Liliom királylány kalandjai

Üres cellak

Liliom királylány kalandjai

Demeter Attila
2014
Publio kiadó
Minden jog fenntartva

Liliom királylány útra kel

– 1 –

Az autópályán túl, az üveghegyen innen, az Erdőbenbúvó Királyságban élt Liliom királylány. Gyönyörű szeme és haja miatt, a teljes nevén Százszorszép Liliomnak szólították a királyság alattvalói. A legjobb barátai a királyképzőben, ahol éppen a nyár elején végezte el az első osztályt, Liliomnak nevezték, a szülei és a kistesója azonban csak Lillának hívták.

Kicsiny királyságban élt a hercegnő a szüleivel, a királlyal, a királynővel, és a szívéhez nőtt a parányi birodalom. A királyságot körülvevő barátságos erdőben hűs árnyat adtak a fák; messze elkerülték a vidéket a gonosz boszorkányok, a szívtelen mostohák, a tűzokádó sárkányok és az éhes farkasok. Ahol a fák mégis nagyon közel nőttek egymáshoz, a rejtelmes homályt megvilágította a lombokon keresztülfénylő nap és csámborgásra hívogattak a girbegurba, keskeny ösvények.

Történt egyszer, hogy Liliom valami csacsiságon hajba kapott a kisöccsével, Izgőmozgó Gyuszkóval. A kistesó késlekedett a béküléssel, ezért a hercegnő elkeseredett, és nagy keserűségében elhatározta, hogy világgá megy.

Szaporán szedte a lépteit, és a tyúknyom széles csapáson kigyalogolt a királyi udvarból. Ment, ment fél délután, meg sem állt pihenni. Arra gondolt mérgesen, Gyuszkó keresheti este, amikor vacsorázni hívja őket a főhopmester a királyi asztalhoz.

Hosszú utat megtett Lilla, amire megszomjazott. Alaposan felkészült az útra, számított arra, hogy innia kell, hozott magával egy nagy flaska jégteát, de takarékoskodni akart vele. Lehajolt hát az út mellett csordogáló tiszta vizű csermelyhez, és tenyerét a patakba mártva, merített magának pár kortyot belőle.

Jót ivott, aztán leült a partra. Lábát a vízbe lógatva kergette az ebihalakat a kavicsok között, majd kibontotta a zsákját, és számba vette a magával hozott menekülőbatyu tartalmát. Megtalált abban mindent, amit fontosnak tartott induláskor.

Vetett egy pillantást a kedvenc kifestő könyvére, a színes ceruzákra és a radírra.

Megsimogatta Samut, a bohócot és Barbiet, a babáját. Megkereste a kedvenc papucsát, a pizsamáját, a fogkeféjét, a fogmosó poharát, a fésűjét, a tartalék cipellőt, három pár zoknit; ezt azért hozta magával, hogyha a harmatban elázik a lábán lévő, akkor szárazat húzhasson magára. Ott lapult a zsákban a kedvenc meséje DVD lemezen, az anyu fényképe, az apu fényképe – és végül Gyuszkó fényképe, mert tényleg haragudott rá, de azért nagyon szerette őt.

A hátizsák oldalzsebében hozta az elemózsiáját: két zsemlét, fél doboz sajtot, három almát, egy fej hagymát, egy marék rizst, amit megfőzhet valahol, egy marék rozst, amit a madaraknak adhat és egy kis tábla marcipános csokoládét, amit magának tartogatott.

Vízbe lógó lába kezdett fázni, hát kivette a patakból. Nem kívánt megbetegedni nagy utazása közben. Azon járt az esze, hazamehetne éppen, ha akarna, de még mindig haragudott kicsit Gyuszkóra – és teljesen eltévedt. Olyan messzire elgyalogolt a saját királyságuktól, amilyen messze még sohasem járt egymagában. Tájékozódnia sem sikerült, mert elfelejtette megjelölni az utat, amelyiken érkezett.

A hercegnő csaknem búnak eresztette a fejét, amikor érces zörgéssel, és csengőjével vidáman csilingelve befutott a tisztásra a biciklijén egy herceg.

Kornél, a Fényes herceg fütyörészve, dudorászva taposta a pedált. Nagyon meglepődött, amikor a tisztás közepén meglátta a patak mellett üldögélő százszorszép hercegnőt.

– Szervusz, kislány! – köszöntötte.

– Szervusz, kisfiú! – válaszolta Liliom.

– Ne mondd nekem azt, hogy kisfiú! – mérgelődött a Fényes herceg. – Én Kornél vagyok, a király fia.

– Akkor te se mondd nekem azt, hogy kislány, mert én meg Liliom vagyok, a király lánya!

Dobbant egyet a föld, amikor a herceg leugrott a kerékpár nyergéből.

– Miféle királyról beszélsz? – meresztett nagy szemeket a hercegnőre.

– Hát apámról, a Nagy királyról!

Kornél idősebb volt Lillánál, aki az addig megélt hét évével kicsit tájékozatlannak látszott a világ dolgaiban, ezért engedett a hercegnőnek, és vita helyett inkább leült mellé az üde gyepre a patakhoz.

– Annyi itt a királyság, mint égen a csillag – motyogta, Liliom meghallotta a halk megjegyzést.

– A ti királyságotok messze van? – kérdezte, hogy elejét vegye a kialakuló veszekedésnek. Arra a napra megelégelte a civakodást.

– Már egészen közel járok hozzá. Pár nap, és hazaérek – felelte a királyfi. – Te hol laksz? – érdeklődött barátságosan.

– Rettenetesen messzire elvándoroltam az otthonomtól – sóhajtott a királylány, mert arra gondolt, régen útnak indult, bizonyára nagyon távol lehet az ő apjának kastélya. – Az Erdőbenbúvó Királyságban uralkodnak a szüleim.

– Most hallok először erről a birodalomról – vonogatta a vállát a Fényes herceg. – Merre tartasz? – kérdezte, aztán fontosabb kérdés jutott eszébe, mert kezdett alkonyodni. – Hol fogsz éjszakázni?

Százszorszép Liliom kis híján elpityeredett a gondolatra, hogy Gyuszkó ma este nélküle hallgatja végig az esti mesét, majd eszébe jutott, jobb lesz, ha tényleg azon töpreng, hol talál magának ágyat. Visszanyelte a könnyeit, és csendesen beismerte, fogalma sincs arról, hol hajtja álomra a fejét.

Kornél megsajnálta a hercegnőt, aki hiába tiltakozott az előbb a kislány megszólítás miatt, mert valóban egy ijedt kislánynak tűnt. Látta, a fáradt királylány hercegnő létére alig különbözik a többi gyerektől.

– Elkísérhetsz éppen – ajánlotta. – Gyere velem!

Lilla gondolkodott csöppet, és nem jutott eszébe jobb ötlet annál, mint amit a királyfi javasolt.

– Szívesen veled tartok – egyezett bele, és feltápászkodott a földről. Ruháját leporolta, cipőjéről letisztogatta a vízparti sarat, nedves zokniját szárazra cserélte, és várta a királyfi útmutatását, merre induljanak.

A herceg nem mutogatta az utat, hanem felugrott a bicikli nyergébe, és kínálta a helyet maga előtt a vázon, közvetlenül a bicikli csillogó kormánya mögött.

– Pattanj fel! – invitálta a hercegnőt.

Liliom gondolkodás nélkül felugrott a vázra, és amikor a herceg tekerni kezdte a pedált, élvezte, ahogyan az erdő hűs levegője az arcába csap és borzolja a haját.

Göröngyös út vezetett a fák között, nem beszélgethettek, pedig a hercegnőt furdalta a kíváncsiság, meddig mennek még.

Alaposan besötétedett, amikor az erdő szélén túljutva egy falu mellett, egy kis fogadó előtt megálltak.

– Ez a ti királyságotok? – kíváncsiskodott Lilla, amikor Kornél a fogadó falának támasztotta a bringát.

– Ez Irgum-burgundia. Itt egy távoli unokatestvérem uralkodik. Ma este az ő vendégei leszünk – árulta el a hercegnőnek.

Nagy, fehér kutya szaladt elő a fogadó bejáratától pár lépésre álló kutyavárból, és gyanakodva szaglászta a vendégeket. Liliom ijedten húzódott Kornél háta mögé, aki persze ismerte a kutyát, és barátsággal szólt hozzá.

– Ülj a helyedre Vadulugatótóbiás!

Százszorszép királylány óvatosan kikukucskált a herceg válla mögül, és látta, Vadulugatótóbiás leereszkedik a hátsó lábára, aztán nyelvét kinyújtva, pislogva néz felfelé.

– Ismerkedj meg Liliommal, a hercegnővel! – mutatta be neki új barátnőjét Kornél. Vadulugatótóbiás félrehajtotta a fejét, egyik füle mókásan lengedezett, mintha a könnyű szellő mozgatná, másik pedig éberen figyelve felágaskodott. Vakkantott kettőt, megnyalta Lilla térdét, és közben szemlátomást gondolkodott.

– Vagy úúúgy! – vakkantott az eb. –  Köszöntelek he-he-herceg. – lihegett lógó nyelvvel – Tényleg hercegnő a kislány? Ezt akárki állíthatja magáról. Ki tudja igaz-e?

– Tudd meg, tényleg hercegnő vagyok! – toppantott Százszorszép Liliom a bicikli mellett, és azon tanakodott magában, vajon miért kételkedik a szavában a kutya.

Az eb megcsóválta a farkát, és barátságosan hozzádörgölődött lábához.

– Nagyon finom lesz ám a vacsora. Neked mi a ke-he-hedvenc ételed? – kérdezte kutyamódra lihegve.

Lilla természetesnek tartotta, hogy érti, mit kérdez a kutya, hiszen a saját jószágainak rendre megérti a kívánságait, semmi sincs abban, ha ennek a jó nagy kutyának érti a szavát.– A torta – árulta el Vadulugatótóbiásnak.

– Mmm! – a kutya hosszú nyelve körbeszaladt a pofáján. – A mi cukrászunk finom tortákat készít, és nagyon szeretem a süteményeit.

A hercegnő gyanakodott arra, hátha próbát kell kiállnia, hiszen ismeretei szerint a házőrzők általában a kolbászt kedvelik, és a tortát csak végszükség esetén eszik meg.

– Hozok belőle – ajánlotta fel.

– Nagyon jó lesz – mordult egyet a kutya. – Imádom a tortát – megint körbenyalta a szája szélét hamiskásan pislogva Konrád herceg felé.

– Sokat kérsz? – kérdezte Liliom.

Vadulugatótóbiás csillogó szemeket vetett rá.

– A torta a kedvencem a sütemények közül.

– Melyiket kedveled a legjobban? – hajolt le hozzá a hercegkisasszony.

– Mindegyiket – súgta neki a kutya. – Főleg a marcipánosat. A ke-he-he-hedvencem a marcipán – lihegett sóvárogva.

– Júúj! Azt én is nagyon szeretem! – Liliom kedvesen megkapargatta Vadulugatótóbiás mellényét.

– Nekem adod az adagodat? – nézett a hercegnőre alulról, csillogó szemmel.

Lilla már nagyon megéhezett, és neki tényleg a marcipán a kedvence, azonban nem tudta eldönteni, a kutya ugratja-e, vagy komolyan beszél. Még mindig azon töprengett, a kutya netán próbára teszi őt. A látszat szerint Vadulugatótóbiás valóban örülne, ha megkapná az adagját, ezért elszánta magát, és felajánlotta az egész süteményt.

– Rendes kislány vagy! – morogta halkan az eb, és leheveredett mellette a fűbe. A királylány megvakarta Vadulugatótóbiás füle tövét, és hozzáhajolva, súgva bizonygatta, hogy vacsora után meglátogatja őt a csemegével.

– Legközelebb ne nevezd kislánynak! – ismételte meg búcsúzásképpen felemelt mutatóujjal a királyfi a kutyának. – Csakis királykisasszony lehet az, akinek ilyen jó szíve van.

– Azt majd meglátjuk – dünnyögte szinte magának a kutya, és leejtette a fejét előrenyújtott mancsaira, mintha csak aludna.

 

– 2 –

Csodálatos palotába érkeztek. Ami kívülről csupán pár szobás vityillónak látszott, belülről hatalmas kastélynak bizonyult. A tágas előcsarnok száz ház magasságban ért véget, és az ezerkarú csillárról annyi fény áradt alá, amennyi a napot elhomályosíthatná, ha kieresztenék a sugarakat a szabadba.

Ámult Lilla a csodától, életében először látott olyan házat, amelyik belülről nagyobb, mint kívülről. Számolgatta a folyosókat. Kilencvenhatnál eltévesztette a sort, tévedésből hatvankilencet mondott, és attól kezdve teljesen összekavarta a dolgokat.

– Kuzinod, a Felséges Király vár – jelentette az ajtónálló, amikor döndülve becsapódott mögöttük a kapu, amelyik kívülről alig látszott magasabbnak egy embernél, belülről ellenben hatalmasabbnak tűnt annál, mint amekkorának kívülről nézve az egész épületet látta érkezéskor.

– Akkor jó, mert piszkosul megéheztünk – szólta el magát a királyfi feledve az udvari etikettet.

– A vacsora tálalva! – dördült el az ajtónálló, aztán észrevette a Kornél háta mögött félénken megbúvó kishercegnőt.

– Hát a kislány kicsoda? – kérdezte nagy hangon.

Liliom igyekezett igen apróra összehúzni magát, mert félelmetesen dörgött a kapus hangja. Bármennyire akart kicsinek látszani, a nagydarab portás szemmel tartotta minden mozdulatát.

– Ne nevezd kislánynak! – emelte fel megint az ujját a herceg. – Királyi gyermek, és velem van.

Az ajtónálló kihúzta magát, megrángatta ráncos kabátját a derékszíja alatt, haptákba állt, aztán odavezette a két vendéget a vacsorázó teremhez. Nagyon ügyelt arra, nehogy eltévessze a dolgát, és ne az ebédlőhöz vagy a reggelizőhöz, hanem a vacsorázóhoz kalauzolja a két királyi ivadékot. Irgum-burgundia királya ugyanis annyira gazdag, hogy a palotájában minden étkezéshez külön helyiség épült. Reggelihez egy, ebédhez másik, uzsonnához a harmadik és vacsorához a negyedik.

Lilla hercegnő és Kornél herceg méltóságteljes léptekkel elvonult a hosszú, és étkekkel roskadásig megrakott terítékek mellett az asztalfőhöz, ahol a fenséges pár trónolt.

– Köszöntelek kedves Kuzinom! – üdvözölte a királyt mély meghajlással Fényes Kornél herceg, aztán meghajolt a királyné felé. – Fenséges atyám és anyám üdvözletüket küldik. – A mellette álló Százszorszép hercegnő is bókolt feléjük.

A király félre tolta az arca elől a hatalmas báránycombot, amiből falatozott, és mert előzőleg teletömte a száját, először biccentett egyet.

Liliom és Kornél tudták az illemet, az a királyokra ugyanúgy vonatkozik, mint a közemberekre. Előbb le kell nyelni a megrágott ételt, és utána illik megszólalni. Türelmesen várakoztak, amíg a király a szájában forgatta a húsból leharapott falatot.

A fenséges úr végre lenyelte az ételt, lassan megtörölte magát a szalvétájába, ivott a borából, aztán…

…aztán arra gondolt, felesleges megszólalnia, anélkül is hellyel kínálhatja a vendégeit. Megint harapott egyet az ürücombból, és intett a szolgáinak a fejével jelezve, merre adjanak helyet a vendégeknek az asztalnál.

– A kuzinom nem a jó modoráról híres – súgta Kornél a hercegnőnek, amikor végre leülhettek enni.

Farkas éhesen láttak neki a vacsorának. Kaptak ürücombot, vegyes köretet, mártást, puliszkát, krumplit meg főtt kukoricát, párolt zöldséget, görög salátát meg bármit, amit a szakácsok készítettek estére. Mind a ketten jóllaktak. Éppen a süteménybe készültek beleharapni, amikor Lillának eszébe jutott a hosszúnevű kutya meg a neki tett ígéret.

Gyönyörűséges marcipán liliom ékeskedett a sütemény tetején csábítóan, de mégsem harapott bele, hanem titokban, becsomagolta a szalvétájába a tortát. Az étkezés végeztével, mielőtt megkereste a szobáját, kilopakodott Vadulugatótóbiáshoz, és letette elé a tortát.

– Elhoztam neked a süteményt.

– Mindet eh-eh-eh-elhoztad? – kérdezte lihegve az eb.

– El bizony! Láttam, hogy szívesen megennéd.

– Sajnálod? – nézet rá kutyatekintettel Vadulugatótóbiás.

– Nem sajnálom. Tudom, hogy örömed lesz benne. Ezért hoztam el.

– Ez dicséretes – morgott az eb.

A hercegnő gyanúja ismét feltámadt egy pillanatra. Azon gondolkodott, hátha csupán barátságpróbának vetette alá a kutya. Úgy látszott, Vadulugatótóbiás körülszaglássza a tortát, mintha az ürücomb illatát keresné rajta, aztán mégis befalta a süteményt.

Amikor az utolsó falat eltűnt a tányérról, a hercegnő barátságosan megveregette a kutya mellényét, és megkérdezte:

– Kérsz még?

– Miért? Van több is? – érdeklődött az eb lelkes kíváncsiságot mutatva.

Lilla széttárta kicsiny kezét.

– Amit kaptam mind elhoztam – mutatta üres tenyerét. – Talán adnak ráadást a konyhán, ha kérek.

– Eh-eh-eh-ennyi elég lesz mára – felelte Vadulugatótóbiás, és megnyugodva hajtotta vissza előrenyújtott mancsaira a fejét.

A hercegnő úgy sejtette, a kutyus most megbizonyosodhatott afelől, hogy tényleg hercegkisasszony, hiszen nemes lélekről tanúskodott akkor, amikor lemondott a kedvenc ételéről a ház őrzőjének javára.

 

– 3 –

Reggelre mind a ketten kialudták fáradalmaikat a királyi vendégszobákban. Alaposan bereggeliztek, és indultak volna tovább, hogy mihamarébb Kornél királyságába érjenek.

A királyfi nyújtózott egyet az ajtóban mielőtt lenyomná a kilincset, aztán kiléptek a belül hatalmas, kívül parányi bejáraton. Készültek felülni a kerékpárra; Fényes herceg a nyeregbe, Százszorszép királylány a vázra, amikor elébük perdült Vadulugatótóbiás.

– Ne eh-eh-eh-errefelé induljatok – tanácsolta nekik lihegve, kutyatekintetét a királylányra emelve.

– Hogy mehetnénk másfelé? Erre visz az utunk! – tiltakozott Kornél.

– Elhiszem, de ha erre indultok napokig biciklizhettek, amíg odaértek felséges atyád birodalmába. Közben pedig áthaladtok az összevissza hadonászó félkarú szélmalmok földjén meg a pottyanvalottyanó paradicsomok erdején.

– Ne is említsd! – a herceg láthatóan elborzadt a lottyanó paradicsomok említésére. – Errefelé jövet egy álló napig mosakodtam, miután átértem a területükön.

Lilla hercegnő megrázkódott, amikor arra gondolt, mennyire elcsúfíthatnák szép rózsaszínű ruháját a paradicsomfoltok.

– Tudsz másik utat? – kérdezte a herceg.

– Ha nem a főbejáraton mentek ki, hanem megkeresitek a mellékbejáratot, akkor sokkal rövidebb úton juthattok haza.

– De hát a mellékbejáraton éppen az ellenkező irányba vezet az út – tiltakozott Kornél.

– Ne törődjetek ezzel! – tanácsolta a kutya – Arrafelé görbül az utca és görbül a tér, meg aztán ott legelészik a királyi griffmadárcsorda.

A királyfi gyanakvóan kinézett a ház sarka mögül.

– Akármerre nézek, csupán erdőt látok a mellékbejárat felé. A legelésző griffmadarak szerintem másfelé kóborolnak, és nincs arra semmiféle görbeség. Nem kanyarodik ott sem az utca, sem a tér.

Kezét a szeme fölé téve, tovább kutatta a mezőt a fogadó mellett.

–  Különben is ostobaságokat beszélsz. Miért görbülne ott a tér? Egy kanyargós utcát még el tudok képzelni, a kacskaringós tér teljesen értelmetlen dolog. Mi abban a jó, ha egy tér meggörbül valamerre? Legyen kerek, vagy négyszögletes, és akkor rendben van! Ha kifli alakúra építik, akkor már utca, esetleg sétány.

– Igazat beszélsz? – kételkedett a hercegnő is.

– Ha most ránézel a házra, látod a vacsorázó szobát meg a reggeliző szobát meg az ebédlő szobát, az uzsonnázó termet vagy a hatalmas csarnokot, ahol a trónszék áll?

Rápillantottak a kis, kopott fogadóra, és tényleg úgy látszott, valami csodának kell hatnia a környéken. A kis ajtó túloldalán tényleg nagyobb minden, mint ahogyan a külső jelekből vélhették.

– Igazat mondhat Vadulugatótóbiás – bátortalankodott Liliom hercegnő.

– Hát jó! – egyezett bele a királyfi, és indult befelé a főbejáraton, de amint kezébe kapta a biciklije kormányát, eszébe jutott, esetleg magára haragítja a takarítókat, ha a sáros géppel trappol végig a kastélyon.

– Ezzel mi lesz? – nyugtalankodott a bicajra mutatva.

– Feltétlenül szükséged van arra a drótszamárra? – kérdezte a kutya.

Kornél, a Fényes herceg töprengett kicsit a válasz előtt. A pillantásáról akárki felmérhette, ez a kedvenc közlekedési eszköze.

– Legfőképpen azért van rá szükségem – felelte – mert enélkül nem tudnék pár nap alatt hazajutni, aztán a vakáció végén újra iskolába menni. A királyképző, ahová járok, hetedhét határon túl van, és gyalog hosszú az út odáig. Ezért járok biciklin.

– Bízd rám a bringádat, és amikor ősszel erre jössz, visszaadom – ígérte az eb.

A királyfi tétovázott, elvégre nagy felajánlást vár tőle Vadulugatótóbiás.

– Ha igaz szívedre és a legfinomabb velős csontra megfogadod, hogy gondját viseled a gépemnek, akkor itt hagyom nálad – egyezett bele végül.

 – Nincs az a hatalmas ve-he-he-he-lős csont, amiért elhanyagolnám az őrzését – lihegte a kutya. – Most már siessetek! Úgy látom, a királyi légierő parancsnoka összehívta a griffmadarak pilótáit gyakorlatozásra. Ha siettek, akkor még lestoppolhattok egyet. Veletek megyek, és segítségetekre leszek.

– Az jó lesz – örvendezett a kishercegnő, de Kornél felkapta a fejét.

– Ki vigyáz addig a bringámra, amíg te velünk csatangolsz?

– Egyet se félj! – vakkantott Vadulugatótóbiás, és hosszú nyelvét lógatva rálihegett a drótszamárra. A bicikli előbb átlátszó lett, aztán elkezdtek eltünedezni egyes részei. Láthatatlanná váltak a pedálok, a nyereg még később a kormány lett semmivé, utána a kerekek és végül a szép csillogó váz is elveszett a szemük elől. A lánc egy ideig még fityegett a levegőben, mintha tartaná valami, aztán Vadulugatótóbiás fújt egyet mérgesen, és ettől végre teljesen elillant az olajos biciklilánc.

A herceg és a hercegnő meglepve nézte a varázslatot. Bíztak a kutyában, ezért otthagyták nála a láthatatlanná lett biciklit, és újra átléptek a csodakapun, amelyik kívülről alig magasabb egy embernél, belülről kifelé elefánttal léphetnének át rajta. A kutya is velük tartott.

Ismét döndült mögöttük a kapu, és bent találták magukat a száz ház magas csarnokban. Lilla megint nekilátott megszámolni a folyosókat, a tizenhatodiknál rászólt a kutya.

– Azt hallottam, vakáció van. Ha számolgatni kezdesz, az időnket pocsékolod – morogta, a nyelvét pár másodpercre visszahúzva a fogai mögé. – Gyertek utánam! – vezényelt, és tappancsának poros nyomait a végtelenül hosszú szőnyegen hagyva elinalt az egyik benyílóba.

A Fényes herceg és a kishercegnő lihegve követték. Néha sikerült megközelíteniük a kutyát, de az fürgén ügetett, és pár lépéssel mindig előttük járt.

Tíz percig szaladoztak a folyosók rengetegében, és Liliomnak időnként eszébe villant, miképpen férhet el ez a rengeteg terem, lépcső, folyosó és szoba abban a kis fogadóban, ahová tegnap este beléptek. Hiába töprengett a rejtély megfejtésén. Az eb fürgén ügetett előttük az útveszőben, mindaddig, amíg elérték a hátsóbejáratot, amelyen keresztül kijuthatnak a kastélyból.

– Várjatok csak! – rikkantotta el magát Kornél a picinynek egyáltalán nem nevezhető hátsóbejárat ajtaja előtt állva. – Ez hátsó bejárat! Lehet ezen kifelé menni?

A kutya csodálkozott a kérdésen, de igent bólintott.

– Lehet rajta befelé jönni, és lehet rajta kifelé menni. Ez természetes.

– Akkor kibejáratnak neveznék!

– Ne okvetetlenkedj annyit! – intette le őt Vadulugatótóbiás. – Magától értetődik, hogy minden bejáraton lehet kijárni. Ha másképp lenne, akkor a lakóházakra két ajtót építenének. Az egyiket neveznék a kedved szerinti bejáratnak, befelé jönnének rajta az emberek, a másikat neveznék kijáratnak, azon meg csak kifelé lenne szabad menni. Ennél nagyobb pénzkidobásról még senki kutyakölyke nem hallott – méltatlankodott, kissé morózusan.

– Na, gyerünk! – adta ki újra a vezényszót, és indult az ajtó felé.

Már majdnem lenyomta a kilincset, amikor Kornél újra megtorpant.

– Várjunk! Várjunk!

– Mi a baj már megint? – nézett rá csalódva Vadulugatótóbiás.

– Nem köszöntünk el a Kuzinomtól.

– Ez valóban hiba – komorodott el a kutya, aztán vidáman felvágta a fejét.

– Baj egy szál se! – örvendezett. – Bekapcsoltam a nagyhangú fület. Csak kiáltsatok jó nagyot, és a király bárhol jár, hallani fogja a hangotokat. Mondjatok neki így köszönetet a vendéglátásért!

Kornél tölcsért formált a kezéből, a szája elé tette, és bekiabált a hatalmas épület folyosórengetegébe.

– Felséges Kuzinom! Köszönjük a vendéglátást!

A kiáltás alig lett hangosabb a nagyhangú fül működésétől, mégis hallották, amint lassan végig gördül az összes folyosón, és eljut a trónteremig. Eltartott vagy fél percig, amíg a hatalmas épületet végigjárta a köszönet, és újabb fél percig, amíg a válasz megérkezett.

– Jó utat! – kiáltott egyet feléjük valahonnan a Király. A búcsúüdvözletet valami szörcsögésféle zárta le.

– Mit hallottunk a végén? – kérdezte kíváncsian Liliom hercegkisasszony.

– Szerintem reggelizik a felséges úr – vélekedett Vadulugatótóbiás – beleszürcsölhetett a teába.

– Azt illetlenség ilyen hangosan tenni – lepődött meg a hercegnő.

– Mondtam, hogy a Kuzinom nem valami jól nevelt felséges úr – motyogta szégyenkezve Kornél.

– No, most mehetünk végre? – kérdezte a kutya, és nyomta lefelé a hátsóbejárat kilincsét, amikor Lilla szólalt meg szipogva.

– Még mindig baj van – szipogott, és hátrébb lépett a bejárattól, ami kijárat is egyben.

– Már megint miről beszélsz? – vakkantott a kutya, mert tényleg türelmetlenkedett.

– A batyum ott maradt a biciklin, és mindenem benne van.

– Teringettét! – csóválta mérgesen a farkát. – Mindened? – nézett rá Vadulugatótóbiás.

Lilla bólintott aztán sorolni kezdte a listát, a házőrző nagyot fújtatott.

– Azt a kutyafáját a sok kifogásotoknak! Ezt még elintézem, utána elég a halogatásból, kifogásból!

Megrázta magát. A bundájából kiugrott egy hatalmas bolha, és sebesen ugrálva messze száguldott.

– Ekkora bolha! – ámuldoztak a gyerekek.

– A mérete sem csekélység, a hatalma viszont valóban impozáns. Ő a bolhák királya – tájékoztatta őket Vadulugatótóbiás. – Figyeljetek!

Pár pillanat múlva feltűnt a folyosó végén Liliom hercegnő batyuja. Szinte magától száguldott feléjük arasznyival a padló felett. Amint közelért hozzájuk a zsákocska, látták, ezer bolha tartja a magasban, úgy repülnek vele a szőnyeg felett, nehogy kikopjon az alja, amíg végigvonszolják a hatalmas kastély végtelen hosszú folyosóin.

 

– 4 –

Végre kiléphettek a mellékbejáraton, ami egyben mellékkijárat is.

A felhőtlen ég ugyanúgy kéklett, mint a kastély másik oldalán, de innen már látszott minden, ami a főbejáraton túlról addig rejtve maradt.

Ha a hátuk mögé pillantottak, szemügyre vehették az óriási épület hatalmas tornyait, balkonjait, ezer ablakát, a távolban felismerték a száz ház magas fogadócsarnok kupoláját.

A mellékbejárat, ami egyben kijárat is, szépen gondozott és hatalmas parkra nyílott. Láttak ott mindent, ami széppé tette a királyi kertet. Hatalmas fákat – százesztendősek lehettek – szépen nyírt sövényeket az ösvények mentén, virágágyásokat mindenfelé, sok füves területet, de sehol sem állt tábla, amelyik a fűre lépést tiltotta volna.

– Igyekezzünk, mert hamarosan kihajtják a griffmadárcsordát a kastélyudvarból, és akkor lemaradhatunk! – vakkantott a kutya.

Szaladtak tehát a kutya után, míg végre egy dúsan burjánzó bokorcsoport mögé lesve megpillanthatták a griffmadarakat.

A szárnyuk nem látszott, csupán hosszú testüket vehették szemügyre, ahogy ügyetlenül billeg két rövidre szabott lábukon. Másmilyennek képzelték a legendás madarakat.

– Ezek griffek? Inkább vélném dinoszaurusznak őket! – fitymálta Kornél a legelésző állatokat. Az előző esztendőben tanult földtörténetet a királyképzőben, ezért tartotta sokra a véleményét.

– Rosszul tudod királyfi. A dínóknak nincs ott a hátán a griffmadarak jellegzetes kupolája, amibe a szárnyaikat hajtogatják össze. Amiket látsz, annak a tudományos neve villanószaurusz motoropter. Errefelé griffmadárnak vagy sárkányrepülőgyíknak nevezzük – mondta határozottan Vadulugatótóbiás.

– Azért hívják villanószaurusznak, mert villog, mielőtt kanyarodni kezd? – kérdezte Kornél herceg.

A kutya megcsóválta előbb a farkát, aztán a fejét.

– Összetéveszted az autóbusszal – intette le a kutya. – A griffek nem villognak kanyarodáskor, mert a levegőben nincsenek útkereszteződések; de nézd meg, amikor felszáll! Akkor láthatod a villogást!

Az egyik madár éppen készült a levegőbe emelkedni. Rövid, csutka lábain lépett hármat-négyet, a várakozásukkal ellentétben öles méretűeket. Miközben emelgette suta végtagjait, villámgyorsan kicsomagolta addig összehajtogatott szárnyait, és majdnem olyanná lett, mint egy helikopter. Négy szárny feszült a háta felett, csakhogy nem forgatta őket helikopter módjára, hanem csapkodott velük, mint ahogy a madarak szoktak. Hatalmasakat legyezett, sorban egyikkel a másik után. Nem pörögtek a szárnyai, mégis úgy látszott, mintha forgó propeller emelné a levegőbe a madarat. Szája előtt meg hátul a lába között füstpamacsok gomolyogtak, aztán fellobbant néhány szikra – és a madár a levegőbe emelkedett.

– No, ezért kapta a villanószaurusz nevet – magyarázta Vadulugatótóbiás, aztán mindjárt folytatta. – Gyertek! – becserkészünk egyet, azon indulunk felséges atyád birodalmába.

Lilla idegenkedett az ötlettől. Igen kényelmetlennek gondolta az ülést a madár hátán, ahol hiába keresett bármiféle nyerget, kantárt vagy kapaszkodót. A sörényük is alkalmatlannak látszott a fogódzkodásra. Bizalmatlanul szemlélte a hatalmas griffmadarat, amelyik a szárnyait a földön becsomagolva hordja.

– Leesünk a hátáról – rémüldözött a kishercegnő.

Vadulugatótóbiás csillogó szemekkel nézett rá, úgy válaszolt lihegve, amúgy kutyamódon.

– Lehet, lehet, le-he-he-eshetnénk róla, ha a hátán utaznánk, de benne kapunk helyet, hehe, ott teljes biztonságban utazhatunk.

Most rémült meg igazán Százszorszép hercegnő. Egyáltalán nem örült annak, hogy be fogja őket kapni a griffmadár.

Nem maradt idejük a rémüldözésre, mert az egyik sárkány peckesen eléjük lépkedett, engedelmesen lehajolt, hatalmas fejét a földre fektetette, és állkapcsát kitátva várakozott.

Vadulugatótóbiás bátorságot akart önteni a két gyerekbe, ezért előttük lépdelve gyorsan besétált a villogó fogak közé.

Kornél sem mutatkozhatott gyávának, hát határozottan átlépett a veszedelmes kapun.

– Gyere! – hívta maga után a kislányt, aki reszketve ugyan, de követte őket.

Amikor mind bejutottak a fogak mögé, a griffmadár lassan, vigyázva felemelte a fejét. Ügyelt rá, hogy ne rázza fel az utasait, azután becsukta a száját.

Az utasok kiláthattak madár oldalán, mintha ablakok lennének a pikkelyes bőrbe építve. Azokon keresztül figyelték, amint a griff nekifut az útnak. Kicsit rázkódtak, dülöngéltek, mintha egy részegen kóválygó hintába telepedtek volna az imént, aztán amikor a levegőbe emelkedtek, megszűnt a billegés, és élvezetessé vált az utazás.

Kívülről nézve nem gondolták, amit tapasztaltak, mert nagyon kényelmesen elhelyezkedhettek a griffmadárban. Kornél és Lilla arra számítottak, majd lecsúsznak a madár gigáján keresztül a bendőjébe, ahol mindenféle gusztustalanságokkal találkoznak, de másképp történt.

Puha szőnyeg vezetett a hasába, ahol kényelmes fotelok vártak rájuk, és nem kellett veszekedniük azon, ki ülhet az ablak mellé, mert ablakból még több is akadt, mint ahány helyet elfoglalhattak hármasban a kutyával.

Liliom királylány barátokat talál.

– 1 –

Az utazás végén előbb lassult alattuk a fák rohanása, aztán közelebb kerültek az erdőhöz, végül a griffmadár teljesen leereszkedett, és két-három nehézkes lépés után biztos lábon megállt a királyi kastély udvarában.

– Itthon vagyunk – kiáltotta nagy örömmel Kornél herceg Százszorszép Liliomnak, és a madár földre fektetett fejéből, a fogak közül előlépve rohant édesanyja, a királynő felé.

– Szép jó napot kívánok felséges anyám! – köszöntötte illő tisztelettel a királynőt, aki egy pillanatra kinézett a zsebkendője mögül a köszöntésre, de nagyon gyorsan visszatette a szeme elé a fehér gyolcskendőt, és sírva fakadt.

Liliom királylány látta, mennyire megrémült a fogadtatástól a herceg, és maga is elszontyolodott.

– Mi a baj? Édesanyám? – érdeklődött Kornél. – Baj érte a birodalmat, háborúba keveredtünk valakivel, vagy járvány támadta meg az alattvalókat.

– Ellopták a hangomat! – hüppögte keserves könnyei között a királynő.

– Hallom a hangodat felséges királynő! Szóltál hozzánk – ámuldozott Lilla.

– Óh, leányom! Ez a beszédhangom! – legyintett a királynő. – Az énekhangomat rabolták el – megint begyűjtött két gyémántkönnycseppet a zsebkendőjébe. – Nem tudok esténként énekelni a virágoknak, a madaraknak, a felhőknek és a Holdnak, így most senki sem tudja, mikor van este. A madarak éjjel akarnak repülni, nekiütköznek a villanyvezetékeknek, és összetörik magukat. A virágok éjszaka nyílnak, amikor a méhecskék vaksin bolyonganak a virágszirmok között, és dolguk végezetlenül térnek haza a kaptárokba. Nem lesz termés, és hamarosan éhínség támad a birodalomban. A felhők sem arra mennek, amerre esőt vár a növényzet, hanem bolyonganak az égen össze-vissza, aztán, ha nem tudják tovább cipelni terhüket, elhullajtják ott, ahol éppen járnak. Az egyik helyen árvizet okoznak, a másikon pedig szárazság pusztít. Rövidesen éhezni fognak az emberek az egész birodalomban, és elkergetnek minket, pedig jó királyok vagyunk.

Az udvaroncok lehajtott fejjel hallgatták a felséges asszony beszámolóját. Örültek, hiszen a királyfi hazajött vakációra, de gyötörte őket a szomorúság, mert együtt éreztek a királlyal és a királynővel.

– Ki a tolvaj? A királyi rendőrség megtalálta a tettest? – faggatózott a királyfi.

A királynő a fejét rázta. – A tettes! – legyintett lemondóan. – Már ott tartunk, hogy tettes híján inkább helyettest keresünk, aki képes a dalával engem kisegíteni addig, amíg megtalálja valaki a hangomat – sóhajtott nagyot. – Az egész országból versengenek a dalnokok a televízióban, de hiába igyekeznek, még egyik sem tudta megszólítani a madarakat vagy megfékezni a nekivadult felhőket! – A királynő megint keserves sírásra fakadt.

Lilla megköszörülte a torkát, aztán mélyet lélegzett, nekidurálta magát és felidézte azt, amit az énekórán tanult.

Azt ajánlotta neki a tanító néni: igyekezz szépen énekelni, mindig a szívedből szóljon a dal, és ne legyenek hamisak sem a hangjaid, sem a gondolataid.

Énekelni kezdett.
Kis madár a fák között
Repülj fel a felhőkhöz
Súgd meg nekik, merre van
Szomjas virág a falvakban!

Estefelé csendesen
Pihenjetek rendesen
Rosszalkodni nem szabad,
Ne zavarjátok álmunkat.

A magasabb hangoknál egy cseppet megbicsaklott a dallam, itt-ott kissé hamisra sikeredett az ének. Mivel a gondolatai tiszták voltak, a dal mégis szépen szólt. Arra gondolt, szeretné, ha ennek az országnak a földjét akkor öntözné az eső, amikor arra szükség van. A méhek újra találják meg a virágokat, gyűljék a méz a lépben, érjen a fákon a barack, hogy lehessen belőle barackos gombócot főzni ebédre, amikor a kisgyerekek éhesek lesznek. Újra lélegzetet vett, és tovább énekelt.

Bogarak a virágon
Végezzétek dolgotok
Kaptárokba gyűjtsétek
Szirmok közül a mézet!

Estefelé csendesen
Pihenjetek rendesen
Rosszalkodni nem szabad,
Ne zavarjátok álmunkat.

Eleinte senki sem gondolta, hogy valami fontos dolog történik, csak hallgatták ámulva Liliom hercegnő szépen csengő énekét. Aztán az addig össze-visszarepkedő felhők sorokba rendeződtek, a madarak a fészkük felé szálltak. A méhek és darazsak hazataláltak a kashoz, kaptárhoz, és az udvarban már mindenki sejtette, csoda történt a királyságban. Lilla hercegnő visszahozta a dalt a birodalomba. A madarak és a felhők, a fák és a bogarak, a halak a vízben és a búza a földben újra tudják a dolgukat, és nem szalad szerteszét a kincstárból a pénz, mert nem kell idegen földről vásárolni a tejet meg a kenyeret az alattvalóknak.

– Hol tanultad ezt a szép éneket? – faggatta a királynő felderülő arccal a királykisasszonyt. – Nézd, újra rend van a birodalomban!

– Megmentetted az országunkat! – lelkendezett a király is.

– Honnan jöttél hozzánk? – kérdezték.

– A Nagy Király udvarából – húzta ki magát Százszorszép Liliom büszkén.

– Most vagy ott – mondta az egyik udvaronc. – A mi királyunk a Nagy Király.

Erre lehajtotta a fejét Lilla, mert eszébe jutott, hogy két napja nem látta az anyukáját, meg a kisöcsikéjét, és ettől elszomorodott.

– Az én apukám másik Nagy Király – dünnyögte bátortalanul. – Több Nagy Király lehet a Földön, nem?

Megsajnálta őt a királyné.

– Merre van a királyságotok? – kérdezte, és hosszú, kecses ujjaival megigazította Liliom hercegnő haját, amit szétfútt a megzabolázott szél.

– Nem tudom felséges királynő – válaszolt még mindig szomorúan Lilla, mert a bánata éppen amiatt lett nagy, hogy fogalma sem volt arról, mikor jut haza. – Elsőbe jártam a tavasszal, és földrajzot a következő évben kezdünk tanulni.

A királynő megsimogatta a hercegkisasszony szőke buksiját, és kedvesen rámosolygott.

– Ne búsulj kishercegnő! Megkeressük a hazádat, és hazajuttatunk – mondta, aztán hirtelen elkomorodott. – Az a baj, hogy akkor megint ránk szakadnak a gondok. Mi lesz a madarakkal, a felhőkkel, a méhekkel, meg az egész világunkkal itt körülöttünk? Amíg nem találjuk meg a hangomat, tönkremehet az egész birodalmunk.

Elkomorult erre Lilla hercegnő is, aztán rövid idő elteltével felderült az arca.

– Addig itt maradok felséges királynő, amíg megtalálják a hangodat. Itt van velünk Vadulugatótóbiás, finom szaglásával segít kideríteni, ki az a galád, aki ellopta az énekedet.

Felmordult erre a kutya.

– Ne ígérgess helyettem kishercegnő! Szívesen jöttem veletek, és maradnék még tovább. Nekem azonban vissza kell térnem a saját udvaromba, mert dolgom van ott. A távollétemben bejuthatnak a kastélyba a csalók, a gonosz mágusok és a pernahajderek – megcsóválta a farkát a kutya, és Lilla csak találgatott, vajon a sajnálkozását fejezte ki ezzel vagy haragját.

– Ezen kívül adtatok nekem egy feladatot – folytatta a morgást. – Reggelre elveszti a láthatatlanságát a Fényes herceg biciklije, és ha nem érek vissza estig, bárki megláthatja őrizetlenül. Lenne abból nagy harag, ha a felséges királynő hangja után, még a Fényes herceg kerékpárját is ellopná valaki.

Látták, hogy a villanószaurusz, amelyben idáig utaztak fészkelődni kezd, feláll rövid, esetlen lábaira, és pöffent néhányat – ott, ahol általában füstpamacsok gomolyognak a madár körül. Elől, a pofájánál, meg… hátul a lábai között.

– Mennem kell felséges királyom, felséges királynőm! – mordult még egyet a kutya, és kötelességtudóan elsomfordált a griffmadár felé.

A madár ugyanúgy lefektette a fejét a földre, mint akkor, amikor először beszálltak, aztán, amikor a kutya eltűnt a pofájában, lassan kiegyenesítette a nyakát, kibontotta a szárnyait, amelyek addig összecsomagolva pihentek a háta felett a kis kupolában, megcsattogtatta őket, lépett kettőt-hármat, és lassan, berregve a levegőbe emelkedett.

A hercegnő pedig kapott egy gyönyörű szobát a királynőtől, és berendezkedett benne. Kirámolta a batyuját, és szemrevételezte a kincseit, amelyeket magával hozott a hosszú útra.

Helyet keresett a polcon a kedvenc kifestő könyvének.

Betette az íróasztal fiókjába a színes ceruzáit meg a radírt.

Lefektette a párnájára Samut, a bohócot és Barbiet, a babáját.

Szépen betette az ágya alá a kedvenc papucsát, és lassan a helyére került minden – a pizsamája, a fogkeféje, a fogmosó pohara, a fésűje, a tartalék cipellő és a három zokni – amiből kettő már összepiszkolódott a hosszú vándorúton.

Kitette a polcra a kedvenc meséjét, amit DVD lemezen hozott magával.

Kitette az éjjeliszekrényre az anyu fényképét, az apu fényképét, – és a kistesó, Gyuszkó képét is.

A zsák oldalzsebéből elővette az elemózsiát is: a két, most már nagyon száraz zsemlét, a fél doboz sajtot, az almát, amiből csak egy maradt, kettőt megevett útközben. Előkerült a fej hagyma, a marék rizs, amit a szakács megfőzhet, a marék rozs, amit a dalával újra rendre szoktatott madaraknak adhat, és a kis tábla csoki.

 

– 2 –

Telt múlt az idő a királyi kastélyban meg a körülötte elterülő hatalmas parkban. A kishercegnő minden reggel és minden este énekelt a madaraknak, a felhőknek, a bogaraknak és az egész természetnek, így a világ rendesen viselte magát a királyságban. Nem zavarta a nyári napsütést hóesés, az emberek fürödhettek a patakokban, nem kezdték váratlanul, nyár derekán levelüket hullatni az idő múlását eltévesztő fák. A gyerekek nyugodtan hintázhattak a ligetben, és nagyon jól érezték magukat a vakáció alatt.

Amikor a langyos nyári eső a kerteket, szántókat locsolta, Kornél herceg és Százszorszép Liliom behúzódtak a királyi vár termeibe, és hallgatták a meséket, amiket a királynő olvasott fel nekik, vagy társasjátékot játszottak a hoppmester gyerekeivel. Esténként mesét néztek az Egyik Televízió műsorában, hétvégéken pedig a dalnokversenyt követték figyelemmel, amiben az Egyik Televízió versenyzői között keresték azt az énekest, aki a királynőt helyettesíteni tudja addig, amíg megtalálják a felséges asszony hangját.

Minden igazán kellemes lett volna, de a kishercegnőnek naponta többször eszébe jutott az anyukája, az apukája meg a kistestvére, akiket nagyon régóta hiányol, és akikkel jó lenne újra együtt lenni.

Lassan véget ért a nyár, az Egyik Televízióban éppen a befejezéséhez közeledett a verseny, amelyikben a királyné dalos helyettesét keresték, és senki sem bizonyult méltónak a címre. Marcona Márton martalóc kapitány követelte, nyiszálják el a nyakát azoknak a versenyzőknek, akik egymás után kiestek a viadalból. A királyné azonban megtiltotta a nyaknyiszát, inkább mindegyiket megjutalmazta bátorságáért, segítő szándékáért, és békében hazaküldte őket. Sajnos, a leggyönyörűbben daloló lány sem énekelt elég szépen ahhoz, hogy a fák és a virágok, a felhők és a madarak meg a természet minden résztvevője engedelmeskedjék neki, így aztán úgy ért véget a verseny, hogy a nyertes nem vállalhatta Liliom hercegnő helyett, hogy amikor hazarepítik őt, ellássa a tennivalókat a királynő mellett.

Véget ért a nyár, elérkezett a szeptember, és kezdetét vette az iskola.

A Fényes herceg pár nappal a tanítás megkezdése előtt búcsút vett a szüleitől meg Lilla hercegnőtől, és útnak indult messzire, a királyképzőbe, hogy a tanév kezdetén az évnyitón időben megjelenhessen.

Kicsit bonyolult lett az utazás, mert a Fényes herceg csillogó biciklijét elfelejtették elhozatni Vadulugatótóbiás őrizetéből. Valahogyan pedig el kellett jutni odáig, így a Királyi Légierőtől kértek segítséget. Griffmadarak errefelé nem éltek, viszont a mezőkön szép számmal legelésztek táltos paripák. Ezek közül szoktak befogni néhányat a király vadászai a légierő számára, amikor a szükség úgy hozza. A táltos paripák nagyszerűen repültek, és a hámjukhoz kötött hintókban utaztatták a Fényes herceget vissza, a biciklijéhez.

Amikor a hintó magasan szállt benne Kornéllal, akkor kérdezte meg a királynőtől Lilla hercegnő, miért utazik a herceg olyan messzire iskolába.

A királynő készségesen válaszolt.

– Van királyképző iskola nálunk, te oda jársz majd második osztályba. A gyerekeinket azonban néha elküldjük más országba tanulni, mert ott olyan dolgokkal ismerkedhetnek meg, amivel itthon nem találkoznának. A Fényes herceg tengerész kadét lesz, azért utazik olyan messzire.

– A királyságnak van tengere? – csodálkozott el a hercegnő.

– Nincs nekünk pohárnyi tengerünk sem – felelte a királynő. – Nem azért jár tengerész királyképzőbe a Fényes herceg, hogy itthon vezesse a flottát, hanem azért, mert még a megszületése előtt megállapodtunk a Nagy Víz Országának királyával arról, a Fényes herceg később feleségül veszi az ottani királylányt, és ő lesz a király abban az országban.

 

– 3 –

A királyképző iskola második osztályába, ahová Százszorszép Liliom hercegnőt beíratták, nemcsak a királyi család gyermekei jártak. Az egész udvarból ott képezték a nebulókat. Ott tanultak a miniszterek gyerekei, a személyzet ivadékai, és beiratkoztak oda a kastélykörüli utcákból a fiúk és lányok is.

Az ábécén kívül sok mindent elsajátítottak ott, nemcsak az írást, olvasást, számolást. Tanultak minden egyéb hasznos dolgot, például királyi etikettet meg háztartási ismereteket. Elvégre a királynő is kerülhet olyan helyzetbe – mondjuk, amikor táborozni megy –, hogy saját fenséges kezével bontja ki a szardíniásdobozt reggel a sátor előtt az összecsukható asztalkánál. Aztán az is jó, ha megtanul turmixot keverni meg palacsintát sütni. Néha, amikor a cselédek szabadnaposak, minden rendes királynő elkészíthet egy egyszerű borsófőzeléket vagy zöldbablevest a királyi asztalra.

Lilla hercegnő megkapta a felszerelését a füzetekkel, könyvekkel, ceruzákkal, tollakkal, vízfestékekkel, ecsetekkel és egy térképpel – amiben az egész földrész minden országát feltűntették. A felséges királynő megmutatta az egyik lapon, hová utazott el iskolába Kornél, a Fényes herceg.

A kishercegnő a napi lecke megírása után érdeklődéssel forgatta az atlaszt, azon tűnődve, melyik lapon kereshetné meg a saját hazáját, ahol az édesanyja, az édesapja meg Izgőmozgó Gyuszkó, a kistesó bizonyára lemondott arról, hogy valaha megtalálják őt. – Már egészen biztosan elfelejtettek – jutott eszébe, és ettől elpityeredett. Amikor belépett hozzá a felséges királynő, kikérdezni a számtan leckét, meglátta könnyes szemét, és a nedvesre áztatott zsebkendőt.

– Mi a baj kishercegnő? – faggatta őt barátságosan, és megcirógatta a fejét.

– Az anyura gondoltam meg az apura meg a kistesómra – felelte, és a királynő ölébe hajtotta a fejét.

– Szeretnél hazajutni?

Lilla válasz helyett csupán bólogatott szipogva.

– Megkeressük az otthonodat, egyet se félj! – bíztatta őt a királynő. – Előbb-utóbb találunk valakit, aki helyetted meg helyettem elringatja esténként a madarakat, a felhőket és a bogarakat meg az egész természetet, és akkor aztán elhárul előlünk minden akadály, nyugodtan hazautazhatsz.

Lilla hercegnő ezért csak módjával engedte át magát a bánatnak, mert tudta, a királynő betartja a szavát. Segít majd a hazajutásban, addig pedig az ő segítségére számít mindenki, hogy az országban rend legyen a mezőkön, a szántókon és a hegyvidéken. Esténként ezért szokás szerint elénekelte azt az éneket, ami rendet tett a napi munka végeztével néha rendetlenné váló földeken meg a felhők között és a vizekben.

Az iskolában mindjárt az első napon összebarátkozott a padtársával, Dobozos Pannával.

A kislányt azért nevezték Dobozos Pannának, mert a táskájában nem úgy dugta be a füzeteit, a könyveit meg a tízóraiját, mint mások, hanem mindennek külön dobozban adott helyet, azokban rakta el a tanszereit. Emiatt aztán kétszer akkora batyuval járt iskolába, mint a többiek.

– Miért használod ezt a sok dobozt? – kérdezte tőle egy ízben a hercegnő.

Panna széttárta a kezét, és úgy nézett rá.

– Te miért nem használsz soha dobozokat?

Most Százszorszép Liliom tárta szét a kezét.

– Miért használnék? – felelte. – Nekem így tetszik.

– Látod, nekem pedig így tetszik. A nagyi azt mondta nekem erről, néha megengedheti magának az ember, hogy saját bolondériái legyenek, csak ne vigye túlzásba ezeket a bolondériákat.

– Az hol van? – kérdezte Lilla.

– Mi hol van? – nézett rá értetlenül Panna.

– Hát… – Lilla észrevette, butaságot kérdezett és elakadt, végül mégis kinyögte -… hát a túlzás.

 – Nincs az sehol – felelte Panna. – Illetve mindenhol ott lehet, ha többet rosszalkodsz, mint amennyit elnéznek neked.

– Persze, persze – szabadkozott Liliom – tudtam, de érdekelt, te tudod-e.

Még beszélgettek volna tovább, de kezdődött a számtan óra, ezért abbahagyták a fecsegést.

Nem akarták túlzásba vinni a rosszalkodást.

Az első felelő Elvarázsolt Kiskatona lett. Mielőtt elvarázsolták, őt tartották a társai a legaranyosabb kisfiúnak az osztályban, Kovács Albertnek hívták. Mióta egy gonosz és ügyetlen varázsló átváltoztatta, azóta nevezték így: Elvarázsolt Kiskatona.

Már mindenki elfeledkezett arról a varázslóról, aki egyszer megszállt a királyi vár mellett a fogadóban, és merő rosszindulatból elvarázsolta Kovács Albertet.

Úgy kezdődött a dolog, hogy Albert véletlenül meglökte őt az utcán, és aztán jól nevelt gyerek módján bocsánatot kért tőle. Igen ám! Csakhogy hiába engesztelte a rosszindulatú varázslót, mert az úgy gondolta, aki őt akárcsak véletlenül is meglöki, az bűnhődjék! Az kevés, ha elnézést kér. Elővette a varázspálcáját, és mormolni kezdett. Eldöntötte, hogy békává változtatja a fiút, de elfuserált valamit, és a varázslat félbe maradt. Meglehet, rosszul tanulta meg a varázsigét a varázslóiskolában, esetleg valamit kifelejtett a bonyolult versikéből.

Másnap reggel a kisfiú félig elvarázsolva ébredt. Karja, lábszára megrövidült, a bőre elzöldült, az orra megnyúlt kicsit. A szemei felszaladtak a homlokára vagy azon is túl, és itt véget ért a varázslat. Nem alakult teljesen békává. Jobban hasonlított Shrekre a mesehősre, mint igazi levelibékára. Sajnos kisfiúra sem hasonlított, és ez tényleg nagy baj. Mióta a gonosz mágus a varázslás másnapján elhagyta a birodalmat, hiába keresték azt, aki visszavarázsolná őt gyerekké.

Azt mindenki elfelejtette, miért csapták a kisfiú nevéhez a jelzőt: Kiskatona. Érthető módon a varázsló gonoszsága miatt nevezték Elváltoztatottnak, az viszont a múlt ködébe veszett, miért lett a másik neve Kiskatona.

 

– 4 –

Már lehullott minden levél a fákról, összeszedték a földről a gesztenyét, a diót, leszüretelték a naspolyát a bokrokról, a vándormadarak elköltöztek délre, amikor az iskolában sort kerítettek egy vidám műsoros délutánra. Az anyukáknak meg az apukáknak rendezték a bemutatót. A hercegkisasszony számára kézenfekvő lett volna, ha valami szép énekkel készül, de ez tényleg mindennapos eseménynek számított az életében. Inkább ügyesen kifestett képpel kívánta meglepni az őt vendégül látó királyi párt.

Lilla a kastély nagyterme feletti irodából árkusív papírt kért, szerzett még a szokásos készleten felül festéket meg ceruzákat, és egész héten át rajzolgatta, színezgette, festegette a képet. Azt a pillanatot ábrázolta a rajz, amikor Kornél herceg mellett kilép a griffmadár szájából, és megérkezik a királyi udvarba.

A Griffmadár pilótája hasonlított a képen Elváltoztatott Kiskatonára, új barátjára, a királynő és a király pedig a saját szüleire. Mást akart rajzolni, az ujjai engedetlenkedtek. Maguktól rajzolták és festették a képet olyanra, amilyenre sikeredett.

A műsoros est előtt megmutatta a tanító néninek a képet, aki elmagyarázta neki, hogy a festmény nem fénykép, mutathat mást is, mint amit a fotográfus rögzít a képein. Megmutathatja azt, amire a festő gondol, amíg a rajzon dolgozik. Ha másképp lenne, akkor minden festőművész fényképezőgéppel a nyakában járna, mert az sokkal jobban felveszi a valóságos képet. Akkor persze lemaradna a képről mindaz, amit csak a képzelet láthat meg.

A műsorban valóban nem énekelt a kishercegnő, inkább a barátai énekének betanításából vette ki a részét. Sokat segített, mert ő – mint már bebizonyosodott – tényleg szépen dalolt. Dobozos Pannával adódott a legtöbb gondja, mert szegény nagyon elcsúfította a nótáját. Egyszer sírva is fakadt, mert sehogyan sem sikerült csilingelő kislány hangon előadnia a Tavaszi szél vizet áraszt dallamát. Hamisan szólt az ének, és a kastély tornyában, rémületében összevissza kezdett járni az óra.

– Utálok énekelni! – panaszkodott Panna a barátnőjének, Százszorszép hercegnőnek.

– Annyi baj legyen! – vigasztalta őt a hercegnő. – Azt hiszed, mindenkinek mindenhez érteni kell?

– Nem akarok mindenhez érteni! Ha már muszáj, énekelni szeretnék egy kicsivel szebben – panaszkodott tovább Dobozos Panna.

– Mondj inkább verset! – javasolta Lilla. – Azt a te hangoddal is sikerülhet.

– Én akár bele is egyeznék – hüppögött még mindig Panna. – Anyu döntött úgy, hogy mindenáron énekest farag belőlem. Azt kívánja, jövőre induljak a Másik Televízió énekversenyén, pedig én tényleg csak nagyon csúnyán tudok dalolni.

– Áruld el neki, hogy nincs kedved énekesnővé változni!

Panna bólogatott. – Már százszor mondtam neki, mégis ragaszkodik a kívánságához – Panna közelebb hajolt a barátnőjéhez, úgy adta elő a továbbiakat. – Anya ért valamicskét a bűbájhoz, és azt ígérte, varázslattal könnyíti meg a dolgomat. Cserében elvárja tőlem, hogy én is akarjak szépen énekelni, máskülönben hiába küzd a varázslatával.

– Anyukád varázslóasszony? – nézett nagyot Lilla hercegnő.

Dobozos Panna bólogatott.

– Azt mondta, már elkezdte a varázslást, de ne számítsak gyors eredményre. Szerinte szebben fogok énekelni a mostani a műsoros délutánon is, mint eddig, a próbák alatt.

 

– 5 –

Elérkezett a várva várt délután. Egymásután érkeztek az anyukák, apukák, nagyobb testvérek, nagymamák és nagypapák. Eljött a fenséges király és a királyné is. A királyképző iskola tornatermében sorokba rendezték a székeket, hadd nézzék a vendégek kényelmesen a kisdiákok műsorát.

Még a fenséges uralkodópáros is levetette a cipőjét, és zokniban ment a székéhez, mert a tornaterembe tilos utcai cipőben belépni. Az előtérben berendezett büfében sok-sok szendvics, málnaszörp és sütemény várta a közönséget meg az előadás fáradalmaitól megviselt gyerekeket.

A folyosó falára kifüggesztett rajzok és festmények között a hercegnő képe aratta a legnagyobb sikert. A királyi pár is ezelőtt a kép előtt álldogált a legtöbbet.

Szépen indult a műsor, és úgy látszott, mindenki elnyeri a közönség tetszését. A nézők szívesen hallgatták a verseket, a kis párbeszédes játékokat; nézték a körtáncokat, amelyek egyikében Liliom hercegnő is részt vett. Mindenkinek tetszettek a közösen előadott énekek… csak egy szereplő váltott ki hümmögést és mosolyogva elnyomott ásítást. Dobozos Panna sikere maradt el.

Az ő dala épp olyan hamisan szólt, mint gyakorlás közben bármikor. Anyukájának, a varázslóasszonynak vagy nem akaródzott bűbáját fitogtatni, vagy nem tudott elég hatalmat gyakorolni a kislánya hangja felett.

Panna derekasan állta a megpróbáltatást, míg énekelt nem mutatta ki a sikertelenség miatt érzett bánatát, a műsor végén viszont legszívesebben elbujdokolt volna szégyenében.

A hercegnő vigasztalta őt.

– Ne sírj Panna! Anyukád talán belátja végre, hogy tényleg jobb, ha felhagy ezzel az énekes dologgal.

Vajákos Vilmán, Panna anyukáján sajnos egyáltalán nem látszott az, a kudarc eltérítené a szándékától. Mondta is a leányának, szerinte legközelebb minden jobban megy majd.

 

– 6 –

Lassan télbefordult az idő, az őszi avart betakarta a hó, a királyi udvar útjairól szorgos szolgák takarították a puha leplet. A királyképző iskola udvarán, ahol a diákok a szünetben szaladoztak, meghagyták a havat. A gyerekek meghempergették egymást a frissen hullott fehérségben, aztán megdobálták a társaikat hógolyóval, végül nagy gombócokat gyúrtak a pelyhekből, és addig görgették körbe az udvaron, amíg ég felé nyújtott karjuknál magasabb hóember lett belőle.

Előhozták a létrát a portás bácsi szerszámoskamrájából, arra másztak fel, amikor a nagy sárgarépát a fejébe tűzték, hadd szagolgassa vele a konyhából szállongó illatokat.

Elérkezett a karácsony is, és a vakációra – táltos paripákon vontatott hintón – hazaérkezett Kornél, a Fényes herceg is.

– Végigrepültél a fél földrész felett – mondta neki Lilla hercegnő. – Láttad-e valahol, hogy anyám, apám vagy a kistesóm kémleli az utakat, jövök-e hazafelé?

Kornél herceg szívesen mondott volna jó hírt a kishercegnőnek, de utált hazudni, ezért igazat válaszolt.

– Nagyon sajnálom Lilla, mindenhol a felhők felett szálltunk, és amikor végre kiláthattam a felhők között, a behavazott tájat láttam magam alatt.

– Ne búsulj kishercegnő! – szólt közbe a királyné. – Segítünk neked hazajutni. Ígérem, hogy amint elolvad a hó, hírnököket küldünk a világ négy sarka felé, és megtudakoljuk, hol hiányzik egy királyi gyermek a kastélyból.

Bár Százszorszép Liliom hercegnőre vigasztalóan hatottak a szavai, a keserűsége változatlanul megmaradt. Szomorúan gondolt az előző karácsonyra, amikor szülei kastélyában, a trónteremben felállított hatalmas karácsonyfa körül járt körtáncot a királyság többi gyermekével. A fa alatt ott álltak a játékaik, a képeskönyvek meg a kedvenc meséje, amit akkor kapott meg DVD lemezen.

Karácsony elmúltával Kornél herceget visszarepítették a táltosok a tenger mellé, az otthon maradottak pedig újra elfoglalták helyüket az iskolapadban.

Tavasz felé, amikor a hó a napos délelőttökön olvadozni kezdett, aztán éjszaka újra megfagyott; a háztetők széleiről, az ereszekről meg a fák ágairól arasznyi hosszú jégcsapok lógtak szikrázva a napfényben. Nagy barátságba kerültek addigra hárman: a hercegnő, Dobozos Panna és Elváltoztatott Kiskatona. Sokat szánkóztak Pannáék kertjében a hóborította domboldalon.

Hatalmas kert vette körül Pannáék házát. A domb oldalában kisebb erdő méretével vetekedő fenyőcsoport nőtt, emellett kanyargott egy meredek ösvény. A sétány telente nagyszerű szánkózó helyet kínált. Miután a hó belepte a tájat, a gyalogosok elkerülték a dimbes-dombos utacskát, mert nyaktörő dolognak számított végigmenni rajta, ezért megengedték a gyerekeknek, hogy szánkójukkal fényesre csiholják a havat, és jegesre csúszkálják a gyalogjárót.

A korán sötétedő téli napokon napszálltáig kinn maradhattak a szánkópályán, ilyenkor vidám gyerekzsivaj zengett a fák között. Aztán, amikor közeledett a sötét, a gyerekeket behívták a házba, kakaóval meg süteménnyel kínálták őket és végül, ha sötétedés után mentek haza, kerítettek egy szolgálót, aki hazakísérte őket.

Az egyik este a szokásosnál tovább elhúzódott az uzsonna, és a fűtött nappaliban még társasjátékoztak is egyet a gyerekek. Nagyokat kacagtak, ha valakinek hátra kellett menni hat mezőt a táblán, és megállták veszekedés nélkül, ha valaki kétszer egymás után hatost dobott, és így nagyon előreszaladt a játékban a társai elé.

Szórakozás közben mindig forgott egy mese a DVD lejátszóban, de csupán félszemmel nézték. Egy ízben Liliom hercegnő figyelmét felkeltette egy csodálatosan csilingelő dal. Első pillanatban vissza akarta pörgetni a filmet a lejátszóban, ám a játék hevében elmulasztotta. Otthon, lefekvés előtt eszébe jutott a szép melódia. Elalvás előtt dudorászva keresgélte a dallamot, ám a délután hallott hangok elúsztak valahová az álom tengerén.

 

– 7 –

Ahogy melegedett az időjárás, alig maradt egy-két hófolt a domb északi lejtőjén. A meredély szánkózásra alkalmatlan lett, így inkább csak szaladoztak a gyerekek a kora tavaszi csípős levegőn. Kipirulva kergették egymást, néha elbotlottak, ilyenkor nagyokat bukfenceztek a friss gyepen, aztán futottak tovább, és kacagtak.

Közeledett a tavasz, egyre később tért nyugovóra a nap, egyre tovább maradt világos az ég. Esténként már kíséret nélkül indultak hazafelé, Lilla bátran sétálgatott az alkonyi erdő közelében. Mellette jött Elváltoztatott Kiskatona, aki rövid végtagjaival, zöld bőrével és hosszú orrával tényleg szokatlanul nézett ki, de nagyon kedves barátnak bizonyult.

Éppen elhaladtak az erdő mellett, amikor Lilla megint meghallotta a pár héttel korábban megismert csilingelő éneket. Felujjongott örömében, megállt a fenyőfák mellett, és gyönyörködött a dalban. Úgy szólt, mintha ezer csengettyű és harang zengett volna, és szép hangú lányok kórusa énekelne. Furcsának találta, hogy most az erdő közepéből száll felé a dallam, amit legutóbb a játék közben megnézett meséhez hallott. Egyelőre alig gondolkodott ezen, inkább a muzsikára figyelt.

– Figyeld! – emelte fel a mutatóujját úgy, ahogyan azt a Fényes hercegtől látta többször is figyelmeztetve ezzel a barátját, a mellette lépkedő Elváltoztatott Kiskatonát a szép muzsikára.

Mind a ketten megálltak, és csendben gyönyörködtek a dalban egészen addig, amíg az elhallgatott.

– Ez csodálatos – állapították meg, amikor véget ért a muzsika.

– Hasonlított a királynő énekére. Az szólt így, mielőtt ellopták a hangját – árulta el Albert, akit mostanában Elváltoztatott Kiskatonának neveztek.

Százszorszép hercegnő örült, hogy végre hallhatott valamit, ami hasonlít a királynő esti énekéhez. Így legalább megtudta, mihez kellene hasonlítani a dalnak, amikor a királyi vár toronyszobájának ablakából altatót énekel a természetnek.

– Én nem énekelek ilyen szépen – ismerte be pironkodva a hercegnő.

– Mégis rend van az országunkban – mondta Albert. – Hátha nemcsak az számít, hogy mennyire szép a nóta, hanem az is, mennyire jön szívből.

 – Az enyém nagyon szívből jön! – felelte Lilla. – Azt kívánom, hogy ezek a szép mezők, a rajtuk élő barátságos madarak, mókusok és bárányok ne szenvedjenek a megbolondult felhőktől, a viharoktól, a méhecskék pedig időben végezzék a dolgukat, ne akkor kísérletezzenek a munkával, amikor az lehetetlen.

Miután ezeket elmondta, Albertre nézett, és szomorúságot látott a szemében. A fiú senkit sem mert barátként megérinteni. Még vele is úgy viselkedett, mintha félne tőle, pedig neki sosem jutott eszébe rútnak látni őt. Elképzelte, milyen rossz lehet így elcsúfítva élni, és milyen az, amikor hiába mozdulna megsimogatni valamelyik társa kezét, haját. Félúton megállna a mozdulat, mert kevés hozzá a bátorsága, hogy megtegye. Szörnyű lehet mindig úgy gondolni saját magára, hogy egy gyerek és egy levelibéka rút keveréke, a külalakja egy elfuserált varázslat terméke.

Ezért aztán kitörölt a szeme sarkából két könnycseppet, és elfeledkezett a csodálatosan csilingelő hangokról. Bánkódott Elvarázsolt Kiskatona helyett.

 

– 8 –

Százszorszép Liliom este az ágyában elmélkedett tovább az erdőből feléjük hangzó zenéről. Az jutott az eszébe, hátha rosszul emlékszik, és tévedésből képzelte, hogy a meselemezről szólt. Lehet, hogy először is az erdőből hallotta a muzsikát?

Másnap, iskola után megkérdezte Elváltoztatott Kiskatonát, ismerősnek találta-e a meséből az erdő mellett hallott zenét, amikor este hazafalé bandukoltak.

– Ne haragudj Lilla – kezdte röstelkedve a fiú. – Ezekkel, amik a fülem helyén nőttek eléggé gyengén hallok – rövid kezével a fejére bökött, ahol valóban nem igazi fül látszott, csupán két kis dudorodás emelkedett azon a részen, ahol más a hallószerveit hordja. – Különösen a zenére lettem nagyothalló – panaszkodott a kisfiú.

– Kár – mondta Lilla hercegnő. – Pedig azt hittem, ha kicsi is a füled, elég jól hallasz vele. Éppen te figyelmeztettél arra, olyan a zene, mint amit a királynő szokott énekelni akkor, mielőtt ellopták az énekhangját.

– Közel jártunk az erdőhöz, így felismertem a dallamot – magyarázta Elváltoztatott Kiskatona – Amikor játszunk, nem tudom különválasztani a hangokat; mi szól a televízióból, mit énekel az anyukám a konyhában, vagy mit kiabál a fagylaltos kocsi vezetője az utcán. Igazán sajnálom, ebben nem lehetek a segítségedre.

– Sose sajnáld! – vigasztalta Liliom hercegkisasszony. – Van nekem fülem kettőnk helyett – mondta, és tovább gondolkodott hangosan. – Az jutott az eszembe, furcsa véletlen, hogy a királyné ellopott hangjából éppen ott kapunk ízelítőt, ahol egy énekelni nem tudó lány él.

– Dobozos Pannára gondolsz? – csodálkozott el Albert.

– Rá bizony! – helyeselt a kishercegnő. – Igen érdekes lenne, ha megtudhatnánk, miképpen varázsolja át Panna hangját Vajákos Vilma, a barátnőnk anyukája.

Albert megvakarta zöld és ráncos bőrét a fején, és eltöprengett a királylány gondolatain. Egy darabig némán mentek egymás mellett hazafelé, aztán a kisfiú így szólt:

– Nem szívesen mondanék rosszat a barátnődről, de ha az édesanyja neki lopta el a királynő dalos hangját, akkor esetleg megtaláltuk összefüggést a dolgok között. Oka lehet annak, hogy az ő erdejük mellett találkoztunk a fák között bóklászó dallamokkal.

– Menjünk gyorsan az erdőhöz! – javasolta Liliom hercegnő. – Derítsük ki, mi az igazság!

Indult az erdő felé. Albert rövid, furcsa kezével utánakapott, és elkapva a csuklóját, megállította őt.

– Várj! – kiáltotta, aztán ijedten elengedte a királykisasszony kezét.

– Mi a baj? – kérdezte Lilla, akit legkevésbé sem zavart a zöldbőrű kisfiú kezének hideg érintése.

– Ne haragudj, hogy megfogtam a csuklódat! – engesztelte őt Albert.

– Miért haragudnék? – kérdezte tágra nyílt szemekkel Liliom. – Biztosan, valami lényeges dolog jutott az eszedbe, azért kaptál utánam.

– Igen, tényleg fontos gondolatom támadt, és nem számítottam rá, hogy megijedhetsz, ha megérintelek ezzel a csúf kezemmel.

– Barátok vagyunk – mosolygott rá Lilla. – Nem hiszem, hogy bántanál, miért ijednék meg tőled.

– Mert csúf, zöld és nyirkos a kezem – szabadkozott Elváltoztatott Kiskatona.

– Lehet, hogy más csúfnak lát, és nyirkos a kezed, de a barátom vagy. Segíteni akarsz nekem ugye?

– Segítenék, persze – sütötte le a szemét Albert. Ez elég nehezen sikerült, mert a szemei egészen magasan, majdnem a feje búbján pislogtak.

A kishercegnő a kezébe vette Albert csökevényes ujjait.

– Mondd el végre, mi jutott az eszedbe!

– Arra gondoltam – kezdte Albert, és közben örömmel fogadta, hogy a kishercegnő a markában fogja a kezét – Vajákos Vilma nem tartja teljesen az uralma alatt a királynő hangját. A dalok néha kiszöknek a közeli erdőbe, és ott kóborolnak a fák között, amíg a varázsló asszony újra visszaparancsolja őket oda, ahol fogva tartja őket.

– Lehetséges – helyeselt tétován Százszorszép Liliom. – Lessük meg, mi történik az erdőben. Azt hiszem, abban a varázslásban készül felhasználni a királyné hangját, amivel Dobozos Pannából énekesnőt faraghat.

– Nekem is eszembe jutott valami – kapta fel a fejét Albert. – Pocsék dolog foltos, zöld bőrrel élni, de éppen ezért hasznunkra lehet a balszerencsém a nyomozásban.

–  Mire gondolsz? – állt Elváltoztatott Kiskatona elé Lilla hercegnő.

– A bőröm színe hasonló a fenyőerdő lombjának színéhez. Ha akarok, teljesen észrevehetetlen maradhatok a fák között. Odalopózhatok bármikor, és ottmaradhatok akármeddig.

– Megtennéd? – Lilla hercegnő fellelkesült és kipirult a jó ötlet hallatán.

– Bármit megtennék azért, hogy a felséges asszony visszakapja a hangját!

– Nagyszerű barát vagy – jelentette ki a királylány, aztán Alberthez hajolt, és megpuszilta az arcát. Albert meglepődött, aztán megsimította a bőrt a királylány ajkának helyén. Egy ideig csak állt némán, aztán végigmustrálta magát, és megállapította, ugyanaz a félresikerült ember-béka keverék maradt, ami addig volt. Lassan legörbült a szája két széle, és nagy fiúkra legkevésbé sem jellemző módon pityeregni kezdett.

– Most meg mi a baj? – kérdezte Lilla hercegnő.

– Ugye, te igazi királylány vagy? – hüppögött a zöldbőrű kisfiú.

– A legeslegigazibb királylány vagyok – válaszolta Százszorszép Liliom meggyőzően.

– Hát ez az én bajom! – sírt még hangosabban Elváltoztatott Kiskatona. – A mesében ez úgy van, hogyha a királylány megcsókolja a béka királyfit, az visszaváltozik daliás legénnyé. Ha most nem változtam vissza, az bizonyára azt jelenti, hogy soha többé nem leszek igazi gyerek.

Liliom átölelte a fiú vállait, és megcirógatta az arcát.

– Ha ezen múlna, adnék én neked annyi puszit, amennyi csak szükséges, de látod, változatlan a külsőd. Azért ne keseredj el! Ennek az országnak jó és igazságos uralkodói vannak, és ha visszaszerezzük a királyi hangot, akkor számíthatsz rá, hogy gondoskodnak arról, ne csak én juthassak vissza a hazámba. Megoldják azt is, hogy visszanyerhesd az eredeti alakodat.

Albert megtörölgette a szemét, abbahagyta a sírást, és úgy szólalt meg.

– Lehetséges. Valaki egyszer majd talán segíthet rajtam, de nagyon régóta csúfoskodom ebben a rusnya formában, és fogytán a türelmem.

– Sor kerül rá, meglátod.

– Menj haza a palotába – ajánlotta Albert, és kitörölte a szeméből a maradék könnycseppeket. – Én indulok a dolgomra, elbújok a kiserdőben, és kilesem az ellopott hang titkát. Holnap találkozunk az iskolában.

– Igazi jó barát vagy – állapította meg ismét Százszorszép Liliom, és búcsúzóul még egyszer megcirógatta barátja arcát.

Liliom királylány hazatalál

– 1 –

Másnap reggel az iskolaudvaron a kialvatlan Albert félrevonta a királykisasszonyt.

– Megérte a fenyőerdőben töltenem az éjszakát – suttogta.

– Mi láttál? – érdeklődött ugyancsak suttogva Liliom.

– Látni keveset láttam, mert a hangok láthatatlanok, hallani bizony annál többet hallottam.

– Mondd már! Mit hallottál? – Türelmetlenkedett Lilla hercegnő.

Albert óvatoskodva körültekintett, fülel-e valaki a közelben, aztán a biztonság kedvéért még közelebb hajolt a hercegnőhöz, úgy suttogott tovább.

– Nem szökdösnek a hangok Vajákos Vilma házából sehová. Ő maga engedi ki azokat néha a szabadlevegőre, és valamilyen módon fogva tartja őket, máskülönben régen hazatértek volna a királynőhöz. Abban bízik a varázslónő, hogy cserében ezért a kis szabadságért, megtanítják Pannát énekelni.

– Ez borzasztó! – szörnyülködött Liliom. – Vajon Panna tud erről?

– Alig hiszem – felelte ásítva Albert, mert nagyon elálmosodott az erdőben állva eltöltött éjszaka után. – Amíg kinn fogócskáztak a hangok a kiserdőben, játék közben többször könyörögtek, engedje őket haza a varázslóasszony, mert hiába a fogság, soha sem tudnak énekesnőt faragni a lányából. Vajákos Vilma pedig azt hajtogatta makacsul, hogy majd akkor mehetnek haza, ha a kislánya megnyeri a Másik Televízió énekversenyét. Erre a királynő hangja azt mondta, Panna nem is akar énekesnő lenni, mire Vajákos Vilma szomorúan azt felelte, ha úgy van, elvarázsolja a lányát, és ahhoz lesz kedve, amit ő szeretne.

– Gonosz banya! – mérgelődött Lilla.

– Nem biztos, hogy gonosz – vélekedett Albert. – Csupán jót akar a lányának, de nem érti, hogy nem változtathat egy gyereket dalos madárrá, ha azt a gyerek maga sem kívánja.

– Mit tegyünk? – töprengett Lilla királylány.

– Beszéljük meg ezt a dolgot Pannával! – javasolta Elváltoztatott Kiskatona. Indult volna a barátnőjük keresésére, amikor megszólalt a nagy csengő az iskolaépület falán, kezdődött a tanítás, és be kellett menniük a tantermekbe.

A nagyszünetben, amikor a szakács nénitől megkapták a tízórait, a három gyerek félrehúzódott a napfényben fürdő iskolaudvar egyik sarkába, a nagy eperfa rügyező ágai alá. Lilla és Albert egymás szavába vágva mesélte el Pannának az esti tapasztalatokat. Panna először meglepődött, hitetlenkedett, azután, amikor látta, hogy Albert nemcsak kitalálta az egészet, hanem igaz lehet a történet, keserves sírásra fakadt.

– Nem tudtam, hogy az én anyukám lopta el a királynő hangját – törölgette a szemeit Panna, aki annyira megfeledkezett magáról, hogy először a zsemléjéből ejtette ki a párizsit, aztán amikor utána kapott a felvágottnak, a zsemle is kipottyant a kezéből, és leesett a porba.

– Rá tudod venni anyukádat arra, hogy visszajuttassa a királynőhöz a hangját? – kérdezte a királylány.

– Higgyétek el, az én anyukám nem rosszakarója az országnak meg a királynénak, de úgy gondolta, nekem az a jó, ha belőlem énekesnő lesz. Délután elmondjuk neki, hogy nagyon bánnánk, ha miattam az országra rátörne az éhínség, vagy te nem mehetnél haza. Biztosan belegyezik, hogy a királyné hangja hazatérhessen a kastélyba.

 

– 2 –

Tanítás után együtt mentek el Dobozos Panna otthonába.

A varázslónő meglepődött, amikor látta, hogy kislánya kisírt szemmel jön haza.

– Mi a baj Pannika? – kérdezte aggódva. – Rossz jegyet kaptál, vagy intőt adott a tanító néni? – átölelte őt.

– Sem ez, sem az – felelte Panna, és kibontakozott anyukája karjai közül. – Azt akarjuk, add vissza a királynőnek a hangját, hogy Liliomnak ne kelljen őt a továbbiakban helyettesítenie reggelente meg esténként az énekléssel.

Vajákos Vilma meglepődve nézett a gyerekekre.

– Honnan tudjátok, hogy itt van a királynő hangja?

– Hallottuk énekelni, és Albert észrevette azt is, hogy néha a domboldalon, a fenyőerdőben levegőzik a hang – felelte Lilla.

– Tegnap este hallottam, amint könyörögtek, hogy engedje haza – mondta indulatosan Elváltoztatott Kiskatona.

Nagyon meglepődve nézett rájuk a varázslóasszony.

– Most aztán, ha kedve van rá, elvarázsolhat akármivé, nekem már mindegy – folytatta Albert keserűen. – Fütyülök rá, mi lesz velem, de legalább az országunkban kerüljön a helyére minden, és Lilla királykisasszony mehessen haza az otthonába!

Albert még mindig duzzogott keveset, mert nem békült meg a sorsával, amit az ostoba mágus zúdított a nyakába. Mind a két pajtása tudta róla, minden varázslóra haragszik a félresikerült hókusz-pókusz miatt, amiből a szokásos mesebeli megoldással, a királylány csókjával sem tudott szabadulni.

Elszégyellte magát Vajákos Vilma.

– Ne félj kisfiam! Nem varázsollak el, sőt ha tudnám, mi a módja, bizony visszaváltoztatnálak gyerekké, csakhogy ebben más varázsló a ludas, így aztán nem tudom, miként lehetne levenni rólad ezt a szerencsétlen formát.

– A hangot visszaküldi a királynéhoz? – nézett rá Liliom.

Nagyot sóhajtott Vajákos Vilma.

– Így kell tennem – hajtotta le a fejét. – Panna sem kér a varázslatból, én sem tudok csodát tenni, mindenkinek az lesz a legjobb, ha visszaadom a királynénak a hangját. – A kötényéből nagy kulcsot, meg varázspálcát vett elő.

– Várjatok itt! – bement a házba, majd rövid idő múlva csilingelő kacagás kíséretében újra előjött.

– Itt jön a királyné hangja – jelentette be.

– Szabad? – kérdezte örömkönnyekkel a szemében Panna. – Vihetjük?

– Vihetnétek éppen – töprengett az anyja – de azt hiszem, akkor teszek helyesen, ha én viszem vissza azt, amit én loptam el. Bizonyára megbüntet a királynő, alighanem tömlöcbe is csukat, de vállalom a következményeit annak, amit tettem. A fejemet tán nem ütteti le!

A hang csilingelve, danolászva szaladt előttük a királyi palota felé vezető úton. Csak kicsit szaladt előre, nem akarta megfosztani a gyerekeket az örömtől, hogy lássák, amikor találkozik a királynővel.

A királyi pár, messziről meghallotta a csengő dallamot, amire hiába vártak majdnem egy éve, és szaladva jöttek kifelé a kastélyból, megnézni a csodát.

– Hol találtátok meg a hangomat? – kérdezte a királyné örömtől ragyogó arccal.

Térdre borult előtte Vajákos Vilma a varázslónő.

– Felséges királynő! Én vagyok a bűnös – vallotta be sírva. – Kérlek, bocsásd meg a bűnömet! Ígérem, soha többé nem okozok nektek semmi bosszússágot, és mindenben a szolgálatotokra leszek!

A királynő legszívesebben felállította volna az előtte térdelő asszonyt, annyira örült a megtalált hangnak. Tudta azonban, hibázna, ha megengedné, hogy ekkora bűn mindenféle büntetés nélkül bocsánatot nyerjen.

– Vessük a legmélyebb tömlöc leghidegebb cellájának a legsötétebb zugába! – kiáltotta az időközben odaérkező Marcona Márton, a martalóc kapitány.

A királyné ránézett a csendesen sírdogáló Dobozos Pannára, és azon gondolkodott, mitévő legyen.

– Beszéljétek el nekünk, miképp történt ez az egész! – indítványozta a király. – Ahhoz, hogy ítélkezhessünk, mindent tudnunk kell erről a históriáról.

A három gyerek szép sorjában elmondott hát mindent, a varázsló asszony pedig megtörten térdepelt a királyi pár előtt.

– Felséges királyom! – szólalt meg, amikor vége lett az elbeszélésnek. – Nagyon szégyellem, amit tettem, és tudom, büntetést érdemlek. Azt kérem csupán tőletek, olyan módon büntessetek, hogy közben a szolgátok tudjak lenni. Hadd hozzam helyre a vétkemet!

Megint elsírta magát a bűnbánó varázslónő.

– Láthatom közben a kislányomat néha? – kérdezte könnyek között.

A király még gondolkodott egy cseppet, aztán beszélni kezdett.

– Nagyon nagy a vétked asszony! – hangzott a dörgedelem. – Sok pénzébe került az adófizetőknek az a rengeteg kár, amit a viharok és a megvadult időjárás okozott, és mindezt azért, mert nagyravágyó módon a más kárára kerestél előnyöket a lányodnak.

Mondta volna még tovább is, de a királynő megbökte a könyökével a királyt, aki erre elhallgatott.

– Szeretetből tette – súgta a férje fülébe a királynő. – A lányára gondolt, annak egyengette az útját.

A király nem enyhült meg a felesége érvelésétől, mert még minidig eszében járt az a sok baj, amit a varázsló asszony csínye hozott magával.

– Börtönbe vele! – használta ki a beállott csendet újra Marcona Márton a martalócok kapitánya.

A király most a kapitány felé nézett villogó szemével, és halkan, hogy senki más ne hallja megkérdezte tőle – nem én volnék a király? – a martalócok kapitánya elröstellte magát, és fejet hajtott a felséges úr előtt.

– Bocsássa meg felséged az indulataimat! Valóban a tiéd az ítélkezés joga – ismerte el szégyenkezve a martalóc parancsnok.

A király nem válaszolt a kapitánynak, inkább a vétkes felé fordult megint.

– Varázsló asszony hírében állsz. A büntetésed az lesz, hogy az országot szolgáld a tudományoddal.

– Igenis, felséges uram – fogadta el a döntést Vajákos Vilma még mindig lehajtott fejjel és térdelve. – Csekély az én hatalmam, gyakran sikertelenek a varázslataim. Amire képes vagyok, azért azt megteszem.

– A tömlöcöt sem kerülheted el, mert akkor az egész országban arra számítanának a pernahajderek, hogy mindenkivel úgy bánunk, mint veled.

Megint sírva fakadt a hírre a varázslónő, de nem tiltakozott, mert tudta, valóban hatalmas a bűne, nagy büntetés jár érte. Amikor ezt megértette, annyit kérdezett csupán: Mi lesz a kislányommal?

Megesett rajta a királynő szíve, és a király sem szándékozott mértéktelenül büntetni. Eszerint folytatta tovább az ítélethirdetést.

– Három évet töltesz a tömlöcben, és közben állandóan azon kell munkálkodnod, hogy a földeken jobb legyen a termés, az alattvalók kigyógyuljanak a betegségeikből, és az egész ország gazdagodjék. Este hat után, véget ér a munkád, akkor a lányod meglátogathat, és beszámolhat arról, mi történt vele aznap az iskolában. Mivel a lányod vétlen, őt nem büntetjük. Amíg a tömlöcben élsz, addig magunkhoz vesszük a királyi udvarba, és itt él velünk.

– Köszönöm a nagylelkűségedet felséges királyom! – hálálkodott a varázslónő, aki megértette, a király annyi kegyet gyakorolt vele, amennyit lehetséges.

– Gyere ide fiam! – fordult most az uralkodó Elváltoztatott Kiskatonához. Kezét elcsúfított vállára tette, aztán megsimogatta a fejét, bár ezzel óvatoskodott kicsit. A magasra felcsúszott szemek ettől veszélybe kerülhettek.

– Arról értesültem az imént – folytatta a király – sokat tettél azért, hogy megtaláljátok és hazahozhassátok a felséges asszony hangját.

Albert bólintott egyet, nem vágott a király szavába. Megtanulta, egyetlen felnőtt beszédét sem illik félbeszakítani, és ezt a királlyal megtenni, különösen nagy modortalanság.

– Tudsz-e valamit arról a gonosz varázslóról, aki elváltoztatott téged? – kérdezte a király Albertet.

– Nem emlékszem rá felséges uram – válaszolt szomorúan Elváltoztatott Kiskatona. – Amikor véletlenül meglöktem, éppen utca túlsó oldalát figyeltem, azért is mentem neki. Másnap pedig már nem találkoztam vele.

– Gondot viselek rá, hogy megtudjuk a módját annak, hogy újra a régi gyerek legyél.

– Köszönöm felségednek! – hálálkodott őszintén.

A királynő magához húzta a félig béka, félig ember kisgyereket, és megölelte.

– Tudom, most arra gondolsz, sohasem találjuk meg a mágia ellenszerét – mondta. – Annyit azonban máris elértünk, hogy mindenki megtudta, szeretünk téged, és ezért másképp néznek rád ezentúl az emberek.

– Liliom hercegnő! – fordult a királykisasszony felé az uralkodó. – Neked köszönhetjük a legtöbbet. Te gondoskodtál arról, hogy rend legyen az országban, amíg ez az örömteli pillanat elérkezik. Fontos részed van abban is, amit a hang visszaszerzése érdekében tett a barátod. Azt parancsolom tehát Vajákos Vilmának, hogy az első két feladata, aminek holnap reggel nekilát, az legyen, találja meg az országodat, és fedezze fel a módját Elváltoztatott Kiskatona visszavarázslásának.

– Köszönöm szépen felséges uram! – hálálkodott Lilla is, mert már nagyon vágyott haza, anyukájához, apukájához meg Izgőmozgó Gyuszkóhoz, a kistesójához.

Aznap este nem Lilla hercegnő, hanem a királynő énekelte nyugalomba az ország természeti erőit. A királynő frissen visszakapott hangján zengett az altatódal a kastély toronyszobájának ablakából.

 

– 3 –

Egy álló héten át törte a fejét a tömlöcben Vajákos Vilma a két feladaton, aztán amikor letelt a hét, kihallgatást kért a királytól.

– Felséges királyom! – kezdte térdre borulva a trónus előtt. – Gyenge az én varázserőm, de talán végre tudom hajtani a két feladatot, amit rám bíztál. Kérlek, hívasd ide a két gyermeket! A királykisasszony hozza magával az iskolai atlaszát is!

A hoppmester nagyokat lépve elszaladt, és mivel már véget ért a tanítás, hamar megtalálta Liliom hercegnőt meg Elváltoztatott Kiskatonát.

Nagy reménykedések közepette érkezett a két gyerek a trónterembe.

– Hallgassátok a varázslónőt! – parancsolta a király, és Vajákos Vilma beszélni kezdett.

– Nem sikerült megtalálnom a királykisasszony hazáját, de tudom a módját, hogyan találja meg ő maga a helyet, ahová annyira vágyik.

A király várakozva hallgatta.

– Nyisd ki lányom az atlaszt, és meséld el, miről tanultatok ma földrajz órán!

Lilla hercegnőt készületlenül érte, hogy aznap délután felelnie kell a leckéből, de mégis el tudta mondani, mi történt földrajz órán.

– Azt hallottuk a tanító nénitől, egy kicsit eltérünk a tantervtől, és mutatott nekünk a térképen egy erdőt, amin patak folyik keresztül.

– Nyisd ki a térképet ott, ahol az órán a tanító néni mutatta!

A hercegnő fellapozta az atlaszt, és odatette Vajákos Vilma elé.

– Hallottál-e a Dobosok Földjéről? – kérdezte a varázslónő.

– Hallottam – válaszolt Lilla hercegnő. – A velünk szomszédos királyságot hívják így.

– Ez a Dobosok Földje – mutatott a lap szélére Vilma asszony. – Hallottál-e a Barackfák királyságáról? – kérdezett tovább az asszony.

– Az a másik oldalon határos a mi királyságunkkal – kapott észbe Liliom hercegnő.

– Nézd meg az atlaszt! Azon a lapon, ahol nyitva van, és amiről ma tanultatok földrajz órán, a két ország között megtalálod a saját hazádat. Te úgy nevezed, az Erdőbenbúvó Királyság, de a térképre mást írtak. Egyik oldalról a Dobosok országával határos, a másik mezsgyéje pedig a Barackfák királyságával közös, és a Kakukkos Madarak Földjének hívják.

Megörült erre a királykisasszony. Végre hazamehet a saját országába.

Vajákos Vilma még nem fejezte be a beszámolót az elvégzett munkáról, kis szünet után újra beszélni kezdett.

– Sajnos Elváltoztatott Kiskatonát semmilyen varázslattal sem tudom újra gyerekké tenni, és azt a gonosz embert is hiába keresném, aki ezt a bűbájt elkövette. Sokat töprengtem azon, miként segíthetnék rajta.

A figyelem most Albert felé fordult, aki elszomorodott, mert bízott benne, hogy amint Liliom hercegnő hazatalálhat, úgy belőle igazi kisgyerek lehet.

– Hosszú töprengésem után csupán egy dolog jutott az eszembe arról, miképpen lehetne változtatni az életén.

– Mit tanácsolsz? – szólt közbe a király.

– Előbb egy kérdést engedj meg felséges uram! – folytatta Vajákos Vilma. – Egy gyermeketek van, akiről tudom, a Nagy Víz Országának a királya lesz, mert az ottani királylány kezét neki ígérték. Igazam van?

– Helyesen beszélsz – felelte a király.

– Más gyereketek nincs felséges királyom. Nem tudni lesz-e még újra fiatok, és ha nem, akkor bizony nem lesz örökösötök, aki az ország trónjára ülhet, amikor eljön annak az ideje.

– Ez igaz – bólogatott a királyi pár meg az udvaroncok is.

A varázslóasszony nem hagyta magát félbeszakítani, tovább beszélt.

– Jönnek a távolabbi unokatestvérek meg más leszármazottak, és harc kezdődik az ország trónjáért, ami sok bajjal jár.

– Tudsz-e varázslatot, ami segíthet rajtunk? Tudsz-e bűbájt arra, hogy szülessék trónörökös, akinek a jogai az öröklésre vitathatatlanok? – kérdezte a király.

– Amint már hallottad tőlem felséges uram, az én varázslataim ritkán hatékonyak. Ha eddig nem született más fiúgyermeketek, tehetetlen vagyok abban, hogy újra legyen utódotok. Ti magatok vagytok, akik segíthettek ezen az állapoton.

– Én nem tudok varázsolni – szólt közbe a királyné. – Mi mindent megtettünk, úgy látszik, a mi szándékunk ehhez kevés.

– Nincs más ötleted? – faggatta tovább összeráncolt szemöldökkel a király Vajákos Vilmát.

– Más ötletem nincs, de erről az ötletről még maradt mondanivalóm.

– Beszélj tovább!

– Egy lehetőségre még nem gondoltatok – kezdte ajánlatát Vajákos Vilma, és Elváltoztatott Kiskatonára mutatott. – Itt van ez a gyermek, aki nagyon okos és jószívű. A tulajdonságai olyanok, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy örökötökbe lépjen. Az igaz, hogy a külseje nem királyi, egyszer mégis megtörhet a varázs, és ha akkor visszaváltozik, olyan örököse lehet felségeteknek, mintha a saját fiatok lenne.

Vajákos Vilma ismét szünetet tartott, habozott, mielőtt kimondta volna a legfőbb gondolatot, amit tanácsolni akart a királynak és a királynénak.

– Mire készülsz rávenni a felséges urat? – használta ki a pillanatnyi csendet Marcona Márton gyanakodva. A király zord pillantása elhallgattatta.

– Fogadd fiaddá Elváltoztatott Kiskatonát, akit régebben Albertnek neveztek. Könnyebbé válik az élete, és jót teszel vele az országodnak, ha megnevezed az utódodat, aki vita nélkül a helyedre ülhet, ha elfáradsz az uralkodói munkában, és nyugdíjba vonulsz.

Nagyot nézett erre a király meg a királyné.

– Ez a legjobb, amit ki tudtál találni? – kérdezte aggódva a király.

– Bízzál bennem felséges uram! – kérte Vilma. – Egyetlen rossz pillanatot kivéve, nem okoztam az országnak és lakóinak rosszat. Hidd el, ez a legjobb tanács, amit kaphatsz.

Támadt erre sugdolózás és mormogás a trónteremben. Az udvaroncok egy része berzenkedett az ellen, hogy az ország dicső királyainak sorában majd egyszer egy félig béka, félig ember uralkodjék a trónon; olyan valaki, aki szerencsétlenül járt a varázslóval, és akinek az elváltoztatását elfuserálták.

– Csendet! – kiáltotta el magát a király, amikor elunta a zsibongást.

– Én bízom a kisfiúban – súgta halkan a királynő a felséges férjének. – Visszaszerezte a hangomat, több jót tett a birodalmunkért, mint az a sok léhűtő, aki itt lebzsel körülöttünk.

– Igazad van felséges asszonyom – hagyta jóvá a király. Bár őt nem győzte meg teljesen a varázslónő magyarázatta, de a királyné tanácsát gyakran megfogadta. – Hozzátok ide a királyi írnokot, álljon elő az ország összes tisztségviselője, és az udvar minden alattvalója figyeljen arra, ami történik – mondta fennhangon.

Lett ám nagy sürgésforgás. Előkerítették a törvény embereit a palota minden hivatalából, felsorakoztak a szolgák és a tisztségviselők úgy, ahogyan a fontosabb törvények kihirdetésekor szokás. Aki tudott díszruhát húzott magára, mások pedig megfésülködtek, letisztogatták a cipőjüket, csizmájukat – úgy álltak be az egyre dagadó sorba. Végül alig másfélóra múlva az udvar készen állt a király szavának megörökítésére és törvénnyé nyilvánítására.

Díszes sorban álltak a trónterem két oldalán a magas rangú udvaroncok, a katonák, a hivatalnokok, a szolgálók, a szakácsok, kukták, kertészek, hajbodorítók, udvari szabók és mindenki, aki arra hivatott. A televíziós kamerákat kezelő emberek egymást lökdösték a legjobb helyért.

Elváltoztatott Kiskatonára díszruhát adtak, Albert zavartan álldogált a trónnal szemben, és nem tudta mit tegyen.

Lilla hercegnő is sejtette, most ugyan nem alakul vissza igazi gyerekké a barátja, de attól, hogy őt nevezik meg a király utódjának, megváltozik a sora, és ezután legalább már nem mer senki gyanakodva, furcsálkodva nézni rá. Bőre nyálkás és zöld marad, de ezt nem hozzák naponta a tudtára mindenféle fintorral, és undorodó pillantással

Szívesen segített volna Alberten ennél is többet, de használható ötlet híján jobbnak látta, ha bízik a Vajákos Vilma tervét megvalósító királyban.

 

– 4 –

Amikor a sorok elrendeződtek, mindenki a helyére állt, a főhopmester hármat koppantott a botjával, és csendet parancsolt.

– Írnok figyelj és jegyezz le minden szót! – kiáltotta el magát. – A király törvényt hoz, örökítsd meg a szavait, és az legyen megmásíthatatlan a birodalomban!

Elcsendesedett a terem, az udvaroncok mind a királyra néztek, és még mindig gyanakodtak, vajon jó lesz-e az országnak, ha egy félig béka, félig ember uralkodik egyszer a trónon.

– Mint azt mindenki tudja – kezdte a király a törvény kihirdetését – csak egyetlen gyermekünk van, és az ő sorsát pólyás korában eldöntöttük. Akkor még azt hittük, lesz más utódunk, aki a trónt és az ország vezetését majd, ha visszavonulunk az uralkodástól vagy hirtelen elhalálozunk, megörökölhetné. Mivel korosodunk, és nem tudhatjuk születik-e fiunk a jövőben, hát törvényt hozunk. A felséges királynővel közösen úgy döntöttünk, Elváltoztatott Kiskatonát örökbe fogadjuk, és minden tekintetben utódunkká tesszük.

A teremben egy pisszenés sem hallatszott. A király szava megfellebbezhetetlen, vitának nincs helye azután, hogy a dolgot megtanácskozták az arra illetékesekkel.

– Lépj közelebb Elváltoztatott Kiskatona! – hívta magához Albertet a király.

A kisfiú rövid lábain közelebb lépett a trónhoz, és le akart borulni a felséges úr előtt, a királynő elkapta a kezét, és nem engedte őt leborulni.

– A királyi család fiának nem szabad térdelni előttünk – mondta neki.

Albert zavarában nem tudta mit csináljon, csak állt a királyi pár előtt némán, szemlesütve.

– Ettől a pillanattól kezdve senki sem nevezhet téged Elváltoztatott Kiskatonának, mert te a trón örököse vagy országunkban. Albert, ezennel a fiúnkká fogadunk! Ezentúl fenséges bátyáddal, Kornéllal együtt a hercegi cím illet meg téged, és követsz minket a trónon, amikor annak eljön az ideje.

Az udvaroncok bátortalanul tapsolni kezdtek, mert megtanulták, ilyen fontos bejelentés után így illik.

Lilla hercegnő örömében odaszaladt a királyfivá tett Elváltoztatott Kiskatonához, megölelte és arcon csókolta.

Nagy világosság támadt hirtelen a teremben.

A fény felragyogásával egy időben Elváltoztatott Kiskatona, aki mostantól hivatalosan a trón örököse, szemvillanásnyi idő alatt visszaváltozott szép, jó formájú rendes embergyerekké.

Most tört ki igazán nagy tapsvihar. Az udvaroncok ámulva nézték a csodát, még a király és a királyné is meglepődtek. A legeslegjobban persze maga Albert herceg lepődött meg, aki először nem is vette észre azt, ami vele történt. Véletlenül esett csak a pillantása a lábára, amelyik újra rendes méretűvé nőtt, meg a kezére, amelyik nem korcs békaláb módjára csüngött a díszruha ujjában, hanem igazi, ember formájú kézzé lett.

– Tükröt a hercegnek! – kiáltott a hopmester, aki azonnal látta, nagy szükség támadt erre.

Négy szolga hozta a hatalmas talpas kristálytükröt a trónterem előtti várakozócsarnokból.

Letették a herceg elé, aki végre megnézhette magát benne.

Albert herceg igen elcsodálkozott attól, amit a látott. Ugyanaz a kisfiú nézett vissza a tükörből, aki ő volt, mielőtt a gonosz varázsló elváltoztatta. A nemrég magára húzott hercegi gúnya úgy állt rajta, mintha rá öntötték volna. Szőke haja kócosan bodorodott, ahogy általában szokott, fülei visszakerültek a helyükre, szeme kéken fénylett éppen ott, ahol annak lennie kellett.

– Ez hogy lehet? – kérdezte önkéntelenül. – Te varázsoltál vissza? – nézett Vajákos Vilmára

A varázsló asszony szólni akart, de megvárta, amíg elül a csodálkozás zaja a teremben.

– Hiába törtem a fejem, miként varázsoljalak vissza, bárhogyan próbálkoztam eredménytelen maradt a tudományom minden bűbája – mondta az asszony. – Annyit tudtam a legendákból, hogyha a békává változtatott királyfit önzetlenül, szeretetből megcsókolja egy királylány, az visszaváltozik királyfivá. Te hercegem hiába vártad ezt akkor, amikor korábban megpuszilt Liliom királykisasszony, mert még nem voltál királyfi. Abban reménykedtem csupán, amint felséges királyunk a fiává fogad, és királyfivá leszel, a varázslat beteljesedik. Nem én változtattak vissza, hanem maga a felséges úr, a felséges asszony meg a királylány.

 

– 5 –

A főhopmester intézkedett, csapjanak nagy, nagy ünnepséget a szerencsés esemény végén. Liliom hercegnőnek és a királyi párnak maradt még dolga, ezért ők csak késve érkeztek a bálterembe.

Mivel a királynő már tudta mi az igazi neve a királyságnak, ahol Lilla szülei uralkodnak, gyorsan kikereste a telefonkönyvből Kakukkos Madarak Földje királyi palotájának a telefonszámát, és felhívja a kastélyt.

– Tessék! – szólt bele szomorú hangon Lilla édesanyja, a királyné a telefonba.

– Én vagyok az édesanyám, Lilla a lányod – újságolta a királykisasszony.

Hallatszott a telefonból, hogy örvendezőre változik a királynő hangja.

– Hol vagy kislányom? – kérdezte sírós hangon a királyné. – Rendben van az egészséged?

– Rendben van minden édesanyám – felelte a királylány. – Butaságot csináltam, amikor elkóboroltam otthonról, azóta sokat tanultam itt, ebben a királyi udvarban, és végül az itteni varázsló segített megtalálni a helyet, ahonnan eljöttem. A király rövidesen hazajuttat.

 

– 6 –

Beteljesedett végre az öröm mind a két országban. Az iskolában másnap kezdődött a tavaszi szünet, Liliomot beültették a légierő táltosai által vontatott hintóba, és hazarepítették a saját országába. A kishercegnő egy kicsit sajnálta, hogy ezúttal nem találkozhat a Fényes herceggel, aki a vakációra megint hazajön a Nagy Víz Országából. Mindenekfelett viszont nagyon örült, hogy végre ismét láthatja anyukáját, apukáját és Izgőmozgó Gyuszkót, a kistesóját.

Hazatérte alkalmából feldíszítették a királyi kastélyt, úgy várta őt az egész udvar.

Liliom hercegnő és a kistesója megfogadták, soha többé nem veszekszenek… komolyan, legfeljebb csak picit, és ha nem értik meg egymást, akkor nem kezdenek haraggal toporzékolni, kiabálni, hanem lehiggadnak, és csendesen megbeszélik a vita okát.

A húsvéti vakáció végén Liliom még visszatért a Fényes herceg udvarába, hogy ott fejezze be a tanévet, aztán a tanítás végeztével újra hazatért, és otthon is maradt. Fogadalmukat, amelyet Gyuszkóval tettek, nehezen tudták megtartani, mert az egymás mellett élő emberek néha egyebet akarnak, mint amit a másik szeretne, csakhogy emlékeztek arra, milyen nagy baj lett abból, amikor egy évvel korábban összevesztek, és ezért rövid idő után mindig megbékéltek egymással, bármiről is vitatkoztak korábban.

A Fényes herceg udvarát azóta gyakran felhívják telefonon, látogatóba is eljárnak egymáshoz. Néha közös szalonnasütést is rendeznek valamelyik udvarban, a királyi nagyréten, de ez már másik mese része.

Máig boldogan élnek, ha meg nem haltak.

– vége –

1 megjegyzés:

  1. Névtelen2013. június 18. 12:18

    Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)