Ezeréves őrszolgálat - Robinson az őrhelyen

Üres cellak
Ezeréves őrszolgálat

Robinson az őrhelyen
Tudományos-fantasztikus regény
Írta: Demeter Attila





Első fejezet – Az első csapás.
 

– 1 –

2159. június 1.
 A Robak Megszállóerők Parancsnoki Űrhajóján.

– Még várunk a császár döntésére – tájékoztatta az expedíció parancsnoka a főtárgyalót, Torant.
– Milyen taktikát kövessek addig? – kérdezte Bral, a diplomáciai testület titkára.
A gyakorlatban jól bevált módszert használták. A főtárgyaló helyett a titkár egyeztetett a meghódításra kiszemelt bolygók vezetőivel. A megalázó kapcsolat, amelynek a lényegéhez tartozott a hányaveti ügyintézés, szétzilálta az amúgy is lemaradásban lévő őslakosok öntudatát.
– Húzza az időt! – hangzott a főparancsnok utasítása. – Ez a népség itt a Földön túlságosan komolyan veszi magát. A végén még igazán szembeszállnak velünk, és harcolnunk kell az új területekért. Nagy szégyen lenne. Az otthoni zavaros a helyzetről, még nem kaptunk friss híreket, az is előfordulhat, hogy hazahívnak minket. Jobb, ha készen állunk rá, hogy távozás előtt annak rendje és módja szerint mindent elpusztítsunk.
– A kórokozót bármikor átalakíthatjuk – vélekedett Bral.
– Az kevés. Párezer túlélő újra építheti a civilizációt. Ha a császári hadvezetés úgy dönt, hogy otthon igénybe veszik az erőinket a lázadók ellen, akkor kiirtjuk az utolsó embert is ezen a bolygón, és eltöröljük a nyomukat. Évszázadokba telhet, mire visszatérünk, és kockázatot vállalnánk, ha lehetőséget hagyunk akár csak egyetlen ember túlélésére is.
– Mit számít egy vagy akár egy maroknyi túlélő? – szólalt meg Toran, a főtárgyaló. – Elpuhult emberek nyüzsögnek odalenn. Ha páran túlélik a takarításunkat, nem tudják működtetni a technikájukat. Egymástól elvágva bolyonganának a sártekén, és lassan, egymásról mit sem tudva kihalnak. Eltűnnek, mire egy évezred múlva visszatérünk. Hozzuk a telepes rabszolgákat, és miénk lesz ez a termékeny bolygó. Nem félnék a túlélőktől.
A főparancsnok arcán indulatok látszottak.
– A hagyományos eszközeinkkel nem ellenkezhet, Toran. Még várunk a császár véglegesített parancsára, abból rövidesen megtudjuk a szándékát. A Föld a miénk lesz, az bizonyos. A módszert pedig majd meghatározza őfelsége. Ha azt akarja, hogy hazamenjünk, akkor végzünk velük egyetlen nap alatt, nem bízzuk a járványra a feladatot.
– Halotta? – A főtárgyaló engedelmeskedve a parancsnoknak, a titkárára nézett. – Ezt a taktikát követjük.
A Föld körül keringő óriási csillaghajók gyűrűjéből kivált egy kis leszállóegység, és a főtárgyaló meg a titkára visszautazott a bolygóra, barátságosnak álcázott kolóniájuk felé. A Tisza nevű folyó két oldalán, kaptak helyet a ritkán lakott területen az ott élőktől. A hídfőállásra a Robak több millió katonáját telepítették le, mialatt a helybéliek vagy semmit, vagy csak nagyon keveset sejtettek a szándékaikról. Tenni azonban semmit sem tehettek. Az óriási technikai fölény a Robak oldalán állt. Ritkán emlegették ezt a tényt, a bolygólakók alárendelt szerepének érzékeltetéséhez elég volt megépíteni a felhőkig érő várost, amely messze meghaladta az őslakósok tudományos szintjét.

– 2 –

2159. június 1.
„Machine” holdbázis

A Föld kékes fénye teljesen betöltötte az ablakot a Holdra épített barakkvárosban nézelődő Anna előtt. Valahányszor rápillantottak, mindig ugyanott látták az anyabolygót. Sohasem nyugodott le, és sohasem kelt föl. Huszonnyolc naponként kivilágosodott és elsötétült, lezajlott a földkelte és a földnyugta. Most éppen a teljes korong látszott a Hold horizontja felett, mint teleföld idején mindig.
Gábor a hírportálok között lapozgatott. Levette a hangot, csak a fülébe dugott hallgatókon figyelt a riportokhoz fűzött kommentárokra, kímélte a felesége idegeit a csatornák meglepetésszerű váltogatásával járó akusztikus káosztól.
– Mi történik a világban? – érdeklődött az asszony fejével a terminál felé biccentve.
– Csak a szokásos – felelte a férje. – A celebek ócsárolják egymást, a gazdasági szakértők rémségeket jósolnak, a nagyközönség a fogadóirodákba hordja a pénzét, az orvosok egyre jobban aggódnak.
– Nagy a káosz a járvány miatt?
– Zsúfoltak a kórházak. Sok gyerek betegszik meg, többnyire Amerikában.
– Meggyógyul mind. Ugye?
– Szerencsére! Viszont az új betegeknek már alig jut hely, az orvosok és az ápolók kimerültek.
Anna csuklóján megrezdült a telefon.
– Tibor hív – mondta, és bekapcsolta a vetítést.
– Sziasztok! – a fiuk köszöntötte a két öreget a képgenerátor vetítőmezejében kibomló hologramról. – Hogy vagytok?
– Remekül – válaszolt Anna. – Itt minden megy a szokott módon. Változatlanul nehezen viseljük a kéthetes éjszakákat és nappalokat.
– Szia, nagyi! – nyújtózkodott be a képbe Klárika, az ötéves unoka. – Mikor jöttök le végre?
– Maradt még dolgunk – felelte a nagymama. – Látom, jó a kedved.
– Ági néni elvitt minket Danival az Állatkertbe – újságolta a csöppség.
– Anya is veletek ment?
Klárika szája duzzogósra görbült.
– Anya mostanában mindig csak dolgozik.
Tibor ölébe vette a kislányt, és gyengéden rászólt.
– Hadd váltsak még pár szót a nagyival! Utána beszélgethettek.
– Nehogy elbújj! – A kislány tréfásan megfenyegette a mutatóujjával Annát, és lecsusszant az apja öléből.
– Zsuzsa most sincs otthon? – kérdezte az asszony a menye után érdeklődve.
– Tényleg többet dolgozik a szokásosnál – felelte Tibor. – Ezzel az istenverte járvánnyal bajlódik az egész kompánia. Ezért vállalta Ágnes, hogy a két gyereket elszórakoztatja egy napig.
– Igazán rendes dolog a sógornődtől.
– Nem tudom, miképp sikerült erre időt szakítania – csodálkozott Tibor. – A tárgyalások közben valószínűleg neki is jól esik a kikapcsolódás. Néha borzasztóan nehezen ért szót a csillagokból érkezettek képviselőivel.
– Van legalább haszna az alkudozásnak?
– Kevés. Szerintem élvezik, hogy messze előttünk járnak a tudományukkal, és káprázunk a műszaki teljesítményüktől.  
– Gondolod, azért jöttek, hogy hencegjenek?
– A fene tudja, miért jöttek – vonogatta a vállát Tibor. – Ágnestől azt hallottam, hogy a kéréseik listája jóval hosszabb a segítő szándékuknál.
Gábornak elkalandoztak a gondolatai, alig figyelt a fia szavaira. Miközben kikapcsolta személyes terminálját, azon törte a fejét, sikerül-e végre a megszokott úttól eltérően, valahogy kívülről bejutni a Burába, és szóra bírhatják-e végre a Gépet, amelyik százötven éve alig nyújt segítséget az embereknek és személy szerint kettőjüknek, Annának és neki, a két Őrzőnek.
Akkor tért vissza figyelmével a távbeszélőn folytatott beszélgetéshez, amikor Klárika elunta a felnőttek hiábavalónak tűnő diskurzusát, és visszakapaszkodott apja ölébe.
– Dani kapott egy négyest az év végén – árulkodott.
Nagyapja megtartotta a véleményét magának erről a négyesről, az életet többszörösen megélve, méltánytalanul dorgálná a nagyobbik unokáját. Emlékezett az első érettségijére, akkor még hármas is került az indexébe. Annyira régen történt, hogy úgy is nehezen emlékezett rá, ha erősen törte a fejét; kétszáz év telt el azóta. A huszadik század derekától elmúlt másfél évszázad alatt a négy teljes emberöltő egyikét, az első ötven esztendőt kétszer élték végig. Akkor lettek Őrzők.

– 3 –

2159. június 3.
A Földön

Suzanne nővér a szolgálat vége felé fáradtan nyitott be a háromszáznégyes kórterembe. Nem számított rá, hogy bármi rendkívüli dolog fogadná, de mindjárt az ajtóban megérezte a bajt.
Három fekhelyen, mély álmukban egyenletesen szuszogtak a gyerekek, a negyedik ágyon betegeskedő hatéves Kyra furcsán viselkedett. Dobálta magát, és szokatlanul gyorsan kapkodta a levegőt.
Suzanne bekapcsolta az ágy fejénél lévő tompított világítást, és megtapintotta a kislány homlokát.
– Mama – nyöszörgött félig kábultan a beteg. – Melegem van.
– Mindjárt segítek. – A nővér a kislány homlokára tette a hőmérőt, aztán leolvasta, és megállapította, hogy tényleg baj van. A gyereknek harminckilenc nyolcra felment a láza.
– Doktor! – szólt bele halkan a kommunikátorba. – Jöjjön gyorsan a háromszáznégyesbe! Az egyik betegnek magas a láza.
Sloan doktor a pihenőben feltápászkodott az ágyáról, aztán gyorsan kidörgölte a szeméből az álmot, és futólépésben indult a kórterem felé.
– Kinek ment fel a láza? – kérdezte lihegését visszafogva.
– Kyrának – tájékoztatta a nővér. – Harminckilenc nyolcat mértem.
– Az tényleg sok. Vizezzen be egy lepedőt! Amíg maga végez, addig adok neki lázcsillapítót.
Suzanne előkapta a szekrényből a tartaléknak odakészített ágyneműt, és a csapot langyos hőfokra állította. Amikor a lepedő átnedvesedett a folyóvíz alatt, kicsavarta belőle a felesleget, aztán félbehajtotta.
A mosdó csobogásától nem hallotta, mikor szisszent a fecskendő, de biztos lehetett benne, hogy amíg ő a csapnál tevékenykedett, a doktor elvégezte a maga dolgát, és beadta a lázcsillapítót.
– Megemelem a gyereket, maga tegye alá a borogatást! – javasolta Sloan, és gyengéden felkapta a félálomban szendergő kislányt.
Suzanne gyors mozdulatokkal leterítette az ágyra a vizes ruhát, aztán lekapta a gyerekről a hálóinget. A doktor ugyanolyan vigyázva, mint ahogy korábban felemelte, visszafektette Kyrát az ágyra.
– Mama! – kiáltott fel a lány a lázas testéhez képest nedves és hideg lepedő érintésekor. A kiáltás alig hallatszott erősebben, mint az előbbi nyöszörgés. – Nagyon hideg! Fázom. – Fogai összekoccantak, didergett.
– Ez segít – nyugtatgatta Suzanne.
– Anya! Ugye nem halok meg? – nyögte a kislány, és belekapaszkodott Suzanne kezébe.
– Ne beszélj csacsiságot! – csitította őt az orvos.
– Mondd, hogy nem halok meg! – kérlelte őket a kislány.
– Azt hiszi, az anyjával beszél – súgta a nővérnek a doktor.
– Nem halsz meg kicsim. – A nővér nagyot nyelt, és visszafojtotta a könnyeit. Nem érkezett még hír arról, hogy valaki ebben a betegségben meghalhat, de arról sem, hogy negyven fokos lázzal járna.
– Mérje meg újra a hőmérsékletét! – utasította őt pár perc elteltével Sloan.
Suzanne megint feltette a hőmérőt a kislány homlokára, és elborzadva látta, hogy egy tizeddel magasabb, mint amennyit korábban mért.
– Pillanatokon belül begörcsöl – mondta az orvosnak.
– Adok neki még egy injekciót. – A doktor előkapta a fecskendőt, és egy halk szisszenéssel újabb dózist lőtt a kislány vállába.
– Annyi csillapító van benne, mint egy felnőttben.
– Ennek muszáj hatni – vélekedett a nővér.
A kis test megborzongott, azután folyamatos reszketéssé alakult a pillanatnyi rándulás. Nem tudták, hogy ez a lázgörcs kezdete vagy azt jelzi, Kyra fázik a hidegborogatástól.
Az előbb felhelyezett hőmérőlapka még mindig kislány homlokára simult, és most enyhén csökkenő lázról számolt be.
– Hála istennek, megy lefelé – állapította meg Sloan. – Nem hagyhatjuk abba a hűtést, cserélje ki a priznicet!
A nővér széthajtotta a vizes ruhát. Míg Sloan megemelte a beteget, gyorsan lerántotta az ágyról a régi borogatást. A vászon egészen átforrósodott a beteg testétől.
Suzanne fürge mozdulatokkal újranedvesítette, aztán kicsavarta, ismét kisimította, majd összehajtotta a lepedőt. A gyermek ezalatt látszólag élettelenül csüngött az orvos karjában. Keze, lába ernyedten lógott; a feje csak azért nem bicsaklott hátra, mert Sloan a vállának támasztotta.
– Jövök már – a nővér határozott mozdulatokkal terítette le újra a vizes ruhát az átnedvesedett ágyra.
– Nem nehéz – mondta az orvos. – Az elmúlt napokban nagyon lefogyott.
A gyerek bordái valóban átütöttek vékony, elfehéredett bőrén. A kis lámpa gyenge fényében a teste szinte elveszett az orvos karjaiban.
Megint begöngyölték őt a nedves ruhába.
– Nagyon fázom – panaszkodott a dideregő Kyra. Most látszólag teljesen ébren feküdt, de alighanem zavarta a tudatát a láz, mert úgy nézett a nővérre, mintha határozottan felismerné benne az édesanyját. – Tommy nem betegedett meg?
Suzanne fájdalmas gondolatok között vette magára Kyra anyjának szerepét.
– Semmi baja az öcsédnek. Te is meggyógyulsz nemsokára.
– Én még csak hatéves vagyok – panaszkodott a kislány. – Ilyen fiatalon nem szoktak meghalni a gyerekek. Ugye?
– Meggyógyulsz, meglátod – vigasztalta az orvos.
– Tudom, apa – Kyra behunyta a szemét, és elaludt.
Pár percig még álltak az ágya felett, aztán látták, hogy az álom nyugodtnak ígérkezik, a doktor távozni készült.
– Félóránként cserélje rajta a borogatást! – mondta, és visszament a pihenőszobába.

 – 4 –

Suzanne a szolgálat átadására készült.
– Kyrának nagyon felment a láza – tájékoztatta a délelőttöst. – Sloan doktor rengeteg lázcsillapítót adott neki, én pedig egész éjjel borogattam, most félórája harmincnyolc alatti hőmérsékletet mértem.
– Megnézem – felelte Donna nővér, a váltótárs, és ujjhegyével a lebegőmonitorra bökött.
– Istenem! – Suzanne a társával együtt figyelte a levegőben úszó képet, feljajdult, aztán gyorsan a mikrofonhoz hajolt. – Sloan doktor azonnal jöjjön a háromszáznégyesbe! – A kamera által közvetített kép meggyőzte őket arról, nincs vesztegetni való idejük. Együtt futottak a kórterem felé. Kyra fájdalmas görcsbe merevedve, kicsavarodott testtartásban feküdt a takarón.
– Mama! – nyöszörögte – Mama!
– Itt vagyok drágám – térdelt le mellé Suzanne, közben ujjaival megkereste a kislány pulzusát, amely sebesen kalapált a vékony csukló elfehéredett bőre alatt.
Donna gyengéd masszírozással próbálta kilazítani a merev izmokat, hogy enyhüljön a görcs által okozott fájdalom. Igyekezete alig hozott eredményt. – Nagyon magas a láza – közölte. – Most negyven foknál több.
Kyra reszketett, összekoccanó fogai jelezték, hogy fázik.
– Tegyék szabaddá a vállát! – utasította őket a lihegve érkező orvos, és a kezében ismét megcsillant az automata-fecskendő.
– Készítsenek ide infúziót, másként aligha boldogulunk! – az egyik nővér szaladt a króm állványért, a másik az oldatot készítette elő.
Az ágyhoz tartozó szíjakkal lekötözték a beteget, nehogy öntudatlanul kárt tegyen magában, és nézték, ahogy Sloan minden felesleges fájdalmat kerülve megkeresi Kyra vénáját, és beszúrja a tűt.
A csepegő folyadék többféle gyógyító anyagot tartalmazott. Minden használhatót beletettek a kórház gyógyszerkészletéből.
– Kösse rá műszereket a betegre! – intett a délelőttös nővérnek a doktor.
Donna odatolta a kis kocsit a súlyos betegekre ügyelő rendszer készülékeivel. Felcsíptette a kislány ujjára, csuklójára, mellkasára az érzékelőket; Suzanne a nyákszívó csöveket illesztette a helyére. A gyermeket elborították a testére kapcsolt receptorok.
– Értesítsük a szüleit? – kérdezte Donna nővér. – Ennyire rossz állapotban még senkit sem láttam ettől a betegségtől.
– Azt ajánlom, igen – felelte Sloan. – Szóljon be az irodába, hogy figyelmeztessék a szülőket a páciens állapotára.
Donna fáradtan támaszkodott az ágy végére.
Suzanne az ajtóból még vetett egy aggódó pillantást a vezetékekkel meg csövekkel elborított kislányra, aztán kiment a folyosó közepén álló pulthoz.
Úgy látszott, mindenkinek megvan az elfoglaltsága, így maga nézte ki az adatlapról a gyerek anyjának számát, és reménykedett, hogy nem álmából riasztja az asszonyt, aztán beütötte a kódot a készülékbe.

– 5 –


2159. június 4.

Suzanne még megtudakolta az osztály főnővérétől, maradjon-e túlórázni, aztán visszatért a kórterembe. Alig pár percre távozott, és visszatérve azt látta, az állapot sokkal rosszabb lett annál, mint amikor a beszélgetés miatt kiment a recepcióra. A kettes ágyon addig nyugodtan fekvő Lana láztól égő arccal hánykolódott a helyén, és Kyra állapota drámai sebességgel válságosra fordult. Kis testét újabb görcsök feszítették, a csuklóját és bokáját rögzítő szíjak feszesen vágtak bele elvékonyodott végtagjaiba. Fejét előbb jobbra-balra csapkodta, aztán hátrafeszítette, mintha szét akarná lapítani a párnáját.
– Mama! Mama! – nyöszörögte. Kiáltásnak szánt hangja egészen halkan szólt, maradék energiáit elhasználta a haszontalan vonaglásra.
A doktor kapkodva kutatott egy jegyzékben, a nyugtatók listáját böngészte. Mivel eddig szinte minden elérhető szert felhasznált, alig maradt lehetősége újabb injekció összeállítására.
– Azon töprengek – gondolkodott félhangosan – fájdalomcsillapító helyett adjak-e neki kábítószert.
– Ha rosszul számolja ki az adagot, azzal a halálát okozhatjuk – folytatta az elmélkedést Suzanne.
Inkább lemondtak a kockázatos lehetőségről. Elkeseredtek tehetetlenségükben, szorongva nézték a kislány vergődését.
A beteg hangja egyre felismerhetetlenebb lett, aztán rekedt gurgulázássá alakult, a szájából véres hab buggyant elő.
– Ilyet még nem láttam – szörnyülködött a doktor. – Ez a betegség idáig minden esetben megállt a néhány napos erős láznál, és aztán szépen visszavonult, majd nyom nélkül gyógyult.
– Valahogyan mutálódott a vírus – elmélkedett a nővér.
– Ha ez igaz, akkor nagyon gonosz módon változott – felelte az orvos. – Tegyen a szájába egy gumilabdát, mert még leharapja a nyelvét!
Donna nővér elővette az epilepsziás rohamokhoz használt szájpecket. A labdácska meggátolja a rágó izmok görcsét, és lehetetlenné teszi, hogy a beteg leharapja a saját nyelvét. A véres hab arról tájékoztatta őket, hogy máris keletkezett sérülés a gyerek szájában.
Kyra egyre erősebben dobálta magát, a feje fölé vetített monitorról pedig egyre rémisztőbb számokat olvashattak le. A pulzus száguldott, kétszáz felé jártak a számok. A vérnyomás száznyolcvan felett lüktetett az ereiben, a hőmérséklete közeledett a kritikus negyvenkét fokhoz. Szemei kifordultak, a fehérjében néhány érszál megpattant, és pirosra változtatta az egész szemgolyót.
– Istenem! – suttogta Suzanne. Tízéves munkaviszonya alatt látott már néhány haldokló gyermeket. Hiába próbált hozzáedződni a tragédiákhoz, minden esetben készületlenül érte, ha valamelyik súlyosan sérült, netán gyógyíthatatlan betegségben szenvedő kisfiúról vagy kislányról kiderült, nem hagyja el élve a kórházat.
Látta a szörnyű rohamot, amellyel szemben nincs gyógyszerük, és elfogta a kétségbeesés. Becsülettel megdolgozott minden ágyban fekvőért, és mindent megtett annak érdekében, hogy a kicsik ne szenvedjenek a kórtól még akkor sem, ha a betegség után elkerülhetetlenül bekövetkezett a vég. Tehetetlenül álltak a mostani tünetekkel szemben. Kyra sorsa olyan hirtelenül változott kínzó, de különben kevéssé veszélyes kórból halálos kimenetelű drámává, hogy szakmailag és lelkileg egyaránt váratlanul érte őt a dráma.
Az eddigiekben még sohasem látott ilyen pusztító erejű görcsöt. Minden alkalommal sikerült annyira csökkenteni a rohamok hatását, hogy a betegnek legalább fájdalmai ne legyenek. Egyébként sem ismert olyan kórt, amelyik így mutatkozott meg. Az influenzához hasonló járványok általában magas lázzal, légúti bántalmakkal és végtagfájdalmakkal jelentkeztek. A habzó száj és a heves izomrángások vagy rettenetes görcsök semmilyen ismert járvány leírásában nem szerepeltek.
– Mit tehetnénk doktor? – kérdezte.
– Semmit – ismerte be Sloan.
– Lehet, hogy meghal a beteg, és közben bénán, szerencsétlenkedve szemléljük, a gyötrődését?
– Most tapasztalom először azt, hogy a gyógyszereink ennyire hatástalanok lennének egy betegség ellen.
– Miféle járvány ez? – kérdezte Donna nővér ugyancsak letörten.
– Fogalmam sincs – a doktor fájdalmas arccal, és tehetetlenül állt a gyerek lábánál, a monitort figyelte. A grafikonokról egyre ijesztőbb adatokat olvastak le.
– Nem tudom, mi tartja még mindig életben – tanakodott a doktor. – Olyan ez az egész, mintha a betegség kizárólag azért hagyná életben a gyermeket, hogy minél hosszabbra nyújthassa a szenvedéseit.
A görcs egyre hevesebb rándulásokban nyilvánult meg, a hangos nyögésből fájdalmas és hangos sikoltások lettek. A kórterem többi betege közül kettő rémülten és némán hallgatta a gyötrelmek hangjait, és gyermeki félelemmel próbálták meg kitalálni, mi történik az elfüggönyözött ágyon.
Lana, a negyedik beteg lassan készült arra, hogy rálépjen a félelmetes útra, amely a végső kifejlethez, a halálos görcshöz vezet. Az ő ágya mellett egy másik csapat próbálkozott elejét venni a dráma kiteljesedését pontosan olyan kevés sikerrel, mint amennyivel a Kyra ágya körül dolgozó orvos és a nővérek kísérleteztek.
Nyolc óra után kevéssel egy hatalmas sikoltással, Kyra a végtagjait rögzítő szíjakat szaggatva megfeszítette a testét, majd elernyedt.
– Hol talál ennyi energiát ezekhez a rohamokhoz ebben a kis testben ez a betegség? – kérdezte Donna.
– Semmi másra sem használja az energiatartalékait, csak erre a rettenetes hánykolódásra – felelte a doki.
Kyra feje az utolsó görcsös mozdulat után félrebillent, és a szájából bugyborékoló véres hab csorgása megszűnt. Addig nyugtalan zihálása megállt, az egész test ellazult. Karjai élettelenül lógtak a béklyók között az ágy két oldalán, magasra húzott térdei félrebillentek, azután lehuppantak a matracra.
– Nincs pulzus! – horkant fel Suzanne. A monitoron az összes adat a hirtelen beállt halálról árulkodott.
– Újraélesztés! – adta ki az utasítást a doktor, és megkezdődött az utolsó ütközet Kyra életéért.
A géporvos rátapasztotta a zselével borított elektródákat a kislány mellére, aztán arcára borította a lélegeztető maszkot, élénkítő szereket töltött az infúzióba, de hiába.
A készülékből érkező elektromos impulzusokra még válaszolt néhány rándulással a gyermek, a monitor továbbra sem mutatott egyebet, csak a halál nyugalmát.
Gyorsan letelt az újra élesztés reményében végigkapkodott pár perc, aztán a többi feleslegesen elpocsékolt, de a biztonság miatt tartalékolt idő is elfogyott.
Suzanne a könnyeivel küszködött. Eltávolította Kyra testéről a készülékek végződéseit beismerve a tudomány tehetetlenségét a kórral szemben.
A csapnál megmosta a kezét, és szipogva elhagyta a kórtermet. Lana ágya mellett lassan ugyanaz a katasztrófát jelentő állapot alakult ki, amellyel két órán keresztül ők hárman szembesültek Kyra esetében.
Ajkait rágva sietett végig a folyosón, könnyein át látta Kyra édesanyját a liftből megérkezni. Nem maradt hozzá ereje, hogy szembenézzen az asszonnyal, Befordult a mosdóba, leroskadt az egyik vécé ülőkéjére és keserves sírásra fakadt.



 

Második fejezet – Életre halálra

– 1 –

2159. június 5.

Zsuzsa belépett a gyerekszobába, ahol rettenetes kép tárult a szeme elé. A fia félrenyaklott fejjel hevert a falnak dőlve, testéből vékony patakban csordogált a szőnyeg rojtjai felé a vér, sisakja két méterrel távolabb, a szétszóródott roncsok között hevert a padlón. A romhalmaz nagy területen fedte be a szoba padlóját, a szőnyeget és minden vízszintes felületet. Jutott a füstölgő, vért vagy üzemanyagot szivárogtató maradványokból az ágytakaróra, a székekre meg az asztalra is. A távolból sziréna vijjogása hallatszott, és a gyerek mellsebéből eredő vérpatak lassan elérte az ágy lábát.
A pusztítás olyan képet festett, mint egy bombatámadás helyszíne.
Zsuzsa felsóhajtott, a géphez ment, és kikapcsolta.
– Megint ezzel játszottál! – korholta Danikát. A fiú tízéves gyerekhez méltóan duzzogva, nyafogva tápászkodott fel kényelmetlen fekvéséből.
– Miért kapcsoltad ki? – dühöngött. – Így nem tudom meg az eredményt.
– Épp eleget szórakoztál vele! Keress más játékot magadnak! – nézte a romhalmazt, amint a kapcsoló alaphelyzetbe állítása után a vártnál ugyan kicsit lassabban, végül mégis eltűnt a szobából. Szerencsére a vér is illúzió, mint a többi borzalom, ezért a baleset következményei nyomtalanul eltűntek a holografikus vetítés leállítása után.
Dohogása közben meg sem fordult a fejében, hogy a rémségek, amelyeket a készüléket gyártó cég programozói építettek be a készülék szoftverébe, csupán árnyképei a ráváró valódi szörnyűségeknek. Nem sejtette, hogy a közeljövőben a virtuális borzalmaknál elképzelhetetlenül nagyobb iszonyattal néz majd szembe az egész emberiség, mint a gyilkos látszatot keltő autós üldözés a számítógépes felületen.
– Az utolsó körben végig villogott a sárga lámpa – nyafogott tovább a gyerek. A nyaka egy kicsit még mindig mereven állt a kényelmetlen fekvéstől. A játékban sérthetetlenül vett részt, ám a versenypálya, ha korlátozottan is, de átadta a testnek az élményből fakadó érzéseket. Ettől lett igazán valósághű a viadal.
– Örülnék, ha ritkábban használnád ezt a programot, és kevésbé rajonganál a sárga villogóért – korholta tovább az anyja.
– A többiek is ezt játsszák – tiltakozott Danika kitartóan. – Lekapcsoltál a hálóról, és most nem kerülhetek fel az eredményjelzőre! Az egész osztály láthatna.
– A legförtelmesebb bukással! Ugye? – nézett rá Zsuzsa. – Máskor csatold be rendesen a sisakodat, és nem esel ki a verseny közepén! Igaz, akkor lemaradsz a legvéresebb hullák listájáról. Jobban tennéd, ha lemondanál erről a dicsőségről.
Tovább mérgelődött volna, de a csuklóján megrezdült a kommunikátor kijelzője. Újabb bosszúságot sejtett. – Ki a csuda keres ilyenkor? – megnézte a feliratot, aztán fogadta a hívást.
– Itt vagyok. – Békés arcot erőltetett magára. Mégsem tárgyalhat a főnökével ugyanazon a hangon, amivel a kamaszfiát nevelgeti.
– Ne haragudj, hogy zavarlak! – kért elnézést mosolynak számító fintorral Gonda főorvos, a felettese. – Szükségem van rád.
– Abban maradtunk, hogy a délutánom szabad és csak este megyek be a rendelőbe, a járó betegeket ellátni.
– Küldök egy helyettest, az ellátja helyetted a körzetet – engesztelte Gonda. – Terjed a járvány, itt a helyed a tanácskozáson.
– Összeül végre a válságstáb? – morgolódott Zsuzsa.
– Ez csúszott ki a számon? – kérdezte megfontoltan a főorvos. – Mondjuk inkább úgy, nyomatékosan kértek, hogy mind a ketten vegyünk részt a megbeszélésen.
– Mi történt? – Zsuzsa beszéd közben elhagyta a gyerekszobát, benyitott a nappaliba, és lehuppant egy fotelba. Főnöke holografikus arca eközben állandó távolságra lebegett a szeme előtt, és komor ábrázatából ítélve kétségtelennek látszott, hogy fontos dologról van szó.
– Nekivadult a járvány. Pesten átlépte az tízezret a megbetegedések száma – Gonda sötét tekintetéből aggodalom villant. – Be tudsz jönni?
– Persze – nyögte ki kényszerű engedelmességgel Zsuzsa. Magában végiggondolta, hogy a kislány még az óvodában van, és Danika egyedül lesz, ha ő elmegy itthonról.
– Köszönöm – mondta a főnök, és bontotta a vonalat.
Zsuzsa sejtette, Tibor alighanem későn érkezik meg a munkából, de valahogy mégis megoldja a gyerek őrizetét. Sikerülni fog, mint ahogy eddig sikerült. Néhanapján valamelyik ismerős szülőt szokta megkérni a gyermekek felügyeletére, máskor pedig a húga a megoldás kulcsa. Ágnes, ha ideje engedi, szívesen vigyáz a két gyerekre. Mostanában sajnos a szokottnál több gondot okoztak neki az idegenek, nem tudhatta, számíthat-e rá a mai alkalommal.

– 2 –


Tibor eligazította a bányamunkásokat, és végre elhagyhatta az aknát. A legfelső szinten megállt a lift, és a főnök nagy sóhajjal rakta el a szekrényébe a kobakot meg a védőfelszerelést. Köpenyét ledobva végre utcai ruhába öltözött, és elindult a parkoló felé. Sietett, hiszen a gyerek várja az óvodában. Nem hagyhatta cserben a feleségét, amikor a járvánnyal viaskodik a kórházban.
A recepciós gyors mozdulattal ugrott ki a pultja mögül, és eléggé feleslegesen kitárta előtte a felszínre vezető átjárót. Az ajtó automatikusan nyílott és csukódott, a portás hiábavaló buzgóságból nyomkodta a gombokat a tulajdonos távozását segítve.
– Viszlát! – köszönt el Tibor az őrtől. A kapus egy könnyű meghajlással vett búcsút a hőbánya tulajdonosától.
– Viszont látásra Pataki úr!
Tibor általában távol tartotta magát a megalázkodó emberektől. A portás nagy hajcihőt csapott körülötte, és ő most sem értékelte a tüsténkedést. Azokat a munkatársait tartotta fontosnak, akik a felszín alatt több száz méter mélyen dolgoznak, ahol a hőmérséklet meghaladja az ötven fokot, és a munka valóban embert próbáló feladat.
Hőbányásznak születni kell, nem gyerekjáték a föld alatt hatszáz méter mélyre épült platformról lefúrni további sok százméteres, néha kilométernél hosszabb lyukakat a földbe. A legalsó szinten hatvan centi átmérőjű karbonil csöveket préseltek a talajba, azon lopták el a száz foknál forróbb vízzel együtt a föld belsejének energiáját. Ebből éltek a Pataki Művek tulajdonosai és alkalmazottai.
Békésmegye északi részén három nagykiterjedésű hőkút-rendszert birtokolt a család. Tibor szülei visszavonultak a cég vezetésétől, és a hobbijuknak éltek, a Holdon kutattak a titokzatos bázison. A cég vezetése a fiuk vállán nyugodott, ő irányította a bányákat. A szíve mélyén néha apró tüskének érezte a bázissal kapcsolatos hatalmas titkolózást, úgy vélte, megtisztelhetnék az öregek a gyereküket, és feloldhatnák előtte a magukra vállalt titoktartás kötelezettségét. A csekély sérelemért azonban bőséges kárpótlást jelentettek a munkában és az üzleti életben elért sikerek. A vállalkozás többfelé terjeszkedett. Energiatermeléssel azóta foglalkoztak, mióta a technológia létezett, vagyis lassan ötven éve. Alig másfél évtizede a Dél-Afrikai importból beszerzett gépelemek ára az égbe szökött, hát elkezdték a hőbányászathoz tartozó eszközök és berendezések készítését is. Az eltelt évek alatt változott a helyzet, ma ők szállítanak külföldre, és az akkori gyártók bánják, hogy a rövid távú haszonszerzés miatt rákényszerítették a régi vevőt az energiatermelő egységek építésére.
Az utóbbi években többször telepítettek energiablokkokat távoli megrendelésre, a legutóbbi nagyberuházást két éve fejezték be. Akkor az első mélytengeri kutatóállomás, az óceán fenekén épülő Jacques Cousteau kupola energiaellátását építették meg az Azori-szigetek mellett.
Most kilépett az épületből, a képébe vágott a szokatlanul hideg eső.
– Majdnem annyi víz vesz körül, mint két éve az óceán fenekén – gondolta, és kilépett a szabadba. A sűrű pászmákban záporozó hideg permet eltakarta előle a bejárat mögötti üzemépületeket. Megbánta, hogy a kocsiját nem a folyosó végén, a tulajdonosnak fenntartott fedett garázsban hagyta, hanem kinn az épület előtt, majdnem száz méterre az ajtótól.
– Ronggyá ázok, mire odaérek – gondolta, és futásnak eredt.
Az autó készségesen kitárta előtte az ajtaját, kis ereszt emelt a feje fölé, amíg lerázta a zakójáról meg a táskájáról a vizet. A jéghideg esőben az egész nem ért semmit. A ferdén zuhogó hideg zápor a kocsi nyitott ajtaján keresztül bevert az ülésre, és eláztatta a kárpitot.
Tibor mérgelődött.
– Mintha a tél végén járnánk!
Végre becsapódott mellette az ajtó, és kívül rekedtek az időjárásból származó bosszúságok. Az üveg pillanatok alatt vastag páraköpenyt vett magára, de ezt pillanatnyilag lényegtelennek tartotta. A hazafelé vezető útra munkát tervezett magának, és nem törődött az átláthatatlan szélvédővel. A mélyben eltöltött órák után pihentető, ha a nyári délután napsütése kíséri haza, sajnos az előrejelzések ezúttal mást ígértek, lemondhat a jó hangulatról. Az időjárás adománya lesz, ha a Tisza környékén járva eloszlanak a felhők, és Szolnok táján eláll az eső.
Elhelyezkedett az ülésen, és a fedélzeti számítógépnek megadta az otthoni címet. A jármű egy arasszal az aszfalt fölé emelkedett, és hasítani kezdte a levegőt.
Tibor büszkeségének tartotta ezt a kocsit, kamaszkorában erről az autóról álmodozott. A színétől kezdve az üléshuzaton át a beépített ketyerékig minden olyan, amilyenre vágyott. Kapott kocsit korábban is, azzal járt középiskolába, az hűségesen szolgálta diákjárgányként. Az egyszerű kisautó a városi forgalomban jól működött, és később megautóztathatta benne a barátnőit a Budai Hegyekben. Különösebben azonban nem büszkélkedhetett vele. Mindenki olyat használt, mi okból büszkélkedett volna?
Egyetemi évei alatt aztán a tanulás mellett munkába állt a családi vállalkozásnál, és akkor az apja huszonegyedik születésnapjára felkínálta válasszon magának tetszőleges kocsit. Megkapta ezt a tűzpiros, méregdrága járművet, és még most is azon járt. A benne ülőknek útközben luxuskörülményeket nyújtó verda elmúlt tíz éves, de még mindig kiválónak számított.
Indulás után, pihenésképpen a híroldalakat lapozgatta. A Napi Frissnél állapodott meg.
– Bezárták az utolsó budapesti benzinkutat – jelentette a harmincas szőke az aktuális információt.
– Kit érdekelnek a benzinkutak? – dünnyögött magában Tibor.
– Az utolsó robbanómotorral hajtott autót húsz évvel ezelőtt adták el az országban – olvasta tovább a bemondónő. – Mára megfizethetetlenné vált a folyékony üzemanyagot kínáló töltőállomás üzemeltetése, mostantól csupán rendelésre kapható a régi típusú hajtóanyag.
A házhozszállítással foglalkozó cég hívószámai a kép alján futottak egy szürke csíkon.
– Elég ebből a marhaságból! – adott hangot elégedetlenségének Tibor. A készülék észlelte a felhasználó kívánságát, készségesen átváltott az egyéb hírek ismertetésére.
– Délután folytatódnak a tárgyalások az idegenek és a kormány képviselője között –a csinos bemondónő a kamerába mosolygott, mintha jó hírt újságolna. – A kormány várhatóan nem enged a csillagjövevények követelésének, hogy a föld termőterületének negyedéről származó élelmet kizárólag az ő beszerzőiknek adjuk el.
Utálta a rosszhíreket, ezért kilépett a hírportálról, a bemondónő arca elenyészett a szélvédőn. Tibornak és az egész világnak bőven akadt gondja a követelések nélkül, ezért nem vágyott a róluk szóló hírekre. Állandóan maga körül érezte a jövevények jelenlétét, beleette magát a mindennapokba nyomasztó technikai fölényük és a tudat, ezt akár fenyegetésnek is tekinthetik. Ágnes elégszer panaszkodott arról, mennyire nehezen boldogul a magukat Robaknak nevező idegenekkel. A saját elnevezésük értelmét sem tisztázták rendesen. Ez a szó fedte a csillagrendszert, a társadalmukat, az ott élők összességét, a hadseregüket és még ki tudja mi mindent. Ők nyilván rendszerezték magukban a jelentéseket, és mindig tudták, miről esik szó.
Tibor hazafelé tényleg másról kívánt hallani.
Tétovázott, még keresgélte a javításra váró tervrajzot. A fedélzeti számítógép várakozó üzemmódba kapcsolt, és átlátszóvá tette az ablakot a hírportál helyén.
A lassan bemelegedő kocsiban leszáradt a pára az üvegről, azon keresztül akadálytalanul nézhette a környező tájat. Jobb kéz felől csillogó mezőként terült el Újbékés föld alá épített házaival, és a lakásokat bevilágító fényszívó ablakokkal. A nagy felületű üvegtáblák még esőben is szemet kápráztatóan szikráztak. Balkéz felől úgy meredeztek az ég felé az idegenek hivalkodó és terebélyes toronyépületei, mintha a mesebeli üveghegy kristályerdeje növekedne a távolban.
Bosszankodva gondolt arra, hazafelé kikapcsolta a jövevényekről meg az általuk az emberiségre rótt terhekről szóló híreket, és végül mégis az ő ronda építményeiket nézegeti. Eleinte úgy látszott, a politikai világ közepévé lesz a kis ország, ahol letelepedtek, később kiderült, szó sincs erről. A nagyhatalmak úgy vélték, megfelelő nyomásra a kis ország átenged a területéből egy részt, és a többség megmenekülhet az idegenek jelenlétének kényelmetlenségeitől.

– 3 –

2159. június 9.

Ágnes csendben állt az egész falon végighúzódó hatalmas panorámaablaknál. A csillagokból jött idegenek a hatalmas felhőkarcoló legfelső emeletén alakították ki azt a tárgyalóhelyiséget, amelyikben a földiekkel tárgyaltak. A fényűzően megépített és a fél Alföld áttekintésére alkalmas toronyépület ordító bizonyítéka az űrből érkezett vendégek szemléletének. Hasonló kolosszust az emberek a földi technikával is építhetnének, csakhogy már senki sem tervezett ilyen őrülten pazarló palotákat. A hivalkodás kora elmúlt, és várhatóan örökre távozott a földi civilizációból. A vágy a nagyzolásra persze még megmaradt, azonban a keserű tapasztalatok szerénységet kényszerítettek az emberiségre. A mesebeli kristálypalotára hasonlító monstrum fűtése, hűtése óriási pazarlással jár, de a huszonkettedik század civilizációjának elviselhetetlen terhet jelentene. Az idegenek azonban hihetetlen erőforrásokkal bírtak, megengedhették maguknak a pazarlást.
– Úgy gondolja tehát, hogy nincs választásunk? – kérdezte Ágnes Braltól, az idegenek főtárgyalójának a titkárától.
– Ha az ön helyében lennék, igyekeznék megvilágítani a megbízóim előtt…
A küldött habozott, láthatóan kereste a megfelelő szót. Nem mintha nehézséget okozna neki a szabatos megszólalás bármely földi nyelven. Kiválóan megtanulta az emberek nyelvei közül azokat, amelyeken tárgyalt, és ezt rendre a vendéglátók orra alá dörgölte, valahányszor alkalmat talált szellemi fölényének bemutatására. Kizárólag a diplomáciában szokásos körülíró megfogalmazás miatt kereste a szavakat.
– Szívesen tekintenék el a sértő mondatoktól – folytatta – csakhogy nehéz pontosan kifejezni, amit az értésére akarok adni… –  A titkár még mindig habozott. Ágnesnek úgy tűnt, keresi a határt a diplomáciában elfogadható sértés és a tőle telhető legvaskosabb gorombaság között.
– Önöknek fontos, hogy elfogadják a feltételeinket. – Kicsit megnyomta a névmást: önöknek – így tette egyértelművé, szerinte kik a gyengébb képességűek.
– Könnyen megegyezhetnénk, ha végre kapnánk cserébe a tőlünk kért áldozatokért bármit! – Ágnes a nővérére, Zsuzsára meg a két gyerekére gondolt. Lehetséges, hogy éppen ezekben a pillanatokban betegszenek meg a kórtól, amelyikről hivatalosan senki sem mondta ki, honnan származik, azonban a bulvársajtó, és a fórumokon megszólaló locsogók egyre gyakrabban állították, hogy a csillagokból érkezők hozták magukkal. – Azt hiszem, az egész világegyetemben így van, ha alkudoznak a tárgyaló felek. Az alkuhoz azonban mind a két fél részéről szükség van javaslatokra. Még mindig várjuk az ajánlataikat cserébe a kívánságaik teljesítése ellenében.
– Mire gondol?
Bral külseje majdnem emberinek hatott. Ha a haja helyén barnálló kemény, csontos kupolát eltakarja parókával, és felszáll a vonatra, legfeljebb egy szokatlanul magas, az átlagnál kissé szürkébb bőrű embernek nézik az utasok. Bral persze nem utazott vonaton. A Robak képviselői a saját járműveiket használták, azok sokkal jobbak, gyorsabbak és kényelmesebbek az emberek autóinál, repülőinél. Miért próbálná ki a vonatot?
– Tudja jól, mi várunk cserébe. – emlékeztette sokadszor Bralt a földiek igényére. – Tudásra van szükségünk, ha azt kapunk, akkor üzletelhetünk.
Az idegen most megcsóválta a fejét.
– Járják a maguk útját, és találják meg a tanulnivalót segítség nélkül!
– Azért van szükségünk tudásra, hogy az önök elvárásainak eleget tehessünk – ellenkezett Ágnes, és közben arra gondolt, hogy míg a nővére a betegséggel harcol, ő a tárgyalóteremben vág jó képet a Robak arrogánsan viselkedő tisztviselőjének mondataihoz, pedig ennek alig van értelme.
– A gyermekeink járványtól szenvednek. Aggódunk értük, és arra pocsékoljuk az időnket, hogy az önök kívánságait kielégíthessük. Nehéz így egyszerre a munka és a lakósság meggyőzése. Segíthetnének! Tenniük kellene annak érdekében, hogy könnyebb legyen a dolgunk.
– Nem kellene semmit tennünk. Az önök feladata a gondjaik eloszlatása – felelte választékosan fogalmazva az idegen. – Expedíciónk vezetői szigorú előírásokat kaptak az indulás előtt arra, hogy átadhatunk-e a tudásunkból bármit a felfedezett idegen civilizációknak. Ehhez a protokollhoz tartjuk magunkat.
– Az a baj, hogy ezzel az ultimátummal nem állhatok oda a feletteseim elé.
Ágnes sejtette, hogy ez mennyire érdekli Bralt.
Az idegen hátat fordított az ablaknak, és visszasétált az asztala mögé. Lassan, komótosan lépkedett, növelte az utcányinak tűnő távolságot az ablak és az íróasztal között.
– Vegyem ezt úgy, hogyha nem teljesítjük a követeléseiket, akkor békétlenség lesz közöttünk? – folytatta Ágnes, és maga is hátat fordított az ablaknak. Bral szemébe nézett, és azon törte a fejét, vajon mekkora a különbség a békétlenség és a háború fogalma között.
– Nem befolyásolom az önök szövegértelmezését – felelte az idegen. – Csupán válaszoltam a kérdésére.
Ágnes megértette, hogy nincs miért maradnia, vége a mai tárgyalásnak.

– 4 –

A pocsék hangulatú tárgyalás után Ágnes hazautazott a fővárosba.
Autó helyett repülővel ment, így gyorsabb az út. A csendben suhanó gép irányítása alig igényelt több figyelmet, az automata gépjárművek vezetésénél. A szolgálati madár kicsit ütött-kopott külseje ellenére kényelemmel várta az utasait. Egyedül használva a kelleténél jóval tágasabb volt a kelleténél, de ez nem számított. A tizenkét személyes repülő autóbusz alig használt több energiát, mint a hatszemélyes, ráadásul a korszerű cellarendszer repülés közben szinte azonnal újratermelte az energiát. Ez a találmány az évszázad leghasznosabb ötlete. A transzmitter mozgás közben konvertálta a kozmosz energiáit, ezért hihetetlenül hosszú utakat tehettek ezekkel a géppel anélkül, hogy szerelő vagy bárki más ránézne. Az így nyert energiát persze csak mozgásra használhatták, egyhelyben állva egy szikrányi áramot sem gyűjtöttek a cellák.
Észre sem vette az idő múlását, hamar hazaért.
A leszállóhelyen rábízta magát az automata parkőrre, utálta a szűk leszállóhelyet a repülővel megközelíteni. A gépet szárnyak és kilógó vezérsíkok nélkül tervezték, így ha kézi vezérléssel szállt le, akkor is megoldotta a feladatot, de örült, amikor küzdelem nélkül lezajlott a földet érés.
Átfurakodott a sűrű sorokban várakozó repülők és autók között, majd a szemerkélő esőben beült a saját kocsijába. A minisztériumból hazavergődni majdnem annyi ideig tartott, mint a Robak Tisza-parti városából Pestre jutni.
Mielőtt lement a lakásába, bevásárolt. Utána sem érzett még kedvet a hazatéréshez. Berámolta a vásárlás eredményét a kocsijába, aztán beült a fodrászhoz, és rendbe rakatta a haját. Másnap délutánra tűzték ki a következő beszámoló értekezletet, és a megbeszéléshez fontosnak tartotta a megfelelő külsőt.
Nyolc óra felé járt, mire végzett. Lődörgött egy kicsit a széles bevásárló folyosón, és arra gondolt, megérdemelne kis kikapcsolódást a fárasztó nap után. Olyan helyet keresett magának, ahová beülhet, és zavartalanul elfogyaszthat egy könnyű koktélt; kicsit kiengedheti magából a feszültséget. Emberi arcokra vágyott. Nem a főnökének kérdéseket hordozó ábrázatára, az idegenek tárgyalójának rezzenéstelen tekintetére, és nem a titkárság valamelyik dolgozójának közömbös pislogására, hanem olyan társaságra, ahol ismeretlenként fogadják, és nem faggatják bennfentes információkról, a munkájáról, amelyben egyre kevesebb örömet talált.
Végignézett a galériák között, a három emelet magasságban elnyúló folyosón. Kereste a megfelelő eszpresszót vagy bárt, ahol nyugodtan megihatná a kiérdemelt, üdítőitalt.
A Bognár utcai kereszteződés előtt, a második szinten a Csendes Sarok hívogatta fényes reklámjával. Szolid, hallgatag bisztrónak ismerte a helyet, ahol egyedül is megvacsorázhatott az arra járó, és ha nem a duhajkodás a szándéka, csupán felhajtana egy-két pohár italt, akkor azt zaklatás nélkül megteheti.
Felment két szintet, és benyitott a hívogató reklám alatt.
Asztalhoz ült az egyik sarokban, szemben a bárpulttal.
A pult felett a következő emeletig nyúló falon, a hatalmas vetítőn a reality műsora futott. Ismeretlennek találta a szereplőket, ritkán nézte a silány vetélkedőkből ácsolt programot.
Alig foglalt helyet, máris társasága akadt.
– Szabad? – kérdezte egy jóképű, ismeretlen férfi, és az asztalánál álló második székre mutatott.
Ágnes egy futónak látszó, ám alapos pillantással felmérte az idegent. Végül a harminc és negyven között járó kisportolt férfinak megelőlegezte az első látásra kiutalható szimpátiát, és intett az üres szék felé.
– Persze – bólintott.
A pincérnő felvette a rendelést, ők meg csendben nézték a bárpult felett zajló hologramról a vetítést.
– Tetszik? – kérdezte a férfi, miután kínossá vált a hallgatás.
– Tetszik-e? – ismételte meg Ágnes. – Fogalmam sincs arról, mit látunk – ismerte be.
– A fél ország ezt nézi, magának pedig fogalma sincs róla, mi ez? – csodálkozott a férfi.
Ágnes még várt a döntéssel arról, hogy tolakodásnak vegye a beszélgetést, vagy barátságos időtöltésnek. Úgy határozott, egyelőre hallgat, nem utasítja el a társalgást, de a folytatást sem bátorítja.
– Bocsásson meg! – szólalt meg újra a vendég. – Modortalanul idetolakodtam, és elmulasztottam a bemutatkozást. – Érezhette a zavart Ágnes viselkedésében, és igyekezett megelőzni, hogy az asszony magába zárkózzék. – Zoltán vagyok. Tolnai Zoltán – kicsit megemelkedett a székén, megadta a módját a gesztusnak, és nyújtotta a kezét.
– Ágnes vagyok – felelte a nő, és átnyúlt az asztal felett.
Tolnai erősen, de otrombaság nélkül szorította meg az ujjait. Jó szabású öltönye, elegáns inge és diszkrét nyakkendője arról árulkodott, van mit a tejbe aprítania.
– Ritkán figyelek valamelyik reality csatornára – árulta el Ágnes.
– Pedig bizonyára megvan az oka, hogy ezt rengetegen nézik – felelte Zoltán.
– Mi ez? – érdeklődött Ágnes a vetítés felé bólintva.
– A nagy Túlélő Verseny.
Tolnai valószínűleg azt szűrte ki a párbeszéd eddigi mondataiból, hogy asztaltársa tényleg tájékozatlan a világ dolgaiban, és úgy határozott, segít az eligazodásban.
– Bocsásson meg, ha tapintatlan dolgot kérdezek! Mivel foglalkozik?
Ágnes azon tépelődött, hibázna, ha mindent elárulna magáról, ezért kerülte az egyenes választ.
– Nemzetközi jogász vagyok.
– Maga a kormánynak dolgozik? – faggatta tovább a férfi.
– Igen – adta meg magát vonakodva az asszony.
– Akkor értek mindent.
– Mit ért? – nézett rá a pohara felett Ágnes.
A férfi közelebb hajolt hozzá, úgy válaszolt.
– A tájékozatlanságát – halk hangon beszélt, ne keltse fel a szomszédos asztaloknál ülők figyelmét. – Maga egy másik világban él. Kis praktikák, cselszövések, hogyan lehet megbuktatni ezt vagy azt a politikust, pártvezetőt.
– Nincs jó véleménnyel a politikusokról. Ugye?
Zoltán visszafogottan válaszolt, nyilván nem akarta megsérteni asztaltársát.
– Tudja, a politikusok számára nincs kockázat. Itt a hétköznapokban viszont valódi csaták zajlanak. Itt. A város utcáin, a realityben és más izgalmas helyszíneken. Fogalma sincs arról, mi folyik ott?
– Sejtelmem sincs – dünnyögte Ágnes, és ez tökéletesen megfelelt a valóságnak. Sohasem követte a népszerű, és teljesen értéktelen sorozatokat. Sok ilyenfajta produkció született, feleslegesnek gondolta a közöttük való eligazodást. Akik megrögzötten figyelték a celebvilágot, idejüknek alighanem tetemes részét fordították arra, hogy naprakészek legyenek ennek a kölcsönzött fényből élő rétegnek az ismeretében.
– Látja, azok ott valóban életre-halálra küzdenek.
– Gondolja, hogy a politikusoknak nincs közük élethalál harchoz?
– Az színjáték – legyintett Tolnai. – Ezek! Ők igazán harcolnak! – elismerően intett a szereplők felé. – Maguk elméletben sakkozgatnak velünk, az élet meg úgyis megy a maga útján. Ezek közül viszont az egyik ma este meghal.
– Miért halna meg bármelyikük? – Ágnes kezdte bánni, hogy szóba állt az idegennel. Láthatóan a reality ostobaságaiból táplálkozó, jól értesült polgárral van dolga.
– Nézze! – kezdett bele Tolnai lelkesen a magyarázatba. – Hetente sorra kerül a nagy kiszavazó estére, ma ők a sorosak. Ez a két ember ott sok tekintetben összeméri a képességeit. Számot adnak a műveltségükről, ügyességükről, erejükről és arról, milyen hatást gyakorolnak a nézőkre.
– Azok ott ketten művelt emberek lennének? – szakította félbe az asszony.
A két férfi éppen szkanderhez készülődött. Izmos karjukon feltűrték a pulóvert, és arra vártak, hogy a bíró intése után eldönthessék, melyikük szorítja nagyobb erővel a másik karját az asztallapra.
– Jól néznek ki? – csippentett az egyik szemével Zoltán. – A nők szeretik az ilyent látni.
– Miből gondolja?
– Nézzen a közönségre! A lányok az öklüket rágják az izgalomtól.
– Gondolom, azért fizeti őket a producer, hogy ezt mutathassák – Ágnesnek meg sem fordult a fejében, hogy a nézőtéren ülők drága pénzen vásároltak jegyet a mai estére.
– Meglepné, ha tudomására jutna, mennyien vágynak a pillanatra, amikor a kamerák a közönséget mutatják, és néha megpihennek egy-egy arcon. Elképzelik az ismerőseiket a készülékeik előtt, amikor irigyen bökdösnek a szoba sarkában megjelenő kivetítésre: nézd a Zsókát, a Döncit, a Francit!...
Tolnai szünetet tartott, némán nézte a szkandert.
– Ezek ott valódi indulatok. – folytatta Tolnai. – Egy idöben közelről láttam a közönséget. A műveltségi verseny alatt olyan feszülten figyelnek, hogy a légy zümmögése is hallatszik a nézőtéren. Komoly kérdéseket kapnak a versenyzők, a nézők pedig velük izgulnak.
– Mondjon egy párat közülük! – bíztatta Ágnes.
– Én az utolsó fordulóban azt kaptam döntő kérdésnek, hogy soroljam fel Donna Shootie eddigi férjeit – húzta ki magát büszkén Tolnai.
Ágnes most hallott először Donna Shootieről, a férjeit meg végképp nem ismerte. Óvakodott attól, hogy ezt az egyre nagyképűbbnek és magabiztosabbnak látszó férfi tudomására hozza. Hümmögött szép csendesen, nem méltatta figyelemre az elhullajtott információt, miszerint Tolnai egykor ott mutogatta magát a kamerák előtt.
A versenyzők izmai megfeszültek, a homlokukon izzadság gyöngyözött, láthatóan mindent elkövettek, hogy ellenfelük csuklóját az asztalra nyomják.
– Nézze! Norbi mindjárt lenyomja annak a tökéletlen Ponginak a kezét!
Ágnest hidegen hagyta a vetélkedés, ahhoz érzett kedvet, hogy felálljon az asztaltól, és otthagyja az egészet, de dolgozott benne a kíváncsiság. Hallott ezekről a primitív ösztönöket megmozgató vetélkedőkről, de nézője egynek sem lett soha. Legendákat is hallott arról, hogy idegborzoló részleteket szőnek a producerek a műsorba, természetesen az erről terjedő pletykákat a rémhírek világába sorolta. A rendezők és szervezők határtalan kapzsisága bármilyen ostoba, megjátszott forgatókönyv szerint bonyolódó rémtörténet előadását megrendezhette, és a technika bármilyen ronda jelenetet valósághűen adott vissza. Most azért maradt a vetélkedőre bambuló férfi társaságában tovább, mert mintát kívánt venni azoknak az embereknek a gondolkodásából, akikkel egyébként alig találkozott.
A férfi egészen belefeledkezett a viadalba.
– Meglátja, ma este Pongit viszik ki a temetőbe! – lelkendezett.
– Ki ez a Pongi, és miért szeretné annyira a temetőben látni?
– Az a kis köcsög – mutatott lekezelően a hologram bal felén könyöklő férfira. – A barátnője szervezte a szavazatok gyűjtését, viszont Norbival szemben ennek nincs jelentősége.
Úgy látszott, hogy a vastagabb izmokkal bíró férfi, lassan lenyomja a másik karját.
Az egész presszóban lélegzetvisszafojtva figyeltek a vendégek. Pár csendes pillanatig még eldöntetlen maradt a szkander állása, aztán koppant egy kéz az asztalon, és a teremben kitört az üdvrivalgás.
– Megmondtam! Ugye? – csapott az asztalra Zoltán, a poharakban megrezdült az ital.
A vesztes előírásszerű mosollyal nyugtázta a másik fél győzelmét, és könnyed meghajlással állt fel a székéből.
– Bazsalyoghatsz kis köcsög! – mondta Tolnai, és felhajtotta az italát. – Figyelje meg, hogy a közönség nem vevő a finomkodó modorára! A másik éli túl ezt az estét.
– Úgy érti, hogy a vesztes tényleg meghal?
– Miért? – nézett rá a megdöbbent Tolnai. – Mit képzelt? Nézzen oda!
A két férfi beült egy-egy székbe, karjukra, lábukra díszes pántok zárultak, láthatóan hiába próbálnának felállni a helyükről.
– Jobb lenne, ha betiltanák ezt a vetélkedőt – adta elő a véleményét az asszony.
– Mi a fenéért tiltanák be? – értetlenkedett Tolnai. – Milyen jogon szólna bele abba a kormány, ha az ember egy tisztességes versenyben vállalja az életveszélyt, és az élre törekszik?
Ágnes kerülte a vitát. Már megbánta, hogy engedett a férfi kívánságának, és nem zavarta el az asztalától időben.
– Mind a kettő aláírta, hogy tudomásul veszik és elfogadják a szavazatszámláló-gép döntését. Most arra várnak, hogy a következő tíz percben hányan adnak tíz centet azért, hogy a kedvencük életét meghosszabbítsák.
– Eddig azt hittem, hogy ez színház, és nem végzik ki a vesztest – Képtelenségnek tűnt, hogy a brutális játék valóban élet-halálról szól.
– Persze, hogy nem végzik ki! Végső soron ennek nincs jelentősége – felelte a férfi mereven bámulva a holovetítést. – Az eredmény különben sem a szavazók pillanatnyi jóindulatán múlik. Összesítik az addig elért pontjaikat és az egész verseny alatt megszerezett szavazatokat, és a kettő együtt adja a végeredményt. Még egyikük sem tudja, hogy a kérdésekre jó válaszokat adtak-e. Azt sem sejtik, hogy az ügyességi vetélkedést hogyan pontozta a computer.
– Azt talán tudják, ki nyerte meg a szkandert?
– Persze – helyeselt Tolnai. – Azt tudják, de ezen kívül ismeretlen előttük a verseny állása. Erről a nézők sem tudnak, ezért ilyenkor záporoznak a tízcentesek a produkciós iroda pénztárgépébe.
– Akkor sem hiszem, hogy az ajtó túloldalán bárddal a kezében várná valamelyiküket a hóhér. Kétszáz éve nincs kivégzés Európában.
– Ne beszéljen zöldségeket! Szó sincs hóhérról – nyegléskedett. – Öngyilkosságot követnek el.
Ágnes eddig még futólag sem foglalkozott a celebvilág híreivel. Évek óta igénybe veszi minden figyelmét a Robakkal való tárgyalás. Most megrázó erővel érte utol a valóság.
– Átestem ezen – bökött büszkén maga felé Tolnai. – Négy évvel ezelőtt abban a székben ültem. Saját kezűleg nyomtam meg a gombot a karfán, mielőtt elkezdődött a verseny. Önként, minden befolyás nélkül, szabadon cselekedve vállaltam, hogyha veszítek, akkor többé nem állok fel a helyemről.
Ez hihetetlenül hangozott. Ágnes először azt hitte, a férfi tréfál. A versenyt figyelte, és tudatosult benne, hogy a stúdióban valóban életről és halálról van szó.
A versenyzők feje felett vad színekben világítottak a számok. Sárgán vibrált a korábbi állást jelző adat, zölddel írták ki az adás előtti pontokat, a kép sarkában a piros fényű visszaszámláló lángja lobogott. A rőt lángocskák a háttérzenét biztosító ritmusgép hangjainak ütemében hajladoztak. Még fél perc maradt a hivatalos eredményhirdetésig. Tíz másodperccel az idő lejárta előtt változott a kép, és megjelent a műsort vezető mosolygó páros.
– Még egy kis türelmet kérünk önöktől kedves nézők! – kiáltotta a sejtelmes ruhát viselő fiatal nő.
– Mielőtt kiderül, ki nyeri a mai fordulót, végignézünk egy kis termékismertetőt – vette át a konferálást a széles mosolyú, jóvágású férfi szóvivő. – Ne menjenek sehová, azonnal folytatjuk!
Zsongás támadt a presszóban. Páran fogadást kötöttek, mások izgatottan diskuráltak partnerükkel. Sokan alighanem nagyobb tétben játszottak valamelyik fogadóirodánál, ők csendben rágták az ajkukat.
– Ravaszak, ugye? – lelkesedett Tolnai. – Az összesítésnek a régebbi eredményét mutatják, ebből még akármi lehet, de figyelje meg, mégis az a kis köcsög lesz a vesztes.
– Mi lesz vele, ha veszít? – Ágnest meglepte a saját hangja. Rekedtsége arról árulkodott, izgul a két versenyzőért, bár még mindig hihetetlennek tartotta, hogy az életét kockáztatná a vesztes.
– Meghal ez kétségtelen. Nem tartozik a nyilvánosságra, hogyan – felelte a férfi, aztán megtoldotta egy kis magyarázattal. – Mielőtt elkezdődik a szavazás, mindketten beprogramozzák a széküket. Választhatnak halálnemet a fojtástól az elektromosságon és a mérgen keresztül a gázig, a szék azonnal elkezdi az öngyilkosság végrehajtását, a számítógép természetesen felfüggeszti a műveletet. A nyertes lábán az eredményhirdetés után kinyílik a bilincs, és elmehet. A vesztes megkapja azt, ami jár. Azt a szarházit is utoléri a sorsa, figyeljen! Tisztában volt a kockázattal, mégis aláírta a szerződést. Most aztán megkapja végre a magáét.
Ágnes arra gondolt, hogy itt életveszély helyett a biztos halált választják a jelentkezők. Egyetlen versenyzőt, a végső győztest kivéve mindenki meghal, és ez sokkal több méltányos kockázatnál.  
Lassan múltak a percek a presszóban, de bizonyára sokkal lassabban teltek a két ülésbe szíjazott férfi számára. A reklámok között egy-egy másodpercre az ő verítékben úszó, kényszeredetten mosolygó arcukat láthatták.
Bár a reklámokért tartották fenn a csatornát, mégsem sugározhattak egész este hirdetéseket. A megszabott idő után újra előkerült a két műsorvezető, és könnyedén, mintha egy új autót kínálnának eladásra, bejelentették, hogy a számítógép végzett az összesítéssel, és az eredményt hamarosan tudatják a nézőkkel.
Dobpergés, idegesítő elektronikus zörejek és felvillanások fokozták a feszültséget, aztán nem húzhatták tovább az időt, néma csendet teremtettek a műsor készítői.
A rendező által használt fogásoktól Ágnesre is átragadt az izgalom. Nem érdekelte, ki nyeri meg a versenyt, de a halálos fenyegetés felkeltette szorongását. Ezen kívül elkeserítette, hogy pár percen belül, miatt az életét veszti valaki egy ostoba verseny. A kamerák ugyan nem közvetítik a halálát, mégis szinte a nézők szeme láttára történik a tragédia.
– A mai túlélőőőőő – a bemondó hosszan elnyújtotta az utolsó magánhangzót.
– Norbííííí – kiáltotta el magát a műsorvezető nő.
Felzúgott a hangorkán, a stúdió közönsége tapsolt, ordított, ujjongva ugrált.
Norbi székén felnyíltak a bilincsek, szélesen mosolyogva, győzelmének tudatában felugrott, karjait magasba lendítve szaladt le a pódium szélére, és boldogan dobálta csókjait a nézők felé.
A vesztes erőlködött, próbált szabadulni a bilincsei alól, de az acélkarmokkal hiába küzdött. Az elektromos motorok lassan megfordították az ülést. Ettől a pillanattól nem láthatták a szereplőt.
– Öt másodperc múlva halott – Tolnai diadallal a hangjában örvendezett. – Sokan gondolják erről azt, hogy színjáték, de aki megjárta a poklot, az tudja az igazságot, nekem elhiheti.
Ágnest letaglózta a drámai pillanat. Elrejtette az érzéseit, nem kezdett hüledezni, magában viszont egyre azon gondolkodott, miképpen lehetséges ez. Mintha két civilizáció létezne egymás mellett a földön. Egy óriási embercsoport él műveletlenségben és ostoba légkörben, ezek nem tesznek egyebet, mint tengődnek egyik napról a másikra, bambulnak a holovízió előtt, eszik a chipset és vedelik a sört meg az üdítőt; és él egy másik, igen kis létszámú csoport a földön, amelyiknek erről a primitív világról alig vannak ismeretei. Ez a másik, a tudománnyal foglalkozó népesség elzárkózik a tömegektől, és kutat, fejleszt, többnyire csupa olyan dolgot, ami a nagyobb tömegben élő emberek ostoba szórakoztatását szolgálja.
– Nem létezik, hogy ez a kétféle embercsoport ugyanazon a bolygón él – gondolta magában. – Lehetetlen, hogy ez a gyilkos szórakozással foglalkozó emberiség ugyanahhoz a népességhez tartozzék, amelyik pár évvel ezelőtt útnak indított egy csillaghajót, hogy emberek által lakott települést létesítsen egy sok fényév távolságban lévő bolygón.

           Vissza a tartalomjegyzékhez  




Harmadik fejezet – A pokol üzenete

– 1 –

2159. június 10.


Tibor éppen Törökszentmiklós előtt vágtatott a sztrádán. A tanulmányozott műszaki rajz jobb alsó sarkára rávetült a felesége képe, jelezve, beszélni szeretne vele. Rámutatott a kis buborékra, ettől az ábra szétterült a szélvédőre.
– Szia, Zsu! – köszöntötte az asszonyt – Nagyjából egy óra múlva otthon leszek.
– Nagyszerű – felelte Zsuzsa. – Bíztam benne, hogy már elindultál a hőbányából. Arra kérlek, csipkedd magad, mert ma is visszavárnak az intézetbe. Ha késve érnél haza, kereshetnék más megoldást a gyerekek felügyeletére.
– Ez most már minden nap így lesz? Csak véletlenül indultam ennyire korán.
– Elég komolyak a gondjaink, meglehet, hogy komolyabbak az eddig elképzeltnél.
– Igyekszem – enyhült meg Tibor. – Fogjátok meg valahogy azt a rohadt járványt!
– Azon dolgozunk.
Tibor kinézett az ablakon. A műút mellett éppen most maradt mögötte a település. Már elhagyta a régi, kihalt óvárost kissé romos építményeivel, a másik oldalról, az oszladozó felhőkön átszűrődő napsugarak fényében a korszerűen megépített világítóablakok csillogtak felé. Az alacsony szellőzőkön túl, a serényen dolgozó önműködő mezőgazdasági gépek az esőtől vert termés betakarítását készítették elő, a búzaföld mögött a távolban egy hatalmas tehéncsorda legelészett a villanypásztor felügyelete alatt.
– Rendkívüli esemény történt? – kérdezte.
– Átterjedt a felnőttekre a betegség, már nemcsak a gyerekek vannak veszélyben – felelte lehangoltan az asszony.
– Mi a fene? – mordult fel a férfi. – Néztem a híreket útközben, erről sehol sem szóltak a kommentárok.
– Érthető. Mindenki tartózkodik a felesleges rémületkeltéstől – mondta az asszony. – Hozzánk más hírek jutnak el, mint amiket a média megszellőztet.
– A kórházban mi a helyzet? – érdeklődött Tibor.
– Itthon még nincsenek veszélyben a felnőtteket, eddig csak néhány európai városból kaptunk jelentéseket áldozatokról. Az első hírek Amerikából érkeztek, ott kezdtek el meghalni az idősebbek, mégpedig igen fájdalmas módon. Az orvosok szinte lábhoz tett fegyverrel asszisztálnak a drámai végkifejlethez. Még a kínokat is alig tudták csillapítani.
Zsuzsa arcán látszott a nyugtalanság.
– Még mindig nem tudja senki, mi ez az új betegség?
Az asszony megcsóválta a fejét.
– Remélem, hogy megtaláljátok a kis rohadékokat! – Tibor a kórokozókra célzott a nem éppen hízelgő jelzővel.
– Félek – felelte kis tétovázással a felesége. – Mióta orvos vagyok, most érzem először azt, hogy legyőzhet minket a ránk támadó járvány.
Az ilyen szavak szokatlanul hangzottak Zsuzsa szájából. Tibor hozzászokott, hogy a tudás birtokában alig kényszerül rá, hogy kilátástalannak ítélje a harcot valamilyen járvánnyal szemben. Általában örök derűlátással nézett szembe a bajokkal.
Néhány baleset kemény leckét adott a sebészeknek, a fertőző betegségekkel szemben viszont igen hatékonyan sikerült fellépni, és ez magabiztossá tette az. Az influenzajárványok mutációinak felbukkanásakor az események néha rövid időt hagytak egy gyógyszer megalkotására, a korszerű eszközök birtokában ez még így is rutinfeladatnak számított. A többi fertőző betegség az általános egészségügyi javulás következtében annyira visszaszorult, hogy csupán néha ütötte fel a fejét egy-egy helyi járvány, azokra a régóta kész recept alapján azonnal gyártottak megfelelő medicinát. Hosszú idő óta ez a mostani az első olyan veszedelem, amellyel szemben tehetetlenek maradtak.
– Sietek haza – ígérte lehangoltan Tibor.

– 2 – 

Ágnes rosszkedvűen ébredt az előzőleg szórakoztatónak szánt este után.
Jeges rémálommá vált a könnyű kis kikapcsolódás a bárban, ahol megtapasztalhatta, miből áll az igazi élet. Felzaklatta Tolnai Zoltán oktatása, hogy miként vélekedik a politikusokról, azonban ennél sokkal jobban ingerelte a realityben végignézett műsor.
Reggeli készítés közben kényszerítette magát, hogy ne a tegnap esti vetélkedés emlékein rágódjék, inkább az előtte álló feladattal törődjön. Rendszerezte magában a gondolatait a tárgyalás eredményéről – eredménytelenségéről, és vázlatosan megfogalmazta a beszámolóját. A kávé után nekilátott az összegzésnek, a szöveg aprólékos formázásnak. Estig bőségesen ráért a jelentés elkészítésével bíbelődni.
Körülményesen alakult a munka. A kormány tagjai sejtették, hogy a magát Robaknak nevező igen népes csillagközi expedíció eszközei keményebbek is lehetnek annál, mint ahogyan azt a földlakók bebeszélték saját maguknak. Azt is látták, hogy az ország határain túl, vagy pláne a földrészen kívül sem találnak ellenük segítséget, nincs kire támaszkodniuk az alkudozásban.
A vendégek iránt tapasztalt kezdeti, világszerte fellángoló lelkesedés mostanra alaposan megcsappant, és előbb az Európán kívüli népek hagyták el a tárgyalóasztalt, majd a kontinens kisebb-nagyobb hatalmai maradoztak el a megbeszélésekről. Kimondták a véleményüket: abban az országban viseljék gondját a megállapodásnak, ahol befogadták a csillagközi kolóniát.
Az űrhajók eleinte bolygóközi pályán keringtek, és a vezetőik, tudósaik ismerkedtek a földi viszonyokkal. A nagyhatalmak által a letelepedésükre megszavazott ország, ha nem is örömmel, de befogadta őket. A többi kontinensről szívesen mutogattak a Duna-Tisza Közére – Alig laktok azon a földön. Az egész országban alig éltek többen hétmilliónál! Van ott föld bőven! – A homokos területből a kormány több ezer négyzetkilométert felajánlott a vendégeknek abban a hiszemben, hogy ellátják magukat, és nem okoznak gondot a helybélieknek. Később már egészen másról esett szó. A Robak nem úgy képzelte, hogy ellátja saját magát. Az itt tartózkodó hatalmas csapaton kívül, a közelben elhajózó egységek ellátását is a Földről szándékozott megoldani.
Lovász Ágnes hét évvel korábban végezte az egyetemet, azután űrhajók megjelenésekor került a tárgyalócsapathoz, és a ranglétra aljáról indult a hierarchia grádicsain felfelé. Két éve vezette az alkudozást a Robakkal folytatott egyezkedésben eleinte több, mostanában pedig egyre kevesebb sikerrel.
Tudta, a Robak kicsit sem veszi tekintetbe a földi országok közötti határokat. Egyre erőszakosabb kívánságaikat rövidesen követelésekre váltják, és a magukat kívülállónak tartók ugyanazzal a fenyegetéssel néznek szembe, mint az európaiak.
A főnöke, a külügyminiszter ugyanezt a véleményt vallotta.
– Ezek itt körülöttünk mind azt hiszik, hogy a Robak egyedül ránk feni a fogát, és a mi területeinket akarja megszerezni. Meglepődnek, ha ráébrednek a szomorú valóságra.
– Hogyan nyissuk fel a szemüket? – kérdezgette tőle Ágnes, mire a miniszter többnyire széttárta a karját.
– Aki jól érzi magát bekötött szemmel, az vak marad, magyarázhatunk nekik kedvünkre.
A távoli Kínát teljesen lekötötte a maga baja. Másfél évszázadon át gyarapodtak a világ vezető, gazdasági nagyhatalmaként, míg utolérte őket minden birodalom réme, túlságosan nehezen mozdíthatóvá lettek. Az ottani vezetők mostani gondjaik mögé bástyázva örültek, hogy a világ jelenlegi problémái rájuk nem hárítanak közvetlenül feladatot. A körülöttük éldegélő távol-keleti országok, örültek, ha békében maradhatnak a Nagy Sárga Testvér szomszédságában.
A Pánmoszlim Unió, amelynek tagjai két évezredet vártak arra, hogy megkerülhetetlen erőnek számítsanak. Mohamed által küldött szövetségesnek tekintették a Robakot. Katonai vezetésük titkos terveket készített, és kárörvendően várta a napot, amikor az északon élő, csökönyösen keresztény népeket végre leigázza a csillagközi invázió.
Észak-Amerika törpeállamai a kínai igát nyögték, a déli kontinensen a Castro Vörös Csillaga Szövetséges Köztársaság a szabad szocializmus terjesztésével birkózott immár száz éve. Rióban, a fővárosban a vezetésnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint a dogmatikus kapitalizmus gyökereinél terjedő métellyel foglalkozni.
A magyar kormány egyedül birkózott a fenyegetéssel.
Ágnes szeretett volna a tanácskozáson jó hírekről beszámolni, de nem másíthatta meg a tényeket, az igazság pedig semmi jót sem ígért.
Nem ment be a hivatalába, a lakásából vett részt a konferencián. A megbeszélésen az egész ország valamennyi fontos politikusa beszélni akart, és a legtöbb nem utazott sehová, hogy részt vegyen a konferencián. Ágnes a többiekhez hasonlóan otthonról készült bekapcsolódni az értekezletbe. Igazán nincs semmi a tarsolyában, amiért utazgatna. A szomszéd házba sem szívesen menne át a kizárólag rosszhíreket tartalmazó beszámoló miatt.
Megfürdött, átöltözött, készített magának egy forró teát, és várta a konferenciahívás nyitányát, amelyet este hétre tűztek ki.
Mielőtt a tárgyalás kezdetére való tekintettel kikapcsolja az ablakait, még gyönyörködött egy keveset a felszíni tájképben. A valósidejű hologram-vetítés a lakás feletti park fáinak bólogató lombjait rajzolta a szoba falára. Kihajolhatna a virtuális ablakon, a látvány ettől még egyben maradna, de most nem volt kedve hozzá, hogy a vetítés technikával vacakoljon. Megitta a teáját, megigazította a haját, csaknem olyan lett, mint amilyenre előző napon a fodrász beigazította, majd pár perccel a kezdés előtt kikapcsolta az ablakot, és beállította a fényeket.
Amikor szót kapott, rövid bejelentéssel kezdte a beszámolót.
– Baj van – tájékoztatta az értekezlet résztvevőit, és csak kevesek arcán látott meglepetést.

– 3 – 

2159. június 12.

Suzanne nővér fáradtan botorkált a recepciós pult felé. Megint ő kapta a feladatot, hogy telefonáljon az egyik elhunyt gyerek szüleinek. Kókadt fejjel bandukolt a folyosón, és míg elért a kórtermek közötti szabad térig, ahol a nővérek mindenki által látható pultja állt, a műtős fiúk megint eltoltak mellette egy letakart kocsit. Aznap a negyediket, pedig még alig múlt kilenc óra.
A lépcsőn egy zavarodott, üres tekintetű nő támolygott felfelé, a főorvos után kutatott. A gyerekéhez jött, aki órák óta pihent az alagsorban, a hűtőkamrák valamelyikében.
– Megteltek a hullakamrák – hallotta a műtős hangját, aki éppen Sloan doktornak panaszkodott. – A következő holttestet nincs hová tenni.
– Mit csináljak? – tárta szét dühösen a kezét az orvos. – Én életben tartanám őket, ha tudnám, de nincs rá gyógymódom!
– Fektessék egymásra őket – tanácsolta szenvtelen hangon egy idősebb segédápolónő. Már a nyugdíjasokat berendelték dolgozni. – Ezek gyerekek, elfér kettő ugyanabban a tepsiben.
Ellenséges pillantásokat kapott válaszul, de senki sem torkolta le.
– Tegyék azt! – legyintett fásultan a doki.
Suzanne szédült egy kicsit. Nem tudta azért-e, mert megbetegedett, vagy csupán kimerült a sok munkától. Úgy érezte, a minap történt, amikor az első gyerek meghalt a járványtól. Azóta csupán néhány nap telt el, és mégis megszámlálhatatlan beteget veszítettek, szinte egy sem távozott az osztályról egészségesen. Megállt, megtörölte a homlokát, ám a keze száraz maradt, pedig úgy képzelte, hogy a haja verítéktől csatakosan lóg a szemébe.
– Pihennem kéne! – gondolta, és végre elérte a magas könyöklőt mögötte a székével. Lerogyott az ülőkére, maga elé húzta a billentyűzetet, és megkereste a betegek hozzátartozóinak jegyzékét. A betűk összefolytak előtte a monitoron, feje az asztalon koppant.
– Suzanne! Mi van veled? – kérdezte a társa.
Suzanne lassan felemelte a fejét, és rendezetlen haján keresztül értetlenül nézett a másik nővérre. Hiába erőlködött, a tudata keservesen vergődött, káosz uralkodott az elméjében. Azt hitte, a férje ébresztgeti, pedig még nincs is reggel.
– Hagyj aludni! – motyogta kábán, és visszahajtotta a fejét a fellökött vizeskancsótól nedves pultra.
– Doktor! – kiáltott a kolléganő az arra járó orvosra. – Suzanne nővérrel baj van.
– Mérje meg a lázát! – utasította őt Sloan a pult másik oldaláról rosszat sejtve.
A hőmérő csíkja pillanatokon belül mutatta a szomorú helyzetet.
– Harminckilenc – tudatta a doktorral.
– Hívjon fel két műtőst a felnőtt osztályról, vitesse le oda!
– Igen doktor úr! – hebegte a nővér, és az ő lelkében is sötét gondolatok ébredtek.

4

2159. június 14.

A tenger alatti Jacques Cousteau kupola belsejében túlnyomást tartottak fenn, hogy a szerkezetre kisebb terhelés jusson. A négyszáz méteres mélységben semmit sem hanyagoltak el a tervezők, rétegenként csekély többletnyomással támasztotta ki a levegő a kupolát. A tartószerkezetet a leggondosabban méretezték, többrétegű héjjal borították be, és a rétegek között további, egyre nagyobb nyomású zónákat alakítottak ki. Nem engedtek mértéktelenül nagy nyomást a kupolára, ezért a legalsó réteg alatt is túlnyomás uralkodott. Valahányszor a külvilágba indult egy munkatárs, hosszú órákat töltött el a zsilipben. Ha gyorsabban tör a felszínre, keszonbetegséget kap.
Christian Weigand az Azori szigetek mellett épült mélytengeri kutatóbázis egyik mérnöke a társalgóban üldögélt. Pár órával korábban ért véget a szolgálat, megvacsorázott, és most a sörét iszogatta.
A vége felé járt a sörnek, amikor a csuklóján viselt telefon megbizseregtette a bőrét.
– Mi van már megint? – kérdezte magában dühösen. A váratlan hívás mindig rosszat jelentett.
Bekattintotta a fogadást jelző gombot, és felvillant előtte Mike képe.
– Mit nem sikerül nélkülem megoldani? – kérdezte tőle barátságtalanul.
– Rendetlenkedik az egyik hőkút – felelte a kollégája.
– Délelőtt néztem meg utoljára, és mindent rendben találtam!
– Ha most megnézed, másként láthatod. Hagyd ott a sörödet, és gyere ide!
– Egyedül nem boldogulsz? – morgott Chris.
– Tudod jól, mit ír elő a szabályzat – méltatlankodott Mike. – Megcsinálnám magam is, de tilos.
– Jól van – dünnyögött Christian és lekászálódott a bárpult mellett álló magas székről. Kiment a társalgóból, és elindult a kupola másik oldala felé. Dühöngött, mert a szolgálat végeztével sincs nyugta, és még dühösebb lett, mert észrevette az éppen dokkoló apró szolgálati tengeralattjárót. Azzal érkezett vissza Sonia és a segítője a kis tengeralatti ültetvényen tett látogatásról.
A lány bólintott felé, és mosolygott. A mérnök nem tehetett egyebet, intéssel viszonozta a köszöntést, aztán ment tovább a hőtárna felé.
– Mi olyan halaszthatatlanul sürgős? – kérdezte még mindig rosszkedvűen, és becsukta maga mögött a nyomásálló ajtót.
Az egész kamrát különlegesen megerősített falak vették körül, karbonil szálakkal erősített acélból készült az ajtó is. A hőbánya az átlagosnál jóval balesetveszélyesebb üzem, ezért alaposan elkülönítették a műszaki állomást a kupola légterétől. Egy csőrepedés következtében bármikor felléphetett a kinti nyomás többszöröse, és nagy baj lenne, ha a hatalmas nyomás a tenger alá épített kupola belsejében pusztítani kezd.
– Leégett az egyik szelepet mozgató hidraulika motorja – tájékoztatta a mérnököt helyzetről Mike.
– Azt kicserélheted egyedül – fintorgott Weigand.
– Nem elektromos hiba miatt égett le, hanem azért, mert beszorult a tolózár. Dobhatjuk ki az egész vacakot, és a cseréhez két ember kell.
– Ott egye meg a fene! – adta meg magát ingerülten Chris. – Mindjárt munkaruhát veszek, és itt vagyok – közben meg arra gondolt: fuccs a jó hangulatú délutánnak Soniával, még talán az éjszakai alvásnak is.
A kupola alatt élő háromszáz ember mindegyike hozzászokott, hogy a munkaidőt akkor tekinthetik befejezettnek, ha minden rendben megy. A precíz technika ellenére igen érzékeny a burok, amely körülveszi a kutatóbázis lakóit, és nem kockáztathattak meg hanyagság vagy lustaság miatt egy katasztrófát az óceán mélyén.
Készültek ugyan evakuációs tervek balesetek előfordulására, de a többség kételkedett abban, hogy valóban sikerülne elérni egészségesen a felszínt bárkinek, ha netán belyukad a kupola, vagy felrobban egy magára hagyott gázpalack. Remélték, hogy éles helyzetben sosem kell kipróbálniuk a menekülőeszközöket.
Mike és Christian három órája dolgoztak, amikor az addiginál is nagyobb baj történt. A karima, amelyhez két évvel korábban a szelepet csavarozták, az egyik hegesztésnél megrepedt és a hajszálnyi résen át könnyű pára szivárgott. Szerencsére a hegesztés alól nem tört fel gőzfelhő, nem forrázott le senkit a hatszázhúsz fokos pára, és nem robbant fel semmi. A csövön mindössze fél centi hosszúságban keletkezett folytonossági hiány, és alig látszott. Avatatlan szem talán észre sem veszi, de a mérnökök még a gyengén világított fülkében is felfedezték a parányi felhőcskéket, és ez megindította bennük a vészreakciókat. A kupola alá nem jöhetett le felkészületlenül senki.
– A rohadt életbe! – káromkodta el magát Weigand.
– Ezt a helyszínen lévő eszközökkel aligha javítjuk meg – engedte le a villáskulcsot Mike.
– Jobb lesz, ha jelentjük a főmérnöknek. – Christian keserves ábrázattal tette félre a szerszámot.
A telepet energiával ellátó hőkutak közül kettő működött a kupola alatt, három pedig távolabb, külön védőburában dolgozott. Mindegyik kúthoz négy hőforrás tartozott, és egy cső kiesése nem hozta lehetetlen helyzetbe az állomás energiaellátását, de minden meghibásodást azonnal el kellett hárítani.
– Szóval szerintetek kérjek külső segítséget a javításhoz? – nézett rájuk morcosan Freddie, a főmérnök.
– A hibás szakaszt nem hegeszthetjük meg, a csere a megfelelő hibaelhárítási módszer. Ehhez viszont nincs megfelelő felszerelésünk – vázolta fel Chris a problémát.
– A következő karmantyú a talajszint alatt van. Ha leásunk odáig, akkor sem tudjuk elzárni a gőzt – folytatta Mike a Chris által elkezdett elemzést. – Mentesíthetjük a nyomás alól a repedést, ez rövid időre biztonságos megoldás, de a cseréhez további ideiglenes csővégekre, karmantyúkra és szelepekre van szükség, azokból pedig kevés van idelenn. Ekkora javítást a szabályzat szerint csak külső segítséggel végezhetünk el. 
– Az a helyzet – vette vissza a szót Weigand –, hogy a kupola építésekor nem számított senki ilyen hibára.
– No, persze! Mindig abba a hibába botlunk bele, amelyikre nem számítunk – bólogatott a főmérnök letörten. – Túl egyszerű lenne az élet, ha tervezhetnénk a meghibásodásokat, és azok mindig kivárnák, míg felkészülünk az elhárításra.
– Hívjuk ide a gyártót! – követelte röviden Christian. – Nekik mindenük megvan a repedt cső cseréjéhez.
– Örülni fognak – mormogott Freddie, a két beosztott mérnök a vállát vonogatta.
– Örülhetünk mi is, ha azzal a kedvedre teszünk, de attól ugyanolyan pocsék marad a helyzet, továbbra is működésképtelen marad a döglött hőkút.
– Ez igaz – adta meg magát a főmérnök. – Menjetek, tehermentesítsétek a repedt csőszakaszt, én pedig értesítem Mr. Patakit, küldjön valakit a szükséges szerszámokkal.

5  

Tibor lefektette a kislányt, és ágyba küldte a tízéves Danikát. Ez többnyire nem azt jelentette, hogy a kisfiú szófogadó gyerekhez méltón azonnal elvonul a fürdőszobába tisztálkodni, aztán negyedóra múlva ágyba bújik, hanem azt, hogy kezdetét veszi a minden esti szokásos huzavona.
– Mingyááá! – felelte az apjának, és átlépett egy másik folytatáshoz a világ csodáit bemutató oldalon.
Tibor nem vette elő a legszigorúbb hangját, a korai időpont még adott egy kis teret a halogatásra. Átfutott ugyan az agyán a gondolat, nevelhetné határozottabban a fiát, de emlékezett rá, gyerekkorában vele is sokat kínlódott az anyja, esténként ugyanennyit könyörögtek neki a szülei, találja meg végre az ágyát. Megtehetné, hogy csak féltízkor szól Danikának az alvásról, addig hagyhatná őt nyugodtan olvasni vagy tanulmányozhatná a kedvenc sorozatát a hálón, de az alighanem azzal végződne, hogy a vitatkozás akkor is eltartana másfél órát, és a kölyök tizenegy után kerülne ágyba, ezt még a nyári szünetben sem engedhetik meg.
Tibor tehát leült az ablak elé és elraktározta a tudatában a feladatot, hogy negyedóra elteltével ismét figyelmeztesse a fiát a takarodóra, aztán átkapcsolta a berendezést a kedvenc hírcsatornájára. Kikereste a frissen készült összefoglalót a kormány üléséről. Az archívumból elővett tudósításban éppen a felesége főnökét látta, hevesen vitatkozott a tájékoztatási miniszterrel.
A kommentárból kiderült, hogy a Robak követelései és a betegség terjedése között egyesek összefüggést vélnek felfedezni.
– Többé nem titok a gyanú – gondolta.
Érdekelte a beszámoló, de megszólalt a telefonja. Leállította a híradót, és átkapcsolt a hívásra, mert fontos üzleti partner kereste.
– Üdvözlöm Tibor! – köszöntötte őt barátságosan Freddie Donegan, az Azori-szigetek mellé telepített Cousteau állomás főmérnöke.
– Hello Freddie! – válaszolt Tibor. – Miben segíthetek? – a nyájas kérdéssel ringatta magát abba az illúzióba, nincs semmi baj a kupola alatt, nem következett be katasztrófa. A gyomra mégis összerándult egy pillanatra. Az erőmű két évvel korábbi átadása óta kísértett olykor álmaiban a rémkép, a munkájukban esetleg hibák rejlenek, emiatt tragédia történik a víz alatt, és az ott élő háromszáz ember meghal. Mivel a főmérnök viszonylag higgadtan hívta fel, bízott benne, hogy mindannyian biztonságban vannak.
– Akadt egy kis zűr az egyik kútnál, az embereink sajnos nem tudják elhárítani.
– Sérülés történt? – Tibor gyomrában fokozódott a görcs.
Freddie elmosolyodott, és ez megnyugtatta.
– Szerencsére arról nincs szó, de az egyik csövön keletkezett egy hajszálrepedéssel a mérnökeink a velünk lévő szerszámokkal és alkatrészekkel nem boldogulnak. Küldene ide szerelőt a megfelelő anyagokkal?
– Eljuttatná hozzám a hiba leírását és a helyszíni felvételeket? – kérdezte némileg nyugodtabban Tibor. – Nem szeretnék duplán utaztatni senkit, inkább megfelelően felkészített csapatot indítok útnak.
– Természetesen – egyezett bele a főmérnök. – Összeszedetem a kollégáimmal a szükséges dokumentációt, és átküldöm önnek.
– Köszönöm! – felelte Tibor, és végleg elbúcsúzott a gyomrában kialakuló görcstől. Ha rutinhibáról van szó, akkor felesleges görcsölni, elég, ha elhárítják az üzemzavart.




Negyedik fejezet – Zuhanás a pokol felé

1  

Ágnes megint az ablak mellett állva tárgyalt az idegen főtárgyaló titkárával, Brallal. Kicsit bosszantotta a Robak megvetése, mert a főnökkel szinte sosem sikerült párbeszédbe kerülnie. A nagyhatalmú tisztviselő általában a titkárát küldte a megbeszélésekre.
Akadt ennek a lekezelő magatartásnak jó oldala is, és gyanította, hogy ez szintén része az idegenek tárgyalási technikájának. Bral, a titkár sokkal elviselhetőbb tárgyalófél, vele lehet beszélni, nem úgy, mint a főtárgyalóval. Persze a dolgot viszonylagosan értette. Egyenrangú partnerként egyetlen földi delegációba sem venné be Bralt, csakhogy a Robak részéről még mindig ő a barátságosabb partner. Ritkán vág az ember szavába, csupán néha arrogáns, és olykor meghallgatja a másik fél érveit is. Alighanem azt a célt tűzték ezzel maguk elé a felettesei, hogy a földiek engedménynek tekintsék, ha Bral egyáltalán fogadja a delegációt vagy a küldöttség megbízottját.
– Legutóbb azzal fejeztük be a beszélgetést, hogy békét és jó egészséget ajánlott nekünk a kívánságaikért cserébe.
A titkár feszes testtartásban állt Ágnessel szemben, átnézett a feje felett, a hatalmas ablakon keresztül az Alföld panorámáját tanulmányozta.
– Ugyanakkor egy veszedelmes járvány hatalmasodott el az egész bolygónkon – folytatta Ágnes.
– Rendkívül sajnálatos – bámulta tovább a tájat Bral. – Miért mondja ezt nekem?
– Mert ezzel emlékeztetem rá, a járvány nem része a jó egészségnek.
– Még mindig nem értem, miért vonjuk be a tárgyalásba az önöknek fejfájást okozó betegséget.
– Ha csak fejfájást okozna! – Ágnes megőrizte hangjának előírásos higgadt színezetét, pedig a dolgok állása miatt bőséggel nyugtalankodhatna. – Halált okoz. Sok halált. A Földön eddig ismeretlen kór eleinte csendes lefolyásúnak látszott, aztán eldurvult, és azóta sok gyermek meghalt – a lényeget megismételte tagoltan is. – Nagyon sok gyermek halt meg, most pedig már felnőttek is áldozatul esnek a járványnak.
– Értesültem róla. Figyelemmel követjük az önök híradóit, és azokban tekintélyes helyet szánnak a betegségnek.
– Akkor azt is tudja, hogy most szerte a világon naponta százezer áldozatot veszítünk a kórban.
– Rendkívül sajnálatos.
– Cserbenhagyta az ékesszólása? – kérdezte az asszony. – Ismétli önmagát.
– Ez valóban nagyon szomorú – magyarázkodott Bral. – Nagyon nehéz sokféleképpen szólni a dologról úgy, hogy az megfelelően hű legyen az igazsághoz.
– Tegyük fel, hogy vállaljuk a követeléseik teljesítését. Adnak-e gyógyszert a betegeink gyógyításához?
– Úgy gondolja, hogy az önök népét sújtó minden betegségre van gyógyszerünk?
– Egészen másról beszéltem. Azt hiszem, joggal feltételezhetjük, hogy erre a betegségre tudják a gyógymódot – mondta ki lassan, óvatosan a gyanúsítással felérő állítást Ágnes.
– Az lesz a legjobb, ha úgy teszek, mintha nem hallottam volna az iménti mondat – Bral addig lazán tartott karjait most felemelte, és karba fonta a mellkasa előtt. A testtartása ettől kissé fenyegetőbbre változott.
– Nagyon sok az áldozat – folytatta Ágnes.
Bral a fejéhez emelte a kezét, megigazította a fülhallgatóját, a tárgyalópartnere helyett láthatóan az onnan hallottakra figyelt. Hümmentett néhányat, és szólt pár szót a saját nyelvén. Az asszony nem értette miről beszélget láthatatlan partnerével. Állt némán a hórihorgas idegennel szemközt, várva, hogy újra a figyelmére méltassa őt.
– Sajnálom! – szólalt meg végre a titkár. – Azt hiszem, mára befejezzük a tárgyalásokat.
– Befejezzük? – Ágnes még mindig uralkodott magán, és nem emelte fel a hangját. – Hiszen még el sem kezdtük.
Bral újra karba fonta a kezét, és most majdnem emberi pillantással nézett partnerére.
– Sajnálom Ágnes!
Rendkívüli módon hangzott a mondat, az idegen eddig sosem szólította a keresztnevén. Általában sehogyan sem szólította, inkább általános alanyt használva a legteljesebb hivatalossággal tárgyalt vele, de ha mégis használt valamilyen címet, akkor főtárgyaló asszonynak nevezte.
Bral az asztalához lépett, és az ott álló vázából kivett egy szál virágzó faágat, azzal játszadozott. Ujjai között pörgette, forgatta, az arcát legyezgette; a lanyha légmozgásból jutott Ágnesnek is.
– Kinyílt – emelte meg a virágzó ágacskát. – Ebben az évben hoznak először virágot ezek a fák a Földön. Ez a melegházban bontott szirmokat.
Lustán szemlélgette a színes virágoktól pompázó kaporfa ágat, mintha baráti beszélgetést folytatna. – Kicsit később a Botanikus Kertben is kinyílnak. – A növény virágzásba forduló bimbóit szagolgatta.
Ágnes szomorúan nézte az egyébként valóban csábító illatú vesszőt. Még ott csillogott rajta a vázából származó víz néhány cseppje.
Jelképnek tekintette ezt a növényt. Hét évvel korábban, mielőtt a csillagokból érkezettek megalapították földi városukat, lehozták a facsemetéiket a bolygóra, és tudományos kísérlet céljából elültettek néhányat a földön. A kis magoncok a leggondosabb ápolás ellenére is kipusztultak szinte az egész bolygón – egyetlen helyet kivéve. Csehországban, a Moldva partján elültetett fák megfogantak, és szépen növekedtek. Akkor kedveskedésnek tartották az ártalmatlan és különleges növényt.
– Változnak a dolgok – tért a lényegre a titkár. – Még minden bizonytalan, azonban megeshet, hogy nincs értelme a további eszmecserének. Talán nem hiszi el nekem, de nem vagyok az önök ellensége. Sokan vannak viszont köztünk, akik azok.
– Értsem úgy, hogy az önök népe rossz szándékkal viseltetik irántunk? – rökönyödött meg Ágnes.
– Hadd ne magyarázzam el, mi a jelentése a mondataimnak. Maga nagyon ért a tárgyaláshoz, ne várjon tőlem további részleteket. Csupán a hivatalos álláspontot képviselhetem, tekintsen úgy rám, mint egy szürke kis hivatalnokra. Meglehet, késő bármilyen egyezségre jutnunk, de megígérem önnek, ha véget is érnek a tárgyalások, még lesz egy utolsó beszélgetésünk. Most azonban arra kérem, hagyjon magamra! Dolgom van. Később, ha sikerül, segítséggel szolgálhatok a Föld lakóinak. Nincs rá okom, mégis megpróbálom. Megkedveltem magukat.
Ágnes megnémult a döbbenettől. A tárgyalás egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan az két fél között olyankor szokott, amikor megegyezésre törekednek.
– Értem – felelte.
– Nem hiszem, hogy értené – folytatta még mindig majdnem emberi stílusban a titkár. – Én sem értek mindent, ha később megértem, ígérem, elmondom önnek, mire jutottam.
Ágnes indulni készült, a titkár melléje lépett, és felé nyújtotta a vázából származó virágot.
– Ezt vigye haza! – nyújtotta felé az ágacskát. – Vigye haza, és otthon tegye vízbe!
A nő értetlenül nézett rá.
– Miért kapok virágot? – rácsodálkozott a titkár kezében tartott ágra.
– Ne kérdezősködjék! – felelte zavartan Bral. – Később majd belátja, hogy helyesen cselekedett. Vigye haza, és tegye vízbe!

2  


A megemelt bárpulthoz készített, lehetetlenül magas székre csak körülményesen sikerült felkapaszkodni. Mintha szándékosan úgy tervezték volna, hogy a tornaórákról egykor elmaradozó férfiakat és nőket elrettentse a bárpult előtti ücsörgéstől. Aki ide feltornássza magát az egy kocsmai verekedésben is talpon marad legalább pár percig.
Tolnai Zoltán a pult szélénél, a mixer figyelmének vonalától kicsit távolabb üldögélt, és várta a megbeszélésre késve érkező Kockát.
– Bocsizma! – szabadkozott nyafogós hangon a megkésett üzletember, és egy könnyed mozdulattal feldobta magát a bárszékre. – Feltartottak.
– Késtél – állapította meg Tolnai a nyilvánvaló tényt. – Remélem nem a hatóság tartóztatott fel?
– A hatóság? A helybéliek a zsoldomban állnak. Sosem keveredtem velük semmiféle konfliktusba. Mit iszol? – Kocka két ujját felmutatva intett a mixernek, és rendelt egy kör italt.
– Remélem, jóban vagy velük! – morgott a jóképű férfi. – Nem tárgyalnék veled, ha veszélyt jelentenél.
– Tőlem ne tarts – felelte Kocka, és belekortyolt a gyorsan érkező italba. Kék whiskyt ittak. Úgy forgatták ujjaik között a poharat, mint valami védjegyet. A hozzáértők tudták, hogy a poharukban a legális adalékokkal dúsított Kék whisky arra utal, hogy van ott más is, ahol ez megtalálható.
Mind a ketten gondosan ügyeltek rá, hogy ne találjanak náluk semmilyen tiltott szert. Ők maguk sosem éltek azokkal a drogokkal, amelyek forgalmazásából nagyszerűen meggazdagodtak. A külsejükön látható jelek azt mutatták, ha szükséges, beszerzik a kényesebb árukat is. Ha üzleti okokból bármilyen drog a birtokukba került, nagyon rövid ideig maradt náluk, rögtön továbbadták valamelyik kliensnek. Tolnai szállított Kockának meg a hozzá hasonló középvonalbeli terjesztőknek, Kocka pedig valamelyik alárendelt neppernek.
– Akadozik az ellátás, pajtás – panaszkodott bizalmasra halkított hangon Kocka, és ezzel megfordította a szereposztást. Az eddig fölényeskedő Zoltán, ha átlagos nepper lenne, akkor most bizonyára szabadkozó válaszba kezdene, de nem véletlenül állt ő a hálózat ranglétráján a magasabb fokon.
– Ne rinyálj! – legyintett. – Most mindenki a járvánnyal birkózik. A laboratóriumok a gyógyszer kutatásában látják a bizniszt, és kicsit kevesebbet foglalkoznak a számunkra hasznot hozó szerek előállításával. Ettől függetlenül megtalálom a módját, hogy legyen, aki nekünk termel.
– Francba a gyógyszerrel – dühösködött Kocka. – Ha nincs anyag, szétszednek a rászoktatott majmok a Rákóczi téren.
– Lassan a testtel! – fékezte a dühöngést Tolnai. – Ha nincs gyógyszer, egy idő után azok is elfogynak, akiket ügyesen rászoktattál az anyagainkra. Ha minden kölök feldobja a pacskert, ki a francnak árusítjuk a tablettáinkat meg porainkat?
– Szerinted ez igaz?
– Tudom én? – Tolnay fürkészve nézett az alárendelt drogterjesztőre. – Te nem szoktál rá valamelyik szarra! Ugye?
– Ne nézz hülyének! – csattant fel Kocka. Látta, hogy többen felé fordulnak, ismét halkított a hangján. – Mi abban a biznisz, ha a saját magamnak veszem tőled a cukorkát?
Tolnai Zoltán intett a mixernek, az készségesen felé hajolt, és várta a kívánságát.
– Hozz ide pajtás a táskámból egy csomagocskát! – kérte nyájasan a fülét hegyező csapost.
A mixer hátra szaladt a raktárba, és miután visszatért, gyorsan elfoglalta magát a kávéfőzővel. Leengedett egy adagot a gőzölgő feketéből, körülményeskedve tálcára tette, majd feltornyozott mellette néhány adalékot. Rakott oda háromféle cukros zacskót, egy nagy bögrében tejszínt, és hanyagul rádobta a cég reklám újságját. A többi vendég előtt láthatatlan maradt, hogy a színes nyomat alatt egy kis, barna csomag lapul meg.
– Parancsoljon a kedves vendég – alázatoskodott, és Zoltán elé tette a tálcát. A barna zacskóban lévő port senki sem látta rajtuk kívül.
Tolnai ügyetlennek mutatott mozdulattal pillanatok alatt szétdúlt mindent a tálcán, és látszólagos esetlenségének álcája mögött feltűnés nélkül zsebre vágta a kiporciózott drogot.
– Adj egy Bélást! – mondta hanyagul a kávéscsésze mögül, és lassan felhajtotta a kávét.
Kocka a feltűnés nélkül előkotort a zsebéből kétezer tallért, és a pult fedezékében áttolta a dealer elé az egymásba gyűrődött bankjegyeket. Ebben a szakmában illetlenség bizalmatlankodni, pénzt számolgatni. Életében egyszer tehette meg bárki, hogy ne annyit adjon az anyagért, amennyi az ára. Aki egyszer tévedett az elszámoláskor, nagyon hamar lepottyant egy Duna-hídról, vagy belezuhant egy liftaknába a Cabarka telep legmélyebb panelházában.
Ettől függetlenül vigyáztak a látszatra, mintha komolyan fenyegetné őket a lebukás veszélye, pedig ez nem történhetett meg.
A hatóságok lanyha érdeklődést mutattak a különböző drogok forgalmának akadályozására, a szerek egy részét hatósági engedéllyel árusították a mindenfelé található zöldséges boltok. Ők azokkal a porokkal és tablettákkal kereskedtek, amelyeket vonakodott legalizálni a tömegnyomással meg a nemzetközi maffiákkal szemben tehetetlen helyi kormány.
A rendőrök csupán mérsékelt buzgalommal kergették őket, inkább az ellenlábas bandák keserítették az életüket. A szigorúan felosztott piacból mindegyik meghatározta a saját részét, és a hatalmas torta féltékenyen őrzött szeleteiből senki sem engedett át a másiknak egy morzsányit sem. Ettől még mindig akadtak próbálkozások, és főleg emiatt játszadoztak a konspirációval.
– Egy darabig távol leszek a várostól – árulta el Tolnai a kisterjesztőnek.
– Hol talállak meg, ha szükségem van rád? – kérdezte Kocka.
– Prágába utazom, ott veszek részt egy megbeszélésen néhány barátommal.
– Oda nem megyek utánad – felelte a társa. – Siess haza, mert nincs kedvem másik beszerzési lehetőség után kajtatni.
– Nem is ajánlom! Ne türelmetlenkedj, és ne kapkodj más forrás után! – nézett rá baljóslatúan Tolnai, aztán zsebre vágta az imént átadott száz adag porért járó bankjegyeket.

3  

„Machine” holdbázis

Temérdek pénzt felemésztett a Holdbázis építése. Évekbe tellett, amíg az építkezéshez szükséges űrjárművek és technikai eszközök elkészültek, aztán további éveket töltött ki, amíg a szükséges anyagokat odaszállították a munkálatok helyszínére. Hiába dolgoztak volna a terven, ha az energiaínség miatt nem születnek meg az utazásra használható korszerű hajtóművek. Két évszázadon keresztül szinte partizánakcióban dolgoztak magányos mérnökök vagy csekély létszámú, megszállott feltalálókból szervezett csoportok, és végül a kőolaj lobbi minden áskálódása ellenére megszületett a megoldás. A Floating Power Energy elven működő Juarez hajtóművek meghozták az áttörést, az űrkutatás előtt új korszak nyílott.
A Holdra addig is utaztak emberek, a tíz-húsz évenkénti expedíciók azonban többnyire a hencegés kategóriájába tartoztak. A kémiai hajtóanyagokkal működtetett rakétákon megtett kirándulások tudományos jelentősége elenyészőnek számított. Inkább valamelyik hirtelenében nagyra nőtt állam dicsekvésének minősültek: lám, űrhajós nemzet lettünk.
Üzleti alapon is eljutottak néhányan a Holdra. Az olajkincs vámszedői felrepültek oda a fekete arany egyre fogyatkozó cseppjeiért kapott pénzen. Ezek az alkalmak még kevesebb értéket termeltek, mint a nemzeti alapon szervezett holdutazások.
Az egyik őrülten pazarló, dúsgazdag olajsejk a hatalmas hűtőgépekkel működtetett szaharai síparadicsom és a sivatagba telepített szörfbirodalma mellé nem tudott mit építeni, hát a saját nevét akarta felírni a Holdra. Arra vágyott, hogy a Föld bármely pontjáról látható legyen az írás, szerencsére ehhez a tervhez nem talált eléggé pénzsóvár mérnököket, és a terv megvalósítatlan maradt.
Az első valódi kutatóbázist Pataki Gábor és a felesége, Anna, a két Őrző építette a Holdon egy olyan terv alapján, amelynek a többi résztvevője alig sejtette, hogy egy értelmes – ám titkolt – cél érdekében két egyszerűnek látszó ember terve nyomán vágnak bele a munkába. Csak ők ketten ismerték a titkot, mit keresnek a Föld kísérőjének felszíne alatt. Ismerték ugyan a kutatás célját, de a legnagyobb sajnálatukra a tudatlanság minden egyéb körülményében osztoztak a munkatársaikkal. Ha akarnának, sem adhatnának tájékoztatást a mérnöki gárda tagjainak a lényegbe vágó információk híján, és ők is csupán kérdéseket mutathatnának fel. Mielőtt a Gép elromlott, titoktartást fogadtatott velük. A lényegről tehát ugyanannyit tudtak, mint az irányításuk alatt dolgozó társaik.
Ha akartak, bejuthattak a keresett objektumba, mégsem jelölhették meg pontosan a kutatófúrások helyét a Hold térképén. A Gép kedvükre teleportálta kettőjüket a Burába, de rajtuk kívül senkit sem szállított oda, márpedig fontos lenne megtalálni az egykor hatalmas képességekkel bíró szerkezet pontos helyét. A nagy erejű masina százötven évvel korábban elromlott, és a javítása egyre szükségesebbnek látszott. Ha elektronikában meg más tudományágban magasan képzett szakemberek hadseregével megjavítanák, újra szolgálatba állhatna, mert úgy látszott, a Földön rossz irányba fejlődnek a dolgok. Szükség lenne a Gép elemzéseire, tanácsaira, és trükkjeire ahhoz, hogy az emberiség ne sodorja katasztrófába saját magát.
Nehezen indult a kutatás. Azt sejtették, hogy a Bura a Gép közvetlen közelében áll. Ennél többet nem tudtak róla, a Bura sosem fedte fel magát. Valahányszor ott jártak, homályos, zárt térben mozogtak, és ott kerültek kapcsolatba az egykor grandiózus, a számukra azonban alig használható szerkezettel.
Amikor még nagyjából sem tudták, hogy hol van, egyszerű ötlettel láttak neki a kutatásnak. Rádiójeleket küldtek a Burából.
Nem mindenféle értelmetlen zagyvaságot, mint a Nap mágneses tevékenységének surrogása, vagy a kozmikus háttérsugárzástól nehezen elkülöníthető csipogás, hanem könnyen értelmezhető jelsorozatot küldtek ki az antennára.
Anna kezelte az adókészüléket a Burában, Gábor mérte be a jeleket a Föld különböző pontjain. Mivel a Gép bárhová teleportálta őt, így pillanatok alatt elért három távoli mérési pontot. Budapestről, Mexikóból és Szibériából fordította az antennát a rádióadás irányába, és nagyon hamar kiderült, hogy az adó a Holdon működik.
Szerencsésnek mondhatták magukat. Akkoriban sokan kutatták az űrt rádióadások után, és csodának számított, hogy az illetéktelenek figyelmét elkerülte az általuk küldött pityegés. Nagy szenzáció lett volna abból, ha váratlanul prímszámok sorozatát fogják az űrből, méghozzá nem a végtelenből, hanem a szomszédból, a Holdról. Ez hamar véget vetett volna a titkolózásnak. Mivel óvatosan ügyködtek, senki sem figyelt fel a rövid jelsorozatokra.
Tudták, a Bura nem tűrné, hogy nyilvánosságra kerüljön a léte, ezért gondot viseltek a titoktartásra akkor is, amikor mérnököket verbuváltak a Gép pontos helyének felderítésére és a hiba kijavítására. Rejtegették a terv részleteit, életre szóló titoktartást fogadtattak a reménybeli alkalmazottakkal. Kutatócsoportot szerveztek, amelyik az elképzelések szerint egy kis hatótávolságú űreszközzel leszáll a Holdon, állandó bázist létesít ott, ahol a műszaki ismeretekkel bőven megáldott emberek csapata felderítheti és elháríthatja a hibákat.
A Holdról sugárzott jelek számítottak csalinak. Értelmes emberek óvatosan szerződnek magánszemélyekkel a titokzatos, Holdon telepített eszköz felkutatására, ezért a kiszemelt tudósoknak megmutatták a korábban rögzített rádióadást. Aki kételkedett a felvétel valódiságában, saját maga is bemérhette az érkező jelek eredetének helyét, persze a teleportálás kényelme nélkül. Ez még így is könnyen ment, nem kellett hozzá szélhámoskodni, csalni; a rádió minden bemutató alkalmával működött. Anna teleportáltatta magát a Burába, és pár másodpercre bekapcsolta az adóberendezést. Gábor közben élvezettel figyelte az elképedt jelentkező reakcióit. A demonstráció után bármilyen szerződést aláírtak a kiszemelt szakemberek és a későbbi időkre szóló titoktartási fogadalmat is vállalták. 
A műszeres mérés után nagyjából sejtették a keresett objektum helyét, viszont lefúrni a holdkőzetbe, és megfelelő helyen alagutat vájni a talajba nem sikerült. Csak körülbelül ismerték az objektum koordinátáit.
– Ez borzasztó – csóválta a fejét Anna. – Jövünk-megyünk a Burában, használjuk a megmaradt lehetőségeit, és még mindig csak találgatjuk, hol juttattathatunk be a magunk erejéből ide másokat is. Ördögi kör. Kettőnk energiája és technikai ismerete kevés a javításhoz, igénybe vennénk mások szolgálatait, de nagyobb műszaki csoportok szervezését alaposan megnehezíti a kötelező titoktartás.
– Fukarul bánik a segítséggel gépagyú munkatársunk – kesergett Gábor. – Titoktartást vár el tőlünk, és közben előttünk is titkolózik. Kutya kemény munkának nézünk elébe.
Most mind a ketten a homályba burkolózó térben, a Burában álltak. Felhúzták a manipulátor-kesztyűt, amelynek segítségével másfél évszázada kapják a csepegtetett információkat a hatalmas agytól, ami valahol a Hold felszíne alatt dolgozik.
– Nézd! – Gábor a kesztyűjével a kivetített grafikon egymást keresztező vonalainak halvány, piros foltjára mutatott. – Ezt tegnap még nem láttuk.
– Valóban – gondolkodott el Anna az ábrát tanulmányozva.
Két évszázaddal korábban, amikor még előttük is titoknak minősült a Gép léte, az elődeik, a régebbi Őrzők kalkulálhattak a várható komplikáltabb eseményekkel. A háromdimenziós térbe rajzolt ábrák sokat elmondtak a jövőről, de most már csak homályos sejtésekre futotta a látott grafikonból.
– Ez rosszat jelent – találgatott Anna.
A piros folt, lassan növekedett, a színe egyre élénkebb lett, és bizonytalanul lüktetett, mint egy beteg szív az orvostanhallgatók elé tett maketten.
– Nagyon nagy baj készül – erősítette meg Gábor az asszony véleményét.
– Sajnos a részletekről most sem látszik semmi. Jó lenne tudni, mikor köszönt ránk a baj.
– Rövidesen – találgatott Gábor, aztán a pontosabb választ keresve közelebb hajolt a vonalakra tapadó piros gumóhoz. Közelről ugyanolyan szegényes látványt nyújtott a kivetítés, mint az imént, távolabbról. Megpróbált nagyítani rajta. A kezén lévő manipulátor kesztyű évezredeken keresztül engedelmesen szolgálta az elődeiket, de mióta ők az Őrzők, alig segít a jövő vonalakba rendezett rajzának tanulmányozásában. A Gép most is ugyanolyan szűkszavú és pontatlan maradt, mint szolgálatuk idején bármikor. A grafikonok rövid időre adtak előrejelzést, és a léptékét csak találgathatták. Mindig utólag derült ki, hogy mikor érik el a jelzett pontot, ahol az emberiségre veszély leselkedik, és azt sem mérhették fel, mekkora a baj.
Fizikai segítséget ennél is korlátozottabban kaptak.
Két évszázaddal korábban a Gép, ha szükségessé vált visszapergette az időt akár ötven évvel is, és közösen dolgozva elhárítottak egy óriási katasztrófát. A meghibásodás pillanatában ettől a lehetőségtől búcsút vettek. Közvetlenül azután, hogy átvették a munkát, bekövetkezett az üzemzavar, és az elődeiket szolgáló majdnem minden eszköz eltűnt előlük.
A Gép akkor azzal búcsúzott, hogy többé ne várjanak tőle segítséget, az emberek csakis magukra számíthatnak a saját sorsuk elrendezésében. Még el sem kezdték a munkát, és az mindjárt véget is ért, de akik évezredekkel korábban a masinát gyártották jó munkát végeztek. Az önjáró javítóegységek elhárítottak néhány hibát, a Gép egyes részei magukhoz tértek, és megmaradt számukra két lehetőség. Az egyik a teleportálás; gond nélkül eljuthattak bárhová, ahol biztonságos környezet, belélegezhető levegő és elviselhető hőmérséklet várt rájuk. A másik működő funkció egy rendkívül irigylésre méltónak tűnő szolgáltatás volt. Egy jóval misztikusabb ajándékot kaptak tőle ők ketten ötvenévenként, helyreállította a biológiai állapotukat, a sejtjeik visszakapták azokat a tulajdonságaikat, amelyek tizenöt éves korukban jellemezte őket. Ötvenévenként tehát öregemberből visszaváltoztak fiatal kamasszá.
Szinte végtelen életük lehetne akár élvezetes is, és felgyülemlett tapasztalataikkal szolgálhatnák az egész emberiséget, azonban kihullott a kezükből a hasznosításhoz szükséges technika, így a kapott évek eredménye megkérdőjelezhető.
Ezen fáradoztak most. Vissza akarták nyerni a Gép erejét legalább olyan mértékben, hogy a felrajzolt grafikonok értékelésével előre lássák az emberiség jövőjének egy-egy kritikus pillanatát. Ismerni akarták a rájuk leselkedő veszélyek jelentőségét és a lehetséges következményeket.
A Gép amúgy sem volt soha korlátlan képességekkel bíró jótevőgép, és a történelem nem jegyzi azokat a tragédiákat, amelyeket elhárított, mert az időutazás után azok törlődnek a történelemből. Ennek ellenére biztosan tudták, hogy az út, amelyet az emberiség megtett, nem a lehetséges legrosszabb, sajnos nincs tökéletes megoldás.

A baljóslatú piros foltot nézték a grafikon gubancában.
– Tartok tőle – morfondírozott Anna –, hogy ezt a veszélyt akkor ismerjük meg, amikor már késő.
– Reménykedjünk, hogy mégsem így lesz – felelte Gábor.

– 4 – 

Hatvanméteres zuhanás a Földön egyenlő a biztos halállal, de a Földinél kisebb gravitációs térben, a Holdon is kiszámíthatatlanul alakulhatnak a következmények.
A bázisról kiránduló két fiatal annyira váratlanul zuhant a szakadékba, mintha megnyílna alattuk a talaj. Az első métereken még fenntartották a könnyű jármű egyensúlyát, aztán rémálomba illő módon folytatódott a száguldás a mélységbe. Később még meredekebbé lett a kráter fala, a szinte függőleges meredélyen irányíthatatlanná vált a ármű, bukfencezett, pörgött és bukdácsolt a mélységbe.
Eleinte még mind a ketten eszméletükön maradtak, a fiú hallotta Yvonne kétségbeesett sikoltozását, a nevét kiáltozta – Peter! Peter!
Belekapaszkodott az ülés peremébe, és a lány után nyúlt, megpróbálta meggátolni, hogy a biztonsági övet elszakítva kizuhanjon a védelmet nyújtó járműből, de ő is elveszítette az eszméletét.
Most úgy érezte, az övek alól félig kicsúszva, törött gerinccel fekszik az üléstámlán. Ébredező érzékszerveivel próbálgatta, tud-e annyit mozogni, hogy rádión segítséget hívjon.
Közben átkozta magát. Az intim hangulat miatt kikapcsolta a nagy hatósugarú adóvevőt, amelyik a bázissal összeköti őket, holott a szabályzat előírta, a barakkok körzetének elhagyásakor üzemben kell tartaniuk. Ők viszont most egymással akartak beszélgetni, ezért csupán a kis hatótávolságú személyi kapcsolatot tartották fenn.
Könnyebben hívhatna segítséget, ha szabadon lennének a karjai, csakhogy mind a két keze beszorult a szkafander és az üléstámla közé. Bénának érezte magát, megpróbálta forgatni a fejét.
– Yvonne! – szólította a lányt, felelet helyett csupán a csendet hallotta.
Keserves kínok árán a sisakkal együtt elfordította a fejét, és elszörnyedt a látványtól.
A lány nála sokkal rosszabb állapotba került. A plexiburán keresztül nem tudta megállapítani, meghalt-e, vagy csupán az eszméletét vesztette el, de azt látta, hogy az akkumulátorokat rögzítő keret egy darabja a combjánál áthatolt a védőruhán. A váratlan szakadások esetére beépített habpatron automatikusan kitöltötte a hasadást, felületes vizsgálattal azonban nem ítélhette meg, mennyire hatékony a hab által létesített tömítés. Ha még él, akkor az a legfontosabb, hogy minél előbb eljussanak a bázisra, ahol elsősegély- felszerelést és orvosi segítséget találnak. A lány levegőjének egy része bizonyára távozott az űrruhából, ezért Petert legfőképpen az érdekelte, hogy az éltető oxigénből maradt-e elegendő a palackban.
– Yvonne! – nyögte újra reménykedve. A lány rezzenéstelen arcizmai, felakadt szempillája mérhetetlenül nagy bajt sejtettek. A sisak porossá lett üvegén keresztül azt sem látta, lélegzik-e.
– Istenem! – suttogta magának. Minden erejét összeszedte, és megpróbálta kiszabadítani a kezét.
Nem ment. Nem az űrruhába bújtatott test súlya miatt, hanem azért, mert a karja látszólag véglegesen beékelődött a két elgörbült üléstámla közé.
Forgolódott, vonaglott, és addig-addig erőlködött, amíg gyötrelmes kínok árán sikerült kimozdulnia a deformálódott fémváz halálos öleléséből.
Kétségbe ejtette, hogy kiszabadított karja megsérült, talán eltörött, és a rátörő hatalmas fájdalomtól azután sem érte el a rádió kapcsolóját, hogy szabaddá lett a keze. Alighanem por került a ruha harmonikaszerű forgói közé is, mert hihetetlenül nagy erőlködésébe került, míg előrehúzta a karját. Végül éppen maradt kezét használva, kiemelte felső testét a ránehezedő ülés alól, és próbát tett, sikerül-e a jobb karját szabaddá tenni.
Nagykeservesen megmozdította a sérült végtagot, de annyira éles fájdalom nyilallott bele, hogy felsikoltott, azután újra elájult.
Nem érzékelte az idő múlását, felfoghatatlanná váltak a másodpercek a monoton fájdalom függönyén keresztül. Megint magához tért, és találgatta, mennyi ideig feküdt ájultan az első kísérlet után. Megértette, hogy a levegőkészlete elfogyhat, és mivel a lány sérült szkafandere miatt az ő oxigénpalackjában kevesebb a tartalék, Yvonne-ra még nagyobb veszély leselkedik. Ha megint elájul, rövidesen eldől mindkettőjük sorsa, meghalnak a szakadék mélyén. Küzdött az öntudatáért, nem engedhetett meg magának egy ismételt ájulást.
Másodjára óvatosabban készült neki az elgörbült alkatrészekkel vívott harchoz. Mivel már meggyőződött arról, hogy hiába számít a jobb karjára, ismét az előző módszerhez folyamodott, bal kezével kereste a rádió kapcsolóját. Már-már megérintette a gombot, de megbillent alatta a holdjáró, és ő újra rázuhant sérült karjára, megint az ájulás környékezte. Akaratának szigorú összpontosításával megőrizte az öntudatát. Ködös homályon keresztül érzékelte a belényilalló fájdalmat, és egy pillanattal később meghallotta a saját ordítását, amelyet fakón vert vissza az űrruha plexi burája. Teljesen magához tért. Belátva, hogy késlekedés nélkül segítséget kell hívnia, leküzdötte a rettenetesen hasogató fájdalmat, utánakapott a kapcsolónak, és végre megnyomta.
– Központ! – nyögte elhaló hangon, a fájdalmas ordítástól kifulladva.

           Vissza a tartalomjegyzékhez




Ötödik fejezet – A pokol hívó szava

– 1 – 

2056. június 18.
A Földön

Ágnes távbeszélőn számolt be a külügyi biztosnak az újabb kudarcról. A főnöke meglehetősen egykedvűen fogadta a hírt. A kormány minden tisztviselője sejtette, hogy a kór a Robak bosszúja, mert nem látszottak fogadókésznek a követeléseikkel szemben. Egyes tanácsadók fontolóra vették, mégsem ártana, ha kielégítenék az igényeiket, de komolyan nem remélték, hogy ennek hosszantartó béke lehet az eredménye. Leplezetlenül nyilvánult meg a zsaroló szándék a kéréseikben, és a bűnügyekben járatos szakemberektől kapott instrukciók alapján biztosra vehették, hogy egyetlen zsaroló sem elégszik meg az egyszeri sarccal. A kíméletlen igényeket támasztó Robak, ha megkapná, amit fenyegetéssel kicsikart, később továbbiakkal állna elő, és ez elvette a kormány kedvét attól, hogy ígéretet tegyenek az ország, később az egész Föld lakóit éhínségbe taszító élelmiszermennyiség átadására, továbbá újabb földterületek átengedésére. Egyébként sem ígérgethetnének más kormányok helyett.
– Kifogytunk a békés eszközökből – mondta rezignáltan a miniszter.
– Maradt egyáltalán bármink? – nézett rá kérdőn Ágnes.
A miniszter megrázta a fejét.
– Nem szívesen keserítem el. A hadügyi biztos csörgeti ugyan a kardját, fenyegetőzik, de ismeri a tényeket. Az egész föld hadereje sem árthatna a Robak expedíciójának, nem beszélve arról, hogy nem fegyverrel támadtak ránk. A betegség az ellenfelünk, és atombombákkal, harckocsikkal aligha fékezzük meg a kórokozókat.
Ágnes ezt mind tudta, hivatalnokként azonban nem tehetett mást, bizakodást színlelt. Úgy tett, mintha még mindig reménykedne a folytatás lehetőségében.
– Még egy megbeszélést ígért Bral. Úgy látszik, még nem döntötték el a sorsunkat.
– Ezt majd meglátjuk – morfondírozott a miniszter. – Közben a betegség tovább pusztít.
Belátták, hiábavaló szócséplés, ha tovább elemezgetik az inváziós seregről megismert szándékot, ezért bontották a vonalat.
Ágnes megigazította a ruháját, a sminkjét, és kiment a lakása előtti közlekedőalagútba. Fülkét keresett, amivel eljuthat a nővéréhez, Zsuzsához. A tömegközlekedés mellett döntött, mert a felszínen megint esett az eső. Pocsék hangulata és a koratavaszt idéző hideg permet arra késztette, hogy lemondjon az autózásról. Hiába küldte azonban a rádiójeleket a bérlete, a sárgára mázolt kabinok megállás nélkül vágtattak előtte az alagutak kanyargós vágányain. Némi ácsorgás után világossá lett, hiba lenne egy helyben várni, míg elé kanyarodik valamelyik jelzőfényeit villogtató fülke, és felkínálja a lehetőséget, hogy átszállással vagy anélkül elviszi a kívánt célhoz. A szokásos délutáni, koraesti csúcsforgalom zajlott a városban, a felszínt csapkodó hideg eső zsúfolttá tette a járműáradatot. Akit a dolga az utcára kényszerített, a földalatti tömegközlekedést választotta. Úgy látszott, az emberek mindegyike a fedett folyosókat rója, ahelyett, hogy üdítő esővel áztatná magát a felszínen közlekedve.
Az egész világon tombolt a járvány, Budapest ezt még alig vette tudomásul. A város a régi, nyugodt arcát mutatta, a katasztrófát kevesen vették komolyan. Főleg azok törődtek a várható sorssal, akiket a munkája erre figyelmeztetett,és  ez Pesten csak egy szűk réteg volt.
A közlekedőfülkék nagy része a Kövesdomb felé tartott, és a Túlélőverseny újabb fordulójának nézőit vitte a ki tudja hányadik elődöntő helyszínére. Ma este a Kövesdombon a közönség szavazatai alapján ismét meghal a versenyben gyengébbnek látszó versenyző. A legdühödtebb szurkolók a helyszínről követték a cirkuszt; kedvencük vagy az általuk ellenszenvesnek ítélt résztvevő szereplését. Panasz nélkül elfogadták a borsos jegyárakat, pedig a műsor látogatóinak zöme a nehezebben élők közül került ki.
Ágnes hosszan gyalogolt, és közben egymás után suhantak el mellette a foglalt fülkék. Akik a munkahelyükről nem a Kövesdomb felé igyekeztek, azok hazafelé tartottak, hogy egy sörrel a kezükben a szobasarokba vetített képen követhessék a realityben zajló gyilkos csatát. Úgy érezte, kiabálni kellene velük: Az igazi túlélőverseny körülöttetek zajlik! Ne higgyétek, hogy egyetlen ember halála a tét! Tudta, senki sem figyelne rá. A nagy vetélkedők bűvkörében rabul ejtett agyak más szavakra vártak, a reality mesterséges világa elvarázsolta őket.
Egészen a főalagútig elbaktatott, és ott lelt végül egy négyszemélyes kabint, amelyik megállt a bérletéből sugárzott irányjelre. Három ülőhelyen már ültek a kis kocsiban. Egy rendkívül kövér és izzadságtól nehéz szagú öregasszony mellett maradt csupán egy félfenéknyi szabad padka. Sietett, ezért viszolygását palástolva begyömöszölte magát a szabadon maradt keskeny műanyaglapra, a fülkeoldalhoz tapadt, és szűkre zárt orrlyukkal szűrte a savanykás illatokat. Igyekezete azonban kevés eredményt hozott.
Szinte az egész várost átszelte. A mellékalagutakban hömpölygő tömeg az utcákat rótta, kereste a délutáni, esti szórakozást, mások az üzleteket járták, és divatos cuccok után kutattak. A Huszonhármas főalagútban egymást érték az éttermek, amelyek a vacsora mellé az est főműsorát, a Túlélő Verseny elődöntőjét adták ajándékba a vendégeknek. A helyenként lassú döcögéssel haladó fülkéből beláthatott az asztalokhoz, ahol a közönség alig figyelt az étkezésre, inkább a falak elé vetített hologramokat bámulta.
A nagy versenyt mindenhová közvetítette a reality. A fülke utasai is kíváncsiak voltak a küzdelemre, így ezt bámulták az ablakok helyére kivetített képen. A testes asszonyság nehézkesen félrefordulva, a saját szatyrától mozgásképtelenül szinte belekönyökölt Ágnes ölébe, hogy figyelemmel követhesse az oldalfalon dúló viadalt.
Lassan elmaradt mellőlük a belváros. Kisebb lett a zsúfolt folyosókat járó tömeg, de Ágnes balszerencséjére a fülke utasainak is valahol arrafelé lehetett a célja, ahová ő igyekezett. Áthajtottak két hosszú, sötét alagútszakaszon, majd az egyik gyorsforgalmi folyosón vágtattak végig, mire lekanyarodtak a Sinka lakópark felé.
A híres építész által tervezett elegáns negyed utcáinak bejárata előtt az öregasszony kiszállt, és Ágnes végre fellélegezhetett. Hárman maradtak a kocsiban, most már kényelmesen elhelyezkedett a szabaddá lett padon. Így tette meg a hátralévő pár perces utat a Bocskai utcáig. Megállította a sarkon a kocsit, mielőtt bekanyarodott volna a mellékutcába. Szabadulva a nyomasztó utazás emlékétől inkább begyalogolt a negyvenes számú lakásig.
Ebben a városrészben lazán egymás mellé épültek az otthonok, és nem szűkös, zsúfolt liftekben közlekedtek az emberek. Közös menekülőlépcsők helyett saját felszínre vezető feljárat tartozott minden otthonhoz, és ha a föld alatt közlekedtek, tágas folyosókról juthattak be a drága, két vagy háromszintes hajlékokba. Mindegyikhez jutott a felszínen egy kis terasz, és a megvilágítást, szellőzést saját, kamerával felszerelt, felszínre nyíló levegőztető kürtő biztosította. A hologrammal működtetett ablakok nem a lépcsőház központi stúdiójából kapott képet mutatták, hanem a saját ingatlanuk feletti parkot vetítették a képgenerátorokra. Ha kihajoltak rajtuk, olyan érzésük lehetett, mintha a felszínre épített ház ablakán néznének ki.
Tiborék is itt laktak, mint ahogy ő is megengedhette magának, hogy ne a zsúfolt kerületek valamelyikében éljen.
Nem csengetett. Beütötte a kódot, aztán egy rövid pillanatra belenézett a recehártyát ellenőrző kamerába, és szabaddá vált előtte az út. Mégsem nyitott rá a családra váratlanul, a nappali ajtaján kopogtatva jelezte érkezését.
Tibor a Híradót nézte. A felvétel helyett az egyenes adást követte figyelemmel.
– Észak Amerika egyes államaiból lázadásokról kaptunk híreket. Több fővárosban tüntetések zajlanak, a tömegek a hatóság erőteljesebb fellépését követelik a járványt terjesztő vírusgazdákkal szemben – közölte száraz hangon a bemondónő. Ágnes éppen akkor nyitott be a szobába. – Egyes helyi hírportálok azt sugalmazzák, hogy a maffia keze van a betegség gyors térhódítása mögött. A kór nagyon gyorsan terjed, és a kutatóintézetek vezetői csak remélik, hogy időben megtalálják a gyógymódot az új betegségre. Tegnap Amerikában egy felnőtt is meghalt a járványtól. Suzanne Bitter míg élt, gyermekeket ápolt az egyik zsúfolt kórházban.
Ágnes a hivatalos jelentésekből ismerte mindezeket a tényeket.
– Mi lesz ebből? – kérdezte a sógornőjétől Tibor, miután köszöntötték egymást.
– Katasztrófa – legyintett Ágnes beletörődve.  – Zsuzsa nincs itthon? – érdeklődött a nővére után.
– Bent maradt a kórházban segíteni. Tele vannak betegekkel.
Tibor hangja fásultan hangzott, okkal. A felesége orvosként máskor is került szembe fertőző kórral, de ezúttal először fogalmuk sem volt arról, miképp védekezzenek a betegség ellen.
– Jobb pillanatot is választhatnék utazásra, sajnos most vagyok kénytelen a tenger alatti bázist meglátogatni – mondta a sógornőjének. – Igazán nagy segítséget kapunk tőled, ha most magaddal viszed a két gyereket. Hogy szakítasz rájuk ilyenkor időt?
Ágnes a vállát vonogatta.
– A kormány már alig veszi hasznát a munkámnak – felelte. – A tárgyalások a végéhez közelednek.
– Az eredmény?
– Jelentéktelen – szépítette az asszony a valóságot.
– Szerinted nincs köze az idegeneknek ehhez a betegséghez? – vetette fel Tibor a rosszízű témát.
– Semmi bizonyítékunk nincs rá – adta meg a hivatalos választ Ágnes. A családjában sem mondhatott többet erről.
– Ezt tudom. A magánvéleményedre vagyok kíváncsi.
– Egy állami hivatalnoknak nincs magánvéleménye.
Tibor a fejét ingatta.
– Nem beszélhetsz róla. Ugye?
Ágnes a körmeit bámulta.

2  

2056. junius 18.
„Machine” holdbázis

Anna a Holdon, a központi barakk vezérlőpultjánál ült, és a fiával beszélt műholdas vonalon.
– Holnap lemegyek az Azori szigetekre – újságolta Tibor. – A mélytengeri állomáson nem bízhatom másra a javítást, kénytelen vagyok magam odamenni.
– Jó kis kiruccanás lesz – válaszolt az anyja.
– Az a baj, hogy Zsuzsa nagyon elfoglalt – panaszkodott a fia. – A járvány leköti őt és az egész hivatalt. A rendelőben végzett munka alól felmentették, csak a kórházban gyógyít, és közben keresi a kórokozók elleni szert.
– Hazamenjünk? – kérdezte Anna.
– Szükségtelen – felelte Tibor. – Most járt itt Ágnes, és magával vitte a gyerekeinket. Vállalta a felügyeletet.
A Holdbázis kezelőpultján felvillant az egyik lámpa, aztán megszólalt a hangszóróban a segélykérés.
– Központ! – hívta őket egy bágyadt férfihang.
– Hallom, dolgod van – mondta Tibor. – Én is készülődök, nem zavarlak tovább.
– Jó utat fiam! – búcsúzott el tőle egy intéssel Anna.
– Nektek pedig jó munkát! – köszönt el a fia.
Anna azonnal lenyomta a konzolon villogó lámpa melletti gombot.
– Hallgatlak – fordította a figyelmét a helyi vonalon nyöszörögve érkező hívásra.
– Segítsetek! – nyögte panaszosan a hang. – Olsen vagyok – Peternek végre eszébe jutott, hogy azonosítsa magát. Az űrruhában néha megfeledkezik róla az ember, hogy képet nem közvetít a rádió, csak hangot.
– Mi történt? – kérdezte izgatottan az asszony. – Hol vagy?
– Kirándultunk Yvonneval az északi kráterhez, és váratlanul a Görbe Kanyon egyik hasadékánál találtuk magunkat, abba zuhantunk bele.
– Azonnal indul a mentőcsapat! – reagált Anna. – Yvonne hogy van?
– Nem tudom – bizonytalankodott Peter. – Remélem még él.
Anna hátán végigfutott a hideg. Tartottak ettől. Mindennapi félelmük lett, hogy meghal vagy súlyosan megsérül az expedíció egyik résztvevője, és el kell számolniuk egy ember életével.
– Azonnal indulnak a mentők! – ismételte el a megnyugtatásra szánt választ. – Tartsatok ki!
Először a mentésre kiképzett osztagot hívta, és utána keresett kapcsolatot Gáborral. A férjét természetesen kinn talált a fúrásnál.
– Gyere be, kérlek! – hívta Gábort.
– Baj történt? – kérdezte aggódó hangon a férfi.
– Valószínűleg – felelte Anna, és röviden vázolta a helyzetet, ami az elkeseredett hangú rádiójelentésből kiderült.
– Azonnal ott leszek – ígérte a férje.
Általában tartózkodtak mindenféle feltűnéstől, mert azok a Gép titkainak felfedését jelenthetnék. Csak olyankor teleportálták magukat a bázis épületei között, ha szemtanúk nélkül megtehették. Jobbnak látták, ha megőrzik maguknak az egyik legfontosabb képességre vonatkozó látványos bizonyítékot, de most nem húzhatták az időt egyhelyben toporgással. A bajban a látszatnál fontosabb dolgokra kell ügyelni. Lehet, hogy emberek életéről van szó – olyan emberek életéről, akiket ők hoztak ide a Holdra – az intézkedés ilyenkor halaszthatatlan.
Gábor körülpillantott, és meggyőződött arról, hogy mindenki a dolgát végzi, rá senki sem figyel. Egyetlen villanásnyi idő alatt eltűnt a kutatóakna bejáratától, majd ugyanabban a pillanatban megjelent a vezérlőteremben.
– Odaértek már a mentők? – kérdezte, és végre levette magáról a légmentesen záródó sisakot.
– Mindjárt ott lesznek – Anna a szája szélét rágta izgalmában. Mióta ők lettek az Őrzők több olyan dologban vettek részt, amely rosszízű emléket hagytak bennük, viszont emberélet még nem száradt a lelkükön.
A hangszóróból a mentőcsapat vezetőjét hallották jelentkezni.
– Bázis! Látom őket – hallatszott Oleg Polinszkij hangja. – Megkezdjük a leereszkedést.
– Ügyeljetek magatokra! – mondta Anna. – Nincs másik mentőegység készenlétben! Ha beleszédültök a katlanba, titeket nem hoz ki onnét senki, magatokra lesztek utalva.
– Ne aggódj, nem csinálunk bajt – nyugtatta meg őt az orosz. – Nem annyira veszélyes a lejtő, ha az ember felkészül rá. A baleset abból keletkezhetett, hogy lassítás nélkül belehajtottak a szakadékba.
– Legyetek óvatosak! – intette őket Gábor is.
Egy percig hallgattak, a mentőcsapat nyilván azzal foglalkozott, hogy baj nélkül leereszkedjék a kráter aljára.
– Itt vagyunk! – jelentette Oleg. – Rájuk borult a kocsi, mind a ketten eszméletlenek – tudósította a központban lévőket a helyszínen látható körülményekről.
– Élnek? – kérdezték aggódva.
– Nem tudom – jött kis késéssel a válasz. – Peter minden bizonnyal igen, Yvonne állapota így ránézésre nehezen felmérhető. A lábán megsérült az űrruha. Áthatolt rajta a kocsi egy alkatrésze, az akár le is vághatta a lábát.
– Szörnyű – motyogta elkeseredetten Anna.
A hangszórókból egy ideig ismét a statikus sercegés hallatszott, aztán nyögések és szuszogás, a megfeszített erőlködés hangjai érkeztek.
– Leemeltük róluk a kocsit – közölte Oleg. – Peter magához tért, Yvonneról még nincs mit mondanom. Elindulunk velük vissza, a bázisra.

3  

A Földön

Tibor alatt csendesen suhant az óceán. Az FPE hajtóművek teljesen zajtalanul repítették a gépet az Azori-szigetek felé. A rakodóteret zsúfolásig megrakták alkatrészekkel, a szerszámok egy részét az utastérbe zsúfolták be, a hajtóműnek ez semmit sem jelentett.
Tiszta kék ég feszült felette, gyengén fújt a szél, a repülés zavartalannak ígérkezett. Még hatórányi út maradt a célig. Azt tervezte, alszik egyet a maga mögött hagyott, hosszú nap után. Nagy figyelemmel készítette össze a szükséges eszközöket, nem akart kudarcot vallani a javítás helyszínén.
A tervezéskor és kivitelezéskor a szokásosnál jóval nagyobb biztonságra törekedtek, éppen ezért a két év után jelentkező meghibásodás – noha nem rossz munkáról vallott – keserűséget váltott ki a lelkében. Emiatt rakatta meg a repülő rakterét szinte csordultig alkatrészekkel. Kínos lenne, ha egy-két jelentéktelen csavart pótlólag kéne a helyszínre szállítatni. A mélybe való felesleges leereszkedést vagy az onnan történő szükségtelen felszállást nem építette be a terveibe. Alapos, de gyors munkát készült végezni, és utána rövid idő alatt hazatérni. Nyugtalankodott a családja miatt, aggódott Zsuzsáért és a gyerekekért. Rengeteg embert elvitt a járvány az elmúlt héten, nem zárhatták ki az esélyét annak, hogy rájuk is lecsap az új influenza. Minden nap, ami az otthonától távol múlt el, növekvő aggodalommal töltötte meg a lelkét.
Fáradtan hevert végig a hátradöntött ülésen, és behunyta a szemét. Tehette, a robotpilóta jobban vigyázott mindenre, mint amennyire gondosan ő maga vezetne. A repülő ilyen hosszú úton akkor a legbiztonságosabb, ha a pilóta helyett a komputer irányítja. Készséggel rábízta magát a számítógépre.
A lenyugvó nap felé utazva űzte az estét maga előtt, mégis besötétedett, mire a parányi szigetek feltűntek a látótérben. A fedélzeti kommunikátor lágy zenével ébresztette volna, mire erre került a sor, de felébredt magától is. Idegesítette a máskor kedvére való zene, kikapcsolta a műsort.
Sokan kirándulásnak tartanának egy ilyen utazást. Tibor azonban egy hiba kijavítása miatt repült az óceán közepén található szigetekre, nem érezte kéjutazásnak a repülést.
Éppen a bázis irányítópultjára készült bejelentkezni, amikor a Cousteau diszpécsere megelőzte.
– Látjuk a radaron Mr. Pataki! Ha a gépe képes a víz alatti dokkolásra, akkor bízza rá magát a számítóközpontunkra, ha csak szárazföldi leszállásra alkalmas, akkor beletelik egy egész napba is, mire lejut hozzánk.
– Köszönöm az irányítást! – felelte Tibor. –  Ezt a gépet használtuk a bázis építésekor is, dokkolok vele a víz alatt. Készítsék elő a zsilipet, hogy minél hamarabb a helyszínre juthassak!
– Vettük – nyugtázta a forgalmi tiszt a párbeszédet.
A gép a megadott pont előtt lassított, aztán a víz felett pár méterrel lebegve majdnem megállt a levegőben, majd lassan elérte a zsilipkamra feletti koordinátákat, és megkezdte az alámerülést.
A gép ablakában kihunytak a csillagok, és egy ideig vakon pislogott a sötétségbe. Eltartott pár percig, mire meglátta maga alatt a tengeralatti kutatóállomás hunyorgó fényeit.
Hosszas várakozás után nyithatta csak ki a zsilip felé vezető kijáratot, mert a repülőgép belsejében a levegő nyomásának el kellett érnie a kupola alatt uralkodó mértéket.
Tibor arra gondolt, kár volt kialudnia magát korábban, mert most a nyomás fokozatos növekedése közben, a kényszerű várakozás órái alatt bőven lenne ideje szunyókálásra. Az álmot azonban elűzte a szeméből a tenger felett megtett úton végig tartó nyugalom és a pihenéssel töltött hat óra.
– Virraszthatok reggelig – dünnyögte magának, és unaloműzőnek keresett egy logikai játékot a fedélzeti számítógépen.

4  

Jack Ulanga megpörgette a bőrön az ujjait, és halk brummogó hanggal életre kelt a hatalmas dob. Előbb egyik kezének ujjai zümmögtették a hangszert, azután nem bírta tovább fokozni a hangerőt, és a másik kezével is ütni kezdte a felfeszített membránt.
Lassú krescsendóval erősödött a dobolás. Már nemcsak az ujjai táncoltak az ősi hangszeren, hanem mind a két tenyere ott döngött a karimán belül. Mennydörgésszerű dübörgéssé fokozódott a zúgás, majd a terem két szomszédos sarkában megszólalt két másik dob. A hatalmas csarnokot megtöltő emberek előbb bénán hallgatták az ősi zenét, aztán lassan megmozdultak, és a két szélső hangszer által sulykolt osztinátó ritmusára dülöngélni kezdtek. Jobbra, balra ingatták felsőtestüket, majd csosszanó lábakkal odébb léptek.
Előbb halkan, majd egyre erősebben mormolták a régi imát a csaknem elviselhetetlen dübörgés felett.

Onga! Onga!
Ke ule wa sei Dwonga!

Percekig tartott a kántálás és a tánc. Eleinte szelíden, álló helyükből alig mozdulva, később egyre nagyobb körben ugrálva, karjukat magasba dobálva énekeltek és hajladoztak. A turisták kedvéért megőrizték a táncot úgy, ahogyan ezt az ördögűző rítust az őseik művelték. Ahogy néhány idősebb, a mozgásban mintákat adó izmos férfi és nő mutatta, úgy vették át a régi mozdulatokat, lépéseket.
Páran a betonpadlón fekve tekeregtek, amikor Ulanga egyetlen intésére megszakadt a dobolás.
A vezértáncosok a magasba emelték a kezüket, megmerevedtek pár pillanatra, lihegve vártak, és ezzel féken tartották a mögöttük felsorakozó embereket.
Ulanga is magasba emelte a tenyerét, és szóláshoz készült, így kérte a fénylő bőrű kenyaiakat, hogy hallgassák meg. A fekete embertömegben itt-ott világosabb arcú afrikaiak kapkodták a levegőt a gyors tánc után. Úgy álltak közöttük, mintha bennszülöttek lennének. A feketék soraiban egyesek messzebb húzódva feszengtek mellettük, ám a kis helyiségben nem tarthattak elég nagy távolságot a fehérebbektől. Ha kényszerűen is, végül engedték elvegyülni maguk között a pár száz éve ott élő családok utódait.
– Testvéreim! – kiáltotta el magát a vezérnek tekintett Ulanga. Hosszú szünetet tartott, megvárta, amíg teljes csenddé alakul a halk mormogás. – Testvéreim! – ismételte – Itt az ideje annak, hogy megszégyenülten bocsánatot kérjünk az ősöktől, atyáinktól, nagyatyáinktól és az isteneinktől!
Megint szünetet tartott arra számítva, hogy hangos üdvrivalgás válaszol majd a bevezető mondatra, de csak halk dünnyögést hallott.
– Azt hiszitek, hogy ostobaságot beszélek! – mennydörögte, és a hangja most olyan indulattal zúgott végig a termen, mintha az előbb hallott doboktól kapott erővel bírna. – Elfeledtétek, hogyan éltek őseink? Elfeledtétek, hogy a szabad levegőn éltünk, és a szavannákon legelő gazellák húsát ettük? Nem emlékszetek rá, hogy oroszlánokat győztünk le? Már nem tudjátok, hogyan menekültünk a vízilovak ellen, és ha mégis kellett, hogyan ejtettük el őket?
Néhányan megint mormogtak, most több egyetértés hallatszott dünnyögésükből.
– Hazug hírnökök bebeszélték nekünk, hogy a mi isteneink barbárak, és felvettük az ő vallásukat. Elfeledtük a régi szokásokat, és ezzel elfeledtük azt is, miképpen maradhatunk élve a dzsungelben, amikor ránk tör a szárazság, vagy ha megérkezik az esős évszak. Beültünk az iskolapadjaikba, megismerkedtünk a gépeikkel, és közben elfelejtettük a saját életünket élni. Nem magunknak tengődünk, hanem nekik. Itt az ideje, hogy véget vessünk a szolgaságnak!
Néhányan helyeseltek, de egy öregasszony haragosan felvetett fejjel megszólalt.
– Megbolondultál Jack Ulanga! – szállt szembe a szónokkal. – Éppen akkor szítasz felkelést, amikor nyakunkon van az egész világot ellepő járvány?
Ulanga gyorsan válaszolt, mint aki várta ezt az ellenvetést.
– Ahogy mondod, Kweele anyó. Éppen most szólok, mert ez a betegség nem a mi betegségünk, hanem az övék, és ha minket elpusztít, azt annak köszönhetjük, hogy elhagytuk a hitünket, ezzel büntetnek minket az ősök. Feleljetek nekem! – emelte fel ismét a kezét a szónok. – Akarjátok-e, hogy a mi gyermekeink elpusztuljanak a kórban, vagy tesztek valamit ellene?
– Teszünk ellene – válaszolt egy kisebb csoport összevissza kiabálva. – Nem akarjuk, hogy meghaljanak a gyermekeink!
– Bolondok vagytok – tiltakozott tovább Kweele anyó. – Őseink alig éltek tovább harminc évnél, mert vagy az oroszlán falta fel őket, vagy elvitte az örök vadászmezőkre egy betegség. Éppen azok ellen lázadtok, akiktől a gyógyszerek segítségével a száz megélt évet kaphatjuk?
– Tegnapelőtt született a húgomnak egy kislánya! – kiáltott fel ismét Ulanga. – Az anyja egy órával később meghalt a járványban, ma már a gyermek sem él. Ő kinek köszönje meg a neki jutott rövid életet?
– Hallgass Kweele! – hurrogták le többen. Az öregasszony látta az ellene forduló sokaságot, elhallgatott, és némán üldögélt összecsukható székén a gyűlés végéig.
– Fogadjuk meg, hogy felemeljük a fejünket, mint a szökellő gazella, és kimenekülünk a ránk telepedő fehér emberek által ásott csapdából!
– Fogadjuk! – zúgta kétszáz torok. Nemcsak a feketék, együtt fogadkozott velük a közéjük vegyült néhány fehér, ők a negyedik vagy ötödik generáció óta ették a kenyai szegények kenyerét.
– Leköltöztünk a föld alá, mert úgy akartunk élni, mint az európaiak, amerikaiak vagy Ázsia népei. Mostantól véget vetünk ennek! Felmegyünk a felszínre, a fák alá, és a rovarok, madarak hangja lesz az éjszakai muzsikánk a reality vetélkedői helyett! Nem lakunk tovább patkányok módjára üregekben, ahogy a minket rabszíjon tartók követelik tőlünk!
– Nem tűrjük! – zengett a kórus az egész teremben.
– Menjetek! Mondjátok el máshol élő testvéreinknek, hogy lelöktük magunkról a béklyót, ezután szabadon akarunk élni, és hívjuk őket, tartsanak velünk!
Kitört a rivalgás a teremben. Kitárták az ajtókat, hadd figyeljenek fel a folyosó másik végén élők a közösségi teremből kihallatszó lármára.
Egy szinttel lejjebb vagy feljebb a többség éppen a reality műsorát bámulta, vagy a kocsma pultját támasztotta. Most mind felkapták a fejüket az áthallatszó zajra. Eleinte nem értették, mi történik, aztán megérkeztek közéjük a gyűlés küldöttei, és ráébredtek, ideje csatlakozni Ulangához meg a híveihez.
– Menjünk a felszínre, és váltsuk valóra, a fogadalmunk! – mondták, és elözönlötték a feljáratokat.
A betegek az ágyukon maradtak, néhányan már nem éltek közülük. A holtak örökre ottmaradtak a gyűrött lepedőn, ahol kiszenvedtek. Nem vitte el őket senki a hullaházak zsúfolásig töltött hűtőkamráiba.
Ők lettek az első temetetlen holtak.
Még élt az emberiség háromnegyede.

5  

2159. június 19.

Ágnes ölébe vette a nővére lányát, és a híradóra figyelt. A nagyfiú a fülébe dugott hallgatókkal elmerült a játékban, de Klárika még örült a nénje dédelgetésének. Befészkelte magát a karjai közé, onnan nézte a közvetítést a kenyai lázongásokról.
– Mit csinálnak azok? – kérdezte a kislány a realityben látható rombolást nézve. – Ez vetélkedő?
– Nem, Klárika – felelte rezignáltan Ágnes. – Azok az emberek tényleg elpusztítják maguk körül a világot.
A hangszórókból hallható lármától szinte dübörgött alattuk a föld. Kenyaiak ezrei dühöngtek a földalatti lakásokat összekötő folyosókon és a nagy találkozó csarnokokban. Kirakatokat törtek, üdítő automatákat döntöttek fel, csóvát dobtak a közlekedő fülkékre, azok füstölgő, sötétvörös lángokat vonszolva tűntek el az alagútban.
– Így oltják a tüzet? – kérdezte a kisgyerek.
Ágnes hümmögött. Valószínűtlennek tartotta, hogy a gyermeknek elmagyarázhatná, ezek az emberek nem oltják a lángokat maguk körül, hanem gyújtják. A szándék persze megbicsaklott a földalatti településeket tervezőinek akaratán. Gyúlékony anyagok nélkül építkeztek, ezért csupán füstölgő és kormosan feketedő műanyag törmelék keletkezett a pusztításból.
Az emberek szédelegve vánszorogtak a felszín felé. A mélyebb szintek lakói már nem kapaszkodhattak fel a tiszta levegőre. A járványon kívül a saját maguk által keltett őrület tizedelte a soraikat.
Ágnes csuklóján felzümmögött a távbeszélő.
A kis képernyőről Bral nevét olvasta le, és gondolkodóba esett, van-e még bármi megbeszélnivalója ezzel az idegennel. Végül úgy döntött, nem menekül a hívás elől.
– Mit óhajt? – kérdezte barátságtalan hangon.
– Azzal váltunk el egymástól a legutóbb, hogy még egyszer tárgyalni fogunk.
– Van még értelme? – kérdezte Ágnes.
– Higgye el, van. – A titkár tekintetében ismét majdnem emberi vonásokat vélt felfedezni az asszony.
– Beszéljük meg most – ajánlotta.
– Nem erre gondoltam – felelte Bral. – Találkozni szeretnék önnel.
Ágnes késett a válasszal. Tényleg kétségesnek tartotta, hogy van-e még bármi megvitatható a Robak képviselőjével.
– Kérem! – szólalt meg a habozást észlelve az idegen, és a hangja teljesen szokatlanul hangzott, szinte könyörgött.
– Rendben van – adta meg magát a magyar főtárgyaló. – Holnap délelőtt meglátogatom az irodájában.
– Nem! – vágta rá gyorsan Bral. – Ne ott találkozzunk!
Ágnes elképedt. Még sohasem tapasztalt érzelemtől fűtött hangot ettől az idegentől. Nem értette, mitől változott meg a modora. Határozottan érezte, a mostani beszélgetés eltér a hivatalos előírások forgatókönyvétől.
– Tudja, hol van a Botanikus Kert?
– Tudom – felelte az asszony. – Legalább nyolcszáz kilométerre tőlünk.
– Ott találkozzunk! – javasolta határozottan a titkár.
Az idegenekkel való tárgyalás két eddigi esztendeje alatt megszokhatta, hogy ne lepődjön meg semmilyen kérésen, amit a Robak támaszt vele szemben. Ezt mégis szokatlannak tartotta.
– Csehországban?
– Igen – Bral szinte esdekelt. – Ott találkozzunk.
– Nézze! – kezdett érvelni Ágnes. – A nővérem a maguk által terjesztett járvánnyal küzd a kórházban, és a gyerekeit rám bízta. Én vigyázok rájuk, tehát nem utazgathatok össze-vissza Európában.
– A két gyerek még egészséges? – kérdezte az idegen.
– Igen – felelte habozva a nő, közben egy feléjük vetett pillantással meggyőződött arról, hogy az állítás még mindig igaz-e.
– Az lesz a legjobb, ha magával hozza őket.
– Nem értem – hebegte Ágnes.
– Nem baj – mondta Bral. – Később megérti. Azt szeretném, ha pénteken délután, a Botanikus Kertbe jönne. Háromkor várom a Kaporfaliget főbejáratánál, a kávézóban.
– De… – kezdett újabb ellenkezésbe Ágnes, Bral félbeszakította.
– Kérem! Bízzék bennem! Még egyszer higgyen abban, hogy helyesen teszi, ha hitelt ad a szavaimnak. Legyen ott!
– Rendben – sóhajtott fel Ágnes – Ott leszek!
– A gyerekekkel! – erősítette meg az előbbi invitálást a titkár.
– A gyerekekkel – ismételte el a leckét az asszony.

6  

Az első nagyobb lázadás Chicagóban, az ipari negyed mellé épített lakótelepen tört ki. A mentők és a katonaság felvonultatta minden használható emberét a szerteszét heverő holttestek összeszedésére, a létszám kevesebbnek mutatkozott a szükségesnél, és az alagutakban közlekedő járókelők felháborodásukban megrohamozták a polgármesteri hivatalt. A recepción ellenállás nélkül átjutottak, mert a halálán lévő portás gyenge erejéből nem futotta arra, hogy megnyomja a riasztócsengő gombját.
A metropolisz főembere mérsékletre intette a forrongókat, kétségbeesetten magyarázta a szomorú tényt: a városban egyszerűen nincs elegendő élő ember, aki tömegsírokba hordhatná a halottakat. Hiába tör-zúz a felháborodott tömeg, a helyzet pillanatnyilag megoldhatatlan.
A dühös tüntetők valóban összetörtek mindent elérhető törékeny holmit, és visszavonultak a hivatal körüli alagutakba. Ott teljesen feleslegesen elbarikádozták magukat. A betegség nyűgei között vergődő városvezetés ellen hiába lázadoztak. A polgármester munkatársai éppen azzal bajlódtak, hogy kitegyék az épület előtti találkozó csarnokba a tüntetők elvonulása után helyszínen maradt elhunytakat. Ezúttal a halottak nem a tüntetésnek estek áldozatul, hanem a láznak. Már nemcsak a kórházakban és nemcsak a régebben megfertőződött emberek hullottak a betegségtől.
Valószínűleg ismét mutáción esett át a kórokozó, mert teljesen váratlanul görcsös vonaglásba kezdtek az áldozatok, és mielőtt orvoshoz vagy kórházba juthattak, eszméletüket vesztették. Szinte álló helyükben érte őket a halál.
A hirtelen elmúlás mellett rémülten tovaosonó járókelők azt mondták magukban, ők legalább gyorsan túlestek rajta.
Addigra a betegség miatt minden embernek távozott a túlvilágra egy vagy több hozzátartozója.

7  

Járványok idejére nem írtak elő semmiféle protokollt az atomerőműveket felügyelő központban. Az energiaiparban elképzelhetetlen lehetőségnek számított, hogy bármilyen betegségtől egy csapásra elnéptelenedhetne akármelyik erőmű. Kio Yamamoto azonban mégis úgy gondolta, abból lesz a kisebb baj, ha megnyomja a pánikgombot, és kiadja az utasítást, amely a Föld valamennyi atomreaktorát leállítja.
Nem attól tartott, hogy a járvány megfertőzi a hűtőrendszereket, hanem attól, hogy a rohamosan terjedő megbetegedések következtében személyzet nélkül marad valamelyik erőmű, és ezután egy apró üzemzavar elég ahhoz, hogy hatalmas katasztrófa keletkezzék. Adódott rá példa korábban is, hogy egy gyatrán működtetett reaktor véletlenül felügyelet nélkül maradt, és az első kisebb hiba – egy zárlatos tekercs leégése, egy selejtes csapszeg megroppanása vagy bármilyen apróság – katasztrófát idézett elő a hűtőrendszerben. Következményképpen egy sűrűn lakott várost atombomba módjára rombolt porig az elszabadult energia.
Yamamoto feltételezte, lesznek olyan erőművek, amelyeknek a személyzete soha többé nem ügyel a gépekre, medencékre és turbinákra. Úgy döntött, abból nem keletkezhet katasztrófa, ha leáll egy turbina, azután pár év múlva megszorul a rozsdától, és örökre mozdíthatatlanná válik. Abból viszont nagy bajok lehetnek, ha egy gazdátlanul maradt erőműben leállnak a hűtőfolyadékot pumpáló szivattyúk, vagy rozsdamartan összeomlanak a tartógerendák, és egymásra zuhannak a radioaktív rudak, és évszázadokra sugárfertőzött lesz félkontinensnyi területen minden. Néhány ilyen ellenőrizetlenül maradt reaktor lakhatatlanná tenné a földet.
Yamamoto bármit megtett volna azért, hogy elkerülje a világkatasztrófát. Elég bajnak tartotta azt, hogy az emberiség negyede meghalt a járványtól, a másik negyede betegen fekszik otthon vagy valamelyik kórházban, esetleg ápolás nélkül haldoklik valahol egy pályaudvar várócsarnokában, a padon, netán egy irodaház folyosóján. Megnyomta hát a gombot, amellyel az egész földgolyó atomerőműveit minden további közbelépés nélkül leállította.
Ebben a pillanatban szerte a földön megszólaltak az atomerőművek szirénái, és elkezdődött a vészleállás. A medencékből kiemelkedtek a fűtőelemek, közéjük csúsztak az ólom és grafit cellák. A hidraulikus emelők a rudakat a megfelelő távolságra eltávolították egymástól, a fűtőelemek a fékezőanyaggal együtt betontáblákra állítva biztonságos helyre kerültek, így a hasadóanyag nem állhatott össze kritikus tömeggé sehol. Az automaták saválló tartályokba szivattyúzták a sugárzó hűtőfolyadékot, és számítógépek utasításai alapján minden egyéb intézkedés megtörtént a katasztrófák megelőzésére. Az erőművek most már abban az esetben sem okozhattak katasztrófát, ha évszázadokig gondozatlanul maradnak.



A regény folytatását elolvashatjátok, ha letöltitek a Book and Walk kiadó honlapjáról, ha az alábbi linkre kattintotok:        
              Robinson az őrhelyen megvásárlása       


Kérlek benneteket, keressétek fel, és vásároljátok meg igazán méltányos áron közzétett regényemet a Webáruházban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése