A hármas vágány.
Csikorogtak a
fékek, a szemetes padlón az almacsutka bukfencet vetve kergetőzött egy
cigarettásdobozból gyűrt papírgombóccal.
1984-et
mutatott a naptár, Orwell esztendejét. Imre, a Magyar Néphadsereg őrvezetője résnyire
nyitotta a szemét, és hirtelenében nem tudta, hol van. A
fékezés éles sivító hangja még nem halt el teljesen, a félálom maradékán
keresztül beúszott a tudatába, hogy vonaton ül. Karórájára nézett, de alig látszottak
a mutatók, a sötét fülkében hiába dörgölte a szemét. A túlsó oldalon az ablak
felett egy apró, pislákoló vészlámpa adott csekély fényt, ahhoz keveset, hogy
megnézhesse, mennyi az idő. Keservesen kibiztosította, aztán körülményesen
lerángatta a fülke koszlott ablakát. A fémkeretes üveg fülsértő karistolással
lesiklott a vasúti kocsi falába, kihajolt, és a csillagok bágyadt fényében leolvasta
a pontos időt. Éjjel kettő múlt.
Döbbent indulattal
nézte a mutatókat, remélte, hogy téved. Rázogatta az órát, hátha elromlott, és
azért mutatja ezt a késői percet, de az állás változatlan maradt.
Dühében
belerúgott az ablak alatt a kocsi oldalába, amitől a szemetes nagy
csörömpöléssel bukfencet vetett, és a lábára borította tartalma egy részét.
– Már csak ez
hiányzott! – morogta. Undorral seperte le egyenruhájáról a félig lerágott
csirkecsontot.
Átment a
szemközti ablakhoz, hátha ott megtudja, hol állnak. Messze elől, a mozdonnyal
egy vonalban fehér, hiányos neonfelirat pislogott: Bodrács.
– A franc
essen bele! – dühöngött. Visszament a helyére, a beáramló csípős, éji levegőt
adó ablakhoz.
Rákospusztán
akart leszállni. A vonat lassú döcögése elringatta, álmában elvonatozott a
lakhelye mellett, most aztán fuccs az otthon töltött éjszakának. Ilyenkor
Bodrácson semmi értelme hazafelé tartó jármű után kutatni. Ha találna egy őrült
teherautóst útban a város felé, akkor is csak reggelre juthat haza, és indulhat
vissza a laktanyába. Oda a keservesen kiböjtölt eltávozás.
– Kellett
nekem kényelmesen elhelyezkednem a végállomáson – szidta magát.
Akárhová
lesett, nem tapasztalt mozgást. A vonat, az ütközőbaknak tolva várta, hogy
reggel a menetrend szerinti időpontban a életre keltsék a gépet, aztán lassú
döcögésben összeszedje a városba igyekvő bejárókat, és megtegye negyvenöt
kilométeres útját a Keleti Pályaudvarig.
A hűs májusi csillagfény
romantikus lett volna, ha nem egyedül tekintget kifelé a lehúzott ablak mögül. Megborzongott
a hidegtől.
Az állomás
eleje táján, egy fényes pont növekedett.
– Mi az
ördög? – kérdezte magától. – Ilyenkor semmiféle vonat nem jár, még a távolsági
expressz sem közlekedik, utas sem lenne rá.
A fénypont
rohamosan nagyobbodott, már nem is pontnak, hanem foltnak látszott. Kis idő után
kétségtelenné lett, nem a szeme káprázik. Jobb dolga nem lévén nézte a fényt,
és az éjszakában mögötte érkező hatalmas, súlyos tömeget.
A lehetetlen
időpontban befutó vonat hihetetlen gyorsan jött. Százhússzal száguldott talán,
pedig ezen a pályán jó, ha hatvan-hetvenet futnak a szerelvények.
Az állomás előtt
dudált egy nagyot, és lassított. Szemből nem látott a részletekből semmit, a fényszóróban
izzó erős lámpa elvakította. A vonat mellett, a talajon kúszó fénypászma azt sejtette,
hogy ellentétben az ő rozzant kocsijával, a másikban alighanem minden lámpa
világít.
Csendes
csikorgással fékezett a halkan dübögő gép mögött vontatott kocsisor. A mozdonyt
nem a megszokott sötétkék színűre festették, hanem csillogó piros zománc
virított rajta. Széles ezüstcsík húzódott az oldalán, ez a mögötte gördülő
kocsikon is folytatódott. Élete addigi huszonegy éve alatt ilyen szép
szerelvényt még sosem látott.
A cincogó
fékekkel érkező vonat ablakain néhol lehúzták a sötétítőfüggönyt – talán aludni
akartak mögötte –, de mégis sok helyen benézhetett az erősen kivilágított
kocsikba. Eddig elképzelni sem tudott ilyen modern, gyönyörű világot.
Elegáns nők
és férfiak ültek a kényelmes bársonyüléseken, és olvastak, bóbiskoltak vagy
beszélgettek. Sehol sem látta az elővárosi vonatok megszokott utasait, a
blattot verő, borostás, szájuk sarkából Nikotex Munkás cigarettát lógató és kezükben
sörösüveget szorongató ingázóit. – Honnan keveredett ide ez a járat? – álmélkodott,
mintha űrhajó szállna le előtte.
Majdnem az utolsó
kocsi haladt a szemei előtt, már csaknem állt a szerelvény.
Törte a
fejét, vajon Bodrácson miért állt meg ez gyönyörű vonat. A sebesvonat is szusszanás
nélkül poroszkál át ezen a kopott állomáson.
Lassan két hatalmas
fényfolt úszott el előtte, aztán a vagon harmadik ablaka éppen az övével
szemközt állt meg. Nem szokott függöny nélküli ablakokon belesni, de a kívül-belül
csillogó, minden luxussal felszerelt vagonok utasai felkeltették érdeklődését.
Megörült, hogy beláthat az előtte leálló fülkébe. Megnyílt előtte a drága
ruhákba öltözött emberek világa.
Fél perce
leskelődött befelé, és elment a kedve az örvendezéstől.
Középkorú
házaspár ült az ablak mögött. Előbb haragosan gesztikuláltak, azután egy
váratlan pillanatban tragédiává változott a civakodás. A férfi elegáns
zakójának a zsebéhez kapott, előrántott egy vékony pengéjű rugóskést, és
egyetlen gyors mozdulattal belevágta az asszony nyakába.
Hallani
semmit sem hallott, a vastag üveg elnyelt minden szusszanást. Nem tudhatta,
hogy az asszony sikít-e a halálos döfés után, vagy csak hiábavalóan kapkod a
torka felé, de ez már nem számított. A pillanatokon belül kirántott késpenge
nyomán buggyant, spriccelt a piros vér, és a halálosan megsebzett asszonyt
gyorsan elhagyta ereje. Hátrahanyatlott az ülésen, félrenyakló feje alól
csordogáló vére összekente a kék bársonyülést, és elszállt belőle az élet.
Az elegáns
férfi, felnézett, meglátta, hogy a szemközti vágányon álló sötét kocsi
ablakából éppen a képébe bámul egy alak. Gyorsan félre kapta a tekintetét, aztán
hirtelen elhatározással megmozdult. Felrántotta az ajtót, és kiugrott a
folyosóra.
– Ez leszáll!
– gondolta Imre, és döntött. Elindult a termes kocsi peronja felé. Mindent meg
kell tennie azért, hogy ne maradjon megtorlatlanul a bűntett. Rángatni kezdte a
kocsiajtót előbb az egyik aztán a másik oldalon, de egyik sem nyílt. Átkozta az
előírást, miszerint az állomáson veszteglő vonat ajtajait be kell zárni.
– A franc
egye meg! – káromkodott. – Mire nyitott ajtót találok, meglép.
Izgatottan
elindult a vonat eleje felé, hátha leszállhat az egyik ajtón, vagy összeakad a
kalauzzal. Végigment a koszlott szerelvényen. A szerkocsi mögé akasztott
vagonban megtalálta a jegykezelőt meg a mozdonyvezetőt. Mogorván ébredeztek,
amikor türelmetlenül rázni kezdte őket.
– Mi van? – riadt
meg a kalauz. – Miért nem hagy békén jó ember? – morgott Imrére. – Elaludt?
– Persze,
hogy elaludtam! – vágta rá –, de másért ébresztem fel. A mellettünk lévő
vágányra beálló vonatban egy férfi meggyilkolta a feleségét.
– Mit mond? –
ráncolta a homlokát az álmából kirángatott mozdonyvezető. – Milyen vágányon?
– Ott, ni! – mutatott
ki Imre a bal oldali ablakon. – Oda jött be az expressz, álldogált ott vagy két
percig, és az átellenben lévő ablak mögött egy férfi leszúrta a feleségét.
– Maga
megőrült – dünnyögte a kalauz, és újra behunyta a szemét.
– Dehogy
őrültem meg! – dühöngött Imre. – Ezzel a két szememmel láttam! – kiabált, és jobb
kezének két ujjával az arca felé bökött.
– Hagyjon minket
aludni! – mordult rá a másik vasutas. – Sokat ivott, és zavarosat álmodott.
Imre egyre
dühösebb lett. Végignézett egy gyilkosságot, amiről be kell számolnia
valakinek. A vonaton a kalauz a hatóságot helyettesíti, ki másnak mondhatná el.
– Figyeljen
ide, főnök! Színjózan vagyok – hangos huhogással a vasutas orra alá lihegett. –
Láttam a gyilkost! Leszállt, és talán éppen most oson kifelé a faluból.
A
mozdonyvezető végre megadta magát, felállt, gyűrött papírdobozából elővett egy Ötéves Tervet. Megropogtatta és rágyújtott.
– Melyik
vágányon állt az a mesebeli kocsi?
– Itt, ni! – bökött
hátrafelé a hüvelykujjával Imre.
– No, jöjjön
maga féleszű! – barátságosan megfogta Imre karját, a fülke végéhez vezette, és
kinyitotta az ajtót. – Hol az a vágány? – kérdezte szemrehányóan.
Imre az
ajtóhoz lépett, és a fülkéből kiszűrődő fényt nézte. A szokásos bazaltkőből
épült töltésen nem állt vonat, a fénylő vágányok helyett az alacsony vaslábak
kucorogtak a rajtuk átfűzött acélhuzalokkal, amelyek a szemafort meg a sorompót
mozgatták az állomás végén.
– Van sín? – nézett
rá szigorúan a mozdonyvezető.
– Nem értem –
hebegte Imre. – Nem álmodtam!
– Pedig csak
arról lehet szó barátocskám – a vasutas becsukta az ajtaját. – Menjen vissza a
helyére, és aludjon! Még másfél óra maradt indulásig.
– Nem
álmodtam – mondta erőtlenül Imre. A tenyere közben nagyon bizsergett. Talán a
példa hatott rá, de közel állt ahhoz, hogy valami hasonlót tegyen ezzel az
értetlen bakterrel, mint ami a szemközti vonatban történt. Azon spekulált, nem
is olyan rossz, amikor az ember ügyesen lezárja a felhorgadó ellentéteket.
Tekintete a férfi nyakára tévedt, kezével a zsebébe kotort, aztán elhessegette
magától a röpke gondolatot. A magával hordott hivatalos honvédségi étkészletben
lapuló késsel nem menne semmire, pedig ahogy megint az ablak felé fordult a
vasutas, a nyaka nagyszerű célpontot kínált. –
Oda kellene döfni – gondolta. –
Éppen oda, ahol az a szabályos alakú anyajegy sötétlik a gallérja
felett.
– Kér egy
staubot? – nyújtotta felé a vasutas a dobozt. Nem is sejtette, hogy éppen most
kerülte el a halált, mert a katona azon ábrándozott, hogy a maga módján fejezi
be a vitát.
– Köszönöm – felelte
a fiatalember alig hallhatóan, és rágyújtott az Ötéves Tervre.
Imrének a
kellemetlen éjszaka és a végignézett véres dráma ellenére életformájává lett a vonatozás. Leszerelés után egy nagyvállalat
ellenőre lett, és naponta utazgatott az ország különböző városaiba. Megesett,
hogy egy úton két nagyvárosban is ellenőrzött.
Felszerelte
magát mindennel, ami a vonatos életmódhoz tartozott. Vásárolt magának termoszt,
kis hűtőtáskát, összecsukható poharat, étkészletet, és összeismerkedett minden főpincérrel
a megyeközpontok éttermeiben. Később, ahogy fejlődött körülötte a világ,
mobiltelefont is vásárolt, végül beszerzett egy laptopot is, így az egész
irodáját magával vihette az útra. Dolgozhatott a vonaton is.
Ott szerzett
magának feleséget is. Még hírét sem hallotta a mobiltelefonnak, amikor egyik
üzleti útján összeismerkedett egy lánnyal, akivel aztán összeházasodott.
Természetesen vonattal mentek nászútra, de azért lakást nem a MÁV-tól
szereztek.
A munkáján
persze a régi maradt, és ezután is mindennap kiment az állomásra, felszállt a
megfelelő járatra, majd este, dolga végeztével hazatért asszonyához, később a
gyerekekhez és a lármás családi fészekhez.
A nagyobbik
gyerek már érettségire készült, a kisebbik másodikba járt, amikor Margit, egy
napon úgy döntött, elkíséri a férjét egy vidéki útra. Ki tudja honnan támadt ez
az ötlet. Soha sem törődött Imre munkájával, így bizonyos, hogy a váratlanul
feltámadt érdeklődést nem szakmai kíváncsiság sugallotta, inkább a
féltékenység. Szokásos, és egyre gyakoribb veszekedéseik régóta mérgezték a
házasélet különben sem nyugalmas hónapjait, éveit.
Igen hosszan
elhúzódott a munka, csak az éjszakai intercityvel tudtak hazatérni.
– Még
szerencse, hogy van ez a járat – mondta Imre a feleségének.
– Ja! – helyeselt
az asszony, és morózus hangulatban figyelte, ahogy szemközti ülésen terpeszkedő
férje, feltűnően közel nyomakodik a mellé vetődő húsz év körüli barna nőhöz. Margit
szerint a szőke minden bizonnyal céda, mert ahelyett, hogy kikérné magának a
molesztálást, tapad arra a drágalátos férjére. Ezen aztán fel is paprikázta
magát az asszony. – Hiába rugdosom Imre bokáját, a vén szatír csak nem akarja
észrevenni, hogy mindjárt felrobbanok mérgemben. – dohogott magában. Úgy látta, hogy a szemközt
ülő cafka rövid után, szorosan férjeura oldalához nyomja a mellét, és mindjárt
az ölébe is beleül.
Imre rejtette
az egész jelenetet az újságja mögé, de a combok és térdek találkozását,
simulását nem lehetett eltakarni egy kiterített papírlappal.
Margit alig
győzte önuralommal, míg végre egy állomáson leszállt a kis rohadék.
– Te
szégyentelen kurvapecér! – rontott rá Imrére, amikor végre kettesben maradtak.
Imre nem
válaszolt, nem akart tudomást venni az asszony dühöngéséről.
Margit, meg
csak mondta a magáét.
– Tudtam,
hogy ezért jársz annyit vidékre! Tudtam, hogy ahány város, annyi szerető!
Élvezkedsz, szórakozol, és amikor hazaérsz, egy impotens vén marha fekszik mellém
az ágyba. Vedd tudomásul, véget vetek ennek!
Mondta,
mondta, és a zakatoló vonaton Imrének egyre emelkedett a vérnyomása. – Még
szerencse, hogy ezen az éjszakai járaton, kettesben maradtunk a fülkében – gondolta.
Fegyelmezte magát, erőltette a nyugalmat az arcára, de egyre kevésbé bírta
szótlanul az asszony rikácsolását.
– No
idefigyelj! Te ostoba kurva! – ordított rá a nejére, amikor már nem tudott
uralkodni magán. – Nekem ebből elegem van! Ha nem hagyod azonnal abba a
civakodást, én valami nagyon megbocsáthatatlan dolgot teszek veled!
– Mit? – visított
az asszony. – Mit teszel? Megölsz? Azt tennéd legszívesebben, tudom, hogy utána
mehess a szajháidhoz!
– Hagyd abba!
– kiáltott rá megint Imre, és titokban megmarkolta hosszúpengéjű kését, amit
eddig csak almahámozásra használt, de valójában önvédelmi célokra hordott
magánál.
– Nem hagyom!
– replikázott Margit. – Nem teszem meg neked a szívességet, hogy hallgassak!
– Akkor majd
én, elhallgattatlak! – ordított most már Imre is, és előkapta zakója belső
zsebéből a hosszú kést, majd ugyanazzal a mozdulattal, ugyanazzal a
lendülettel, beledöfte neje nyakába a vékony pengét.
Az asszony sikított egy elhalót, de
hiábavalóan kapkodott a torka felé. A pillanatokon belül kirántott késpenge
nyomán bugyogott, spriccelt piros vére. Margitnak kétséget kizáróan befellegzett.
Imre megkönnyebbült.
– Végre csend van! – gondolta. Felnézett, át az ablakon. A szemközti vágányon
egy vonat sötétlett. Két kocsi között átlesve elolvasta a pislákoló
neonfeliratot. Bodrácson álltak éppen. Szokatlan módon fénylett a régifajta
fénycsövekből kirakott hibás felirat. Dezsavű érzés támadta meg. Harminc éve
nem látta ezt a fajta neonfüzért, mostanában egész másféle feliratok jelzik az
állomások nevét.
Megint a
mellettük álló kocsira nézett, és megrémült. A szemközti ablak lehúzott üvege
fölött egy fiatal suhanc bámul egyenesen a képébe.
– A francba! –
káromkodta el magát. Rohant az ajtóhoz, mert el kell hallgattatnia a szemtanút.
Tudta, hogy még várakozik itt pár percig a vonat, ha siet, lesz annyi ideje,
hogy hidegre tegye a leskelődőt.
Végigrohant a
fülkék előtt húzódó keskeny folyosón, el az utolsó fülke előtt, és kilépett a
kis előtérbe. Nyitotta volna az ajtót a másik vonat felőli oldalon, de
meggondolta magát. A két vágány közé magas drótkerítést építettek, hogy a
fegyelmezetlen utasok ne mászkálhassanak a veszélyes pályaszakaszon.
– Kerülhetek
az aluljáró felé! – morgott ingerülten.
Leugrott a
kocsiból, futott a mozdony felé, onnan vezetett lépcső az aluljáróba. Rohant a
kongó, vizeletszagú alagútban, vágtatott fel a másik lépcsőn a kettes vágány
felé.
Felérve aztán
tátva maradt a szája a csodálkozástól. A vágány üres, vonatnak nyoma sincs, és
a vasutasok irodája felett sem a régi felirat villog, hanem a mostanában
megszokott hibátlan világítótábla.
Tétován
ácsorgott, aztán elballagott a forgalmista fülkéjéig. Megkocogtatta az ablakot.
– Mondja! – szólt
be a kis kerek ablakon. – Hová lett innen a vonat?
– Mit akar? –
kérdezte morcosan a forgalmista. – Nem állt itt semmilyen vonat.
– Ne
szórakozzon velem! – mordult mérgesen Imre. – Leoltott villanyokkal itt vesztegelt
egy szerelvény. Régimódi, fekete vagonok, ronda, kormos, sötétkék színű
dízelmozdonnyal az elején. Nem hallottam, hogy elment volna.
– Maga
megőrült! – mérgelődött tovább a vasutas. – Menjen vissza a váróba, és aludjon,
amíg befut a reggeli személy. Álmosan kotorászott az asztalfiókban, elővett egy
füstszűrőst, és alaposan megropogtatta.
– Itt állt a
szerelvény – makacskodott Imre. – Kikapcsolt fényekkel a kocsik, leállított
motorral a mozdony. Biztosan ez lesz a reggeli első vonat.
– Hagyja már
ezt! – legyintett a bakter. – Évekig
jártam ezen a vonalon, mint kalauz. Régen, sokat éjszakáztam itt a
végállomáson. A mozdonyvezetővel behúzódtunk a szerkocsi mögötti fülkék
valamelyikébe, mindenhol lekapcsoltuk a villanyokat, és szunyáltunk a reggeli
indulásig. Akkoriban ez tényleg így volt – meggyújtotta a cigarettáját, és
nyújtotta a dobozt a kis kerek nyíláshoz. – Kér egy staubot?
– Köszönöm! –
hebegte Imre. – Csak éppen nem értem.
– Higgyen
nekem! Régen éjszakázott itt utoljára vonat – magyarázta a vasutas. – Huszonkét
éve építették meg a város másik végén a kis rendező pályaudvart, azóta ott
várják meg a reggelt. Érti? Minden változik. Két évtizednél régebben várakozott
itt ilyenkor járat!
Imre
hátranézett a vágányok felé, ahol saját szerelvénye az egyik fülkében a halott
asszonnyal éppen húzott kifelé az állomásról. Nézte a távolodó kocsikat, és azon
töprengett, hogy miért találta ismerősnek a suhancot, aki az imént egyenruhában
támasztotta az ablakkeretet. Olyanban, amilyent a három évtizeddel korábban
megszüntetett hadseregben hordtak a katonák. Amikor őt hazaengedték eltávozásra
húsz évnél régebben, rajta is ez a kimenőruha feszült. Visszafordult a váltóőr
felé. Kuckójának üvegén keresztül egy szabályos foltot látott a nyakán.
Ismerősnek találta az anyajegyet. Megint érezte a tenyerében a bizsergést, de a
kését valahol elhagyta futás közben.
Lassan
eloldalgott a kijárat felé.
A vasutas ott
maradt a fülkéjében, és nem gondolt arra, hogy megint megúszta. Csendesen
hintázott a székén előre-hátra, szívta a cigarettáját aztán elővette a magával
hozott novelláskötetet, és felütötte a következő írásnál. Érdekesnek ígérkezett
a címe: Időhurok
Nem rossz, nem rossz. Habár az összeveszős jelenetet kicsit jobban elő kellett volna készíteni. Imre rohamtempóban házasodik meg, a házastársi súrlódásokról csak egy mondatban hallunk, így nincs időnk megismerni Imrét, és hitelesnek érezni, amikor elszakad nála a cérna.
VálaszTörlésAmi még nem tetszett, hogy a végén a feleség gondolataiba is belelátunk. Azok után, hogy csak felszínesen hallunk róla, szerintem ez fölösleges.
A legvége, az időhurok-dolog viszont nagyon kellemes (és ironikus) csattanó volt, jót vigyorogtam rajta.
Kedves Vantella! Köszönöm szépen, hogy elolvastad, és utána vetted a fáradságot, és elmondtad a véleményedet.
VálaszTörlésAhogy időm engedi utánagondolok, hogy tudok-e valahogy javítani az észrevételeid alapján az íráson. Különösen a végéről említett nézőpontváltással kellene valamit tenni. Még így a futólagos említés után is zavarónak gondolom, sajnálom, hogy közzététel előtt nem vettem észre.
Kérlek látogass meg máskor is, és ha van észrevételed tedd meg! Remélem, lesznek, akik követik a példádat!