Liliom királylány kalandjai Demeter Attila |
Liliom királylány útra kel – 1 – Az autópályán túl, az üveghegyen
innen, az Erdőbenbúvó
Királyságban élt Liliom királylány. Gyönyörű szeme és
haja miatt, a teljes
nevén Százszorszép Liliomnak szólították a királyság
alattvalói. A legjobb
barátai a királyképzőben, ahol éppen a nyár elején
végezte el az első osztályt,
Liliomnak nevezték, a szülei és a kistesója azonban csak
Lillának hívták. Kicsiny királyságban élt a hercegnő
a szüleivel, a
királlyal, a királynővel, és a szívéhez nőtt a parányi
birodalom. A királyságot
körülvevő barátságos erdőben hűs árnyat adtak a fák;
messze elkerülték a vidéket
a gonosz boszorkányok, a szívtelen mostohák, a tűzokádó
sárkányok és az éhes
farkasok. Ahol a fák mégis nagyon közel nőttek
egymáshoz, a rejtelmes homályt
megvilágította a lombokon keresztülfénylő nap és
csámborgásra hívogattak a
girbegurba, keskeny ösvények. Történt egyszer, hogy Liliom valami
csacsiságon hajba
kapott a kisöccsével, Izgőmozgó Gyuszkóval. A kistesó
késlekedett a béküléssel,
ezért a hercegnő elkeseredett, és nagy keserűségében
elhatározta, hogy világgá
megy. Szaporán szedte a lépteit, és a
tyúknyom széles csapáson
kigyalogolt a királyi udvarból. Ment, ment fél délután,
meg sem állt pihenni.
Arra gondolt mérgesen, Gyuszkó keresheti este, amikor
vacsorázni hívja őket a
főhopmester a királyi asztalhoz. Hosszú utat megtett Lilla, amire
megszomjazott. Alaposan
felkészült az útra, számított arra, hogy innia kell,
hozott magával egy nagy
flaska jégteát, de takarékoskodni akart vele. Lehajolt
hát az út mellett
csordogáló tiszta vizű csermelyhez, és tenyerét a
patakba mártva, merített
magának pár kortyot belőle. Jót ivott, aztán leült a partra.
Lábát a vízbe lógatva
kergette az ebihalakat a kavicsok között, majd
kibontotta a zsákját, és számba
vette a magával hozott menekülőbatyu tartalmát.
Megtalált abban mindent, amit
fontosnak tartott induláskor. Vetett egy pillantást a kedvenc
kifestő könyvére, a színes
ceruzákra és a radírra. Megsimogatta Samut, a bohócot és
Barbiet, a babáját.
Megkereste a kedvenc papucsát, a pizsamáját, a
fogkeféjét, a fogmosó poharát, a
fésűjét, a tartalék cipellőt, három pár zoknit; ezt
azért hozta magával, hogyha
a harmatban elázik a lábán lévő, akkor szárazat
húzhasson magára. Ott lapult a
zsákban a kedvenc meséje DVD lemezen, az anyu fényképe,
az apu fényképe – és
végül Gyuszkó fényképe, mert tényleg haragudott rá, de
azért nagyon szerette
őt. A hátizsák oldalzsebében hozta az
elemózsiáját: két
zsemlét, fél doboz sajtot, három almát, egy fej hagymát,
egy marék rizst, amit
megfőzhet valahol, egy marék rozst, amit a madaraknak
adhat és egy kis tábla
marcipános csokoládét, amit magának tartogatott. Vízbe lógó lába kezdett fázni, hát
kivette a patakból. Nem
kívánt megbetegedni nagy utazása közben. Azon járt az
esze, hazamehetne éppen,
ha akarna, de még mindig haragudott kicsit Gyuszkóra –
és teljesen eltévedt.
Olyan messzire elgyalogolt a saját királyságuktól,
amilyen messze még sohasem
járt egymagában. Tájékozódnia sem sikerült, mert
elfelejtette megjelölni az
utat, amelyiken érkezett. A hercegnő csaknem búnak eresztette
a fejét, amikor érces
zörgéssel, és csengőjével vidáman csilingelve befutott a
tisztásra a biciklijén
egy herceg. Kornél, a Fényes herceg
fütyörészve, dudorászva taposta a
pedált. Nagyon meglepődött, amikor a tisztás közepén
meglátta a patak mellett
üldögélő százszorszép hercegnőt. – Szervusz, kislány! – köszöntötte. – Szervusz, kisfiú! – válaszolta
Liliom. – Ne mondd nekem azt, hogy kisfiú!
– mérgelődött a Fényes
herceg. – Én Kornél vagyok, a király fia. – Akkor te se mondd nekem azt, hogy
kislány, mert én meg
Liliom vagyok, a király lánya! Dobbant egyet a föld, amikor a
herceg leugrott a kerékpár
nyergéből. – Miféle királyról beszélsz? –
meresztett nagy szemeket a
hercegnőre. – Hát apámról, a Nagy királyról! Kornél idősebb volt Lillánál, aki
az addig megélt hét
évével kicsit tájékozatlannak látszott a világ
dolgaiban, ezért engedett a
hercegnőnek, és vita helyett inkább leült mellé az üde
gyepre a patakhoz. – Annyi itt a királyság, mint égen
a csillag – motyogta,
Liliom meghallotta a halk megjegyzést. – A ti királyságotok messze van? –
kérdezte, hogy elejét
vegye a kialakuló veszekedésnek. Arra a napra
megelégelte a civakodást. – Már egészen közel járok hozzá.
Pár nap, és hazaérek –
felelte a királyfi. – Te hol laksz? – érdeklődött
barátságosan. – Rettenetesen messzire
elvándoroltam az otthonomtól –
sóhajtott a királylány, mert arra gondolt, régen útnak
indult, bizonyára nagyon
távol lehet az ő apjának kastélya. – Az Erdőbenbúvó
Királyságban uralkodnak a
szüleim. – Most hallok először erről a
birodalomról – vonogatta a
vállát a Fényes herceg. – Merre tartasz? – kérdezte,
aztán fontosabb kérdés
jutott eszébe, mert kezdett alkonyodni. – Hol fogsz
éjszakázni? Százszorszép Liliom kis híján
elpityeredett a gondolatra,
hogy Gyuszkó ma este nélküle hallgatja végig az esti
mesét, majd eszébe jutott,
jobb lesz, ha tényleg azon töpreng, hol talál magának
ágyat. Visszanyelte a
könnyeit, és csendesen beismerte, fogalma sincs arról,
hol hajtja álomra a
fejét. Kornél megsajnálta a hercegnőt, aki
hiába tiltakozott az
előbb a kislány megszólítás miatt, mert valóban egy
ijedt kislánynak tűnt.
Látta, a fáradt királylány hercegnő létére alig
különbözik a többi gyerektől. – Elkísérhetsz éppen – ajánlotta. –
Gyere velem! Lilla gondolkodott csöppet, és nem
jutott eszébe jobb
ötlet annál, mint amit a királyfi javasolt. – Szívesen veled tartok – egyezett
bele, és
feltápászkodott a földről. Ruháját leporolta, cipőjéről
letisztogatta a
vízparti sarat, nedves zokniját szárazra cserélte, és
várta a királyfi
útmutatását, merre induljanak. A herceg nem mutogatta az utat,
hanem felugrott a bicikli
nyergébe, és kínálta a helyet maga előtt a vázon,
közvetlenül a bicikli
csillogó kormánya mögött. – Pattanj fel! – invitálta a
hercegnőt. Liliom gondolkodás nélkül felugrott
a vázra, és amikor a
herceg tekerni kezdte a pedált, élvezte, ahogyan az erdő
hűs levegője az arcába
csap és borzolja a haját. Göröngyös út vezetett a fák között,
nem beszélgethettek,
pedig a hercegnőt furdalta a kíváncsiság, meddig mennek
még. Alaposan besötétedett, amikor az
erdő szélén túljutva egy
falu mellett, egy kis fogadó előtt megálltak. – Ez a ti királyságotok? –
kíváncsiskodott Lilla, amikor
Kornél a fogadó falának támasztotta a bringát. – Ez Irgum-burgundia. Itt egy
távoli unokatestvérem
uralkodik. Ma este az ő vendégei leszünk – árulta el a
hercegnőnek. Nagy, fehér kutya szaladt elő a
fogadó bejáratától pár
lépésre álló kutyavárból, és gyanakodva szaglászta a
vendégeket. Liliom ijedten
húzódott Kornél háta mögé, aki persze ismerte a kutyát,
és barátsággal szólt
hozzá. – Ülj a helyedre Vadulugatótóbiás! Százszorszép királylány óvatosan
kikukucskált a herceg
válla mögül, és látta, Vadulugatótóbiás leereszkedik a
hátsó lábára, aztán
nyelvét kinyújtva, pislogva néz felfelé. – Ismerkedj meg Liliommal, a
hercegnővel! – mutatta be
neki új barátnőjét Kornél. Vadulugatótóbiás
félrehajtotta a fejét, egyik füle
mókásan lengedezett, mintha a könnyű szellő mozgatná,
másik pedig éberen
figyelve felágaskodott. Vakkantott kettőt, megnyalta
Lilla térdét, és közben
szemlátomást gondolkodott. – Vagy úúúgy! – vakkantott az eb. – Köszöntelek
he-he-herceg. – lihegett lógó
nyelvvel – Tényleg hercegnő a kislány? Ezt akárki
állíthatja magáról. Ki tudja
igaz-e? – Tudd meg, tényleg hercegnő
vagyok! – toppantott
Százszorszép Liliom a bicikli mellett, és azon
tanakodott magában, vajon miért
kételkedik a szavában a kutya. Az eb megcsóválta a farkát, és
barátságosan
hozzádörgölődött lábához. – Nagyon finom lesz ám a vacsora.
Neked mi a ke-he-hedvenc
ételed? – kérdezte kutyamódra lihegve. Lilla természetesnek tartotta, hogy
érti, mit kérdez a
kutya, hiszen a saját jószágainak rendre megérti a
kívánságait, semmi sincs
abban, ha ennek a jó nagy kutyának érti a szavát.– A
torta – árulta el
Vadulugatótóbiásnak. – Mmm! – a kutya hosszú nyelve
körbeszaladt a pofáján. – A
mi cukrászunk finom tortákat készít, és nagyon szeretem
a süteményeit. A hercegnő gyanakodott arra, hátha
próbát kell kiállnia,
hiszen ismeretei szerint a házőrzők általában a kolbászt
kedvelik, és a tortát
csak végszükség esetén eszik meg. – Hozok belőle – ajánlotta fel. – Nagyon jó lesz – mordult egyet a
kutya. – Imádom a
tortát – megint körbenyalta a szája szélét hamiskásan
pislogva Konrád herceg
felé. – Sokat kérsz? – kérdezte Liliom. Vadulugatótóbiás csillogó szemeket
vetett rá. – A torta a kedvencem a sütemények
közül. – Melyiket kedveled a legjobban? –
hajolt le hozzá a
hercegkisasszony. – Mindegyiket – súgta neki a kutya.
– Főleg a
marcipánosat. A ke-he-he-hedvencem a marcipán – lihegett
sóvárogva. – Júúj! Azt én is nagyon szeretem!
– Liliom kedvesen
megkapargatta Vadulugatótóbiás mellényét. – Nekem adod az adagodat? – nézett
a hercegnőre alulról,
csillogó szemmel. Lilla már nagyon megéhezett, és
neki tényleg a marcipán a
kedvence, azonban nem tudta eldönteni, a kutya
ugratja-e, vagy komolyan beszél.
Még mindig azon töprengett, a kutya netán próbára teszi
őt. A látszat szerint
Vadulugatótóbiás valóban örülne, ha megkapná az adagját,
ezért elszánta magát,
és felajánlotta az egész süteményt. – Rendes kislány vagy! – morogta
halkan az eb, és
leheveredett mellette a fűbe. A királylány megvakarta
Vadulugatótóbiás füle
tövét, és hozzáhajolva, súgva bizonygatta, hogy vacsora
után meglátogatja őt a
csemegével. – Legközelebb ne nevezd kislánynak!
– ismételte meg
búcsúzásképpen felemelt mutatóujjal a királyfi a
kutyának. – Csakis
királykisasszony lehet az, akinek ilyen jó szíve van. – Azt majd meglátjuk – dünnyögte
szinte magának a kutya,
és leejtette a fejét előrenyújtott mancsaira, mintha
csak aludna. |
– 2 – Csodálatos palotába érkeztek. Ami
kívülről csupán pár
szobás vityillónak látszott, belülről hatalmas kastélynak
bizonyult. A tágas
előcsarnok száz ház magasságban ért véget, és az ezerkarú
csillárról annyi fény
áradt alá, amennyi a napot elhomályosíthatná, ha
kieresztenék a sugarakat a
szabadba. Ámult Lilla a csodától, életében
először látott olyan házat,
amelyik belülről nagyobb, mint kívülről. Számolgatta a
folyosókat.
Kilencvenhatnál eltévesztette a sort, tévedésből
hatvankilencet mondott, és
attól kezdve teljesen összekavarta a dolgokat. – Kuzinod, a Felséges Király vár –
jelentette az
ajtónálló, amikor döndülve becsapódott mögöttük a kapu,
amelyik kívülről alig
látszott magasabbnak egy embernél, belülről ellenben
hatalmasabbnak tűnt annál,
mint amekkorának kívülről nézve az egész épületet látta
érkezéskor. – Akkor jó, mert piszkosul
megéheztünk – szólta el magát a
királyfi feledve az udvari etikettet. – A vacsora tálalva! – dördült el az
ajtónálló, aztán
észrevette a Kornél háta mögött félénken megbúvó
kishercegnőt. – Hát a kislány kicsoda? – kérdezte
nagy hangon. Liliom igyekezett igen apróra
összehúzni magát, mert
félelmetesen dörgött a kapus hangja. Bármennyire akart
kicsinek látszani, a
nagydarab portás szemmel tartotta minden mozdulatát. – Ne nevezd kislánynak! – emelte fel
megint az ujját a
herceg. – Királyi gyermek, és velem van. Az ajtónálló kihúzta magát,
megrángatta ráncos kabátját a
derékszíja alatt, haptákba állt, aztán odavezette a két
vendéget a vacsorázó
teremhez. Nagyon ügyelt arra, nehogy eltévessze a dolgát,
és ne az ebédlőhöz
vagy a reggelizőhöz, hanem a vacsorázóhoz kalauzolja a két
királyi ivadékot.
Irgum-burgundia királya ugyanis annyira gazdag, hogy a
palotájában minden
étkezéshez külön helyiség épült. Reggelihez egy, ebédhez
másik, uzsonnához a
harmadik és vacsorához a negyedik. Lilla hercegnő és Kornél herceg
méltóságteljes léptekkel
elvonult a hosszú, és étkekkel roskadásig megrakott
terítékek mellett az
asztalfőhöz, ahol a fenséges pár trónolt. – Köszöntelek kedves Kuzinom! –
üdvözölte a királyt mély
meghajlással Fényes Kornél herceg, aztán meghajolt a
királyné felé. – Fenséges atyám
és anyám üdvözletüket küldik. – A mellette álló
Százszorszép hercegnő is bókolt
feléjük. A király félre tolta az arca elől a
hatalmas báránycombot,
amiből falatozott, és mert előzőleg teletömte a száját,
először biccentett
egyet. Liliom és Kornél tudták az illemet,
az a királyokra
ugyanúgy vonatkozik, mint a közemberekre. Előbb le kell
nyelni a megrágott
ételt, és utána illik megszólalni. Türelmesen várakoztak,
amíg a király a
szájában forgatta a húsból leharapott falatot. A fenséges úr végre lenyelte az
ételt, lassan megtörölte
magát a szalvétájába, ivott a borából, aztán… …aztán arra gondolt, felesleges
megszólalnia, anélkül is
hellyel kínálhatja a vendégeit. Megint harapott egyet az
ürücombból, és intett
a szolgáinak a fejével jelezve, merre adjanak helyet a
vendégeknek az
asztalnál. – A kuzinom nem a jó modoráról híres
– súgta Kornél a
hercegnőnek, amikor végre leülhettek enni. Farkas éhesen láttak neki a
vacsorának. Kaptak ürücombot,
vegyes köretet, mártást, puliszkát, krumplit meg főtt
kukoricát, párolt
zöldséget, görög salátát meg bármit, amit a szakácsok
készítettek estére. Mind
a ketten jóllaktak. Éppen a süteménybe készültek
beleharapni, amikor Lillának
eszébe jutott a hosszúnevű kutya meg a neki tett ígéret. Gyönyörűséges marcipán liliom
ékeskedett a sütemény
tetején csábítóan, de mégsem harapott bele, hanem
titokban, becsomagolta a
szalvétájába a tortát. Az étkezés végeztével, mielőtt
megkereste a szobáját,
kilopakodott Vadulugatótóbiáshoz, és letette elé a tortát. – Elhoztam neked a süteményt. – Mindet eh-eh-eh-elhoztad? –
kérdezte lihegve az eb. – El bizony! Láttam, hogy szívesen
megennéd. – Sajnálod? – nézet rá
kutyatekintettel Vadulugatótóbiás. – Nem sajnálom. Tudom, hogy örömed
lesz benne. Ezért
hoztam el. – Ez dicséretes – morgott az eb. A hercegnő gyanúja ismét feltámadt
egy pillanatra. Azon
gondolkodott, hátha csupán barátságpróbának vetette alá a
kutya. Úgy látszott,
Vadulugatótóbiás körülszaglássza a tortát, mintha az
ürücomb illatát keresné
rajta, aztán mégis befalta a süteményt. Amikor az utolsó falat eltűnt a
tányérról, a hercegnő
barátságosan megveregette a kutya mellényét, és
megkérdezte: – Kérsz még? – Miért? Van több is? – érdeklődött
az eb lelkes
kíváncsiságot mutatva. Lilla széttárta kicsiny kezét. – Amit kaptam mind elhoztam – mutatta
üres tenyerét. –
Talán adnak ráadást a konyhán, ha kérek. – Eh-eh-eh-ennyi elég lesz mára –
felelte
Vadulugatótóbiás, és megnyugodva hajtotta vissza
előrenyújtott mancsaira a
fejét. A hercegnő úgy sejtette, a kutyus
most megbizonyosodhatott
afelől, hogy tényleg hercegkisasszony, hiszen nemes
lélekről tanúskodott akkor,
amikor lemondott a kedvenc ételéről a ház őrzőjének
javára. |
– 3 – Reggelre mind a ketten kialudták
fáradalmaikat a királyi
vendégszobákban. Alaposan bereggeliztek, és indultak
volna tovább, hogy
mihamarébb Kornél királyságába érjenek. A királyfi nyújtózott egyet az
ajtóban mielőtt lenyomná a
kilincset, aztán kiléptek a belül hatalmas, kívül
parányi bejáraton. Készültek
felülni a kerékpárra; Fényes herceg a nyeregbe,
Százszorszép királylány a
vázra, amikor elébük perdült Vadulugatótóbiás. – Ne eh-eh-eh-errefelé induljatok –
tanácsolta nekik
lihegve, kutyatekintetét a királylányra emelve. – Hogy mehetnénk másfelé? Erre visz
az utunk! –
tiltakozott Kornél. – Elhiszem, de ha erre indultok
napokig biciklizhettek,
amíg odaértek felséges atyád birodalmába. Közben pedig
áthaladtok az
összevissza hadonászó félkarú szélmalmok földjén meg a
pottyanvalottyanó
paradicsomok erdején. – Ne is említsd! – a herceg
láthatóan elborzadt a lottyanó
paradicsomok említésére. – Errefelé jövet egy álló napig
mosakodtam, miután
átértem a területükön. Lilla hercegnő megrázkódott, amikor
arra gondolt, mennyire
elcsúfíthatnák szép rózsaszínű ruháját a
paradicsomfoltok. – Tudsz másik utat? – kérdezte a
herceg. – Ha nem a főbejáraton mentek ki,
hanem megkeresitek a
mellékbejáratot, akkor sokkal rövidebb úton juthattok
haza. – De hát a mellékbejáraton éppen az
ellenkező irányba
vezet az út – tiltakozott Kornél. – Ne törődjetek ezzel! – tanácsolta
a kutya – Arrafelé görbül
az utca és görbül a tér, meg aztán ott legelészik a
királyi griffmadárcsorda. A királyfi gyanakvóan kinézett a
ház sarka mögül. – Akármerre nézek, csupán erdőt
látok a mellékbejárat
felé. A legelésző griffmadarak szerintem másfelé
kóborolnak, és nincs arra
semmiféle görbeség. Nem kanyarodik ott sem az utca, sem
a tér. Kezét a szeme fölé téve, tovább
kutatta a mezőt a fogadó
mellett. –
Különben is
ostobaságokat beszélsz. Miért görbülne ott a tér? Egy
kanyargós utcát még el
tudok képzelni, a kacskaringós tér teljesen értelmetlen
dolog. Mi abban a jó,
ha egy tér meggörbül valamerre? Legyen kerek, vagy
négyszögletes, és akkor
rendben van! Ha kifli alakúra építik, akkor már utca,
esetleg sétány. – Igazat beszélsz? – kételkedett a
hercegnő is. – Ha most ránézel a házra, látod a
vacsorázó szobát meg a
reggeliző szobát meg az ebédlő szobát, az uzsonnázó
termet vagy a hatalmas
csarnokot, ahol a trónszék áll? Rápillantottak a kis, kopott
fogadóra, és tényleg úgy
látszott, valami csodának kell hatnia a környéken. A kis
ajtó túloldalán
tényleg nagyobb minden, mint ahogyan a külső jelekből
vélhették. – Igazat mondhat Vadulugatótóbiás –
bátortalankodott
Liliom hercegnő. – Hát jó! – egyezett bele a
királyfi, és indult befelé a
főbejáraton, de amint kezébe kapta a biciklije
kormányát, eszébe jutott,
esetleg magára haragítja a takarítókat, ha a sáros
géppel trappol végig a
kastélyon. – Ezzel mi lesz? – nyugtalankodott
a bicajra mutatva. – Feltétlenül szükséged van arra a
drótszamárra? –
kérdezte a kutya. Kornél, a Fényes herceg töprengett
kicsit a válasz előtt.
A pillantásáról akárki felmérhette, ez a kedvenc
közlekedési eszköze. – Legfőképpen azért van rá
szükségem – felelte – mert
enélkül nem tudnék pár nap alatt hazajutni, aztán a
vakáció végén újra iskolába
menni. A királyképző, ahová járok, hetedhét határon túl
van, és gyalog hosszú
az út odáig. Ezért járok biciklin. – Bízd rám a bringádat, és amikor
ősszel erre jössz,
visszaadom – ígérte az eb. A királyfi tétovázott, elvégre nagy
felajánlást vár tőle
Vadulugatótóbiás. – Ha igaz szívedre és a legfinomabb
velős csontra
megfogadod, hogy gondját viseled a gépemnek, akkor itt
hagyom nálad – egyezett
bele végül. –
Nincs az a
hatalmas ve-he-he-he-lős csont, amiért elhanyagolnám az
őrzését – lihegte a
kutya. – Most már siessetek! Úgy látom, a királyi
légierő parancsnoka
összehívta a griffmadarak pilótáit gyakorlatozásra. Ha
siettek, akkor még
lestoppolhattok egyet. Veletek megyek, és segítségetekre
leszek. – Az jó lesz – örvendezett a
kishercegnő, de Kornél
felkapta a fejét. – Ki vigyáz addig a bringámra, amíg
te velünk csatangolsz? – Egyet se félj! – vakkantott
Vadulugatótóbiás, és hosszú
nyelvét lógatva rálihegett a drótszamárra. A bicikli
előbb átlátszó lett, aztán
elkezdtek eltünedezni egyes részei. Láthatatlanná váltak
a pedálok, a nyereg
még később a kormány lett semmivé, utána a kerekek és
végül a szép csillogó váz
is elveszett a szemük elől. A lánc egy ideig még
fityegett a levegőben, mintha
tartaná valami, aztán Vadulugatótóbiás fújt egyet
mérgesen, és ettől végre teljesen
elillant az olajos biciklilánc. A herceg és a hercegnő meglepve
nézte a varázslatot.
Bíztak a kutyában, ezért otthagyták nála a láthatatlanná
lett biciklit, és újra
átléptek a csodakapun, amelyik kívülről alig magasabb
egy embernél, belülről
kifelé elefánttal léphetnének át rajta. A kutya is velük
tartott. Ismét döndült mögöttük a kapu, és
bent találták magukat a
száz ház magas csarnokban. Lilla megint nekilátott
megszámolni a folyosókat, a
tizenhatodiknál rászólt a kutya. – Azt hallottam, vakáció van. Ha
számolgatni kezdesz, az
időnket pocsékolod – morogta, a nyelvét pár másodpercre
visszahúzva a fogai
mögé. – Gyertek utánam! – vezényelt, és tappancsának
poros nyomait a végtelenül
hosszú szőnyegen hagyva elinalt az egyik benyílóba. A Fényes herceg és a kishercegnő
lihegve követték. Néha
sikerült megközelíteniük a kutyát, de az fürgén ügetett,
és pár lépéssel mindig
előttük járt. Tíz percig szaladoztak a folyosók
rengetegében, és
Liliomnak időnként eszébe villant, miképpen férhet el ez
a rengeteg terem, lépcső,
folyosó és szoba abban a kis fogadóban, ahová tegnap
este beléptek. Hiába
töprengett a rejtély megfejtésén. Az eb fürgén ügetett
előttük az útveszőben,
mindaddig, amíg elérték a hátsóbejáratot, amelyen
keresztül kijuthatnak a
kastélyból. – Várjatok csak! – rikkantotta el
magát Kornél a picinynek
egyáltalán nem nevezhető hátsóbejárat ajtaja előtt
állva. – Ez hátsó bejárat!
Lehet ezen kifelé menni? A kutya csodálkozott a kérdésen, de
igent bólintott. – Lehet rajta befelé jönni, és
lehet rajta kifelé menni.
Ez természetes. – Akkor kibejáratnak neveznék! – Ne okvetetlenkedj annyit! –
intette le őt
Vadulugatótóbiás. – Magától értetődik, hogy minden
bejáraton lehet kijárni. Ha
másképp lenne, akkor a lakóházakra két ajtót építenének.
Az egyiket neveznék a
kedved szerinti bejáratnak, befelé jönnének rajta az
emberek, a másikat
neveznék kijáratnak, azon meg csak kifelé lenne szabad
menni. Ennél nagyobb
pénzkidobásról még senki kutyakölyke nem hallott –
méltatlankodott, kissé
morózusan. – Na, gyerünk! – adta ki újra a
vezényszót, és indult az
ajtó felé. Már majdnem lenyomta a kilincset,
amikor Kornél újra
megtorpant. – Várjunk! Várjunk! – Mi a baj már megint? – nézett rá
csalódva
Vadulugatótóbiás. – Nem köszöntünk el a Kuzinomtól. – Ez valóban hiba – komorodott el a
kutya, aztán vidáman
felvágta a fejét. – Baj egy szál se! – örvendezett. –
Bekapcsoltam a
nagyhangú fület. Csak kiáltsatok jó nagyot, és a király
bárhol jár, hallani
fogja a hangotokat. Mondjatok neki így köszönetet a
vendéglátásért! Kornél tölcsért formált a kezéből,
a szája elé tette, és
bekiabált a hatalmas épület folyosórengetegébe. – Felséges Kuzinom! Köszönjük a
vendéglátást! A kiáltás alig lett hangosabb a
nagyhangú fül működésétől,
mégis hallották, amint lassan végig gördül az összes
folyosón, és eljut a
trónteremig. Eltartott vagy fél percig, amíg a hatalmas
épületet végigjárta a
köszönet, és újabb fél percig, amíg a válasz
megérkezett. – Jó utat! – kiáltott egyet feléjük
valahonnan a Király. A
búcsúüdvözletet valami szörcsögésféle zárta le. – Mit hallottunk a végén? –
kérdezte kíváncsian Liliom
hercegkisasszony. – Szerintem reggelizik a felséges
úr – vélekedett
Vadulugatótóbiás – beleszürcsölhetett a teába. – Azt illetlenség ilyen hangosan
tenni – lepődött meg a
hercegnő. – Mondtam, hogy a Kuzinom nem
valami jól nevelt felséges
úr – motyogta szégyenkezve Kornél. – No, most mehetünk végre? –
kérdezte a kutya, és nyomta
lefelé a hátsóbejárat kilincsét, amikor Lilla szólalt
meg szipogva. – Még mindig baj van – szipogott,
és hátrébb lépett a
bejárattól, ami kijárat is egyben. – Már megint miről beszélsz? –
vakkantott a kutya, mert
tényleg türelmetlenkedett. – A batyum ott maradt a biciklin,
és mindenem benne van. – Teringettét! – csóválta mérgesen
a farkát. – Mindened? –
nézett rá Vadulugatótóbiás. Lilla bólintott aztán sorolni
kezdte a listát, a házőrző
nagyot fújtatott. – Azt a kutyafáját a sok
kifogásotoknak! Ezt még
elintézem, utána elég a halogatásból, kifogásból! Megrázta magát. A bundájából
kiugrott egy hatalmas bolha,
és sebesen ugrálva messze száguldott. – Ekkora bolha! – ámuldoztak a
gyerekek. – A mérete sem csekélység, a
hatalma viszont valóban
impozáns. Ő a bolhák királya – tájékoztatta őket
Vadulugatótóbiás. –
Figyeljetek! Pár pillanat múlva feltűnt a
folyosó végén Liliom hercegnő
batyuja. Szinte magától száguldott feléjük arasznyival a
padló felett. Amint
közelért hozzájuk a zsákocska, látták, ezer bolha tartja
a magasban, úgy
repülnek vele a szőnyeg felett, nehogy kikopjon az alja,
amíg végigvonszolják a
hatalmas kastély végtelen hosszú folyosóin. |
– 4 – Végre kiléphettek a mellékbejáraton,
ami egyben
mellékkijárat is. A felhőtlen ég ugyanúgy kéklett, mint
a kastély másik
oldalán, de innen már látszott minden, ami a főbejáraton
túlról addig rejtve
maradt. Ha a hátuk mögé pillantottak,
szemügyre vehették az óriási
épület hatalmas tornyait, balkonjait, ezer ablakát, a
távolban felismerték a
száz ház magas fogadócsarnok kupoláját. A mellékbejárat, ami egyben kijárat
is, szépen gondozott
és hatalmas parkra nyílott. Láttak ott mindent, ami széppé
tette a királyi
kertet. Hatalmas fákat – százesztendősek lehettek – szépen
nyírt sövényeket az
ösvények mentén, virágágyásokat mindenfelé, sok füves
területet, de sehol sem
állt tábla, amelyik a fűre lépést tiltotta volna. – Igyekezzünk, mert hamarosan
kihajtják a
griffmadárcsordát a kastélyudvarból, és akkor
lemaradhatunk! – vakkantott a
kutya. Szaladtak tehát a kutya után, míg
végre egy dúsan burjánzó
bokorcsoport mögé lesve megpillanthatták a griffmadarakat. A szárnyuk nem látszott, csupán
hosszú testüket vehették
szemügyre, ahogy ügyetlenül billeg két rövidre szabott
lábukon. Másmilyennek
képzelték a legendás madarakat. – Ezek griffek? Inkább vélném
dinoszaurusznak őket! –
fitymálta Kornél a legelésző állatokat. Az előző
esztendőben tanult
földtörténetet a királyképzőben, ezért tartotta sokra a
véleményét. – Rosszul tudod királyfi. A dínóknak
nincs ott a hátán a
griffmadarak jellegzetes kupolája, amibe a szárnyaikat
hajtogatják össze.
Amiket látsz, annak a tudományos neve villanószaurusz
motoropter. Errefelé
griffmadárnak vagy sárkányrepülőgyíknak nevezzük – mondta
határozottan
Vadulugatótóbiás. – Azért hívják villanószaurusznak,
mert villog, mielőtt
kanyarodni kezd? – kérdezte Kornél herceg. A kutya megcsóválta előbb a farkát,
aztán a fejét. – Összetéveszted az autóbusszal –
intette le a kutya. – A
griffek nem villognak kanyarodáskor, mert a levegőben
nincsenek
útkereszteződések; de nézd meg, amikor felszáll! Akkor
láthatod a villogást! Az egyik madár éppen készült a
levegőbe emelkedni. Rövid,
csutka lábain lépett hármat-négyet, a várakozásukkal
ellentétben öles
méretűeket. Miközben emelgette suta végtagjait,
villámgyorsan kicsomagolta
addig összehajtogatott szárnyait, és majdnem olyanná lett,
mint egy helikopter.
Négy szárny feszült a háta felett, csakhogy nem forgatta
őket helikopter
módjára, hanem csapkodott velük, mint ahogy a madarak
szoktak. Hatalmasakat
legyezett, sorban egyikkel a másik után. Nem pörögtek a
szárnyai, mégis úgy
látszott, mintha forgó propeller emelné a levegőbe a
madarat. Szája előtt meg
hátul a lába között füstpamacsok gomolyogtak, aztán
fellobbant néhány szikra –
és a madár a levegőbe emelkedett. – No, ezért kapta a villanószaurusz
nevet – magyarázta
Vadulugatótóbiás, aztán mindjárt folytatta. – Gyertek! –
becserkészünk egyet,
azon indulunk felséges atyád birodalmába. Lilla idegenkedett az ötlettől. Igen
kényelmetlennek
gondolta az ülést a madár hátán, ahol hiába keresett
bármiféle nyerget, kantárt
vagy kapaszkodót. A sörényük is alkalmatlannak látszott a
fogódzkodásra.
Bizalmatlanul szemlélte a hatalmas griffmadarat, amelyik a
szárnyait a földön
becsomagolva hordja. – Leesünk a hátáról – rémüldözött a
kishercegnő. Vadulugatótóbiás csillogó szemekkel
nézett rá, úgy
válaszolt lihegve, amúgy kutyamódon. – Lehet, lehet, le-he-he-eshetnénk
róla, ha a hátán
utaznánk, de benne kapunk helyet, hehe, ott teljes
biztonságban utazhatunk. Most rémült meg igazán Százszorszép
hercegnő. Egyáltalán
nem örült annak, hogy be fogja őket kapni a griffmadár. Nem maradt idejük a rémüldözésre,
mert az egyik sárkány
peckesen eléjük lépkedett, engedelmesen lehajolt, hatalmas
fejét a földre
fektetette, és állkapcsát kitátva várakozott. Vadulugatótóbiás bátorságot akart
önteni a két gyerekbe,
ezért előttük lépdelve gyorsan besétált a villogó fogak
közé. Kornél sem mutatkozhatott gyávának,
hát határozottan
átlépett a veszedelmes kapun. – Gyere! – hívta maga után a
kislányt, aki reszketve
ugyan, de követte őket. Amikor mind bejutottak a fogak mögé,
a griffmadár lassan,
vigyázva felemelte a fejét. Ügyelt rá, hogy ne rázza fel
az utasait, azután
becsukta a száját. Az utasok kiláthattak madár oldalán,
mintha ablakok
lennének a pikkelyes bőrbe építve. Azokon keresztül
figyelték, amint a griff
nekifut az útnak. Kicsit rázkódtak, dülöngéltek, mintha
egy részegen kóválygó
hintába telepedtek volna az imént, aztán amikor a levegőbe
emelkedtek, megszűnt
a billegés, és élvezetessé vált az utazás. Kívülről nézve nem gondolták, amit
tapasztaltak, mert
nagyon kényelmesen elhelyezkedhettek a griffmadárban.
Kornél és Lilla arra számítottak,
majd lecsúsznak a madár gigáján keresztül a bendőjébe,
ahol mindenféle
gusztustalanságokkal találkoznak, de másképp történt. Puha szőnyeg vezetett a hasába, ahol
kényelmes fotelok
vártak rájuk, és nem kellett veszekedniük azon, ki ülhet
az ablak mellé, mert
ablakból még több is akadt, mint ahány helyet
elfoglalhattak hármasban a
kutyával. |
Liliom királylány barátokat talál. – 1 – Az utazás végén előbb lassult alattuk
a fák rohanása,
aztán közelebb kerültek az erdőhöz, végül a griffmadár
teljesen leereszkedett,
és két-három nehézkes lépés után biztos lábon megállt a
királyi kastély
udvarában. – Itthon vagyunk – kiáltotta nagy
örömmel Kornél herceg
Százszorszép Liliomnak, és a madár földre fektetett
fejéből, a fogak közül
előlépve rohant édesanyja, a királynő felé. – Szép jó napot kívánok felséges
anyám! – köszöntötte illő
tisztelettel a királynőt, aki egy pillanatra kinézett a
zsebkendője mögül a
köszöntésre, de nagyon gyorsan visszatette a szeme elé a
fehér gyolcskendőt, és
sírva fakadt. Liliom királylány látta, mennyire
megrémült a
fogadtatástól a herceg, és maga is elszontyolodott. – Mi a baj? Édesanyám? – érdeklődött
Kornél. – Baj érte a
birodalmat, háborúba keveredtünk valakivel, vagy járvány
támadta meg az
alattvalókat. – Ellopták a hangomat! – hüppögte
keserves könnyei között
a királynő. – Hallom a hangodat felséges
királynő! Szóltál hozzánk –
ámuldozott Lilla. – Óh, leányom! Ez a beszédhangom! –
legyintett a királynő.
– Az énekhangomat rabolták el – megint begyűjtött két
gyémántkönnycseppet a zsebkendőjébe.
– Nem tudok esténként énekelni a virágoknak, a madaraknak,
a felhőknek és a
Holdnak, így most senki sem tudja, mikor van este. A
madarak éjjel akarnak
repülni, nekiütköznek a villanyvezetékeknek, és összetörik
magukat. A virágok
éjszaka nyílnak, amikor a méhecskék vaksin bolyonganak a
virágszirmok között,
és dolguk végezetlenül térnek haza a kaptárokba. Nem lesz
termés, és hamarosan
éhínség támad a birodalomban. A felhők sem arra mennek,
amerre esőt vár a
növényzet, hanem bolyonganak az égen össze-vissza, aztán,
ha nem tudják tovább
cipelni terhüket, elhullajtják ott, ahol éppen járnak. Az
egyik helyen árvizet
okoznak, a másikon pedig szárazság pusztít. Rövidesen
éhezni fognak az emberek
az egész birodalomban, és elkergetnek minket, pedig jó
királyok vagyunk. Az udvaroncok lehajtott fejjel
hallgatták a felséges
asszony beszámolóját. Örültek, hiszen a királyfi hazajött
vakációra, de
gyötörte őket a szomorúság, mert együtt éreztek a
királlyal és a királynővel. – Ki a tolvaj? A királyi rendőrség
megtalálta a tettest? –
faggatózott a királyfi. A királynő a fejét rázta. – A tettes!
– legyintett
lemondóan. – Már ott tartunk, hogy tettes híján inkább
helyettest keresünk, aki
képes a dalával engem kisegíteni addig, amíg megtalálja
valaki a hangomat –
sóhajtott nagyot. – Az egész országból versengenek a
dalnokok a televízióban,
de hiába igyekeznek, még egyik sem tudta megszólítani a
madarakat vagy
megfékezni a nekivadult felhőket! – A királynő megint
keserves sírásra fakadt. Lilla megköszörülte a torkát, aztán
mélyet lélegzett,
nekidurálta magát és felidézte azt, amit az énekórán
tanult. Azt ajánlotta neki a tanító néni:
igyekezz szépen
énekelni, mindig a szívedből szóljon a dal, és ne legyenek
hamisak sem a
hangjaid, sem a gondolataid. Énekelni kezdett. Estefelé csendesen A magasabb hangoknál egy cseppet
megbicsaklott a dallam,
itt-ott kissé hamisra sikeredett az ének. Mivel a
gondolatai tiszták voltak, a
dal mégis szépen szólt. Arra gondolt, szeretné, ha ennek
az országnak a földjét
akkor öntözné az eső, amikor arra szükség van. A méhek
újra találják meg a
virágokat, gyűljék a méz a lépben, érjen a fákon a barack,
hogy lehessen belőle
barackos gombócot főzni ebédre, amikor a kisgyerekek
éhesek lesznek. Újra
lélegzetet vett, és tovább énekelt. Bogarak a virágon Estefelé csendesen Eleinte senki sem gondolta, hogy
valami fontos dolog
történik, csak hallgatták ámulva Liliom hercegnő szépen
csengő énekét. Aztán az
addig össze-visszarepkedő felhők sorokba rendeződtek, a
madarak a fészkük felé
szálltak. A méhek és darazsak hazataláltak a kashoz,
kaptárhoz, és az udvarban
már mindenki sejtette, csoda történt a királyságban. Lilla
hercegnő visszahozta
a dalt a birodalomba. A madarak és a felhők, a fák és a
bogarak, a halak a
vízben és a búza a földben újra tudják a dolgukat, és nem
szalad szerteszét a
kincstárból a pénz, mert nem kell idegen földről vásárolni
a tejet meg a
kenyeret az alattvalóknak. – Hol tanultad ezt a szép éneket? –
faggatta a királynő
felderülő arccal a királykisasszonyt. – Nézd, újra rend
van a birodalomban! – Megmentetted az országunkat! –
lelkendezett a király is. – Honnan jöttél hozzánk? – kérdezték. – A Nagy Király udvarából – húzta ki
magát Százszorszép
Liliom büszkén. – Most vagy ott – mondta az egyik
udvaronc. – A mi
királyunk a Nagy Király. Erre lehajtotta a fejét Lilla, mert
eszébe jutott, hogy
két napja nem látta az anyukáját, meg a kisöcsikéjét, és
ettől elszomorodott. – Az én apukám másik Nagy Király –
dünnyögte bátortalanul.
– Több Nagy Király lehet a Földön, nem? Megsajnálta őt a királyné. – Merre van a királyságotok? –
kérdezte, és hosszú, kecses
ujjaival megigazította Liliom hercegnő haját, amit
szétfútt a megzabolázott
szél. – Nem tudom felséges királynő –
válaszolt még mindig
szomorúan Lilla, mert a bánata éppen amiatt lett nagy,
hogy fogalma sem volt
arról, mikor jut haza. – Elsőbe jártam a tavasszal, és
földrajzot a következő
évben kezdünk tanulni. A királynő megsimogatta a
hercegkisasszony szőke buksiját,
és kedvesen rámosolygott. – Ne búsulj kishercegnő! Megkeressük
a hazádat, és
hazajuttatunk – mondta, aztán hirtelen elkomorodott. – Az
a baj, hogy akkor
megint ránk szakadnak a gondok. Mi lesz a madarakkal, a
felhőkkel, a méhekkel,
meg az egész világunkkal itt körülöttünk? Amíg nem
találjuk meg a hangomat,
tönkremehet az egész birodalmunk. Elkomorult erre Lilla hercegnő is,
aztán rövid idő
elteltével felderült az arca. – Addig itt maradok felséges
királynő, amíg megtalálják a
hangodat. Itt van velünk Vadulugatótóbiás, finom
szaglásával segít kideríteni,
ki az a galád, aki ellopta az énekedet. Felmordult erre a kutya. – Ne ígérgess helyettem kishercegnő!
Szívesen jöttem
veletek, és maradnék még tovább. Nekem azonban vissza kell
térnem a saját
udvaromba, mert dolgom van ott. A távollétemben
bejuthatnak a kastélyba a
csalók, a gonosz mágusok és a pernahajderek – megcsóválta
a farkát a kutya, és
Lilla csak találgatott, vajon a sajnálkozását fejezte ki
ezzel vagy haragját. – Ezen kívül adtatok nekem egy
feladatot – folytatta a
morgást. – Reggelre elveszti a láthatatlanságát a Fényes
herceg biciklije, és
ha nem érek vissza estig, bárki megláthatja őrizetlenül.
Lenne abból nagy
harag, ha a felséges királynő hangja után, még a Fényes
herceg kerékpárját is
ellopná valaki. Látták, hogy a villanószaurusz,
amelyben idáig utaztak
fészkelődni kezd, feláll rövid, esetlen lábaira, és
pöffent néhányat – ott,
ahol általában füstpamacsok gomolyognak a madár körül.
Elől, a pofájánál, meg…
hátul a lábai között. – Mennem kell felséges királyom,
felséges királynőm! –
mordult még egyet a kutya, és kötelességtudóan
elsomfordált a griffmadár felé. A madár ugyanúgy lefektette a fejét a
földre, mint akkor,
amikor először beszálltak, aztán, amikor a kutya eltűnt a
pofájában, lassan
kiegyenesítette a nyakát, kibontotta a szárnyait, amelyek
addig összecsomagolva
pihentek a háta felett a kis kupolában, megcsattogtatta
őket, lépett
kettőt-hármat, és lassan, berregve a levegőbe emelkedett. A hercegnő pedig kapott egy gyönyörű
szobát a királynőtől,
és berendezkedett benne. Kirámolta a batyuját, és
szemrevételezte a kincseit,
amelyeket magával hozott a hosszú útra. Helyet keresett a polcon a kedvenc
kifestő könyvének. Betette az íróasztal fiókjába a
színes ceruzáit meg a
radírt. Lefektette a párnájára Samut, a
bohócot és Barbiet, a
babáját. Szépen betette az ágya alá a kedvenc
papucsát, és lassan a
helyére került minden – a pizsamája, a fogkeféje, a
fogmosó pohara, a fésűje, a
tartalék cipellő és a három zokni – amiből kettő már
összepiszkolódott a hosszú
vándorúton. Kitette a polcra a kedvenc meséjét,
amit DVD lemezen
hozott magával. Kitette az éjjeliszekrényre az anyu
fényképét, az apu
fényképét, – és a kistesó, Gyuszkó képét is. A zsák oldalzsebéből elővette az
elemózsiát is: a két,
most már nagyon száraz zsemlét, a fél doboz sajtot, az
almát, amiből csak egy
maradt, kettőt megevett útközben. Előkerült a fej hagyma,
a marék rizs, amit a
szakács megfőzhet, a marék rozs, amit a dalával újra
rendre szoktatott
madaraknak adhat, és a kis tábla csoki. |
– 2 – Telt múlt az idő a királyi kastélyban
meg a körülötte
elterülő hatalmas parkban. A kishercegnő minden reggel és
minden este énekelt a
madaraknak, a felhőknek, a bogaraknak és az egész
természetnek, így a világ
rendesen viselte magát a királyságban. Nem zavarta a nyári
napsütést hóesés, az
emberek fürödhettek a patakokban, nem kezdték váratlanul,
nyár derekán
levelüket hullatni az idő múlását eltévesztő fák. A
gyerekek nyugodtan
hintázhattak a ligetben, és nagyon jól érezték magukat a
vakáció alatt. Amikor a langyos nyári eső a
kerteket, szántókat locsolta,
Kornél herceg és Százszorszép Liliom behúzódtak a királyi
vár termeibe, és
hallgatták a meséket, amiket a királynő olvasott fel
nekik, vagy társasjátékot
játszottak a hoppmester gyerekeivel. Esténként mesét
néztek az Egyik Televízió
műsorában, hétvégéken pedig a dalnokversenyt követték
figyelemmel, amiben az
Egyik Televízió versenyzői között keresték azt az énekest,
aki a királynőt
helyettesíteni tudja addig, amíg megtalálják a felséges
asszony hangját. Minden igazán kellemes lett volna, de
a kishercegnőnek
naponta többször eszébe jutott az anyukája, az apukája meg
a kistestvére,
akiket nagyon régóta hiányol, és akikkel jó lenne újra
együtt lenni. Lassan véget ért a nyár, az Egyik
Televízióban éppen a
befejezéséhez közeledett a verseny, amelyikben a királyné
dalos helyettesét
keresték, és senki sem bizonyult méltónak a címre. Marcona
Márton martalóc
kapitány követelte, nyiszálják el a nyakát azoknak a
versenyzőknek, akik egymás
után kiestek a viadalból. A királyné azonban megtiltotta a
nyaknyiszát, inkább
mindegyiket megjutalmazta bátorságáért, segítő
szándékáért, és békében
hazaküldte őket. Sajnos, a leggyönyörűbben daloló lány sem
énekelt elég szépen
ahhoz, hogy a fák és a virágok, a felhők és a madarak meg
a természet minden
résztvevője engedelmeskedjék neki, így aztán úgy ért véget
a verseny, hogy a
nyertes nem vállalhatta Liliom hercegnő helyett, hogy
amikor hazarepítik őt,
ellássa a tennivalókat a királynő mellett. Véget ért a nyár, elérkezett a
szeptember, és kezdetét
vette az iskola. A Fényes herceg pár nappal a tanítás
megkezdése előtt
búcsút vett a szüleitől meg Lilla hercegnőtől, és útnak
indult messzire, a
királyképzőbe, hogy a tanév kezdetén az évnyitón időben
megjelenhessen. Kicsit bonyolult lett az utazás, mert
a Fényes herceg
csillogó biciklijét elfelejtették elhozatni
Vadulugatótóbiás őrizetéből.
Valahogyan pedig el kellett jutni odáig, így a Királyi
Légierőtől kértek
segítséget. Griffmadarak errefelé nem éltek, viszont a
mezőkön szép számmal
legelésztek táltos paripák. Ezek közül szoktak befogni
néhányat a király
vadászai a légierő számára, amikor a szükség úgy hozza. A
táltos paripák
nagyszerűen repültek, és a hámjukhoz kötött hintókban
utaztatták a Fényes
herceget vissza, a biciklijéhez. Amikor a hintó magasan szállt benne
Kornéllal, akkor
kérdezte meg a királynőtől Lilla hercegnő, miért utazik a
herceg olyan messzire
iskolába. A királynő készségesen válaszolt. – Van királyképző iskola nálunk, te
oda jársz majd második
osztályba. A gyerekeinket azonban néha elküldjük más
országba tanulni, mert ott
olyan dolgokkal ismerkedhetnek meg, amivel itthon nem
találkoznának. A Fényes
herceg tengerész kadét lesz, azért utazik olyan messzire. – A királyságnak van tengere? –
csodálkozott el a
hercegnő. – Nincs nekünk pohárnyi tengerünk sem
– felelte a
királynő. – Nem azért jár tengerész királyképzőbe a Fényes
herceg, hogy itthon
vezesse a flottát, hanem azért, mert még a megszületése
előtt megállapodtunk a
Nagy Víz Országának királyával arról, a Fényes herceg
később feleségül veszi az
ottani királylányt, és ő lesz a király abban az országban. |
– 3 – A királyképző iskola második
osztályába, ahová
Százszorszép Liliom hercegnőt beíratták, nemcsak a királyi
család gyermekei
jártak. Az egész udvarból ott képezték a nebulókat. Ott
tanultak a miniszterek
gyerekei, a személyzet ivadékai, és beiratkoztak oda a
kastélykörüli utcákból a
fiúk és lányok is. Az ábécén kívül sok mindent
elsajátítottak ott, nemcsak az
írást, olvasást, számolást. Tanultak minden egyéb hasznos
dolgot, például
királyi etikettet meg háztartási ismereteket. Elvégre a
királynő is kerülhet
olyan helyzetbe – mondjuk, amikor táborozni megy –, hogy
saját fenséges kezével
bontja ki a szardíniásdobozt reggel a sátor előtt az
összecsukható asztalkánál.
Aztán az is jó, ha megtanul turmixot keverni meg
palacsintát sütni. Néha,
amikor a cselédek szabadnaposak, minden rendes királynő
elkészíthet egy
egyszerű borsófőzeléket vagy zöldbablevest a királyi
asztalra. Lilla hercegnő megkapta a
felszerelését a füzetekkel,
könyvekkel, ceruzákkal, tollakkal, vízfestékekkel,
ecsetekkel és egy térképpel
– amiben az egész földrész minden országát feltűntették. A
felséges királynő
megmutatta az egyik lapon, hová utazott el iskolába
Kornél, a Fényes herceg. A kishercegnő a napi lecke megírása
után érdeklődéssel
forgatta az atlaszt, azon tűnődve, melyik lapon kereshetné
meg a saját hazáját,
ahol az édesanyja, az édesapja meg Izgőmozgó Gyuszkó, a
kistesó bizonyára
lemondott arról, hogy valaha megtalálják őt. – Már egészen
biztosan
elfelejtettek – jutott eszébe, és ettől elpityeredett.
Amikor belépett hozzá a
felséges királynő, kikérdezni a számtan leckét, meglátta
könnyes szemét, és a
nedvesre áztatott zsebkendőt. – Mi a baj kishercegnő? – faggatta őt
barátságosan, és
megcirógatta a fejét. – Az anyura gondoltam meg az apura
meg a kistesómra –
felelte, és a királynő ölébe hajtotta a fejét. – Szeretnél hazajutni? Lilla válasz helyett csupán
bólogatott szipogva. – Megkeressük az otthonodat, egyet se
félj! – bíztatta őt
a királynő. – Előbb-utóbb találunk valakit, aki helyetted
meg helyettem
elringatja esténként a madarakat, a felhőket és a
bogarakat meg az egész
természetet, és akkor aztán elhárul előlünk minden
akadály, nyugodtan
hazautazhatsz. Lilla hercegnő ezért csak módjával
engedte át magát a
bánatnak, mert tudta, a királynő betartja a szavát. Segít
majd a hazajutásban,
addig pedig az ő segítségére számít mindenki, hogy az
országban rend legyen a
mezőkön, a szántókon és a hegyvidéken. Esténként ezért
szokás szerint
elénekelte azt az éneket, ami rendet tett a napi munka
végeztével néha
rendetlenné váló földeken meg a felhők között és a
vizekben. Az iskolában mindjárt az első napon
összebarátkozott a
padtársával, Dobozos Pannával. A kislányt azért nevezték Dobozos
Pannának, mert a
táskájában nem úgy dugta be a füzeteit, a könyveit meg a
tízóraiját, mint
mások, hanem mindennek külön dobozban adott helyet,
azokban rakta el a
tanszereit. Emiatt aztán kétszer akkora batyuval járt
iskolába, mint a többiek. – Miért használod ezt a sok dobozt? –
kérdezte tőle egy
ízben a hercegnő. Panna széttárta a kezét, és úgy
nézett rá. – Te miért nem használsz soha
dobozokat? Most Százszorszép Liliom tárta szét a
kezét. – Miért használnék? – felelte. –
Nekem így tetszik. – Látod, nekem pedig így tetszik. A
nagyi azt mondta nekem
erről, néha megengedheti magának az ember, hogy saját
bolondériái legyenek,
csak ne vigye túlzásba ezeket a bolondériákat. – Az hol van? – kérdezte Lilla. – Mi hol van? – nézett rá értetlenül
Panna. – Hát… – Lilla észrevette, butaságot
kérdezett és elakadt,
végül mégis kinyögte -… hát a túlzás. –
Nincs az sehol –
felelte Panna. – Illetve mindenhol ott lehet, ha többet
rosszalkodsz, mint
amennyit elnéznek neked. – Persze, persze – szabadkozott
Liliom – tudtam, de
érdekelt, te tudod-e. Még beszélgettek volna tovább, de
kezdődött a számtan óra,
ezért abbahagyták a fecsegést. Nem akarták túlzásba vinni a
rosszalkodást. Az első felelő Elvarázsolt Kiskatona
lett. Mielőtt
elvarázsolták, őt tartották a társai a legaranyosabb
kisfiúnak az osztályban,
Kovács Albertnek hívták. Mióta egy gonosz és ügyetlen
varázsló átváltoztatta,
azóta nevezték így: Elvarázsolt Kiskatona. Már mindenki elfeledkezett arról a
varázslóról, aki
egyszer megszállt a királyi vár mellett a fogadóban, és
merő rosszindulatból
elvarázsolta Kovács Albertet. Úgy kezdődött a dolog, hogy Albert
véletlenül meglökte őt
az utcán, és aztán jól nevelt gyerek módján bocsánatot
kért tőle. Igen ám!
Csakhogy hiába engesztelte a rosszindulatú varázslót, mert
az úgy gondolta, aki
őt akárcsak véletlenül is meglöki, az bűnhődjék! Az kevés,
ha elnézést kér.
Elővette a varázspálcáját, és mormolni kezdett.
Eldöntötte, hogy békává
változtatja a fiút, de elfuserált valamit, és a varázslat
félbe maradt.
Meglehet, rosszul tanulta meg a varázsigét a
varázslóiskolában, esetleg valamit
kifelejtett a bonyolult versikéből. Másnap reggel a kisfiú félig
elvarázsolva ébredt. Karja,
lábszára megrövidült, a bőre elzöldült, az orra megnyúlt
kicsit. A szemei
felszaladtak a homlokára vagy azon is túl, és itt véget
ért a varázslat. Nem
alakult teljesen békává. Jobban hasonlított Shrekre a
mesehősre, mint igazi
levelibékára. Sajnos kisfiúra sem hasonlított, és ez
tényleg nagy baj. Mióta a
gonosz mágus a varázslás másnapján elhagyta a birodalmat,
hiába keresték azt,
aki visszavarázsolná őt gyerekké. Azt mindenki elfelejtette, miért
csapták a kisfiú nevéhez
a jelzőt: Kiskatona. Érthető módon a varázsló gonoszsága
miatt nevezték
Elváltoztatottnak, az viszont a múlt ködébe veszett, miért
lett a másik neve
Kiskatona. |
– 4 – Már lehullott minden levél a fákról,
összeszedték a
földről a gesztenyét, a diót, leszüretelték a naspolyát a
bokrokról, a
vándormadarak elköltöztek délre, amikor az iskolában sort
kerítettek egy vidám
műsoros délutánra. Az anyukáknak meg az apukáknak
rendezték a bemutatót. A hercegkisasszony
számára kézenfekvő lett volna, ha valami szép énekkel
készül, de ez tényleg
mindennapos eseménynek számított az életében. Inkább
ügyesen kifestett képpel
kívánta meglepni az őt vendégül látó királyi párt. Lilla a kastély nagyterme feletti
irodából árkusív papírt
kért, szerzett még a szokásos készleten felül festéket meg
ceruzákat, és egész
héten át rajzolgatta, színezgette, festegette a képet. Azt
a pillanatot
ábrázolta a rajz, amikor Kornél herceg mellett kilép a
griffmadár szájából, és
megérkezik a királyi udvarba. A Griffmadár pilótája hasonlított a
képen Elváltoztatott
Kiskatonára, új barátjára, a királynő és a király pedig a
saját szüleire. Mást
akart rajzolni, az ujjai engedetlenkedtek. Maguktól
rajzolták és festették a
képet olyanra, amilyenre sikeredett. A műsoros est előtt megmutatta a
tanító néninek a képet,
aki elmagyarázta neki, hogy a festmény nem fénykép,
mutathat mást is, mint amit
a fotográfus rögzít a képein. Megmutathatja azt, amire a
festő gondol, amíg a
rajzon dolgozik. Ha másképp lenne, akkor minden
festőművész fényképezőgéppel a
nyakában járna, mert az sokkal jobban felveszi a valóságos
képet. Akkor persze
lemaradna a képről mindaz, amit csak a képzelet láthat
meg. A műsorban valóban nem énekelt a
kishercegnő, inkább a
barátai énekének betanításából vette ki a részét. Sokat
segített, mert ő – mint
már bebizonyosodott – tényleg szépen dalolt. Dobozos
Pannával adódott a legtöbb
gondja, mert szegény nagyon elcsúfította a nótáját.
Egyszer sírva is fakadt,
mert sehogyan sem sikerült csilingelő kislány hangon
előadnia a Tavaszi szél
vizet áraszt dallamát. Hamisan szólt az ének, és a kastély
tornyában,
rémületében összevissza kezdett járni az óra. – Utálok énekelni! – panaszkodott
Panna a barátnőjének,
Százszorszép hercegnőnek. – Annyi baj legyen! – vigasztalta őt
a hercegnő. – Azt
hiszed, mindenkinek mindenhez érteni kell? – Nem akarok mindenhez érteni! Ha már
muszáj, énekelni
szeretnék egy kicsivel szebben – panaszkodott tovább
Dobozos Panna. – Mondj inkább verset! – javasolta
Lilla. – Azt a te
hangoddal is sikerülhet. – Én akár bele is egyeznék –
hüppögött még mindig Panna. –
Anyu döntött úgy, hogy mindenáron énekest farag belőlem.
Azt kívánja, jövőre
induljak a Másik Televízió énekversenyén, pedig én tényleg
csak nagyon csúnyán
tudok dalolni. – Áruld el neki, hogy nincs kedved
énekesnővé változni! Panna bólogatott. – Már százszor
mondtam neki, mégis
ragaszkodik a kívánságához – Panna közelebb hajolt a
barátnőjéhez, úgy adta elő
a továbbiakat. – Anya ért valamicskét a bűbájhoz, és azt
ígérte, varázslattal
könnyíti meg a dolgomat. Cserében elvárja tőlem, hogy én
is akarjak szépen
énekelni, máskülönben hiába küzd a varázslatával. – Anyukád varázslóasszony? – nézett
nagyot Lilla hercegnő. Dobozos Panna bólogatott. – Azt mondta, már elkezdte a
varázslást, de ne számítsak
gyors eredményre. Szerinte szebben fogok énekelni a
mostani a műsoros délutánon
is, mint eddig, a próbák alatt. |
– 5 – Elérkezett a várva várt délután.
Egymásután érkeztek az
anyukák, apukák, nagyobb testvérek, nagymamák és
nagypapák. Eljött a fenséges
király és a királyné is. A királyképző iskola
tornatermében sorokba rendezték a
székeket, hadd nézzék a vendégek kényelmesen a kisdiákok
műsorát. Még a fenséges uralkodópáros is
levetette a cipőjét, és
zokniban ment a székéhez, mert a tornaterembe tilos utcai
cipőben belépni. Az
előtérben berendezett büfében sok-sok szendvics,
málnaszörp és sütemény várta a
közönséget meg az előadás fáradalmaitól megviselt
gyerekeket. A folyosó falára kifüggesztett rajzok
és festmények között
a hercegnő képe aratta a legnagyobb sikert. A királyi pár
is ezelőtt a kép
előtt álldogált a legtöbbet. Szépen indult a műsor, és úgy
látszott, mindenki elnyeri a
közönség tetszését. A nézők szívesen hallgatták a
verseket, a kis párbeszédes
játékokat; nézték a körtáncokat, amelyek egyikében Liliom
hercegnő is részt
vett. Mindenkinek tetszettek a közösen előadott énekek…
csak egy szereplő
váltott ki hümmögést és mosolyogva elnyomott ásítást.
Dobozos Panna sikere
maradt el. Az ő dala épp olyan hamisan szólt,
mint gyakorlás közben
bármikor. Anyukájának, a varázslóasszonynak vagy nem
akaródzott bűbáját
fitogtatni, vagy nem tudott elég hatalmat gyakorolni a
kislánya hangja felett. Panna derekasan állta a
megpróbáltatást, míg énekelt nem
mutatta ki a sikertelenség miatt érzett bánatát, a műsor
végén viszont
legszívesebben elbujdokolt volna szégyenében. A hercegnő vigasztalta őt. – Ne sírj Panna! Anyukád talán
belátja végre, hogy tényleg
jobb, ha felhagy ezzel az énekes dologgal. Vajákos Vilmán, Panna anyukáján
sajnos egyáltalán nem
látszott az, a kudarc eltérítené a szándékától. Mondta is
a leányának, szerinte
legközelebb minden jobban megy majd. |
– 6 – Lassan télbefordult az idő, az őszi
avart betakarta a hó,
a királyi udvar útjairól szorgos szolgák takarították a
puha leplet. A
királyképző iskola udvarán, ahol a diákok a szünetben
szaladoztak, meghagyták a
havat. A gyerekek meghempergették egymást a frissen
hullott fehérségben, aztán
megdobálták a társaikat hógolyóval, végül nagy gombócokat
gyúrtak a pelyhekből,
és addig görgették körbe az udvaron, amíg ég felé nyújtott
karjuknál magasabb
hóember lett belőle. Előhozták a létrát a portás bácsi
szerszámoskamrájából,
arra másztak fel, amikor a nagy sárgarépát a fejébe
tűzték, hadd szagolgassa
vele a konyhából szállongó illatokat. Elérkezett a karácsony is, és a
vakációra – táltos
paripákon vontatott hintón – hazaérkezett Kornél, a Fényes
herceg is. – Végigrepültél a fél földrész felett
– mondta neki Lilla
hercegnő. – Láttad-e valahol, hogy anyám, apám vagy a
kistesóm kémleli az
utakat, jövök-e hazafelé? Kornél herceg szívesen mondott volna
jó hírt a
kishercegnőnek, de utált hazudni, ezért igazat válaszolt. – Nagyon sajnálom Lilla, mindenhol a
felhők felett
szálltunk, és amikor végre kiláthattam a felhők között, a
behavazott tájat
láttam magam alatt. – Ne búsulj kishercegnő! – szólt
közbe a királyné. –
Segítünk neked hazajutni. Ígérem, hogy amint elolvad a hó,
hírnököket küldünk a
világ négy sarka felé, és megtudakoljuk, hol hiányzik egy
királyi gyermek a
kastélyból. Bár Százszorszép Liliom hercegnőre
vigasztalóan hatottak a
szavai, a keserűsége változatlanul megmaradt. Szomorúan
gondolt az előző
karácsonyra, amikor szülei kastélyában, a trónteremben
felállított hatalmas
karácsonyfa körül járt körtáncot a királyság többi
gyermekével. A fa alatt ott
álltak a játékaik, a képeskönyvek meg a kedvenc meséje,
amit akkor kapott meg
DVD lemezen. Karácsony elmúltával Kornél herceget
visszarepítették a
táltosok a tenger mellé, az otthon maradottak pedig újra
elfoglalták helyüket
az iskolapadban. Tavasz felé, amikor a hó a napos
délelőttökön olvadozni
kezdett, aztán éjszaka újra megfagyott; a háztetők
széleiről, az ereszekről meg
a fák ágairól arasznyi hosszú jégcsapok lógtak szikrázva a
napfényben. Nagy
barátságba kerültek addigra hárman: a hercegnő, Dobozos
Panna és Elváltoztatott
Kiskatona. Sokat szánkóztak Pannáék kertjében a
hóborította domboldalon. Hatalmas kert vette körül Pannáék
házát. A domb oldalában
kisebb erdő méretével vetekedő fenyőcsoport nőtt, emellett
kanyargott egy meredek
ösvény. A sétány telente nagyszerű szánkózó helyet kínált.
Miután a hó belepte
a tájat, a gyalogosok elkerülték a dimbes-dombos utacskát,
mert nyaktörő
dolognak számított végigmenni rajta, ezért megengedték a
gyerekeknek, hogy
szánkójukkal fényesre csiholják a havat, és jegesre
csúszkálják a gyalogjárót. A korán sötétedő téli napokon
napszálltáig kinn
maradhattak a szánkópályán, ilyenkor vidám gyerekzsivaj
zengett a fák között.
Aztán, amikor közeledett a sötét, a gyerekeket behívták a
házba, kakaóval meg
süteménnyel kínálták őket és végül, ha sötétedés után
mentek haza, kerítettek
egy szolgálót, aki hazakísérte őket. Az egyik este a szokásosnál tovább
elhúzódott az uzsonna,
és a fűtött nappaliban még társasjátékoztak is egyet a
gyerekek. Nagyokat kacagtak,
ha valakinek hátra kellett menni hat mezőt a táblán, és
megállták veszekedés
nélkül, ha valaki kétszer egymás után hatost dobott, és
így nagyon előreszaladt
a játékban a társai elé. Szórakozás közben mindig forgott egy
mese a DVD
lejátszóban, de csupán félszemmel nézték. Egy ízben Liliom
hercegnő figyelmét
felkeltette egy csodálatosan csilingelő dal. Első
pillanatban vissza akarta
pörgetni a filmet a lejátszóban, ám a játék hevében
elmulasztotta. Otthon,
lefekvés előtt eszébe jutott a szép melódia. Elalvás előtt
dudorászva
keresgélte a dallamot, ám a délután hallott hangok
elúsztak valahová az álom
tengerén. |
– 7 – Ahogy melegedett az időjárás, alig
maradt egy-két hófolt a
domb északi lejtőjén. A meredély szánkózásra alkalmatlan
lett, így inkább csak
szaladoztak a gyerekek a kora tavaszi csípős levegőn.
Kipirulva kergették
egymást, néha elbotlottak, ilyenkor nagyokat bukfenceztek
a friss gyepen, aztán
futottak tovább, és kacagtak. Közeledett a tavasz, egyre később
tért nyugovóra a nap,
egyre tovább maradt világos az ég. Esténként már kíséret
nélkül indultak
hazafelé, Lilla bátran sétálgatott az alkonyi erdő
közelében. Mellette jött
Elváltoztatott Kiskatona, aki rövid végtagjaival, zöld
bőrével és hosszú
orrával tényleg szokatlanul nézett ki, de nagyon kedves
barátnak bizonyult. Éppen elhaladtak az erdő mellett,
amikor Lilla megint
meghallotta a pár héttel korábban megismert csilingelő
éneket. Felujjongott
örömében, megállt a fenyőfák mellett, és gyönyörködött a
dalban. Úgy szólt,
mintha ezer csengettyű és harang zengett volna, és szép
hangú lányok kórusa
énekelne. Furcsának találta, hogy most az erdő közepéből
száll felé a dallam,
amit legutóbb a játék közben megnézett meséhez hallott.
Egyelőre alig
gondolkodott ezen, inkább a muzsikára figyelt. – Figyeld! – emelte fel a mutatóujját
úgy, ahogyan azt a
Fényes hercegtől látta többször is figyelmeztetve ezzel a
barátját, a mellette
lépkedő Elváltoztatott Kiskatonát a szép muzsikára. Mind a ketten megálltak, és csendben
gyönyörködtek a
dalban egészen addig, amíg az elhallgatott. – Ez csodálatos – állapították meg,
amikor véget ért a
muzsika. – Hasonlított a királynő énekére. Az
szólt így, mielőtt
ellopták a hangját – árulta el Albert, akit mostanában
Elváltoztatott
Kiskatonának neveztek. Százszorszép hercegnő örült, hogy
végre hallhatott
valamit, ami hasonlít a királynő esti énekéhez. Így
legalább megtudta, mihez
kellene hasonlítani a dalnak, amikor a királyi vár
toronyszobájának ablakából
altatót énekel a természetnek. – Én nem énekelek ilyen szépen –
ismerte be pironkodva a
hercegnő. – Mégis rend van az országunkban –
mondta Albert. – Hátha
nemcsak az számít, hogy mennyire szép a nóta, hanem az is,
mennyire jön
szívből. –
Az enyém nagyon
szívből jön! – felelte Lilla. – Azt kívánom, hogy ezek a
szép mezők, a rajtuk
élő barátságos madarak, mókusok és bárányok ne
szenvedjenek a megbolondult
felhőktől, a viharoktól, a méhecskék pedig időben végezzék
a dolgukat, ne akkor
kísérletezzenek a munkával, amikor az lehetetlen. Miután ezeket elmondta, Albertre
nézett, és szomorúságot
látott a szemében. A fiú senkit sem mert barátként
megérinteni. Még vele is úgy
viselkedett, mintha félne tőle, pedig neki sosem jutott
eszébe rútnak látni őt.
Elképzelte, milyen rossz lehet így elcsúfítva élni, és
milyen az, amikor hiába
mozdulna megsimogatni valamelyik társa kezét, haját.
Félúton megállna a
mozdulat, mert kevés hozzá a bátorsága, hogy megtegye.
Szörnyű lehet mindig úgy
gondolni saját magára, hogy egy gyerek és egy levelibéka
rút keveréke, a
külalakja egy elfuserált varázslat terméke. Ezért aztán kitörölt a szeme sarkából
két könnycseppet, és
elfeledkezett a csodálatosan csilingelő hangokról.
Bánkódott Elvarázsolt
Kiskatona helyett. |
– 8 – Százszorszép Liliom este az ágyában
elmélkedett tovább az
erdőből feléjük hangzó zenéről. Az jutott az eszébe, hátha
rosszul emlékszik,
és tévedésből képzelte, hogy a meselemezről szólt. Lehet,
hogy először is az
erdőből hallotta a muzsikát? Másnap, iskola után megkérdezte
Elváltoztatott Kiskatonát,
ismerősnek találta-e a meséből az erdő mellett hallott
zenét, amikor este
hazafalé bandukoltak. – Ne haragudj Lilla – kezdte
röstelkedve a fiú. – Ezekkel,
amik a fülem helyén nőttek eléggé gyengén hallok – rövid
kezével a fejére
bökött, ahol valóban nem igazi fül látszott, csupán két
kis dudorodás emelkedett
azon a részen, ahol más a hallószerveit hordja. –
Különösen a zenére lettem
nagyothalló – panaszkodott a kisfiú. – Kár – mondta Lilla hercegnő. –
Pedig azt hittem, ha
kicsi is a füled, elég jól hallasz vele. Éppen te
figyelmeztettél arra, olyan a
zene, mint amit a királynő szokott énekelni akkor, mielőtt
ellopták az
énekhangját. – Közel jártunk az erdőhöz, így
felismertem a dallamot –
magyarázta Elváltoztatott Kiskatona – Amikor játszunk, nem
tudom
különválasztani a hangokat; mi szól a televízióból, mit
énekel az anyukám a
konyhában, vagy mit kiabál a fagylaltos kocsi vezetője az
utcán. Igazán
sajnálom, ebben nem lehetek a segítségedre. – Sose sajnáld! – vigasztalta Liliom
hercegkisasszony. –
Van nekem fülem kettőnk helyett – mondta, és tovább
gondolkodott hangosan. – Az
jutott az eszembe, furcsa véletlen, hogy a királyné
ellopott hangjából éppen
ott kapunk ízelítőt, ahol egy énekelni nem tudó lány él. – Dobozos Pannára gondolsz? –
csodálkozott el Albert. – Rá bizony! – helyeselt a
kishercegnő. – Igen érdekes
lenne, ha megtudhatnánk, miképpen varázsolja át Panna
hangját Vajákos Vilma, a
barátnőnk anyukája. Albert megvakarta zöld és ráncos
bőrét a fején, és
eltöprengett a királylány gondolatain. Egy darabig némán
mentek egymás mellett
hazafelé, aztán a kisfiú így szólt: – Nem szívesen mondanék rosszat a
barátnődről, de ha az
édesanyja neki lopta el a királynő dalos hangját, akkor
esetleg megtaláltuk
összefüggést a dolgok között. Oka lehet annak, hogy az ő
erdejük mellett
találkoztunk a fák között bóklászó dallamokkal. – Menjünk gyorsan az erdőhöz! –
javasolta Liliom hercegnő.
– Derítsük ki, mi az igazság! Indult az erdő felé. Albert rövid,
furcsa kezével
utánakapott, és elkapva a csuklóját, megállította őt. – Várj! – kiáltotta, aztán ijedten
elengedte a
királykisasszony kezét. – Mi a baj? – kérdezte Lilla, akit
legkevésbé sem zavart a
zöldbőrű kisfiú kezének hideg érintése. – Ne haragudj, hogy megfogtam a
csuklódat! – engesztelte
őt Albert. – Miért haragudnék? – kérdezte tágra
nyílt szemekkel
Liliom. – Biztosan, valami lényeges dolog jutott az
eszedbe, azért kaptál
utánam. – Igen, tényleg fontos gondolatom
támadt, és nem
számítottam rá, hogy megijedhetsz, ha megérintelek ezzel a
csúf kezemmel. – Barátok vagyunk – mosolygott rá
Lilla. – Nem hiszem, hogy
bántanál, miért ijednék meg tőled. – Mert csúf, zöld és nyirkos a kezem
– szabadkozott
Elváltoztatott Kiskatona. – Lehet, hogy más csúfnak lát, és
nyirkos a kezed, de a
barátom vagy. Segíteni akarsz nekem ugye? – Segítenék, persze – sütötte le a
szemét Albert. Ez elég
nehezen sikerült, mert a szemei egészen magasan, majdnem a
feje búbján
pislogtak. A kishercegnő a kezébe vette Albert
csökevényes ujjait. – Mondd el végre, mi jutott az
eszedbe! – Arra gondoltam – kezdte Albert, és
közben örömmel
fogadta, hogy a kishercegnő a markában fogja a kezét –
Vajákos Vilma nem tartja
teljesen az uralma alatt a királynő hangját. A dalok néha
kiszöknek a közeli
erdőbe, és ott kóborolnak a fák között, amíg a varázsló
asszony újra
visszaparancsolja őket oda, ahol fogva tartja őket. – Lehetséges – helyeselt tétován
Százszorszép Liliom. –
Lessük meg, mi történik az erdőben. Azt hiszem, abban a
varázslásban készül
felhasználni a királyné hangját, amivel Dobozos Pannából
énekesnőt faraghat. – Nekem is eszembe jutott valami –
kapta fel a fejét
Albert. – Pocsék dolog foltos, zöld bőrrel élni, de éppen
ezért hasznunkra
lehet a balszerencsém a nyomozásban. –
Mire gondolsz? –
állt Elváltoztatott Kiskatona elé Lilla hercegnő. – A bőröm színe hasonló a fenyőerdő
lombjának színéhez. Ha
akarok, teljesen észrevehetetlen maradhatok a fák között.
Odalopózhatok
bármikor, és ottmaradhatok akármeddig. – Megtennéd? – Lilla hercegnő
fellelkesült és kipirult a
jó ötlet hallatán. – Bármit megtennék azért, hogy a
felséges asszony
visszakapja a hangját! – Nagyszerű barát vagy – jelentette
ki a királylány, aztán
Alberthez hajolt, és megpuszilta az arcát. Albert
meglepődött, aztán
megsimította a bőrt a királylány ajkának helyén. Egy ideig
csak állt némán,
aztán végigmustrálta magát, és megállapította, ugyanaz a
félresikerült
ember-béka keverék maradt, ami addig volt. Lassan
legörbült a szája két széle,
és nagy fiúkra legkevésbé sem jellemző módon pityeregni
kezdett. – Most meg mi a baj? – kérdezte Lilla
hercegnő. – Ugye, te igazi királylány vagy? –
hüppögött a zöldbőrű
kisfiú. – A legeslegigazibb királylány vagyok
– válaszolta
Százszorszép Liliom meggyőzően. – Hát ez az én bajom! – sírt még
hangosabban
Elváltoztatott Kiskatona. – A mesében ez úgy van, hogyha a
királylány
megcsókolja a béka királyfit, az visszaváltozik daliás
legénnyé. Ha most nem
változtam vissza, az bizonyára azt jelenti, hogy soha
többé nem leszek igazi
gyerek. Liliom átölelte a fiú vállait, és
megcirógatta az arcát. – Ha ezen múlna, adnék én neked annyi
puszit, amennyi csak
szükséges, de látod, változatlan a külsőd. Azért ne
keseredj el! Ennek az
országnak jó és igazságos uralkodói vannak, és ha
visszaszerezzük a királyi
hangot, akkor számíthatsz rá, hogy gondoskodnak arról, ne
csak én juthassak
vissza a hazámba. Megoldják azt is, hogy visszanyerhesd az
eredeti alakodat. Albert megtörölgette a szemét,
abbahagyta a sírást, és úgy
szólalt meg. – Lehetséges. Valaki egyszer majd
talán segíthet rajtam,
de nagyon régóta csúfoskodom ebben a rusnya formában, és
fogytán a türelmem. – Sor kerül rá, meglátod. – Menj haza a palotába – ajánlotta
Albert, és kitörölte a
szeméből a maradék könnycseppeket. – Én indulok a
dolgomra, elbújok a
kiserdőben, és kilesem az ellopott hang titkát. Holnap
találkozunk az
iskolában. – Igazi jó barát vagy – állapította
meg ismét Százszorszép
Liliom, és búcsúzóul még egyszer megcirógatta barátja
arcát. |
Liliom királylány hazatalál – 1 – Másnap reggel az iskolaudvaron a
kialvatlan Albert
félrevonta a királykisasszonyt. – Megérte a fenyőerdőben töltenem az
éjszakát – suttogta. – Mi láttál? – érdeklődött ugyancsak
suttogva Liliom. – Látni keveset láttam, mert a hangok
láthatatlanok,
hallani bizony annál többet hallottam. – Mondd már! Mit hallottál? –
Türelmetlenkedett Lilla
hercegnő. Albert óvatoskodva körültekintett,
fülel-e valaki a
közelben, aztán a biztonság kedvéért még közelebb hajolt a
hercegnőhöz, úgy
suttogott tovább. – Nem szökdösnek a hangok Vajákos
Vilma házából sehová. Ő
maga engedi ki azokat néha a szabadlevegőre, és valamilyen
módon fogva tartja
őket, máskülönben régen hazatértek volna a királynőhöz.
Abban bízik a
varázslónő, hogy cserében ezért a kis szabadságért,
megtanítják Pannát
énekelni. – Ez borzasztó! – szörnyülködött
Liliom. – Vajon Panna tud
erről? – Alig hiszem – felelte ásítva
Albert, mert nagyon elálmosodott
az erdőben állva eltöltött éjszaka után. – Amíg kinn
fogócskáztak a hangok a
kiserdőben, játék közben többször könyörögtek, engedje
őket haza a
varázslóasszony, mert hiába a fogság, soha sem tudnak
énekesnőt faragni a
lányából. Vajákos Vilma pedig azt hajtogatta makacsul,
hogy majd akkor mehetnek
haza, ha a kislánya megnyeri a Másik Televízió
énekversenyét. Erre a királynő
hangja azt mondta, Panna nem is akar énekesnő lenni, mire
Vajákos Vilma
szomorúan azt felelte, ha úgy van, elvarázsolja a lányát,
és ahhoz lesz kedve,
amit ő szeretne. – Gonosz banya! – mérgelődött Lilla. – Nem biztos, hogy gonosz –
vélekedett Albert. – Csupán
jót akar a lányának, de nem érti, hogy nem változtathat
egy gyereket dalos
madárrá, ha azt a gyerek maga sem kívánja. – Mit tegyünk? – töprengett Lilla
királylány. – Beszéljük meg ezt a dolgot
Pannával! – javasolta
Elváltoztatott Kiskatona. Indult volna a barátnőjük
keresésére, amikor
megszólalt a nagy csengő az iskolaépület falán, kezdődött
a tanítás, és be
kellett menniük a tantermekbe. A nagyszünetben, amikor a szakács
nénitől megkapták a
tízórait, a három gyerek félrehúzódott a napfényben fürdő
iskolaudvar egyik
sarkába, a nagy eperfa rügyező ágai alá. Lilla és Albert
egymás szavába vágva
mesélte el Pannának az esti tapasztalatokat. Panna először
meglepődött,
hitetlenkedett, azután, amikor látta, hogy Albert nemcsak
kitalálta az egészet,
hanem igaz lehet a történet, keserves sírásra fakadt. – Nem tudtam, hogy az én anyukám
lopta el a királynő
hangját – törölgette a szemeit Panna, aki annyira
megfeledkezett magáról, hogy
először a zsemléjéből ejtette ki a párizsit, aztán amikor
utána kapott a
felvágottnak, a zsemle is kipottyant a kezéből, és leesett
a porba. – Rá tudod venni anyukádat arra, hogy
visszajuttassa a
királynőhöz a hangját? – kérdezte a királylány. – Higgyétek el, az én anyukám nem
rosszakarója az
országnak meg a királynénak, de úgy gondolta, nekem az a
jó, ha belőlem
énekesnő lesz. Délután elmondjuk neki, hogy nagyon
bánnánk, ha miattam az
országra rátörne az éhínség, vagy te nem mehetnél haza.
Biztosan belegyezik,
hogy a királyné hangja hazatérhessen a kastélyba. |
– 2 – Tanítás után együtt mentek el Dobozos
Panna otthonába. A varázslónő meglepődött, amikor
látta, hogy kislánya
kisírt szemmel jön haza. – Mi a baj Pannika? – kérdezte
aggódva. – Rossz jegyet
kaptál, vagy intőt adott a tanító néni? – átölelte őt. – Sem ez, sem az – felelte Panna, és
kibontakozott
anyukája karjai közül. – Azt akarjuk, add vissza a
királynőnek a hangját, hogy
Liliomnak ne kelljen őt a továbbiakban helyettesítenie
reggelente meg esténként
az énekléssel. Vajákos Vilma meglepődve nézett a
gyerekekre. – Honnan tudjátok, hogy itt van a
királynő hangja? – Hallottuk énekelni, és Albert
észrevette azt is, hogy
néha a domboldalon, a fenyőerdőben levegőzik a hang –
felelte Lilla. – Tegnap este hallottam, amint
könyörögtek, hogy engedje
haza – mondta indulatosan Elváltoztatott Kiskatona. Nagyon meglepődve nézett rájuk a
varázslóasszony. – Most aztán, ha kedve van rá,
elvarázsolhat akármivé, nekem
már mindegy – folytatta Albert keserűen. – Fütyülök rá, mi
lesz velem, de
legalább az országunkban kerüljön a helyére minden, és
Lilla királykisasszony
mehessen haza az otthonába! Albert még mindig duzzogott keveset,
mert nem békült meg a
sorsával, amit az ostoba mágus zúdított a nyakába. Mind a
két pajtása tudta
róla, minden varázslóra haragszik a félresikerült
hókusz-pókusz miatt, amiből a
szokásos mesebeli megoldással, a királylány csókjával sem
tudott szabadulni. Elszégyellte magát Vajákos Vilma. – Ne félj kisfiam! Nem varázsollak
el, sőt ha tudnám, mi a
módja, bizony visszaváltoztatnálak gyerekké, csakhogy
ebben más varázsló a
ludas, így aztán nem tudom, miként lehetne levenni rólad
ezt a szerencsétlen
formát. – A hangot visszaküldi a királynéhoz?
– nézett rá Liliom. Nagyot sóhajtott Vajákos Vilma. – Így kell tennem – hajtotta le a
fejét. – Panna sem kér a
varázslatból, én sem tudok csodát tenni, mindenkinek az
lesz a legjobb, ha
visszaadom a királynénak a hangját. – A kötényéből nagy
kulcsot, meg varázspálcát
vett elő. – Várjatok itt! – bement a házba,
majd rövid idő múlva
csilingelő kacagás kíséretében újra előjött. – Itt jön a királyné hangja –
jelentette be. – Szabad? – kérdezte örömkönnyekkel a
szemében Panna. –
Vihetjük? – Vihetnétek éppen – töprengett az
anyja – de azt hiszem,
akkor teszek helyesen, ha én viszem vissza azt, amit én
loptam el. Bizonyára
megbüntet a királynő, alighanem tömlöcbe is csukat, de
vállalom a
következményeit annak, amit tettem. A fejemet tán nem
ütteti le! A hang csilingelve, danolászva
szaladt előttük a királyi
palota felé vezető úton. Csak kicsit szaladt előre, nem
akarta megfosztani a
gyerekeket az örömtől, hogy lássák, amikor találkozik a
királynővel. A királyi pár, messziről meghallotta
a csengő dallamot,
amire hiába vártak majdnem egy éve, és szaladva jöttek
kifelé a kastélyból,
megnézni a csodát. – Hol találtátok meg a hangomat? –
kérdezte a királyné
örömtől ragyogó arccal. Térdre borult előtte Vajákos Vilma a
varázslónő. – Felséges királynő! Én vagyok a
bűnös – vallotta be
sírva. – Kérlek, bocsásd meg a bűnömet! Ígérem, soha többé
nem okozok nektek
semmi bosszússágot, és mindenben a szolgálatotokra leszek! A királynő legszívesebben
felállította volna az előtte
térdelő asszonyt, annyira örült a megtalált hangnak. Tudta
azonban, hibázna, ha
megengedné, hogy ekkora bűn mindenféle büntetés nélkül
bocsánatot nyerjen. – Vessük a legmélyebb tömlöc
leghidegebb cellájának a
legsötétebb zugába! – kiáltotta az időközben odaérkező
Marcona Márton, a
martalóc kapitány. A királyné ránézett a csendesen
sírdogáló Dobozos Pannára,
és azon gondolkodott, mitévő legyen. – Beszéljétek el nekünk, miképp
történt ez az egész! –
indítványozta a király. – Ahhoz, hogy ítélkezhessünk,
mindent tudnunk kell
erről a históriáról. A három gyerek szép sorjában
elmondott hát mindent, a
varázsló asszony pedig megtörten térdepelt a királyi pár
előtt. – Felséges királyom! – szólalt meg,
amikor vége lett az
elbeszélésnek. – Nagyon szégyellem, amit tettem, és tudom,
büntetést érdemlek.
Azt kérem csupán tőletek, olyan módon büntessetek, hogy
közben a szolgátok
tudjak lenni. Hadd hozzam helyre a vétkemet! Megint elsírta magát a bűnbánó
varázslónő. – Láthatom közben a kislányomat néha?
– kérdezte könnyek
között. A király még gondolkodott egy
cseppet, aztán beszélni
kezdett. – Nagyon nagy a vétked asszony! –
hangzott a dörgedelem. –
Sok pénzébe került az adófizetőknek az a rengeteg kár,
amit a viharok és a
megvadult időjárás okozott, és mindezt azért, mert
nagyravágyó módon a más
kárára kerestél előnyöket a lányodnak. Mondta volna még tovább is, de a
királynő megbökte a
könyökével a királyt, aki erre elhallgatott. – Szeretetből tette – súgta a férje
fülébe a királynő. – A
lányára gondolt, annak egyengette az útját. A király nem enyhült meg a felesége
érvelésétől, mert még
minidig eszében járt az a sok baj, amit a varázsló asszony
csínye hozott
magával. – Börtönbe vele! – használta ki a
beállott csendet újra
Marcona Márton a martalócok kapitánya. A király most a kapitány felé nézett
villogó szemével, és
halkan, hogy senki más ne hallja megkérdezte tőle – nem én
volnék a király? – a
martalócok kapitánya elröstellte magát, és fejet hajtott a
felséges úr előtt. – Bocsássa meg felséged az
indulataimat! Valóban a tiéd az
ítélkezés joga – ismerte el szégyenkezve a martalóc
parancsnok. A király nem válaszolt a kapitánynak,
inkább a vétkes felé
fordult megint. – Varázsló asszony hírében állsz. A
büntetésed az lesz,
hogy az országot szolgáld a tudományoddal. – Igenis, felséges uram – fogadta el
a döntést Vajákos
Vilma még mindig lehajtott fejjel és térdelve. – Csekély
az én hatalmam,
gyakran sikertelenek a varázslataim. Amire képes vagyok,
azért azt megteszem. – A tömlöcöt sem kerülheted el, mert
akkor az egész
országban arra számítanának a pernahajderek, hogy
mindenkivel úgy bánunk, mint
veled. Megint sírva fakadt a hírre a
varázslónő, de nem
tiltakozott, mert tudta, valóban hatalmas a bűne, nagy
büntetés jár érte.
Amikor ezt megértette, annyit kérdezett csupán: Mi lesz a
kislányommal? Megesett rajta a királynő szíve, és a
király sem
szándékozott mértéktelenül büntetni. Eszerint folytatta
tovább az
ítélethirdetést. – Három évet töltesz a tömlöcben, és
közben állandóan azon
kell munkálkodnod, hogy a földeken jobb legyen a termés,
az alattvalók
kigyógyuljanak a betegségeikből, és az egész ország
gazdagodjék. Este hat után,
véget ér a munkád, akkor a lányod meglátogathat, és
beszámolhat arról, mi
történt vele aznap az iskolában. Mivel a lányod vétlen, őt
nem büntetjük. Amíg
a tömlöcben élsz, addig magunkhoz vesszük a királyi
udvarba, és itt él velünk. – Köszönöm a nagylelkűségedet
felséges királyom! –
hálálkodott a varázslónő, aki megértette, a király annyi
kegyet gyakorolt vele,
amennyit lehetséges. – Gyere ide fiam! – fordult most az
uralkodó
Elváltoztatott Kiskatonához. Kezét elcsúfított vállára
tette, aztán
megsimogatta a fejét, bár ezzel óvatoskodott kicsit. A
magasra felcsúszott
szemek ettől veszélybe kerülhettek. – Arról értesültem az imént –
folytatta a király – sokat
tettél azért, hogy megtaláljátok és hazahozhassátok a
felséges asszony hangját. Albert bólintott egyet, nem vágott a
király szavába.
Megtanulta, egyetlen felnőtt beszédét sem illik
félbeszakítani, és ezt a
királlyal megtenni, különösen nagy modortalanság. – Tudsz-e valamit arról a gonosz
varázslóról, aki elváltoztatott
téged? – kérdezte a király Albertet. – Nem emlékszem rá felséges uram –
válaszolt szomorúan
Elváltoztatott Kiskatona. – Amikor véletlenül meglöktem,
éppen utca túlsó
oldalát figyeltem, azért is mentem neki. Másnap pedig már
nem találkoztam vele. – Gondot viselek rá, hogy megtudjuk a
módját annak, hogy
újra a régi gyerek legyél. – Köszönöm felségednek! – hálálkodott
őszintén. A királynő magához húzta a félig
béka, félig ember
kisgyereket, és megölelte. – Tudom, most arra gondolsz, sohasem
találjuk meg a mágia
ellenszerét – mondta. – Annyit azonban máris elértünk,
hogy mindenki megtudta,
szeretünk téged, és ezért másképp néznek rád ezentúl az
emberek. – Liliom hercegnő! – fordult a
királykisasszony felé az
uralkodó. – Neked köszönhetjük a legtöbbet. Te
gondoskodtál arról, hogy rend
legyen az országban, amíg ez az örömteli pillanat
elérkezik. Fontos részed van
abban is, amit a hang visszaszerzése érdekében tett a
barátod. Azt parancsolom
tehát Vajákos Vilmának, hogy az első két feladata, aminek
holnap reggel
nekilát, az legyen, találja meg az országodat, és fedezze
fel a módját
Elváltoztatott Kiskatona visszavarázslásának. – Köszönöm szépen felséges uram! –
hálálkodott Lilla is,
mert már nagyon vágyott haza, anyukájához, apukájához meg
Izgőmozgó Gyuszkóhoz,
a kistesójához. Aznap este nem Lilla hercegnő, hanem
a királynő énekelte
nyugalomba az ország természeti erőit. A királynő frissen
visszakapott hangján
zengett az altatódal a kastély toronyszobájának ablakából. |
– 3 – Egy álló héten át törte a fejét a
tömlöcben Vajákos Vilma
a két feladaton, aztán amikor letelt a hét, kihallgatást
kért a királytól. – Felséges királyom! – kezdte térdre
borulva a trónus
előtt. – Gyenge az én varázserőm, de talán végre tudom
hajtani a két feladatot,
amit rám bíztál. Kérlek, hívasd ide a két gyermeket! A
királykisasszony hozza
magával az iskolai atlaszát is! A hoppmester nagyokat lépve
elszaladt, és mivel már véget
ért a tanítás, hamar megtalálta Liliom hercegnőt meg
Elváltoztatott Kiskatonát. Nagy reménykedések közepette érkezett
a két gyerek a
trónterembe. – Hallgassátok a varázslónőt! –
parancsolta a király, és
Vajákos Vilma beszélni kezdett. – Nem sikerült megtalálnom a
királykisasszony hazáját, de
tudom a módját, hogyan találja meg ő maga a helyet, ahová
annyira vágyik. A király várakozva hallgatta. – Nyisd ki lányom az atlaszt, és
meséld el, miről
tanultatok ma földrajz órán! Lilla hercegnőt készületlenül érte,
hogy aznap délután
felelnie kell a leckéből, de mégis el tudta mondani, mi
történt földrajz órán. – Azt hallottuk a tanító nénitől, egy
kicsit eltérünk a
tantervtől, és mutatott nekünk a térképen egy erdőt, amin
patak folyik
keresztül. – Nyisd ki a térképet ott, ahol az
órán a tanító néni
mutatta! A hercegnő fellapozta az atlaszt, és
odatette Vajákos
Vilma elé. – Hallottál-e a Dobosok Földjéről? –
kérdezte a
varázslónő. – Hallottam – válaszolt Lilla
hercegnő. – A velünk
szomszédos királyságot hívják így. – Ez a Dobosok Földje – mutatott a
lap szélére Vilma
asszony. – Hallottál-e a Barackfák királyságáról? –
kérdezett tovább az
asszony. – Az a másik oldalon határos a mi
királyságunkkal – kapott
észbe Liliom hercegnő. – Nézd meg az atlaszt! Azon a lapon,
ahol nyitva van, és
amiről ma tanultatok földrajz órán, a két ország között
megtalálod a saját
hazádat. Te úgy nevezed, az Erdőbenbúvó Királyság, de a
térképre mást írtak.
Egyik oldalról a Dobosok országával határos, a másik
mezsgyéje pedig a
Barackfák királyságával közös, és a Kakukkos Madarak
Földjének hívják. Megörült erre a királykisasszony.
Végre hazamehet a saját
országába. Vajákos Vilma még nem fejezte be a
beszámolót az elvégzett
munkáról, kis szünet után újra beszélni kezdett. – Sajnos Elváltoztatott Kiskatonát
semmilyen varázslattal
sem tudom újra gyerekké tenni, és azt a gonosz embert is
hiába keresném, aki
ezt a bűbájt elkövette. Sokat töprengtem azon, miként
segíthetnék rajta. A figyelem most Albert felé fordult,
aki elszomorodott,
mert bízott benne, hogy amint Liliom hercegnő
hazatalálhat, úgy belőle igazi
kisgyerek lehet. – Hosszú töprengésem után csupán egy
dolog jutott az
eszembe arról, miképpen lehetne változtatni az életén. – Mit tanácsolsz? – szólt közbe a
király. – Előbb egy kérdést engedj meg
felséges uram! – folytatta
Vajákos Vilma. – Egy gyermeketek van, akiről tudom, a Nagy
Víz Országának a
királya lesz, mert az ottani királylány kezét neki
ígérték. Igazam van? – Helyesen beszélsz – felelte a
király. – Más gyereketek nincs felséges
királyom. Nem tudni lesz-e
még újra fiatok, és ha nem, akkor bizony nem lesz
örökösötök, aki az ország
trónjára ülhet, amikor eljön annak az ideje. – Ez igaz – bólogatott a királyi pár
meg az udvaroncok is. A varázslóasszony nem hagyta magát
félbeszakítani, tovább
beszélt. – Jönnek a távolabbi unokatestvérek
meg más
leszármazottak, és harc kezdődik az ország trónjáért, ami
sok bajjal jár. – Tudsz-e varázslatot, ami segíthet
rajtunk? Tudsz-e
bűbájt arra, hogy szülessék trónörökös, akinek a jogai az
öröklésre
vitathatatlanok? – kérdezte a király. – Amint már hallottad tőlem felséges
uram, az én
varázslataim ritkán hatékonyak. Ha eddig nem született más
fiúgyermeketek,
tehetetlen vagyok abban, hogy újra legyen utódotok. Ti
magatok vagytok, akik
segíthettek ezen az állapoton. – Én nem tudok varázsolni – szólt
közbe a királyné. – Mi
mindent megtettünk, úgy látszik, a mi szándékunk ehhez
kevés. – Nincs más ötleted? – faggatta
tovább összeráncolt
szemöldökkel a király Vajákos Vilmát. – Más ötletem nincs, de erről az
ötletről még maradt
mondanivalóm. – Beszélj tovább! – Egy lehetőségre még nem gondoltatok
– kezdte ajánlatát
Vajákos Vilma, és Elváltoztatott Kiskatonára mutatott. –
Itt van ez a gyermek,
aki nagyon okos és jószívű. A tulajdonságai olyanok,
amelyek alkalmassá teszik
arra, hogy örökötökbe lépjen. Az igaz, hogy a külseje nem
királyi, egyszer
mégis megtörhet a varázs, és ha akkor visszaváltozik,
olyan örököse lehet
felségeteknek, mintha a saját fiatok lenne. Vajákos Vilma ismét szünetet tartott,
habozott, mielőtt
kimondta volna a legfőbb gondolatot, amit tanácsolni akart
a királynak és a
királynénak. – Mire készülsz rávenni a felséges
urat? – használta ki a
pillanatnyi csendet Marcona Márton gyanakodva. A király
zord pillantása
elhallgattatta. – Fogadd fiaddá Elváltoztatott
Kiskatonát, akit régebben
Albertnek neveztek. Könnyebbé válik az élete, és jót
teszel vele az
országodnak, ha megnevezed az utódodat, aki vita nélkül a
helyedre ülhet, ha
elfáradsz az uralkodói munkában, és nyugdíjba vonulsz. Nagyot nézett erre a király meg a
királyné. – Ez a legjobb, amit ki tudtál
találni? – kérdezte aggódva
a király. – Bízzál bennem felséges uram! –
kérte Vilma. – Egyetlen
rossz pillanatot kivéve, nem okoztam az országnak és
lakóinak rosszat. Hidd el,
ez a legjobb tanács, amit kaphatsz. Támadt erre sugdolózás és mormogás a
trónteremben. Az
udvaroncok egy része berzenkedett az ellen, hogy az ország
dicső királyainak
sorában majd egyszer egy félig béka, félig ember
uralkodjék a trónon; olyan valaki,
aki szerencsétlenül járt a varázslóval, és akinek az
elváltoztatását
elfuserálták. – Csendet! – kiáltotta el magát a
király, amikor elunta a
zsibongást. – Én bízom a kisfiúban – súgta halkan
a királynő a
felséges férjének. – Visszaszerezte a hangomat, több jót
tett a birodalmunkért,
mint az a sok léhűtő, aki itt lebzsel körülöttünk. – Igazad van felséges asszonyom –
hagyta jóvá a király.
Bár őt nem győzte meg teljesen a varázslónő magyarázatta,
de a királyné
tanácsát gyakran megfogadta. – Hozzátok ide a királyi
írnokot, álljon elő az
ország összes tisztségviselője, és az udvar minden
alattvalója figyeljen arra,
ami történik – mondta fennhangon. Lett ám nagy sürgésforgás.
Előkerítették a törvény
embereit a palota minden hivatalából, felsorakoztak a
szolgák és a
tisztségviselők úgy, ahogyan a fontosabb törvények
kihirdetésekor szokás. Aki
tudott díszruhát húzott magára, mások pedig
megfésülködtek, letisztogatták a
cipőjüket, csizmájukat – úgy álltak be az egyre dagadó
sorba. Végül alig
másfélóra múlva az udvar készen állt a király szavának
megörökítésére és
törvénnyé nyilvánítására. Díszes sorban álltak a trónterem két
oldalán a magas rangú
udvaroncok, a katonák, a hivatalnokok, a szolgálók, a
szakácsok, kukták,
kertészek, hajbodorítók, udvari szabók és mindenki, aki
arra hivatott. A
televíziós kamerákat kezelő emberek egymást lökdösték a
legjobb helyért. Elváltoztatott Kiskatonára díszruhát
adtak, Albert
zavartan álldogált a trónnal szemben, és nem tudta mit
tegyen. Lilla hercegnő is sejtette, most
ugyan nem alakul vissza
igazi gyerekké a barátja, de attól, hogy őt nevezik meg a
király utódjának,
megváltozik a sora, és ezután legalább már nem mer senki
gyanakodva,
furcsálkodva nézni rá. Bőre nyálkás és zöld marad, de ezt
nem hozzák naponta a
tudtára mindenféle fintorral, és undorodó pillantással Szívesen segített volna Alberten
ennél is többet, de
használható ötlet híján jobbnak látta, ha bízik a Vajákos
Vilma tervét
megvalósító királyban. |
– 4 – Amikor a sorok elrendeződtek,
mindenki a helyére állt, a
főhopmester hármat koppantott a botjával, és csendet
parancsolt. – Írnok figyelj és jegyezz le minden
szót! – kiáltotta el
magát. – A király törvényt hoz, örökítsd meg a szavait, és
az legyen
megmásíthatatlan a birodalomban! Elcsendesedett a terem, az udvaroncok
mind a királyra
néztek, és még mindig gyanakodtak, vajon jó lesz-e az
országnak, ha egy félig
béka, félig ember uralkodik egyszer a trónon. – Mint azt mindenki tudja – kezdte a
király a törvény
kihirdetését – csak egyetlen gyermekünk van, és az ő
sorsát pólyás korában
eldöntöttük. Akkor még azt hittük, lesz más utódunk, aki a
trónt és az ország
vezetését majd, ha visszavonulunk az uralkodástól vagy
hirtelen elhalálozunk,
megörökölhetné. Mivel korosodunk, és nem tudhatjuk
születik-e fiunk a jövőben,
hát törvényt hozunk. A felséges királynővel közösen úgy
döntöttünk,
Elváltoztatott Kiskatonát örökbe fogadjuk, és minden
tekintetben utódunkká
tesszük. A teremben egy pisszenés sem
hallatszott. A király szava
megfellebbezhetetlen, vitának nincs helye azután, hogy a
dolgot megtanácskozták
az arra illetékesekkel. – Lépj közelebb Elváltoztatott
Kiskatona! – hívta magához
Albertet a király. A kisfiú rövid lábain közelebb lépett
a trónhoz, és le
akart borulni a felséges úr előtt, a királynő elkapta a
kezét, és nem engedte
őt leborulni. – A királyi család fiának nem szabad
térdelni előttünk –
mondta neki. Albert zavarában nem tudta mit
csináljon, csak állt a
királyi pár előtt némán, szemlesütve. – Ettől a pillanattól kezdve senki
sem nevezhet téged
Elváltoztatott Kiskatonának, mert te a trón örököse vagy
országunkban. Albert,
ezennel a fiúnkká fogadunk! Ezentúl fenséges bátyáddal,
Kornéllal együtt a
hercegi cím illet meg téged, és követsz minket a trónon,
amikor annak eljön az
ideje. Az udvaroncok bátortalanul tapsolni
kezdtek, mert
megtanulták, ilyen fontos bejelentés után így illik. Lilla hercegnő örömében odaszaladt a
királyfivá tett
Elváltoztatott Kiskatonához, megölelte és arcon csókolta.
Nagy világosság támadt hirtelen a
teremben. A fény felragyogásával egy időben
Elváltoztatott
Kiskatona, aki mostantól hivatalosan a trón örököse,
szemvillanásnyi idő alatt
visszaváltozott szép, jó formájú rendes embergyerekké. Most tört ki igazán nagy tapsvihar.
Az udvaroncok ámulva
nézték a csodát, még a király és a királyné is
meglepődtek. A legeslegjobban
persze maga Albert herceg lepődött meg, aki először nem is
vette észre azt, ami
vele történt. Véletlenül esett csak a pillantása a lábára,
amelyik újra rendes
méretűvé nőtt, meg a kezére, amelyik nem korcs békaláb
módjára csüngött a
díszruha ujjában, hanem igazi, ember formájú kézzé lett. – Tükröt a hercegnek! – kiáltott a
hopmester, aki azonnal
látta, nagy szükség támadt erre. Négy szolga hozta a hatalmas talpas
kristálytükröt a
trónterem előtti várakozócsarnokból. Letették a herceg elé, aki végre
megnézhette magát benne. Albert herceg igen elcsodálkozott
attól, amit a látott.
Ugyanaz a kisfiú nézett vissza a tükörből, aki ő volt,
mielőtt a gonosz
varázsló elváltoztatta. A nemrég magára húzott hercegi
gúnya úgy állt rajta,
mintha rá öntötték volna. Szőke haja kócosan bodorodott,
ahogy általában
szokott, fülei visszakerültek a helyükre, szeme kéken
fénylett éppen ott, ahol
annak lennie kellett. – Ez hogy lehet? – kérdezte
önkéntelenül. – Te varázsoltál
vissza? – nézett Vajákos Vilmára A varázsló asszony szólni akart, de
megvárta, amíg elül a
csodálkozás zaja a teremben. – Hiába törtem a fejem, miként
varázsoljalak vissza,
bárhogyan próbálkoztam eredménytelen maradt a tudományom
minden bűbája – mondta
az asszony. – Annyit tudtam a legendákból, hogyha a békává
változtatott
királyfit önzetlenül, szeretetből megcsókolja egy
királylány, az visszaváltozik
királyfivá. Te hercegem hiába vártad ezt akkor, amikor
korábban megpuszilt
Liliom királykisasszony, mert még nem voltál királyfi.
Abban reménykedtem
csupán, amint felséges királyunk a fiává fogad, és
királyfivá leszel, a
varázslat beteljesedik. Nem én változtattak vissza, hanem
maga a felséges úr, a
felséges asszony meg a királylány. |
– 5 – A főhopmester intézkedett, csapjanak
nagy, nagy ünnepséget
a szerencsés esemény végén. Liliom hercegnőnek és a
királyi párnak maradt még
dolga, ezért ők csak késve érkeztek a bálterembe. Mivel a királynő már tudta mi az
igazi neve a
királyságnak, ahol Lilla szülei uralkodnak, gyorsan
kikereste a telefonkönyvből
Kakukkos Madarak Földje királyi palotájának a
telefonszámát, és felhívja a
kastélyt. – Tessék! – szólt bele szomorú hangon
Lilla édesanyja, a
királyné a telefonba. – Én vagyok az édesanyám, Lilla a
lányod – újságolta a
királykisasszony. Hallatszott a telefonból, hogy
örvendezőre változik a
királynő hangja. – Hol vagy kislányom? – kérdezte
sírós hangon a királyné.
– Rendben van az egészséged? – Rendben van minden édesanyám –
felelte a királylány. –
Butaságot csináltam, amikor elkóboroltam otthonról, azóta
sokat tanultam itt,
ebben a királyi udvarban, és végül az itteni varázsló
segített megtalálni a
helyet, ahonnan eljöttem. A király rövidesen hazajuttat. |
– 6 – Beteljesedett végre az öröm mind a
két országban. Az
iskolában másnap kezdődött a tavaszi szünet, Liliomot
beültették a légierő
táltosai által vontatott hintóba, és hazarepítették a
saját országába. A
kishercegnő egy kicsit sajnálta, hogy ezúttal nem
találkozhat a Fényes
herceggel, aki a vakációra megint hazajön a Nagy Víz
Országából. Mindenekfelett
viszont nagyon örült, hogy végre ismét láthatja anyukáját,
apukáját és
Izgőmozgó Gyuszkót, a kistesóját. Hazatérte alkalmából feldíszítették a
királyi kastélyt,
úgy várta őt az egész udvar. Liliom hercegnő és a kistesója
megfogadták, soha többé nem
veszekszenek… komolyan, legfeljebb csak picit, és ha nem
értik meg egymást,
akkor nem kezdenek haraggal toporzékolni, kiabálni, hanem
lehiggadnak, és
csendesen megbeszélik a vita okát. A húsvéti vakáció végén Liliom még
visszatért a Fényes
herceg udvarába, hogy ott fejezze be a tanévet, aztán a
tanítás végeztével újra
hazatért, és otthon is maradt. Fogadalmukat, amelyet
Gyuszkóval tettek, nehezen
tudták megtartani, mert az egymás mellett élő emberek néha
egyebet akarnak,
mint amit a másik szeretne, csakhogy emlékeztek arra,
milyen nagy baj lett
abból, amikor egy évvel korábban összevesztek, és ezért
rövid idő után mindig
megbékéltek egymással, bármiről is vitatkoztak korábban. A Fényes herceg udvarát azóta gyakran
felhívják telefonon,
látogatóba is eljárnak egymáshoz. Néha közös
szalonnasütést is rendeznek
valamelyik udvarban, a királyi nagyréten, de ez már másik
mese része. Máig boldogan élnek, ha meg nem
haltak. – vége – |
Liliom királylány kalandjai
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés