldali ablakon. – Oda jött be az expressz, álldogált ott vagy két percig, és az átellenben lévő ablak mögött egy férfi leszúrta a feleségét.

– Maga megőrült – dünnyögte a kalauz, és újra behunyta a szemét.

– Dehogy őrültem meg! – dühöngött Imre. – Ezzel a két szememmel láttam! – kiabált, és jobb kezének két ujjával az arca felé bökött.

– Hagyjon minket aludni! – mordult rá a másik vasutas. – Sokat ivott, és zavarosat álmodott.

Imre egyre dühösebb lett. Végignézett egy gyilkosságot, amiről be kell számolnia valakinek. A vonaton a kalauz a hatóságot helyettesíti, ki másnak mondhatná el.

– Figyeljen ide, főnök! Színjózan vagyok – hangos huhogással a vasutas orra alá lihegett. – Láttam a gyilkost! Leszállt, és talán éppen most oson kifelé a faluból.

A mozdonyvezető végre megadta magát, felállt, gyűrött papírdobozából elővett egy Ötéves Tervet. Megropogtatta és rágyújtott.

– Melyik vágányon állt az a mesebeli kocsi?

– Itt, ni! – bökött hátrafelé a hüvelykujjával Imre.

– No, jöjjön maga féleszű! – barátságosan megfogta Imre karját, a fülke végéhez vezette, és kinyitotta az ajtót. – Hol az a vágány? – kérdezte szemrehányóan.

Imre az ajtóhoz lépett, és a fülkéből kiszűrődő fényt nézte. A szokásos bazaltkőből épült töltésen nem állt vonat, a fénylő vágányok helyett az alacsony vaslábak kucorogtak a rajtuk átfűzött acélhuzalokkal, amelyek a szemafort meg a sorompót mozgatták az állomás végén.

– Van sín? – nézett rá szigorúan a mozdonyvezető.

– Nem értem – hebegte Imre. – Nem álmodtam!

– Pedig csak arról lehet szó barátocskám – a vasutas becsukta az ajtaját. – Menjen vissza a helyére, és aludjon! Még másfél óra maradt indulásig.

– Nem álmodtam – mondta erőtlenül Imre. A tenyere közben nagyon bizsergett. Talán a példa hatott rá, de közel állt ahhoz, hogy valami hasonlót tegyen ezzel az értetlen bakterrel, mint ami a szemközti vonatban történt. Azon spekulált, nem is olyan rossz, amikor az ember ügyesen lezárja a felhorgadó ellentéteket. Tekintete a férfi nyakára tévedt, kezével a zsebébe kotort, aztán elhessegette magától a röpke gondolatot. A magával hordott hivatalos honvédségi étkészletben lapuló késsel nem menne semmire, pedig ahogy megint az ablak felé fordult a vasutas, a nyaka nagyszerű célpontot kínált. –  Oda kellene döfni – gondolta. –  Éppen oda, ahol az a szabályos alakú anyajegy sötétlik a gallérja felett.

– Kér egy staubot? – nyújtotta felé a vasutas a dobozt. Nem is sejtette, hogy éppen most kerülte el a halált, mert a katona azon ábrándozott, hogy a maga módján fejezi be a vitát.

– Köszönöm – felelte a fiatalember alig hallhatóan, és rágyújtott az Ötéves Tervre.

 

Imrének a kellemetlen éjszaka és a végignézett véres dráma ellenére életformájává lett  a vonatozás. Leszerelés után egy nagyvállalat ellenőre lett, és naponta utazgatott az ország különböző városaiba. Megesett, hogy egy úton két nagyvárosban is ellenőrzött.

Felszerelte magát mindennel, ami a vonatos életmódhoz tartozott. Vásárolt magának termoszt, kis hűtőtáskát, összecsukható poharat, étkészletet, és összeismerkedett minden főpincérrel a megyeközpontok éttermeiben. Később, ahogy fejlődött körülötte a világ, mobiltelefont is vásárolt, végül beszerzett egy laptopot is, így az egész irodáját magával vihette az útra. Dolgozhatott a vonaton is.

Ott szerzett magának feleséget is. Még hírét sem hallotta a mobiltelefonnak, amikor egyik üzleti útján összeismerkedett egy lánnyal, akivel aztán összeházasodott. Természetesen vonattal mentek nászútra, de azért lakást nem a MÁV-tól szereztek.

A munkáján persze a régi maradt, és ezután is mindennap kiment az állomásra, felszállt a megfelelő járatra, majd este, dolga végeztével hazatért asszonyához, később a gyerekekhez és a lármás családi fészekhez.

A nagyobbik gyerek már érettségire készült, a kisebbik másodikba járt, amikor Margit, egy napon úgy döntött, elkíséri a férjét egy vidéki útra. Ki tudja honnan támadt ez az ötlet. Soha sem törődött Imre munkájával, így bizonyos, hogy a váratlanul feltámadt érdeklődést nem szakmai kíváncsiság sugallotta, inkább a féltékenység. Szokásos, és egyre gyakoribb veszekedéseik régóta mérgezték a házasélet különben sem nyugalmas hónapjait, éveit.

Igen hosszan elhúzódott a munka, csak az éjszakai intercityvel tudtak hazatérni.

– Még szerencse, hogy van ez a járat – mondta Imre a feleségének.

– Ja! – helyeselt az asszony, és morózus hangulatban figyelte, ahogy szemközti ülésen terpeszkedő férje, feltűnően közel nyomakodik a mellé vetődő húsz év körüli barna nőhöz. Margit szerint a szőke minden bizonnyal céda, mert ahelyett, hogy kikérné magának a molesztálást, tapad arra a drágalátos férjére. Ezen aztán fel is paprikázta magát az asszony. – Hiába rugdosom Imre bokáját, a vén szatír csak nem akarja észrevenni, hogy mindjárt felrobbanok mérgemben.  – dohogott magában. Úgy látta, hogy a szemközt ülő cafka rövid után, szorosan férjeura oldalához nyomja a mellét, és mindjárt az ölébe is beleül.

Imre rejtette az egész jelenetet az újságja mögé, de a combok és térdek találkozását, simulását nem lehetett eltakarni egy kiterített papírlappal.

Margit alig győzte önuralommal, míg végre egy állomáson leszállt a kis rohadék.

– Te szégyentelen kurvapecér! – rontott rá Imrére, amikor végre kettesben maradtak.

Imre nem válaszolt, nem akart tudomást venni az asszony dühöngéséről.

Margit, meg csak mondta a magáét.

– Tudtam, hogy ezért jársz annyit vidékre! Tudtam, hogy ahány város, annyi szerető! Élvezkedsz, szórakozol, és amikor hazaérsz, egy impotens vén marha fekszik mellém az ágyba. Vedd tudomásul, véget vetek ennek!

Mondta, mondta, és a zakatoló vonaton Imrének egyre emelkedett a vérnyomása. – Még szerencse, hogy ezen az éjszakai járaton, kettesben maradtunk a fülkében – gondolta. Fegyelmezte magát, erőltette a nyugalmat az arcára, de egyre kevésbé bírta szótlanul az asszony rikácsolását.

– No idefigyelj! Te ostoba kurva! – ordított rá a nejére, amikor már nem tudott uralkodni magán. – Nekem ebből elegem van! Ha nem hagyod azonnal abba a civakodást, én valami nagyon megbocsáthatatlan dolgot teszek veled!

– Mit? – visított az asszony. – Mit teszel? Megölsz? Azt tennéd legszívesebben, tudom, hogy utána mehess a szajháidhoz!

– Hagyd abba! – kiáltott rá megint Imre, és titokban megmarkolta hosszúpengéjű kését, amit eddig csak almahámozásra használt, de valójában önvédelmi célokra hordott magánál.

– Nem hagyom! – replikázott Margit. – Nem teszem meg neked a szívességet, hogy hallgassak!

– Akkor majd én, elhallgattatlak! – ordított most már Imre is, és előkapta zakója belső zsebéből a hosszú kést, majd ugyanazzal a mozdulattal, ugyanazzal a lendülettel, beledöfte neje nyakába a vékony pengét.

 Az asszony sikított egy elhalót, de hiábavalóan kapkodott a torka felé. A pillanatokon belül kirántott késpenge nyomán bugyogott, spriccelt piros vére. Margitnak kétséget kizáróan befellegzett.

Imre megkönnyebbült. – Végre csend van! – gondolta. Felnézett, át az ablakon. A szemközti vágányon egy vonat sötétlett. Két kocsi között átlesve elolvasta a pislákoló neonfeliratot. Bodrácson álltak éppen. Szokatlan módon fénylett a régifajta fénycsövekből kirakott hibás felirat. Dezsavű érzés támadta meg. Harminc éve nem látta ezt a fajta neonfüzért, mostanában egész másféle feliratok jelzik az állomások nevét.

Megint a mellettük álló kocsira nézett, és megrémült. A szemközti ablak lehúzott üvege fölött egy fiatal suhanc bámul egyenesen a képébe.

– A francba! – káromkodta el magát. Rohant az ajtóhoz, mert el kell hallgattatnia a szemtanút. Tudta, hogy még várakozik itt pár percig a vonat, ha siet, lesz annyi ideje, hogy hidegre tegye a leskelődőt.

Végigrohant a fülkék előtt húzódó keskeny folyosón, el az utolsó fülke előtt, és kilépett a kis előtérbe. Nyitotta volna az ajtót a másik vonat felőli oldalon, de meggondolta magát. A két vágány közé magas drótkerítést építettek, hogy a fegyelmezetlen utasok ne mászkálhassanak a veszélyes pályaszakaszon.

– Kerülhetek az aluljáró felé! – morgott ingerülten.

Leugrott a kocsiból, futott a mozdony felé, onnan vezetett lépcső az aluljáróba. Rohant a kongó, vizeletszagú alagútban, vágtatott fel a másik lépcsőn a kettes vágány felé.

Felérve aztán tátva maradt a szája a csodálkozástól. A vágány üres, vonatnak nyoma sincs, és a vasutasok irodája felett sem a régi felirat villog, hanem a mostanában megszokott hibátlan világítótábla.

Tétován ácsorgott, aztán elballagott a forgalmista fülkéjéig. Megkocogtatta az ablakot.

– Mondja! – szólt be a kis kerek ablakon. – Hová lett innen a vonat?

– Mit akar? – kérdezte morcosan a forgalmista. – Nem állt itt semmilyen vonat.

– Ne szórakozzon velem! – mordult mérgesen Imre. – Leoltott villanyokkal itt vesztegelt egy szerelvény. Régimódi, fekete vagonok, ronda, kormos, sötétkék színű dízelmozdonnyal az elején. Nem hallottam, hogy elment volna.

– Maga megőrült! – mérgelődött tovább a vasutas. – Menjen vissza a váróba, és aludjon, amíg befut a reggeli személy. Álmosan kotorászott az asztalfiókban, elővett egy füstszűrőst, és alaposan megropogtatta.

– Itt állt a szerelvény – makacskodott Imre. – Kikapcsolt fényekkel a kocsik, leállított motorral a mozdony. Biztosan ez lesz a reggeli első vonat.

– Hagyja már ezt! – legyintett a bakter. –  Évekig jártam ezen a vonalon, mint kalauz. Régen, sokat éjszakáztam itt a végállomáson. A mozdonyvezetővel behúzódtunk a szerkocsi mögötti fülkék valamelyikébe, mindenhol lekapcsoltuk a villanyokat, és szunyáltunk a reggeli indulásig. Akkoriban ez tényleg így volt – meggyújtotta a cigarettáját, és nyújtotta a dobozt a kis kerek nyíláshoz. – Kér egy staubot?

– Köszönöm! – hebegte Imre. – Csak éppen nem értem.

– Higgyen nekem! Régen éjszakázott itt utoljára vonat – magyarázta a vasutas. – Huszonkét éve építették meg a város másik végén a kis rendező pályaudvart, azóta ott várják meg a reggelt. Érti? Minden változik. Két évtizednél régebben várakozott itt ilyenkor járat!

Imre hátranézett a vágányok felé, ahol saját szerelvénye az egyik fülkében a halott asszonnyal éppen húzott kifelé az állomásról. Nézte a távolodó kocsikat, és azon töprengett, hogy miért találta ismerősnek a suhancot, aki az imént egyenruhában támasztotta az ablakkeretet. Olyanban, amilyent a három évtizeddel korábban megszüntetett hadseregben hordtak a katonák. Amikor őt hazaengedték eltávozásra húsz évnél régebben, rajta is ez a kimenőruha feszült. Visszafordult a váltóőr felé. Kuckójának üvegén keresztül egy szabályos foltot látott a nyakán. Ismerősnek találta az anyajegyet. Megint érezte a tenyerében a bizsergést, de a kését valahol elhagyta futás közben.

Lassan eloldalgott a kijárat felé.

A vasutas ott maradt a fülkéjében, és nem gondolt arra, hogy megint megúszta. Csendesen hintázott a székén előre-hátra, szívta a cigarettáját aztán elővette a magával hozott novelláskötetet, és felütötte a következő írásnál. Érdekesnek ígérkezett a címe: Időhurok