Tudományos-fantasztikus regény
Írta: Demeter Attila
Első fejezet – Az első
csapás.
Második fejezet - Életre, halálra Harmadik fejezet - A pokol üzenete Negyedik fejezet - Zuhanás a pokol felé Ötödik fejezet - A pokol hívó szava |
– 1 –
2159. június 1.
A Robak
Megszállóerők Parancsnoki Űrhajóján.
– Még várunk a császár
döntésére – tájékoztatta az expedíció parancsnoka a
főtárgyalót, Torant.
– Milyen taktikát kövessek
addig? – kérdezte Bral, a diplomáciai testület titkára.
A gyakorlatban jól bevált
módszert használták. A főtárgyaló helyett a titkár
egyeztetett a meghódításra kiszemelt bolygók vezetőivel. A
megalázó kapcsolat, amelynek a lényegéhez tartozott a
hányaveti ügyintézés, szétzilálta az amúgy is lemaradásban
lévő őslakosok öntudatát.
– Húzza az időt! – hangzott a
főparancsnok utasítása. – Ez a népség itt a Földön
túlságosan komolyan veszi magát. A végén még igazán
szembeszállnak velünk, és harcolnunk kell az új
területekért. Nagy szégyen lenne. Az otthoni zavaros a
helyzetről, még nem kaptunk friss híreket, az is
előfordulhat, hogy hazahívnak minket. Jobb, ha készen
állunk rá, hogy távozás előtt annak rendje és módja
szerint mindent elpusztítsunk.
– A kórokozót bármikor
átalakíthatjuk – vélekedett Bral.
– Az kevés. Párezer túlélő újra
építheti a civilizációt. Ha a császári hadvezetés úgy
dönt, hogy otthon igénybe veszik az erőinket a lázadók
ellen, akkor kiirtjuk az utolsó embert is ezen a bolygón,
és eltöröljük a nyomukat. Évszázadokba telhet, mire
visszatérünk, és kockázatot vállalnánk, ha lehetőséget
hagyunk akár csak egyetlen ember túlélésére is.
– Mit számít egy vagy akár egy
maroknyi túlélő? – szólalt meg Toran, a főtárgyaló. –
Elpuhult emberek nyüzsögnek odalenn. Ha páran túlélik a
takarításunkat, nem tudják működtetni a technikájukat.
Egymástól elvágva bolyonganának a sártekén, és lassan,
egymásról mit sem tudva kihalnak. Eltűnnek, mire egy
évezred múlva visszatérünk. Hozzuk a telepes rabszolgákat,
és miénk lesz ez a termékeny bolygó. Nem félnék a
túlélőktől.
A főparancsnok arcán indulatok
látszottak.
– A hagyományos eszközeinkkel
nem ellenkezhet, Toran. Még várunk a császár véglegesített
parancsára, abból rövidesen megtudjuk a szándékát. A Föld
a miénk lesz, az bizonyos. A módszert pedig majd
meghatározza őfelsége. Ha azt akarja, hogy hazamenjünk,
akkor végzünk velük egyetlen nap alatt, nem bízzuk a
járványra a feladatot.
– Halotta? – A főtárgyaló
engedelmeskedve a parancsnoknak, a titkárára nézett. – Ezt
a taktikát követjük.
A Föld körül keringő óriási
csillaghajók gyűrűjéből kivált egy kis leszállóegység, és
a főtárgyaló meg a titkára visszautazott a bolygóra,
barátságosnak álcázott kolóniájuk felé. A Tisza nevű folyó
két oldalán, kaptak helyet a ritkán lakott területen az
ott élőktől. A hídfőállásra a Robak több millió katonáját
telepítették le, mialatt a helybéliek vagy semmit, vagy
csak nagyon keveset sejtettek a szándékaikról. Tenni
azonban semmit sem tehettek. Az óriási technikai fölény a
Robak oldalán állt. Ritkán emlegették ezt a tényt, a
bolygólakók alárendelt szerepének érzékeltetéséhez elég
volt megépíteni a felhőkig érő várost, amely messze
meghaladta az őslakósok tudományos szintjét.
– 2 –
2159. június 1.
„Machine” holdbázis
A Föld
kékes fénye teljesen betöltötte az ablakot a Holdra
épített barakkvárosban nézelődő Anna előtt. Valahányszor
rápillantottak, mindig ugyanott látták az anyabolygót.
Sohasem nyugodott le, és sohasem kelt föl. Huszonnyolc
naponként kivilágosodott és elsötétült, lezajlott a
földkelte és a földnyugta. Most éppen a teljes korong
látszott a Hold horizontja felett, mint teleföld idején
mindig.
Gábor a
hírportálok között lapozgatott. Levette a hangot, csak a
fülébe dugott hallgatókon figyelt a riportokhoz fűzött
kommentárokra, kímélte a felesége idegeit a csatornák
meglepetésszerű váltogatásával járó akusztikus káosztól.
– Mi
történik a világban? – érdeklődött az asszony fejével a
terminál felé biccentve.
– Csak a
szokásos – felelte a férje. – A celebek ócsárolják
egymást, a gazdasági szakértők rémségeket jósolnak, a
nagyközönség a fogadóirodákba hordja a pénzét, az orvosok
egyre jobban aggódnak.
– Nagy a
káosz a járvány miatt?
– Zsúfoltak
a kórházak. Sok gyerek betegszik meg, többnyire
Amerikában.
–
Meggyógyul mind. Ugye?
–
Szerencsére! Viszont az új betegeknek már alig jut hely,
az orvosok és az ápolók kimerültek.
Anna
csuklóján megrezdült a telefon.
– Tibor hív
– mondta, és bekapcsolta a vetítést.
–
Sziasztok! – a fiuk köszöntötte a két öreget a
képgenerátor vetítőmezejében kibomló hologramról. – Hogy
vagytok?
– Remekül –
válaszolt Anna. – Itt minden megy a szokott módon.
Változatlanul nehezen viseljük a kéthetes éjszakákat és
nappalokat.
– Szia,
nagyi! – nyújtózkodott be a képbe Klárika, az ötéves
unoka. – Mikor jöttök le végre?
– Maradt
még dolgunk – felelte a nagymama. – Látom, jó a kedved.
– Ági néni
elvitt minket Danival az Állatkertbe – újságolta a
csöppség.
– Anya is
veletek ment?
Klárika
szája duzzogósra görbült.
– Anya
mostanában mindig csak dolgozik.
Tibor ölébe
vette a kislányt, és gyengéden rászólt.
– Hadd
váltsak még pár szót a nagyival! Utána beszélgethettek.
– Nehogy
elbújj! – A kislány tréfásan megfenyegette a mutatóujjával
Annát, és lecsusszant az apja öléből.
– Zsuzsa
most sincs otthon? – kérdezte az asszony a menye után
érdeklődve.
– Tényleg
többet dolgozik a szokásosnál – felelte Tibor. – Ezzel az
istenverte járvánnyal bajlódik az egész kompánia. Ezért
vállalta Ágnes, hogy a két gyereket elszórakoztatja egy
napig.
– Igazán
rendes dolog a sógornődtől.
– Nem
tudom, miképp sikerült erre időt szakítania – csodálkozott
Tibor. – A tárgyalások közben valószínűleg neki is jól
esik a kikapcsolódás. Néha borzasztóan nehezen ért szót a
csillagokból érkezettek képviselőivel.
– Van
legalább haszna az alkudozásnak?
– Kevés.
Szerintem élvezik, hogy messze előttünk járnak a
tudományukkal, és káprázunk a műszaki teljesítményüktől.
– Gondolod,
azért jöttek, hogy hencegjenek?
– A fene
tudja, miért jöttek – vonogatta a vállát Tibor. – Ágnestől
azt hallottam, hogy a kéréseik listája jóval hosszabb a
segítő szándékuknál.
Gábornak
elkalandoztak a gondolatai, alig figyelt a fia szavaira.
Miközben kikapcsolta személyes terminálját, azon törte a
fejét, sikerül-e végre a megszokott úttól eltérően,
valahogy kívülről bejutni a Burába, és szóra bírhatják-e
végre a Gépet, amelyik százötven éve alig nyújt segítséget
az embereknek és személy szerint kettőjüknek, Annának és
neki, a két Őrzőnek.
Akkor tért
vissza figyelmével a távbeszélőn folytatott
beszélgetéshez, amikor Klárika elunta a felnőttek
hiábavalónak tűnő diskurzusát, és visszakapaszkodott apja
ölébe.
– Dani
kapott egy négyest az év végén – árulkodott.
Nagyapja
megtartotta a véleményét magának erről a négyesről, az
életet többszörösen megélve, méltánytalanul dorgálná a
nagyobbik unokáját. Emlékezett az első érettségijére,
akkor még hármas is került az indexébe. Annyira régen
történt, hogy úgy is nehezen emlékezett rá, ha erősen
törte a fejét; kétszáz év telt el azóta. A huszadik század
derekától elmúlt másfél évszázad alatt a négy teljes
emberöltő egyikét, az első ötven esztendőt kétszer élték
végig. Akkor lettek Őrzők.
– 3 –
2159. június 3.
A Földön
Suzanne
nővér a szolgálat vége felé fáradtan nyitott be a
háromszáznégyes kórterembe. Nem számított rá, hogy bármi
rendkívüli dolog fogadná, de mindjárt az ajtóban megérezte
a bajt.
Három
fekhelyen, mély álmukban egyenletesen szuszogtak a
gyerekek, a negyedik ágyon betegeskedő hatéves Kyra
furcsán viselkedett. Dobálta magát, és szokatlanul gyorsan
kapkodta a levegőt.
Suzanne
bekapcsolta az ágy fejénél lévő tompított világítást, és
megtapintotta a kislány homlokát.
– Mama –
nyöszörgött félig kábultan a beteg. – Melegem van.
– Mindjárt
segítek. – A nővér a kislány homlokára tette a hőmérőt,
aztán leolvasta, és megállapította, hogy tényleg baj van.
A gyereknek harminckilenc nyolcra felment a láza.
– Doktor! –
szólt bele halkan a kommunikátorba. – Jöjjön gyorsan a
háromszáznégyesbe! Az egyik betegnek magas a láza.
Sloan
doktor a pihenőben feltápászkodott az ágyáról, aztán
gyorsan kidörgölte a szeméből az álmot, és futólépésben
indult a kórterem felé.
– Kinek
ment fel a láza? – kérdezte lihegését visszafogva.
– Kyrának –
tájékoztatta a nővér. – Harminckilenc nyolcat mértem.
– Az
tényleg sok. Vizezzen be egy lepedőt! Amíg maga végez,
addig adok neki lázcsillapítót.
Suzanne
előkapta a szekrényből a tartaléknak odakészített
ágyneműt, és a csapot langyos hőfokra állította. Amikor a
lepedő átnedvesedett a folyóvíz alatt, kicsavarta belőle a
felesleget, aztán félbehajtotta.
A mosdó
csobogásától nem hallotta, mikor szisszent a fecskendő, de
biztos lehetett benne, hogy amíg ő a csapnál
tevékenykedett, a doktor elvégezte a maga dolgát, és
beadta a lázcsillapítót.
– Megemelem
a gyereket, maga tegye alá a borogatást! – javasolta
Sloan, és gyengéden felkapta a félálomban szendergő
kislányt.
Suzanne
gyors mozdulatokkal leterítette az ágyra a vizes ruhát,
aztán lekapta a gyerekről a hálóinget. A doktor ugyanolyan
vigyázva, mint ahogy korábban felemelte, visszafektette
Kyrát az ágyra.
– Mama! –
kiáltott fel a lány a lázas testéhez képest nedves és
hideg lepedő érintésekor. A kiáltás alig hallatszott
erősebben, mint az előbbi nyöszörgés. – Nagyon hideg!
Fázom. – Fogai összekoccantak, didergett.
– Ez segít
– nyugtatgatta Suzanne.
– Anya!
Ugye nem halok meg? – nyögte a kislány, és
belekapaszkodott Suzanne kezébe.
– Ne
beszélj csacsiságot! – csitította őt az orvos.
– Mondd,
hogy nem halok meg! – kérlelte őket a kislány.
– Azt
hiszi, az anyjával beszél – súgta a nővérnek a doktor.
– Nem halsz
meg kicsim. – A nővér nagyot nyelt, és visszafojtotta a
könnyeit. Nem érkezett még hír arról, hogy valaki ebben a
betegségben meghalhat, de arról sem, hogy negyven fokos
lázzal járna.
– Mérje meg
újra a hőmérsékletét! – utasította őt pár perc elteltével
Sloan.
Suzanne
megint feltette a hőmérőt a kislány homlokára, és
elborzadva látta, hogy egy tizeddel magasabb, mint
amennyit korábban mért.
–
Pillanatokon belül begörcsöl – mondta az orvosnak.
– Adok neki
még egy injekciót. – A doktor előkapta a fecskendőt, és
egy halk szisszenéssel újabb dózist lőtt a kislány
vállába.
– Annyi
csillapító van benne, mint egy felnőttben.
– Ennek
muszáj hatni – vélekedett a nővér.
A kis test
megborzongott, azután folyamatos reszketéssé alakult a
pillanatnyi rándulás. Nem tudták, hogy ez a lázgörcs
kezdete vagy azt jelzi, Kyra fázik a hidegborogatástól.
Az előbb
felhelyezett hőmérőlapka még mindig kislány homlokára
simult, és most enyhén csökkenő lázról számolt be.
– Hála
istennek, megy lefelé – állapította meg Sloan. – Nem
hagyhatjuk abba a hűtést, cserélje ki a priznicet!
A nővér
széthajtotta a vizes ruhát. Míg Sloan megemelte a beteget,
gyorsan lerántotta az ágyról a régi borogatást. A vászon
egészen átforrósodott a beteg testétől.
Suzanne
fürge mozdulatokkal újranedvesítette, aztán kicsavarta,
ismét kisimította, majd összehajtotta a lepedőt. A gyermek
ezalatt látszólag élettelenül csüngött az orvos karjában.
Keze, lába ernyedten lógott; a feje csak azért nem
bicsaklott hátra, mert Sloan a vállának támasztotta.
– Jövök már
– a nővér határozott mozdulatokkal terítette le újra a
vizes ruhát az átnedvesedett ágyra.
– Nem nehéz
– mondta az orvos. – Az elmúlt napokban nagyon lefogyott.
A gyerek
bordái valóban átütöttek vékony, elfehéredett bőrén. A kis
lámpa gyenge fényében a teste szinte elveszett az orvos
karjaiban.
Megint
begöngyölték őt a nedves ruhába.
– Nagyon
fázom – panaszkodott a dideregő Kyra. Most látszólag
teljesen ébren feküdt, de alighanem zavarta a tudatát a
láz, mert úgy nézett a nővérre, mintha határozottan
felismerné benne az édesanyját. – Tommy nem betegedett
meg?
Suzanne
fájdalmas gondolatok között vette magára Kyra anyjának
szerepét.
– Semmi
baja az öcsédnek. Te is meggyógyulsz nemsokára.
– Én még
csak hatéves vagyok – panaszkodott a kislány. – Ilyen
fiatalon nem szoktak meghalni a gyerekek. Ugye?
–
Meggyógyulsz, meglátod – vigasztalta az orvos.
– Tudom,
apa – Kyra behunyta a szemét, és elaludt.
Pár percig
még álltak az ágya felett, aztán látták, hogy az álom
nyugodtnak ígérkezik, a doktor távozni készült.
–
Félóránként cserélje rajta a borogatást! – mondta, és
visszament a pihenőszobába.
–
4 –
Suzanne a
szolgálat átadására készült.
– Kyrának
nagyon felment a láza – tájékoztatta a délelőttöst. –
Sloan doktor rengeteg lázcsillapítót adott neki, én pedig
egész éjjel borogattam, most félórája harmincnyolc alatti
hőmérsékletet mértem.
– Megnézem
– felelte Donna nővér, a váltótárs, és ujjhegyével a
lebegőmonitorra bökött.
– Istenem!
– Suzanne a társával együtt figyelte a levegőben úszó
képet, feljajdult, aztán gyorsan a mikrofonhoz hajolt. –
Sloan doktor azonnal jöjjön a háromszáznégyesbe! – A
kamera által közvetített kép meggyőzte őket arról, nincs
vesztegetni való idejük. Együtt futottak a kórterem felé.
Kyra fájdalmas görcsbe merevedve, kicsavarodott
testtartásban feküdt a takarón.
– Mama! –
nyöszörögte – Mama!
– Itt
vagyok drágám – térdelt le mellé Suzanne, közben ujjaival
megkereste a kislány pulzusát, amely sebesen kalapált a
vékony csukló elfehéredett bőre alatt.
Donna
gyengéd masszírozással próbálta kilazítani a merev
izmokat, hogy enyhüljön a görcs által okozott fájdalom.
Igyekezete alig hozott eredményt. – Nagyon magas a láza –
közölte. – Most negyven foknál több.
Kyra
reszketett, összekoccanó fogai jelezték, hogy fázik.
– Tegyék
szabaddá a vállát! – utasította őket a lihegve érkező
orvos, és a kezében ismét megcsillant az
automata-fecskendő.
–
Készítsenek ide infúziót, másként aligha boldogulunk! – az
egyik nővér szaladt a króm állványért, a másik az oldatot
készítette elő.
Az ágyhoz
tartozó szíjakkal lekötözték a beteget, nehogy
öntudatlanul kárt tegyen magában, és nézték, ahogy Sloan
minden felesleges fájdalmat kerülve megkeresi Kyra
vénáját, és beszúrja a tűt.
A csepegő
folyadék többféle gyógyító anyagot tartalmazott. Minden
használhatót beletettek a kórház gyógyszerkészletéből.
– Kösse rá
műszereket a betegre! – intett a délelőttös nővérnek a
doktor.
Donna
odatolta a kis kocsit a súlyos betegekre ügyelő rendszer
készülékeivel. Felcsíptette a kislány ujjára, csuklójára,
mellkasára az érzékelőket; Suzanne a nyákszívó csöveket
illesztette a helyére. A gyermeket elborították a testére
kapcsolt receptorok.
–
Értesítsük a szüleit? – kérdezte Donna nővér. – Ennyire
rossz állapotban még senkit sem láttam ettől a
betegségtől.
– Azt
ajánlom, igen – felelte Sloan. – Szóljon be az irodába,
hogy figyelmeztessék a szülőket a páciens állapotára.
Donna
fáradtan támaszkodott az ágy végére.
Suzanne az
ajtóból még vetett egy aggódó pillantást a vezetékekkel
meg csövekkel elborított kislányra, aztán kiment a folyosó
közepén álló pulthoz.
Úgy
látszott, mindenkinek megvan az elfoglaltsága, így maga
nézte ki az adatlapról a gyerek anyjának számát, és
reménykedett, hogy nem álmából riasztja az asszonyt, aztán
beütötte a kódot a készülékbe.
– 5 –
2159. június 4.
Suzanne még
megtudakolta az osztály főnővérétől, maradjon-e túlórázni,
aztán visszatért a kórterembe. Alig pár percre távozott,
és visszatérve azt látta, az állapot sokkal rosszabb lett
annál, mint amikor a beszélgetés miatt kiment a
recepcióra. A kettes ágyon addig nyugodtan fekvő Lana
láztól égő arccal hánykolódott a helyén, és Kyra állapota
drámai sebességgel válságosra fordult. Kis testét újabb
görcsök feszítették, a csuklóját és bokáját rögzítő szíjak
feszesen vágtak bele elvékonyodott végtagjaiba. Fejét
előbb jobbra-balra csapkodta, aztán hátrafeszítette,
mintha szét akarná lapítani a párnáját.
– Mama!
Mama! – nyöszörögte. Kiáltásnak szánt hangja egészen
halkan szólt, maradék energiáit elhasználta a haszontalan
vonaglásra.
A doktor
kapkodva kutatott egy jegyzékben, a nyugtatók listáját
böngészte. Mivel eddig szinte minden elérhető szert
felhasznált, alig maradt lehetősége újabb injekció
összeállítására.
– Azon
töprengek – gondolkodott félhangosan – fájdalomcsillapító
helyett adjak-e neki kábítószert.
– Ha
rosszul számolja ki az adagot, azzal a halálát okozhatjuk
– folytatta az elmélkedést Suzanne.
Inkább
lemondtak a kockázatos lehetőségről. Elkeseredtek
tehetetlenségükben, szorongva nézték a kislány vergődését.
A beteg
hangja egyre felismerhetetlenebb lett, aztán rekedt
gurgulázássá alakult, a szájából véres hab buggyant elő.
– Ilyet még
nem láttam – szörnyülködött a doktor. – Ez a betegség
idáig minden esetben megállt a néhány napos erős láznál,
és aztán szépen visszavonult, majd nyom nélkül gyógyult.
–
Valahogyan mutálódott a vírus – elmélkedett a nővér.
– Ha ez
igaz, akkor nagyon gonosz módon változott – felelte az
orvos. – Tegyen a szájába egy gumilabdát, mert még
leharapja a nyelvét!
Donna nővér
elővette az epilepsziás rohamokhoz használt szájpecket. A
labdácska meggátolja a rágó izmok görcsét, és lehetetlenné
teszi, hogy a beteg leharapja a saját nyelvét. A véres hab
arról tájékoztatta őket, hogy máris keletkezett sérülés a
gyerek szájában.
Kyra egyre
erősebben dobálta magát, a feje fölé vetített monitorról
pedig egyre rémisztőbb számokat olvashattak le. A pulzus
száguldott, kétszáz felé jártak a számok. A vérnyomás
száznyolcvan felett lüktetett az ereiben, a hőmérséklete
közeledett a kritikus negyvenkét fokhoz. Szemei
kifordultak, a fehérjében néhány érszál megpattant, és
pirosra változtatta az egész szemgolyót.
– Istenem!
– suttogta Suzanne. Tízéves munkaviszonya alatt látott már
néhány haldokló gyermeket. Hiába próbált hozzáedződni a
tragédiákhoz, minden esetben készületlenül érte, ha
valamelyik súlyosan sérült, netán gyógyíthatatlan
betegségben szenvedő kisfiúról vagy kislányról kiderült,
nem hagyja el élve a kórházat.
Látta a
szörnyű rohamot, amellyel szemben nincs gyógyszerük, és
elfogta a kétségbeesés. Becsülettel megdolgozott minden
ágyban fekvőért, és mindent megtett annak érdekében, hogy
a kicsik ne szenvedjenek a kórtól még akkor sem, ha a
betegség után elkerülhetetlenül bekövetkezett a vég.
Tehetetlenül álltak a mostani tünetekkel szemben. Kyra
sorsa olyan hirtelenül változott kínzó, de különben
kevéssé veszélyes kórból halálos kimenetelű drámává, hogy
szakmailag és lelkileg egyaránt váratlanul érte őt a
dráma.
Az
eddigiekben még sohasem látott ilyen pusztító erejű
görcsöt. Minden alkalommal sikerült annyira csökkenteni a
rohamok hatását, hogy a betegnek legalább fájdalmai ne
legyenek. Egyébként sem ismert olyan kórt, amelyik így
mutatkozott meg. Az influenzához hasonló járványok
általában magas lázzal, légúti bántalmakkal és
végtagfájdalmakkal jelentkeztek. A habzó száj és a heves
izomrángások vagy rettenetes görcsök semmilyen ismert
járvány leírásában nem szerepeltek.
– Mit
tehetnénk doktor? – kérdezte.
– Semmit –
ismerte be Sloan.
– Lehet,
hogy meghal a beteg, és közben bénán, szerencsétlenkedve
szemléljük, a gyötrődését?
– Most
tapasztalom először azt, hogy a gyógyszereink ennyire
hatástalanok lennének egy betegség ellen.
– Miféle
járvány ez? – kérdezte Donna nővér ugyancsak letörten.
– Fogalmam
sincs – a doktor fájdalmas arccal, és tehetetlenül állt a
gyerek lábánál, a monitort figyelte. A grafikonokról egyre
ijesztőbb adatokat olvastak le.
– Nem
tudom, mi tartja még mindig életben – tanakodott a doktor.
– Olyan ez az egész, mintha a betegség kizárólag azért
hagyná életben a gyermeket, hogy minél hosszabbra
nyújthassa a szenvedéseit.
A görcs
egyre hevesebb rándulásokban nyilvánult meg, a hangos
nyögésből fájdalmas és hangos sikoltások lettek. A
kórterem többi betege közül kettő rémülten és némán
hallgatta a gyötrelmek hangjait, és gyermeki félelemmel
próbálták meg kitalálni, mi történik az elfüggönyözött
ágyon.
Lana, a
negyedik beteg lassan készült arra, hogy rálépjen a
félelmetes útra, amely a végső kifejlethez, a halálos
görcshöz vezet. Az ő ágya mellett egy másik csapat
próbálkozott elejét venni a dráma kiteljesedését pontosan
olyan kevés sikerrel, mint amennyivel a Kyra ágya körül
dolgozó orvos és a nővérek kísérleteztek.
Nyolc óra
után kevéssel egy hatalmas sikoltással, Kyra a végtagjait
rögzítő szíjakat szaggatva megfeszítette a testét, majd
elernyedt.
– Hol talál
ennyi energiát ezekhez a rohamokhoz ebben a kis testben ez
a betegség? – kérdezte Donna.
– Semmi
másra sem használja az energiatartalékait, csak erre a
rettenetes hánykolódásra – felelte a doki.
Kyra feje
az utolsó görcsös mozdulat után félrebillent, és a
szájából bugyborékoló véres hab csorgása megszűnt. Addig
nyugtalan zihálása megállt, az egész test ellazult. Karjai
élettelenül lógtak a béklyók között az ágy két oldalán,
magasra húzott térdei félrebillentek, azután lehuppantak a
matracra.
– Nincs
pulzus! – horkant fel Suzanne. A monitoron az összes adat
a hirtelen beállt halálról árulkodott.
–
Újraélesztés! – adta ki az utasítást a doktor, és
megkezdődött az utolsó ütközet Kyra életéért.
A géporvos
rátapasztotta a zselével borított elektródákat a kislány
mellére, aztán arcára borította a lélegeztető maszkot,
élénkítő szereket töltött az infúzióba, de hiába.
A
készülékből érkező elektromos impulzusokra még válaszolt
néhány rándulással a gyermek, a monitor továbbra sem
mutatott egyebet, csak a halál nyugalmát.
Gyorsan
letelt az újra élesztés reményében végigkapkodott pár
perc, aztán a többi feleslegesen elpocsékolt, de a
biztonság miatt tartalékolt idő is elfogyott.
Suzanne a
könnyeivel küszködött. Eltávolította Kyra testéről a
készülékek végződéseit beismerve a tudomány
tehetetlenségét a kórral szemben.
A csapnál
megmosta a kezét, és szipogva elhagyta a kórtermet. Lana
ágya mellett lassan ugyanaz a katasztrófát jelentő állapot
alakult ki, amellyel két órán keresztül ők hárman
szembesültek Kyra esetében.
Ajkait
rágva sietett végig a folyosón, könnyein át látta Kyra
édesanyját a liftből megérkezni. Nem maradt hozzá ereje,
hogy szembenézzen az asszonnyal, Befordult a mosdóba,
leroskadt az egyik vécé ülőkéjére és keserves sírásra
fakadt.
|
Második fejezet – Életre
halálra
– 1 –
2159. június 5.
Zsuzsa
belépett a gyerekszobába, ahol rettenetes kép tárult a
szeme elé. A fia félrenyaklott fejjel hevert a falnak
dőlve, testéből vékony patakban csordogált a szőnyeg
rojtjai felé a vér, sisakja két méterrel távolabb, a
szétszóródott roncsok között hevert a padlón. A romhalmaz
nagy területen fedte be a szoba padlóját, a szőnyeget és
minden vízszintes felületet. Jutott a füstölgő, vért vagy
üzemanyagot szivárogtató maradványokból az ágytakaróra, a
székekre meg az asztalra is. A távolból sziréna vijjogása
hallatszott, és a gyerek mellsebéből eredő vérpatak lassan
elérte az ágy lábát.
A pusztítás
olyan képet festett, mint egy bombatámadás helyszíne.
Zsuzsa
felsóhajtott, a géphez ment, és kikapcsolta.
– Megint
ezzel játszottál! – korholta Danikát. A fiú tízéves
gyerekhez méltóan duzzogva, nyafogva tápászkodott fel
kényelmetlen fekvéséből.
– Miért
kapcsoltad ki? – dühöngött. – Így nem tudom meg az
eredményt.
– Épp
eleget szórakoztál vele! Keress más játékot magadnak! –
nézte a romhalmazt, amint a kapcsoló alaphelyzetbe
állítása után a vártnál ugyan kicsit lassabban, végül
mégis eltűnt a szobából. Szerencsére a vér is illúzió,
mint a többi borzalom, ezért a baleset következményei
nyomtalanul eltűntek a holografikus vetítés leállítása
után.
Dohogása
közben meg sem fordult a fejében, hogy a rémségek,
amelyeket a készüléket gyártó cég programozói építettek be
a készülék szoftverébe, csupán árnyképei a ráváró valódi
szörnyűségeknek. Nem sejtette, hogy a közeljövőben a
virtuális borzalmaknál elképzelhetetlenül nagyobb
iszonyattal néz majd szembe az egész emberiség, mint a
gyilkos látszatot keltő autós üldözés a számítógépes
felületen.
– Az utolsó
körben végig villogott a sárga lámpa – nyafogott tovább a
gyerek. A nyaka egy kicsit még mindig mereven állt a
kényelmetlen fekvéstől. A játékban sérthetetlenül vett
részt, ám a versenypálya, ha korlátozottan is, de átadta a
testnek az élményből fakadó érzéseket. Ettől lett igazán
valósághű a viadal.
– Örülnék,
ha ritkábban használnád ezt a programot, és kevésbé
rajonganál a sárga villogóért – korholta tovább az anyja.
– A többiek
is ezt játsszák – tiltakozott Danika kitartóan. –
Lekapcsoltál a hálóról, és most nem kerülhetek fel az
eredményjelzőre! Az egész osztály láthatna.
– A
legförtelmesebb bukással! Ugye? – nézett rá Zsuzsa. –
Máskor csatold be rendesen a sisakodat, és nem esel ki a
verseny közepén! Igaz, akkor lemaradsz a legvéresebb
hullák listájáról. Jobban tennéd, ha lemondanál erről a
dicsőségről.
Tovább
mérgelődött volna, de a csuklóján megrezdült a
kommunikátor kijelzője. Újabb bosszúságot sejtett. – Ki a
csuda keres ilyenkor? – megnézte a feliratot, aztán
fogadta a hívást.
– Itt
vagyok. – Békés arcot erőltetett magára. Mégsem tárgyalhat
a főnökével ugyanazon a hangon, amivel a kamaszfiát
nevelgeti.
– Ne
haragudj, hogy zavarlak! – kért elnézést mosolynak számító
fintorral Gonda főorvos, a felettese. – Szükségem van rád.
– Abban
maradtunk, hogy a délutánom szabad és csak este megyek be
a rendelőbe, a járó betegeket ellátni.
– Küldök
egy helyettest, az ellátja helyetted a körzetet –
engesztelte Gonda. – Terjed a járvány, itt a helyed a
tanácskozáson.
– Összeül
végre a válságstáb? – morgolódott Zsuzsa.
– Ez
csúszott ki a számon? – kérdezte megfontoltan a főorvos. –
Mondjuk inkább úgy, nyomatékosan kértek, hogy mind a
ketten vegyünk részt a megbeszélésen.
– Mi
történt? – Zsuzsa beszéd közben elhagyta a gyerekszobát,
benyitott a nappaliba, és lehuppant egy fotelba. Főnöke
holografikus arca eközben állandó távolságra lebegett a
szeme előtt, és komor ábrázatából ítélve kétségtelennek
látszott, hogy fontos dologról van szó.
–
Nekivadult a járvány. Pesten átlépte az tízezret a
megbetegedések száma – Gonda sötét tekintetéből aggodalom
villant. – Be tudsz jönni?
– Persze –
nyögte ki kényszerű engedelmességgel Zsuzsa. Magában
végiggondolta, hogy a kislány még az óvodában van, és
Danika egyedül lesz, ha ő elmegy itthonról.
– Köszönöm
– mondta a főnök, és bontotta a vonalat.
Zsuzsa
sejtette, Tibor alighanem későn érkezik meg a munkából, de
valahogy mégis megoldja a gyerek őrizetét. Sikerülni fog,
mint ahogy eddig sikerült. Néhanapján valamelyik ismerős
szülőt szokta megkérni a gyermekek felügyeletére, máskor
pedig a húga a megoldás kulcsa. Ágnes, ha ideje engedi,
szívesen vigyáz a két gyerekre. Mostanában sajnos a
szokottnál több gondot okoztak neki az idegenek, nem
tudhatta, számíthat-e rá a mai alkalommal.
– 2 –
Tibor
eligazította a bányamunkásokat, és végre elhagyhatta az
aknát. A legfelső szinten megállt a lift, és a főnök nagy
sóhajjal rakta el a szekrényébe a kobakot meg a
védőfelszerelést. Köpenyét ledobva végre utcai ruhába
öltözött, és elindult a parkoló felé. Sietett, hiszen a
gyerek várja az óvodában. Nem hagyhatta cserben a
feleségét, amikor a járvánnyal viaskodik a kórházban.
A recepciós
gyors mozdulattal ugrott ki a pultja mögül, és eléggé
feleslegesen kitárta előtte a felszínre vezető átjárót. Az
ajtó automatikusan nyílott és csukódott, a portás
hiábavaló buzgóságból nyomkodta a gombokat a tulajdonos
távozását segítve.
– Viszlát!
– köszönt el Tibor az őrtől. A kapus egy könnyű
meghajlással vett búcsút a hőbánya tulajdonosától.
– Viszont
látásra Pataki úr!
Tibor
általában távol tartotta magát a megalázkodó emberektől. A
portás nagy hajcihőt csapott körülötte, és ő most sem
értékelte a tüsténkedést. Azokat a munkatársait tartotta
fontosnak, akik a felszín alatt több száz méter mélyen
dolgoznak, ahol a hőmérséklet meghaladja az ötven fokot,
és a munka valóban embert próbáló feladat.
Hőbányásznak
születni
kell, nem gyerekjáték a föld alatt hatszáz méter mélyre
épült platformról lefúrni további sok százméteres, néha
kilométernél hosszabb lyukakat a földbe. A legalsó szinten
hatvan centi átmérőjű karbonil csöveket préseltek a
talajba, azon lopták el a száz foknál forróbb vízzel
együtt a föld belsejének energiáját. Ebből éltek a Pataki
Művek tulajdonosai és alkalmazottai.
Békésmegye
északi részén három nagykiterjedésű hőkút-rendszert
birtokolt a család. Tibor szülei visszavonultak a cég
vezetésétől, és a hobbijuknak éltek, a Holdon kutattak a
titokzatos bázison. A cég vezetése a fiuk vállán
nyugodott, ő irányította a bányákat. A szíve mélyén néha
apró tüskének érezte a bázissal kapcsolatos hatalmas
titkolózást, úgy vélte, megtisztelhetnék az öregek a
gyereküket, és feloldhatnák előtte a magukra vállalt
titoktartás kötelezettségét. A csekély sérelemért azonban
bőséges kárpótlást jelentettek a munkában és az üzleti
életben elért sikerek. A vállalkozás többfelé
terjeszkedett. Energiatermeléssel azóta foglalkoztak,
mióta a technológia létezett, vagyis lassan ötven éve.
Alig másfél évtizede a Dél-Afrikai importból beszerzett
gépelemek ára az égbe szökött, hát elkezdték a
hőbányászathoz tartozó eszközök és berendezések készítését
is. Az eltelt évek alatt változott a helyzet, ma ők
szállítanak külföldre, és az akkori gyártók bánják, hogy a
rövid távú haszonszerzés miatt rákényszerítették a régi
vevőt az energiatermelő egységek építésére.
Az utóbbi
években többször telepítettek energiablokkokat távoli
megrendelésre, a legutóbbi nagyberuházást két éve fejezték
be. Akkor az első mélytengeri kutatóállomás, az óceán
fenekén épülő Jacques Cousteau kupola energiaellátását építették
meg az Azori-szigetek mellett.
Most
kilépett az épületből, a képébe vágott a szokatlanul hideg
eső.
– Majdnem
annyi víz vesz körül, mint két éve az óceán fenekén –
gondolta, és kilépett a szabadba. A sűrű pászmákban
záporozó hideg permet eltakarta előle a bejárat mögötti
üzemépületeket. Megbánta, hogy a kocsiját nem a folyosó
végén, a tulajdonosnak fenntartott fedett garázsban
hagyta, hanem kinn az épület előtt, majdnem száz méterre
az ajtótól.
– Ronggyá
ázok, mire odaérek – gondolta, és futásnak eredt.
Az autó
készségesen kitárta előtte az ajtaját, kis ereszt emelt a
feje fölé, amíg lerázta a zakójáról meg a táskájáról a
vizet. A jéghideg esőben az egész nem ért semmit. A ferdén
zuhogó hideg zápor a kocsi nyitott ajtaján keresztül
bevert az ülésre, és eláztatta a kárpitot.
Tibor
mérgelődött.
– Mintha a
tél végén járnánk!
Végre
becsapódott mellette az ajtó, és kívül rekedtek az
időjárásból származó bosszúságok. Az üveg pillanatok alatt
vastag páraköpenyt vett magára, de ezt pillanatnyilag
lényegtelennek tartotta. A hazafelé vezető útra munkát
tervezett magának, és nem törődött az átláthatatlan
szélvédővel. A mélyben eltöltött órák után pihentető, ha a
nyári délután napsütése kíséri haza, sajnos az
előrejelzések ezúttal mást ígértek, lemondhat a jó
hangulatról. Az időjárás adománya lesz, ha a Tisza
környékén járva eloszlanak a felhők, és Szolnok táján
eláll az eső.
Elhelyezkedett
az
ülésen, és a fedélzeti számítógépnek megadta az otthoni
címet. A jármű egy arasszal az aszfalt fölé emelkedett, és
hasítani kezdte a levegőt.
Tibor
büszkeségének tartotta ezt a kocsit, kamaszkorában erről
az autóról álmodozott. A színétől kezdve az üléshuzaton át
a beépített ketyerékig minden olyan, amilyenre vágyott.
Kapott kocsit korábban is, azzal járt középiskolába, az
hűségesen szolgálta diákjárgányként. Az egyszerű kisautó a
városi forgalomban jól működött, és később
megautóztathatta benne a barátnőit a Budai Hegyekben.
Különösebben azonban nem büszkélkedhetett vele. Mindenki
olyat használt, mi okból büszkélkedett volna?
Egyetemi
évei alatt aztán a tanulás mellett munkába állt a családi
vállalkozásnál, és akkor az apja huszonegyedik
születésnapjára felkínálta válasszon magának tetszőleges
kocsit. Megkapta ezt a tűzpiros, méregdrága járművet, és
még most is azon járt. A benne ülőknek útközben
luxuskörülményeket nyújtó verda elmúlt tíz éves, de még
mindig kiválónak számított.
Indulás
után, pihenésképpen a híroldalakat lapozgatta. A Napi Frissnél
állapodott meg.
– Bezárták
az utolsó budapesti benzinkutat – jelentette a harmincas
szőke az aktuális információt.
– Kit
érdekelnek a benzinkutak? – dünnyögött magában Tibor.
– Az utolsó
robbanómotorral hajtott autót húsz évvel ezelőtt adták el
az országban – olvasta tovább a bemondónő. – Mára
megfizethetetlenné vált a folyékony üzemanyagot kínáló
töltőállomás üzemeltetése, mostantól csupán rendelésre
kapható a régi típusú hajtóanyag.
A
házhozszállítással foglalkozó cég hívószámai a kép alján
futottak egy szürke csíkon.
– Elég
ebből a marhaságból! – adott hangot elégedetlenségének
Tibor. A készülék észlelte a felhasználó kívánságát,
készségesen átváltott az egyéb hírek ismertetésére.
– Délután
folytatódnak a tárgyalások az idegenek és a kormány
képviselője között –a csinos bemondónő a kamerába
mosolygott, mintha jó hírt újságolna. – A kormány
várhatóan nem enged a csillagjövevények követelésének,
hogy a föld termőterületének negyedéről származó élelmet
kizárólag az ő beszerzőiknek adjuk el.
Utálta a
rosszhíreket, ezért kilépett a hírportálról, a bemondónő
arca elenyészett a szélvédőn. Tibornak és az egész
világnak bőven akadt gondja a követelések nélkül, ezért
nem vágyott a róluk szóló hírekre. Állandóan maga körül
érezte a jövevények jelenlétét, beleette magát a
mindennapokba nyomasztó technikai fölényük és a tudat, ezt
akár fenyegetésnek is tekinthetik. Ágnes elégszer
panaszkodott arról, mennyire nehezen boldogul a magukat
Robaknak nevező idegenekkel. A saját elnevezésük értelmét
sem tisztázták rendesen. Ez a szó fedte a
csillagrendszert, a társadalmukat, az ott élők
összességét, a hadseregüket és még ki tudja mi mindent. Ők
nyilván rendszerezték magukban a jelentéseket, és mindig
tudták, miről esik szó.
Tibor
hazafelé tényleg másról kívánt hallani.
Tétovázott,
még keresgélte a javításra váró tervrajzot. A fedélzeti
számítógép várakozó üzemmódba kapcsolt, és átlátszóvá
tette az ablakot a hírportál helyén.
A lassan
bemelegedő kocsiban leszáradt a pára az üvegről, azon
keresztül akadálytalanul nézhette a környező tájat. Jobb
kéz felől csillogó mezőként terült el Újbékés föld alá
épített házaival, és a lakásokat bevilágító fényszívó
ablakokkal. A nagy felületű üvegtáblák még esőben is
szemet kápráztatóan szikráztak. Balkéz felől úgy
meredeztek az ég felé az idegenek hivalkodó és terebélyes
toronyépületei, mintha a mesebeli üveghegy kristályerdeje
növekedne a távolban.
Bosszankodva
gondolt
arra, hazafelé kikapcsolta a jövevényekről meg az általuk
az emberiségre rótt terhekről szóló híreket, és végül
mégis az ő ronda építményeiket nézegeti. Eleinte úgy
látszott, a politikai világ közepévé lesz a kis ország,
ahol letelepedtek, később kiderült, szó sincs erről. A
nagyhatalmak úgy vélték, megfelelő nyomásra a kis ország
átenged a területéből egy részt, és a többség
megmenekülhet az idegenek jelenlétének
kényelmetlenségeitől.
– 3 –
2159. június 9.
Ágnes
csendben állt az egész falon végighúzódó hatalmas
panorámaablaknál. A csillagokból jött idegenek a hatalmas
felhőkarcoló legfelső emeletén alakították ki azt a
tárgyalóhelyiséget, amelyikben a földiekkel tárgyaltak. A
fényűzően megépített és a fél Alföld áttekintésére
alkalmas toronyépület ordító bizonyítéka az űrből érkezett
vendégek szemléletének. Hasonló kolosszust az emberek a
földi technikával is építhetnének, csakhogy már senki sem
tervezett ilyen őrülten pazarló palotákat. A hivalkodás
kora elmúlt, és várhatóan örökre távozott a földi
civilizációból. A vágy a nagyzolásra persze még megmaradt,
azonban a keserű tapasztalatok szerénységet
kényszerítettek az emberiségre. A mesebeli
kristálypalotára hasonlító monstrum fűtése, hűtése óriási
pazarlással jár, de a huszonkettedik század
civilizációjának elviselhetetlen terhet jelentene. Az
idegenek azonban hihetetlen erőforrásokkal bírtak,
megengedhették maguknak a pazarlást.
– Úgy
gondolja tehát, hogy nincs választásunk? – kérdezte Ágnes
Braltól, az idegenek főtárgyalójának a titkárától.
– Ha az ön
helyében lennék, igyekeznék megvilágítani a megbízóim
előtt…
A küldött
habozott, láthatóan kereste a megfelelő szót. Nem mintha
nehézséget okozna neki a szabatos megszólalás bármely
földi nyelven. Kiválóan megtanulta az emberek nyelvei
közül azokat, amelyeken tárgyalt, és ezt rendre a
vendéglátók orra alá dörgölte, valahányszor alkalmat
talált szellemi fölényének bemutatására. Kizárólag a
diplomáciában szokásos körülíró megfogalmazás miatt
kereste a szavakat.
– Szívesen
tekintenék el a sértő mondatoktól – folytatta – csakhogy
nehéz pontosan kifejezni, amit az értésére akarok adni… – A titkár még
mindig habozott. Ágnesnek úgy tűnt, keresi a határt a
diplomáciában elfogadható sértés és a tőle telhető
legvaskosabb gorombaság között.
– Önöknek
fontos, hogy elfogadják a feltételeinket. – Kicsit
megnyomta a névmást: önöknek – így
tette egyértelművé, szerinte kik a gyengébb képességűek.
– Könnyen
megegyezhetnénk, ha végre kapnánk cserébe a tőlünk kért
áldozatokért bármit! – Ágnes a nővérére, Zsuzsára meg a
két gyerekére gondolt. Lehetséges, hogy éppen ezekben a
pillanatokban betegszenek meg a kórtól, amelyikről
hivatalosan senki sem mondta ki, honnan származik, azonban
a bulvársajtó, és a fórumokon megszólaló locsogók egyre
gyakrabban állították, hogy a csillagokból érkezők hozták
magukkal. – Azt hiszem, az egész világegyetemben így van,
ha alkudoznak a tárgyaló felek. Az alkuhoz azonban mind a
két fél részéről szükség van javaslatokra. Még mindig
várjuk az ajánlataikat cserébe a kívánságaik teljesítése
ellenében.
– Mire
gondol?
Bral
külseje majdnem emberinek hatott. Ha a haja helyén
barnálló kemény, csontos kupolát eltakarja parókával, és
felszáll a vonatra, legfeljebb egy szokatlanul magas, az
átlagnál kissé szürkébb bőrű embernek nézik az utasok.
Bral persze nem utazott vonaton. A Robak képviselői a
saját járműveiket használták, azok sokkal jobbak,
gyorsabbak és kényelmesebbek az emberek autóinál,
repülőinél. Miért próbálná ki a vonatot?
– Tudja
jól, mi várunk cserébe. – emlékeztette sokadszor Bralt a
földiek igényére. – Tudásra van szükségünk, ha azt kapunk,
akkor üzletelhetünk.
Az idegen
most megcsóválta a fejét.
– Járják a
maguk útját, és találják meg a tanulnivalót segítség
nélkül!
– Azért van
szükségünk tudásra, hogy az önök elvárásainak eleget
tehessünk – ellenkezett Ágnes, és közben arra gondolt,
hogy míg a nővére a betegséggel harcol, ő a
tárgyalóteremben vág jó képet a Robak arrogánsan viselkedő
tisztviselőjének mondataihoz, pedig ennek alig van
értelme.
– A
gyermekeink járványtól szenvednek. Aggódunk értük, és arra
pocsékoljuk az időnket, hogy az önök kívánságait
kielégíthessük. Nehéz így egyszerre a munka és a lakósság
meggyőzése. Segíthetnének! Tenniük kellene annak
érdekében, hogy könnyebb legyen a dolgunk.
– Nem kellene semmit
tennünk. Az önök feladata a gondjaik eloszlatása – felelte
választékosan fogalmazva az idegen. – Expedíciónk vezetői
szigorú előírásokat kaptak az indulás előtt arra, hogy
átadhatunk-e a tudásunkból bármit a felfedezett idegen
civilizációknak. Ehhez a protokollhoz tartjuk magunkat.
– Az a baj,
hogy ezzel az ultimátummal nem állhatok oda a feletteseim
elé.
Ágnes
sejtette, hogy ez mennyire érdekli Bralt.
Az idegen
hátat fordított az ablaknak, és visszasétált az asztala
mögé. Lassan, komótosan lépkedett, növelte az utcányinak
tűnő távolságot az ablak és az íróasztal között.
– Vegyem
ezt úgy, hogyha nem teljesítjük a követeléseiket, akkor
békétlenség lesz közöttünk? – folytatta Ágnes, és maga is
hátat fordított az ablaknak. Bral szemébe nézett, és azon
törte a fejét, vajon mekkora a különbség a békétlenség és
a háború fogalma között.
– Nem
befolyásolom az önök szövegértelmezését – felelte az
idegen. – Csupán válaszoltam a kérdésére.
Ágnes
megértette, hogy nincs miért maradnia, vége a mai
tárgyalásnak.
– 4 –
A pocsék
hangulatú tárgyalás után Ágnes hazautazott a fővárosba.
Autó
helyett repülővel ment, így gyorsabb az út. A csendben
suhanó gép irányítása alig igényelt több figyelmet, az
automata gépjárművek vezetésénél. A szolgálati madár
kicsit ütött-kopott külseje ellenére kényelemmel várta az
utasait. Egyedül használva a kelleténél jóval tágasabb
volt a kelleténél, de ez nem számított. A tizenkét
személyes repülő autóbusz alig használt több energiát,
mint a hatszemélyes, ráadásul a korszerű cellarendszer
repülés közben szinte azonnal újratermelte az energiát. Ez
a találmány az évszázad leghasznosabb ötlete. A
transzmitter mozgás közben konvertálta a kozmosz
energiáit, ezért hihetetlenül hosszú utakat tehettek
ezekkel a géppel anélkül, hogy szerelő vagy bárki más
ránézne. Az így nyert energiát persze csak mozgásra
használhatták, egyhelyben állva egy szikrányi áramot sem
gyűjtöttek a cellák.
Észre sem
vette az idő múlását, hamar hazaért.
A
leszállóhelyen rábízta magát az automata parkőrre, utálta
a szűk leszállóhelyet a repülővel megközelíteni. A gépet
szárnyak és kilógó vezérsíkok nélkül tervezték, így ha
kézi vezérléssel szállt le, akkor is megoldotta a
feladatot, de örült, amikor küzdelem nélkül lezajlott a
földet érés.
Átfurakodott
a
sűrű sorokban várakozó repülők és autók között, majd a
szemerkélő esőben beült a saját kocsijába. A
minisztériumból hazavergődni majdnem annyi ideig tartott,
mint a Robak Tisza-parti városából Pestre jutni.
Mielőtt
lement a lakásába, bevásárolt. Utána sem érzett még kedvet
a hazatéréshez. Berámolta a vásárlás eredményét a
kocsijába, aztán beült a fodrászhoz, és rendbe rakatta a
haját. Másnap délutánra tűzték ki a következő beszámoló
értekezletet, és a megbeszéléshez fontosnak tartotta a
megfelelő külsőt.
Nyolc óra
felé járt, mire végzett. Lődörgött egy kicsit a széles
bevásárló folyosón, és arra gondolt, megérdemelne kis
kikapcsolódást a fárasztó nap után. Olyan helyet keresett
magának, ahová beülhet, és zavartalanul elfogyaszthat egy
könnyű koktélt; kicsit kiengedheti magából a feszültséget.
Emberi arcokra vágyott. Nem a főnökének kérdéseket hordozó
ábrázatára, az idegenek tárgyalójának rezzenéstelen
tekintetére, és nem a titkárság valamelyik dolgozójának
közömbös pislogására, hanem olyan társaságra, ahol
ismeretlenként fogadják, és nem faggatják bennfentes
információkról, a munkájáról, amelyben egyre kevesebb
örömet talált.
Végignézett
a galériák között, a három emelet magasságban elnyúló
folyosón. Kereste a megfelelő eszpresszót vagy bárt, ahol
nyugodtan megihatná a kiérdemelt, üdítőitalt.
A Bognár
utcai kereszteződés előtt, a második szinten a Csendes Sarok
hívogatta fényes reklámjával. Szolid, hallgatag bisztrónak
ismerte a helyet, ahol egyedül is megvacsorázhatott az
arra járó, és ha nem a duhajkodás a szándéka, csupán
felhajtana egy-két pohár italt, akkor azt zaklatás nélkül
megteheti.
Felment két
szintet, és benyitott a hívogató reklám alatt.
Asztalhoz
ült az egyik sarokban, szemben a bárpulttal.
A pult
felett a következő emeletig nyúló falon, a hatalmas
vetítőn a reality műsora futott. Ismeretlennek találta a
szereplőket, ritkán nézte a silány vetélkedőkből ácsolt
programot.
Alig
foglalt helyet, máris társasága akadt.
– Szabad? –
kérdezte egy jóképű, ismeretlen férfi, és az asztalánál
álló második székre mutatott.
Ágnes egy
futónak látszó, ám alapos pillantással felmérte az
idegent. Végül a harminc és negyven között járó kisportolt
férfinak megelőlegezte az első látásra kiutalható
szimpátiát, és intett az üres szék felé.
– Persze –
bólintott.
A pincérnő
felvette a rendelést, ők meg csendben nézték a bárpult
felett zajló hologramról a vetítést.
– Tetszik?
– kérdezte a férfi, miután kínossá vált a hallgatás.
–
Tetszik-e? – ismételte meg Ágnes. – Fogalmam sincs arról,
mit látunk – ismerte be.
– A fél
ország ezt nézi, magának pedig fogalma sincs róla, mi ez?
– csodálkozott a férfi.
Ágnes még
várt a döntéssel arról, hogy tolakodásnak vegye a
beszélgetést, vagy barátságos időtöltésnek. Úgy
határozott, egyelőre hallgat, nem utasítja el a
társalgást, de a folytatást sem bátorítja.
– Bocsásson
meg! – szólalt meg újra a vendég. – Modortalanul
idetolakodtam, és elmulasztottam a bemutatkozást. –
Érezhette a zavart Ágnes viselkedésében, és igyekezett
megelőzni, hogy az asszony magába zárkózzék. – Zoltán
vagyok. Tolnai Zoltán – kicsit megemelkedett a székén,
megadta a módját a gesztusnak, és nyújtotta a kezét.
– Ágnes
vagyok – felelte a nő, és átnyúlt az asztal felett.
Tolnai
erősen, de otrombaság nélkül szorította meg az ujjait. Jó
szabású öltönye, elegáns inge és diszkrét nyakkendője
arról árulkodott, van mit a tejbe aprítania.
– Ritkán
figyelek valamelyik reality csatornára – árulta el Ágnes.
– Pedig
bizonyára megvan az oka, hogy ezt rengetegen nézik –
felelte Zoltán.
– Mi ez? –
érdeklődött Ágnes a vetítés felé bólintva.
– A nagy Túlélő Verseny.
Tolnai
valószínűleg azt szűrte ki a párbeszéd eddigi mondataiból,
hogy asztaltársa tényleg tájékozatlan a világ dolgaiban,
és úgy határozott, segít az eligazodásban.
– Bocsásson
meg, ha tapintatlan dolgot kérdezek! Mivel foglalkozik?
Ágnes azon
tépelődött, hibázna, ha mindent elárulna magáról, ezért
kerülte az egyenes választ.
–
Nemzetközi jogász vagyok.
– Maga a
kormánynak dolgozik? – faggatta tovább a férfi.
– Igen –
adta meg magát vonakodva az asszony.
– Akkor
értek mindent.
– Mit ért?
– nézett rá a pohara felett Ágnes.
A férfi
közelebb hajolt hozzá, úgy válaszolt.
– A
tájékozatlanságát – halk hangon beszélt, ne keltse fel a
szomszédos asztaloknál ülők figyelmét. – Maga egy másik
világban él. Kis praktikák, cselszövések, hogyan lehet
megbuktatni ezt vagy azt a politikust, pártvezetőt.
– Nincs jó
véleménnyel a politikusokról. Ugye?
Zoltán
visszafogottan válaszolt, nyilván nem akarta megsérteni
asztaltársát.
– Tudja, a
politikusok számára nincs kockázat. Itt a hétköznapokban
viszont valódi csaták zajlanak. Itt. A város utcáin, a
realityben és más izgalmas helyszíneken. Fogalma sincs
arról, mi folyik ott?
– Sejtelmem
sincs – dünnyögte Ágnes, és ez tökéletesen megfelelt a
valóságnak. Sohasem követte a népszerű, és teljesen
értéktelen sorozatokat. Sok ilyenfajta produkció
született, feleslegesnek gondolta a közöttük való
eligazodást. Akik megrögzötten figyelték a celebvilágot,
idejüknek alighanem tetemes részét fordították arra, hogy
naprakészek legyenek ennek a kölcsönzött fényből élő
rétegnek az ismeretében.
– Látja,
azok ott valóban életre-halálra küzdenek.
– Gondolja,
hogy a politikusoknak nincs közük élethalál harchoz?
– Az
színjáték – legyintett Tolnai. – Ezek! Ők igazán
harcolnak! – elismerően intett a szereplők felé. – Maguk
elméletben sakkozgatnak velünk, az élet meg úgyis megy a
maga útján. Ezek közül viszont az egyik ma este meghal.
– Miért
halna meg bármelyikük? – Ágnes kezdte bánni, hogy szóba
állt az idegennel. Láthatóan a reality ostobaságaiból
táplálkozó, jól értesült polgárral van dolga.
– Nézze! –
kezdett bele Tolnai lelkesen a magyarázatba. – Hetente
sorra kerül a nagy kiszavazó estére, ma ők a sorosak. Ez a
két ember ott sok tekintetben összeméri a képességeit.
Számot adnak a műveltségükről, ügyességükről, erejükről és
arról, milyen hatást gyakorolnak a nézőkre.
– Azok ott
ketten művelt emberek lennének? – szakította félbe az
asszony.
A két férfi
éppen szkanderhez készülődött. Izmos karjukon feltűrték a
pulóvert, és arra vártak, hogy a bíró intése után
eldönthessék, melyikük szorítja nagyobb erővel a másik
karját az asztallapra.
– Jól
néznek ki? – csippentett az egyik szemével Zoltán. – A nők
szeretik az ilyent látni.
– Miből
gondolja?
– Nézzen a
közönségre! A lányok az öklüket rágják az izgalomtól.
– Gondolom,
azért fizeti őket a producer, hogy ezt mutathassák –
Ágnesnek meg sem fordult a fejében, hogy a nézőtéren ülők
drága pénzen vásároltak jegyet a mai estére.
– Meglepné,
ha tudomására jutna, mennyien vágynak a pillanatra, amikor
a kamerák a közönséget mutatják, és néha megpihennek
egy-egy arcon. Elképzelik az ismerőseiket a készülékeik
előtt, amikor irigyen bökdösnek a szoba sarkában megjelenő
kivetítésre: nézd a Zsókát, a Döncit, a Francit!...
Tolnai
szünetet tartott, némán nézte a szkandert.
– Ezek ott
valódi indulatok. – folytatta Tolnai. – Egy idöben
közelről láttam a közönséget. A műveltségi verseny alatt
olyan feszülten figyelnek, hogy a légy zümmögése is
hallatszik a nézőtéren. Komoly kérdéseket kapnak a
versenyzők, a nézők pedig velük izgulnak.
– Mondjon
egy párat közülük! – bíztatta Ágnes.
– Én az
utolsó fordulóban azt kaptam döntő kérdésnek, hogy
soroljam fel Donna Shootie eddigi férjeit – húzta ki magát
büszkén Tolnai.
Ágnes most
hallott először Donna Shootieről, a férjeit meg végképp
nem ismerte. Óvakodott attól, hogy ezt az egyre
nagyképűbbnek és magabiztosabbnak látszó férfi tudomására
hozza. Hümmögött szép csendesen, nem méltatta figyelemre
az elhullajtott információt, miszerint Tolnai egykor ott
mutogatta magát a kamerák előtt.
A
versenyzők izmai megfeszültek, a homlokukon izzadság
gyöngyözött, láthatóan mindent elkövettek, hogy ellenfelük
csuklóját az asztalra nyomják.
– Nézze!
Norbi mindjárt lenyomja annak a tökéletlen Ponginak a
kezét!
Ágnest
hidegen hagyta a vetélkedés, ahhoz érzett kedvet, hogy
felálljon az asztaltól, és otthagyja az egészet, de
dolgozott benne a kíváncsiság. Hallott ezekről a primitív
ösztönöket megmozgató vetélkedőkről, de nézője egynek sem
lett soha. Legendákat is hallott arról, hogy idegborzoló
részleteket szőnek a producerek a műsorba, természetesen
az erről terjedő pletykákat a rémhírek világába sorolta. A
rendezők és szervezők határtalan kapzsisága bármilyen
ostoba, megjátszott forgatókönyv szerint bonyolódó
rémtörténet előadását megrendezhette, és a technika
bármilyen ronda jelenetet valósághűen adott vissza. Most
azért maradt a vetélkedőre bambuló férfi társaságában
tovább, mert mintát kívánt venni azoknak az embereknek a
gondolkodásából, akikkel egyébként alig találkozott.
A férfi
egészen belefeledkezett a viadalba.
– Meglátja,
ma este Pongit viszik ki a temetőbe! – lelkendezett.
– Ki ez a
Pongi, és miért szeretné annyira a temetőben látni?
– Az a kis
köcsög – mutatott lekezelően a hologram bal felén könyöklő
férfira. – A barátnője szervezte a szavazatok gyűjtését,
viszont Norbival szemben ennek nincs jelentősége.
Úgy
látszott, hogy a vastagabb izmokkal bíró férfi, lassan
lenyomja a másik karját.
Az egész
presszóban lélegzetvisszafojtva figyeltek a vendégek. Pár
csendes pillanatig még eldöntetlen maradt a szkander
állása, aztán koppant egy kéz az asztalon, és a teremben
kitört az üdvrivalgás.
–
Megmondtam! Ugye? – csapott az asztalra Zoltán, a
poharakban megrezdült az ital.
A vesztes
előírásszerű mosollyal nyugtázta a másik fél győzelmét, és
könnyed meghajlással állt fel a székéből.
–
Bazsalyoghatsz kis köcsög! – mondta Tolnai, és felhajtotta
az italát. – Figyelje meg, hogy a közönség nem vevő a
finomkodó modorára! A másik éli túl ezt az estét.
– Úgy érti,
hogy a vesztes tényleg meghal?
– Miért? –
nézett rá a megdöbbent Tolnai. – Mit képzelt? Nézzen oda!
A két férfi
beült egy-egy székbe, karjukra, lábukra díszes pántok
zárultak, láthatóan hiába próbálnának felállni a
helyükről.
– Jobb
lenne, ha betiltanák ezt a vetélkedőt – adta elő a
véleményét az asszony.
– Mi a
fenéért tiltanák be? – értetlenkedett Tolnai. – Milyen
jogon szólna bele abba a kormány, ha az ember egy
tisztességes versenyben vállalja az életveszélyt, és az
élre törekszik?
Ágnes
kerülte a vitát. Már megbánta, hogy engedett a férfi
kívánságának, és nem zavarta el az asztalától időben.
– Mind a
kettő aláírta, hogy tudomásul veszik és elfogadják a
szavazatszámláló-gép döntését. Most arra várnak, hogy a
következő tíz percben hányan adnak tíz centet azért, hogy
a kedvencük életét meghosszabbítsák.
– Eddig azt
hittem, hogy ez színház, és nem végzik ki a vesztest –
Képtelenségnek tűnt, hogy a brutális játék valóban
élet-halálról szól.
– Persze,
hogy nem végzik ki! Végső soron ennek nincs jelentősége –
felelte a férfi mereven bámulva a holovetítést. – Az
eredmény különben sem a szavazók pillanatnyi jóindulatán
múlik. Összesítik az addig elért pontjaikat és az egész
verseny alatt megszerezett szavazatokat, és a kettő együtt
adja a végeredményt. Még egyikük sem tudja, hogy a
kérdésekre jó válaszokat adtak-e. Azt sem sejtik, hogy az
ügyességi vetélkedést hogyan pontozta a computer.
– Azt talán
tudják, ki nyerte meg a szkandert?
– Persze –
helyeselt Tolnai. – Azt tudják, de ezen kívül ismeretlen
előttük a verseny állása. Erről a nézők sem tudnak, ezért
ilyenkor záporoznak a tízcentesek a produkciós iroda
pénztárgépébe.
– Akkor sem
hiszem, hogy az ajtó túloldalán bárddal a kezében várná
valamelyiküket a hóhér. Kétszáz éve nincs kivégzés
Európában.
– Ne
beszéljen zöldségeket! Szó sincs hóhérról – nyegléskedett.
– Öngyilkosságot követnek el.
Ágnes eddig
még futólag sem foglalkozott a celebvilág híreivel. Évek
óta igénybe veszi minden figyelmét a Robakkal való
tárgyalás. Most megrázó erővel érte utol a valóság.
– Átestem
ezen – bökött büszkén maga felé Tolnai. – Négy évvel
ezelőtt abban a székben ültem. Saját kezűleg nyomtam meg a
gombot a karfán, mielőtt elkezdődött a verseny. Önként,
minden befolyás nélkül, szabadon cselekedve vállaltam,
hogyha veszítek, akkor többé nem állok fel a helyemről.
Ez
hihetetlenül hangozott. Ágnes először azt hitte, a férfi
tréfál. A versenyt figyelte, és tudatosult benne, hogy a
stúdióban valóban életről és halálról van szó.
A
versenyzők feje felett vad színekben világítottak a
számok. Sárgán vibrált a korábbi állást jelző adat,
zölddel írták ki az adás előtti pontokat, a kép sarkában a
piros fényű visszaszámláló lángja lobogott. A rőt
lángocskák a háttérzenét biztosító ritmusgép hangjainak
ütemében hajladoztak. Még fél perc maradt a hivatalos
eredményhirdetésig. Tíz másodperccel az idő lejárta előtt
változott a kép, és megjelent a műsort vezető mosolygó
páros.
– Még egy
kis türelmet kérünk önöktől kedves nézők! – kiáltotta a
sejtelmes ruhát viselő fiatal nő.
– Mielőtt
kiderül, ki nyeri a mai fordulót, végignézünk egy kis
termékismertetőt – vette át a konferálást a széles
mosolyú, jóvágású férfi szóvivő. – Ne menjenek sehová,
azonnal folytatjuk!
Zsongás
támadt a presszóban. Páran fogadást kötöttek, mások
izgatottan diskuráltak partnerükkel. Sokan alighanem
nagyobb tétben játszottak valamelyik fogadóirodánál, ők
csendben rágták az ajkukat.
– Ravaszak,
ugye? – lelkesedett Tolnai. – Az összesítésnek a régebbi
eredményét mutatják, ebből még akármi lehet, de figyelje
meg, mégis az a kis köcsög lesz a vesztes.
– Mi lesz
vele, ha veszít? – Ágnest meglepte a saját hangja.
Rekedtsége arról árulkodott, izgul a két versenyzőért, bár
még mindig hihetetlennek tartotta, hogy az életét
kockáztatná a vesztes.
– Meghal ez
kétségtelen. Nem tartozik a nyilvánosságra, hogyan –
felelte a férfi, aztán megtoldotta egy kis magyarázattal.
– Mielőtt elkezdődik a szavazás, mindketten beprogramozzák
a széküket. Választhatnak halálnemet a fojtástól az
elektromosságon és a mérgen keresztül a gázig, a szék
azonnal elkezdi az öngyilkosság végrehajtását, a
számítógép természetesen felfüggeszti a műveletet. A
nyertes lábán az eredményhirdetés után kinyílik a bilincs,
és elmehet. A vesztes megkapja azt, ami jár. Azt a
szarházit is utoléri a sorsa, figyeljen! Tisztában volt a
kockázattal, mégis aláírta a szerződést. Most aztán
megkapja végre a magáét.
Ágnes arra
gondolt, hogy itt életveszély helyett a biztos halált
választják a jelentkezők. Egyetlen versenyzőt, a végső
győztest kivéve mindenki meghal, és ez sokkal több
méltányos kockázatnál.
Lassan
múltak a percek a presszóban, de bizonyára sokkal
lassabban teltek a két ülésbe szíjazott férfi számára. A
reklámok között egy-egy másodpercre az ő verítékben úszó,
kényszeredetten mosolygó arcukat láthatták.
Bár a
reklámokért tartották fenn a csatornát, mégsem
sugározhattak egész este hirdetéseket. A megszabott idő
után újra előkerült a két műsorvezető, és könnyedén,
mintha egy új autót kínálnának eladásra, bejelentették,
hogy a számítógép végzett az összesítéssel, és az
eredményt hamarosan tudatják a nézőkkel.
Dobpergés,
idegesítő elektronikus zörejek és felvillanások fokozták a
feszültséget, aztán nem húzhatták tovább az időt, néma
csendet teremtettek a műsor készítői.
A rendező
által használt fogásoktól Ágnesre is átragadt az izgalom.
Nem érdekelte, ki nyeri meg a versenyt, de a halálos
fenyegetés felkeltette szorongását. Ezen kívül
elkeserítette, hogy pár percen belül, miatt az életét
veszti valaki egy ostoba verseny. A kamerák ugyan nem
közvetítik a halálát, mégis szinte a nézők szeme láttára
történik a tragédia.
– A mai
túlélőőőőő – a bemondó hosszan elnyújtotta az utolsó
magánhangzót.
– Norbííííí
– kiáltotta el magát a műsorvezető nő.
Felzúgott a
hangorkán, a stúdió közönsége tapsolt, ordított, ujjongva
ugrált.
Norbi
székén felnyíltak a bilincsek, szélesen mosolyogva,
győzelmének tudatában felugrott, karjait magasba lendítve
szaladt le a pódium szélére, és boldogan dobálta csókjait
a nézők felé.
A vesztes
erőlködött, próbált szabadulni a bilincsei alól, de az
acélkarmokkal hiába küzdött. Az elektromos motorok lassan
megfordították az ülést. Ettől a pillanattól nem láthatták
a szereplőt.
– Öt
másodperc múlva halott – Tolnai diadallal a hangjában
örvendezett. – Sokan gondolják erről azt, hogy színjáték,
de aki megjárta a poklot, az tudja az igazságot, nekem
elhiheti.
Ágnest
letaglózta a drámai pillanat. Elrejtette az érzéseit, nem
kezdett hüledezni, magában viszont egyre azon
gondolkodott, miképpen lehetséges ez. Mintha két
civilizáció létezne egymás mellett a földön. Egy óriási
embercsoport él műveletlenségben és ostoba légkörben, ezek
nem tesznek egyebet, mint tengődnek egyik napról a
másikra, bambulnak a holovízió előtt, eszik a chipset és
vedelik a sört meg az üdítőt; és él egy másik, igen kis
létszámú csoport a földön, amelyiknek erről a primitív
világról alig vannak ismeretei. Ez a másik, a tudománnyal
foglalkozó népesség elzárkózik a tömegektől, és kutat,
fejleszt, többnyire csupa olyan dolgot, ami a nagyobb
tömegben élő emberek ostoba szórakoztatását szolgálja.
– Nem
létezik, hogy ez a kétféle embercsoport ugyanazon a
bolygón él – gondolta magában. – Lehetetlen, hogy ez a
gyilkos szórakozással foglalkozó emberiség ugyanahhoz a
népességhez tartozzék, amelyik pár évvel ezelőtt útnak
indított egy csillaghajót, hogy emberek által lakott
települést létesítsen egy sok fényév távolságban lévő
bolygón.
|
Harmadik fejezet – A pokol üzenete
– 1 –
2159. június 10.
Tibor éppen
Törökszentmiklós előtt vágtatott a sztrádán. A
tanulmányozott műszaki rajz jobb alsó sarkára rávetült a
felesége képe, jelezve, beszélni szeretne vele. Rámutatott
a kis buborékra, ettől az ábra szétterült a szélvédőre.
– Szia,
Zsu! – köszöntötte az asszonyt – Nagyjából egy óra múlva
otthon leszek.
– Nagyszerű
– felelte Zsuzsa. – Bíztam benne, hogy már elindultál a
hőbányából. Arra kérlek, csipkedd magad, mert ma is
visszavárnak az intézetbe. Ha késve érnél haza,
kereshetnék más megoldást a gyerekek felügyeletére.
– Ez most
már minden nap így lesz? Csak véletlenül indultam ennyire
korán.
– Elég
komolyak a gondjaink, meglehet, hogy komolyabbak az eddig
elképzeltnél.
– Igyekszem
– enyhült meg Tibor. – Fogjátok meg valahogy azt a rohadt
járványt!
– Azon
dolgozunk.
Tibor
kinézett az ablakon. A műút mellett éppen most maradt
mögötte a település. Már elhagyta a régi, kihalt óvárost
kissé romos építményeivel, a másik oldalról, az oszladozó
felhőkön átszűrődő napsugarak fényében a korszerűen
megépített világítóablakok csillogtak felé. Az alacsony
szellőzőkön túl, a serényen dolgozó önműködő mezőgazdasági
gépek az esőtől vert termés betakarítását készítették elő,
a búzaföld mögött a távolban egy hatalmas tehéncsorda
legelészett a villanypásztor felügyelete alatt.
–
Rendkívüli esemény történt? – kérdezte.
– Átterjedt
a felnőttekre a betegség, már nemcsak a gyerekek vannak
veszélyben – felelte lehangoltan az asszony.
– Mi a
fene? – mordult fel a férfi. – Néztem a híreket útközben,
erről sehol sem szóltak a kommentárok.
– Érthető.
Mindenki tartózkodik a felesleges rémületkeltéstől –
mondta az asszony. – Hozzánk más hírek jutnak el, mint
amiket a média megszellőztet.
– A
kórházban mi a helyzet? – érdeklődött Tibor.
– Itthon
még nincsenek veszélyben a felnőtteket, eddig csak néhány
európai városból kaptunk jelentéseket áldozatokról. Az
első hírek Amerikából érkeztek, ott kezdtek el meghalni az
idősebbek, mégpedig igen fájdalmas módon. Az orvosok
szinte lábhoz tett fegyverrel asszisztálnak a drámai
végkifejlethez. Még a kínokat is alig tudták csillapítani.
Zsuzsa
arcán látszott a nyugtalanság.
– Még
mindig nem tudja senki, mi ez az új betegség?
Az asszony
megcsóválta a fejét.
– Remélem,
hogy megtaláljátok a kis rohadékokat! – Tibor a
kórokozókra célzott a nem éppen hízelgő jelzővel.
– Félek –
felelte kis tétovázással a felesége. – Mióta orvos vagyok,
most érzem először azt, hogy legyőzhet minket a ránk
támadó járvány.
Az ilyen
szavak szokatlanul hangzottak Zsuzsa szájából. Tibor
hozzászokott, hogy a tudás birtokában alig kényszerül rá,
hogy kilátástalannak ítélje a harcot valamilyen járvánnyal
szemben. Általában örök derűlátással nézett szembe a
bajokkal.
Néhány
baleset kemény leckét adott a sebészeknek, a fertőző
betegségekkel szemben viszont igen hatékonyan sikerült
fellépni, és ez magabiztossá tette az. Az
influenzajárványok mutációinak felbukkanásakor az
események néha rövid időt hagytak egy gyógyszer
megalkotására, a korszerű eszközök birtokában ez még így
is rutinfeladatnak számított. A többi fertőző betegség az
általános egészségügyi javulás következtében annyira
visszaszorult, hogy csupán néha ütötte fel a fejét egy-egy
helyi járvány, azokra a régóta kész recept alapján azonnal
gyártottak megfelelő medicinát. Hosszú idő óta ez a
mostani az első olyan veszedelem, amellyel szemben
tehetetlenek maradtak.
– Sietek
haza – ígérte lehangoltan Tibor.
– 2 –
Ágnes
rosszkedvűen ébredt az előzőleg szórakoztatónak szánt este
után.
Jeges
rémálommá vált a könnyű kis kikapcsolódás a bárban, ahol
megtapasztalhatta, miből áll az igazi élet. Felzaklatta
Tolnai Zoltán oktatása, hogy miként vélekedik a
politikusokról, azonban ennél sokkal jobban ingerelte a
realityben végignézett műsor.
Reggeli
készítés közben kényszerítette magát, hogy ne a tegnap
esti vetélkedés emlékein rágódjék, inkább az előtte álló
feladattal törődjön. Rendszerezte magában a gondolatait a
tárgyalás eredményéről – eredménytelenségéről, és
vázlatosan megfogalmazta a beszámolóját. A kávé után
nekilátott az összegzésnek, a szöveg aprólékos
formázásnak. Estig bőségesen ráért a jelentés
elkészítésével bíbelődni.
Körülményesen
alakult
a munka. A kormány tagjai sejtették, hogy a magát Robaknak
nevező igen népes csillagközi expedíció eszközei
keményebbek is lehetnek annál, mint ahogyan azt a
földlakók bebeszélték saját maguknak. Azt is látták, hogy
az ország határain túl, vagy pláne a földrészen kívül sem
találnak ellenük segítséget, nincs kire támaszkodniuk az
alkudozásban.
A vendégek
iránt tapasztalt kezdeti, világszerte fellángoló
lelkesedés mostanra alaposan megcsappant, és előbb az
Európán kívüli népek hagyták el a tárgyalóasztalt, majd a
kontinens kisebb-nagyobb hatalmai maradoztak el a
megbeszélésekről. Kimondták a véleményüket: abban az
országban viseljék gondját a megállapodásnak, ahol
befogadták a csillagközi kolóniát.
Az űrhajók
eleinte bolygóközi pályán keringtek, és a vezetőik,
tudósaik ismerkedtek a földi viszonyokkal. A nagyhatalmak
által a letelepedésükre megszavazott ország, ha nem is
örömmel, de befogadta őket. A többi kontinensről szívesen
mutogattak a Duna-Tisza Közére – Alig laktok azon a
földön. Az egész országban alig éltek többen hétmilliónál!
Van ott föld bőven! – A homokos területből a kormány több
ezer négyzetkilométert felajánlott a vendégeknek abban a
hiszemben, hogy ellátják magukat, és nem okoznak gondot a
helybélieknek. Később már egészen másról esett szó. A
Robak nem úgy képzelte, hogy ellátja saját magát. Az itt
tartózkodó hatalmas csapaton kívül, a közelben elhajózó
egységek ellátását is a Földről szándékozott megoldani.
Lovász
Ágnes hét évvel korábban végezte az egyetemet, azután
űrhajók megjelenésekor került a tárgyalócsapathoz, és a
ranglétra aljáról indult a hierarchia grádicsain felfelé.
Két éve vezette az alkudozást a Robakkal folytatott
egyezkedésben eleinte több, mostanában pedig egyre
kevesebb sikerrel.
Tudta, a
Robak kicsit sem veszi tekintetbe a földi országok közötti
határokat. Egyre erőszakosabb kívánságaikat rövidesen
követelésekre váltják, és a magukat kívülállónak tartók
ugyanazzal a fenyegetéssel néznek szembe, mint az
európaiak.
A főnöke, a
külügyminiszter ugyanezt a véleményt vallotta.
– Ezek itt
körülöttünk mind azt hiszik, hogy a Robak egyedül ránk
feni a fogát, és a mi területeinket akarja megszerezni.
Meglepődnek, ha ráébrednek a szomorú valóságra.
– Hogyan
nyissuk fel a szemüket? – kérdezgette tőle Ágnes, mire a
miniszter többnyire széttárta a karját.
– Aki jól
érzi magát bekötött szemmel, az vak marad, magyarázhatunk
nekik kedvünkre.
A távoli
Kínát teljesen lekötötte a maga baja. Másfél évszázadon át
gyarapodtak a világ vezető, gazdasági nagyhatalmaként, míg
utolérte őket minden birodalom réme, túlságosan nehezen
mozdíthatóvá lettek. Az ottani vezetők mostani gondjaik
mögé bástyázva örültek, hogy a világ jelenlegi problémái
rájuk nem hárítanak közvetlenül feladatot. A körülöttük
éldegélő távol-keleti országok, örültek, ha békében
maradhatnak a Nagy Sárga Testvér szomszédságában.
A
Pánmoszlim Unió, amelynek tagjai két évezredet vártak
arra, hogy megkerülhetetlen erőnek számítsanak. Mohamed
által küldött szövetségesnek tekintették a Robakot.
Katonai vezetésük titkos terveket készített, és
kárörvendően várta a napot, amikor az északon élő,
csökönyösen keresztény népeket végre leigázza a
csillagközi invázió.
Észak-Amerika
törpeállamai
a kínai igát nyögték, a déli kontinensen a Castro Vörös
Csillaga Szövetséges Köztársaság a szabad szocializmus
terjesztésével birkózott immár száz éve. Rióban, a
fővárosban a vezetésnek kisebb gondja is nagyobb volt
annál, mint a dogmatikus kapitalizmus gyökereinél terjedő
métellyel foglalkozni.
A magyar
kormány egyedül birkózott a fenyegetéssel.
Ágnes
szeretett volna a tanácskozáson jó hírekről beszámolni, de
nem másíthatta meg a tényeket, az igazság pedig semmi jót
sem ígért.
Nem ment be
a hivatalába, a lakásából vett részt a konferencián. A
megbeszélésen az egész ország valamennyi fontos politikusa
beszélni akart, és a legtöbb nem utazott sehová, hogy
részt vegyen a konferencián. Ágnes a többiekhez hasonlóan
otthonról készült bekapcsolódni az értekezletbe. Igazán
nincs semmi a tarsolyában, amiért utazgatna. A szomszéd
házba sem szívesen menne át a kizárólag rosszhíreket
tartalmazó beszámoló miatt.
Megfürdött,
átöltözött, készített magának egy forró teát, és várta a
konferenciahívás nyitányát, amelyet este hétre tűztek ki.
Mielőtt a
tárgyalás kezdetére való tekintettel kikapcsolja az
ablakait, még gyönyörködött egy keveset a felszíni
tájképben. A valósidejű hologram-vetítés a lakás feletti
park fáinak bólogató lombjait rajzolta a szoba falára.
Kihajolhatna a virtuális ablakon, a látvány ettől még
egyben maradna, de most nem volt kedve hozzá, hogy a
vetítés technikával vacakoljon. Megitta a teáját,
megigazította a haját, csaknem olyan lett, mint amilyenre
előző napon a fodrász beigazította, majd pár perccel a
kezdés előtt kikapcsolta az ablakot, és beállította a
fényeket.
Amikor szót
kapott, rövid bejelentéssel kezdte a beszámolót.
– Baj van –
tájékoztatta az értekezlet résztvevőit, és csak kevesek
arcán látott meglepetést.
– 3 –
2159. június 12.
Suzanne
nővér fáradtan botorkált a recepciós pult felé. Megint ő
kapta a feladatot, hogy telefonáljon az egyik elhunyt
gyerek szüleinek. Kókadt fejjel bandukolt a folyosón, és
míg elért a kórtermek közötti szabad térig, ahol a nővérek
mindenki által látható pultja állt, a műtős fiúk megint
eltoltak mellette egy letakart kocsit. Aznap a negyediket,
pedig még alig múlt kilenc óra.
A lépcsőn
egy zavarodott, üres tekintetű nő támolygott felfelé, a
főorvos után kutatott. A gyerekéhez jött, aki órák óta
pihent az alagsorban, a hűtőkamrák valamelyikében.
– Megteltek
a hullakamrák – hallotta a műtős hangját, aki éppen Sloan
doktornak panaszkodott. – A következő holttestet nincs
hová tenni.
– Mit
csináljak? – tárta szét dühösen a kezét az orvos. – Én
életben tartanám őket, ha tudnám, de nincs rá gyógymódom!
– Fektessék
egymásra őket – tanácsolta szenvtelen hangon egy idősebb
segédápolónő. Már a nyugdíjasokat berendelték dolgozni. –
Ezek gyerekek, elfér kettő ugyanabban a tepsiben.
Ellenséges
pillantásokat kapott válaszul, de senki sem torkolta le.
– Tegyék
azt! – legyintett fásultan a doki.
Suzanne
szédült egy kicsit. Nem tudta azért-e, mert megbetegedett,
vagy csupán kimerült a sok munkától. Úgy érezte, a minap
történt, amikor az első gyerek meghalt a járványtól. Azóta
csupán néhány nap telt el, és mégis megszámlálhatatlan
beteget veszítettek, szinte egy sem távozott az osztályról
egészségesen. Megállt, megtörölte a homlokát, ám a keze
száraz maradt, pedig úgy képzelte, hogy a haja verítéktől
csatakosan lóg a szemébe.
– Pihennem
kéne! – gondolta, és végre elérte a magas könyöklőt
mögötte a székével. Lerogyott az ülőkére, maga elé húzta a
billentyűzetet, és megkereste a betegek hozzátartozóinak
jegyzékét. A betűk összefolytak előtte a monitoron, feje
az asztalon koppant.
– Suzanne!
Mi van veled? – kérdezte a társa.
Suzanne
lassan felemelte a fejét, és rendezetlen haján keresztül
értetlenül nézett a másik nővérre. Hiába erőlködött, a
tudata keservesen vergődött, káosz uralkodott az
elméjében. Azt hitte, a férje ébresztgeti, pedig még nincs
is reggel.
– Hagyj
aludni! – motyogta kábán, és visszahajtotta a fejét a
fellökött vizeskancsótól nedves pultra.
– Doktor! –
kiáltott a kolléganő az arra járó orvosra. – Suzanne
nővérrel baj van.
– Mérje meg
a lázát! – utasította őt Sloan a pult másik oldaláról
rosszat sejtve.
A hőmérő
csíkja pillanatokon belül mutatta a szomorú helyzetet.
–
Harminckilenc – tudatta a doktorral.
– Hívjon
fel két műtőst a felnőtt osztályról, vitesse le oda!
– Igen
doktor úr! – hebegte a nővér, és az ő lelkében is sötét
gondolatok ébredtek.
– 4 –
2159. június 14.
A tenger
alatti Jacques Cousteau
kupola belsejében túlnyomást tartottak fenn, hogy a
szerkezetre kisebb terhelés jusson. A négyszáz méteres
mélységben semmit sem hanyagoltak el a tervezők,
rétegenként csekély többletnyomással támasztotta ki a
levegő a kupolát. A tartószerkezetet a leggondosabban
méretezték, többrétegű héjjal borították be, és a rétegek
között további, egyre nagyobb nyomású zónákat alakítottak
ki. Nem engedtek mértéktelenül nagy nyomást a kupolára,
ezért a legalsó réteg alatt is túlnyomás uralkodott.
Valahányszor a külvilágba indult egy munkatárs, hosszú
órákat töltött el a zsilipben. Ha gyorsabban tör a
felszínre, keszonbetegséget kap.
Christian
Weigand az Azori szigetek mellett épült mélytengeri
kutatóbázis egyik mérnöke a társalgóban üldögélt. Pár
órával korábban ért véget a szolgálat, megvacsorázott, és
most a sörét iszogatta.
A vége felé
járt a sörnek, amikor a csuklóján viselt telefon
megbizseregtette a bőrét.
– Mi van
már megint? – kérdezte magában dühösen. A váratlan hívás
mindig rosszat jelentett.
Bekattintotta
a
fogadást jelző gombot, és felvillant előtte Mike képe.
– Mit nem
sikerül nélkülem megoldani? – kérdezte tőle
barátságtalanul.
–
Rendetlenkedik az egyik hőkút – felelte a kollégája.
– Délelőtt
néztem meg utoljára, és mindent rendben találtam!
– Ha most
megnézed, másként láthatod. Hagyd ott a sörödet, és gyere
ide!
– Egyedül
nem boldogulsz? – morgott Chris.
– Tudod
jól, mit ír elő a szabályzat – méltatlankodott Mike. –
Megcsinálnám magam is, de tilos.
– Jól van –
dünnyögött Christian és lekászálódott a bárpult mellett
álló magas székről. Kiment a társalgóból, és elindult a
kupola másik oldala felé. Dühöngött, mert a szolgálat
végeztével sincs nyugta, és még dühösebb lett, mert
észrevette az éppen dokkoló apró szolgálati
tengeralattjárót. Azzal érkezett vissza Sonia és a
segítője a kis tengeralatti ültetvényen tett látogatásról.
A lány
bólintott felé, és mosolygott. A mérnök nem tehetett
egyebet, intéssel viszonozta a köszöntést, aztán ment
tovább a hőtárna felé.
– Mi olyan
halaszthatatlanul sürgős? – kérdezte még mindig
rosszkedvűen, és becsukta maga mögött a nyomásálló ajtót.
Az egész
kamrát különlegesen megerősített falak vették körül,
karbonil szálakkal erősített acélból készült az ajtó is. A
hőbánya az átlagosnál jóval balesetveszélyesebb üzem,
ezért alaposan elkülönítették a műszaki állomást a kupola
légterétől. Egy csőrepedés következtében bármikor
felléphetett a kinti nyomás többszöröse, és nagy baj
lenne, ha a hatalmas nyomás a tenger alá épített kupola
belsejében pusztítani kezd.
– Leégett
az egyik szelepet mozgató hidraulika motorja –
tájékoztatta a mérnököt helyzetről Mike.
– Azt
kicserélheted egyedül – fintorgott Weigand.
– Nem
elektromos hiba miatt égett le, hanem azért, mert
beszorult a tolózár. Dobhatjuk ki az egész vacakot, és a
cseréhez két ember kell.
– Ott egye
meg a fene! – adta meg magát ingerülten Chris. – Mindjárt
munkaruhát veszek, és itt vagyok – közben meg arra
gondolt: fuccs a jó hangulatú délutánnak Soniával, még
talán az éjszakai alvásnak is.
A kupola
alatt élő háromszáz ember mindegyike hozzászokott, hogy a
munkaidőt akkor tekinthetik befejezettnek, ha minden
rendben megy. A precíz technika ellenére igen érzékeny a
burok, amely körülveszi a kutatóbázis lakóit, és nem
kockáztathattak meg hanyagság vagy lustaság miatt egy
katasztrófát az óceán mélyén.
Készültek
ugyan evakuációs tervek balesetek előfordulására, de a
többség kételkedett abban, hogy valóban sikerülne elérni
egészségesen a felszínt bárkinek, ha netán belyukad a
kupola, vagy felrobban egy magára hagyott gázpalack.
Remélték, hogy éles helyzetben sosem kell kipróbálniuk a
menekülőeszközöket.
Mike és
Christian három órája dolgoztak, amikor az addiginál is
nagyobb baj történt. A karima, amelyhez két évvel korábban
a szelepet csavarozták, az egyik hegesztésnél megrepedt és
a hajszálnyi résen át könnyű pára szivárgott. Szerencsére
a hegesztés alól nem tört fel gőzfelhő, nem forrázott le
senkit a hatszázhúsz fokos pára, és nem robbant fel semmi.
A csövön mindössze fél centi hosszúságban keletkezett
folytonossági hiány, és alig látszott. Avatatlan szem
talán észre sem veszi, de a mérnökök még a gyengén
világított fülkében is felfedezték a parányi felhőcskéket,
és ez megindította bennük a vészreakciókat. A kupola alá
nem jöhetett le felkészületlenül senki.
– A rohadt
életbe! – káromkodta el magát Weigand.
– Ezt a
helyszínen lévő eszközökkel aligha javítjuk meg – engedte
le a villáskulcsot Mike.
– Jobb
lesz, ha jelentjük a főmérnöknek. – Christian keserves
ábrázattal tette félre a szerszámot.
A telepet
energiával ellátó hőkutak közül kettő működött a kupola
alatt, három pedig távolabb, külön védőburában dolgozott.
Mindegyik kúthoz négy hőforrás tartozott, és egy cső
kiesése nem hozta lehetetlen helyzetbe az állomás
energiaellátását, de minden meghibásodást azonnal el
kellett hárítani.
– Szóval
szerintetek kérjek külső segítséget a javításhoz? – nézett
rájuk morcosan Freddie, a főmérnök.
– A hibás
szakaszt nem hegeszthetjük meg, a csere a megfelelő
hibaelhárítási módszer. Ehhez viszont nincs megfelelő
felszerelésünk – vázolta fel Chris a problémát.
– A
következő karmantyú a talajszint alatt van. Ha leásunk
odáig, akkor sem tudjuk elzárni a gőzt – folytatta Mike a
Chris által elkezdett elemzést. – Mentesíthetjük a nyomás
alól a repedést, ez rövid időre biztonságos megoldás, de a
cseréhez további ideiglenes csővégekre, karmantyúkra és
szelepekre van szükség, azokból pedig kevés van idelenn.
Ekkora javítást a szabályzat szerint csak külső
segítséggel végezhetünk el.
– Az a
helyzet – vette vissza a szót Weigand –, hogy a kupola
építésekor nem számított senki ilyen hibára.
– No,
persze! Mindig abba a hibába botlunk bele, amelyikre nem
számítunk – bólogatott a főmérnök letörten. – Túl egyszerű
lenne az élet, ha tervezhetnénk a meghibásodásokat, és
azok mindig kivárnák, míg felkészülünk az elhárításra.
– Hívjuk
ide a gyártót! – követelte röviden Christian. – Nekik
mindenük megvan a repedt cső cseréjéhez.
– Örülni
fognak – mormogott Freddie, a két beosztott mérnök a
vállát vonogatta.
–
Örülhetünk mi is, ha azzal a kedvedre teszünk, de attól
ugyanolyan pocsék marad a helyzet, továbbra is
működésképtelen marad a döglött hőkút.
– Ez igaz –
adta meg magát a főmérnök. – Menjetek, tehermentesítsétek
a repedt csőszakaszt, én pedig értesítem Mr. Patakit,
küldjön valakit a szükséges szerszámokkal.
– 5 –
Tibor
lefektette a kislányt, és ágyba küldte a tízéves Danikát.
Ez többnyire nem azt jelentette, hogy a kisfiú szófogadó
gyerekhez méltón azonnal elvonul a fürdőszobába
tisztálkodni, aztán negyedóra múlva ágyba bújik, hanem
azt, hogy kezdetét veszi a minden esti szokásos huzavona.
– Mingyááá!
– felelte az apjának, és átlépett egy másik folytatáshoz a
világ csodáit bemutató oldalon.
Tibor nem
vette elő a legszigorúbb hangját, a korai időpont még
adott egy kis teret a halogatásra. Átfutott ugyan az agyán
a gondolat, nevelhetné határozottabban a fiát, de
emlékezett rá, gyerekkorában vele is sokat kínlódott az
anyja, esténként ugyanennyit könyörögtek neki a szülei,
találja meg végre az ágyát. Megtehetné, hogy csak
féltízkor szól Danikának az alvásról, addig hagyhatná őt
nyugodtan olvasni vagy tanulmányozhatná a kedvenc
sorozatát a hálón, de az alighanem azzal végződne, hogy a
vitatkozás akkor is eltartana másfél órát, és a kölyök
tizenegy után kerülne ágyba, ezt még a nyári szünetben sem
engedhetik meg.
Tibor tehát
leült az ablak elé és elraktározta a tudatában a
feladatot, hogy negyedóra elteltével ismét figyelmeztesse
a fiát a takarodóra, aztán átkapcsolta a berendezést a
kedvenc hírcsatornájára. Kikereste a frissen készült
összefoglalót a kormány üléséről. Az archívumból elővett
tudósításban éppen a felesége főnökét látta, hevesen
vitatkozott a tájékoztatási miniszterrel.
A
kommentárból kiderült, hogy a Robak követelései és a
betegség terjedése között egyesek összefüggést vélnek
felfedezni.
– Többé nem
titok a gyanú – gondolta.
Érdekelte a
beszámoló, de megszólalt a telefonja. Leállította a
híradót, és átkapcsolt a hívásra, mert fontos üzleti
partner kereste.
– Üdvözlöm
Tibor! – köszöntötte őt barátságosan Freddie Donegan, az
Azori-szigetek mellé telepített Cousteau állomás
főmérnöke.
– Hello
Freddie! – válaszolt Tibor. – Miben segíthetek? – a nyájas
kérdéssel ringatta magát abba az illúzióba, nincs semmi
baj a kupola alatt, nem következett be katasztrófa. A
gyomra mégis összerándult egy pillanatra. Az erőmű két
évvel korábbi átadása óta kísértett olykor álmaiban a
rémkép, a munkájukban esetleg hibák rejlenek, emiatt
tragédia történik a víz alatt, és az ott élő háromszáz
ember meghal. Mivel a főmérnök viszonylag higgadtan hívta
fel, bízott benne, hogy mindannyian biztonságban vannak.
– Akadt egy
kis zűr az egyik kútnál, az embereink sajnos nem tudják
elhárítani.
– Sérülés
történt? – Tibor gyomrában fokozódott a görcs.
Freddie
elmosolyodott, és ez megnyugtatta.
–
Szerencsére arról nincs szó, de az egyik csövön
keletkezett egy hajszálrepedéssel a mérnökeink a velünk
lévő szerszámokkal és alkatrészekkel nem boldogulnak.
Küldene ide szerelőt a megfelelő anyagokkal?
–
Eljuttatná hozzám a hiba leírását és a helyszíni
felvételeket? – kérdezte némileg nyugodtabban Tibor. – Nem
szeretnék duplán utaztatni senkit, inkább megfelelően
felkészített csapatot indítok útnak.
–
Természetesen – egyezett bele a főmérnök. – Összeszedetem
a kollégáimmal a szükséges dokumentációt, és átküldöm
önnek.
– Köszönöm!
– felelte Tibor, és végleg elbúcsúzott a gyomrában
kialakuló görcstől. Ha rutinhibáról van szó, akkor
felesleges görcsölni, elég, ha elhárítják az üzemzavart.
|
Negyedik
fejezet – Zuhanás a pokol felé
– 1 –
Ágnes
megint az ablak mellett állva tárgyalt az idegen
főtárgyaló titkárával, Brallal. Kicsit bosszantotta a
Robak megvetése, mert a főnökkel szinte sosem sikerült
párbeszédbe kerülnie. A nagyhatalmú tisztviselő általában
a titkárát küldte a megbeszélésekre.
Akadt ennek
a lekezelő magatartásnak jó oldala is, és gyanította, hogy
ez szintén része az idegenek tárgyalási technikájának.
Bral, a titkár sokkal elviselhetőbb tárgyalófél, vele
lehet beszélni, nem úgy, mint a főtárgyalóval. Persze a
dolgot viszonylagosan értette. Egyenrangú partnerként
egyetlen földi delegációba sem venné be Bralt, csakhogy a
Robak részéről még mindig ő a barátságosabb partner.
Ritkán vág az ember szavába, csupán néha arrogáns, és
olykor meghallgatja a másik fél érveit is. Alighanem azt a
célt tűzték ezzel maguk elé a felettesei, hogy a földiek
engedménynek tekintsék, ha Bral egyáltalán fogadja a
delegációt vagy a küldöttség megbízottját.
– Legutóbb
azzal fejeztük be a beszélgetést, hogy békét és jó
egészséget ajánlott nekünk a kívánságaikért cserébe.
A titkár
feszes testtartásban állt Ágnessel szemben, átnézett a
feje felett, a hatalmas ablakon keresztül az Alföld
panorámáját tanulmányozta.
–
Ugyanakkor egy veszedelmes járvány hatalmasodott el az
egész bolygónkon – folytatta Ágnes.
– Rendkívül
sajnálatos – bámulta tovább a tájat Bral. – Miért mondja
ezt nekem?
– Mert
ezzel emlékeztetem rá, a járvány nem része a jó
egészségnek.
– Még
mindig nem értem, miért vonjuk be a tárgyalásba az önöknek
fejfájást okozó betegséget.
– Ha csak
fejfájást okozna! – Ágnes megőrizte hangjának előírásos
higgadt színezetét, pedig a dolgok állása miatt bőséggel
nyugtalankodhatna. – Halált okoz. Sok halált. A Földön
eddig ismeretlen kór eleinte csendes lefolyásúnak
látszott, aztán eldurvult, és azóta sok gyermek meghalt –
a lényeget megismételte tagoltan is. – Nagyon sok gyermek
halt meg, most pedig már felnőttek is áldozatul esnek a
járványnak.
–
Értesültem róla. Figyelemmel követjük az önök híradóit, és
azokban tekintélyes helyet szánnak a betegségnek.
– Akkor azt
is tudja, hogy most szerte a világon naponta százezer
áldozatot veszítünk a kórban.
– Rendkívül
sajnálatos.
–
Cserbenhagyta az ékesszólása? – kérdezte az asszony. –
Ismétli önmagát.
– Ez
valóban nagyon szomorú – magyarázkodott Bral. – Nagyon
nehéz sokféleképpen szólni a dologról úgy, hogy az
megfelelően hű legyen az igazsághoz.
– Tegyük
fel, hogy vállaljuk a követeléseik teljesítését. Adnak-e
gyógyszert a betegeink gyógyításához?
– Úgy
gondolja, hogy az önök népét sújtó minden betegségre van
gyógyszerünk?
– Egészen
másról beszéltem. Azt hiszem, joggal feltételezhetjük,
hogy erre a betegségre tudják a gyógymódot – mondta ki
lassan, óvatosan a gyanúsítással felérő állítást Ágnes.
– Az lesz a
legjobb, ha úgy teszek, mintha nem hallottam volna az
iménti mondat – Bral addig lazán tartott karjait most
felemelte, és karba fonta a mellkasa előtt. A testtartása
ettől kissé fenyegetőbbre változott.
– Nagyon
sok az áldozat – folytatta Ágnes.
Bral a
fejéhez emelte a kezét, megigazította a fülhallgatóját, a
tárgyalópartnere helyett láthatóan az onnan hallottakra
figyelt. Hümmentett néhányat, és szólt pár szót a saját
nyelvén. Az asszony nem értette miről beszélget
láthatatlan partnerével. Állt némán a hórihorgas idegennel
szemközt, várva, hogy újra a figyelmére méltassa őt.
– Sajnálom!
– szólalt meg végre a titkár. – Azt hiszem, mára
befejezzük a tárgyalásokat.
–
Befejezzük? – Ágnes még mindig uralkodott magán, és nem
emelte fel a hangját. – Hiszen még el sem kezdtük.
Bral újra
karba fonta a kezét, és most majdnem emberi pillantással
nézett partnerére.
– Sajnálom
Ágnes!
Rendkívüli
módon hangzott a mondat, az idegen eddig sosem szólította
a keresztnevén. Általában sehogyan sem szólította, inkább
általános alanyt használva a legteljesebb hivatalossággal
tárgyalt vele, de ha mégis használt valamilyen címet,
akkor főtárgyaló asszonynak nevezte.
Bral az
asztalához lépett, és az ott álló vázából kivett egy szál
virágzó faágat, azzal játszadozott. Ujjai között pörgette,
forgatta, az arcát legyezgette; a lanyha légmozgásból
jutott Ágnesnek is.
– Kinyílt –
emelte meg a virágzó ágacskát. – Ebben az évben hoznak
először virágot ezek a fák a Földön. Ez a melegházban
bontott szirmokat.
Lustán
szemlélgette a színes virágoktól pompázó kaporfa ágat,
mintha baráti beszélgetést folytatna. – Kicsit később a Botanikus Kertben
is kinyílnak. – A növény virágzásba forduló bimbóit
szagolgatta.
Ágnes
szomorúan nézte az egyébként valóban csábító illatú
vesszőt. Még ott csillogott rajta a vázából származó víz
néhány cseppje.
Jelképnek
tekintette ezt a növényt. Hét évvel korábban, mielőtt a
csillagokból érkezettek megalapították földi városukat,
lehozták a facsemetéiket a bolygóra, és tudományos
kísérlet céljából elültettek néhányat a földön. A kis
magoncok a leggondosabb ápolás ellenére is kipusztultak
szinte az egész bolygón – egyetlen helyet kivéve.
Csehországban, a Moldva partján elültetett fák
megfogantak, és szépen növekedtek. Akkor kedveskedésnek
tartották az ártalmatlan és különleges növényt.
– Változnak
a dolgok – tért a lényegre a titkár. – Még minden
bizonytalan, azonban megeshet, hogy nincs értelme a
további eszmecserének. Talán nem hiszi el nekem, de nem
vagyok az önök ellensége. Sokan vannak viszont köztünk,
akik azok.
– Értsem
úgy, hogy az önök népe rossz szándékkal viseltetik
irántunk? – rökönyödött meg Ágnes.
– Hadd ne
magyarázzam el, mi a jelentése a mondataimnak. Maga nagyon
ért a tárgyaláshoz, ne várjon tőlem további részleteket.
Csupán a hivatalos álláspontot képviselhetem, tekintsen
úgy rám, mint egy szürke kis hivatalnokra. Meglehet, késő
bármilyen egyezségre jutnunk, de megígérem önnek, ha véget
is érnek a tárgyalások, még lesz egy utolsó
beszélgetésünk. Most azonban arra kérem, hagyjon magamra!
Dolgom van. Később, ha sikerül, segítséggel szolgálhatok a
Föld lakóinak. Nincs rá okom, mégis megpróbálom.
Megkedveltem magukat.
Ágnes
megnémult a döbbenettől. A tárgyalás egyáltalán nem úgy
alakult, ahogyan az két fél között olyankor szokott,
amikor megegyezésre törekednek.
– Értem –
felelte.
– Nem
hiszem, hogy értené – folytatta még mindig majdnem emberi
stílusban a titkár. – Én sem értek mindent, ha később
megértem, ígérem, elmondom önnek, mire jutottam.
Ágnes
indulni készült, a titkár melléje lépett, és felé
nyújtotta a vázából származó virágot.
– Ezt vigye
haza! – nyújtotta felé az ágacskát. – Vigye haza, és
otthon tegye vízbe!
A nő
értetlenül nézett rá.
– Miért
kapok virágot? – rácsodálkozott a titkár kezében tartott
ágra.
– Ne
kérdezősködjék! – felelte zavartan Bral. – Később majd
belátja, hogy helyesen cselekedett. Vigye haza, és tegye
vízbe!
– 2 –
A megemelt
bárpulthoz készített, lehetetlenül magas székre csak
körülményesen sikerült felkapaszkodni. Mintha szándékosan
úgy tervezték volna, hogy a tornaórákról egykor elmaradozó
férfiakat és nőket elrettentse a bárpult előtti
ücsörgéstől. Aki ide feltornássza magát az egy kocsmai
verekedésben is talpon marad legalább pár percig.
Tolnai
Zoltán a pult szélénél, a mixer figyelmének vonalától
kicsit távolabb üldögélt, és várta a megbeszélésre késve
érkező Kockát.
– Bocsizma!
– szabadkozott nyafogós hangon a megkésett üzletember, és
egy könnyed mozdulattal feldobta magát a bárszékre. –
Feltartottak.
– Késtél –
állapította meg Tolnai a nyilvánvaló tényt. – Remélem nem
a hatóság tartóztatott fel?
– A
hatóság? A helybéliek a zsoldomban állnak. Sosem
keveredtem velük semmiféle konfliktusba. Mit iszol? –
Kocka két ujját felmutatva intett a mixernek, és rendelt
egy kör italt.
– Remélem,
jóban vagy velük! – morgott a jóképű férfi. – Nem
tárgyalnék veled, ha veszélyt jelentenél.
– Tőlem ne
tarts – felelte Kocka, és belekortyolt a gyorsan érkező
italba. Kék whiskyt ittak. Úgy forgatták ujjaik között a
poharat, mint valami védjegyet. A hozzáértők tudták, hogy
a poharukban a legális adalékokkal dúsított Kék whisky
arra utal, hogy van ott más is, ahol ez megtalálható.
Mind a
ketten gondosan ügyeltek rá, hogy ne találjanak náluk
semmilyen tiltott szert. Ők maguk sosem éltek azokkal a
drogokkal, amelyek forgalmazásából nagyszerűen
meggazdagodtak. A külsejükön látható jelek azt mutatták,
ha szükséges, beszerzik a kényesebb árukat is. Ha üzleti
okokból bármilyen drog a birtokukba került, nagyon rövid
ideig maradt náluk, rögtön továbbadták valamelyik
kliensnek. Tolnai szállított Kockának meg a hozzá hasonló
középvonalbeli terjesztőknek, Kocka pedig valamelyik
alárendelt neppernek.
– Akadozik
az ellátás, pajtás – panaszkodott bizalmasra halkított
hangon Kocka, és ezzel megfordította a szereposztást. Az
eddig fölényeskedő Zoltán, ha átlagos nepper lenne, akkor
most bizonyára szabadkozó válaszba kezdene, de nem
véletlenül állt ő a hálózat ranglétráján a magasabb fokon.
– Ne
rinyálj! – legyintett. – Most mindenki a járvánnyal
birkózik. A laboratóriumok a gyógyszer kutatásában látják
a bizniszt, és kicsit kevesebbet foglalkoznak a számunkra
hasznot hozó szerek előállításával. Ettől függetlenül
megtalálom a módját, hogy legyen, aki nekünk termel.
– Francba a
gyógyszerrel – dühösködött Kocka. – Ha nincs anyag,
szétszednek a rászoktatott majmok a Rákóczi téren.
– Lassan a
testtel! – fékezte a dühöngést Tolnai. – Ha nincs
gyógyszer, egy idő után azok is elfogynak, akiket ügyesen
rászoktattál az anyagainkra. Ha minden kölök feldobja a
pacskert, ki a francnak árusítjuk a tablettáinkat meg
porainkat?
– Szerinted
ez igaz?
– Tudom én?
– Tolnay fürkészve nézett az alárendelt drogterjesztőre. –
Te nem szoktál rá valamelyik szarra! Ugye?
– Ne nézz
hülyének! – csattant fel Kocka. Látta, hogy többen felé
fordulnak, ismét halkított a hangján. – Mi abban a
biznisz, ha a saját magamnak veszem tőled a cukorkát?
Tolnai
Zoltán intett a mixernek, az készségesen felé hajolt, és
várta a kívánságát.
– Hozz ide
pajtás a táskámból egy csomagocskát! – kérte nyájasan a
fülét hegyező csapost.
A mixer
hátra szaladt a raktárba, és miután visszatért, gyorsan
elfoglalta magát a kávéfőzővel. Leengedett egy adagot a
gőzölgő feketéből, körülményeskedve tálcára tette, majd
feltornyozott mellette néhány adalékot. Rakott oda
háromféle cukros zacskót, egy nagy bögrében tejszínt, és
hanyagul rádobta a cég reklám újságját. A többi vendég
előtt láthatatlan maradt, hogy a színes nyomat alatt egy
kis, barna csomag lapul meg.
–
Parancsoljon a kedves vendég – alázatoskodott, és Zoltán
elé tette a tálcát. A barna zacskóban lévő port senki sem
látta rajtuk kívül.
Tolnai
ügyetlennek mutatott mozdulattal pillanatok alatt szétdúlt
mindent a tálcán, és látszólagos esetlenségének álcája
mögött feltűnés nélkül zsebre vágta a kiporciózott drogot.
– Adj egy
Bélást! – mondta hanyagul a kávéscsésze mögül, és lassan
felhajtotta a kávét.
Kocka a
feltűnés nélkül előkotort a zsebéből kétezer tallért, és a
pult fedezékében áttolta a dealer elé az egymásba
gyűrődött bankjegyeket. Ebben a szakmában illetlenség
bizalmatlankodni, pénzt számolgatni. Életében egyszer
tehette meg bárki, hogy ne annyit adjon az anyagért,
amennyi az ára. Aki egyszer tévedett az elszámoláskor,
nagyon hamar lepottyant egy Duna-hídról, vagy belezuhant
egy liftaknába a Cabarka telep legmélyebb panelházában.
Ettől
függetlenül vigyáztak a látszatra, mintha komolyan
fenyegetné őket a lebukás veszélye, pedig ez nem
történhetett meg.
A hatóságok
lanyha érdeklődést mutattak a különböző drogok forgalmának
akadályozására, a szerek egy részét hatósági engedéllyel
árusították a mindenfelé található zöldséges boltok. Ők
azokkal a porokkal és tablettákkal kereskedtek, amelyeket
vonakodott legalizálni a tömegnyomással meg a nemzetközi
maffiákkal szemben tehetetlen helyi kormány.
A rendőrök
csupán mérsékelt buzgalommal kergették őket, inkább az
ellenlábas bandák keserítették az életüket. A szigorúan
felosztott piacból mindegyik meghatározta a saját részét,
és a hatalmas torta féltékenyen őrzött szeleteiből senki
sem engedett át a másiknak egy morzsányit sem. Ettől még
mindig akadtak próbálkozások, és főleg emiatt játszadoztak
a konspirációval.
– Egy
darabig távol leszek a várostól – árulta el Tolnai a
kisterjesztőnek.
– Hol
talállak meg, ha szükségem van rád? – kérdezte Kocka.
– Prágába
utazom, ott veszek részt egy megbeszélésen néhány
barátommal.
– Oda nem
megyek utánad – felelte a társa. – Siess haza, mert nincs
kedvem másik beszerzési lehetőség után kajtatni.
– Nem is
ajánlom! Ne türelmetlenkedj, és ne kapkodj más forrás
után! – nézett rá baljóslatúan Tolnai, aztán zsebre vágta
az imént átadott száz adag porért járó bankjegyeket.
– 3 –
„Machine” holdbázis
Temérdek
pénzt felemésztett a Holdbázis építése. Évekbe tellett,
amíg az építkezéshez szükséges űrjárművek és technikai
eszközök elkészültek, aztán további éveket töltött ki,
amíg a szükséges anyagokat odaszállították a munkálatok
helyszínére. Hiába dolgoztak volna a terven, ha az
energiaínség miatt nem születnek meg az utazásra
használható korszerű hajtóművek. Két évszázadon keresztül
szinte partizánakcióban dolgoztak magányos mérnökök vagy
csekély létszámú, megszállott feltalálókból szervezett
csoportok, és végül a kőolaj lobbi minden áskálódása
ellenére megszületett a megoldás. A Floating Power Energy
elven működő Juarez hajtóművek meghozták az áttörést, az
űrkutatás előtt új korszak nyílott.
A Holdra
addig is utaztak emberek, a tíz-húsz évenkénti expedíciók
azonban többnyire a hencegés kategóriájába tartoztak. A
kémiai hajtóanyagokkal működtetett rakétákon megtett
kirándulások tudományos jelentősége elenyészőnek
számított. Inkább valamelyik hirtelenében nagyra nőtt
állam dicsekvésének minősültek: lám, űrhajós nemzet
lettünk.
Üzleti
alapon is eljutottak néhányan a Holdra. Az olajkincs
vámszedői felrepültek oda a fekete arany egyre fogyatkozó
cseppjeiért kapott pénzen. Ezek az alkalmak még kevesebb
értéket termeltek, mint a nemzeti alapon szervezett
holdutazások.
Az egyik
őrülten pazarló, dúsgazdag olajsejk a hatalmas
hűtőgépekkel működtetett szaharai síparadicsom és a
sivatagba telepített szörfbirodalma mellé nem tudott mit
építeni, hát a saját nevét akarta felírni a Holdra. Arra
vágyott, hogy a Föld bármely pontjáról látható legyen az
írás, szerencsére ehhez a tervhez nem talált eléggé
pénzsóvár mérnököket, és a terv megvalósítatlan maradt.
Az első
valódi kutatóbázist Pataki Gábor és a felesége, Anna, a
két Őrző építette a Holdon egy olyan terv alapján,
amelynek a többi résztvevője alig sejtette, hogy egy
értelmes – ám titkolt – cél érdekében két egyszerűnek
látszó ember terve nyomán vágnak bele a munkába. Csak ők
ketten ismerték a titkot, mit keresnek a Föld kísérőjének
felszíne alatt. Ismerték ugyan a kutatás célját, de a
legnagyobb sajnálatukra a tudatlanság minden egyéb
körülményében osztoztak a munkatársaikkal. Ha akarnának,
sem adhatnának tájékoztatást a mérnöki gárda tagjainak a
lényegbe vágó információk híján, és ők is csupán
kérdéseket mutathatnának fel. Mielőtt a Gép elromlott,
titoktartást fogadtatott velük. A lényegről tehát
ugyanannyit tudtak, mint az irányításuk alatt dolgozó
társaik.
Ha akartak,
bejuthattak a keresett objektumba, mégsem jelölhették meg
pontosan a kutatófúrások helyét a Hold térképén. A Gép
kedvükre teleportálta kettőjüket a Burába, de rajtuk kívül
senkit sem szállított oda, márpedig fontos lenne
megtalálni az egykor hatalmas képességekkel bíró szerkezet
pontos helyét. A nagy erejű masina százötven évvel
korábban elromlott, és a javítása egyre szükségesebbnek
látszott. Ha elektronikában meg más tudományágban magasan
képzett szakemberek hadseregével megjavítanák, újra
szolgálatba állhatna, mert úgy látszott, a Földön rossz
irányba fejlődnek a dolgok. Szükség lenne a Gép
elemzéseire, tanácsaira, és trükkjeire ahhoz, hogy az
emberiség ne sodorja katasztrófába saját magát.
Nehezen
indult a kutatás. Azt sejtették, hogy a Bura a Gép
közvetlen közelében áll. Ennél többet nem tudtak róla, a
Bura sosem fedte fel magát. Valahányszor ott jártak,
homályos, zárt térben mozogtak, és ott kerültek
kapcsolatba az egykor grandiózus, a számukra azonban alig
használható szerkezettel.
Amikor még
nagyjából sem tudták, hogy hol van, egyszerű ötlettel
láttak neki a kutatásnak. Rádiójeleket küldtek a Burából.
Nem
mindenféle értelmetlen zagyvaságot, mint a Nap mágneses
tevékenységének surrogása, vagy a kozmikus
háttérsugárzástól nehezen elkülöníthető csipogás, hanem
könnyen értelmezhető jelsorozatot küldtek ki az antennára.
Anna
kezelte az adókészüléket a Burában, Gábor mérte be a
jeleket a Föld különböző pontjain. Mivel a Gép bárhová
teleportálta őt, így pillanatok alatt elért három távoli
mérési pontot. Budapestről, Mexikóból és Szibériából
fordította az antennát a rádióadás irányába, és nagyon
hamar kiderült, hogy az adó a Holdon működik.
Szerencsésnek
mondhatták
magukat. Akkoriban sokan kutatták az űrt rádióadások után,
és csodának számított, hogy az illetéktelenek figyelmét
elkerülte az általuk küldött pityegés. Nagy szenzáció lett
volna abból, ha váratlanul prímszámok sorozatát fogják az
űrből, méghozzá nem a végtelenből, hanem a szomszédból, a
Holdról. Ez hamar véget vetett volna a titkolózásnak.
Mivel óvatosan ügyködtek, senki sem figyelt fel a rövid
jelsorozatokra.
Tudták, a
Bura nem tűrné, hogy nyilvánosságra kerüljön a léte, ezért
gondot viseltek a titoktartásra akkor is, amikor
mérnököket verbuváltak a Gép pontos helyének felderítésére
és a hiba kijavítására. Rejtegették a terv részleteit,
életre szóló titoktartást fogadtattak a reménybeli
alkalmazottakkal. Kutatócsoportot szerveztek, amelyik az
elképzelések szerint egy kis hatótávolságú űreszközzel
leszáll a Holdon, állandó bázist létesít ott, ahol a
műszaki ismeretekkel bőven megáldott emberek csapata
felderítheti és elháríthatja a hibákat.
A Holdról
sugárzott jelek számítottak csalinak. Értelmes emberek
óvatosan szerződnek magánszemélyekkel a titokzatos, Holdon
telepített eszköz felkutatására, ezért a kiszemelt
tudósoknak megmutatták a korábban rögzített rádióadást.
Aki kételkedett a felvétel valódiságában, saját maga is
bemérhette az érkező jelek eredetének helyét, persze a
teleportálás kényelme nélkül. Ez még így is könnyen ment,
nem kellett hozzá szélhámoskodni, csalni; a rádió minden
bemutató alkalmával működött. Anna teleportáltatta magát a
Burába, és pár másodpercre bekapcsolta az adóberendezést.
Gábor közben élvezettel figyelte az elképedt jelentkező
reakcióit. A demonstráció után bármilyen szerződést
aláírtak a kiszemelt szakemberek és a későbbi időkre szóló
titoktartási fogadalmat is vállalták.
A műszeres
mérés után nagyjából sejtették a keresett objektum helyét,
viszont lefúrni a holdkőzetbe, és megfelelő helyen
alagutat vájni a talajba nem sikerült. Csak körülbelül
ismerték az objektum koordinátáit.
– Ez
borzasztó – csóválta a fejét Anna. – Jövünk-megyünk a
Burában, használjuk a megmaradt lehetőségeit, és még
mindig csak találgatjuk, hol juttattathatunk be a magunk
erejéből ide másokat is. Ördögi kör. Kettőnk energiája és
technikai ismerete kevés a javításhoz, igénybe vennénk
mások szolgálatait, de nagyobb műszaki csoportok
szervezését alaposan megnehezíti a kötelező titoktartás.
– Fukarul
bánik a segítséggel gépagyú munkatársunk – kesergett
Gábor. – Titoktartást vár el tőlünk, és közben előttünk is
titkolózik. Kutya kemény munkának nézünk elébe.
Most mind a
ketten a homályba burkolózó térben, a Burában álltak.
Felhúzták a manipulátor-kesztyűt, amelynek segítségével
másfél évszázada kapják a csepegtetett információkat a
hatalmas agytól, ami valahol a Hold felszíne alatt
dolgozik.
– Nézd! –
Gábor a kesztyűjével a kivetített grafikon egymást
keresztező vonalainak halvány, piros foltjára mutatott. –
Ezt tegnap még nem láttuk.
– Valóban –
gondolkodott el Anna az ábrát tanulmányozva.
Két
évszázaddal korábban, amikor még előttük is titoknak
minősült a Gép léte, az elődeik, a régebbi Őrzők
kalkulálhattak a várható komplikáltabb eseményekkel. A
háromdimenziós térbe rajzolt ábrák sokat elmondtak a
jövőről, de most már csak homályos sejtésekre futotta a
látott grafikonból.
– Ez
rosszat jelent – találgatott Anna.
A piros
folt, lassan növekedett, a színe egyre élénkebb lett, és
bizonytalanul lüktetett, mint egy beteg szív az
orvostanhallgatók elé tett maketten.
– Nagyon
nagy baj készül – erősítette meg Gábor az asszony
véleményét.
– Sajnos a
részletekről most sem látszik semmi. Jó lenne tudni, mikor
köszönt ránk a baj.
– Rövidesen
– találgatott Gábor, aztán a pontosabb választ keresve
közelebb hajolt a vonalakra tapadó piros gumóhoz. Közelről
ugyanolyan szegényes látványt nyújtott a kivetítés, mint
az imént, távolabbról. Megpróbált nagyítani rajta. A kezén
lévő manipulátor kesztyű évezredeken keresztül
engedelmesen szolgálta az elődeiket, de mióta ők az Őrzők,
alig segít a jövő vonalakba rendezett rajzának
tanulmányozásában. A Gép most is ugyanolyan szűkszavú és
pontatlan maradt, mint szolgálatuk idején bármikor. A
grafikonok rövid időre adtak előrejelzést, és a léptékét
csak találgathatták. Mindig utólag derült ki, hogy mikor
érik el a jelzett pontot, ahol az emberiségre veszély
leselkedik, és azt sem mérhették fel, mekkora a baj.
Fizikai
segítséget ennél is korlátozottabban kaptak.
Két
évszázaddal korábban a Gép, ha szükségessé vált
visszapergette az időt akár ötven évvel is, és közösen
dolgozva elhárítottak egy óriási katasztrófát. A
meghibásodás pillanatában ettől a lehetőségtől búcsút
vettek. Közvetlenül azután, hogy átvették a munkát,
bekövetkezett az üzemzavar, és az elődeiket szolgáló
majdnem minden eszköz eltűnt előlük.
A Gép akkor
azzal búcsúzott, hogy többé ne várjanak tőle segítséget,
az emberek csakis magukra számíthatnak a saját sorsuk
elrendezésében. Még el sem kezdték a munkát, és az
mindjárt véget is ért, de akik évezredekkel korábban a
masinát gyártották jó munkát végeztek. Az önjáró
javítóegységek elhárítottak néhány hibát, a Gép egyes
részei magukhoz tértek, és megmaradt számukra két
lehetőség. Az egyik a teleportálás; gond nélkül
eljuthattak bárhová, ahol biztonságos környezet,
belélegezhető levegő és elviselhető hőmérséklet várt
rájuk. A másik működő funkció egy rendkívül irigylésre
méltónak tűnő szolgáltatás volt. Egy jóval misztikusabb
ajándékot kaptak tőle ők ketten ötvenévenként,
helyreállította a biológiai állapotukat, a sejtjeik
visszakapták azokat a tulajdonságaikat, amelyek tizenöt
éves korukban jellemezte őket. Ötvenévenként tehát
öregemberből visszaváltoztak fiatal kamasszá.
Szinte
végtelen életük lehetne akár élvezetes is, és
felgyülemlett tapasztalataikkal szolgálhatnák az egész
emberiséget, azonban kihullott a kezükből a hasznosításhoz
szükséges technika, így a kapott évek eredménye
megkérdőjelezhető.
Ezen
fáradoztak most. Vissza akarták nyerni a Gép erejét
legalább olyan mértékben, hogy a felrajzolt grafikonok
értékelésével előre lássák az emberiség jövőjének egy-egy
kritikus pillanatát. Ismerni akarták a rájuk leselkedő
veszélyek jelentőségét és a lehetséges következményeket.
A Gép amúgy
sem volt soha korlátlan képességekkel bíró jótevőgép, és a
történelem nem jegyzi azokat a tragédiákat, amelyeket
elhárított, mert az időutazás után azok törlődnek a
történelemből. Ennek ellenére biztosan tudták, hogy az út,
amelyet az emberiség megtett, nem a lehetséges
legrosszabb, sajnos nincs tökéletes megoldás.
A
baljóslatú piros foltot nézték a grafikon gubancában.
– Tartok
tőle – morfondírozott Anna –, hogy ezt a veszélyt akkor
ismerjük meg, amikor már késő.
–
Reménykedjünk, hogy mégsem így lesz – felelte Gábor.
– 4 –
Hatvanméteres
zuhanás
a Földön egyenlő a biztos halállal, de a Földinél kisebb
gravitációs térben, a Holdon is kiszámíthatatlanul
alakulhatnak a következmények.
A bázisról
kiránduló két fiatal annyira váratlanul zuhant a
szakadékba, mintha megnyílna alattuk a talaj. Az első
métereken még fenntartották a könnyű jármű egyensúlyát,
aztán rémálomba illő módon folytatódott a száguldás a
mélységbe. Később még meredekebbé lett a kráter fala, a
szinte függőleges meredélyen irányíthatatlanná vált a
ármű, bukfencezett, pörgött és bukdácsolt a mélységbe.
Eleinte még
mind a ketten eszméletükön maradtak, a fiú hallotta Yvonne
kétségbeesett sikoltozását, a nevét kiáltozta – Peter!
Peter!
Belekapaszkodott
az
ülés peremébe, és a lány után nyúlt, megpróbálta
meggátolni, hogy a biztonsági övet elszakítva kizuhanjon a
védelmet nyújtó járműből, de ő is elveszítette az
eszméletét.
Most úgy
érezte, az övek alól félig kicsúszva, törött gerinccel
fekszik az üléstámlán. Ébredező érzékszerveivel
próbálgatta, tud-e annyit mozogni, hogy rádión segítséget
hívjon.
Közben
átkozta magát. Az intim hangulat miatt kikapcsolta a nagy
hatósugarú adóvevőt, amelyik a bázissal összeköti őket,
holott a szabályzat előírta, a barakkok körzetének
elhagyásakor üzemben kell tartaniuk. Ők viszont most
egymással akartak beszélgetni, ezért csupán a kis
hatótávolságú személyi kapcsolatot tartották fenn.
Könnyebben
hívhatna segítséget, ha szabadon lennének a karjai,
csakhogy mind a két keze beszorult a szkafander és az
üléstámla közé. Bénának érezte magát, megpróbálta forgatni
a fejét.
– Yvonne! –
szólította a lányt, felelet helyett csupán a csendet
hallotta.
Keserves
kínok árán a sisakkal együtt elfordította a fejét, és
elszörnyedt a látványtól.
A lány nála
sokkal rosszabb állapotba került. A plexiburán keresztül
nem tudta megállapítani, meghalt-e, vagy csupán az
eszméletét vesztette el, de azt látta, hogy az
akkumulátorokat rögzítő keret egy darabja a combjánál
áthatolt a védőruhán. A váratlan szakadások esetére
beépített habpatron automatikusan kitöltötte a hasadást,
felületes vizsgálattal azonban nem ítélhette meg, mennyire
hatékony a hab által létesített tömítés. Ha még él, akkor
az a legfontosabb, hogy minél előbb eljussanak a bázisra,
ahol elsősegély- felszerelést és orvosi segítséget
találnak. A lány levegőjének egy része bizonyára távozott
az űrruhából, ezért Petert legfőképpen az érdekelte, hogy
az éltető oxigénből maradt-e elegendő a palackban.
– Yvonne! –
nyögte újra reménykedve. A lány rezzenéstelen arcizmai,
felakadt szempillája mérhetetlenül nagy bajt sejtettek. A
sisak porossá lett üvegén keresztül azt sem látta,
lélegzik-e.
– Istenem!
– suttogta magának. Minden erejét összeszedte, és
megpróbálta kiszabadítani a kezét.
Nem ment.
Nem az űrruhába bújtatott test súlya miatt, hanem azért,
mert a karja látszólag véglegesen beékelődött a két
elgörbült üléstámla közé.
Forgolódott,
vonaglott,
és addig-addig erőlködött, amíg gyötrelmes kínok árán
sikerült kimozdulnia a deformálódott fémváz halálos
öleléséből.
Kétségbe
ejtette, hogy kiszabadított karja megsérült, talán
eltörött, és a rátörő hatalmas fájdalomtól azután sem érte
el a rádió kapcsolóját, hogy szabaddá lett a keze.
Alighanem por került a ruha harmonikaszerű forgói közé is,
mert hihetetlenül nagy erőlködésébe került, míg előrehúzta
a karját. Végül éppen maradt kezét használva, kiemelte
felső testét a ránehezedő ülés alól, és próbát tett,
sikerül-e a jobb karját szabaddá tenni.
Nagykeservesen
megmozdította
a sérült végtagot, de annyira éles fájdalom nyilallott
bele, hogy felsikoltott, azután újra elájult.
Nem
érzékelte az idő múlását, felfoghatatlanná váltak a
másodpercek a monoton fájdalom függönyén keresztül. Megint
magához tért, és találgatta, mennyi ideig feküdt ájultan
az első kísérlet után. Megértette, hogy a levegőkészlete
elfogyhat, és mivel a lány sérült szkafandere miatt az ő
oxigénpalackjában kevesebb a tartalék, Yvonne-ra még
nagyobb veszély leselkedik. Ha megint elájul, rövidesen
eldől mindkettőjük sorsa, meghalnak a szakadék mélyén.
Küzdött az öntudatáért, nem engedhetett meg magának egy
ismételt ájulást.
Másodjára
óvatosabban készült neki az elgörbült alkatrészekkel
vívott harchoz. Mivel már meggyőződött arról, hogy hiába
számít a jobb karjára, ismét az előző módszerhez
folyamodott, bal kezével kereste a rádió kapcsolóját.
Már-már megérintette a gombot, de megbillent alatta a
holdjáró, és ő újra rázuhant sérült karjára, megint az
ájulás környékezte. Akaratának szigorú összpontosításával
megőrizte az öntudatát. Ködös homályon keresztül érzékelte
a belényilalló fájdalmat, és egy pillanattal később
meghallotta a saját ordítását, amelyet fakón vert vissza
az űrruha plexi burája. Teljesen magához tért. Belátva,
hogy késlekedés nélkül segítséget kell hívnia, leküzdötte
a rettenetesen hasogató fájdalmat, utánakapott a
kapcsolónak, és végre megnyomta.
– Központ!
– nyögte elhaló hangon, a fájdalmas ordítástól kifulladva.
|
Ötödik fejezet – A pokol hívó szava
– 1 –
2056. június 18.
A Földön
Ágnes
távbeszélőn számolt be a külügyi biztosnak az újabb
kudarcról. A főnöke meglehetősen egykedvűen fogadta a
hírt. A kormány minden tisztviselője sejtette, hogy a kór
a Robak bosszúja, mert nem látszottak fogadókésznek a
követeléseikkel szemben. Egyes tanácsadók fontolóra
vették, mégsem ártana, ha kielégítenék az igényeiket, de
komolyan nem remélték, hogy ennek hosszantartó béke lehet
az eredménye. Leplezetlenül nyilvánult meg a zsaroló
szándék a kéréseikben, és a bűnügyekben járatos
szakemberektől kapott instrukciók alapján biztosra
vehették, hogy egyetlen zsaroló sem elégszik meg az
egyszeri sarccal. A kíméletlen igényeket támasztó Robak,
ha megkapná, amit fenyegetéssel kicsikart, később
továbbiakkal állna elő, és ez elvette a kormány kedvét
attól, hogy ígéretet tegyenek az ország, később az egész
Föld lakóit éhínségbe taszító élelmiszermennyiség
átadására, továbbá újabb földterületek átengedésére.
Egyébként sem ígérgethetnének más kormányok helyett.
–
Kifogytunk a békés eszközökből – mondta rezignáltan a
miniszter.
– Maradt
egyáltalán bármink? – nézett rá kérdőn Ágnes.
A miniszter
megrázta a fejét.
– Nem
szívesen keserítem el. A hadügyi biztos csörgeti ugyan a
kardját, fenyegetőzik, de ismeri a tényeket. Az egész föld
hadereje sem árthatna a Robak expedíciójának, nem beszélve
arról, hogy nem fegyverrel támadtak ránk. A betegség az
ellenfelünk, és atombombákkal, harckocsikkal aligha
fékezzük meg a kórokozókat.
Ágnes ezt
mind tudta, hivatalnokként azonban nem tehetett mást,
bizakodást színlelt. Úgy tett, mintha még mindig
reménykedne a folytatás lehetőségében.
– Még egy
megbeszélést ígért Bral. Úgy látszik, még nem döntötték el
a sorsunkat.
– Ezt majd
meglátjuk – morfondírozott a miniszter. – Közben a
betegség tovább pusztít.
Belátták,
hiábavaló szócséplés, ha tovább elemezgetik az inváziós
seregről megismert szándékot, ezért bontották a vonalat.
Ágnes
megigazította a ruháját, a sminkjét, és kiment a lakása
előtti közlekedőalagútba. Fülkét keresett, amivel eljuthat
a nővéréhez, Zsuzsához. A tömegközlekedés mellett döntött,
mert a felszínen megint esett az eső. Pocsék hangulata és
a koratavaszt idéző hideg permet arra késztette, hogy
lemondjon az autózásról. Hiába küldte azonban a
rádiójeleket a bérlete, a sárgára mázolt kabinok megállás
nélkül vágtattak előtte az alagutak kanyargós vágányain.
Némi ácsorgás után világossá lett, hiba lenne egy helyben
várni, míg elé kanyarodik valamelyik jelzőfényeit
villogtató fülke, és felkínálja a lehetőséget, hogy
átszállással vagy anélkül elviszi a kívánt célhoz. A
szokásos délutáni, koraesti csúcsforgalom zajlott a
városban, a felszínt csapkodó hideg eső zsúfolttá tette a
járműáradatot. Akit a dolga az utcára kényszerített, a
földalatti tömegközlekedést választotta. Úgy látszott, az
emberek mindegyike a fedett folyosókat rója, ahelyett,
hogy üdítő esővel áztatná magát a felszínen közlekedve.
Az egész
világon tombolt a járvány, Budapest ezt még alig vette
tudomásul. A város a régi, nyugodt arcát mutatta, a
katasztrófát kevesen vették komolyan. Főleg azok törődtek
a várható sorssal, akiket a munkája erre
figyelmeztetett,és ez
Pesten csak egy szűk réteg volt.
A
közlekedőfülkék nagy része a Kövesdomb felé tartott, és a
Túlélőverseny
újabb fordulójának nézőit vitte a ki tudja hányadik
elődöntő helyszínére. Ma este a Kövesdombon a közönség
szavazatai alapján ismét meghal a versenyben gyengébbnek
látszó versenyző. A legdühödtebb szurkolók a helyszínről
követték a cirkuszt; kedvencük vagy az általuk
ellenszenvesnek ítélt résztvevő szereplését. Panasz nélkül
elfogadták a borsos jegyárakat, pedig a műsor látogatóinak
zöme a nehezebben élők közül került ki.
Ágnes
hosszan gyalogolt, és közben egymás után suhantak el
mellette a foglalt fülkék. Akik a munkahelyükről nem a
Kövesdomb felé igyekeztek, azok hazafelé tartottak, hogy
egy sörrel a kezükben a szobasarokba vetített képen
követhessék a realityben zajló gyilkos csatát. Úgy érezte,
kiabálni kellene velük: Az igazi túlélőverseny körülöttetek zajlik! Ne
higgyétek, hogy egyetlen ember halála a tét! Tudta,
senki sem figyelne rá. A nagy vetélkedők bűvkörében rabul
ejtett agyak más szavakra vártak, a reality mesterséges
világa elvarázsolta őket.
Egészen a
főalagútig elbaktatott, és ott lelt végül egy
négyszemélyes kabint, amelyik megállt a bérletéből
sugárzott irányjelre. Három ülőhelyen már ültek a kis
kocsiban. Egy rendkívül kövér és izzadságtól nehéz szagú
öregasszony mellett maradt csupán egy félfenéknyi szabad
padka. Sietett, ezért viszolygását palástolva
begyömöszölte magát a szabadon maradt keskeny
műanyaglapra, a fülkeoldalhoz tapadt, és szűkre zárt
orrlyukkal szűrte a savanykás illatokat. Igyekezete
azonban kevés eredményt hozott.
Szinte az
egész várost átszelte. A mellékalagutakban hömpölygő tömeg
az utcákat rótta, kereste a délutáni, esti szórakozást,
mások az üzleteket járták, és divatos cuccok után
kutattak. A Huszonhármas főalagútban egymást érték az
éttermek, amelyek a vacsora mellé az est főműsorát, a Túlélő Verseny
elődöntőjét adták ajándékba a vendégeknek. A helyenként
lassú döcögéssel haladó fülkéből beláthatott az
asztalokhoz, ahol a közönség alig figyelt az étkezésre,
inkább a falak elé vetített hologramokat bámulta.
A nagy
versenyt mindenhová közvetítette a reality. A fülke utasai
is kíváncsiak voltak a küzdelemre, így ezt bámulták az
ablakok helyére kivetített képen. A testes asszonyság
nehézkesen félrefordulva, a saját szatyrától
mozgásképtelenül szinte belekönyökölt Ágnes ölébe, hogy
figyelemmel követhesse az oldalfalon dúló viadalt.
Lassan
elmaradt mellőlük a belváros. Kisebb lett a zsúfolt
folyosókat járó tömeg, de Ágnes balszerencséjére a fülke
utasainak is valahol arrafelé lehetett a célja, ahová ő
igyekezett. Áthajtottak két hosszú, sötét alagútszakaszon,
majd az egyik gyorsforgalmi folyosón vágtattak végig, mire
lekanyarodtak a Sinka lakópark felé.
A híres
építész által tervezett elegáns negyed utcáinak bejárata
előtt az öregasszony kiszállt, és Ágnes végre
fellélegezhetett. Hárman maradtak a kocsiban, most már
kényelmesen elhelyezkedett a szabaddá lett padon. Így
tette meg a hátralévő pár perces utat a Bocskai utcáig.
Megállította a sarkon a kocsit, mielőtt bekanyarodott
volna a mellékutcába. Szabadulva a nyomasztó utazás
emlékétől inkább begyalogolt a negyvenes számú lakásig.
Ebben a
városrészben lazán egymás mellé épültek az otthonok, és
nem szűkös, zsúfolt liftekben közlekedtek az emberek.
Közös menekülőlépcsők helyett saját felszínre vezető
feljárat tartozott minden otthonhoz, és ha a föld alatt
közlekedtek, tágas folyosókról juthattak be a drága, két
vagy háromszintes hajlékokba. Mindegyikhez jutott a
felszínen egy kis terasz, és a megvilágítást, szellőzést
saját, kamerával felszerelt, felszínre nyíló levegőztető
kürtő biztosította. A hologrammal működtetett ablakok nem
a lépcsőház központi stúdiójából kapott képet mutatták,
hanem a saját ingatlanuk feletti parkot vetítették a
képgenerátorokra. Ha kihajoltak rajtuk, olyan érzésük
lehetett, mintha a felszínre épített ház ablakán néznének
ki.
Tiborék is
itt laktak, mint ahogy ő is megengedhette magának, hogy ne
a zsúfolt kerületek valamelyikében éljen.
Nem
csengetett. Beütötte a kódot, aztán egy rövid pillanatra
belenézett a recehártyát ellenőrző kamerába, és szabaddá
vált előtte az út. Mégsem nyitott rá a családra
váratlanul, a nappali ajtaján kopogtatva jelezte
érkezését.
Tibor a
Híradót nézte. A felvétel helyett az egyenes adást követte
figyelemmel.
– Észak
Amerika egyes államaiból lázadásokról kaptunk híreket.
Több fővárosban tüntetések zajlanak, a tömegek a hatóság
erőteljesebb fellépését követelik a járványt terjesztő
vírusgazdákkal szemben – közölte száraz hangon a
bemondónő. Ágnes éppen akkor nyitott be a szobába. – Egyes
helyi hírportálok azt sugalmazzák, hogy a maffia keze van
a betegség gyors térhódítása mögött. A kór nagyon gyorsan
terjed, és a kutatóintézetek vezetői csak remélik, hogy
időben megtalálják a gyógymódot az új betegségre. Tegnap
Amerikában egy felnőtt is meghalt a járványtól. Suzanne
Bitter míg élt, gyermekeket ápolt az egyik zsúfolt
kórházban.
Ágnes a
hivatalos jelentésekből ismerte mindezeket a tényeket.
– Mi lesz
ebből? – kérdezte a sógornőjétől Tibor, miután
köszöntötték egymást.
–
Katasztrófa – legyintett Ágnes beletörődve. – Zsuzsa nincs
itthon? – érdeklődött a nővére után.
– Bent
maradt a kórházban segíteni. Tele vannak betegekkel.
Tibor
hangja fásultan hangzott, okkal. A felesége orvosként
máskor is került szembe fertőző kórral, de ezúttal először
fogalmuk sem volt arról, miképp védekezzenek a betegség
ellen.
– Jobb
pillanatot is választhatnék utazásra, sajnos most vagyok
kénytelen a tenger alatti bázist meglátogatni – mondta a
sógornőjének. – Igazán nagy segítséget kapunk tőled, ha
most magaddal viszed a két gyereket. Hogy szakítasz rájuk
ilyenkor időt?
Ágnes a
vállát vonogatta.
– A kormány
már alig veszi hasznát a munkámnak – felelte. – A
tárgyalások a végéhez közelednek.
– Az
eredmény?
–
Jelentéktelen – szépítette az asszony a valóságot.
– Szerinted
nincs köze az idegeneknek ehhez a betegséghez? – vetette
fel Tibor a rosszízű témát.
– Semmi
bizonyítékunk nincs rá – adta meg a hivatalos választ
Ágnes. A családjában sem mondhatott többet erről.
– Ezt
tudom. A magánvéleményedre vagyok kíváncsi.
– Egy
állami hivatalnoknak nincs magánvéleménye.
Tibor a
fejét ingatta.
– Nem
beszélhetsz róla. Ugye?
Ágnes a
körmeit bámulta.
– 2 –
2056. junius 18.
„Machine” holdbázis
Anna a
Holdon, a központi barakk vezérlőpultjánál ült, és a
fiával beszélt műholdas vonalon.
– Holnap
lemegyek az Azori szigetekre – újságolta Tibor. – A
mélytengeri állomáson nem bízhatom másra a javítást,
kénytelen vagyok magam odamenni.
– Jó kis
kiruccanás lesz – válaszolt az anyja.
– Az a baj,
hogy Zsuzsa nagyon elfoglalt – panaszkodott a fia. – A
járvány leköti őt és az egész hivatalt. A rendelőben
végzett munka alól felmentették, csak a kórházban gyógyít,
és közben keresi a kórokozók elleni szert.
–
Hazamenjünk? – kérdezte Anna.
–
Szükségtelen – felelte Tibor. – Most járt itt Ágnes, és
magával vitte a gyerekeinket. Vállalta a felügyeletet.
A Holdbázis
kezelőpultján felvillant az egyik lámpa, aztán megszólalt
a hangszóróban a segélykérés.
– Központ!
– hívta őket egy bágyadt férfihang.
– Hallom,
dolgod van – mondta Tibor. – Én is készülődök, nem
zavarlak tovább.
– Jó utat
fiam! – búcsúzott el tőle egy intéssel Anna.
– Nektek
pedig jó munkát! – köszönt el a fia.
Anna
azonnal lenyomta a konzolon villogó lámpa melletti gombot.
–
Hallgatlak – fordította a figyelmét a helyi vonalon
nyöszörögve érkező hívásra.
–
Segítsetek! – nyögte panaszosan a hang. – Olsen vagyok –
Peternek végre eszébe jutott, hogy azonosítsa magát. Az
űrruhában néha megfeledkezik róla az ember, hogy képet nem
közvetít a rádió, csak hangot.
– Mi
történt? – kérdezte izgatottan az asszony. – Hol vagy?
–
Kirándultunk Yvonneval az északi kráterhez, és váratlanul
a Görbe Kanyon egyik hasadékánál találtuk magunkat, abba
zuhantunk bele.
– Azonnal
indul a mentőcsapat! – reagált Anna. – Yvonne hogy van?
– Nem tudom
– bizonytalankodott Peter. – Remélem még él.
Anna hátán
végigfutott a hideg. Tartottak ettől. Mindennapi félelmük
lett, hogy meghal vagy súlyosan megsérül az expedíció
egyik résztvevője, és el kell számolniuk egy ember
életével.
– Azonnal
indulnak a mentők! – ismételte el a megnyugtatásra szánt
választ. – Tartsatok ki!
Először a
mentésre kiképzett osztagot hívta, és utána keresett
kapcsolatot Gáborral. A férjét természetesen kinn talált a
fúrásnál.
– Gyere be,
kérlek! – hívta Gábort.
– Baj
történt? – kérdezte aggódó hangon a férfi.
–
Valószínűleg – felelte Anna, és röviden vázolta a
helyzetet, ami az elkeseredett hangú rádiójelentésből
kiderült.
– Azonnal
ott leszek – ígérte a férje.
Általában
tartózkodtak mindenféle feltűnéstől, mert azok a Gép
titkainak felfedését jelenthetnék. Csak olyankor
teleportálták magukat a bázis épületei között, ha
szemtanúk nélkül megtehették. Jobbnak látták, ha megőrzik
maguknak az egyik legfontosabb képességre vonatkozó
látványos bizonyítékot, de most nem húzhatták az időt
egyhelyben toporgással. A bajban a látszatnál fontosabb
dolgokra kell ügyelni. Lehet, hogy emberek életéről van
szó – olyan emberek életéről, akiket ők hoztak ide a
Holdra – az intézkedés ilyenkor halaszthatatlan.
Gábor
körülpillantott, és meggyőződött arról, hogy mindenki a
dolgát végzi, rá senki sem figyel. Egyetlen villanásnyi
idő alatt eltűnt a kutatóakna bejáratától, majd ugyanabban
a pillanatban megjelent a vezérlőteremben.
– Odaértek
már a mentők? – kérdezte, és végre levette magáról a
légmentesen záródó sisakot.
– Mindjárt
ott lesznek – Anna a szája szélét rágta izgalmában. Mióta
ők lettek az Őrzők több olyan dologban vettek részt, amely
rosszízű emléket hagytak bennük, viszont emberélet még nem
száradt a lelkükön.
A
hangszóróból a mentőcsapat vezetőjét hallották
jelentkezni.
– Bázis!
Látom őket – hallatszott Oleg Polinszkij hangja. –
Megkezdjük a leereszkedést.
–
Ügyeljetek magatokra! – mondta Anna. – Nincs másik
mentőegység készenlétben! Ha beleszédültök a katlanba,
titeket nem hoz ki onnét senki, magatokra lesztek utalva.
– Ne
aggódj, nem csinálunk bajt – nyugtatta meg őt az orosz. –
Nem annyira veszélyes a lejtő, ha az ember felkészül rá. A
baleset abból keletkezhetett, hogy lassítás nélkül
belehajtottak a szakadékba.
– Legyetek
óvatosak! – intette őket Gábor is.
Egy percig
hallgattak, a mentőcsapat nyilván azzal foglalkozott, hogy
baj nélkül leereszkedjék a kráter aljára.
– Itt
vagyunk! – jelentette Oleg. – Rájuk borult a kocsi, mind a
ketten eszméletlenek – tudósította a központban lévőket a
helyszínen látható körülményekről.
– Élnek? –
kérdezték aggódva.
– Nem tudom
– jött kis késéssel a válasz. – Peter minden bizonnyal
igen, Yvonne állapota így ránézésre nehezen felmérhető. A
lábán megsérült az űrruha. Áthatolt rajta a kocsi egy
alkatrésze, az akár le is vághatta a lábát.
– Szörnyű –
motyogta elkeseredetten Anna.
A
hangszórókból egy ideig ismét a statikus sercegés
hallatszott, aztán nyögések és szuszogás, a megfeszített
erőlködés hangjai érkeztek.
– Leemeltük
róluk a kocsit – közölte Oleg. – Peter magához tért,
Yvonneról még nincs mit mondanom. Elindulunk velük vissza,
a bázisra.
– 3 –
A Földön
Tibor alatt
csendesen suhant az óceán. Az FPE hajtóművek teljesen
zajtalanul repítették a gépet az Azori-szigetek felé. A
rakodóteret zsúfolásig megrakták alkatrészekkel, a
szerszámok egy részét az utastérbe zsúfolták be, a
hajtóműnek ez semmit sem jelentett.
Tiszta kék
ég feszült felette, gyengén fújt a szél, a repülés
zavartalannak ígérkezett. Még hatórányi út maradt a célig.
Azt tervezte, alszik egyet a maga mögött hagyott, hosszú
nap után. Nagy figyelemmel készítette össze a szükséges
eszközöket, nem akart kudarcot vallani a javítás
helyszínén.
A
tervezéskor és kivitelezéskor a szokásosnál jóval nagyobb
biztonságra törekedtek, éppen ezért a két év után
jelentkező meghibásodás – noha nem rossz munkáról vallott
– keserűséget váltott ki a lelkében. Emiatt rakatta meg a
repülő rakterét szinte csordultig alkatrészekkel. Kínos
lenne, ha egy-két jelentéktelen csavart pótlólag kéne a
helyszínre szállítatni. A mélybe való felesleges
leereszkedést vagy az onnan történő szükségtelen
felszállást nem építette be a terveibe. Alapos, de gyors
munkát készült végezni, és utána rövid idő alatt
hazatérni. Nyugtalankodott a családja miatt, aggódott
Zsuzsáért és a gyerekekért. Rengeteg embert elvitt a
járvány az elmúlt héten, nem zárhatták ki az esélyét
annak, hogy rájuk is lecsap az új influenza. Minden nap,
ami az otthonától távol múlt el, növekvő aggodalommal
töltötte meg a lelkét.
Fáradtan
hevert végig a hátradöntött ülésen, és behunyta a szemét.
Tehette, a robotpilóta jobban vigyázott mindenre, mint
amennyire gondosan ő maga vezetne. A repülő ilyen hosszú
úton akkor a legbiztonságosabb, ha a pilóta helyett a
komputer irányítja. Készséggel rábízta magát a
számítógépre.
A lenyugvó
nap felé utazva űzte az estét maga előtt, mégis
besötétedett, mire a parányi szigetek feltűntek a
látótérben. A fedélzeti kommunikátor lágy zenével
ébresztette volna, mire erre került a sor, de felébredt
magától is. Idegesítette a máskor kedvére való zene,
kikapcsolta a műsort.
Sokan
kirándulásnak tartanának egy ilyen utazást. Tibor azonban
egy hiba kijavítása miatt repült az óceán közepén
található szigetekre, nem érezte kéjutazásnak a repülést.
Éppen a
bázis irányítópultjára készült bejelentkezni, amikor a Cousteau
diszpécsere megelőzte.
– Látjuk a
radaron Mr. Pataki! Ha a gépe képes a víz alatti
dokkolásra, akkor bízza rá magát a számítóközpontunkra, ha
csak szárazföldi leszállásra alkalmas, akkor beletelik egy
egész napba is, mire lejut hozzánk.
– Köszönöm
az irányítást! – felelte Tibor. – Ezt a gépet
használtuk a bázis építésekor is, dokkolok vele a víz
alatt. Készítsék elő a zsilipet, hogy minél hamarabb a
helyszínre juthassak!
– Vettük –
nyugtázta a forgalmi tiszt a párbeszédet.
A gép a
megadott pont előtt lassított, aztán a víz felett pár
méterrel lebegve majdnem megállt a levegőben, majd lassan
elérte a zsilipkamra feletti koordinátákat, és megkezdte
az alámerülést.
A gép
ablakában kihunytak a csillagok, és egy ideig vakon
pislogott a sötétségbe. Eltartott pár percig, mire
meglátta maga alatt a tengeralatti kutatóállomás hunyorgó
fényeit.
Hosszas
várakozás után nyithatta csak ki a zsilip felé vezető
kijáratot, mert a repülőgép belsejében a levegő nyomásának
el kellett érnie a kupola alatt uralkodó mértéket.
Tibor arra
gondolt, kár volt kialudnia magát korábban, mert most a
nyomás fokozatos növekedése közben, a kényszerű várakozás
órái alatt bőven lenne ideje szunyókálásra. Az álmot
azonban elűzte a szeméből a tenger felett megtett úton
végig tartó nyugalom és a pihenéssel töltött hat óra.
–
Virraszthatok reggelig – dünnyögte magának, és
unaloműzőnek keresett egy logikai játékot a fedélzeti
számítógépen.
– 4 –
Jack Ulanga
megpörgette a bőrön az ujjait, és halk brummogó hanggal
életre kelt a hatalmas dob. Előbb egyik kezének ujjai
zümmögtették a hangszert, azután nem bírta tovább fokozni
a hangerőt, és a másik kezével is ütni kezdte a
felfeszített membránt.
Lassú
krescsendóval erősödött a dobolás. Már nemcsak az ujjai
táncoltak az ősi hangszeren, hanem mind a két tenyere ott
döngött a karimán belül. Mennydörgésszerű dübörgéssé
fokozódott a zúgás, majd a terem két szomszédos sarkában
megszólalt két másik dob. A hatalmas csarnokot megtöltő
emberek előbb bénán hallgatták az ősi zenét, aztán lassan
megmozdultak, és a két szélső hangszer által sulykolt
osztinátó ritmusára dülöngélni kezdtek. Jobbra, balra
ingatták felsőtestüket, majd csosszanó lábakkal odébb
léptek.
Előbb
halkan, majd egyre erősebben mormolták a régi imát a
csaknem elviselhetetlen dübörgés felett.
Onga! Onga!
Ke ule wa
sei Dwonga!
Percekig
tartott a kántálás és a tánc. Eleinte szelíden, álló
helyükből alig mozdulva, később egyre nagyobb körben
ugrálva, karjukat magasba dobálva énekeltek és
hajladoztak. A turisták kedvéért megőrizték a táncot úgy,
ahogyan ezt az ördögűző rítust az őseik művelték. Ahogy
néhány idősebb, a mozgásban mintákat adó izmos férfi és nő
mutatta, úgy vették át a régi mozdulatokat, lépéseket.
Páran a
betonpadlón fekve tekeregtek, amikor Ulanga egyetlen
intésére megszakadt a dobolás.
A
vezértáncosok a magasba emelték a kezüket, megmerevedtek
pár pillanatra, lihegve vártak, és ezzel féken tartották a
mögöttük felsorakozó embereket.
Ulanga is
magasba emelte a tenyerét, és szóláshoz készült, így kérte
a fénylő bőrű kenyaiakat, hogy hallgassák meg. A fekete
embertömegben itt-ott világosabb arcú afrikaiak kapkodták
a levegőt a gyors tánc után. Úgy álltak közöttük, mintha
bennszülöttek lennének. A feketék soraiban egyesek
messzebb húzódva feszengtek mellettük, ám a kis
helyiségben nem tarthattak elég nagy távolságot a
fehérebbektől. Ha kényszerűen is, végül engedték
elvegyülni maguk között a pár száz éve ott élő családok
utódait.
–
Testvéreim! – kiáltotta el magát a vezérnek tekintett
Ulanga. Hosszú szünetet tartott, megvárta, amíg teljes
csenddé alakul a halk mormogás. – Testvéreim! – ismételte
– Itt az ideje annak, hogy megszégyenülten bocsánatot
kérjünk az ősöktől, atyáinktól, nagyatyáinktól és az
isteneinktől!
Megint
szünetet tartott arra számítva, hogy hangos üdvrivalgás
válaszol majd a bevezető mondatra, de csak halk dünnyögést
hallott.
– Azt
hiszitek, hogy ostobaságot beszélek! – mennydörögte, és a
hangja most olyan indulattal zúgott végig a termen, mintha
az előbb hallott doboktól kapott erővel bírna. –
Elfeledtétek, hogyan éltek őseink? Elfeledtétek, hogy a
szabad levegőn éltünk, és a szavannákon legelő gazellák
húsát ettük? Nem emlékszetek rá, hogy oroszlánokat
győztünk le? Már nem tudjátok, hogyan menekültünk a
vízilovak ellen, és ha mégis kellett, hogyan ejtettük el
őket?
Néhányan
megint mormogtak, most több egyetértés hallatszott
dünnyögésükből.
– Hazug
hírnökök bebeszélték nekünk, hogy a mi isteneink barbárak,
és felvettük az ő vallásukat. Elfeledtük a régi
szokásokat, és ezzel elfeledtük azt is, miképpen
maradhatunk élve a dzsungelben, amikor ránk tör a
szárazság, vagy ha megérkezik az esős évszak. Beültünk az
iskolapadjaikba, megismerkedtünk a gépeikkel, és közben
elfelejtettük a saját életünket élni. Nem magunknak
tengődünk, hanem nekik. Itt az ideje, hogy véget vessünk a
szolgaságnak!
Néhányan
helyeseltek, de egy öregasszony haragosan felvetett fejjel
megszólalt.
–
Megbolondultál Jack Ulanga! – szállt szembe a szónokkal. –
Éppen akkor szítasz felkelést, amikor nyakunkon van az
egész világot ellepő járvány?
Ulanga
gyorsan válaszolt, mint aki várta ezt az ellenvetést.
– Ahogy
mondod, Kweele anyó. Éppen most szólok, mert ez a betegség
nem a mi betegségünk, hanem az övék, és ha minket
elpusztít, azt annak köszönhetjük, hogy elhagytuk a
hitünket, ezzel büntetnek minket az ősök. Feleljetek
nekem! – emelte fel ismét a kezét a szónok. – Akarjátok-e,
hogy a mi gyermekeink elpusztuljanak a kórban, vagy
tesztek valamit ellene?
– Teszünk
ellene – válaszolt egy kisebb csoport összevissza
kiabálva. – Nem akarjuk, hogy meghaljanak a gyermekeink!
– Bolondok
vagytok – tiltakozott tovább Kweele anyó. – Őseink alig
éltek tovább harminc évnél, mert vagy az oroszlán falta
fel őket, vagy elvitte az örök vadászmezőkre egy betegség.
Éppen azok ellen lázadtok, akiktől a gyógyszerek
segítségével a száz megélt évet kaphatjuk?
–
Tegnapelőtt született a húgomnak egy kislánya! – kiáltott
fel ismét Ulanga. – Az anyja egy órával később meghalt a
járványban, ma már a gyermek sem él. Ő kinek köszönje meg
a neki jutott rövid életet?
– Hallgass
Kweele! – hurrogták le többen. Az öregasszony látta az
ellene forduló sokaságot, elhallgatott, és némán üldögélt
összecsukható székén a gyűlés végéig.
– Fogadjuk
meg, hogy felemeljük a fejünket, mint a szökellő gazella,
és kimenekülünk a ránk telepedő fehér emberek által ásott
csapdából!
– Fogadjuk!
– zúgta kétszáz torok. Nemcsak a feketék, együtt
fogadkozott velük a közéjük vegyült néhány fehér, ők a
negyedik vagy ötödik generáció óta ették a kenyai
szegények kenyerét.
–
Leköltöztünk a föld alá, mert úgy akartunk élni, mint az
európaiak, amerikaiak vagy Ázsia népei. Mostantól véget
vetünk ennek! Felmegyünk a felszínre, a fák alá, és a
rovarok, madarak hangja lesz az éjszakai muzsikánk a
reality vetélkedői helyett! Nem lakunk tovább patkányok
módjára üregekben, ahogy a minket rabszíjon tartók
követelik tőlünk!
– Nem
tűrjük! – zengett a kórus az egész teremben.
– Menjetek!
Mondjátok el máshol élő testvéreinknek, hogy lelöktük
magunkról a béklyót, ezután szabadon akarunk élni, és
hívjuk őket, tartsanak velünk!
Kitört a
rivalgás a teremben. Kitárták az ajtókat, hadd figyeljenek
fel a folyosó másik végén élők a közösségi teremből
kihallatszó lármára.
Egy
szinttel lejjebb vagy feljebb a többség éppen a reality
műsorát bámulta, vagy a kocsma pultját támasztotta. Most
mind felkapták a fejüket az áthallatszó zajra. Eleinte nem
értették, mi történik, aztán megérkeztek közéjük a gyűlés
küldöttei, és ráébredtek, ideje csatlakozni Ulangához meg
a híveihez.
– Menjünk a
felszínre, és váltsuk valóra, a fogadalmunk! – mondták, és
elözönlötték a feljáratokat.
A betegek
az ágyukon maradtak, néhányan már nem éltek közülük. A
holtak örökre ottmaradtak a gyűrött lepedőn, ahol
kiszenvedtek. Nem vitte el őket senki a hullaházak
zsúfolásig töltött hűtőkamráiba.
Ők lettek
az első temetetlen holtak.
Még élt az
emberiség háromnegyede.
– 5 –
2159. június 19.
Ágnes ölébe
vette a nővére lányát, és a híradóra figyelt. A nagyfiú a
fülébe dugott hallgatókkal elmerült a játékban, de Klárika
még örült a nénje dédelgetésének. Befészkelte magát a
karjai közé, onnan nézte a közvetítést a kenyai
lázongásokról.
– Mit
csinálnak azok? – kérdezte a kislány a realityben látható
rombolást nézve. – Ez vetélkedő?
– Nem,
Klárika – felelte rezignáltan Ágnes. – Azok az emberek
tényleg elpusztítják maguk körül a világot.
A
hangszórókból hallható lármától szinte dübörgött alattuk a
föld. Kenyaiak ezrei dühöngtek a földalatti lakásokat
összekötő folyosókon és a nagy találkozó csarnokokban.
Kirakatokat törtek, üdítő automatákat döntöttek fel,
csóvát dobtak a közlekedő fülkékre, azok füstölgő,
sötétvörös lángokat vonszolva tűntek el az alagútban.
– Így
oltják a tüzet? – kérdezte a kisgyerek.
Ágnes
hümmögött. Valószínűtlennek tartotta, hogy a gyermeknek
elmagyarázhatná, ezek az emberek nem oltják a lángokat
maguk körül, hanem gyújtják. A szándék persze
megbicsaklott a földalatti településeket tervezőinek
akaratán. Gyúlékony anyagok nélkül építkeztek, ezért
csupán füstölgő és kormosan feketedő műanyag törmelék
keletkezett a pusztításból.
Az emberek
szédelegve vánszorogtak a felszín felé. A mélyebb szintek
lakói már nem kapaszkodhattak fel a tiszta levegőre. A
járványon kívül a saját maguk által keltett őrület
tizedelte a soraikat.
Ágnes
csuklóján felzümmögött a távbeszélő.
A kis
képernyőről Bral nevét olvasta le, és gondolkodóba esett,
van-e még bármi megbeszélnivalója ezzel az idegennel.
Végül úgy döntött, nem menekül a hívás elől.
– Mit
óhajt? – kérdezte barátságtalan hangon.
– Azzal
váltunk el egymástól a legutóbb, hogy még egyszer
tárgyalni fogunk.
– Van még
értelme? – kérdezte Ágnes.
– Higgye
el, van. – A titkár tekintetében ismét majdnem emberi
vonásokat vélt felfedezni az asszony.
– Beszéljük
meg most – ajánlotta.
– Nem erre
gondoltam – felelte Bral. – Találkozni szeretnék önnel.
Ágnes
késett a válasszal. Tényleg kétségesnek tartotta, hogy
van-e még bármi megvitatható a Robak képviselőjével.
– Kérem! –
szólalt meg a habozást észlelve az idegen, és a hangja
teljesen szokatlanul hangzott, szinte könyörgött.
– Rendben
van – adta meg magát a magyar főtárgyaló. – Holnap
délelőtt meglátogatom az irodájában.
– Nem! –
vágta rá gyorsan Bral. – Ne ott találkozzunk!
Ágnes
elképedt. Még sohasem tapasztalt érzelemtől fűtött hangot
ettől az idegentől. Nem értette, mitől változott meg a
modora. Határozottan érezte, a mostani beszélgetés eltér a
hivatalos előírások forgatókönyvétől.
– Tudja,
hol van a Botanikus
Kert?
– Tudom –
felelte az asszony. – Legalább nyolcszáz kilométerre
tőlünk.
– Ott
találkozzunk! – javasolta határozottan a titkár.
Az
idegenekkel való tárgyalás két eddigi esztendeje alatt
megszokhatta, hogy ne lepődjön meg semmilyen kérésen, amit
a Robak támaszt vele szemben. Ezt mégis szokatlannak
tartotta.
–
Csehországban?
– Igen –
Bral szinte esdekelt. – Ott találkozzunk.
– Nézze! –
kezdett érvelni Ágnes. – A nővérem a maguk által
terjesztett járvánnyal küzd a kórházban, és a gyerekeit
rám bízta. Én vigyázok rájuk, tehát nem utazgathatok
össze-vissza Európában.
– A két
gyerek még egészséges? – kérdezte az idegen.
– Igen –
felelte habozva a nő, közben egy feléjük vetett
pillantással meggyőződött arról, hogy az állítás még
mindig igaz-e.
– Az lesz a
legjobb, ha magával hozza őket.
– Nem értem
– hebegte Ágnes.
– Nem baj –
mondta Bral. – Később megérti. Azt szeretném, ha pénteken
délután, a Botanikus
Kertbe jönne. Háromkor várom a Kaporfaliget
főbejáratánál, a kávézóban.
– De… –
kezdett újabb ellenkezésbe Ágnes, Bral félbeszakította.
– Kérem!
Bízzék bennem! Még egyszer higgyen abban, hogy helyesen
teszi, ha hitelt ad a szavaimnak. Legyen ott!
– Rendben –
sóhajtott fel Ágnes – Ott leszek!
– A
gyerekekkel! – erősítette meg az előbbi invitálást a
titkár.
– A
gyerekekkel – ismételte el a leckét az asszony.
– 6 –
Az első
nagyobb lázadás Chicagóban, az ipari negyed mellé épített
lakótelepen tört ki. A mentők és a katonaság felvonultatta
minden használható emberét a szerteszét heverő holttestek
összeszedésére, a létszám kevesebbnek mutatkozott a
szükségesnél, és az alagutakban közlekedő járókelők
felháborodásukban megrohamozták a polgármesteri hivatalt.
A recepción ellenállás nélkül átjutottak, mert a halálán
lévő portás gyenge erejéből nem futotta arra, hogy
megnyomja a riasztócsengő gombját.
A
metropolisz főembere mérsékletre intette a forrongókat,
kétségbeesetten magyarázta a szomorú tényt: a városban
egyszerűen nincs elegendő élő ember, aki tömegsírokba
hordhatná a halottakat. Hiába tör-zúz a felháborodott
tömeg, a helyzet pillanatnyilag megoldhatatlan.
A dühös
tüntetők valóban összetörtek mindent elérhető törékeny
holmit, és visszavonultak a hivatal körüli alagutakba. Ott
teljesen feleslegesen elbarikádozták magukat. A betegség
nyűgei között vergődő városvezetés ellen hiába lázadoztak.
A polgármester munkatársai éppen azzal bajlódtak, hogy
kitegyék az épület előtti találkozó csarnokba a tüntetők
elvonulása után helyszínen maradt elhunytakat. Ezúttal a
halottak nem a tüntetésnek estek áldozatul, hanem a
láznak. Már nemcsak a kórházakban és nemcsak a régebben
megfertőződött emberek hullottak a betegségtől.
Valószínűleg
ismét
mutáción esett át a kórokozó, mert teljesen váratlanul
görcsös vonaglásba kezdtek az áldozatok, és mielőtt
orvoshoz vagy kórházba juthattak, eszméletüket vesztették.
Szinte álló helyükben érte őket a halál.
A hirtelen
elmúlás mellett rémülten tovaosonó járókelők azt mondták
magukban, ők legalább gyorsan túlestek rajta.
Addigra a
betegség miatt minden embernek távozott a túlvilágra egy
vagy több hozzátartozója.
– 7 –
Járványok
idejére nem írtak elő semmiféle protokollt az
atomerőműveket felügyelő központban. Az energiaiparban
elképzelhetetlen lehetőségnek számított, hogy bármilyen
betegségtől egy csapásra elnéptelenedhetne akármelyik
erőmű. Kio Yamamoto azonban mégis úgy gondolta, abból lesz
a kisebb baj, ha megnyomja a pánikgombot, és kiadja az
utasítást, amely a Föld valamennyi atomreaktorát
leállítja.
Nem attól
tartott, hogy a járvány megfertőzi a hűtőrendszereket,
hanem attól, hogy a rohamosan terjedő megbetegedések
következtében személyzet nélkül marad valamelyik erőmű, és
ezután egy apró üzemzavar elég ahhoz, hogy hatalmas
katasztrófa keletkezzék. Adódott rá példa korábban is,
hogy egy gyatrán működtetett reaktor véletlenül felügyelet
nélkül maradt, és az első kisebb hiba – egy zárlatos
tekercs leégése, egy selejtes csapszeg megroppanása vagy
bármilyen apróság – katasztrófát idézett elő a
hűtőrendszerben. Következményképpen egy sűrűn lakott
várost atombomba módjára rombolt porig az elszabadult
energia.
Yamamoto
feltételezte, lesznek olyan erőművek, amelyeknek a
személyzete soha többé nem ügyel a gépekre, medencékre és
turbinákra. Úgy döntött, abból nem keletkezhet
katasztrófa, ha leáll egy turbina, azután pár év múlva
megszorul a rozsdától, és örökre mozdíthatatlanná válik.
Abból viszont nagy bajok lehetnek, ha egy gazdátlanul
maradt erőműben leállnak a hűtőfolyadékot pumpáló
szivattyúk, vagy rozsdamartan összeomlanak a
tartógerendák, és egymásra zuhannak a radioaktív rudak, és
évszázadokra sugárfertőzött lesz félkontinensnyi területen
minden. Néhány ilyen ellenőrizetlenül maradt reaktor
lakhatatlanná tenné a földet.
Yamamoto
bármit megtett volna azért, hogy elkerülje a
világkatasztrófát. Elég bajnak tartotta azt, hogy az
emberiség negyede meghalt a járványtól, a másik negyede
betegen fekszik otthon vagy valamelyik kórházban, esetleg
ápolás nélkül haldoklik valahol egy pályaudvar
várócsarnokában, a padon, netán egy irodaház folyosóján.
Megnyomta hát a gombot, amellyel az egész földgolyó
atomerőműveit minden további közbelépés nélkül
leállította.
Ebben a
pillanatban szerte a földön megszólaltak az atomerőművek
szirénái, és elkezdődött a vészleállás. A medencékből
kiemelkedtek a fűtőelemek, közéjük csúsztak az ólom és
grafit cellák. A hidraulikus emelők a rudakat a megfelelő
távolságra eltávolították egymástól, a fűtőelemek a
fékezőanyaggal együtt betontáblákra állítva biztonságos
helyre kerültek, így a hasadóanyag nem állhatott össze
kritikus tömeggé sehol. Az automaták saválló tartályokba
szivattyúzták a sugárzó hűtőfolyadékot, és számítógépek
utasításai alapján minden egyéb intézkedés megtörtént a
katasztrófák megelőzésére. Az erőművek most már abban az
esetben sem okozhattak katasztrófát, ha évszázadokig
gondozatlanul maradnak.
|
A regény folytatását elolvashatjátok, ha letöltitek a Book and Walk kiadó honlapjáról, ha az alábbi linkre kattintotok: Robinson az őrhelyen megvásárlása Kérlek benneteket, keressétek fel, és vásároljátok meg igazán méltányos áron közzétett regényemet a Webáruházban. |
Ezeréves őrszolgálat - Robinson az őrhelyen
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése