Ezeréves őrszolgálat 5. - Az utolsó ostrom

Üres cellak


Ezeréves őrszolgálat 5.

Az utolsó ostrom


Demeter Attila
2014

Minden jog fenntartva



Tartalomjegyzék

Első fejezet – A jövevények
Második fejezet – Pusztulás
Harmadik fejezet – Földfelkelte a holdbázison
Negyedik fejezet – A lázadók
Ötödik fejezet – A célnál
Hatodik fejezet – Ismerkedés a technikával




Első fejezet – A jövevények

– 1 –

Travella bolygó, 74 fényévre a Földtől, Földi időszámítás szerint II. Civilizáció 749.

Ulim az erdőben trappolt. Három álló napja futott és gyalogolt a fák között, éjszakánként keveset és nyugtalanul pihent, ereje mostanra megfogyatkozott. Alig maradt benne a kezdeti indulatból, elkeseredésből, már csupán kimerülőben lévő energiatartalékai mozgatták a lábát. Büszkeségének maradéka gátolta abban, hogy végleg megálljon, netán visszaforduljon azon az úton, amelyen a megaláztatás után mérgében elindult.

Az erdő ritkult körülötte. A lombokon erősebben sütött át a nap, az ég gyakrabban kéklett fel a levelek mögött, és a fák alatt tenyésző bokrok lazábban álltak ellen a rohamnak az alacsonyan nőtt ágak között.

Amikor elfogytak a növények, a keskeny, köves földsáv mögött hatalmas víztükör tárult a szeme elé.

– Eljutottam a világ végére – gondolta.

Bár a vének elbeszélésből halotta hírét a tengernek, eddig úgy gondolt a nagy vízre, mint valami legendára, amit az esti tábortűz körül emlegetnek.

– Végtelenül nagynak látnád – mesélték a szülei, amikor az óceánról beszélgettek.

– Menjünk el oda! – kérte, de leintették.

– Nincs ott semmi. Víz és víz mindenhol. Nem jutsz el rajta sehová, mert a hajóink elpusztultak.

– Építsünk újra hajókat! – javasolta gyermeki egyszerűséggel, és megint legyintettek.

– Már nem tudunk. Jó, ha akkora csónakot összetákolunk, amekkora átvisz minket egy kisebb folyón, ha utunkba kerül valahol. Régen! A támadást megelőzően minden akadályon átjutottunk, minden hegyet, minden vizet és földet meghódítottunk. Uralkodtunk a bolygónkon, és azt hittük, hatalmasak vagyunk.

Amikor az öregek idáig értek a regélésben, mindig elhallgattak, lehajtották a fejüket és elszomorodtak. Ulim korosztálya ezt értetlenkedve fogadta. – A mesevilág a képzeletünkben él – gondolták. – A lassan feledésbe merülő múlton kár keseregni, mert a legendák a valóság helyett másról szólnak.

Nem kívánt mesékkel foglalkozni. Kilimo haját akarta bogozni, a varkocs fonatát kibontani, nézni, amikor valamelyik hold kékes fénye átvilágít az elkószált hajszálakon, aztán pedig a ruháját kioldani, és saját kunyhójában leheveredni ugyanarra a matracra, ahová a lányt fekteti. Emiatt bujdosott el a csapattól.

Tavaly elérte azt az életkort, amikor párt kereshet magának. Idén, a nyár végén élni akart a joggal. Úgy gondolta, egyedül rá tartozik, kivel osztja meg az ágyát, és ki az, akivel szívesen élne együtt öregkoráig, a vének azonban ebbe is belebeszéltek.

A vének mindenbe belebeszéltek, és a fiatalokat idegesítette az elveszett múlt utáni állandó siránkozásuk. Ulimot különösen az egész életüket, annak minden rezdülését átható parancsolgatás ingerelte. Elege lett a vének múltba révedő irányításának. Amikor közölte, Kilimot kéri kedvesének, azonnal felmordultak, az tilos.

– Számítottam rá, hogy megtiltjátok – vágta sértődötten a vének képükbe.

– Azt hiszed, mi vagyunk az ellenfelek? – kérdezte Szelerin a legöregebb mindközött. – A természettel vitatkozol. Kilimo az unokatestvéred, és baj származna abból, ha őt választanád párnak.

– Miért? – ellenkezett.

– Beteg gyerekeket szülne neked. Korcs utódok származhatnak az öléből.

– Honnan tudjátok ezt? Ha valaki más lesz Kilimo embere, annak miért ne szülne korcsokat?

– Nem viheted az ágyadba az unokahúgodat! – ismételte meg a tilalmat Szelerin.

– Ostobaság! – dühöngött Ulim, és látta, Kilimonak ugyanez a véleménye, csakhogy a lányok még kevésbé szállhattak szembe az öregekkel, mint a fiatal fiúk.

Most háromnapi járóföldre a falutól, ahol a világuk teljes népessége él, fizikailag fáradtan, indulataiban alig csillapodva ült le egy hatalmas kőre a tengerparton. A magával hozott élelem előző nap elfogyott, útja közben az erdő adta táplálékon élt. Fukar kézzel mérték a fák, bokrok az ebédet, vacsorát; korgó gyomorral gubbasztott a sziklán.

Hirtelen eszébe jutott, mi lenne, ha meghalna. Nincs értelme az életnek, ha nem élhet Kilimoval, nyugodtan véget vethet sivár tengődésének.

Hívogatta őt a szelíden hullámzó víz.

– Elindulnék a vízben, és gyalogolnék, végül ellepnek a hullámok – gondolta magában. Mégsem próbálta ki, nem indult a habok felé.

Egy sziklára mászva nézte a végtelenbe nyúló, kéklő tükröt a lábai alatt, és hallgatta a csendes csobogást, ahogy a víz a szirt aljának csapódik. Leült a kőre. Odébb, az erdő és a tenger között keskeny homokpad váltakozott kavicsos földsávokkal. Amerre nézett jobbra vagy balra, ugyanezt látta. Sehol sem talált pillantásával embert, állatot. Azt nem furcsállotta, hogy emberek nélküli a part, azt mindenki tudta, a falun kívül nincs élő ember a bolygón. Az jobban meglepte, hogy állatok sem kóboroltak a keskeny homokpadon, nem jöttek a vízhez inni a ragadozók vagy martalékaik. Erről hallott valamit a vénektől, és talán ebben igazat mondtak. Elképzelhető, hogy a tenger vize tényleg sós és ihatatlan. Ha így van, akkor világos, hogy az állatok miért nem használják ki ennek a hatalmas víznek a közelségét, és miért hiányzik az élet bármiféle jele a part köveiről.

– Lent megkóstolhatnám, hogy tényleg igazat szólnak-e a legendák – gondolta. – Az öregek mindig nyaggatják a fiatalokat mindenféle tilalommal és regulával, jobb, ha fenntartással fogadjuk a mondataikat. Akkor lehetek biztos benne, hogy nem puszta riogatásból vagy szórakozásból kiagyalt tilalommal állnak elém, ha ellenőrzöm a szavukat.

– 2 –

Lekászálódott a szikláról, és elindult a víz felé. A parti homokban legyalogolt a hullámokig, leguggolt, megmerítette két tenyerét a szelíd habokban, és a szájához emelt pár kortyot. Bizalmatlankodott Szelerin és a vének állításával szemben, azonban visszafogta magát a kételkedésben. Kerülte a kockázatát annak, hogy mohón beleigyon valami undorító ízű löttybe.

Egyetlen apró kortyot nyelt a tenyeréből, és mindjárt érezte, a vének ebben a dologban igazat állítottak, a víz tényleg ihatatlanul sós.

A keserves kóstoló után felállt, szétnézett a közvetlenül talpát nyaldosó hullámoktól, és tekintetével végigpásztázta a partot. Azt tapasztalta, hogy felületesen ítélt, amikor azt hitte, nincsenek állatok a tengerben vagy a vizet szegélyező földsávon. A levegőben itt-ott madarak repkedtek, némelyik leszállt a vízre, hosszú csőrét a hullámokba dugva vélhetően a habok közt úszkáló halakra vadászott.

Kezével ernyőt formált a szeme fölő, végigkémlelte az eget a tenger szikrázó tükre felett, és a távolban talált egy madarat, ami nem kacsázott össze-vissza a levegőben, hanem látszólag rezzenéstelenül lebegett egyhelyben. Sosem látott még ilyen furcsán viselkedő állatot. Úgy tudta, ennyire mozdulatlanul lebegni képtelenség. Nézte, nézte az égen függő apró pontot, és azt vette észre, az lassacskán növekszik.

Szerencséjére a nap nem világított a szemébe, mert akkor nehezbben tarthatná szemmel az állatot. Pislantott egyet néha, de egyébként rajta tartotta a tekintetét a madáron.

Rájött, hogy a növekedés csupán látszat. Azért tűnik mindig nagyobbnak, mert közeledik. Ez tette még hihetetlenebbé a dolgot. Nincs olyan egyhelyben lebegő lény, amelyik mozdulatlanul maradhatna a levegőben, olyan pedig végképp sincs, amelyik ennyire egyenes pályán repülne, feléje tartva sohasem térne ki jobbra vagy balra.

A madár, amely ellentmondott ismereteinek, kitartóan közeledett. Még messze járt, de így is látszott, hogy jóval nagyobb az embernél, nagyobb bárminél, ami eddig a levegőben a szemei előtt mozgott.

A part közelébe érve egyre gyorsabb lett látszólagos növekedése, és Ulimban rövidesen tudatosult, hogy ami a levegőben közeledik az nem madár, hanem valami mesterséges készítmény. Annyira nagynak látszott, hogy bizonyos lett abban, az általa ismert emberek képtelenek ilyet készítetni. A faluban senki sem tudott ekkora kocsit, hajót vagy bármit alkotni. Talán házat látott ilyen hatalmasat eddig az ember építette tárgyak közül, más semmit, viszont a házak nem repülnek.

A valami még mindig anélkül közeledett felé, hogy az egyenestől bármerre eltérne, és ahogy haladt előre, lassan formát öltött. Ablakok látszottak rajta, az elején kerek fényes tárcsák villogtak, amiknek a rendeltetése ismeretlen maradt előtte. Lassan kezdett vasúti kocsihoz hasonlítani. A falu szélén, a síneken, állt egy kivénhedt, rozzant vagon az úttalan út rövid, épségben maradt szakaszán, az nézett ki ilyesféle módon.

Elgondolta, hogy festene az a rozzant kocsi, ha repülne; aztán elhessegette a gondolatot, mert valószínűtlennek tűnt, hogy a Rindam Társaság kocsija bármikor elmozdulna akár a síneken is, nemhogy a levegőben, ahol semmi keresnivalója sincs. Az jutott az eszébe, repülőgép közelít felé. A hosszúkás doboz teljesen másmilyennek tűnt, mint azok a repülők, amelyeknek rajzait apró gyerek korában, Szelerin elnyűtt könyvének lapjain nézegette. Azokon szárnyakat látott, ennek meg a sima oldalai fénylettek ott, ahová a szárnyak csatlakozhatnának.

A repülő vasúti kocsi egyre közeledett a tengerpart felé, aztán kicsit lassított, mintha az ablakokból valaki szemügyre venné őt. Ulim abban reménykedett, hogy a hatalmas szörnyeteg megáll a levegőben, vagy leszáll elé, ehelyett az mindössze tett egy kört fölötte, aztán lomhán elúszott az erdő irányába, ahonnan ő három nappal korábban elszökött.

Csalódottan fordult utána, ahogy a repülőgép egyre gyorsulva, orrát a magasba felszegve elhúzott a faluja felé.

– Te is láttad? – kérdezte kis idő elteltével egy hang.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy meglepetésként érte a bartjának, Kevennek az érkezése, aki szokásához híven észrevehetetlen csendben osont mellé az erdőből.

– Mit akarsz? – mordult rá mérgesen a híres nyomolvasóra. – Szelerin küldött utánam?

– Dehogyis – tiltakozott Keven. – Láttam, hogy duzzogva elszaladsz, és arra gondoltam, örülsz majd, ha van veled társ az erdőben.

– Egyedül akartam maradni.

– Sejtettem – ismerte el a barátja.

– A tengerhez indultam – hazudta Ulim. Feleslegesnek tartotta bevallani, hogy véletlenségből keveredett ide.

– Olyan, amilyenről a legendák szólnak. Nagy és sima.

– Sima, és ihatatlan a vize.

– Menjünk vissza! – kérte a barátja. – Félnapi járóföldre innen felakasztottam a tarisznyámat egy kiszáradt bobakfára, hagytam benne elemózsiát.

Ulim hallgatott, csendben bámulta tovább a tengert.

– Anyád küldött páderkalácsot – csábította tovább Keven.

Ulim szájában összefutott a nyál.

– Nem engedik meg, hogy Kilimo legyen a párom – duzzogott.

– Tudom.

– Azt állítják, korcsok lennének a gyerekeink, mert ő az unokatestvérem.

– Talán igazuk van – felelte bátortalanul Keven. – Azt hallottam, hogy a rombolás előtt a doktorok megvizsgálták az emberek vérét, és abból megítélték, megházasodhat-e két fiatal, ha unokatestvér létükre egymásba szerettek. Azok a műszerek persze, amiket a vizsgálathoz használhatnánk, már semmivé váltak, meg aztán a doktoraink rég elfeledték ezt a tudományt.

– Te elhiszed ezt? – nézett rá gyanakvóan Ulim.

– Néha bölcsen gondolkodtak a régiek.

Ulim a vállát vonogatta.

– Gyere! Vár a falu.

Ulim Keven után lassan megindult az erdőbe. Eszébe jutott a páderkalács, és éhes gyomorral hiába küzdött a csábítással.

– 3 –

Visszafelé sem lett rövidebb az út, mint odafelé. A nyomkeresésben és erdei csatangolásban járatosabb Kevennek két napnál kevesebb is elég lenne a hazáig tartó uthoz, de akkor a barátja magára maradna az úton, és éppen ezt akarta elkerülni. Komótos iramot diktált.

Otthonuk közelében, a faluszéli ritkást meglátva elhűltek a meglepetéstől. A fák közötti, apró tisztáson, a tenger partjáról megfigyelt égi szörnyeteg pihent.

Őrizetlenül terpeszkedett a bozót mögött, így megnézhették közelről és alaposan is. Ulim óvatosan lépkedett a fekete anyagból készült testhez, megtapogatta a falát, és semmi különöset sem talált rajta. Mintha a százéves romok helyszínén omladozó építmények valamelyikét tapintaná végig – eltekintve attól, hogy azok legtöbbjén nyomot hagyott az idő, ez pedig tökéletesen simának látszott. Leginkább tényleg ahhoz a vasúti kocsihoz hasonlított, amelyik legelőször az eszébe ötlött, amikor a tenger felett megfigyelte a gépet. Még a mérete is alig tért el attól. A hosszát húsz lépésnél többnek, a szélességét három lépésnél nagyobbnak mérte. Kétembernyi magasra kapaszkodhatnának, ha felmásznának a tetejére, ehhez persze hiányzott a bátorságuk.

– Hihetetlen, hogy ez a monstrum valaha a levegőbeemelkedett, és repült.

Leskelődtek befelé az ablakokon, de belül sötétség honolt, az üveges felület útját állta a tekintetnek.

– Csodálatos – mormogta Ulim, és Keven bólogatott hozzá.

Befejezték a bámészkodást, és abban a reményben siettek a település belseje felé, hogy a faluban megtalálják a mesebeli gép utasait, esetleg hallhatnak tőlük azokról a csodákról, amelyek arrafelé találhatók, ahonnan érkeztek.

– Talán mégsem pusztult el teljesen a világ – reménykedett Ulim.

– Az öregek szerint a hódítók mindent tökéletesen elpusztítottak. Ha a rombolás idején a véneink nem a csillagok között tartózkodnak, akkor ők is meghalnak a támadástól. Még jó, hogy a hódítók előtt ismeretlen maradt az űrállomás létezése, amelyik menedéket adott párezer embernek.

– Valahol biztosan van otthona az utasoknak – Ulim gondolatai még mindig a csodálatos masinánál jártak.

– Ez a repülőgép másmilyen, mint amiket a Boldogság Korában építettek nagyapáink – dünnyögte Keven.

Beértek a faluba. A girbe-gurba utcák gödreit kerülgetve ügettek a főtér felé. Ötezernél valamivel több ember élt a szegényes bungalókban, nádkunyhókban vagy a régi időből megtalálható anyagok maradványaiból épített házikókban. Eltartott egy darabig, mire elérték a falu a kocsmáját, ahol a vének tanácsa általában összejött a falu ügyeit megtárgyaltára. Sejtették, hogy most is ott üléseznek. Azt is tanácskozásnak nevezik, amikor iszogatnak a nagy tölgyfaasztal mellett.

– Meglátod, itt találjuk a csodagép gazdáit – állította Keven.

– Honnan veszed?

– Nézz szét a kocsma előtti téren, és mondd azt, hogy gyakran látsz itt ekkora tömeget!

Valóban szokatlanul nagy csoportosulás verődött össze az ivóban és a környékén. Az emberek egymás lábát taposták, sokan az ajtón vagy az ablakon leskelődtek befelé. Csak halkan beszéltek, ha egyáltalán megszólaltak. A két fiatal nehezen verekedte át magát az embereken, végül óvatos csatározások után bejutottak az ivóba. Az alacsony mennyezet alatt hosszú lócákon foglaltak helyet az iddogáló helybéliek, a nagy asztal mellett az öregek szorongatták bádog korsóikat. A falba vályt nyílásokon nehezen távozhatott a sűrűvé vált levegő, és a világosság is mérsékelten látogatott be az elhanyagolt építménybe.

A két fiatal nem merte megzavarni a falu véneit, akik a repülőgépen érkezettekkel tárgyaltak.

– Ezek beszélik a nyelvünket? – kérdezte Ulim az egyik ismerős suhancot.

– Dehogy beszélik – suttogta vissza a legény. – Két napig a szavukat sem hallottuk, csupán járkáltak közöttünk. Méregettük egymást, néztünk nagyokat, kérdezgettünk tőlük mindenfélét, de nem válaszoltak semmit. Ma este álltak velünk szóba először. Most sem közvetlenül velünk beszélnek, hanem valami dobozba karattyolnak bele, aztán az tolmácsolja a mi nyelvünkön a szavaikat. Azt mondták, két napon keresztül tanították a fordítógépet, azért nem tárgyaltak velünk eddig.

– Maradjatok csendben! – pisszegett rájuk egy meglett férfi.

Elhallgattak, ettől függetlenül közelebb nyomakodtak a hosszú asztalhoz, amely mellett a beszélgetés zajlott. Úgy érezték, joguk van arra, hogy hallgatói legyenek a diskurzusnak, hiszen ők hamarébb látták a repülőgépet, hamarébb tudtak a jövevényekről, mint a falubeliek. Attól, hogy korábban értesültek a látogatók érkezéséről, a két fiú még ugyanolyan jelentéktelennek számított, mint korábban, hiszen erről az egyébként is lényegtelen momentumról mindössze ők ketten tudtak. Az öntudatukat viszont megnövelte a tény. Szükségét látták a nagyobb önbecsülésnek, még keresték a helyüket a közösségben. Attól a tudattól, hogy ők az elsők, akik látták az idegenek érkezését, magabiztossá lettek, tehát büszkén furakodtak a nagyasztalhoz, hogy hallhassák a beszélgetést.

– 4 –

– Hogyan találtatok ránk? – kérdezte az idegenektől Szelerin, az öregek vezetője.

– Láttuk a tenger partján az egyik társatokat, ahogy a vizet bámulta, aztán minket figyelt. Majdnem leszálltunk hozzá, de tartottunk tőle, hogy megrémül, ha leereszkedünk elé az égből, ezért úgy döntöttünk, megkeressük a települést, ahol a legény él – felelte a doboz, amit az idegenek az asztalra állítottak. – A magasból könnyen felfedeztük a falutokat. Az egész bolygón nem találtunk egyetlen lakott települést sem, csak hozzátok jöhettünk.

Ulim látta az idegen száját, és bár a hangját nem hallotta, megállapította, hogy egészen mást mond, mint ami a ládikából hangzik.

– Tényleg a doboz fordítja le a szavaikat – suttogta Kevennek, aztán gyorsan befogta a száját, mert azonnal szigorú pillantások kereszttüzében találta magát.

– Azt sejtettem, hogy a bolygó felett repkedve miképp kerültetek ide – mondta Szelerin. –  Arra vagyok kíváncsi, hogy a bolygónkra milyen módon találtatok rá.

– A bolygótokat sokkal nehezebben fedeztük fel, mint a falutokat itt az erdőben. Nem repkedhetünk ugyanúgy a kozmoszban, mint egy égitest légkörében, ámbár nagyon régóta utazunk az űrben. Hosszú időn keresztül lassújáratú hajókkal közlekedtünk, és azokkal nagyon sokáig tartott bárhová elutazni, most hatoltunk először igazán mélyre a környező világűrben. Pár emberöltővel ezelőtt kifejlesztettünk egy hajtóművet, ami a fény sebességét megközelítő iramban repít minket, azóta tehetünk a mostanihoz hasonlatos igazi felfedező utakat.

– Minket kerestetek fel elsőnek?

– Dehogy – jött a válasz az asztalon álló kis dobozból. – A tudósaink kerestek olyan csillagrendszereket a helyszíni felderítésre, ahol a létfeltételek hasonlóak a mi világunk életkörülményeihez. Kijelölték a célpontokat, ahová sorjában elrepültek az expedíciók. Majdnem tíz bolygót felkerestünk a bennünket körülvevő világűrben, mindegyiken hiába kutattunk élőlények után. Két esetben egyezett az elképzelésekkel a megtapasztalt valóság, a többi bolygón olyan feltételeket találtak az odaérkezők, amelyek lehetetlenné tettek bármiféle életet. A tiétek a harmadik a sorban, ahol valóban megtaláltuk az élethez szükséges környezetet. Két helyen, ahol az elődeink jártak, kimutatták a légkörben oxigént, a felszín nagy részén óceán hömpölygött, mégsem alakult ki élet. A ti bolygótok az első, ahol minden adott, és tényleg létrejött a civilizáció. Igaz, egészen kicsiny csoportban, mégis itt vagytok.

– Örülünk, hogy ránk találtatok. Milyen elven működik a hajótok? – kérdezte Zonád, Szelerin után a második a rangsorban. Ő is élt a rombolás előtti időkben, és együtt szolgált Szelerinnel a legendák szerinti Menedéken.

Az idegen körülnézett az ütött-kopott kocsmában, a rongyos ruhákba és állatbőrökbe öltözött embereken, aztán lassan fogalmazva válaszolt.

– Kétlem, hogy az ismereteitekhez alkalmazkodva elmagyarázhatnánk a hajtómű fizikáját. Még abban sem vagyok biztos, hogy azt értettétek, amit az imént említettem a fény sebességéről.

Zonád keserűen elfintorodott.

– Nem látszik rajtunk, azonban már jártunk az űrben.

Az idegen hitetlenkedve meredt rá. Ismét körbehordozta a pillantását a helyiségben, és csodálkozva szólalt meg.

– Ilyen bodegákban éltek, és közben tazgattok az űrben?

– A látszat hamis. Régóta nem járunk az űrben. Egy évszázada ezt kisebb akadályokkal ugyan, de megtehettük – magyarázta Szelerin – hatalmas és gazdag országokban éltek az elődeink, itt a Travellán. Nagy házakban laktak, remekül automatizált gyárak termelték a ruhákat, az ipari termékeket, és több tucatnyi mesterséges égitest keringett a bolygó körül. Éppen azon fáradoztunk, hogy megvessük a lábunkat a két holdon, amelyek éjszakánként bevilágítják az eget felettünk, amikor ismeretlen ellenség támadt ránk.

Ulim és Keven fintorogva követték az ezerszer hallott beszámolót világuk lerombolásáról, a vendégek ellenben feszülten figyeltek.

– Eleinte békésnek tűntek a szándékaik, később arra próbáltak minket rávenni, hogy szolgáljuk őket. Azt várták tőlünk, hogy kizárólag nekik termeljünk az üzemeinkben, nekik gyártsunk hadiruhákat, felszereléseket, és a mezőgazdaságunkat egyedül az ő igényeiknek vessük alá. Ellenálltunk, és utána sokkal nagyobb erővel támadtak meg bennünket, mint amire valaha felkészültünk. Rettenetes betegséget küldtek ránk, aztán óriási űrhajóikkal földrengéseket keltve elpusztítottak minden építményt, ami a megmaradt maroknyi embernek a túlélést jelentheti.

– Ti hogy kerültétek el a pusztítást? – érdeklődött egyre nagyobb kíváncsisággal az idegen.

– Az előbb meséltem, hogy csillagközi utazásra készültünk. Építettünk egy hatalmas űrlaboratóriumot, azon vizsgáltuk a hosszú bezártság alatti túlélés módszereit. A valóságosnak megfelelő környezetet kerestük, és a naprendszerünk peremére vezettük az állomást, ahová nem ért el a központi égitest melege vagy fénye. Évekig tartott az út oda és vissza. A támadás idején olyan messze jártunk kint a kozmoszban, hogy a bolygóról küldött rádióüzenetek fél nap alatt értek el hozzánk. Fegyverek nélkül települtünk át az állomásra, így semmit sem segíthettünk volna a társainkon, ha időben visszaérünk, de az út ide vissza, évekig tartott. Mire hazajöttünk, véget ért minden, és egyedüli lakói lettünk a letarolt bolygónak.

A vendégek szótlanul hallgatták a megrendítő beszámolót. Akkor sem szólaltak meg, amikor Szelerin elhallgatott. Váratlanul érte őket annak a híre, hogy a közelükben hatalmas ellenség jár, amelyik kénye-kedve szerint elpusztíthat egész bolygónyi népességet.

– Ez régen történt. Mostanra négyen maradtunk azok közül, akik az űrállomáson éltek – vette át a szót ismét Zonád. – A falu többi lakója az utóda annak a háromezer embernek, akik a kísérletben részt vettek.

– Miként történt, hogy a tudásotok elenyészett? – faggatta őket az egyik idegen.

– Nagyon keserves élet várt ránk a hazatérés után. A leszálló egység az utolsó csapat lehozásakor megsérült, és használhatatlanná vált, többé semmilyen eszközét sem tudtuk beindítani. A porig rombolt civilizáció helyén az addig megszokott technika nélkül teremtettük meg magunknak az életfeltételeket. Próbálkoztunk azzal, hogy átmentsük szellemi muníciónkat a későbbi generációk számára, és rengeteg nehézséggel találtuk magunkat szemközt, az lehetetlenné tette a dolgunkat. Ahhoz, hogy élelmünk legyen, meg kellett tanulnunk egyszerű eszközökkel földet művelni és ellátni magunkat. Közben a szűkös energiánkból nem futotta arra, hogy olyan iskolát tartsunk fenn, ahol minden tudásunkat átadhat nánk az utókornak. Az első generációs gyerekek még több nyelven beszéltek, értettek a magasabb matematikához. A ma élők alig tudnak úgy-ahogy írni, olvasni meg számolni. Az orvosainknak sincs meg az a tudása, amivel mindenki megőrizhetné az egészségét. Nagy a csecsemőhalandóság, alig gyarapszik a létszámunk. Keserves így az élet, valahogy mégis alkalmazkodun a nehéz viszonyokhoz.

– Hová lettek a támadóitok? – az idegenek egyre rémültebben tudakozódtak a közelmúlt szörnyű tényei után.

– Nem tudjuk. Talán megelégedtek azzal, hogy itt elpusztítottak mindent, és beérték ennyivel. Esetleg nagy távolságról jöttek, és ezért lomhán ér ide a frontvonal következő csapása. Megeshet, hogy egyszer még visszatérnek, és befejezik az elkezdett hódítást. A rombolás idején az űrállomásunkra eljutott rádiójelentések arról szóltak, hogy a magukat Robaknak nevező támadók valamiféle hadiösvénynek tartják az űrnek ezt a szektorát, és fontosnak tartják, hogy megszerezzék a bolygónkat. Elképzelhető, hogy újra jönnek.

– Amikor megjelent a repülőtök a falu határában – egészítette ki a beszámolót valamelyik fiatalabb tanácsnok – megijedtünk, hogy megint a Robak van itt. Titeket látva megnyugodtunk, mert másképp néztek ki, mint amilyennek leírták őket azok, akik találkoztak velük.

– Még sosem hallottunk erről a népségről – árulta el az egyik vendég. – remélem, mi nem találkozunk velük, mert az elbeszélésetek alapján a fölényük velünk szemben is óriási. Ha megtámadnak minket, védtelenek leszünk.

– 5 –

A jövevények az éjszakát a repülőjükben töltötték. A falubeliek felkínálták nekik egyszerű házaikat, de hamar belátták, egyszerű viskóik alkalmatlanok a vendégfogadásra, a legjobb az lesz, ha vendégeik a repülőben éjszakáznak.

Napkeltekor kíváncsi fiatalok lebzseltek a vasmadár körül, a felnőttek uralkodtak magukon, nem szándékoztak zavarni látogatóik nyugalmát. Néhányan közülük rámordultak az ifjúság zajongó képviselőire, hagyhatnák aludni a messziről érkezetteket. Ilyenkor pár percre csend keletkezett, amit aztán nagyon gyorsan újra felváltott az ifjak, gyerekek zsivajgása.

Ulim távol tartotta magát a lármás többségtől. Kilimóval korán reggel nekivágott az erdőnek, és egy jó nagy kosarat teleszedtek a nyár gyümölcseivel a falu körüli fákról, bokrokról. Hoztak néhány cső fárút, hatalmas, piros anons gombákat, amik frissen szedve és nyersen adták a legfinomabb ízeket; egyszerű kommarbogyókat és dannakot is raktak bőven a kínálatukba.

A repülő ajtaja mellett gubbasztva várták, hogy a látogatók előjöjjenek a szálásukból.

– Jó reggelt! – köszöntötték a vendégeket, amikor azok félrehúzták a gépmadár ajtaját, és megjelentek a sima fal szabaddá lett nyílásában.

– Jó reggelt! – viszonozták a köszöntést, ezúttal tolmácsgép nélkül. A készülék ott lógott egyikük nyakában, de valószínűleg már a rövid idő alatt is megtanulták a bennszülöttek nyelvén az üdvözlésnek ezt az egyszerű formáját.

– Hoztunk nektek gyümölcsöt – nyújtották feléjük az erdőben szedett zsákmányt.

Kivették a nehéz kosarat Ulim és Kilimo kezéből, aztán habozva válaszoltak.

– Köszönjük! Kivizsgáljuk, hogyan hatnak a szervezetünkre ennek a bolygónak a növényei – mondta az egyik férfi.

– Van műszerünk, ami analizálja ezeket, és amit a készülék ehetőnek tart, azt megkóstoljuk – folytatta a megkezdett párbeszédet a másik, egy nő.

– Megnézhetjük? – szaladt ki a kérés Ulim száján.

– A műszereteket – egészítette ki a lány.

Vékony gyerekhang hallatszott a hajóból. Nem értették a szavakat, mert a fordítógép nem tolmácsolta az elhangzottakat. Alighanem úgy állították be, hogy a felnőttek hangját fordítsa. A választ ellenben közvetítette feléjük a doboz.

– Ehetsz belőle Zaza, miután bevizsgáltuk – mondta az egyik idegen asszony.

– Ezek a legfinomabb gyümölcseink – mutatott a csemegére Kilimo.

– Bizonyára a számunkra is ehető mindegyik. Erről akkor győződhetünk meg, ha a műszeres vizsgálat igazolja a feltevésünket. Gyertek be – invitálta a repülőbe egyikük.

– Ismerkedj meg velünk! Én Tonton vagyok, ő itt Kala, a feleségem – mutatott a mellette álló világos hajú nőre. – Ők ketten pedig Murray és Baska, szintén házasok.

A hétéves formájú kislány kotnyelesen szaladt eléjük, a saját érthetetlen nyelvén előadott valamit, valószínűleg éppen bemutatkozott, mert a Zaza szót felismerték. Azt már tudták, hogy ez a neve.

– Jó nektek! – szólta el magát Kilimo. – Szép kislányotok van.

– Köszönjük! – fogadta az elismerést Kala. – Közöttetek is láttunk szép, egészséges gyerekeket.

– Azok a mások gyerekei – felelte durcásan Kilimo.

– Össze akartunk házasodni, de az öregek megtiltották – panaszkodott Ulim.

– Ilyen szigorúak?

Ulim keservesen sóhajtott.

– Mindenbe beleszólnak, mindent megkifogásolnak, állandóan parancsolgatnak.

– Miért tiltották meg, hogy összeházasodjatok? – folytatta a faggatózást Kala.

– Azt állítják azért, mert unokatestvérek vagyunk. Azt parancsolták, keressek magamnak Kilimo helyett másik feleséget.

A világos hajú nő zavartan babrálgatta a fordítókészüléket, aztán belenyugodott abba, hogy van olyan szó, aminek a fordításával meddő csatát vív a gép.

– Nem értem azt, unokatestvér. Próbáljátok másképp mondani!

– Ulim anyja és az én apám testvérek – magyarázta Kilimo.

– Aha! Ezt értem. Elárulom nektek, hogy az öregeitek nagyon bölcsek. Tényleg nagy a valószínűsége annak, hogy a gyerekeitek betegen születnének meg.

– Csakhogy mi tudjuk, hogy ez megkerülhető szabály. A Boldogság Korában az orvosok megvizsgálták a házasulandók vérét műszerekkel, és megállapították, hogy tényleg veszélyes-e házasodni, vagy sem. Ma persze nyoma sincs ezeknek a műszereknek, és ha a kezébe akadna egy az orvosainknak, fogalmuk sem lenne arról, mihez kezdjenek vele.

Kala elgondolkodott.

– A bolygótok körüli pályán maradt hajónkon, van ilyen eszköz. Azzal vizsgáljuk meg a kapott gyümölcsöket is.

Ulim sóvárogva gondolt rá, hogy kikunyerálhatna egy vizsgálatot, ami a házassági engedélyhez hiányzik.

– Lehozhatjátok ide azt az eszközt?

– Aligha – vonakodott Kala. – Túlságosan nagy, és egybeépült az űrhajó fontos részeivel.

– Kíváncsiak vagytok a hajónkra? – Kilimo nagy örömére Tonton minden bizonnyal kitalálta, mi jár a két fiatal fejében. – Murrayt és Baskát nagyon érdekli a ti történelmetek, még sok beszámolót meghallgatna az öregek előadásában, közben mi ketten Kalával tehetünk egy fordulót a hajóhoz. Ha velünk jöttök, elvégezzük rajtatok a vizsgálatot odafenn, és közben legalább megnézitek a lakóhelyeteket a világűrből.

– Akár most rögtön indulhatunk! – lelkendezett Ulim és Kilimo.

Az idegenek megbeszélték egymással a tervet, a fiatalok szükségtelennek érezték az egyeztetést másokkal. Az erdőbe vagy máshová tett kirándulásaikhoz sem kértek soha engedélyt.

Zazának is támadt valami nézeteltérése a szüleivel, Ulim számára érthetetlenek maradtak ennek a vitának a részletei, a tolmácsgép fütyült a kíváncsiságára, a lényeget azonban kitalálta, mert Kala szavait továbbra is fordította a kis doboz.

– Nem maradhatsz itt! – a tolmácsgép hangjából hiányoztak a beszélők indulatai, Kala hangjából azonban kiviláglott, szigorúan vitatkozik a gyerekkel.

– A hajótokban megmutathatod nekünk a kuckódat – kelt a felnőttek segítségére Kilimó. Nyújtotta a kezét a kislány felé, az félénken elhúzódott előle.

– Ez jó ötlet – helyeselt Tonton. – Megismertetheted őket a játékaiddal! Szerintem érdekli a vendégeinket. – Az egyik szekrényből második tolmácsgépet varázsolt elő, kicsit kapcsolgatta, aztán átadta Zazának – Ezzel megértitek egymást.

– 6 –

A repülőgép észrevehetetlenül mozdult meg, és csendben felemelkedett. Ulim bármennyire figyelt csak azt észlelte kis idő után, hogy a magasból látnak ki a falujukra. Előbb majdnem függőlegesen repültek felfelé, aztán, amikor elértek a fák lombkoronája feletti magasságba, lassan megmozdultak előre. Nem hirtelen, lökésszerűen, szökellve, mintha valami állat hátán utaznának, hanem ugyanolyan finom, észrevehetetlen lódulással, mint a felemelkedésük kezdetekor történt.

– Megnéztek velünk néhány romot a bolygón? – Tonton a fiú felé fordult. – Találhatunk maradványokat a tenger túlsó partján. Száz év elég rövid idő ahhoz, hogy minden nyomot eltűntessen a felszínről.

– Kíváncsi vagyok rá – felelte Ulim.

– Ha a falutokon kívül sehol sincs élő ember, akkor valóban kihalt az egész bolygón a civilizáció. Még így is tanulságos felkeresni azokat a helyeket, ahol az őseitek éltek egykoron.

Gyorsan száguldott a repülő. Az ablakból letekintve a fák lombjai összefolytak a szemük előtt, és nagyon hirtelen elfogytak. Rövid idő múltán meglátták maguk alatt a tengert, majd hamar elmaradt mögöttük a part is.

Hiába próbálták a magasságot megbecsülni, az alant elsuhanó óceán nem adott semmiféle támpontot, amiből a víz távolságára következtethetnének. A sebességüket sem hasonlíthatták semmihez. Még sosem utaztak olyan gyorsan, mint most a levegőben. A földön járva általában két-háromezer lépést tettek meg annyi idő alatt, amire most elérték a kontinenst a tenger túlsó felén, ahol minden átmenet nélkül hatalmas hegyek magasodtak előttük. Úgy festett a látvány, mintha a szirtek egyenesen a habokból szöknének a magasba. Felmérhetetlen volt a repülési magasság, az alattuk magasodó hófödte csúcsok azt sugallták, nagyon messze felemelkedtek az égbe.

Széles sávban gyűrődött alattuk a hegység taraja, aztán lankássá lett a táj, és ismét zöld lombok felett úszott a gépük.

– Ott egy nagyváros állhatott – mutatott lefelé Tonton, az erdő egy ritkásabb területére. Folyó szelte át a dzsungelt, a fák között építmények nyomai szürkültek. – Oda leszállunk.

Széles folyó szelte ketté az erdőt meg a közéjük szorult romokat.

A természet még nem hódította vissza teljesen a földet. Itt-ott hosszan látszott az egykori betonrámpa, ahol a folyón közlekedő hajók kiköthettek. Igaz, töredezni kezdett a part, a repedésekben megtelepedtek a növények, bokrok és fák nőttek a hézagokban. Ahol az alapozás vastagon rátelepedett a termőtalajra, ott a hajtások nehezebben birkóztak meg az ellenséges környezettel.

 Egy leomlott híd maradványai torlasszá alakultak a sodrásban, mögötte elakadt fatörzsek képeztek gátat a folyó előtt, embernyi magas vízfalat tartottak vissza a hídrom feletti szakaszon. A parti fák törzsén szürkés csík mutatta, meddig ért az ár a legutóbbi tavaszon.

Az egykori híd alatt egy hatalmas, vasból épült hajó maradványa rozsdásodott. Valamelyik nagyobb áradás kitolhatta az orrát a rakpartra, onnan aligha fog egyben elmozdulni.

– Óriási ez a hajó – ámuldozott Ulim. – Ilyen járművel átszelhetnénk a tengert.

Lassan tovább repültek a város központja irányába, aztán bejárták az egész környéket. Tonton módszeresen végigvezette a gépet a romváros felett, feltérképezte az alant elterülő tájat. Automata kamerákkal lefényképezett mindent, megörökítette az egész utazást egy későbbi részletes elemzés céljából.

– A számítógépek majd feldogozzák ezeket a képfelvételeket – mondta. – Alig hiszem, hogy a közeljövőben visszatérnénk ide, itt főleg a pusztulás nyomai látszanak. Viszont sok tanulságot levonhatunk egy alapos vizsgálat után a képekből.

Hatalmas törmelékkupacok jelezték hol álltak nagyobb épületek a Boldogság Korában. A házak és a falak mind leomlottak, de néhol egészen magas dombok utaltak egy-egy a Robak pusztított el száz évvel korábban nagyobb épületre.

– Jó lehetett abban a korban élni, amikor még álltak ezek a házak – ábrándozott Ulim.

– Úgy gondolod, azok élvezték, akiknek a fejére omlottak a falak? – húzta össze a szemöldökét Tonton.

Erre kár lett volna bármit válaszolni. Szomorúan nézték az alattuk málladozó törmelékeket.

– Csak romokat hagytak a gazemberek – suttogta Kilimo csendesen.

– Rettenetesen nagy a hatalmuk – tette hozzá Ulim.

– Ezért gondolom, hogy az a jobb, ha nem találkozunk velük soha – válaszolta Tonton és égnek fordította a gépmadár orrát. – Felmegyünk a hajónkra.

Eszeveszett iramban száguldottak felfelé.

Az ég gyorsan alakult át felettük. Az ablak túloldaláról eltűntek a felhők, a megszokott kékség elfeketedett, és a sötétedéssel azonos időben előbukkantak a csillagok – sokkal fényesebben, sokkal nagyobb számban, mint azt a földről megszokták.

– Gyönyörű – áradozott Kilimó, és rátapasztotta arcát az ablakra, hogy minél többet láthasson az addig ismeretlen képből.

– Nézzetek le! – mutatott a földre Kala.

A bolygó felé pillantottak, és kék golyót láttak maguk alatt. Hasonlított a két holdhoz, amit az égen szoktak látni, azonban a lábuk alatt világító gömb eltakarta az ég felét.

Tátott szájjal gyönyörködtek a látványban. Még mindig alant lebegő hazájukat nézték, amikor halk kattanással dokkoltak az űrhajó zsilipjénél.

– 7 –

Bolygókörüli pályán az űrhajóban

Amikor falujuk határában beléptek a repülőgépbe, nem jutott idejük megcsodálni az ismeretlen technika termékét. Megérkezve az űrhajóra a fedélzeten végre teljes figyelmüket az idegen berendezés szemrevételezésére fordíthatták.

Lenyűgözte őket a csodálatos jármű, amelynek a méretei nagyban eltértek a repülőgépétől, amelyen oda érkeztek. Itt nem vágtak ablakot minden helyiség, minden terem falába, semmilyen jelből sem következtethettek arra, hogy a szobák, amelyekben járnak az űrhajó burkolatának közelében vannak-e, vagy valahol a testén belül.

Tátott szájjal néztek körül, és tágra nyitott szemmel ismerkedtek az eléjük táruló látvánnyal.

– Tudom, titeket a vérvizsgálat eredménye érdekel leginkább, ezért azt javaslom, kezdjük azzal a látogatásotokat – Kala a laboratórium felé terelgette őket, ott minden fehéren és tisztán várta őket. Furcsa alakú eszközök sorakoztak egymás mellett az asztalokon meg az üvegezett szekrényekben. Több nagy, lapos doboz állt a műszerek mellett, a rendeltetésük ugyanúgy felfoghatatlan maradt a két fiatal számára, mint ahogy a többi eszköz használatáról sem sokat gyanítottak.

– Először téged vizsgállak meg – ültette le Kala Ulimot. – Apró tűszúrást érezel majd, mert a vizsgálathoz szükségem van pár csepp vérre mind a kettőtöktől. Nem félsz?

Ulim a fejét rázta. Szó nélkül végig fektette a karját a kis párnácskán, amire Kala mutatott. A műszer mellett álló függőleges doboz életre kelt, kivilágosodott, mindenféle kriksz-kraksz ugrált rajta, azután ismeretlen ábrákká rendeződtek. Ulim értetlenül bámulta a színes vonalakat és formákat, Kala láthatóan értette a jelentésüket.

Felülről a fiú karjára borult egy másik párna, ami fényes rúdra szerelve csatlakozott valami alacsony dobozhoz.

Felszisszent, amikor a tű a vénájába hatolt.

– Fájt? – kérdezte az űrhajósnő.

– Semmiség – állította Ulim. – Váratlanul ért.

– Te következel – nézett Kala a lányra.

Kilimo helyet cserélt a fiúval, és készülve a kis szúrásra, pisszenés nélkül elviselte a vérvételt.

– Pár perc múlva megkapjuk az eredményt – megveregette Kilimo karját a szúrás helyén. – Hamarosan megtudjátok, szabad-e egymással házasságot kötnötök vagy sem. Addig körbevezetlek titeket a fedélzeten.

Tonton elmélyedt a reggel felkínált gyümölcsök vizsgálatában, a kislány ott ugrált körülöttük a hajó bejárása közben.

– Ez a vezérlőterem – tájékoztatta őket Zaza a nagy csarnok rendeltetéséről, amelybe először beléptek. Láthatóan sokat tudott mozgó otthonáról, az űrhajóról.

A fal előtt kényelmesnek tűnő fotelek álltak, alacsony asztalka tartozott hozzájuk, mindenféle gombokkal, karokkal és emeltyűkkel. Szemmagasságban hatalmas fényes falrészlet vonta magára a két fiatal figyelmét.

– Amikor elindulunk, azon a hatalmas képernyőn láthatjuk magunk előtt az űrt – mutatott a fényes falfelületre a nő.

– Hányan utaztatok ide? – kérdezte Kilimo.

– Öten, noha tucatnyian elférnénk a fedélzeten.

– Sok ilyen szoba van a fedélzeten? – Ulim ismerkedett az idegen szóval, amit a fordítógép nem tudott az ő nyelvén tolmácsolni.

– Van még egy tartalékvezérlő – vette át a szót megint Zaza, mintha ő lenne a legilletékesebb a kalauzolásban –ha itt valami hiba történik, a hajó nem maradhat irányítás nélkül. Nagyon sok egyéb helyiség van, mindegyiknek más a rendeltetése. Vannak hálófülkéink, konyhánk, étkezőnk, társalgók, pár terem a gépek működtetésére szolgál, és van raktár meg műhely, ahol az esetleges hibákat elháríthatjuk.

Kala kedvtelve nézegette a lányát, és nem szakította félbe a beszámolót. Engedte tündökölni a vendégek előtt a gyereket.

– Sokszor javítottátok a gépeket menet közben?

– Idefelé jövet hibátlanul működtek – dicsekedett Zaza.

Lassan visszatértek a laborba.

– Megvan az eredmény – nézett az asszony a monitorra.

– Mit üzent a készülék? – Kilimo hangja izgatottan csengett.

Kala tanulmányozta kis ideig a képernyőt, aztán mosolyogva bólintott.

– Legyetek nyugodtak! Semmivel sincs nagyobb esélyetek sérült gyermekek nemzésére, mint bárkinek.

Ulim harsány ujjongással kapta ölbe Kilimot, és pörögve, forogva táncolni kezdett a lánnyal a karjai között.

A lármára Tonton hátrafordult a saját műszerétől.

– Végeztem a vizsgálatokkal. A gombát nem ajánlatos megkóstolnunk, mert erős hasfájást kapnánk tőle, a többi gyümölcs ehető. – Egy hatalmas piros sommaót Zaza felé dobott, a másikba pedig ő harapott bele. Az édes, piros lé vékony csíkban csorgott lefelé az állán.

– Finom – teli szájjal érthetetlenre sikerült a kijelentés, a fordítógép hiába birkózott a szóval, a két fiatal azért megértette.


Vissza a tartalomjegyzékhez
 



Második fejezet – Pusztulás

– 1 –

A bolygón

Kerülő nélkül indultak vissza a faluhoz. Ennek ellenére erősen alkonyodott, mire a kontinens fölé értek.

– Alaposan megvizsgáltam a génjeiket – mondta Kala halkan a férjének. Nem érzett kedvet részletes magyarázkodáshoz a két bennszülött fiatal előtt, a fordítót is kikapcsolta. – Nemcsak azt bírálta el a számítógép, hogy egymással házasodhatnak-e, hanem azt is, a mi génjeinktől mennyire különbözik az övéké.

– És mi az eredmény?

– Az, hogy alig akad eltérés közöttünk. Ha közös utódokat nemzenének a két bolygó lakói, azok egészségesek lennének.

– Ez érthetetlen – felelte Tonton. –  Még azt sem mondhatjuk, hogy az űr azonos szektorából származunk. Mi betelepülők vagyunk errefelé.

– Érthetetlen vagy sem, mégis igaz.

– Erre az adhatna magyarázatot, ha valamilyen csoda következtében közös őseink lennének.

– Tucatnyi fényév távolságából? – hitetlenkedett Kala. – Ez azt jelentené, hogy az emberi életre jellemző géneket valaki körbehordozta a Kozmoszban.

– Ezt vitatni fogják a tudósaink, pedig a tényekre valamilyen magyarázatot kell adni. Megtehetik, hogy félvállról veszik az ötletünket, viszont akkor találjanak ki valami mást, jobbat!

– Emiatt fájjon az ő fejük.

Elérték a felszínt. Alattuk a tenger hullámzott, előttük a szárazföld sötétlett, a nap éppen lebukott a hátuk mögött az óceán pereme alá. Az alkony valami miatt szokatlannak tűnt. A különbséget leginkább a két fiatal látta meg, bár még soha sem látták szülőföldjüket a magasból, mégis szokatlannak érezték a leszálló este hangulatát.

– Ennyire soká elmaradtunk? – tanakodott Ulim. – Mintha pirkadna a falu felől – mutatott kelet felé.

– Még alig nyugodott le a nap – igazította ki Kilimo. – Előttünk az egész éjszaka.

– Mégis vörös az ég alja – makacskodott a fiú.

Bámulták a szokatlan módon pirosló eget, de a repülőgép kevés időt hagyott a nézelődésre, gyorsan közelítettek a falu felé.

– Rosszat sejtek – súgta Tonton a feleségének, és levette a sebességet. – Az a fény pontosan olyan, mintha tűz égne arrafelé.

– Remélem, nem a falu gyulladt ki! – válaszolt az asszony.

Hamar ráébredtek a szörnyűségre. Tonton még jobban lelassította a gépet, aztán teljesen lefékezte. Nem hagyta a magasban lebegni, hanem zuhanórepülésbe kényszerítette, majd a föld közelébe kormányozta a panaszosan nyöszörgő és csipogó műszerfal tiltakozása ellenére.

– Mi történik ott? – kérdezte hitetlenkedve Kilimo, a falu felé mutatva.

– Valami nagyon rossz – felelte bizonytalan hangon Ulim. Még nem fogta fel teljes egészében, mit jelent a látvány, azt gyorsan megértette, hogy jót semmiképpen sem.

– Mégis mi az? – faggatózott tovább a lány.

A falu feletti égen, jóval a felhők megszokott magassága alatt, valami hatalmas dolog lebegett. A fekete monstrum valószínűtlen látomásnak tetszett a fák felett. Első ránézésre furcsállották, hogy ahelyett, hogy a természet törvényeinek engedve lezuhanna, lassan, araszolva vonul a magasban a hatalmas lebegő szörnyeteg. Három nappal korábban a tengerparton álldogálva az ennél jóval kisebb repülő tárgy megjelenése is meglepte őket, most jeges félelem markolta össze a szívüket a fenyegető külsejű látomás megpillantásakor.

– Mi az ott? – ismételte meg Kilimo a kérdést, mert mindegyikük némán, megrendülve hallgatott.

– Egy űrhajó – felelte hosszú hallgatás után Tonton.

– Mit művel?

Feleslegesen kérdezte.

– 2 –

A jármű alatt hatalmas tűztenger tombolt. Úgy látszott, hogy a földön lobogó lángok néha elérik a levegőben lassan úszó óriási testet, a valóságban éppen a fordítottja történt. A jármű hasából tört elő a lángoszlop, amely mindent felperzselt maga alatt. Hatalmas hőmérséklete lehetett a tűzcsóvának, mert a nedves lombkorona füst nélkül vált a tűz martalékává.

– Elpusztítja a falut – morgott kiszáradt torokkal Ulim.

– Rettenetes – suttogta Kilimo.

A jármű méretét még a két űrhajós is figyelemreméltónak találta. Legalább ezerlépésnyi nagynak látszott.

– Hogy lehetséges ekkora szörnyeteggel a talaj közelében lebegni? – csodálkozott Tonton. – Fantasztikus képességei vannak az építőinek.

– A pusztításhoz nagyon értenek... – Kala valami elitélő dolgot készült mondani, hasztalan kereste a szavakat, amivel az előttük lezajló borzalmat leírhatná.

Zaza is megrendülten állt a szülei között, és gyermeki gondolataival csak lassan értette meg, mi zajlik a szemei előtt.

– Elfuthatnának a tűz elől – fordult az anyja felé.

– Gyorsan megy az a hajó a falu felett. Gyorsabban, mint ahogy futni képesek – felelte Kala letörten.

– Talán lepermetezték őket valami ideggázzal – vélekedett Tonton.

A nagy távolságból, ahol megálltak, annyit észleltek, hogy a falu lakói bénultan állnak, és várják a rettenetes halált. Alig akadt itt-ott egy-két ember a lángtenger széle felé, aki megkísérelt elfutni a hőség elől. Messziről is látszott, hogy reménytelen a próbálkozás. Sejtették, hogy a hajó lassúnak látszó mozgása érzékeik csalóka értelmezése csupán. A halált hozó szerkezet a valóságban lényegesen gyorsabban haladt annál, mint ahogy az ember rohanni képes.

– Ez... ez... szörnyű – hebegte Ulim – Ebből a pokolból nincs menekvés.

Lassan teljesen felfogták, mi zajlik a szemük előtt. Kilimo a kezébe temette arcát, aztán fejét a mellette ülő Ulim vállába fúrta, és hangosan felzokogott.

– Anyám! – nyöszörgött kétségbeesetten – meg a húgom.

– Remélem, keveset szenvedtek – mondta fakó hangon a fiú.

– Baska és Murray – Kala szeme könnyes lett. – Ők odalent vártak minket.

– Hátha mégsem haltak meg mind – ellenkezett kevés meggyőződéssel Tonton.

Az asszony védelmezően magához vonta a gyermeket. A biztonság érzetének megteremtésén túl azt akarta elérni, hogy Zaza ne nézze végig a szörnyű mészárlást.

– Elevenen elégetik őket – nyögött fel a gyerek, anyja ölébe fúrt fejjel.

A tűzokádó hajó jóval túlment a falu határán, aztán visszafordult, és maga alatt másik sávot felgyújtva lángba borította a település épen maradt részeit.

– Ez csakis a Robak lehet – Ulim nem tudta levenni a szemét egykori otthonának lángok közé merülő maradékáról. – Az öregek szerint, amikor elmentek, azzal fenyegetőztek, hogy visszatérnek. Most megjöttek.

– Miért? – nyöszörgött Kilimo. – Miért vagyunk útjukban?

– Nem tudom – rázta meg a fejét a fiú.

A hajó ismét fordult egyet, már a faluszéli erdőt égette kíméletlenül lángba borítva a fákat és az egész növényzetet, a közöttük szenvedő állatokkal együtt. Valószínűleg azért, hogy a pusztításra ítéltek ne juthassanak ki a lángok hatóköréből.

– Ittveszett mindenki – Kala az ajkát rágva meredt a felperzselt területre. Ahol kihunytak a lángok, pirosló zsarátnok maradt a talajon. A házak, a fák, az állatok karámjai egyaránt térdig érő, lassan elszenesedő parázskupaccá lettek.

– Megmenthetnénk valakit? – kérdezte Ulim.

– Senkit – felelte letörten Tonton. – Magunkat sodornánk veszélybe. Még így sem biztos, hogy elkerüljük a figyelmüket.

– Nincs valami fegyveretek, amivel megállíthatnánk őket? – reménykedett a fiú.

– Nem hoztunk magunkkal harci eszközöket. Néhány egyszerű, védekezésre használható kacatunk van, ilyen hatalmas hajó elpusztításához még odahaza, a szülőbolygónkon sincs semmink. Ha észrevesznek, védtelenek vagyunk.

– Megvárjuk, míg elmennek, és utána szétnézünk a környéken – Kala megpróbált erőt venni döbbenetén és elkeseredésén.

– Ezt az egyet megtehetjük. Kétlem, hogy ennek a pusztításnak a nyomában bárki élve maradhat.

Reményeik hamarosan szertefoszlottak. A támadók a lángok tombolása után maradt üszkös törmelék forróságát hihetetlenül bőséges vízpermettel enyhítették, amiből azonnal sűrű gőzfelhő szállt a magasba. Vagy két órán keresztül gőzölgött a talaj ott, ahol a falu állt nyolcvan éven át. Reggelre eloszlott a pára, és hatalmas szürke tisztás pucérkodott a zöldlombú erdő közepén.

A támadók nem mutatták jelét indulási szándéknak, helyette inkább az látszott, hogy hosszú tartózkodásra készülnek berendezkedni a kiégett folt felett. Széles rámpán óriási munkagépeket küldtek a földre, amelyek kotorni kezdték az elszenesedett maradványokat. Pár perc alatt akkora területet megtisztítottak, ahová leküldhették az embereiket.

Az őslakossághoz meglepően hasonló külsejű, láthatóan primitívebben öltözött emberek serege özönlött ki a hajó gyomrából. A gyorsan vonuló gépek mögött serénykedve nekiláttak számtalan egyforma méretű barakk felállításának.

– Azért pusztították ki a lakosságot, hogy a saját embereiket telepítsék a bolygóra – ismerte fel a szándékot Kala.

– Távolabb kell mennünk, mert látszik, ezek hosszú ideig maradnak a falu felett –állapította meg Tonton. – Alapos munkát végeznek, amikor pusztítanak.

Az asszony megint elsírta magát.

– Nem menthetjük meg Marrayt és Baskát?

– Nem – ismerte be szomorúan Tonton.

– Menjünk innen – javasolta könnyeivel küszködve az asszony. – Az otthoniaknak tudniuk kell arról, ami itt történt! Nem használunk azzal néhai barátainknak, ha hagyjuk magunkat elfogni és megöletni, miközben a holttestük után kutatunk. Jobb, ha addig tűnünk el innét, amíg nem fedeznek fel minket. Ha meglátnak ebben a repülőben, ami egyáltalán nem illeszkedik a helybeli technikához, rájönnek, hogy van a közelben másik civilizáció.

– Az járna igazán szörnyű következménnyel – válaszolt Tonton. – Alig hiszem, hogy mást látnának bennünk, mint ellenséget.  Felkutatnák a bolygót, ahonnan érkeztünk, és megtámadnának.

– Készületlenül esélyünk sincs a védekezésre. Osztoznánk az itteniek sorsában.

– Ez akkor is lehetséges, ha sikerül nyom nélkül eltűnnünk előlük – Tonton lassan, továbbra is a fák közé rejtőzve hátrálni kezdett a repülőgéppel.

– Velünk jöttök? – kérdezte a két fiatalt.

– Mi mást tehetnénk? – suttogta letörten Ulim.

 

– 3 –

Az űrhajóban

– A hódítók valószínűleg nem számítottak arra, hogy az egyszer már elpusztított civilizáció helyén újra megvetik a lábukat az emberek – vélekedett Tonton. – Ezért nem küldtek a bolygóra teljes flottát. Az ő szempontjukból helyesen gondolkodtak, és a túlélők egyetlen falut megtöltő, ellenállásra képtelen csapatát pár perc alatt felemésztette az egyszerű szállító űrhajóból rájuk bocsátott tűzvész.

Közeledtek a bolygó körül maradt csillaghajó felé.

– A csapatszállítót, amelyik egy hadseregre való munkást vagy inkább rabszolgát hozott magával nem harcra építették, hanem gyarmatosításra. Ha a hadiflottával érkeznek, akkor bizonyára hoznak magukkal felderítő egységeket, kísérőrepülőket és fegyvereket. Valószínűleg szörnyű arzenál várná a bevetést a hadijárműveken, ha az egyszerű rabszolgaszállító jármű ilyen rémítő erőt tud felmutatni.

– Ha hadihajóval érkeznek, esélyünk sincs a menekülésre – vette át a szót Kala. – A gyarmatosítást végző parancsnoknak szerencsére eszébe sem jutott alaposan körbevizsgálni a bolygókörüli teret, ezért rejtve maradtunk előle a leszálló egységben vagy itt az űrhajóban.

– Igyekezzünk haza! – Tonton a dokkolás után azonnal nekilátott a start előkészületeinek. – Ki tudja, mennyire gyorsak a hajóik? Ha felfigyelnek a hajtómű begyújtására, és követik az útirányunkat, hírét veszik annak, hogy alig tíz fényévnyi távolságra, egy másik lakható bolygón fejlett civilizáció él. Akár velünk egyszerre megérkezhetnek oda, és az katasztrófát jelentene.

– Mit tudunk tenni, ha mi érkezünk előbb? – akadékoskodott letörten Kala. – Úgy sem tudunk védekezni ellenük, ha mi vagyunk a gyorsabbak.

– Nem engedhetjük meg nekik, hogy itt elfogjanak! Azt sem kockáztathatjuk meg, hogy a hajónk lelövése után a nyomára akadjanak a hozzánk vezető koordinátáknak. Ha nincs róla fogalmuk, hogy mit találhatnak a közelben, talán nem éreznek rá kedvet, hogy felkutassák az otthonunkat. Mire felfedeznek minket, kaphatunk ötven vagy akár száz évet. Az alatt kifejleszthetünk valamiféle hatékonyan védekező fegyverzetet.

– Optimista vagy.

– Ez a kötelességünk – szögezte le Tonton. – Ehhez nem optimizmus vagy pesszimizmus szükséges, hanem hűség a népünkhöz.

Zaza és a két menekült, Ulim és Kilimo szótlanul hallgatta a diskurzust. Elpusztult társaikra gondoltak. Szüleikre, testvérükre meg arra a párezer emberre, akit ismertek, amióta élnek, és akik többé nincsenek, mert egy barbár hódító szemet vetett a földjükre.

Zaza két odaveszett társuk sorsa felett kesergett. Rövid élete alatt nem szokott hozzá, hogy a környezetében élő felnőttek meghalhatnak. A búcsúhoz már hozzáedződött, hiszen az utazások, amelyeket a szüleivel tett, óhatatlanul magukkal hozták az elválást, amely gyakran szólt örökre, hiszen a szülőhelyén maradt idősebbek mind kiköltöznek a temetőbe, amikorra visszatérnek a hazájukba. Induláskor örökre szólóan elköszönt nagyszüleitől, minden rokonától és játszópajtásától, a hirtelen halál látványa azonban készületlenül érte. Nehezen tette túl magát azon, hogy a két felnőtt, akit távoli rokonainak tekintett, nincs többé.

– Mi fiatalabbak vagyunk annál, hogy saját emlékeink legyenek a Robak hajóiról, de a legendák ilyenekről szóltak – mesélte szomorúan Ulim. – A mesék szerint a harcmodoruk hasonlított ahhoz, amit odalent láttunk. Nem ejtettek foglyokat, nem törődtek a leigázottak életével, kíméletlenül elpusztítottak mindent, amit nem hasznosíthattak.

– Éppen ezért célszerű minél előbb hazajutnunk – makacskodott Tonton, és beindította az űrhajó hajtóműveit.

Ulim a lány kezét fogva állt az űrhajó ablakánál. Az indulás ugyanúgy hangtalanul történt, rázkódás vagy bármilyen más kellemetlen érzés nélkül, mint ahogy a repülőgép is észrevétlenül állt pályára velük korábban. Zaza mellettük állt, és a távolodó bolygót nézte.

– Ez gonoszság – mondta gyermeki ismereteinek birtokában.

– Az – felelte Tonton, és tovább dolgozott az űrhajó indításán.

A fiatal pár szomorúan bámult kifelé az ablakon a bolygóra, ahol kettőjükön kívül fajtájuk összes képviselője elpusztult, mert az idegen, rabló hadsereg egyszer és mindenkorra átvette a hatalmat, bázist épít ki magának, ki tudja milyen hadicélok érdekében.

Kilimó szeméből könnyek folytak az arcára.

– Ketten maradtunk – megölelte Ulimet. – Mi vagyunk az utolsók a népünkből.

Rövid idő alatt elhagyták a naprendszert, és az egyetlen ablakra, amelyen át közvetlenül a végtelen űrre láthattak ki, leengedték a redőnyt. A kozmikus térben közlekedve csak a monitorokról tanulmányozhatták maguk körül a teret.

– 4 –

Félúton Travella és Novert között

A hónapokig tartó utazás nemcsak arra lett elég, hogy a két fiatal elsajátítsa Tonton és Kala nyelvét, de sok egyéb ismeretet átvettek az űrhajósoktól. Beültek a tanulószobába Zaza mellé, és tanultak. Kala a tudásuknak megfelelően behangolta az oktatógépet, és annak instrukciói alapján sorra vették a leckéket.

– Megbecsült vendégek lesztek a hazámban – ígérte Kala. – Miután megérkezünk, átestek néhány alapos orvosi vizsgálaton, aztán mindenfelé utaztatnak titeket, hogy az egész lakosság megismerhesse a történeteteket, addig azonban gyűjtsétek a tudást.

– Szívesen képezzük magunkat – ajánlotta Kilimo. – Végigjártuk ezt a hatalmas hajót, és meggyőződtünk arról, sok meglepetést nyújthat nekünk a hazátok.

– Hamarosan odaérünk. Nekünk is új lesz az, amit otthon találunk, mert vagy fél évszázadot igénybevett az utazásunk.

– Jártatok máshol is? – érdeklődött Ulim.

– Csak nálatok kerestük az élet nyomait.

– Az nem létezik! Alig töltöttetek nálunk pár napot, az utazás pedig oda vissza alig tesz ki többet fél esztendőnél. Felétek rövidebbek az évek, mint nálunk?

– Szó sincs róla – mosolyodott el Tonton. – Az esztendő hossza mindössze pár nappal tér el a tiétektől, de a nagy távolságot a fény sebességéhez közeli iramban tesszük meg, és ez azt hozza magával, hogy a mi utazásunk ideje alatt a hajón sokkal lassabban ketyegnek az órák, mint a kiinduló vagy célállomáson.

A magyarázatot követően persze kicsit belemélyedtek a fizikai ismeretekbe, ami nehéz tananyagnak bizonyult, mivel a két fiatalnak igen sok hiányzott az alapokból. Nagyjából megértették és elfogadták a relativitás elvének következményeit. Felfogták, hogy a szülőbolygójukon legalább tucatnyi év eltelt elindulásuk óta. A tananyag befogadása végett hosszú beszélgetésekkel pótolták a fizikai, matematikai ismereteket. A csillagközi térben a két pilótának nem volt tennivalója a hajóval, ezért megtehették, hogy a személytelen számítógép helyett élőszóban oktatták a két jövevényt, és a saját gyereküket is.

– 5 –

Novert, 41 fényévre a Földtől Földi időszámítás szerint II. Civilizáció 801.

Tonton a rendszer határán járva előreküldte a rádiójelet Novert űrkikötője felé. A parancsnokság fogadta a bejelentkezést és a vázlatos jelentést, amelyben röviden beszámoltak két társuk elvesztéséről és a fedélzeten lévő vendégekről.

Stabil pályán keringve megtettek három kört a bolygó körül, mire kijelölték az érkezés helyét és idejét.

Az űrhajó persze túl nagy volt ahhoz, hogy leszálljon, ottmaradt a bolygókörüli parkolópályán. Öten repültek le a repülőgéppel.

Tonton és a felesége aggódva tekintett a fogadóbizottsággal való találkozás elé, hiszen magyarázattal tartoznak afelől, miért távoztak a vizsgált égitestről úgy, hogy hátrahagyták két társukat. Bár megnyugodhattak abban, hogy helyesen cselekedtek, mégis bizonytalankodva tépelődtek, hogy az őket fogadó hivatalnokok, akiknek majd beszámolnak az útról, hozzájuk hasonlóan gondolkodnak-e.

Ulim és Kilimo is tartott a megérkezéstől. Láttak felvételeket új otthonukról, tanulmányozták az ottaniak szokásait, életmódját. Féltek tőle, hogy egyszer és mindenkorra idegennek, betolakodó ingyenélőknek fogják őket tartani. Most izgatottan ültek a repülő ülésein, és várták, hogy végre közvetlen közelről szemügyre vehessék a bolygó óriási épületeit, városait, és a hatalmas erdőségeket.

Tonton elmesélte nekik, hogy sok őserdő maradt érintetlenül, mert a bolygó nagyságához képest kevesen élnek rajta, alig háromszázmillióan. Visszatekintve szülőföldjük párezer fős lakosságára a két fiatal úgy gondolta, itt rengeteg ember lakik. Ahhoz szoktak, hogy mindenkit ismernek a környezetükben. Elképzelhetetlennek tartották, miként élhet együtt ennyi, egymás számára ismeretlen ember. Hiába hallották az öregek elbeszéléseiből, hogy a saját hazájukban ennél sokkal nagyobb népesség élt a pusztítás előtt, mégsem sikerült elképzelni az életet egy ilyen bolygón. Számukra valóságnak az öt-hatezer ember által lakott falu számított.

Leszállás közben meggyőződhettek arról, hogy más látványt nyújt az útközben tanulmányozott felvételeken bármelyik város képe, mint a világűrből vagy repülőgépből nézve.

Novpariban, a fővárosban szálltak le. Bár nagy sebességgel érkeztek, mégis hosszú ideig tartott, míg a település felett átrepülve megérkeztek az átellenes oldalon lévő Központi Repülőtérre.

A fővárost két széles folyó találkozásnál alapították az elődök, a közepében hatalmas épületek álltak. A karcsú felhőkarcolók úgy meredtek az ég felé, mintha a felhőket támadnák. A széles sugárutakon, a felettük átívelő hidak rengetegén emberek sokasága látszott a repülőgép ablakából. A járművek nagy része a városon végighúzódó úthálózaton közlekedett tömött sorokban, a maradék a levegőben úszva sorjázott egymás után, mintha láthatatlan tömlőben nyomulnának előre. A légifolyosók átíveltek egymás alatt, felett; kanyarogtak, spirálvonalban futottak különböző irányba. Néhány helyen alig látszott tőlük a felszín.

A két folyó vizén is nagy sürgés-forgást láttak. A vízre leszálló vagy onnan éppen útnak induló repülőket, vagy a folyóval együtt lassan lefelé csordogáló gépeket.

Megbűvölten álltak az ablaknál, és nézték a forgatagot, amíg elérték a légikikötőt, és magasságukat veszítve rátértek a leszállópálya felé vivő irányra.

– Csodálatos lehet nálatok az élet – ábrándozott Kilimo.

– Tetszik a főváros?

– Nagyon.

– Szép, az igaz, persze az embereknek vannak gondjaik errefelé is, ne higgyétek, hogy itt minden fenékig tejfel.

– Miért lennénk fenékig tejfelesek? – csodálkozott Ulim. – A tejfel finom, de mi köze van a fenekünkhöz?

A két őslakos felnevetett, és ezúttal kivételesen lemondtak arról, hogy elmagyarázzák a régi mondás jelentését.

– Mindjárt megérkezünk.

Nem a vezérlőpultról irányították a leszállást, a repülőtér tornyából intéztek mindent. Megértették, hogy baj lenne abból, ha a sűrű forgalomban kézi irányítással keresnék meg a helyüket a hatalmas légikikötőben.

Csendben leereszkedtek a fehér vonalakkal kijelölt leszállóhelyek egyikére. Kis szisszenéssel nyílott az ajtó, és megérkeztek.

Egy apró kocsi gördült eléjük, az ajtói hívogatóan tárultak ki.

– Ez visz majd el a hivatalba minket – Tonton helyet foglalt az egyik ülésen.

– 6 –

Novpari, Novert fővárosa

A vége felé közeledett a megbeszélés.

Novert Nagytanácsa fintorgás és kifogás nélkül elfogadta az űrhajósok viselkedését a célbolygón. Vita nélkül elfogadták, hogy a mesterségesen keltett tűzvész, és a támadók alaposnak látszó tisztogatása a lángok csillapodása után nem hagyott reményt arra, hogy kimenthetnék odaveszett társaikat az ellenséges környezetből. Az aggódó Kalát és Tontont békével útjára engedték.

A szünetet mindenki a büfében töltötte. Kávé, avidószörp, uborkás szendvics és buránpogácsa fogyott a leginkább. Ebéd előtt jártak, és még maradt néhány fontos gondolat, amit a nagyszünetig meg akartak tárgyalni. A napirend szent és sérthetetlen a bizottság ülésein.

Tomak, a tanács elnöke és helyettese, Benedict kicsit elkülönültek a többiektől. Az elnök egyeztetni kívánt a barátjával, mielőtt a plénum elé tárja a saját elképzelését.

– Nagyon riasztónak tűnt a beszámoló, amit a két utazótól kaptunk – mondta Tomak a hatalmas tálca tízórai felett a kollégájának.

– Én is így érzem – Benedict kiválasztott négy gusztusos szendvicset magának. –Félelmetes a tudat, hogy őrült módon pusztító hatalom kóborol a világűr közeli területein. Alig tizennyolc fényév a távolság köztünk és az elpusztított bolygó között. Jószerivel kutatás nélkül ránk találhatnak, az orruk előtt vagyunk.

– Azt sem sejtjük, esetleg megtudtak-e rólunk valamit más forrásból, és útnak indult-e felénk egy megsemmisítő erejű expedíció, vagy sem.

– Még meglehet, hogy megbánjuk elődeink békeszeretetét meg azt, hogy erkölcstelennek tartották a fegyverkezést – vélekedett Benedict.

– Javasolni fogom, hogy felejtsük el ezt a szép, és nagyon veszélyes elvet. Nem hiszek abban, hogyha minden körülmények között a békét keressük, nem pusztíthat el bennünket ez az őrült hatalom.

Elfogyott a szendvicsek fele, Tomak nyúlt a harmadik szendvics után.

– Látom, az étvágyad nem romlott el a hatalmas gondok miatt.

– Ezen töprengsz? – felelte összevont szemöldökkel az elnök. – Gondolod, hogy a bajok előli menekülés legjobb útja, ha éhenhalok, mielőtt megtámadják a hazám? Elhiszem, hogy akkor nem érezhetem a nyakamba ömlő tűzet, de nem lesz jobb a helyzet attól, ha addig koplalok. Az a célom, hogy ne végezzen velem sem az éhhalál, sem az ellenség. – Mielőtt nekilátott a negyedik kiválasztott szendvicsnek megtörölte ujjait a szalvétájában.

– Szóval a fegyvereket, a harcot és a tízórait választod?

– Így vagy úgy, a túlélés a célom.

– Meglátod, ellenszavazat nélkül elfogadják a javaslataidat. Tonton és Kala beszámolója után nagyot kockáztatnánk, ha elhanyagolnánk a védelem megszervezését.

– Van még valami – folytatta az elnök. – Minden erőnket igénybe veszik majd az előkészületek, ezért úgy gondolom, itt az ideje annak, hogy segítséget kérjünk.

– Milyen segítségre számítasz?

– Van egy hely, ahol bizonyára régóta várnak tőlünk valami üdvözletfélét vagy üzenetet – mondta. – Eleinte nem küldtünk oda űrhajót, mert elfoglalt minket az, hogy megvessük a lábunkat az űrnek ebben a szektorában. Aztán az lett a kibúvónk, hogy lassú hajóinkkal túlságosan sokáig tartana az út. Most végre vannak gyors hajóink, itt az ideje, hogy küldöttséget indítsunk. Egyben jelezzük azt is, segítségre szorulunk.

– Szerinted tudnak nekünk segíteni?

– Nyilván kevesebb gonddal néztek szembe a múltban, mint amennyivel mi bajlódtunk. Hatalmas tudás gyűlhetett fel a mérnökeik fejében, és fegyverek dolgában kimondottan nagy tapasztalatokkal bírnak.

– Oda küldjünk valakit? – vonta fel a szemöldökét Benedict.

– Oda bizony – bólintott Tomak.

– Kit ajánlasz? – töprengett a helyettese.

– Mit szólnál hozzá, ha Tonton és Kala menne?

Mind a ketten jól ismerték az űrhajósokat. Együtt tanultak velük éveken át, és maradva a bolygón majdnem kétszer annyi idősek lettek, mint iskolatársaik, akik a fénysebesség közelében utazva alig öregedtek ezalatt.

– Jó gondolat.


Vissza a tartalomjegyzékhez




Harmadik fejezet – Földfelkelte a holdbázison

– 1 –

Föld, a napjainkban (Második civilizáció kora 849. Kr.-u. 3009.)

Gábor, a király megelégelte az átmeneti állapotot.

– Itt az ideje az egykori Holdbázis feltámasztásának – határozott. – Felkutatjuk a Holdra telepített Gép pontos helyét, meghatározzuk a hibáját, és ha sikerül, kijavítjuk!

Ezer esztendővel korábban, amikor még elődeik ügyelték az emberiség fejlődését, a Gép tanulságos és látványos diagramokon ábrázolta a közeli és távolabbi jövőt, a rájuk leső csapdákat és veszélyeket; azóta elveszett az eszközeinek zöme. Attól kezdve a térbeli ábrák bizonytalanul és pontatlanul mutatták a várható sorsot, és a Föld lakóira támadó ellenség megfékezésére sem maradt semmije, amivel a védelmet szolgálhatta volna akkor, amikor az ellenség félelmetes erővel ostromolta a bolygót.

– Segíteni fogok – ajánlotta Shaare, a furcsa tulajdonságokkal bíró lány, aki valamilyen csoda folytán a közelmúltban harmadikként megkapta a jogot arra, hogy útitársuk legyen a Búrában. A két uralkodó mellett őt is bárhová teleportálta a Búra, amely a Gép egyetlen látható része.

– Számítottunk rá – felelte Anna, a királynő.

Shaare és a Gép titokzatos kapcsolatban álltak egymással. A lány telepatikus képességei adtak módot a közelmúltban arra, hogy az ezer éve néma szerkezet végre megszólaljon. Nem közvetlenül, fennhangon, mint egykor, hanem Shaare tolmácsolásával. Elektromos impulzusaival utat keresett a lány agyához, és az ő közvetítésével beszélt. Így szereztek tudomást arról, hogy a támadók ismét úton vannak feléjük. Azóta tudják, hogy jön a Robak, a könyörtelen ellenség, amelyik nyolc évszázaddal korábban majdnem teljesen kiirtotta a Föld lakosságát.

– Ha az űrből másodszor is megtámadnak bennünket, felkészülten kellene várnunk a csapást. Másképp, mint ahogy először történt – fogalmazta meg a vágyát Gábor. – Ezúttal nem segít minket semmiféle csoda, ami ismét hozzásegít majd a túléléshez.

– Az a nyolcszáz évvel ezelőtti csoda éppen csak a legszűkebb ösvényt hagyta meg a menekülésre – felelte kis kétkedéssel Anna. – Jó nagy adag szerencse kellett hozzá, hogy maroknyi emberrel újrakezdhessük a civilizáció építését.

– Erről beszélek. Most minden körülmények között meg kell védeni a Földet és a lakosságot, amelyik még mindig sínyli az első támadás következményeit.

A népesség tudása egyelőre messze állt attól, hogy új bázist építsenek a Holdra, de az elhagyott barakkváros, amelyet csaknem ezer éve telepítettek, reményeik szerint használható állapotban várta a lakókat. Egy évvel korábban Gábor elérkezettnek látta az időt arra, hogy lehántsák az űrkompról a több évszázaddal korábban felhordott légmentes, konzerváló borítást, ellenőrizzék a műszereket, a gondosan őrzött készletből feltöltsék üzemanyaggal, aztán útnak induljanak vele a Holdra. Akkor csak rövid kirándulást tettek, azóta jártak odafent néhányszor, és az ottani ezeréves raktárakból eszközöket, könyveket hoztak le a Földre. Sok kincs várakozott türelmesen az Aranykor örökségéből mindenféle eróziótol védve azokban a levegőtlen raktárakban.

A Holdon építkezni még nem tudtak, a meglévő barakkvárost használni ellenben igen. Olyan évszázadokat hagytak maguk mögött, amelyekben alaposan megküzdöttek mindenért. Harcoltak a fennmaradásért, az élelemért. Küzdöttek a betegségek, a terjedő tudatlanság, az emberi gyarlóságok megújulása ellen. A Robak pusztítását túlélő párezer lélek ismeretei már a kezdeti évtizedekben megfogyatkoztak. A tudományuk évszázadokon keresztül a mindennapi gondokra is alig adott elég választ, a világűr és az onnan érkező fenyegetések csupán távoli veszélynek látszottak. A két Őrző – Gábor és Anna – vezetése mellett dolgozó maroknyi értelmiségi azonban életben tartotta a technikai ismereteket, míg újra sort keríthetnek a tudomány használatára. Mostanra megerősödött annyira a társadalom, hogy vállukra vehessék a terhet, a védelem megszervezését.

Legalábbis igyekeztek ebben hinni, és útra keltek a Hold felé.

– 2 –

A holdkompon a Föld és Machine holdbázis között

Már a munkák újrakezdése előtt látszott, hogy nem érdemes lakóbarakknak berendezni a Holdon az űrhajót. A kis járművet nem panziónak tervezték, hanem szállítóeszköznek, tehát ha élhető környezetre vágynak, jobb, ha újból megnyitják az egykori bázist. Az önként jelentkezők közül kiválasztották azokat, akik vállalták a többheti ottartózkodást, és a felhőlovagok kis csapata lelkesen készült a költözködésre. Életük kezdeti éveiben semmit sem tudtak a kutatóállomásról, amely évszázadok óta állt elhagyottan a Hold felszínén, sokan tanulmányaik végeztével is csak érintőlegesen szereztek tudomást az egykor odatelepített alumínium épületekről. Akire más munka várt, az nem foglalkozott az emberiséget évezredeken keresztül szolgáló Géppel, amely mostanra mindössze két kevéssé látványos képességét őrizte meg ereje teljének idejéből.

Az utazás a Bázis és a Föld között a sok ember számára kényelmetlennek bizonyult a szűkös űrbuszban. Össze kellett magukat húzni, de a jármű fél nap alatt megtette a csaknem négyszázezer kilométeres utat. Holdatéréskor még marad a kényelmetlenségekből bőven, de a munka elvonta a figyelmüket a kényelmetlenségekről, aztán terveik szerint bővül körülöttük a tér, feléled a konténerváros.

A komp rakodóterét megpakolták szerszámokkal és anyagokkal, az utastér minden ülésén egy-egy mérnök vagy technikus utazott. A két uralkodó nem ment velük, az ő útjuk egyetlen másodpercnél is rövidebb ideig tartott, a Gép teleportálta őket a valahol a holdfelszín alatt rejtőzködő Búrába.

Shaare választhatta volna a teleportálást, de inkább tartott a szűkös járműben Doweennal, az ifjú felhőlovaggal. Mellette nem zavarta őt a félnapos út a kényelmetlenül zsúfolt utastérben.

Pár éve, amikor serdülésüket követően kiderült, hogy a fiú a felhőlovagok kicsiny táborához tartozik, elszakadtak egymástól. Csak Shaare különleges képességeinek köszönhették, hogy a válás nem egész életükre szólt, és egy rövid esztendő után újra találkozhattak. A drámai körülmények között zajló viszontlátás múltán, ha tehették, együtt töltötték az idejüket, és a két uralkodó gondoskodott róla, hogy közös sorsuk előtt ne álljanak akadályok.

Most egymás mellett ültek a komp ülésén, és a külvilágot bámulták. Szabad szemmel láthatóan gyorsan gyarapodott az ablak túlsó oldalán a Holdtányér, és ezzel egy időben változtak a repüléshez kapcsolódó érzeteik. Induláskor a Föld a talpuk alatt volt, aztán a tömegvonzás csökkenésével lazultak a kötelékek, amelyek az anyabolygóhoz kötötték őket. Bár a mesterséges gravitáció miatt nem kezdtek lebegni a kabinban, mégis függetlenné váltak a korábban megszokott irányoktól, végül helyet cserélt a fent és lent.

Az égitest közvetlen közelében jártak, amikor határozottan érezték, hogy a Föld a fejük felett lebeg, és a Hold az, ami felé ereszkednek. Szokatlannak találták a furcsa látványt, az égen felettük lebegő hatalmas anyabolygót.

Doween a leszállás előtti percekben az eget bámulta.

– Nagyon távolra kerültünk az otthonunktól.

– Megszokjuk a távolságot – felelte Shaare. – Más dolgok kötnek majd le minket, és azok elterelik a figyelmünket a barakkváros idegenségéről.

– Egyelőre még nagyon megfoghatatlan és nagyon távoli minden. Nincs semmi, amitől valóságosnak érezhetném a ránk leső fenyegetést, semmi sem kelt bennem rettegést az érkező támadás miatt. Jobban izgat az itt átélhető kaland, mint a Robak inváziója.

– Pedig jönnek, afelől ne kételkedj!

A fiú megvonta a vállát.

– Elhiszem. Nem kételkedem a szavadban vagy a Gép állításában, de csak ésszel érem fel a veszélyt, a lelkemben nincs aggodalom emiatt. A tudatalattim sokkal nagyobb csapdának érzi a bennünket körülvevő világűr sötétségét és hidegét, mint a Földre támadó ellenséget.

– 3 –

Machine bázis a Holdon

Puha döccenéssel ért talajt a komp. A pilóta ügyessége helyett önműködő egységeken múlott a sima leszállás, számítógép vezérelte a műveletet.

Gábor lépett be elsőként az egykori vezérlőbarakkba, de ő sem juthatott be gondos előkészületek nélkül a levegőtlenül várakozó helyiségbe. A Gép megtagadná kívánsága teljesítését, ha nem biztonságos a teleportálás. Az előkészületek idején a légmentesen elzárt helyen őrzött szkafanderekről letakarították a konzerválószereket, nyomáspróbát csináltak, ellenőrizték a légzőkészüléket, a rádiót. Csak a megfelelő állapotban lévő űrruhában kérhették az átjutást a Búra alól a főbarakkba.

Amikor az uralkodó megjelent a félhomályos teremben, önkéntelenül fel akarta kattintani a kapcsolót, hogy rendesen lásson a termet elöntő fényben, aztán elhessegette magától a képtelen ötletet. Az áramelosztó felé tett mozdulat ösztönösen jött, nem meggondoltan. Tudta, az üzemeltetés beindítása sokkal bonyolultabb, nem támaszthatja fel egyetlen kattintással az egész kolóniát. A használatbavételhez elengedhetetlen az energiatermelés újraindítása, ezért a konténerváros felélesztését a napfényes két hét első óráiban kezdték. A napkollektorok nélkül működésképtelen minden, még a mini atomerőmű sem indul be.

Egyetlen napcella képes annyi áramot adni, ami a többit is munkára készteti, tehát elég, ha kiválasztanak egyet, azt megindítják, és annak segítségével a többit is a fény felé fordíthatják. Azt az egyet viszont kézzel kellett irányba állítani.

Amikor nyolcszáz éve első ízben beüzemelték a bázist, mérnökök és technikusok tucatjai segítették egymást. Vittek magukkal mobil áramtermelőt és a számítógép folyadékpumpák segítségével forgatta az áramtermelő táblákat a megfelelő szögbe. Most nem adhattak feszültséget a hidraulikát működtető motoroknak sehonnan, most még semmi sem termelt elektromosságot.

A jelenlegi csapatból csak Gábor és Anna látta a bonyolult műszaki berendezéseket üzem közben, a társaság tagjainak tapasztalatából hiányzott az ismeretség bármivel, ami ezekhez a gépekhez hasonló. A Földön még szunnyadt ez a technika, csaknem ezer év telt el elektromosság nélkül.

– 4 –

A barakkváros különleges akkumulátoraiból régen elszivárgott az áram, nincs olyan elektrolit, amelyik ennyi időn keresztül őrizné a töltést. Csodának tekinthetik, ha nyolc évszázadon keresztül egyáltalán működőképes maradt az áramtároló egység, de a nagy kapacitású cellákat éppen arra tervezték, hogy ellenálljanak az időnek. Az elektronikus korszak kezdetének nikkel-kadmium akkumulátorai valószínűleg használhatatlanok lennének ennyi idő múltán. A huszonkettedik század elején készített Bar-Kash celláktól azonban elvárták, hogy kikapcsolva ne menjenek tönkre még évszázadok alatt sem. Folyamatos használat mellett kitartanának kétszáz évig; lemerülve, utántöltés nélkül kifogástalan állapotban maradnak ennél sokkal hosszabb ideig. A Holdon, a világűr nyugalmában nincs semmi, ami megrongálná a telepeket. Ahhoz persze, hogy újra beinduljanak, előbb fel kell tölteni elektromossággal a tárolókat.

Gábor, a király egyet tehetett, kézzel forgatta a nap felé a főbarakk tetején álló hatalmas táblát. A súlyos kazetta kicsit nehezen mozdult a talpán, de a működésben nem látszott nyoma az eltelt évszázadoknak. Pusztán a hatalmas tömegű test tehetetlenségét kellett legyőznie. A csapágyakon kitartottak a titanitgumi védőharangok, a Hold finom, lisztszerű pora nem szivárogott be a kényes csuklók elemei közé. Szél kavarhatná fel a holdport, de ahol nincs levegő, ott homokviharra sem lehet számítani, ezért a szerkezet sértetlenül állt a helyén évszázadokig. Gábor a barakk belsejéből, a mechanikus áttételeken keresztül kézzel mozgatva nagyjából a fény felé fordította a sok négyzetméteres naperőművet.

A lencsék befogták az energiát, árammá alakították, és a hevenyészve beállított naptelepekből érkező csekélyke áram lassan életre keltette a műszereket. Gábor ezután mindenről leszedte a takarót, kézi vezérléssel beállította az ablakok egykor automatikusan működő fényszűrőit, és nézte, ahogy világosság ömlik szét a vezérlőteremben.

– Mindjárt bekapcsolom a naperőmű automatikáját – jelentette Doweennek, aki a híradásért felelt, és az űrkomp kommunikációs pultja mellett ülve figyelte az eseményeket. – Az áramtermelő rendszerben a feszültség hamarosan eléri az üzemi szintet.

– Nyugtázom – válaszolta Doween.

Az űrhajóban tartózkodó mérnökök űrruhában, még sisak nélkül várták a jelzést, amely után szétszéledhetnek a barakkok között, hogy mindegyik épületnek megindítsák a saját naptelepét.

Amikor a király által beindított tábla elegendő áramot adott ahhoz, hogy azzal a saját hidraulikáját működtetni lehetett, az automata elvégezte a finombeállítást. Egyre több áram keletkezett a cellákban, és a jelentkező feszültséget szétoszthatta a többi barakk tetején álló tábla mozgató motorjai között.

– Egyenként kapcsoljátok be az áramtermelőket! – adta ki Gábor az utasítást, amit Doween haladéktalanul továbbított a társainak.

Három szkafanderes mérnök a szokatlan viseletben nehézkesen mozogva útnak indult az alumíniumházak között, hogy lelket leheljen a tetszhalott táborba.

Az elsőnek megmozdított naperőmű gyengécske áramától feltámadva lassan a többi vitorlaszerű tábla is biccentett egyet, aztán ahogy nőtt a feszültség a vezetékekben, úgy fordultak irányba a keretek a beléjük épített kollektorokkal. Eleinte lomhán, alig láthatóan, aztán gyorsabban, határozottan emelték celláikat az energiát adó égitest felé.

– Naperőművek a maximumon! – jelezte Gábor a műszerekről leolvasható adatokat a fiatal felhőlovagnak. A mérnökök és technikusok szétszéledtek a barakkokba, és anélkül, hogy levegővel töltenék fel a létesítményt, egyenként üzembe helyezték az elsődleges rendszereket. Az árnyékos oldalon felhúzták a fényvédő redőnyöket, a napfényben fürdő ablakok előtt résnyire nyitották a zsalukat, és világosságot engedtek a helyiségekbe.

– 5 –

A konténerházak lassan életre keltek, megelevenedett az egész komplexum. Az árammal hajtott motorok megmozdították a hidraulikát, a vezérlő automatikát, és végül tökéletesen irányba forgatták a cellákat tartalmazó táblákat. Az épületek tetején lomha szélmalmok módjára bólogattak az évezreddel korábban kikapcsolt modulok, és áramot adtak a saját barakkjaiknak.

A kolónia beindításán fáradozó szakemberek nyolc teljes órán keresztül keményen dolgoztak, és a kicserélt oxigénpalackokból is elfogyott a levegő, mire minden konténerépület készen állt a levegővel való feltöltésre. Az oxigénellátás beindításához a napkollektorok energiája kevés, annyit csupán az atomerőműtől remélhetnek.

Amikor telepítették a bázist, a mini reaktort a felszín alá, tucatnyi méter mély aknába helyezték el, ahol a hetekig tartó éjszakák és nappalok hőmérsékletingadozások nélkül teltek. Az alumíniumházak nem abban a tudatban készültek, hogy a munkálatok majdnem egy évezredet vesznek igénybe, a berendezéstől mégis elvárták, hogy ennyi évet komolyabb károsodás nélkül vészeljen át.

Sok múlott azon, hogy a reaktor épségben maradt-e. Nemcsak a barakkok üzemeltetése függött a tömítések tartósságától, hanem az életük is. Védtelenül érné a kis embercsoportot a detonáció és a sugárzás, ha a tizenhat méter mélyben rejtőző erőmű felrobbanna.

A biztonságot természetesen nem bízták a véletlenre. Mielőtt Gábor felkattintotta a főkapcsolót a központi vezérlőpultján alaposan ellenőriztek mindent. Tartottak az eredménytől, mégis mindenki maradt a helyén. A király felajánlotta a mérnököknek, hogy álljanak Hold körüli pályára a komppal, ám senki sem akart gyávának vagy bizonytalannak mutatkozni.

A kozmosz levegőtlenségének néma csendjében felpörögtek a hidromotorok, megmozdultak a fő energiaforrás, a kis atomreaktor rendszerei. A grafit rudak kiemelkedtek a fűtőanyagcellák közül, a nátriumoldat melegedni kezdett, és mindannyian reménykedtek benne, hogy a nyolcszáz éves tömítések épségben maradtak a kozmosz hidegében.

– Mérnökök vagyunk – állították. – Átnéztük a dokumentációt, és ellenőrizünk mindent. A saját munkánkról állítanánk ki rossz bizonyítványt, ha elfutnánk. Tapasztalni fogjátok, hogy baj nélkül beindul a reaktor!

A felfűtés, a generátorok megforgatása huzamosabb időt vett igénybe, mint a napelemek bekapcsolása. A munka első fázisának végén mindannyian visszatértek a helyükre pihenni. Nem utazgathattak a komppal naponta oda-vissza a Hold és a Föld között, a hosszú munkanap után ott tértek nyugovóra, ahol dolgoztak. A király, a királyné és Shaare mehetett volna akár haza is, a Földre, a Búra készséggel teleportálná őket, mégis vállalták a kényelmetlen alvást az űrbusz kényelmetlen, hátra döntött ülésein. Úgy határoztak, maradnak a bázison, nem éreznék jól magukat ezekben a percekben a többiektől távol.

Szimbolikus tettnek, az egész emberiség együttes munkája gyümölcsének tartották a bázis újraindítását, nem járhatták a saját útjukat. A Holdon álló kutatóműhely aktivizálására úgy gondoltak, mint a legutóbbi idők fontos lépésére, amelyik védelmet adhat a létüket elsöprő támadás ellen.

A Föld polgárai úgy emlékeznek a Robak támadása előtti korszakra, mint valami aranykorra. Azóta eltelt nyolcszáz év, az emberiség szembenézett a kipusztulás veszélyével, megküzdött a saját gyengeségével is, közben megőrizte a tudás magját, és nyomorba süllyedt kőkorszaki horda helyett civilizált emberek családjaként maradt fenn. Átéltek nehézségeket, néhány vonatkozásban egy-két évszázadig középkori állapotok lettek úrrá a túlélőkön, de ahhoz képest, hogy mindössze háromezren vészelték át a rombolást, meglepően rövid idő alatt sikerült az ipari, tudásalapú társadalom csíráját életre kelteni a Földön.

A két Őrző, Anna és Gábor, akiket királynak és királynőnek fogadtak el a polgárok, kerülni akarták az Első Civilizáció hibáit. Ezért körülményeskedtek annyit a tudományok szétterítésével az emberek között. Nem akarták, hogy a pénzdiktatúra ismét lerombolja az erkölcsi értékeket, hogy az eszközök, a technika által elérhető termékek fontosabbak legyenek, mint maga az élet. Féltek a környezetszennyezéstől vagy attól, hogy felélik a bolygó talajában még meglévő nyersanyagokat és energiaforrásokat, noha az utóbbitól egyre kevésbé függött a Második Civilizáció embere.

– 6 –

Az atomreaktor másnap reggelre állt készen arra, hogy teljesen feléledjen a hibernálásból.

A fűtőcellák és a kettős hűtőrendszer beindítva, üresjáratban pörgette a turbinát.

Tíz órára tűzték ki a terhelési próbát. A mini erőmű tervrajzát számtalanszor áttanulmányozó mérnök, aki soha az életben nem látott még működő reaktort, könyvekből ismerte a szerkezetet; hajnal óta a számítógépet figyelte. A csodálatos módon üzemképesen megmaradt komputer nyugodt üzemkezdésről számolt be, így tíz órakor lassan ráengedte a hajtómű főturbinájára a gőzt, és a turbina lassan forogni kezdett. Pár percig eltartott, amíg felgyorsult, és felvette az áramtermeléshez szükséges fordulatot. Amikor percenként háromezres fordulattal pörgött a főtengely, a számítógép engedélyt adott az áramfejlesztő csatlakoztatására, és a vacuumban forgó turbina szelíd remegéssel ragadta magával a generátor forgórészét.

A Földön, ahol a levegő minden hangot közvetít, a csatlakoztatást éles sivító hang kísérné. Itt, ahol légüres térben járt az egész berendezés, alig érzékelhető kis vibrációt továbbított feléjük a padló, aztán, amint a forgórész felvette a ritmust, abbamaradt a rezgés. Az energetikus a hatalmas kézi kapcsolóval ráengedte az áramot a rendszerre, és az egész bázison kigyulladtak a fények.

A beüzemelést a kompból figyelő mérnökök a helyükről felugrálva ünnepelték az eredményt.

A fővárosban rövid ideje működött már áramszolgáltatás, de az a pazar kivilágítás, ami ezekben a barakkokban működött, ismeretlen látványként tárult a szemük elé. Gábor és Anna nyolcszáz évvel korábban látott utoljára ilyen verőfényt, most ők is lenyűgözve figyelték a ragyogást.

Shaare ott toporgott az űrkompban, onnan nézte a magára találó városkát. A napfénnyel nem tudott versenyezni a mesterséges világítás, de az alumínium épületek árnyékos oldalán az ablakokból áradó világosság lenyűgözte őt.

A levegő nélküli égitesten az éjszaka másképpen látszott, mint a Földön, és a nappal is attól eltérően fénylett, mint amit addig megszoktak.

A Föld légköre meg a benne elnyelt pára és por, megtörte és szétszórta a fénysugarakat, ennek következtében nappal az egész égbolt világosan kéklett. A bolygón a napnyugta tökéletes sötétség helyett, homályos derengést hozott a szemlélőnek.

A Holdon más hatások érvényesültek. Ahová a napsugarak odasütöttek, vakított a fény, de ha valaki felnézett az égre, ott ugyanazt a sötétséget látta, mint éjszaka.

A bázist oldalról világította meg a Nap, és mivel tükröződés nélkül elhalt a Hold porában, az épületek feketének látszottak ott, ahol nem érte közvetlenül a fénysugár a falakat. Az ablakokból áradó villanyvilágítás versenyzett a sötét hátteret alkotó kozmosz csillagaival.

– 7 –

– Csodálatos – rebegte ámulva a lány.

– Majd akkor mit mondasz, ha lesz levegő a barakkokban, és szkafander nélkül járhatsz bennük?

– Nem tudom – ismerte be Shaare. – Ha arra gondolok, hogy pár évvel ezelőtt még a Bikahegy oldalában éltem, és azt hittem, hogy a szomszéd falu a világ közepe, akkor elcsodálkozom. Számomra felfoghatatlan, milyen lesz itt az élet, amikor minden berendezést bekapcsolunk. Ez pontosan olyan rejtély, mint ahogy azt sem tudom, milyenek leszünk mi holnap vagy két év múlva.

– Bizony, megváltoztunk mind a ketten az eltelt két év alatt – Doween megszorította a lány kezét. – Rengeteget tanultunk, te olyan képességekre tettél szert, ami egészen más emberré tesz, mint amikor magadra maradtál a Sziklás Járda padján, ahonnan engem magával ragadott a repülőgép.

– Én még mindig ugyanaz az ember vagyok – ellenkezett Shaare, pedig éppen ő valóban nagyobbat változott bárkinél. Mégsem gondolt arra, hogy a hatalmát mások feletti uralomra használja.

A számára hétköznapinak minősülő erő mellett a többi emberhez való viszonya változatlan maradt.

– Felhőlovag lettél – válaszolta Doweennek. – Ez sokkal régebben felfedezett változás, mint ami velem történt.

– A te segítséged talán többet számít a jövő alakulásában, mint az én örökségem. Igaz, hogy a felmenőimtől hagyatékaként kapott tanulási képességeim itt keletkeztek valamikor a Holdon, de a te szellemi energiáid sokkal gyakorlatiasabbak annál, amit én nyújthatok a védekezésben.

– Még nem sejtjük, mi lesz a fontosabb – vont vállat Shaare.

Felhőlovagnak lenni áldás, és egyszersmind hihetetlen nagy teher. A két Őrző gyermeke, aki nyolcszáz éve a Holdon, a Gép védőszárnya alatt fogant és ott növekedett egyéves koráig, életében semmi jelét nem mutatta, hogy bármiben különbözne a földön született gyerekektől. Három generációval később jelentkeztek csak néhány kamaszkorba kerülő fiatalnál a különleges képességek, ők mind az első felhőlovag leszármazottai voltak. Meglehet, hogy kellett még valami más is a vérvonalhoz, hiszen hárman is születtek a Holdon, és csak egyetlen gyermek utódai mutattak fel olyan szellemi fogékonyságot, ami kiemelte a többi ember közül őket, de ez kideríthetetlen nyolc évszázad távolából. Az viszont bizonyosság, hogy az első igazi felhőlovag készített egy műszert, ami repülőgépre szerelve évente kétszer végigkutatja az Északi és Déli Birodalmat. Ahol különleges képességekkel bíró fiatalt talál, azokat kérdés és kérés nélkül teleportálja a repülőre, és pár óra alatt a Déli Birodalom fővárosába repíti, ahol több évig tartó tanulás és képzés után valódi felhőlovagok lesznek, akik az uralkodó mellett élve sok kiváltságot megszerezhetnek maguknak. Ezért cserébe aztán egész életüket a civilizáció jobbá változtatására áldozzák.

Ritkán akad közöttük olyan, aki nem vállalja a feladatot, vagy elhagyja a kijelölt utat. A kevés kivétel egyike Jonna, a lázadók vezére, a másik Marko, aki egy évvel korábban a hatalmába kerítette a repülőgépet, amelyen Doween a lázadók szigetére repült néhány fogoly kicserélése végett.

A két lázadó is a felhők felett, a Holdon fogant gyermek leszármazottja, tehát szegről-végről rokonai, mint ahogy a király és a királynő is azok. Ez a rokoni szál kötötte őket egymáshoz és a két uralkodóhoz olyan módon, hogy elvétve akadt csak közöttük renitens személy. Marko és Jonna volt a két kivétel.

Doween nem ábrándozhatott a múlton túlságosan sokat, mert a szkafanderes csapat tagjai kezdtek visszaszállingózni a holdkompba.

– Holnapra lesz elég levegő ahhoz, hogy néhány barakkot feltöltsünk oxigénnel – mondta az egyik mérnök. – Lassan olvadni kezd a ciszternában a víz, és az erőműben termelt árammal felbonthatjuk oxigénre és hidrogénre. A tartályokban megmaradt az itt tárolt nitrogén, így nyugodtan használhatjuk űrruha nélkül a bázist.

– Nyolcszáz éve sokkal tovább tartott felépíteni ezt a tábort – emlékezett vissza a régi időkre Anna.

– Szerencsénk van, hogy itt a tökéletes vákuumban, épségben maradt minden – állította az egyik mérnök. – Még évtizedekig nem tudnánk elkészíteni, és felhozni ide azt, amire szükségünk van itt a munkához. Kizárólag azért sikerül beindítani a bázist, mert a távozáskor nem pánikszerűen rohantatok az otthonotok felé a Földre, hanem tervszerűen konzerváltatok mindent.

– Otthon! – emlékezett ismét keserű fintorral Anna. – Tenyérnyi lakható terület várt bennünket odalenn, annyi maradt az otthonunk.

Másnap reggel feltöltötték a vezérlőtermet levegővel, és mindenki átköltözött oda.

A rendkívüli állapotok helyére új, általánosnak mondható rend kezdett kialakulni.

– Estére némelyik lakóbarakkban lesz levegő, fűtés, hűtés meg világítás. Később fokozatosan bepumpáljuk az oxigént a felszín alatti folyosókba, attól kezdve a barakkokat összekötő zárt alagutakat használhatjuk, ha az egyik alumíniumházból a másikba megyünk. Tíz nap múlva mindent ugyanúgy használhatunk, mint mielőtt elhagytuk a tábort – állapította meg Gábor. – Mához egy hétre nekilátunk a Gép javításának.

– 8 –

– Kérlek, áruld el, hol juthatunk be a meghibásodott területre – kérte Shaare a Gépet gondolatban.

A két választott, Anna és Gábor, az Őrzők, akik az emberiség útjának egyengetésében munkájukkal segítették a csodálatos szerkezetet, alig tudtak vele kommunikálni a meghibásodás óta. Korábban a képernyőre vetített feliraton kívül élőszóban is társaloghattak vele, az ismeretlen okból keletkezett hiba pillanata után mindössze a rövid feliratmezőbe vetített bicegő mondatok maradtak.

Ezer év telt el, míg megszületett az ember, az egyetlen, aki birtokában van a képességnek, amellyel a más agyakban keletkezett gondolatokat kifürkészheti. A Gép bárkinek a gondolatait értette, az általa adott választ csak Shaare tudta felfogni, mert ő birtokolta a rendkívüli képességet. A Gép elektronikus agya nem emberi agy, működésében mégis hasonlított az élő szervezetre. Agyhullámokhoz hasonló impulzusok terjedtek benne és körülötte; Shaaréval gondolati úton társalgott.

A lány most is, mint bármikor – mióta ráébredt arra a képességére, hogy kapcsolatot tud teremteni a legfőbb Őrzővel – készséges segítséget tapasztalt tőle.

– Eddig teljesen rossz helyen keresték a tudósaitok a bejáratot a szerelőaknába, pedig közel van az általatok használt alagutakhoz a főakna – sugalmazták a felé áramló gondolatok.

– Én vagyok az első, aki a gondolatátvitel módszerével kommunikálhatott veled – mondta magában Shaare, kicsit röstelkedve ősei ügyetlenségéért.

– Korábban kevésbé lettem volna készséges a párbeszédben – felelte a Gép.

– Miért? – csodálkozott el Shaare.

– A programom szerint nem adhatok felesleges tájékoztatást a működésemről az itt élő embereknek.

– Változott valami, hogy most megteszed? – kérdezte Shaare, mintha emberrel társalogna, pedig kétségtelenül tudta, hogy géppel folytat párbeszédet. Nagyhatalmú, nagy tudású számítógéppel, amelyik a csodálatosan működő mesterséges agyán kívül még sok egyéb eszközt használt mindaddig, amíg mindene működött, de mégiscsak géppel kommunikált.

– Változott – felelte a Gép. – Az emberiség léte nagyon nagy veszélybe került, és az én feladatom a két Őrzővel együtt éppen az, hogy a katasztrófát elhárítsam. Az Őrzők az elmúlt nyolcszáz év alatt az én segítségem nélkül oldották meg a nehéz feladatot, de a veszély még mindig velünk van. A memóriámba égetett programom szerint fontos titok a létezésem és a működésem, ennél viszont fontosabb, hogy segítsek elkerülni a végletes veszélyeket.

– Mit teszel azután, hogy elvégeztük a javítást. Újra titkolózni fogsz a két Őrzővel karöltve?

– A titkolózásnak jórészt vége, ami egyszer napfényre került, az sohasem válik újra titokká, azonban ezen kívül is van még okom a titkolózás felfüggesztésére.

– Milyen ok? – faggatta tovább a Gépet Shaare.

– A készítőim nem tervezték azt, hogy a végveszély próbája elé állítják az emberiséget, bár számítottak rá, hogy lesznek nehézségek az emberi civilizáció előtt. A két Őrző vezetése mellett letettétek a vizsgát, ami meggyőzte a programomat arról, nincs szükség teljes titkolózásra.

– Minden kérdésünkre választ fogunk kapni? – kérdezte reménykedve Shaare.

– Nem – felelte a gép. – Azokra a kérdésekre hiába kértek választ, amelyeknek a megfogalmazására képtelenek vagytok. A tudományotok még messze jár attól, amit az én programom írói tudtak, amikor engem itt elhelyeztek a Holdon. Beláthatod, hogy ezeknek a még ismeretlen tudományoknak a területeit előbb fel kell derítenetek. Ha ajándékba kapnátok a tudást, esetleg rosszul használnátok, és nem értenétek meg mindent; de marad néhány fontos dolog ezen kívül, amiről csak korlátozottan beszélhetek. Nem adhatok nektek olyan információt, aminek a segítségével támadó fegyvert készíthettek.

– Sejtettem – motyogta magában a lány, aztán az egész beszélgetést összefoglalta, pár mondatba átadva az újabb információkat a királynak.

– Remélem, hogy a védekezéshez elegendő tudást ennek ellenére megkaphatjuk – felelte Gábor.

– Minden kis adatot külön mérlegelek – mondta Shaarénak a Gép. – Keskeny ösvényen járhatunk. A védekezésben veletek tartok, viszont nem segíthetek támadó fegyverek készítésében – ismételte meg a legfontosabbat.

– A magunk erejéből készíthetünk támadó fegyvert? – kérdezte Gábor, miután Shaare ismét lefordította számára a Gép gondolatait.

– Azt eddig is megtehettétek – válaszolt a sugallat. – Anélkül nem tudnátok hatékonyan védekezni, és minden szempontból rám hárulna az emberiség védelme, arra pedig nem vagyok felkészítve. Ha kizárólag rajtam múlna a biztonságotok, már nem élne ember a Földön, mert én készületlen vagyok arra, hogy mindentől megóvjalak benneteket.

– 9 –

Két hétig fúrtak az egyik mezőgazdasági barakk felől, amíg végre elérték a szerelőakna bejáratát a Hold felszíne alatt.

A bázis működésének első idejében hónapokat vett igénybe a méricskélés és a kutatás a szerviz alagút bejárata után. Az ásó gépek sajtszerűvé tették a felszín alatti rétegeket, a pontos információk nélkül reménytelen a kereséssel töltve az időt. Most, amikor a Gép instrukciói alapján a legrövidebb úton indulhattak az akna irányba, tizennégy nap alatt véget ért az ásás.

Pontosan a jelzett helyen megcsikordult a fúrófej a talajban.

– Állj! – adta ki az utasítást Gábor. – A hátralévő anyagot kézzel bányásszuk ki!

Miután a poros fúrópajzs kitolatott az alagútból a király maga nyúlt a csákány után, Doween tiltakozni kezdett.

– Bocsáss meg királyom, ez nem neked való munka.

– Ugyan – vitatkozott az uralkodó.

– Eszembe sincs kétségbe vonni az erőnlétedet, ha tíz évvel fiatalabb lennél átadnám a csákányt, viszont amíg én teljes erőben itt vagyok, nem tehetem – állította ellentmondást nem tűrően a felhőlovag, és eltűnt az alagútban.

Óvatos csákányozás, lapátolás következett. Hárman is segítettek a fiatalabbak közül az utolsó köbméternyi törmelék eltakarításában.

Kis kézikocsikon tolták ki a különböző nagyságú köveket a tárnából.

Mindössze egy órányit lapátoltak.

– Jöhetsz uram! – jelentette egy technikus. – Tiszta az út, és látjuk a bejáratot.

Óvatosan, kézilámpáikkal bevilágítva a harmincméteres folyosóba, előrementek a szerelőaknát elzáró ajtóig.

– Ez érdekes – álmélkodott a technikus. – Minek vágtak a készítők ajtónyílást ide a talajszint alá, a használaton kívüli folyosókra?

– Azt hiszem, a talajszint felett állt, amikor megépítették – mutatott az egyik mérnök a vájat falain keresztben látható elszíneződésre. – Ezt akkor temették be, amikor végeztek a munkával.

– A felszínt pedig eligazították, hogy úgy nézzen ki, mintha a por háborítatlanul terülne szét az idők kezdete óta – állapította meg valaki más.

– Nagy munkába kerülhetett.

Ahányan tudtak, ott csoportosultak az ajtónál. Szürkés színű, matt fényű sima lap állt előttük, rajta tárcsával, ami valamiféle kombinációs zárnak tűnt.

– Kinyithatjuk Shaare? – szólt bele Gábor a rádióba.

Shaare konzultált a Géppel, aztán rádión keresztül válaszolt a Burából.

– Az aknában megfelelő a levegő – jelentette.

Még alig csengett le a rádióban a mondat vége, amikor a szükséges kombináció szerint váltakozva, lassan magától elfordult a tárcsa, és halk szisszenéssel hajszálnyit megnyílt az ajtó. Doween elkapta a fogantyút, és húzni kezdte maga felé a nehéz tömböt. A súlya nem különösebben volt nagy a szokásos tömegviszonyokhoz mérten hatszor kisebb gravitációban, mégis nehezen nyílt. Hatalmasat rántott a fogantyún, ettől az ajtó megmozdult.

Óriási meglepetést okozott, hogy az első hang, amit meghallottak a Gép közvetlen közelében, közönséges nyikorgás volt. Akkora karistolással tárult fel a szerelőakna bejárata, mint valami kenetlen kertkapu.

– Ez berozsdásodott – állapította meg felületesen az egyik technikus.

– Ahol nincs levegő, ott nincs rozsda – nevetett fel Gábor. – Inkább arról beszélhetünk, hogy a kőzetből por került a zsanérra, az akadályozta a nyitást, és az csikorog.

– A Gép mégis elromlott – rosszmájúskodott a technikus.

– Ki tudja, hány évezrednyi szakadatlan munka után – mordult rá Doween rosszallóan.

– Gondolod, hogy a rozsda ártott meg a Gépnek? – nézett a technikusra gúnyosan Gábor.

Lenyűgözte őket az ajtó mögött feltáruló alagút mérete. A nagyjából három méter átmérőjű függőleges csőben kis körfolyosó futott végig az ívelt fal mentén. A mélységtől alacsony korlát védte az ott dolgozókat, az akna falán lefelé létra nyújtózkodott végig, mellette sínpár futott, azon valamiféle lift vagy kocsi közlekedhetett korábban. A járat megbecsülhetetlen mélységbe nyúlott, a vége elveszett sisaklámpáik gyenge fényének határán túl.

– Jól jönne valami világítás – szólt Gábor, és abban a pillanatban kigyulladtak a lámpák.

A kútként előttük tátongó alagút szinte a végtelenbe nyúlt. A világítótestek egy szakaszon megkülönböztethetőek maradtak egymástól, számolgatták, mennyi sorakozik előttük a mélység felé, aztán a fényük eggyé válva, egyetlen világító csíkká olvadt össze az alagút falán.

– Káprázatos! – ámuldoztak.

– Nézzük végig! Egészen az aljáig – ajánlkozott Doween. – Megyek én elsőnek.

– Ez nagyobb előkészületeket igényel – fogta vissza őt a király. – Biztosítókötél nélkül tilos oda lemenni. Hiába egyhatod itt a gravitáció a földihez képest, aki oda lezuhan, az meghal – mutatott a feneketlennek tűnő mélység felé.

– Ott egy keresztalagút – szólalt meg az egyik technikus, aki hosszan kémlelte a mélységet.

A folyosó falára mutatott, ahol sötétlő nyílás látszott.

– Ott egy másik, még lejjebb.

– Mint valami labirintus – elmélkedett Doween.

– A holdkompban találunk kötelet – figyelmeztette őket újra a király. – Mára elég a munka, holnap megfelelő felszereléssel térünk vissza, és tervszerűen feltárunk ebből a katakombából, amennyit felmérhetünk.

Morgolódva hagyták el a helyszínt. Bár berzenkedtek az ellen, hogy amikor végre eléjük kerül a titkok barlangja, ne menjenek be; Gábor parancsa nagyon határozottan hangzott. Nem azért, mert ő az uralkodó, a tudósok között ez annyit számított, mintha azt mondanák neki, tanár úr. Azért fogadtak szót, mert tényleg ostobasággal érne fel, ha puszta kíváncsiságból kockára tennék valamelyikük életét.

– 10 –

Másnap Doween elsőnek készült lefelé az aknába, Gábor leintette.

– Méltányolom a bátorságod – fogta meg a vállát a fiúnak – de más tulajdonságokra lesz szükség. Nem veszedelmes dolog az alagútba bemászni, ezért jobb, ha azok mennek, akik sokat tudnak a bonyolult elektronikus gépek rendszeréről. Odalent azokból van egy hatalmas tömegre való. Valószínűtlen, hogy aki először leereszkedik a mélybe, megérti a működését, mégis azt küldöm oda, akinek erre nagyobb az esélye.

Gordon, az egyik idősebb elektromérnök a derekára csatolta a biztonsági övet, és elsőként ereszkedett le az alagútba.

Lassan mászott lefelé a vashoz hasonló anyagból épült létrán. Óvatosan, fokról fokra lépdelt. Ötméternyi ereszkedés után, mielőtt még a fentről látható oldaljáratot elérte volna, az akna sima fala váratlanul megnyílt előtte.

Nem láttak figyelmeztetést, jelzőfényt, bármilyen felhívást, hogy legyenek résen, rövidesen történik valami, egyszerűen semmivé lett előtte a matt fekete fal, és keresztfolyosóvá alakult.

Gordon megrettent egy pillanatra a hirtelen változástól, de annyi lélekjelenléte maradt, hogy továbbra is erősen markolja a létrafokot, amelybe kapaszkodott.

– Mi történt? – kérdezte a király.

– Bárcsak tudnám! – sóhajtott a mérnök. Még kiáltozás vagy a rádióhasználat nélkül hallották egymást, nem távolodtak el annyira a felső szinttől, hogy ne értenék egymást.

Shaare a Burában figyelte a rádiót, onnan tartotta az összeköttetést a kutatócsoporttal, pedig fűtötte a kíváncsiság. Gondolt arra, hogy velük tart az alagútba, mégsem ment, mert óvakodott a próbától, tud-e onnan kapcsolatot létesíteni a Géppel. Így csak találgathatott arról, mi történik a járatban. Az elméjével fenntartott kommunikáció segítségével persze többet is megtudhatott annál, mintha vaktában ötletelne.

– Menj be a nyíláson! – tolmácsolta a Gép kívánságát Gordonnak.

A bejáratnál kis rámpa segítette az átjutást a lépcsőről, veszélytelennek tűnt a folyosó. Amikor a mérnök benn járt, akkor vette észre, hogy a sínpár, amelyik a függőleges akna falán végigfut, bekanyarodik oda, és a talajon vezet tovább.

– Leoldom a biztonsági övet – jelezte, és kezdte lecsatolni magáról a karabinert.

– Ne oldd le! – tiltotta meg Gábor. – Nem hiszem, hogy veszélynek tennéd ki magad, mégis azt tanácsolom, előbb menj be pár métert, jelentsd, hogy mit találsz ott, és akkor kapcsold le a kötelet, ha látsz valamit, amihez hozzáerősítheted.

Gordon lassan előrement a majdnem embermagasságú járatban, ahol lehajolva juthatott tovább.

Néhány méter után ajtó zárta le az alagutat, rajta ugyanolyan tárcsa, mint amit a barlang főbejáratát védő ajtón láttak.

– Számkódos a zár – mondta a mérnök. – Megpróbálom kinyitni.

Ismeretlen szimbólumokat látott a tárcsán. Abban bízott, hogy nem az ő feladata megfejteni a kombinációt, hiszen ha a Gép nem akarná, hogy idejöjjön, akkor zárva marad előtte a folyosó.

Fordított egyet a korongon, aztán megpróbálta meghúzni az ajtót, az mozdulatlan maradt. Fordított még egyet, és akkor lassan, a fenti főbejáratnál sokkal könnyebben megmoccant. Nem kinyílt, mint egy sarokpántokon forduló ajtó, hanem becsúszott a falba.

Amikor átlépett a túloldalra, a világítás önmagától bekapcsolódott.

– Mit találtál? – jött a kérdés a fejhallgatójából.

Gordon tétovázott.

– Még csak ismerkedem a látvánnyal – válaszolta. – Első ránézésre úgy ítélem, nincs itt semmi, amit veszélyesnek tarthatnánk. Mivel minden ismeretlen körülöttem, igazából az ördög tudja, mire számíthatok. A műszaki érzékem mégis bizalomgerjesztőnek sugallja a helyet.

– 11 –

Egy termet látott maga előtt. Valószínűleg valamiféle raktár vagy szerelőcsarnok lehetett, és a készülékeket vizsgálva mindent ismeretlennek talált. Nem álltak a falak mellett munkaasztalok, nem ismert fel semmit, amit földi szemmel gépnek, vagy elektromos szerkezetnek vélhetne.

– Idegen minden – tájékoztatta a fent lévőket –, de látható, hogy valamilyen rend szerint összerakott dolgok vannak itt. Azt hiszem, az lenne furcsa, ha bármire ráismernék, és kapásból megmondanám, mi célt szolgál.

– Joggal találsz ismeretlennek mindent – közölte a rádión keresztül Shaare, aki a Gép feléje küldött gondolataira figyelt. – Egy energiaelosztó egységnél jársz. Innen kapják az energiát a robotok, amelyeknek a javítás a feladatuk. A géprész, amelyik az energiát a robotok számára használható formára átalakítaná, tönkrement, először ezt kell megjavítani.

– Mi a feladat? – kérdezte Gordon.

– A terem jobb oldala mentén menj végig a hátsó falig, ahol ismét találsz egy ajtót. Húzd félre azt is, és lépj át rajta!

A mérnök nem tévedhetett el, mert a sínek a jelzett helyhez vezették. Félrehúzta az ajtót, és bement a belső térbe, ahol kigyulladtak a fények.

Tátott szájjal nézte a hatalmas szerkezetet, ami balkéz felé elnyúlt vagy tíz méter hosszban.

Az előzően látott kaotikusnak látszó berendezéshez képest itt sokkal felismerhetőbbnek tűnt minden, mint a külső helyiségben. Majdnem barátságosan ismerősnek látta a kijelzők, fogantyúk és más, a vezérlésre vagy ki tudja milyen feladatra használható géprészek csoportjait.

– Olyan, mint valami erőmű vezérlőterme. Mutatóval működő műszereket építettek a falba, kis tekerők és szabályzógombok ágaskodnak mellettük, a magasban pedig keskeny járda fut végig a homlokzaton, ahonnan más műszerekhez férhetek hozzá.

– Menj fel a középső létrán a galériára! – utasította Shaare, aki semmit sem tudott arról, merre jár a mérnök. Úgy tolmácsolta a Gép gondolatait, mint valami egyszerű hangosbeszélő.

Gordon fellépkedett hét lépcsőfokon, és felkapaszkodott a keskeny, végighúzódó járdára.

– Nézz be a jobboldali panel mögé!

Gordon engedelmeskedett. Már egészen hozzászokott ahhoz, hogy a lány instrukciói alapján cselekedjék.

Egy embermagasságú, hordószerű üregbe látott be, ahol egy szemlátomást törött fémdarab hevert a kerek üreg alján.

– Látod a sérült alkatrészt?

– Látom.

– Azt várja tőled a gép, hogy kiszereled azt az egységet, amelyikről a csonk letörött, és felszínre hozod mind a két darabot.

Gordon kutatva pillantott szét a hordó belsejében, aztán vagy másfél méterrel előtte, a kerek üreget lezáró falban megtalálta a tengelyszerű alkatrész folytatását.

– Ezt nehéz lesz kiszerelni – mondta, miközben szemügyre vette az egészet.

– Azt sugalmazza a Gép, hogy számított rá. Lesz, amit hárman tudtok megemelni, amikor a hibás egységet kiszerelitek, ez több napi munkátokba kerülhet. Szerszámokat találtok a külső helyiségben, egyik-másik ismeretlen elven működik, majd az én közreműködésemmel segít a használatuk elmagyarázásában.

Gordon megvakarta a fejét.

– Akkor lássunk neki! – mondta.

– 12 –

Körülményesen sikerült kiszerelni a furcsa formájú egységet a hordó hátsó falából.

Úgy tűnt, mintha a csonk háromágú villával gyökerezne a falba. Szerencsére a rögzítés technikája alig különbözött a földi módszerektől. Összeszereléskor csavarokat használtak a Gép készítői is, természetesen nem a földön használatos méreteket. A csavarokhoz való kulcsokat ott találták, ahol Shaare megjelölte.

Alighanem robotok húzták meg a fedelet és a más alkatrészeket rögzítő kötőelemeket, mert sokat kínlódtak minden egyes alkatrész kiszerelésével. Jó sok diribdarab szerelvény vette körül a letört csődarabot.

– Mitől törhetett ez le? – kérdezte Neddy, az egyetlen lány a technikusok között.

Gábor a vállát vonogatta. – Erre a kérdésre aligha kapunk válaszolt – mondta. – Talán az egyik ügyetlen technikus akadt bele.

– Inkább egy robot. Valamelyik javítás alkalmával – ellenkezett Ron, aki ösztönszerűen a védelmére kelt a lánynak.

Az első látogatás alkalmával megbizonyosodhattak arról, hogy veszélytelen az út azoknak, akik az aknába látogatnak, és kissé lazábban vették a biztonsági előírásokat. Amikor a létrán közlekedtek a rögzítő kötél továbbra is mindenkinek a derekán himbálózott, de ahhoz nem ragaszkodtak, hogy minden alkalommal legyen fent és lent valaki, aki figyeli az aknában járkálókat. Ehhez kevesen költöztek fel a Holdra.

Csak a kút felső méterein folytatták a kutatásokat, ezt egyelőre elegendőnek tartották. Nem tudták, mit tehetnének a javítás érdekében, és a Gép fukarkodott a felvilágosításokkal. A Shaarén keresztül folytatott kommunikáció nehézkesen alakult, ezért nem gyötörték a lányt azokkal a kérdésekkel, amelyeket majd akkor szándékoznak feltenni a Gépnek, amikor végre mindenkivel szóbaállhat.

– Hogy fogjuk ezt megjavítani? – forgatta a kezében a két darabra tört furcsa alkatrészt a kutatást vezető mérnök. – Egyelőre arról sincs fogalmunk, mi ez.

– A Gép majd elárulja – vélekedett Doween.

– Inkább törjük egy kicsit a fejünket – nézett rá megrovóan Gábor. – Támadhatnának ötleteink a saját gondolatainkból! Én úgy látom, hogy ez valamilyen rozsdamentes anyagból készült cső, amit kitölt valami keramikus anyag, és a közepén huzalféle fut benne végig.

– Menjünk be a Búrába, legalább Shaaréval ne rádión keresztül tartsuk a kapcsolatot – javasolta Gordon, a mérnök.

Mire felpillantottak, a Gép teleportálta őket a Búrába. Az aknában dolgozókat átmenetileg elfogadta vendégként a védett térben, és az eltelt néhány nap alatt megtanulták, hogy kérdéseikkel közvetlenül fordulhatnak az elektronikus agyhoz, szükségtelen Shaare fordítására várakozni. A válaszokat persze továbbra is a lány közvetítésével kapták meg.

– Milyen anyagból van ez az alkatrész? – kérdezte Gábor.

– A cső anyaga ezüst, a közepén végighúzódó vezeték arany – Shaare szinkrontolmácsként tájékoztatta őket az agyában megjelenő gondolatokról. – A csövet kitöltő anyag szilíciumoxid. Közönséges kova.

– Ezt lehetetlen elkészíteni – esett kétségbe a Ron, aki gyártás terén még kevés tapasztalattal bírt.

– Légy kicsit derűlátóbb! – ajánlotta a király.

– Pedig mond valamit a fiú – vitatkozott vele Gordon. – A közepére fűzött aranydrótot nem tudjuk úgy behúzni ebbe a furcsa alakú csőbe, hogy valahol hozzá ne érne a borításnak használt csőhöz.

Gábor elnevette magát.

– Ennél sokkal nehezebb technikai problémákat megoldottunk a huszonkettedik század előtt is.

– Akkor még működött az Aranykor technikája – morgott a főmérnök.

– Még mindig működik – mondott ellent Gábor. – Ott áll kint a barakkváros mellett – bökött a fejével oldalra, mintha tényleg tudná, jelenlegi helyéhez képest merre van a régi kutatóállomás.

– Ti befejezitek a konténerházak beüzemelését, én rövidesen visszatérek ide.


Vissza a tartalomjegyzékhez


Negyedik fejezet – A lázadók

– 1–

Corsa szigetén, a Földön

Mimo, a hambrai kormányzó lányaként a lázadó felhőlovag felesége lett, amikor Corsa és Szárdia elszakadt a Déli Birodalomtól. Most indulatait fékezve ringatta a bölcsőt, amelyben a kisfia kezdett álomba szenderedni.

A kastély huzatos szobáiban az ajtók és ablakok gyenge szigetelése miatt alaposan megrakatta a kandallóban lobogó tüzet, mert nem akart fázni a tél elejének hűvösében. Mivel északon született, keveset törődött a hideggel, de tekintettel volt a babára, ezért gondoskodott róla, hogy a cselédség bőségesen készítsen tűzifát a hatalmas terem fűtésével viaskodó tűzhely mellé.

Jonna, a férj megint csatangolt valamerre az államügyeket hívva segítségül a kimaradásra, a fiatal anya pedig már meggyőződött arról, hogy a férje ilyenkor a nőket hajkurássza. Nem tudta bizonyítani az elnök hűtlenségét, viszont tudomást szerzett a kalandjairól. Széltében, hosszában beszélték a pletykákat, amelyek szerint az elnök nagy nőfaló. Eljutottak a hírek Mimo fülébe, és ezek kevéssé számítottak hízelgőnek ránézve.

Hallott a másik fiúról is. Pontosan nem tudta, hol és ki szült gyereket az elnöknek azt megelőzőleg, hogy ő, a törvényes feleség örököst adott neki; valószínűnek tartotta, hogy a terjengő szóbeszédnek igaz alapja van.

–2 –

Jonna ezúttal tényleg államügyekkel foglalta el magát, bár ezúttal sem árulta el a feleségének, min ügyködik éppen. Tartott az indulatos asszony fullánkjaitól meg attól, hogy óvatlanul eljártatja valahol a száját. Mellékesnek tartotta a családi tűzhely békéjét, nem törte magát azért, hogy a fiatalasszony hallgatását kivívja. Mimo mindig veszekedett, ha talált rá okot, ha nem; ezért a férj úgy gondolta, igazán mindegy, tud-e arról mit művel valójában.

Miután útjára bocsátotta a tervet, amely talán változtat kicsit jelenlegi sanyarú helyzetén, viszonylag nyugodt és elégedett hangulatban lépkedett felfelé a palota lépcsőjén. Hideg szél fútt a kikötőben, ahol a küldetés résztvevőinek, Trezának a fiatal ügynöknőnek és a hajó kapitányának az utolsó eligazítást tartotta. A csípős huzatban átfagyott, és arra vágyott, hogy lábát a kandalló melege felé tartva, pohár borral a kezében elnyúlhasson a karosszékben.

– Jól esik majd kicsit szundikálni, a kandalló mellé tolt székben – gondolta – aztán átnézem a nap folyamán beérkezett iratokat, jelentéseket.

Kedvelte a lámpafénynél folytatott munkát, a napi feladatok befejezését az este nyugalmában. Ehhez nélkülözhetetlennek tartotta előzőleg a pihenést a karosszékben, a kandalló mellett.

Az asszony alighanem számolta a lépteit a folyosón, ahogyan a lépcsőtől megtette az utat, mert abban a pillanatban, amint benyitott a szobába, repült felé a papucsa.

– Hol csatangoltál, te csirkefogó? – Mimo lábbelije célt tévesztve csattant az ajtófélfán.

– Ne ordíts asszony! – mordult rá a feleségére Jonna. – Nem vagy tagja az államtanácsnak, így ne kérd tőlem, hogy megtárgyaljam veled, merrefelé vannak dolgaim!

– Ehhez semmi köze az államtanácsnak! – rikoltott bele a csendes estébe Mimo. – Valamelyik riherongy barátnődnél jártál!

Jonna kesernyésen gondolt arra, hogy valóban nővel akadt dolga a kikötőben, azonban legnagyobb sajnálatára ebben az esetben kerülte a közelebbi kapcsolatot vele. Ezúttal valóban az állam ügyeiről esett szó, és azt végképpen nem szándékozott megtárgyalni az Északi Birodalom egyik kormányzójának a lányával, aki politikai és taktikai okokból történetesen a felesége lett.

Markoról, a Déli Birodalom rézbányájában fogvatartott felhőlovagról, a helyetteséről, illetve az ő szabadításáról tárgyaltak. Treza, aki fiatal nő létére a legjobb ügynökök közé tartozott, késő délután indult útnak vitorlás hajón Lezo felé, hogy kiszabadítsa a szerencsétlenül sikerült rapülőgépeltérítés résztvevőjét, Markót a hosszú évekig, talán élete végéig tartó fogságból, a krómbányából.

– Felébred a gyerek, ha így ordítozol – korholta halkra fogott hangon a feleségét.

– Törődsz is te a gyerekeddel! – válaszolta szintén lehalkított hangerővel az asszony, aztán hirtelen ismét feltört belőle az indulat. – Ezzel a gyerekkel! Te ócska szoknyapecér! Bezzeg a másikkal! – kiáltotta közvetlen közelből a férje fülébe a nemrég felfedett titkot.

– Megőrültél? – Az elnök ezúttal valóban meglepődött. Nem számított arra, hogy a felesége eléggé tehetséges a titkai kifürkészésében.

– Tudod azt nagyon jól! – dühöngött tovább lármásan az asszony figyelmen kívül hagyva, hogy a bölcsőben felsír a gyerek.

– Ha szerinted én nem gondolok a gyerekünkre, akkor legalább te ügyelhetnél a nyugodt álmára – mordult rá a férj megkísérelve azt, hogy elterelje a civakodásról az asszony figyelmét. Közben azon törte a fejét, ki a fene jártathatta el a száját az elsőszülött fiúról. Meg sem fordult a fejében az ötlet, hogy a neje sötétben tapogatózva, minden támpont nélkül, merő véletlenségből ráhibázott az igazságra.

– 3 –

Lezo, a Déli birodalom keleti peremén

Amikor két hét elteltével az ügynököt, Trezát szállító hajó a Déli Birodalom keleti peremén fekvő kisváros kikötőjéhez közeledett, széles sávokban hullott a hideg eső az éjszakában. A vitorláshajó korlátjától úgy tűnt, mintha a part felett a földig lógna a terhét eleresztő felhő, ez azonban csak látszat volt. A felcsapó hullámok meg a távolból pislákoló kikötői fények és a vitorlás saját lámpásai keltették azt a csalóka képet, hogy vannak helyek ahol az eső sűrűbben esik, míg más helyeken csak hígan permetez.

A tenger haragosan csapkodta a part szikláit, a felhők feketébe burkolták az eget, a hold fénye elé áttörhetetlen réteget vont a közeledő tél a vastag felhőzetből.

A hajó leeresztett vitorlái csattogva csüngtek a keresztárbocokon, a palánkon átvetett kötélhágcsó nedves fokain nyirkos tapintás esett. Treza nem halogathatta a partraszállást az eső elmúltáig, hiába reménykedne abban, hogy a késő őszi időjárás megfordul a közeljövőben. Visszafordulhatnának a Jonna által irányított Köztársaság területe felé, csakhogy ezzel az erővel akár el se indult volna, mert tél elején az időjárás teljesen kiszámíthatatlanná szokott válni, és akár hetekig eltarthat, amíg egy csendesebb éjszakát kifognak a partra keléshez. Számított a rossz időre, és alig törődött vele. Ezen a környéken nőtt fel, és egyéb képességei mellett éppen ezért választotta erre a feladatra őt az elnök.

Éjszakára tervezték a partraszállást, nappal nagy veszéllyel járna a szárazföld közelébe menni. A vitorlás a sötétség beálltával lopakodott a part közelébe, és a csónakot ekkor merték lebocsátani azzal a céllal, hogy a titkos küldetésre indult ügynököt a kikötőt elkerülve partra tegye. Tanácsosnak látszott a kikötőt elkerülni, mert Lezóban, a part menti kisvárosban mindenki ismert mindenkit, idegenek ritkán fordultak meg arrafelé. Nagy feltűnést keltene a jövevény, akinek a szokásos, egyszerű igazolványa érvénytelen. Papír persze lapult a zsebében, a származását rendben találná bárki, a kartonlapon a pecsét valódi, viszont éppen azért, mert innen származott, nem reménykedhetett abban, hogy ismeretlenül bejárhatja a vidéket. Bárkinek, aki meglátja őt a kisvárosban, azonnal eszébe jutna, neki semmi keresni valója itt.

A királyságban kevés embernek korlátozták a mozgását, Treza ezek közé tartozott. Ő maga ezt éthetőnek tartotta. Vállalta a szolgálatot a lázadók mellett, és ezzel együtt azt is, hogy külön engedély nélkül nem lép a szárazföldre. A szigorú tiltás keveseket érintett. Egyszerű polgárok néhány formaság betartásával szabadon közlekedhettek a Köztársaság és a Déli Birodalom között, ám Treza többnek számított egyszerű polgárnál. Az elnök testőrségében szolgált, és ez rossz ajánlólevél a királyságban. A merénylet, amit a két uralkodó, továbbá Doween és mások ellen elkövettek, azt vonta maga után, hogy az elnök és közvetlen munkatársai, akik önként álltak a lázadó szolgálatába, a király engedélye nélkül nem léphettek többé a kontinensre. A mostani alkalom pedig minden bizonnyal kizárná a különleges útlevél kiadását.

Ezért készült Treza titokban partra szállni.

Lezo kis kikötőjéből csak a birodalom belseje felé indultak hajók, és csupán Romokból, a fővárosból érkeztek oda járatok. Az öbölből kifutó és ide érkező hajóknak általában egyetlen célja volt, a rézbányából származó érc elszállítása, illetve a csereáruként a birodalom központjából érkező termékek kirakása.

A szárazföld egyetlen településére vezetett út Lezóból. A hegyvidéken, az ország keleti határvidékén határvárosként tengődő városkába, Pukába. A helyőrségből irányították a birodalom egyik fontos bányászati területét. A lakósságnak ebből éppen annyi haszna maradt, amennyi ahhoz elég, hogy abból a vidék népe szerényen éldegélhessen. A pukai rézbánya nem a legnagyobb a Déli Birodalomban, ezért a fejlesztésére azokból a pénzekből kevés jutott, amelyeket a királyi pénzügyi biztos osztott el a birodalomban. A bányászváros pedig tengődött, de ennek a tengődésnek a pénzügyekhez kevés köze volt, mert az elhanyagoltság oka nem a rézérc szerény mértékű termelésében gyökerezett.

Itt állt a királyság büntetőtelepeinek egyike, Pukában őrizték a legelvetemültebb bűnözőket.

A semmi peremén vegetáló kolónia civil lakói úgy éltek itt, hogy határvárosként nyilvántartott településüknél elfogytak az utak. Pukán, és a hegyeken túl nem létezett semmi, itt a birodalom véget ért.

A semmi nem azt jelentette, hogy arrafelé, ahol megszakadtak az utak, valamilyen titokzatos, veszedelmes vidék húzódna, a semmi fogalma ezúttal hézagosan fedte le a valóságot. Mindenki tudta, hogy a magaslatokon túl sincs vége a világnak, a hegyek arrafelé tovább folytatódnak, azokon túl még magasabb szirtek állnak, mögöttük pedig síkság, majd hatalmas tenger nyújtózik a messzeségbe.

Az Aranykorból maradtak térképek, amelyekről bárki leolvashatta a szárazföld határvonalait, de minek menne oda bárki, ahová nem ér el a birodalom. A nagy járvány után pár évszázadon keresztül a távolságok félelmetes veszélyeket jelentettek az egyszerű embereknek, azonban régen vége lett ennek. Már félelem nélkül indulhatnának útra, de értelmetlennek számított az utazás. A polgárok minden hasznosíthatót megtaláltak az általuk lakott két országrész határain belül. Aki kedvet érzett hozzá, utazhatott, de senki sem vágyott a távoli földekre.

Az utak tehát Puka rézbányáinál véget értek, és aki vándorlás közben arra vetődött, könnyen gyanút kelthetett, ha nem tudta elfogadhatóan igazolni utazásának célját. Treza pedig éppen ezt nem tehette meg. Távol álltak tőle a tisztességes célok.

Lezo kikötőjét, amelyik a pukai rézbányához vezető utat megnyithatta előtte, csak lopva látogathatta meg.

– 4 –

Treza lerázta a köpenyéről a vizet, és beljebb lépett a házba.

– Jó estét! – köszöntötte Boskót, akit gyerekkorától ismert.

– Jó estét Treza – válaszolta a férfi. – Hogy utaztál?

– Vizesen – felelte a nő. – Néha egészen utálatos dolog titkos ügynöknek lenni – folytatta, és levette magáról a bőrkabátot, amelyről még mindig csepegett a víz.

– Csitt – Boskó a szája elé tette a kezét – felébresztesz mindenkit a házban, aztán magyarázkodhatunk.

– Adhatnál egy csésze teát – legyintett az asszony. – Átfagytam odakint a hidegben.

– Jobbat kapsz – felelte a férfi, és a szekrényből flaskát vett elő. – Fenyőpálinka – ajánlotta. – Emlékszel még az ízére?

– Bolond – nyúlt a pohárért Treza. – Hogyan feledhetném el a szülőföldem legjobb italát.

Megrázkódott, amikor végigszántott a gégéjén a karcos pálinka, amit a partvidék kocsmáiban férfias italnak tartottak.

– Tudtál nekem szerezni valamilyen papírt? – kérdezte az asszony. Hiba lenne az igazi nevemmel kódorogni errefelé.

Boskó széttárta a kezét.

– Nem tehetek róla – szabadkozott – tudod ez milyen kis hely. Itt nem teremnek a bokrok alatt hamis igazolványok.

– Mindegy – legyintett megint Treza. – Akár van papír, akár nincs, csak éjszaka mehetek ki az utakra. Azt megtudtad legalább, hol tartják fogva a barátunkat?

– Itt a térkép – terítette ki a lepedőnyi papírt a férfi. – Az igazán veszélyes foglyok nem a nagyobb rézbányában dolgoznak, hanem a kisebbikben.

A krómbányához vezető hegyi utat tanulmányozták.

– Nagy a távolság – mondta Boskó.

– Az lényegtelen – felelte a nő. – Ha lovak nélkül vágunk útnak, akkor is odaérünk tíz nap alatt. A baj az, hogy bizonyára erős őrség vigyázza a helyet meg a foglyokat.

– Valószínűleg igazad van – helyeselt a férfi. – Tavaly dolgom akadt a rézbányánál, és sok őrrel találkoztam, pedig abban a bányában nem a nehéz bűnözők dolgoznak. Sőt, nem minden ott dolgozó tartozik a foglyok közé. A krómbánya tárnájában csákányozó emberek ezzel szemben mind a foglyok közül valók.

Treza elgondolkodva keresgélt a térképen, a gyerekkorából ismerős tájékozódási pontok között.

– Fegyverrel könnyebben boldogulnék.

– Miért nincs veled fegyver? – kérdezte Boskó.

Az asszony összeszorította a fogait, majdnem megcsikordultak összezárt ajkai között.

– Az a rohadék! – sziszegte indulatosan. – A király! Tavaly összeszedette valamennyit, és elrabolta a szigetről. Csupán kardjaink maradtak.

Boskó sajnálkozva bólintott.

– Kardokkal védjük a köztársaságunkat! – fortyogott tovább Treza. – Szerencsénk van, hogy megtanultunk vele bánni – indulatosan a markolatra csapott.

– Ne sodorj bajba senkit! – aggodalmaskodott a férfi.

– 5 –

A következő estén csendben osontak az őrszoba felé.

Treza előre látta, nem tehet eleget Boskó kérésének, tudta, elkerülhetetlenül bajba sodor majd embereket. Fegyvert akart szerezni, és az csak úgy megy, ha figyelmen kívül hagyja a társa kívánságát. Néhány ember valószínűleg bajba kerül, és akitől elveszik a fegyvert, arra egészen biztosan nagy baj szakad. Azt igazán lényegtelennek tartotta, ha Boskó kerülne emiatt szorult helyzetbe. Legalább nem bújhat ki a feladat alól, és végre eldől a férfi lelkében keletkezett vihar, vajon vele tartson-e az akció végéig. Miután gyanúba keveredik mellette, kénytelen lesz a hűségét gyakorlattá tenni.

Az egyik sötét, bokrokkal takart kerítés mögött szagot fogott egy kutya, és vad csaholásba kezdett. Az idegen szagtól megdühödve nekirohant a rozoga palánknak, majdnem kidöntötte azt, kapart és dörömbölt az erejének lanyhán ellenálló deszkán.

– Kussolj! – mordult rá Treza, de a dög ahelyett, hogy elhallgatna még hevesebb ugatásba kezdett. Mancsaival a korhadó deszkának támaszkodott, csaholása a holtakat felverné, ha nem fékezi meg valahogyan.

– Idecsődít mindenkit a környékről – dühöngött a nő, és elvesztette a türelmét. Kirántotta a hüvelyéből vékonypengéjű kardját, és gyors mozdulattal belemártotta a birtokot védő kutyába. A felnyársalt állat halk nyüszítéssel magába omlott, és élettelenül zuhant a kerítés tövébe.

– Ezt miért csináltad? – nézett rá hüledezve a társa. – Reggelre a nyakunkon lesz a fél falu.

– Reggelre árkon-bokron túl leszünk – mormogta halkan a lány, és kardját a kimúlt eb bundájába törölve, csendesen a tokjába csúsztatta veszedelmes fegyverét. – Ez a dög még fellármázza az egész hegyvidéket – morogta.

Tovább lopakodtak a homályba burkolózó éjszakai utcán.

– Mi a terved? – suttogta a férfi. – Mit csinálsz, ha az őrszem ébren van?

Treza hallgatásba burkolózott. Boskónak nem kell tudnia, hogy a felhőlovag, aki egyedüli lakója az őrszobának ugyanúgy jár, ha ellenáll, mint ahogy a kutya járt az imént.

– Nem fogod tudni harc nélkül elvenni egy felhőlovagtól a villámkarját – aggodalmaskodott tovább Boskó.

– Ne kárálj annyit! – torkolta le őt Treza. – Olyan vagy, mint valami vénasszony. Elszoktál attól, hogy kiállj a magad dolgaiért?

– Nem azért – szabadkozott röstelkedve a barátja. – Itt nincs hová bújni.

– Nem bujkálni akarok! – vágta rá Treza. – Más feladatot kaptam az elnökünktől.

Halkan benyitottak az őrszobára. Az ügyeletes az asztalára borulva hortyogott. Treza a kard markolatával megbökdöste a vállát, mire a katona két horkantással magához tért.

– Mi van? – dörgölte a szemét. – Mit akartok éjnek idején?

– A parancsnokoddal beszélni – felelte Treza.

– Meghibbantál? – kezdett magához térni az álmos őr. – Megöl, ha felébresztem – makogta.

– Nem arra gondoltam, hogy te fogod felébreszteni – a nő ellépett az asztal mellett, és vallon ragadta a férfit, aztán hatalmas, férfias ökölcsapást mért az állára. Az őrnek ettől elernyedt a nyaka, a feje lekonyult, és eszméletét vesztve lógott a melle előtt.

– Kötözd meg! – lökte oda Boskóhoz az ájult embert. – A száját meg jól tapaszd be, mert ha ordibálni kezd, amíg mi az őrparancsnokkal beszélgetünk, kénytelenek leszünk eltenni láb alól.

Csendes léptekkel elindult a lépcsőn, a felhőlovag lakhelye felé.

– 6 –

Nyikordult egyet az ajtó, a felhőlovag megmozdult az ágyon, de a zaj ellenére tovább szendergett.

Treza közelebb lépett, készült csendben elemelni az éjjeliszekrényre tett villámkardot, de megbotlott a szőnyeg szélében, és halk káromkodással az ágyra zuhant.

A sötétségnek köszönhette a balesetet. Az őrparancsnok, aki árnyéka maradt egykori híres önmagának, a penge veszedelmes mesterének, utált a hold fakó fénye mellett aludni, minden este besötétítette a szobáját lefekvés előtt.

– Mi az? – riadt fel végre álmából. – Ki a Robak vagy te? – nézett a félhomályban a bokáján elterülő asszonyra. – Takarodj az ágyamról!

Treza a kardjához kapott, és kezdett feltápászkodni. Kicsit lassabban ment annál, mint amit szeret, könnyebben venné fel a támadóállást, ha nem esik végig az őrparancsnok ágyán. Azért lett kiképzett harcos, hogy minden helyzetben határozottan és gyorsan mozogjon. Az öreg felhőlovagnál harmincöt évvel kevesebbet élt, és ez még így, a botlás után is érződött a tempóján. Az öreg még a takarót hámozta magáról, amikor a ruganyos testű harcos talpra állt, és szemvillanás alatt kirántott kardját a mellének szegezte.

– Ne heveskedj öregember! – kiáltott rá. – Hegyes a kardom és könnyen átszúrja a hálóingedet meg azt is, ami mögötte van.

– Őrség! – kiáltott az öreg, de a mellének feszülő kardhegy meggyőzte arról, jobb, ha csendben marad. Azt nem gondolta végig, hogy az őrszemként kiállított másik vénség aligha siethetne a segítségére, hiszen ha képes az ellenállásra, akkor a bejáratnál állítja meg a behatolókat.

– Ki a Robak vagy? – mordult fel újra tehetetlen haragjában.

– Ezt egyszer kérdezted már. Ha akarnék rá válaszolni, már tudnád.

– Legalább azt mondd meg, miért zavartál fel álmomból!

– A fegyveredért! – lépések hallatszottak az ajtón túlról, a kard hegyére majdnem feltűzött katona, fellélegzett.

– Őrmester! – nyögte halkan. A mellének szegezett kard miatt még mindig nem akarózott kiáltania, valami megbicsaklott reflex mégis kimondatta vele a segélykérést.

– Ne reménykedj vén bolond! Az őrmestered szunyókál az asztalra borulva. Az én segítőm közeledik, nem a te embered.

Boskó léptei nagyot dobbantak az ajtóban.

– Miért hagytad meg ezt a sötétet? – kérdezte, és indult az ablak felé, hogy félre húzza a vastag éjszakai függönyt.

– Hagyd azt! – rivallt rá Treza, de elkésett. A férfi gyors mozdulattal rántotta el az ablak elől a nehéz kárpitot, mire a kinti halvány derengés valóságos rivaldafényként járta át a sötéthez szokott szemek előtt a helyiséget.

– Idióta! – ordított a harcos. – Mondtam, ne csinálj világosságot.

– Treza te nyomorult rabló! – ismerte fel a felhőlovag. – Ezért a bányába kerülsz!

– Te meg a pokolra – kiáltott fel fokozódó haraggal az asszony, és belenyomta a kardját a felhőlovag mellébe.

Az őrparancsnok hörögve lélegzett még kettőt, azonban a teljesen szakszerű szúrás eldöntötte a jövőjét. Keveset vergődött. Elerőtlenedő kezével a melléhez kapott, mintha ki akarná belőle tépni a gyilkos fegyvert, de lehanyatlott a karja. Hördült egyet, a feje félrebillent, szája lefittyedt, a szeme pedig felakadt.

– Mit csináltál? – szörnyűködött Boskó. – Miért ölted meg?

– Mert ostoba vagy! – ordított rá Treza. – Elfelejtetted, hogy telihold van, és félre húztad azt a tetves függönyt!

Kihúzta kardját a mozdulatlanná vált, véres emberből.

– Miattad öltem meg! – beletörölte a kardot az öreg takarójába, és a hüvelyébe dugta. – Felismert, amikor díszkivilágítást rendeztél!

Felkapta az éjjeliszekrényről a villámkardot, és ellenőrizte, benne vannak-e a telepek.

– Megérdemelnéd, hogy eltegyelek az útból!

Boskó riadtan nézett rá, de Treza figyelemre sem méltatta a pipogya, és megriadt férfit. Véleménye szerint ő okozta a végzetes fejleményt, amivel véres gyilkosság lett az akcióból, pedig csak egyet akartak, megszerezni a felhőlovag villámkardját.

– Az őr meg... – Boskó elharapta a mondatot.

– Mi van az őrrel? Remélem alaposan megkötözted, mert gondot okozhat nekünk, ha szabadon szaladozik a faluban, és fellármázza a pihenő állományt!

– Dehogy! – szabadkozott a rémült ember – Vele minden rendben.

Treza gyanakodva kutatott a szemében. Gond nélkül leszúrná a másik öreget is, ha kiderülne, hogy ügyetlen társa valami galibát csinált, azonban reménykedett, szükségtelen mészárszékké változtatni a helyőrség kis irodáját. A kelleténél jóval nagyobb hírveréssel járna. Éppen eléggé felhívták már magukra így is a figyelmet.

– Veled tartok a bányához – ajánlotta fel halkan Boskó.

– Nocsak? – nézett rá gyanakodva Treza. – Mi ez a hirtelen változás. Az előbb még úgy láttam, kimaradnál a továbbiakból.

– Jobb lesz... – dadogta a férfi – jobb lesz, ha ketten megyünk. Azt hiszem, ott nagyobb ellenállással találkozhatsz, mint amivel itt néztél szembe.

– 7 –

Nappal nem utazhattak, és éjjel is veszélyesnek számítottak azok a helyek, ahol sok ember megfordul. Így is számoltak azzal, hogy valaki felismeri őket.

– Mégsem jó, hogy én kaptam a megbízást erre a feladatra! – gondolta néha dühösen Treza, aztán belátta, hogy nincs igaza. Ő is meg a felderítő parancsnok is alaposan elemezte a feladatot. Végiggondolták azt, hogy az ő helyismerete rendkívül hasznos lesz a küldetés során, és felmérték azt is, hogy helybéli származása milyen veszélyeket rejthet. Mindent összegezve úgy döntöttek, vállalják a kockázatot, ami abból fakad, hogy a gyéren lakott területen mindenki ismer mindenkit, és ezért van némi esély a lelepleződésre. Amikor vállalkozott arra, hogy partra száll a Déli Birodalom legkeletibb csücskében, ahol Marko sokéves büntetését tölti a bányában, pontosan tudta, mivel néz szembe.

Éjszakánként, amikor az őslakosok által használt utakat kerülve, az erdő bokros területein, a csúszós hegyi ösvényeken kelet felé haladtak a vizes lombok között, mégis gyakran gondolt arra, hogy inkább birkózna egy olyan országrészben a feladatával, amelyet nem ismer, de ahol legalább a rejtőzködés sokkal könnyebb, mint itt, a szülőföldjén.

Úgy látta, Boskó jelenléte időnként nehezíti a dolgát. A férfi hiába bizonygatta, hogy amikor harcra kerül a sor, sokat jelent majd az, hogy mellette van. Trezának kételyei ébredtek ezt illetően. A férfiről látszott, hogy gyenge harcos, és nem tanulta ki a harcművészetek egyikét sem. Sokkal fontosabbnak tartotta tehát a villámkard által nyújtott előnyt, mint azt, hogy küzd-e valaki oldalán. Valójában inkább tartott Boskótól, semmint számított rá. Barátja foghíjas harci tapasztalatát alig pótolta a köztársaság iránti elkötelezettsége és a felkelés iránti hűsége.

Ügyetlensége, ami miatt megfosztotta a vén felhőlovagot az életétől, rémálmokat hozott az amúgy is nyugtalan nappali pihenés pillanataiba. Hiába akart hinni a férfi jelenlétének szükségességében, nyűgnek érezte a társaságát.

Az ellenséges területen reggeltől pihentek, és az éjszakát fordították előrejutásra. Treza fényes nappal nagyjából úgy tudott aludni, mint a vadászó életet élő állatok. Félig nyitott szemmel, mindig érzékeny füllel figyelve a legkisebb zajra, mindig készen állva arra, hogy megvívjanak az életükért.

Boskó ingatag társnak bizonyult ebben az életmódban. Noha nem öregedett meg nagyon, már nem tartozott a fiatalok korosztályába, és eltunyult testének reflexeire keveset számíthatott. Mégis magával cipelnte. Nem ölhette meg a mellé rendelt segítséget pusztán azért, mert támasz helyett inkább veszélyt jelentett.

– 8 –

Pirkadt. Kivételesen eső nélkül telt az éjszaka, de a hegyvidék közepén járva a hidegből arra következtetett, ha most csapadékot kapnának, az nem eső lenne, hanem hó.

Kemény fagy volt éjszaka, és az égen gyülekező felhőkből arra következtettek, nappal alig emelkedik majd a hőmérséklet. Itt a hegyek között hamar beköszöntött a tél, és előfordulhat, hogy a következő napokban végig fagypont alatti időjárásban dideregnek a növények és állatok.

– Nézzünk szállás után! – Boskó könyörgőre fogta a hangját, amikor végre megszólalt.

Már hozzászokott, hogy Treza nem az a kamaszlány, aki tíz évvel korábban elköltözött a falujából, és aki üzeneteivel, ritkán érkező leveleivel arra bíztatta őt, hogy tartson vele a Köztársaság oldalán.

– Domjadéba nem mehetünk be – mutatott a lány a völgy felé, ahol a fák között láthatóan kis pásztorfalu húzódott meg.

– Pedig vannak ott ismerőseim – ajánlotta a férfi. – Náluk megpihenhetünk.

Treza szúrós szemmel nézett rá. Azt kutatta, vajon mennyire megbízhatóak Boskó ismerősei, de a férfi homloka mögé nem látott be.

– Bemegyek egyedül, ha tartasz tőlük.

Már csak az hiányozna, te ügyetlen favágó! – gondolta magában a nő. Amikor megszólalt, a hangjában nem éreztetett semmit a férfi iránti megvetéséből.

– Inkább veled tartok.

– Nem bízol bennem? – kérdezte sértődötten Boskó.

– Ugyan! – leplezte az indulatait Treza. – Ketten többre megyünk – idézte a férfi megállapítását, amelyet hamisnak tartott, azonban kifogásként most megfelelőnek hangzott.

Lassan ereszkedtek a völgy felé. Fától fáig lopakodtak, kapaszkodva csúszkáltak a falu irányába.

Domjade tényleg kicsiny településnek számított. Tíz, tizenkét tanya alkotta az egészet. Treza úgy ítélte meg, ha úgy hozza a sors, akár valamennyi lakóst kiirtja a birtokában lévő fegyverekkel. Remélte, megúszhatják az akciót tömegmészárlás nélkül. Nem a falu lakóit sajnálta, az zavarta, hogy kényelmetlen következményekkel jár, ha felfordulást okoz a hegyekben. Előbb-utóbb feltűnne valakinek, ha a jelentéktelen település minden lakóját megöli egy ismeretlen. Hamarosan híre menne ittlétüknek, első számú közellenséggé válnának, és akkor Markóval, a minden bizonnyal meggyötört fogollyal, sokkal nehezebben sikerülne a menekülés, miután megszabadítják a bányából.

Amikor elérték a falu legszélső házát, az egyik kutya nagy lármával rohant feléjük. Treza húzta kifelé a kardját a hüvelyéből, amikor Boskó megállította.

– Hagyd! Itt laknak a barátaim – tenyerét lefelé fordította, és a kutya elé tartotta. Az állat elcsendesedve csóválni kezdte a farkát.

– Megbízol bennük?

– Mint magamban – felelte Boskó.

No hiszen! – gondolta csendesen Treza. – Hivatkozhatnál valami jobbra!

– Nehogy elmondd nekik, mi járatban járunk! – intette a férfit.

– Magától értetődik.

– A legjobb barát is akkor hallgat elég mélyen, ha tudatlan a titkokkal szemben.

A ház ajtajából keskeny fénysugár kúszott ki a szürke hajnalba.

– Ki az? – kiáltott ki egy női hang.

– Én vagyok az Boskó! – nyugtatta meg a kérdezőt a férfi.

– Boskó? – tárta szélesre az ajtót a háziasszony. – Mit keresel erre hajnalok hajnalán ebben a pocsék időben.

– Lesántultak a lovaink a hegyen túl – hazudta a favágó – Ott hagytuk a kovácsnál, abban a reményben, hogy Gerdóban találunk váltólovakat, de üresen állt az állomás.

– Onnan gyalogoltok? – nézett nagyot az asszony. – Gerdó vagy harminc kilométerre van innen.

– Este értünk be az állomásra, és meglepett bennünket, hogy gazdátlan a fogadó. Gyalogolhattunk egész éjszaka a rossz időben, míg végre ideértünk.

– Gyertek beljebb – invitálta őket szívélyesen. – Réna vagyok – nyújtotta a kezét Treza felé.

– Glori a nevem – fogadta el a felé nyújtott jobbot. Természetesen titkolta az igazi nevét.

– Alhatunk nálatok pár órát? – érdeklődött a fáradt férfi.

– Persze – mondta Réna. – A fiúk szobája üres, ott megalhattok... Együtt vagytok? – kíváncsiskodott.

Lábasban tejet rakott a tűzhelyre, aztán kávét vett elő a szekrényből.

– Ahogy vesszük – felelte Treza. – Nem vagyunk házasok, ha erre vagy kíváncsi. Ahhoz elég nagy közöttünk a korkülönbség, vedd úgy, hogy üzlettársak vagyunk.

– Ez persze ne zavarjon! – szólt közbe Boskó. – El leszünk egy szobában, nem szeretnénk alkalmatlankodni.

– Nem azért kérdeztem – palástolta a zavarát az asszony, – úgy általában kíváncsiskodok. Tudod, amikor fáradtan ideérkezik valaki, és helyet kér, mert álmos, engem hidegen hagy az ilyesmi. Ne válaszoljatok!

Szétöntötte két bögrébe a tejeskávét.

– Igyatok! – kínálta őket – ez biztosan jólesik lefekvés előtt.

– Köszönöm – fogadta az italt Treza. Kezeit melengette az átforrósodott bögrén.

Réna magukra hagyta őket az asztalnál, és a saját dolga után nézett. Pár percre ki ment, aztán ölében nagy adag tűzifával visszatért. Látta, hogy a vendégei még mindig az asztal mellett ülnek, és a kávét iszogatják.

– Milyen üzletet találtatok erre? – kérdezte, és az aprófát ledobta a tűzhely elé.

– Aranyércet keresünk – vágta rá gyorsan Treza, mielőtt Boskó valami ennél is ostobább hazugsággal rukkol elő.

– Aranyat? – kerekedett el az asszony szeme. – Króm meg réz akad errefelé – ámuldozott – aranyról még nem hallottam soha.

– Pedig van – csatlakozott a hazudozáshoz Boskó.

– A műszereiteket hol hagytátok? – kérdezte Réna. A hangjából szemernyi gyanakvás sem csendült ki.

– Előreküldtük – rögtönzött Treza. – Két emberünk néhány napja bevette magát a hegyek közé. Azért jöttünk egész éjszaka, mert igyekszünk még az igazi tél beállta előtt végezni a kutatással.

Egy kicsit hamisan csengett a kifogás, de Réna nem látszott gyanakvónak. Az érckutatás inkább nyári elfoglaltság szokott lenni, tél elején őrültek vágnak neki a hegynek. Ilyenkor az időjárás viszontagságain kívül megviseli a szerencsevadászokat az, hogy a megfagyott föld barátságtalanul fogadja az ásót és a csákányt.

– Mennénk aludni, ha nem baj – szabadkozott Treza, és felállt, jelezve, hogy szeretne ágyba kerülni.

– Persze, persze – kapott a fejéhez az asszony, és bevezette őket az üresen álló szobába, ahol a fiai aludtak addig, amíg el nem hagyták a zord hegyeket, hogy beálljanak egy ércszállító hajóra matróznak.

Csak a köpönyeget kanyarították le a vállukról, meg a csizmájukat húzták le. Úgy dőltek végig a széles parasztágyon.

– Holnap reggelre elérjük a krómbányát – tájékoztatta Trezát két ásítás között a helyzetükről Boskó.

– Tudom – felelte morogván Treza. A fejére húzta a takarót, hogy ne zavarják őt a reggel beszűrődő fényei. – Aludjunk!

Réna a konyhában elgondolkodva támaszkodott az asztalnak.

Tudta, hogy a hegyekben sehol sincs arany, és azt is tudta, ha lenne, Boskó meg az ismeretlen fiatal nő helyett mások jönnének kincset keresni.


Vissza a tartalomjegyzékhez



Ötödik fejezet – A célnál

– 1 –

Noverttől távol, az űrhajón

Kala és Tonton valamint a gyermekük, Zaza, hónapok óta szelte a kozmoszt. Erre az utazásra nem ugyanazzal az űrhajóval indították őket útnak, mint amivel az elpusztított bolygón jártak. Ez sokkal kisebbre, kicsivel gyorsabbra és kényelmesebbre épült. A pár hónapnak tűnő idő persze több évet jelentett azoknak, akik Noverten maradtak, csakhogy a fénysebességgel száguldó járműben másképp múlt az idő, mint azoknak, akik egy csillag körül keringve várták a beszámolót az újabb látogatásról.

A megcélzott rendszer központi csillaga már egészen határozottan korong alakúnak látszott, a kamera által felvett képen. Ha nagyítás nélkül látnák, akkor is többnek látszana egyszerű fénypontnál.

Kala megszorította a férje kezét.

– Ott leszünk nemsokára – ígérte.

– A kérdés az, hogy idejében érkezünk-e. Idejében sikerül-e elmagyaráznunk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mi a szándékunk? Amikor elindultunk, a tanács tagjai bizakodtak abban, hogy beszámolunk arról, mi fenyeget minket és segítséget kaphatunk a helybeliektől. Ezt az elképzelést eléggé légből kapottnak látom, szerintem kétséges, hogy energiát vagy pénzt pocsékolnának ránk. Megeshet, hogy nem segítenek, mert nincsenek birtokában a megfelelő tudásnak, vagy egyáltalán nincsenek fegyvereik a kozmikus háborúkra. Végül bizonytalan vagyok abban a tekintetben is, hogy feladatunkat elvégezve idejében visszatérünk-e.

– Biztos vagyok benne, hogy segítenek – bizakodott Kala. Férjéről újra az ablaknak használt képernyőre pillantott – Azt álmodtam, hogy a bolygó gyönyörű – kezét széttárva ábrándozó mozdulatot tett. – Olyan, mint az Édenkert. Mesés erdők, hatalmas mezők; az emberek gazdagságban és bőségben élnek, az irányítás pedig bölcs vezetők kezében nyugszik. Hidd el, nem csalódunk bennük.

– Szeretném hinni – felelte Tonton ábrándozva. Tekintetével a csillagos háttér előtt úszó közeli fénypontokat, a csillagrendszer bolygóit kutatta.

Indulásuk óta átszelték a kozmoszt, és hihetetlenül nagy távolságot tettek meg. A legnagyobb kételyt az fakasztotta benne, hogy sikerül-e időben visszaérkezni a szülőbolygójukra.

Időben visszatérni. Ez a lényeg, hiszen a hazafelé vezető út pontosan ugyanolyan sokáig tart, mint idefelé tartott. Az űrhajón eltöltött pár hónap a bolygón maradt reménykedőknek több emberöltőt jelent, és közben a fenyegetésből valóságos rémség lehet. Megeshet, hogy mire újra meglátják a szülőföldjüket, egy üszkös, kiégett, lakhatatlan szikladarab kering a rendszer napja körül.

Minden meglehet.

Kala álma a bolygóról, amelyikben a bolygó lakói szeretettel és jó tanácsokkal fogadják őket, csak álom, semmi ok sincs a hitre, hogy valóság.

– 2 –

A cél közelében

Repülőgépükkel csendben suhantak a tenger felett. Tonton vezetett, Kala mellette ült, Zaza a mögöttük lévő kettős ülést foglalta el hasrafekve a két felnőttre méretezett helyen. Lába a mennyezet felé kalimpált, arcát könyökére támasztva bámészkodott kifelé. Hanyag testtartásában éppen csak átlátott az ablak pereme felett.

Nagy csalódást jelentett a leszállás a megadott koordinátákon.

Azt sem találták szívderítőnek, amikor az űrből, bolygó körüli pályáról felderítették az égitestet. Hiába kerestek monumentális építményeket, hatalmas városokat, bármit, ami nagy múltú civilizáció jelenlétére utalna. Kala kis híján elsírta magát, amikor a célként megjelölt ponton a keresett nagyváros helyett dzsungel fogadta őket. Hiába keresték a települések, az épületek nyomát, a hatalmas kikötőt, a civilizáció semmilyen emlékét sem találták meg.

– Még szerencse, hogy a másik földrészen láttunk arra utaló nyomokat, hogy ott valamiféle ipari társadalom létezik – vigasztalta Tonton.

– Nagy szerencse – dünnyögte Kala. – Harminc fényévet utaztunk a semmiért! Fordulhatunk vissza.

– Arról tegyél le! – dorgálta a férje. – Sikerült rendben ideérnünk, most felderítjük a bolygót. Ha mindent néptelennek találunk, legalább azt megállapítjuk, hogy szükség esetén ide menekíthetjük-e a magunk naprendszeréből az embereket, ha elűznek minket az otthonunkból.

– Kétszáz millió embert zárnál űrhajókba? – tiltakozott az asszony. – Az egyetlen esélyünk a túlélésre az, ha ott állunk helyt!

Miután a dzsungelben szétnézve bizonyossá lett, hogy tényleg semmi ott sincs, ahol ismereteik szerint hatalmas megapolisznak kellene állni, kihozták az űrhajó kis hangárjából a repülőgépet, és beüzemelték. Tonton tett néhány kört a leszállás helye felett, aztán letette a gépet türelmetlen felesége és még türelmetlenebb kislánya előtt.

– Üljetek be! – kínálta hellyel őket.

Átrepülve azt óceán felett a látóhatáron feltűnő keskeny földszalag felé tartottak.

– Hol szállunk le? – kérdezte Zaza, a kislány.

– Én is azt szeretném tudni – felelte az apja. – Először repkedünk kicsit a földrész felett. Ha megbizonyosodunk róla, hogy semmilyen veszély nem fenyeget, akkor keresünk valami eldugott helyet, és ott próbálkozunk. Kerüljük a veszélyt!

– 3 –

A bolygón

A nyelvre időnként nyomokban ráismertek. Mivel nem akartak idegen mivoltukkal lebukni, most is a nyakukban lógott a fordítógép. Sokkal kisebb modellt kaptak, mint ami az előző útjukon segítette őket.

Arról nem alkothattak előre fogalmat, milyen pénzt használnak a bolygólakók, viszont apró arany ékszereket, kis, pénzhez hasonló nemesfém korongokat bőven pakoltak a hajó raktáraiba. Nehezen elképzelhető olyan világ, ahol az arany nem átváltható a helyi pénzre.

Tonton tett próbát elsőnek. Miután rövid ideig figyelte az egyik peremvidéki városka lakóit, a hajón lévő ruhákból összeválogatott magának egy öltözéket, amiben belesimul a helybéli környezetbe, majd magához vett egy vékony gyűrűt, két aranyérmét, és elindult a piac felé.

Nagydarab friss, forró kenyeret nézett ki magának, aztán elővette a gyűrűjét, és előbb a kenyérre mutatott, aztán a szájára.

– Mit akarsz? – kérdezte tőle barátságosan az eladó hol a gyűrűre nézve, hol a tátogó ember száját figyelve. – Éhes vagy?

Tonton megismételte a mozdulatokat.

– Nem tudsz beszélni? – kérdezte a péksegéd.

A férfi egyre böködött felé az ékszerrel.

– Miért hadonászol ezzel? – kérdezte kissé indulatosabban a pék. – Ez túl sok érte. Nem fogadhatom el a gyűrűdet.

Nehezen indult a jelbeszéd. Tonton alig értett valamit a szavakból, a fordítógép még kevés anyagot gyűjtött az eredményes segítséghez, az eladó pedig egyre zavartabb lett a kitartó mutogatástól.

– Vidd innen az aranyadat! – tolta el a pult fölött kínálgatott karikát. – A főnök kitapossa a belemet, ha azt látja, hogy becsaplak.

A tagadásra használt „nem” szó ismerősen csengett; a rövid, indulatos szófolyamból Tonton ennyit hámozott ki. Tétován toporgott a pult előtt, szándékában állt, hogy mindenképpen pénzre váltsa a kis ékszert.

– Mondom, nem érdekel a gyűrűd! – mérgelődött az eladó. Észrevehette, hogy már ketten állnak mögötte, hirtelen ötlettől vezérelve felemelte a ropogós kenyeret a pultról, és Tonton felé nyújtotta.

– Itt van! – Nézett mosolyogva az ismeretlenre, akiről az látszott, hogy minden bizonnyal hibbant kicsit – Vidd, és egyetek belőle egy jót! A gyűrűdet meg add oda valami bankárnak, az majd ad érte pénzt!

Az esemény világosan megmutatta, hogy a piacon ilyen nagy értéket senki sem vált fel neki, hát zavartan átvette a kenyeret, és a gyűrűt zsebre téve mély meghajlásokkal távozott.

– Jó! Jó! – ismételgette az eladó – Semmiség. – A következő vevőhöz fordult. – Van elég baja szerencsétlen süketnémának.

Tonton felismerte bankár szót is. Hóna alatt az illatos kenyérrel, fürgén lépdelt az utcán, keresve valami bankhoz hasonló intézményt.

Felbátorodva a piacon történteken úgy látta, itt élő népesség barátságos az, de nagy bajnak tartotta, hogy az emberek felszerelése, viselkedése a legkevésbé sem látszott olyannak, mintha magasan fejlett ipari társadalomhoz tartoznának. Viszont űrháborúhoz használható fegyvereket csak a fejlett ipar gyárthat.

Megállított egy járókelőt, aztán zsebéből előkapva a gyűrűt, szájával ügyetlenül formálva a szót mint valami nehezen beszélő fogyatékos megismételte a bank kifejezést.

A megállított asszony előbb bizalmatlanul szemlélte a rosszkülsejű férfit, aztán felismerte a szót, és a felmutatott gyűrűből következtetett a kérdező szándékára.

– A bankot keresed? – Nagy gonddal formált mondatát akár a szájáról is leolvashatta volna Tonton. Ahhoz persze értenie kellene a nyelvet, ezért inkább kitalálta, mint megértette, mit kérdez a nő. Minden esetre jónak látta, ha bólogat.

– Ott a sarkon – mutatott egy magas házra az asszony. – Ott fordulj be jobbra! – intett a kezével a megadott irány felé. – Ott találod a bankot. Három házzal beljebb. Érted? – fürkészte az értelem szikráját a szerencsétlen süketnéma tekintetében.

Tonton megint bólogatott, és elindult a jelzett hely felé.

Mire benyitott, egészen belejött a szellemi fogyatékos szerepébe.

Nem nagyon törekedett arra, hogy a korábban bemagolt szavak között keresgéljen, inkább a saját anyanyelvének fogalmait használta a felismerhetetlenségig eltorzítva.

A veknit a hóna alá szorítva, ügyetlen mozdulattal vette elő a gyűrűt, és érthetetlenül motyogva felkínálta a bankárnak.

A széles asztal túlsó oldalán ülő pénztáros gyanakodva felnézett rá, aztán látva az arcról leolvasható bambaságot, szánakozva vitte hátra a főnökének a kis, kevéssé értékes ékszert.

Rövid vita után visszajött.

– Adhatok érte hat ezüstöt – közölte szárazon.

– Aha! – válaszolta fakó hangon Tonton és helyeslőnek szánt kézmozdulattal elfogadta az ajánlatot.

Markában a pénzzel, kiviharzott a bankból, és örült, hogy egy időre búcsút vehet a gyengeelméjű álcájától.

– 4 –

Tonton beletanult a szerepébe. Gyűlölte ezt az alakítást, azonban szükségét látta, hát megbékélt vele, és nap mint nap előadta. A gyűrű árából bevásárolni indult, és amikor ügyetlenül makogva előbb a szájára mutatott, aztán a megvásárolni szándékozott élelemre vagy ruházatra, mindenhol megértette magát az eladókkal. A pénzéből futotta a költekezésre, ezért mindenhol készségesen igyekeztek megérteni. Beszéltek helyette is, és a kívánságának megfelelően kiszolgálták.

Lassan megszokta a helyi pénzt, megismerte az ezüstforintok, rézpénzek értékét, és amikor elfogyott a bankártól kapott hat ezüst, keresett másik pénzváltót, akinél három aranykorongot váltott be.

Egész kis vagyont szerzett így, bőségesen futotta mindenre, amire igényük támadhatott a közeljövőben. Legnagyobb hiányt főleg információban szenvedtek. Meg akarták tudni, hol az ország központja, hogyan juthatnak el oda, és milyen fogadtatásra számíthatnak akkor, amikor az ország vezetői előtt majd felfedik a kilétüket. Mindezen ismeretek megszerzéséhez elsősorban a nyelvet kellett elsajátítaniuk.

A ruhája ujjába rejtett hangfelvevőt állandóan bekapcsolva tartotta, és a fordítógép segítségével naponta több órán keresztül gyötörte magát és Kalát a helyi nyelv elsajátításával. Zazát, a kislányt egyelőre kímélte a nyelvtan kínjaitól.

Pár hét után úgy döntöttek, odébb állnak, mert a kisvárosban túlságosan sokan megismerték őket, és attól tartottak, rövidesen feltűnést keltenek, ha gyanús aranykorongokkal újítják meg a bevásárláshoz hiányzó készpénz tartalékukat.

– Szerintem bemerészkedhetünk valami nagyobb városba – mondta Kalánák, és a fedélzeti számítógép által készített térképet böngészte. – Itt a hegyek alatt – mutatott a térkép egy pontjára – van néhány nagyobb település. Az egyik közepes méretű helység mellett leszállunk, elrejtjük a repülőt, és beköltözünk valami fogadóba vagy szállodába.

– Ott is eljátsszuk a süket-némát?

– Megpróbálhatunk beszélni – ajánlotta Tonton –, de tán elég lesz, ha eljátsszuk a gyengeelméjűt, és közben teljesen megtanuljuk a helyiek nyelvét.

– Jó lenne, ha egyszer nem konzervet ennénk ebédre – szólt bele a beszélgetésbe Zaza, aki eddig türelmesen viselte a küldetés nyűgét. – Biztosan ezek is elmennek néha vendéglőbe, ahol friss ételt ehetnek. Miért hagytuk az űrhajón a konyhát? – kérdezte nyafogva. – Főzhetnél nekünk rendes ételt – nyaggatta az anyját.

– Ez kis repülő – védekezett Kala.

– Miért nem jöttünk nagyobbal? Otthon még uszoda is van a gépeinkben.

– Azért, mert akkora repülő nem fér el a csillaghajóban – felelte az apja.

– Ha most nagyvárosba megyünk, akkor keressünk vendéglőt! – nyafogott tovább Zaza, akinek úgy látszik, elfogyott a türelme.

Kala méltányolta a kislány nyugalmát. Az egész hosszú utazás alatt elfogadta az egyhangúságot, ezért elhatározta, hogy megpróbálja viszonozni a kért csekélység teljesítésével a gyerek hosszú ideig gyakorolt önfegyelmét.

– Megpróbálhatjuk – kezét a kislányéra tette.

– Komolyan gondolod? – Tonton befejezte a térkép tanulmányozását, és bekapcsolta a repülő hajtóművét. Halk duruzsolással kelt életre a gép.

– Miért ne? – nézett rá a felesége. – Majd megjátsszuk a süketnémát, mint eddig, és jól viselkedünk. Igaz? – nézett kérdően a gyerekre, aki buzgón bólogatott.

– Senki sem fog rájönni arra, hogy a csillagokból jöttünk – ez ígéretnek hangzott.

– Hát jó – egyezett bele Tonton. – Rövid lesz a repülőút, és nem mehetünk be a házak közé a géppel, hanem a hegyekben, egy erdőben szállunk le. Ott elrejtjük a gépet, és onnan caplatunk be. Porgennek nevezik a települést, amit kinéztem magunknak. Nagyobb város lesz annál, mint ahol jártunk, és éppen ezért, a határa tágasabb az itteninél.

– Jó sokat gyalogolhatunk – dünnyögött magában Zaza.

– Furcsa, hogy ezeknél nincs semmiféle helyi közlekedés – csodálkozott Kala.

– Valóban furcsa, de miért ne kerülne itt elénk néhány szokatlan dolog. Az egész bolygó másmilyennek látszik, mint amire készültünk. A várakozásainkhoz képest igazán keveset számít, hogy itt az emberek lovon meg lovas kocsin közlekednek.

– 5 –

Valóban hamarosan megérkeztek. Nagy magasságban szálltak, hogyha a szabadban dolgozó emberek felett elrepülnek, ne okozzanak bennük felesleges riadalmat. Az eddigi tapasztalataik alapján úgy vélték, hogy a népesség nagyon egyszerű technikai ismeretekkel bír, repülő szerkezeteik nincsenek, és ez még nagyon sokáig így marad. Ilyen viszonyok között előfordulhat, hogy az égen felettük nagy sebességgel elhúzó ismeretlen tárgy riadalmat okozna közöttük, netán természetfeletti erőt tulajdonítanának neki, és leszállva valamiféle istenségnek tartanák őket. Azt végképp kerülni akarták, hogy istent játsszanak a bennszülöttek előtt.

Nehézre sikerült az út az erdő sűrűje és a település széle között. A helybéliek öltözéke szokatlanul feszült rajtuk, hónaljban vágott, a szoknya a földet söpörte, és kényelmetlenül mozogtak benne. Mégsem hordhatták a saját megszokott viseletüket, mert azzal ugyanazt a hatást érnék el, mintha repülőgépükkel berepülnének a főtérre, és ott szállnak le.

Zaza hősiesen viselte a fáradalmakat.

– Keresünk vendéglőt! Ugye? – kitartó gyaloglása közben a szüleit többször bizonygatásra kényszerítette, és ők minden alkalommal nagylelkűen megígérték, hogy teljesítik a kérést.

Messzire elhagyták az erdő szélét, amikor végre megláttak egy kocsit. A bakon földműves ült, az hajtotta a lovakat. A szekéren nagy kupacban magasodott a termény, a gazda durva ponyvával takarta le, hogyha esni kezd, ne ázzék meg. Esőre nem számítottak, viszont a lábuk – különösen a gyerek lába – alaposan elfáradt.

– Hőő! – kiáltott a kocsis a lovaknak, és meghúzta a gyeplőt. A két szürke engedelmesen lassított, és megállt.

– Aggyon isten! – köszöntötte őket a bakról.

– Aggyon! – felelte kissé érthetetlenre fogva a szót Tonton, és közben a megszokott mozdulattal mutatott a szájára.

– Nem tudtok beszélni? – értette meg a jelzést a földműves.

Mindhárman bólogatva feleltek.

– Annyi baj legyen – mondta. Gondosan formálta a szót, hogy a szájáról leolvashassák a szándékát. – Porgen felé? – a távolban látható templomtoronyra mutatott.

Megint bólogattak.

– No! Üljetek fel! – kínálta őket hellyel, és igyekezett összébb húzni magát a kocsi elején keresztbefektetett deszkán, a hajtó helyén. Kisimította az odafektetett rossz takarót, hogy kényelmesebb legyen az ülés a fáradt vándoroknak.

– Te meg oda hátra – bökött az ostor hegyével a saroglya felé, és Zaza megértve az intést, küzdve a vastag és hosszú szoknyával, felkapaszkodott hátra a ponyvára.

Lovas kocsin jutottak be Porgenbe, a gazda elvitte őket egészen a főtérig.

– Itt jó lesz? – kérdezte szótlan utasaitól.

– Jó – felelte Tonton – Köszönjük.

Szűkszavú viselkedésével nem keltett megbotránkozást, idegenes kiejtése nem ébresztett gyanút a kocsisban, ahhoz keveset szóltak egymáshoz. Egy süketnémától egyébként is elfogadható, ha egyáltalán beszélni tud.

Lekászálódtak a szekérről, búcsút intettek a szívélyes gazdának, aztán elindultak az alkonyba burkolózó főtéren körbe, hogy keressenek fogadót, ahol megszállhatnak. Ekkora távolságból, nem használhatták szállásnak a repülőgépet.

– Fáradt vagyok – panaszkodta el magát Zaza. Egy arra járó asszony furcsa tekintetet vetett rájuk az ismeretlen szavakat hallva.

– Halkan beszélj! – szorította meg a lánya kezét Kala.

Az egyik épületen cégtábla függött. „Moravánék Fogadója” betűzte ki a feliratot a kislány.

– Itt megszállunk – mondta Tonton – Ti ne szóljatok semmit, majd én beszélek! – benyitott a vastag tölgyfa ajtón.

– Jó estét! – köszöntötte a fogadóst, aki a vastag tölgyfapultnak támaszkodott. Mellén vastag bőrből készült kötény védte a ruháját a pulton terjengő sörhabtól meg más nedvektől.

– Szállást keresünk – Tonton lassan, megfontoltan beszélt.

A férfi hátrafordult, és bekiáltott a mögötte lévő ajtón.

– Virka!

Ércesen csendült a férfi hangja. A termetre hatalmas emberről meglepetés nélkül vették tudomásul, hogy a hangja is nagy.

– Mi van már? – kiáltott ki egy asszony indulatosan az ajtó túlsó feléről, és mielőtt választ kaphatna, kezeit kétes tisztaságú ruhába törölgetve előbukkant a konyhának vélhető hátsó helyiségből.

– Szállást keresnek – bólintott a vendégek felé, miközben kitartóan könyökölt a pultra.

Tonton megkönnyebbülten sóhajtott. Amikor az ember hátrakiáltott a felségének, nem tudta, mi történik. Nem lehetett biztos benne, hogy a kocsmáros gyanút fogott-e a rossz beszéd hallatán, vagy valami egyéb, esetleg szokatlan öltözékük felkeltette a gyanakvását. Mostanra megértette, az asszony a fogadó igazi vezetője, a férj pedig csapos az ivóban.

– Jöjjetek velem! – intett barátságosan feléjük az asszony, aki szintén a vaskosabb termetű emberek közé tartozott. – Az emeleten vannak a szobák.

– Ételt tudsz adni? – Tonton jó előre megfogalmazta magában a mondatokat, tartott az idegen nyelven történő rögtönzéstől.  A pár hetes gyakorlás nem tette tökéletessé a szóismeretét vagy a kiejtését.

– Persze! – az asszonyt láthatóan a nagyobb gondok foglalkoztatták mint az idegenek beszéde és annak hibái.

– Megmutatom a szobát, és mire odafenn elhelyezkedtek, jöhettek le, enni.

Tényleg gyorsan következett a vacsora. Alig telepedtek le, feljött hozzájuk egy Zazánál alig nagyobb lány a hírrel, mehetnek a söntésbe, ott tálalnak estebédre.

Mire leértek az ivóba, egy sárga cseréptálban az asztalon állt a leves.

– Jó étvágyat kívánok! – jött oda hozzájuk a fogadósné. – Nem szemtelenkedett a lány, amikor vacsorához hívott benneteket? – kérdezte.

– Nem, dehogy! – Tonton jól megválogatta a szavait, nem akart lebukni idegen kiejtésével, aztán megnyugodva állapította meg, az asszony inkább beszélni szeretne. Alig figyelt rá, mit válaszol a vendég, vagy válaszol-e egyáltalán. – Jönnek, mennek itt az ilyen szolgálólányok – folytatta. – Néha több hónapig itt marad valamelyik, néha pár hetet bír ki. Egyszer vagy két éve, dolgozott itt egy nagyon ügyes lány, az talán maradni akart tovább is, őt meg a férjem riasztotta el.

Látva vendégei kitartó szótlanságát, felállt az asztaluktól, ismételten jó étvágyat kívánt, és visszament a konyhába.

– 6 –

Zaza élvezettel kanalazta a halászlét, és nem figyelt a tányérjában úszkáló halszeletek rosszindulatúan meredező szálkáira.

– Finom – ismerte el, aztán mindjárt köhögni kezdett. Szerteszét spriccelt a szájából a félig megrágott halszelet meg az étel leve, de a torkán akadt szálka alaposan beágyazódott a nyelőcső felső részébe.

– Istenem! – szaladt elő a lármára a konyhából Virka, aki azonnal megértette, mi történt a lánnyal. – Elakadt a szálka a torkodon, te szegény?

Zaza tehetetlenül tátogott és köhögött. Az ijedségtől a légcsövébe is jutott a halászléből, így gondjai támadtak a levegővétellel.

– Mit tegyünk? – nézett kétségbeesetten Kala a férjére.

– Fogalmam sincs – sápadt el Tonton.

Szerencsére Virka nem rájuk figyelt, hanem a kapkodva lélegző gyerekre. Gond nélkül átvette a szülők feladatát, ölébe vette a kislányt, és szaladni kezdett a kijárat felé.

– Jöjjetek! – kiáltott vissza fordulva a vendégei felé. – Megyünk az orvoshoz. Pár ház a távolság!

Kala és Tonton ijedten ugrott fel az asztaltól, és futólépésben követték a fogadósnét, aki gyengéd hátba veregetések kíséretében nyugtatta Zazát. – Mindjárt az orvosnál leszünk, az egy pillanat alatt kiszedi az elakadt szálkát.

Zaza alig értette, mit mond az asszony, nem is figyelt az elhangzottakra, inkább elkeseredett módon igyekezett rendbe szedni kapkodó lélegzését.

Tényleg rövid ideig tartott az út, és szerencséjükre az orvost otthon találták.

– Segíts rajta doktor! – hadarta Virka. – A kislánynak szálka akadt a torkán!

– Szálka? – nézett rá nyugodtan az orvos. – Kiszedjük Virka, kiszedjük. Hozd be a rendelőbe a gyereket!

Kala és Tonton az eddigi várakozásuktól teljesen eltérő berendezést láthattak az orvosi szobában. Kis reményt adott kétségbeesésükben az, hogy a doktor nem valami babonás boszorkánymesternek látszott mindenféle kuruzsló eszközökkel körülvéve. Fehér köpenyében mindenféle fényes műszerféleségek lapultak, a fal melletti üvegszekrények tisztaságról és tudásról árulkodtak. Mintha otthon járnának valamelyik vidéki dokinál. Az eszközeit persze idegennek találták, nyomát sem látták a saját világukban megszokott korszerű gyógyító gépeknek, valami mégis azt súgta, nem tanulatlan kuruzsló kezei közé került a gyerekük.

A fogorvosi székhez hasonlatos fotel sem keltett bennük barátságtalan képzeteket. Virka ebbe a székbe tette le Zazát, aki könnyektől maszatos arccal, ijedten figyelte az orvos előkészületeit a beavatkozásra.

– Adok nyugtató injekciót – mondta halkan a doktor – nem szeretném, ha öklendeznél, amikor a csipesszel a torkodban dolgozom.

Lezárt üvegszekrényből, fényes injekciós fecskendőt vett elő, halvány lángocska felett sterilizálta a tűt, aztán megvárta, amíg kihűl, majd egy ampullából valami anyagot szívott bele.

– Ne félj! Kis tűszúrást érzel majd. Fogd le a gyerek fejét! – fordult az apa felé, aki eddigi szerény nyelvi tanulmányaival nem készült fel a baleset következtében előálló orvosi látogatásra, így hiába törte a fejét azon, mit kér tőle a doktor.

– Nem érted? – nézett rá az orvos.

Tonton a fejét rázta, Virka megértette a helyzetet.

– Szerintem süketek – vélekedett – az első pillanatban gyanítottam, hogy valami nincs velük rendben. Olyan furcsán viselkedtek – magára vállalta a feladatot, és gyengéden hátraszorította Zaza fejét az ülés támlájához.

– Tartsd szorosan – kérte az orvos. – A segítőm már hazament, így csak rátok számíthatok.

– Tátsd ki a szádat! – fordult Zaza felé. Mivel készült rá, hogy nem érti meg a szavait, hát mutatta is, mit vár tőle. Zaza engedelmesen kitátotta a száját, és az orvos amilyen gyorsan tudta, beadta az injekciót.

– Pihenünk pár percet.

Tonton és Kala hallgatott, pedig szívesen beszélték volna meg egymással a balesetet. Megnyugtatást találhatnának egymás szavaiban, de nem mertek megszólalni. Még ilyen körülmények között is kötelességük titkolni idegen származásukat. Csendben figyelték az orvost, aki az eddig látottakat meghazudtoló eszközökkel bír, és akinek a tudása szemmel láthatóan más, mint azoknak, akikkel eddig találkoztak a bolygón. Azok többnyire ahhoz szoktak, hogy a földet túrják, és lovas kocsival hordják be a szénát az állataiknak a szérűről.

– Szerencsétek van, hogy megkaptam ezeket az eszközöket a fővárosból – újságolta a szülők figyelme híján Virkának az információt az orvos. – Amikor tanultam az orvoslást, mutatóban láttunk ilyen fecskendőt és tűket. Akkor persze megtanították nekünk a használatát, és azt ígérték, egyszer eljön az idő, amikor az egész birodalomban elérhetőek lesznek ezek a szerszámai a gyógyításnak.

Virka bólogatott, és a két szülő hallgatása megerősítette őt abban a hitben, hogy vagy gyengeelméjűek, vagy süketnémák, pedig valóban csak a töredékét értették az elhangzott párbeszédnek.

– Most kiszedem azt a rakoncátlan szálkát – mondta megnyugtatóan halk hangon a doktor, és a csipesszel Zaza szája felé hajolt. A kislány már nem fuldoklott olyan rémülten, mint az elején, mert az érzéstelenítő tompította a torkában az idegek éberségét.

– Világíts ide! – kérte az apát, és szemléltető mozdulattal nyújtott felé egy kis lámpát.

Tonton megdöbbent. Megértette a mozdulatból, mi a tennivalója, és nyúlt a lámpáért, ami teljesen hétköznapi ceruzalámpára hasonlított. A saját világában másmilyen zseblámpákat használtak, azok erősebb fényt adtak és sokkal kisebbre készültek, de ezen nem csodálkozott. Azt találta meglepőnek, hogy az egész bolygón még a nyomát sem látta idáig elektromos áramnak, és itt a világ végén, ahol mindenki petróleum, karbid meg a jó ég tudja, milyen lámpával világít, elemlámpát nyomnak a kezébe; ráadásul nem úgy, mintha valami csodás varázslat következtében világítana a kis eszköz, hanem teljesen hétköznapi módon.

– Igen – nyugtázta az orvos kívánságát az apa, és készséggel világított a lánya torkába.

Mivel Kala idővel felfogta, hogy az ő dolga Zaza fejét tartani, hát helyet cserélt Virkával, és hűvös kezét a lány homlokára téve nekitámasztotta a kócos gyermeket a háttámlának.

Az orvos nagyon ügyesen dolgozott. Egyetlen mozdulattal megszabadította Zazát kínjai okozójától, a halszálkától.

– Hoppá! – örvendezett, és felmutatta a csipesz végében lévő hosszú szálkát, mint valami diadalmi jelvényt.

– Kinn van! – örvendezett. – Ennyi az egész.

Az eszközöket forralóféle edénybe ejtette, aztán rézből készült vízcsapnál kezet mosott.

Zaza végre megkönnyebbülten nyeldekelt, és lélegzett.

– Mennyivel tartozunk? – adta elő ismert szókészletének jelentős részét Tonton.

– Három ezüst – felelte az orvos, és kevéssé bízva szavai fogadtatásában, mutatta az ujjával a hármas számot.

Tonton pénz után kotorászott, szedhette össze minden garasukat. Éppen annyit talált a zsebében. Virka aggódva nézte a kotorászást. Azon gondolkozott, vajon maradt-e elég a vendégeknek arra, hogy fizetni tudjanak a szállásért és az ételért, azonban tartózkodott attól, hogy kimutassa gyanakvását.

– 7 –

Hamar visszaértek a vendéglőbe.

Virka visszavezette őket az asztalukhoz, ahonnan közben eltakarították a balvégzetű táplálkozás és az azt követő öklendezés nyomait.

– Ne maradjatok éhesen! – terelte őket a székek felé a fogadósné. – Hozok valami mást.

Tontonnak elment az étvágya, de ellenkezés nélkül visszaült az asztalhoz. Kalán látszott, hogy éhes, és Zaza beinjekciózott torka sem jelzett fájdalmat. Változatlanul üres gyomra követelte a vacsorát.

A felszolgáló lány helyett Virka hozta ki a második fogást, maga tette az asztalra a tálat. Úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy a vendégei gyanakodva vizsgálgatják az ennivalót.

– Mákos guba – árulta el a nevét az ételnek. Értetlenkedve figyelte az ismeretlen vendégek viselkedését, mégis keveset törte a fejét rajta. Sok fura idegen fordult meg a vendéglőben, itt nehezen sikerült meglepetést okozni valamivel.

A csillagokból érkezett trió tagjai már bizalmatlankodtak mindennel. A tejjel átitatott tésztát elfogadhatónak találták, de amikor az asszony kis tálkából valami feketét szórt rá, Kalának fennakadt a szeme, ám jobbnak látta hallgatni.

Virka cukrot szórt a mákra, aztán gyorsan magára hagyta a különösen viselkedő családot. Hadd egyenek nyugodtan. Nem tartott attól, hogy a mákos gubával is konfliktusba kerülnének a vendégei.

Zaza turkált a tányérjában a villájával.

– Mi ez a feketeség rajta? – kérdezte halkan.

– Te akartál vendéglőben enni – nézett rá kis szemrehányással az apja.

– Ne bántsd légy szíves! – fékezte meg a dorgálást Kala. – Van elég baja anélkül is.

– Jó, jó – legyintett sértődötten Tonton. – Nem szóltam semmit. – Óvatosan a szájába vett egy falatot a mákos gubából, majd rájött, feleslegesen gyanakszik, végül tényleg ehetőnek az étel.

– Nem rossz – tájékoztatta a családját. – Kóstoljátok meg!

Kala megforgatott a szájában egy kisebb villányit a tésztából. Érezte rajta a tej ízét, amiben feláztatták a kelt tészta darabokat.

– Tényleg finom – ismerte be.

– Olyan, mintha fekete hangyák mászkálnának rajta – fintorodott el Zaza, még mindig turkálva a tányérjában.

– Kóstold meg! – bíztatta az anyja. – Ez valami növény magva, ne félj tőle!

Végül Zaza is megkóstolta a második fogást, és ízletesnek találta.

Már fennjártak a szobájukban lefekvéshez készülve, amikor végre meg merték beszélni a balesetet okozó leves dolgát egymás között.

– Nagyon megleptek azzal, hogy ilyen veszélyes levest tálalnak fel egy vendéglőben.

– Igazán rejtély, milyen állat húsát főzték bele abba a levesbe – méltatlankodott Kala – el tudom képzelni, milyen szörnyeteg az a dög, amelyik a holtában ilyesmire képes.

– 8 –

– Eleget láttunk ebből a porfészekből – mondta hetekkel később Kala a férjének. – Ideje továbbmennünk. Közben sokat megtanultunk a nyelvből, hála a fordítókészüléknek.

– Nincs ellenemre – egyezett bele Tonton.

– Menjünk a főváros felé – kunyerált Zaza, aki valami mozgalmasabb helyre vágyott. Kezdte kicsit unni a peremvidékre épült kisváros egyhangú légkörét. Régen elfeledkezett a halászlével történt kalandról, és megbarátkozott a környék ételeivel. Sokat barangolt a városban, bár az egyre hidegebbre forduló időjárás némi bosszúságot okozott neki. A helyi viselet alatt hordott, otthoni hőszigetelő ruha legalább a tél viszontagságaitól megóvta.

– Még várunk – Tonton ellentmondást nem tűrően határozta meg a tervet.  Délre megyünk, hogy kicsit jobban érezzük magunkat, de még kerüljük a fővárost. Szeretnék többet tudni a helybéli szokásokról.

– Mire számítasz? – kérdezte Kala – Ez barbár ország, amit műveletlen emberek laknak.

– Viccelsz? – nézett rá kétkedve a férje. – Ha valóban barbár földön járnánk, akkor az orvos, aki Zaza torkából kiszedte azt a hegyes csontdarabot, valami tuskó varázslóféle lenne, nem pedig fehérköpenyes, tanultnak látszó férfi, aki elektromos lámpával világít a beteg torkába, és rozsdamentes injekciós tűvel adja be a fájdalomcsillapítót.

– Elismerem, szokatlan a fejlődése ennek a civilizációnak, azt viszont nem vitathatod, hogy másmilyen helyre számítottunk, amikor útnak indultunk. Minden úgy fest, mintha eltévedtünk volna.

– A navigációt minden alkalommal rendben találtam, valahányszor ellenőriztem.

– Akkor mi nincs rendben? Miért találtunk itt ilyen sötét, civilizálatlan népet?

– Ez előttem is rejtély. Valami furcsaság van ezen a bolygón, még nem fejtettem meg, hogy mi. Virágzó civilizációra számítottunk, helyette a korai kultúrák valamelyikébe csöppentünk, bár elismerem, szokatlan adalékok színezik ezt a korai civilizációt. Járjunk utána ennek a rejtélynek, de ne kapkodjunk! Az a dolgunk, hogy először megismerjük az itt élőket, és ha sikerül, a történelmüket is.

– Mikor megyünk a fővárosba? – nyafogott Zaza, akit néha elhagyott a türelme. Egy tízéves kislánynál az lenne csoda, ha jobban uralkodna magán.

– Nem tudom – felelte az anyja. – Apád még tanulmányozza kicsit az embereket itt vidéken.

Tonton rosszalló pillantást vetett a feleségére. Rossz néven vette, ha a tekintélyét rongálja a gyerek előtt.

Porgenből kifelé haladva nem állt mellettük ugyanolyan szerencse, mint amikor érkeztek. Az úton ritkán felbukkanó társzekerek megállás nélkül poroszkáltak tovább, ezért gyalog tették meg az egész utat az erdőben elrejtett repülőig.


Vissza a tartalomjegyzékhez



Hatodik fejezet – Ismerkedés a technikával

– 1 –

A holdkomp, a föld és a Hold között

Shaare most sem a gyorsabb utat választotta. Nem teleportáltatta magát a Burából a Földre, hanem Doween mellett utazott hazafelé az űrkompban.

Kevesen tartózkodtak az utastérben, a többség a bázison várta az újraindítás legfontosabb pillanatát. Éveken keresztül tanultak a könyveikből, készültek arra, hogy egyszer feljutva a Holdra ott újra beüzemeljék a bázist, és megkíséreljék megjavítani a Gépet. Amikor végre feljutottak, és úgy nézett ki, hogy akadályok nélkül ottmaradhatnak, eszükbe sem jutott lejönni onnan. Azon fáradoztak, hogy minél lakájosabbá tegyék az alumínium konténereket, és amikor véget ért a napi munka, a szabad idejükben elkezdték bejárni a felszín alatti építmény szabaddá vált folyosóit.

A Gép barátságosan viselkedett velük. Shaare nélkül nem tudott beszélni az alagútban kóborló felfedezőkhöz, de nem zárta el az egyszer már megnyílt bejáratokat. Nem engedett be ötletszerűen mindenhová bárkit, maradtak zárva ajtók továbbra is. Ahová egyszer bejutottak, ott a későbbiekben akadálytalanul közlekedhettek.

Egyelőre nem merészkedtek nagyon messzire, a király megtiltotta az ilyen kirándulásokat, négy-ötemeletnyi mélységbe ereszkedhettek le az aknába.

Találtak különböző irányba futó alagutakat, amelyekbe bemehettek. Néhol lámpák világítottak, néhol azonban a sisakjaikra szerelt fényszórók keskeny csóvájában tájékozódhattak csupán.

Sehol sem fogadta őket hideg vagy forróság, és levegő mindenhol egyformán tisztán várta őket, az alagútrendszerben mindenütt gyenge huzatot éreztek. Az egyenletes légáramlásról minden bizonnyal a jól épített szellőző rendszer gondoskodott.

Ismerős berendezést alig találtak. Néhol persze láttak sok méter magas falakat, amelyeket messziről ismerősnek látszó műszerek borítottak be, aztán közelebb érve ezek éppen annyira idegennek tűntek, mint a teljesen érthetetlen formájú zümmögő, vagy hallgatag dobozok, ládák, szekrények, amiket addig láthattak. Rendszerint csendben dolgozott mögöttük valami ismeretlen energia.

A Holdtól távolodó kompban Shaare és Doween társak nélkül, az utastér egyik sarkában félre húzódva, magányosan töltötte a Föld felé vivő, rövid ideig tartó utat.

Két pilóta ült a vezetőfülkében, és két másik ember utazott velük az utastérben. Az ő feladatuk a kutatáshoz használt eszközök kiegészítése lesz Romokban, a Déli Birodalom fővárosában.

Visszafelé alaposan megrakva érkezik majd a Holdra a komp.

Nem tervezték, hogy ugyanúgy üzemeltetik majd a kutatóbázist, mint nyolc évszázaddal korábban. Nem úgy készültek, hogy mindenféle élelmet megtermelnek maguknak a Holdon. Gábor és Anna attól tartottak, hogyha túlságosan lemásolják az eredeti állapotokat, még megismétlődik az egész, és ismét évekre kell berendezkedniük a hideg égitesten. Ehhez nem éreztek kedvet. Minél hamarébb végezni akartak a munkával, hogy a Gép, bár csökkent képességek birtokában, mégis szolgálni kezdje a Második Civilizációt.

– Amikor újra találkoztunk, időt kért tőlünk a királynő – mondta Shaare, és a gyorsan távolodó Holdat nézte a komp ablakából – kitartasz a szándékod mellett?

– Ezt felesleges kérdezned – válaszolta kis sértődéssel a hangjában Doween.

– Igaz – szorította meg a kezét a lány. – Érzem. Nem úgy, ahogyan akkor érezném, ha belopakodnék a gondolataid közé, hanem úgy, ahogyan bármelyik lány érzi, amikor a kedvese mellett van.

– Szeretlek Shaare, és feleségül akarlak venni. Már régen megkértem a kezedet a királynőtől, és úgy gondolom, elérkezett az ideje annak, hogy ne napi pár órára legyünk egymás társai, hanem életünk minden olyan percére, amiben nem a munkánkkal foglalkozunk.

– 2 –

A Földön

A király és a királynő dolgozószobában ült. Itt mindig változott a berendezés. Ha úgy adódott, Gábor könyvekkel rakta tele. Ha demonstrációra készült az egyetemen, akkor mindenféle műszerekkel, emeltyűkkel, ingákkal meg erőmérőkkel vette körül magát. Most elektronikai laborra hasonlított a helyiség.

A Holdon töltött feszült napok után, kis pihenőt iktattak a munkába.

Érkezésük után meghallgatták a földön maradt munkatársaik beszámolóit az eltelt hetek történéseiről, és megnyugodtak, hogy semmi fontos sem történt, szükségtelen beavatkozni a dolgok menetébe. Nem fenyeget újabb lázadás, nem történt semmilyen más katasztrófa az alatt, amíg a Burában és Holdon felépített állomáson tartózkodtak.

A földeken pontosan olyan átlagos termést takarítottak be, mint általában szoktak, nincs az országban árvíz vagy tűzvész, szabályos mederben zajlik az élet a birodalom két részében.

Anna először északra ment, és késő estére jött el Romokba, a Déli Birodalom fővárosába. Egyre kevésbé fűlött a foga az egyedül eltöltött estékhez, éjszakákhoz. Ahogy biológiai koruk közelített a határkőnek számító hatvanötödik évhez, úgy járta át mind a kettőjüket a kérdés, lesz-e még újabb életük, vagy új Őrzők veszik át tőlük a szolgálatot, és azokat részesíti a megújuló fiatalság kegyében a továbbiakban a Gép.

– Mit barkácsolsz? – kérdezte Gábortól a királynő, amikor vagy öt perce nézte, ahogyan dolgozik.

– Majd meglátod – felelte a király. – Ha nem akarunk bedilizni a munkába, jobban tesszük, ha kilépünk kicsit ebből a taposómalomból. Felüdíti az embert némi kikapcsolódás a szabadidőben – kommentálta a talányos választ.

– Elég régen felmentünk oda – bólintott a fejével Anna a Hold irányába, és leült az asztal túlsó oldalára. Nézte, figyelte Gábor munkáját, nem sikerült rájönni, mi készül a kezei között. – Reménykedem abban, hogy amíg idelenn a hibás alkatrész pótlásával foglalkozunk, addig odafenn minden rendben lesz.

– Ez bizony így van – hümmögött Gábor. – Ha felmegyünk, azon aggódunk, hogy itt lenn történik-e valami nagy baj, ha lejövünk a Burából, akkor meg az ad gondokat, hogy odafent rendben mennek-e a dolgok. Sajnos a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy a Robak megint úton van felénk. – Ehhez képest semmiség, ha valami hataloméhes önjelölt megint szemet vetne a helyünkre. Mellesleg tudomásul vehetnénk végre, lassan lejár az időnk.

– Miből gondolod? A Gép még nem adta értésünkre, hogy elege van a munkánkból.

– Ezer év Anna! Ennyi ideje vagyunk Őrzők, és nem nagyon büszkélkedhetünk a teljesítményünkkel. Talán egyedül annak köszönhetjük ezt az állandóan megújuló megbízatást, hogy a Gép képtelen mást állítani a helyünkre.

Anna nézte Gábor precíz mozdulatait, ahogyan az ismeretlen szerkezeten dolgozik. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki elégtelennek tartaná a munkát, amit végez. Az elmúlt ezer évben sok feladatot oldottak meg együtt, sok nehéz bonyodalmat leküzdöttek. Valóban alakulhatnának jobban a dolgaik, sajnos néhány esemény tőlük függetlenül fordult rosszra! Sőt! A bajok zömét nem az ügyetlenségüknek köszönhették.

– Nem hiszem, hogy másvalaki ügyesebb lett volna a helyünkben – válaszolta.

– Letelt az időnk Anna – folytatta Gábor a megkezdett gondolatot. – Itt vannak körülöttünk azok a fiatalok, akik nálunk többet hozhatnak ki a lehetőségekből. Shaare tudása, agyának mentális ereje sokkal nagyobb hatalom, mint a mi technikai ismereteink, amelyek lassan már alig érnek valamit. A tudásunkból majdnem mindent átadtunk az utódainknak. A felhőlovagok sokkal gyorsabban tanulnak, mint mi tanultunk, és az esélyeik jobbak a mieinknél – felemelte a fejét, és szeretettel nézte társnője sokadjára megöregedett arcát. – Elfáradtam Anna. Te nem érzed néha úgy, hogy jó lenne megpihenni?

– Pihenni? – a királynő szokatlannak találta Gábor elérzékenyült tekintetét. – Tudnánk mi nyugodtan pihenni?

– Szívesen kipróbálnám veled újra, milyen az egyszerű embereknek élete. Milyen az, ha nem viseljük a vállunkon az egész civilizáció őrzésének a feladatát – mondta Gábor. – Leélném veled az életet úgy, hogy nem az uralkodással, mások irányításával, mások gondjainak eloszlatásával foglalkoznánk, hanem öt-hatfős családunk egyben tartásával, a gyerekeink felnevelésével.

– És ami utána következik?

– Meghalnánk, akár más – mondta egykedvűen a király. – Másoknak ugyanannyi jut, amennyit most kérnék. Már eddig is tizenötször többet éltünk, mint bárki; ha kapnék még egy nyugodt életet veled, akkor megelégednék azzal, amennyit eddig leéltünk.

Miközben beszélt, kezei megállás nélkül jártak. Drótokat tekert parányi csévére, apró csavarokat hajtott egy piciny panelbe, aztán felmelegítette a forrasztópákát, és a rézelektróda alól felszálló füsttel bebüdösítette az egész helyiséget.

– Ha kaphatunk egy olyan életet, amilyent mások élnek, nem bánom, ha a végén elmegyünk, és meghalunk. Már hússzor, vagy ötvenszer többet éltünk más embereknél, de a feladatunk miatt a Gép minden alkalommal regenerálta a szervezetünket, és fiatallá tett. Egy igazi életet szívesen eltöltenék még veled, aztán valóban megöregedve átadnám a helyemet a fiataloknak.

– Néha én is nagyon elfáradok – felelte beismerően Anna. – Azt hiszem, tényleg elérkezett az ideje örökre megpihenni, és egyre jobban nyugtalanít a gondolat, jól csináljuk-e a dolgunkat. Lehet, hogy a Gép tényleg azért tart meg bennünket Őrzőnek, mert erre futja az erejéből. Ha kijavítjuk a hibát, megpihenhetünk végre.

Gábor keze végre megállt a munkában.

– Van valami, amit fontosnak tartanék – mondta elgondolkodva. – Az utolsó életemet melletted, veled szeretném leélni.

– Te bolond! – nézett rá Anna szeretettel – Majd tíz évszázadot éltünk együtt. Nem elég belőlem ennyi?

– Nem Anna! – felelte a király. – Életem legnagyobb szerencséje több annál, hogy ennyit élhettem. Azt tartom igazi adománynak, hogy rád találtam, és ebben a temérdek esztendőben a te társad lehettem a munkában és igen gyakran az ágyban is. Ha kapok még egy életet, azt veled szeretném tölteni. Nem ezer kilométerekre tőled, a Déli Birodalom uralkodójaként, hanem valami csendes helyen, a férjedként gyerekeket nevelve. Olyan gyerekeket akarok nevelni, akik végre túlélnek minket.

Anna áthajolt az asztalon, Gábor arcát a kezei közé fogta, megcirógatta öregessé vált bőrét, szakállát.

– Majd engedélyt kérünk erre a Géptől, ha tudunk vele beszélni úgy, hogy a gondolatainkba nem avatunk be másokat.

– 3 –

A metallurgiai laborban végre elkészült a Gép eltörött alkatrészének másolata. Az ezüst cső darabjai születtek meg elsőnek. A lábazat háromfelé elágazó talpát homokformába öntötték, az egyenes szakaszokat vékony ezüst lemezből hajlították. A cső végét leszűkítették, hogy beledughassák az elágazó részbe, aztán hosszában kettémetszették.

A közepébe fűzhető arany huzalt bőségesen nyújtottak. Sokkal többet, mint amennyire szükség lesz, hiszen csak találgattak arról, hogy az első próbálkozás után sikerül-e a megfelelő módon behúzni a vezetéket a csőbe úgy, hogy az sehol se érintkezzék a burkolattal, és a távtartónak használt kovakristályok nem gubancolják össze a fonalat.

– Hogyan fogod ezt az egészet összeszerelni? – érdeklődött Anna. – Ez nagyon kényes művelet lesz. Jól sejtem?

– Igazad van, ez kényes munka. Félig összerakom itt. A félbevágott csövekbe nem művészet befűzni középre a huzalt, aztán átmenetileg kiöntöm az egészet méhviasszal, az gondoskodik arról, hogy ne mozdulhasson el a huzal a cső közepéről. Amikor kész vagyok, a félhengereket egymáshoz illesztem, összehegesztem az egészet, és utána annyi a dolgom, hogy a viasz helyére kovahomokot töltsek.

– És ha elmozdul a huzal, amikor kiolvasztod belőle a viaszt?

– Ahogyan én csinálom – titokzatoskodott Gábor – nem mozdul el.

– Nagyon rejtelmes vagy – csóválta meg a fejét Anna. – Légy szíves beszélj velem abban a tudatban, hogy nem az előadóban vagy a diákjaid előtt! Belőlem nem lesz mérnök.

Gábor elmosolyodott.

– Eszemben sincs bosszantani. Azt szeretném, ha néha csodálnád kicsit a zsenialitásomat.

– Csodálom – felelte alaposan túljátszva a szerepet Anna.

– Itt a Földön valóban nehezen végeznénk a munkával, szerencsére van üzemképes űrkompunk – kezdett a magyarázathoz Gábor. – Van néhány pontja az űrnek, ahol nem hat semmilyen erő a cső közepén végighúzódó drótra, ha nem mozgatom a szerkezetet. Márpedig ha nem hat rá erő, amikor kiöntöttem viasszal, akkor azon a helyen marad, ahová elhelyeztem. Öt olyan pont van a Naprendszerben, ahol kicsivel több ugyan a gravitáció a semminél, de tekinthetünk rá úgyis, mintha nulla lenne. Ezek közül, az úgynevezett Lagrange pontok közül az egyik nincs nagyon messze, el tudnánk oda menni a holdkomppal, csakhogy az a Hold pályáján jóval túl van, sokáig tartana az út, és adódhatnának komplikációk, amikkel óvakodnék szembekerülni. Úgy számoltam, hogy elég lesz, ha a Hold és a Föld közötti útnak azt a szakaszát fogom erre a munkára felhasználni, ahol a két égitest gravitációja majdnem kioltja egymást. Ott nincs tökéletes gravitációs vákuum, de a tömegvonzás hiánya arra elég, hogy rövid időre megállva el tudjam végezni a csövek összehegesztését, és a viasz kicserélését kovára.

– Valóban zseniális ötlet – ismerte le Anna, mégis maradt még benne némi kételkedés. – Hegesztettél valaha bármit a világűrben?

– Még soha, csakhogy nem megyek ki a világűrbe, maradok az űrhajóban. A munkához nincs szükség vákuumra, a levegő kiszivattyúzása hiábavaló lenne. Rövid időre megállok a komppal az erősen csökkent gravitációjú ponton. A munka valóban komplikált lesz kissé, még hiányzik hozzá néhány eszköz, de megvan az esélye, hogy legfeljebb két-három kísérlet után elkészül a pótalkatrész. Arra még emlékezhetsz, hogy hegeszteni elég régen megtanultam.

Gábor az ezer évvel korábbi történelemre célzott, amikor először éltek és dolgoztak együtt, miután a Gép első ízben megfiatalította mind a kettőjűket, hogy Őrzőként élve segítsenek az emberiségnek a kialakult katasztrófahelyzetből való kilábalásban.

– Emlékszem Gábor – felelte Anna, és elmerengett a múlton. – Akkor egészen jó munkát végeztünk. Szeretnék abban a hitben élni, hogy azóta is támadt néhány használható ötletünk, és ha mérleget vonunk hosszú életünk évszázadairól, akkor a jobb dolgok lesznek túlsúlyban.

– 4 –

Másnap délután Shaare és Doween bekopogtak a király dolgozószobájába.

A király szokása szerint matatott valami készülőfélben lévő tárgyon, a királynő a tálcán felszolgált kávét töltötte csészékbe.

– Kértek? – kérdezte a belépő két vendéget.

– Köszönjük asszonyom! – toporgott az ajtó mellett Shaare. – Nem azért jöttünk, hogy együtt kávézzunk, persze a csábítás nincs ellenünkre, így veletek tartunk.

Anna elmosolyodott magában, és csenegetett két további csésze után. Látta a két fiatalon, hogy valamitől zavarban vannak, és mivel sejtette mi okozza bizonytalan viselkedésüket, elhatározta, megkönnyíti a dolgukat.

– Ugye beljebb jöttök az ajtóból! Ott szűkös a hely a kávézáshoz – bátorításképpen mosolygó szemmel nézett a fiatalokra.

– Persze, asszonyom! – felelte Doween, és engedelmesen maga után vonszolva a lányt, beljebb lépett, aztán leült a nagy íróasztallal szemközt álló heverőre. Shaare kezét ölébe ejtve ült mellette.

A királynő kitöltötte az italt, aztán feléjük nyújtotta a csészét. Gábor abbahagyta a műszereivel való vacakolást, és kavargatni kezdte a feketét.

– Mi járatban vagytok? – nézett a csésze felett Doweenra.

Shaare mereven bámulta a gőzölgő kávét. Kavargatta, és igyekezett minél inkább úgy tenni, mint aki nincs jelen.

– Asszonyom, egyszer már megkértem tőled Shaare kezét, és akkor türelmet kértél tőlünk.

Anna bólintott.

– Sok hónapja ennek – folytatta Doween. – Azért járultunk most eléd, hogy megtudakoljuk, az eltelt időt elegendőnek találod-e ahhoz, hogy összeházasodjunk.

A király a királynőre nézett, aki a két fiatalt mustrálgatta.

– Tulajdonképpen nincs hozzá semmi jogunk, hogy bármit előírjunk számotokra házasodási szándékotokkal kapcsolatban – kezdte Anna. – Ezt mind a ketten tudjátok, és én megköszönöm nektek, hogy mégis úgy jöttök hozzánk, mintha tőlünk függene az, hogy házasodhattok-e vagy sem.

– Sokkal tartozunk neked asszonyom – szólt közbe Shaare.

– Mi tartozunk nektek, de az egész ország az adósotok lett – folytatta a királynő, a hónapokkal korábbi merényletekre utalva. – Uralkodunk ketten a királlyal, de talán tudjátok, hogy nem despotaként intézzük az ország ügyeit. Megtiszteltek bennünket ezzel a kérdéssel.

– Hálásak vagyunk a jóindulatáért, amit kaptunk tőletek eddig – szerénykedett Doween.

– Természetesen semmi kifogásom nincs a házasságotok ellen. Akár holnap összeházasodhattok, ha úgy döntötök. A király nevében nincs mondanivalóm, ő majd előadja, amit ebben az ügyben gondol – jelentőségteljesen Gáborhoz fordult, aki azon törte a fejét, miképpen maradhatna ki a két fiatal személyes sorsának ilyen konkrét módon történő befolyásolásából. Régen hozzáedződött ahhoz, hogy megbékéljen a teherrel, amit a mások életének kormányzása jelentett, de általában tömegekben gondolkodott. Az egész ország sorsa könnyebben megsejthető, mint két ember jövője. A házasságok pedig még kiszámíthatatlanabbak. Könnyebb megjövendölni az alakuló lázadás kimenetelét, mint egy házasságét. Jóllehet, lázadással eddig egyszer küzdött meg, de annyi házasságot látott tönkremenni, hogy aggódva elmélkedett mások lelkiéletének buktatóin.

Mégsem kerülhette meg a válaszadást, a két fiatalt gyermekeként szerette. Doween egészen biztos, hogy valamilyen távoli fokon a leszármazottja, Shaare szintúgy elkötelezetté tette őt az alatt a rövid idő alatt, amióta ismeri. Valami bíztatót készült mondani nekik.

– Megtiszteltek bennünket azzal, ha úgy álltok elénk, mintha függővé tennétek bármit a válaszunktól – megpróbált üres udvariaskodással kibújni a kötelezettség alól, de belátta, hogy szembe kell néznie a felelősséggel, tőle is választ várnak a fiatalok.

Látszott Doweenen, félbeszakítaná az esetlegesen semmitmondó szavakat, de a király leintette.

– Tudom, bizonyára valamilyen módon függ a válaszunktól az, amit tesztek, de azt remélem, hogy a házasságotok nem az általam elmondottakon múlik. Abban bízom, eléggé szeretitek egymást ahhoz, hogy összeházasodjatok akkor is, ha rosszallásunkat fejeznénk ki.

Most Shaare akart közbeszólni, egy kézmozdulat hallgatásra bírta.

– Ne szakítsatok félbe! Tudom, hogy adtok a véleményünkre, és megnyugtatlak benneteket, nincs közöttünk ellentét. Csatlakozom a királynőhöz, és megköszönöm, hogy eljöttetek hozzánk, a formális engedélyért. Örülök, hogy vártatok néhány hónapot a királynő kérése szerint, és azt kívánom, sohase bánjátok meg, hogy az eltelt idő alatt kitartottatok a szándékotok mellett. Azt hiszem, nincs oka annak, hogy akár egyetlen napig halogassátok a lakodalmat. Mióta tudjuk, hogy megint támadással nézünk szembe, azt is sejtjük, hogy egyetlen napot sem fogunk nyugodtabbnak tartani a tegnapinál. Minden holnap lehet az új háború kitörésének a napja, és minden holnaputánra van halaszthatatlan feladatunk. Rajtatok múlik, hogy mikorra tűzitek ki az esküvőt.

– A most folyó munkáinkra gondoltam… – kezdte Doween, a király félbeszakította.

– A munka, amiben részt vesztek valóban fontos. Ha befejezzük, hosszú sorban jönnek a következő fontos feladatok. Rövidesen kiderül, hogy a Gép javításában eljuthatunk-e addig, hogy újra beszéljen velünk, vagy tovább küzdünk ezzel a részfeladattal. Ez nyolc-tíz napon belül eldől. Akár megszólal a gép, akár néma marad, tudunk egy-két hét szabadságot adni nektek arra, hogy elvonuljatok valahová kicsit kipróbálni a házaséletet, utána pedig mindig újabb és újabb feladatok következnek majd.

– Köszönjük, uram – hálálkodott szégyenlősen Shaare.

– Ha arra gondoltatok, hogy két öregember áldása segítséget nyújthat nektek az életben, és valamiféle oltalmat kínál az út elején, hát azt megkapjátok – vette át a szót Anna. –  Rászolgáltatok arra, hogy az áldásunkkal induljatok a közös útra. Kaptok tőlünk majd más egyebet is, azok egyszerű értéktárgyak lesznek. Remélem, annak jobban örültök, hogy biztosítunk titeket és majdani gyerekeiteket a szeretetünkről.

– 5 –

Machine bázis, Hold

– Ezer éve vagyunk Őrzők, és még sosem történt meg az, ami most következik – mondta Shaarénak a király. – Először teszünk valamit, ami végre tényleg a Gép megjavítása felé visz minket.

– Kezdhetjük a szerelést? – kérdezte a rádión keresztül Gordon, az elektronikáért felelős mérnök.

Anna és Gábor egyaránt Shaare arcát nézte.

– A Gép szerint kezdhetitek – bólintott a lány.

– Megkaptátok az engedélyt! – továbbította Gábor a jóváhagyást.

Még mindig ismeretlen volt előttük, valójában milyen célra szolgál a különös alakú rúd, amelyik a Földön majdnem fél mázsát nyomott. Háromszor készítették el az alkatrészt, amit antennának neveztek el, mire végre megfelelőnek értékelték. Először a hegesztéskor ment tönkre az ezüst cső, aztán a huzal szakadt el benne. Csupán harmadszorra sikerült megfelelően alkalmazni az elképzelt technológiát.

– Ahhoz képest, hogy a teljesen ismeretlen megoldásokat alkalmazó kultúra, ismeretlen szerkezetéhez, felderítetlen célú alkatrészt pótoltunk, jól dolgoztunk. Örülni fogok, ha működőképes lesz ez az antenna vagy micsoda – sóhajtott elégedetten Gábor, amikor végre késznek nyilvánította az ezüstrudat, benne a kovakővel burkolt aranyhuzallal.

– Azt majd a Gép dönti el, miután beszereltük – tamáskodott Gordon, aki végig figyelte a gyártást.

Most érkezett el a pillanat, amikor a Gép határoz a végzett munkáról.

Három technikus, és a villamosmérnök alkotta a négytagú csapatot, amelyik a hordó formájú üregbe belépve arra készült, hogy a törött csonk helyére felszerelje az antennát.

– Reméljük nem öl meg bennünket, ha hibás az alkatrész – dünnyögött Ron, az a technikus, aki tucatnyi nappal korábban először mászott le az aknába, ahol hozzáférhettek a csodákra képes Gép részeihez.

– Én meg azt remélem, hogy akkor sem öl meg minket, ha jó a pótalkatrész, és hirtelen beindulva áram alá kerül körülöttünk az egész hóbelevanc – válaszolta Neddy, a barátnője, aki szintén velük jött az első leereszkedéskor.

– Nyugalom! – intette őket Gordon, miközben maga mellé rakta a szerszámokat, amelyekkel majd felerősítik a fémes falra az ezüst rudazatot. – Ez a gép a barátunk. Miért ölne meg bárkit is?

– Ezt gondolták a fáraókról is Egyiptomban, aztán sorra leölették a piramisok építőit, hogy később senki se találhassa meg a bejáratot a sírkamrához – szólalt meg Gregor, a harmadik a technikusok közül, aki eddig némán segédkezett a munkában.

– Elég a dumából – vágta el a további vitát Gordon. – Foglalkozzunk a feladatunkkal!

A háromlábú antenna teljesen szabálytalan alakú idomnak látszott, a lábak egyféle módon illeszkedtek a falhoz, így rövid ideig törték a fejüket, melyik része legyen felül az antennának.

Gregor és Ron megemelték a furcsa alakú fémdarabot, a lábak talpait nagyjából a megfelelő csatlakozási pontok fölé emelték, a pontos beállítás Neddy feladata maradt.

Mindegyik rúd vége vastag lemezre támaszkodott, amelyben három furat szolgált arra, hogy a rajtuk átvezetett csavarokkal a megfelelő helyen rögzítsék.  Az eljárás annak ellenére ismerősnek tűnt, hogy egy idegen civilizációtól származott.

– Ha az én feladatom ilyen alkatrész rögzítését megtervezni – mondta Gordon –ugyanígy tervezném.

– Helyén van! – szakította meg hirtelen Ron az elmélkedést, és nekitámaszkodott a rúdnak, így rögzítette a megfelelő pozícióban.

Neddy a kezében lévő csavart gyorsan áttolta a furaton, és pár menetet tekerve rajta gondoskodott arról, hogy a legfelső láb, ne mozdulhasson ki a helyéről. A lány nem igényelt különleges bánásmódot azért, mert a gyengébb nemhez tartozik, általában mégis a könnyebb részét bízták rá a munkának.

Gordon úgy irányította a három fiatalt, mintha az egyetemi katedrán állva demonstrálna valamit. – Valamely műszaki feladat megoldásának módja független attól, hogy a civilizáció milyen technikát szokott használni. Ha eldöntötték, hogy csavarokkal rögzítenek valamit, akkor az a rögzítés egyféle módon lesz célszerű, legyünk a galaxis bármelyik csillagrendszerében.

– A helyén van – szólt közbe megint, az előadásra nem figyelve Ron, amikor sikerült a második talp egyik furatát a menetes lyuk fölé helyezni.

Neddy belökte a második csavart a helyére, és lazán betekerte a furatba.

– A harmadik gyerekjáték lesz – ígérte, és az utolsó láb pár pillanat múlva valóban könnyedén megtalálta a helyét.

– Innentől boldogul vele bármelyiktek egyedül – mondta a mérnök, és letette a szerszámot a kezéből, majd hátrébb lépett. Olyan régóta képezte a diákjait, hogy rövid időre sem tudott meglenni a tájékozatlanoknak elmondott magyarázatok nélkül.– Csináljátok! – nyújtotta a szerszámot a többiek felé.

A technikusok buzgón betekerték a lyukakba a hiányzó hat csavart, aztán előbb kézzel, majd a szerszámokkal meghúzták a rögzítő elemeket.

– 6 –

Gordon megrángatta az antennát, amelyik végre mozdíthatatlan része lett a Gépnek.

– A helyén van – jelentette a Burában tartózkodóknak. – Vajon most, mi történik? – kíváncsiskodott.

– Gyertek ki a hordóból a galériára! – Tolmácsolta Shaare a Gép óhaját.

– A helyiséget ne hagyjuk el? – aggodalmaskodott a mérnök.

Shaare megvárta, amíg a Gép mentális szinten sugárzott utasításai megérkeznek az agyába, azután továbbadta az instrukciókat.

– A galérián nincs veszély, a hordóba ne nyúlkáljatok be! Próbaüzem következik.

Arra számítottak, zajt hallanak vagy búgást, figyelmeztető dudaszót, de hiába számítottak bármilyen ismerős jelre. Pár percig minden változatlan maradt, aztán lassan látszani kezdtek a Gép éledezésének jelei. Élni persze addig is élt, hiszen kommunikált velük, és néhány feladatát folyamatosan végezte, azonban a folyosó, amelyről a hibás alkatrészt tartalmazó terem nyílott, addig nem mutatott életjeleket. A mennyezeten végigfutó lámpasor kivételével minden mozdulatlannak és élettelennek látszott, ugyanígy találták a vezérlőteremszerű helyiséget is, amikor először beléptek ide.

Most végre lassan feléledt a terem. A mennyezetről világító egyszerű lámpák csillogásához más fények társultak. Az oldalfalat beborító műszerek felvillantak, a burkolat mögött mutatók lendültek meg, digitális kijelzők kezdtek hullámzani, lüktetni, néhány kapcsoló halk kattanással magától átváltott a másik irányba, aztán nagy, addig feketének látszó ablak mögött lassan izzani kezdett valami. Mintha egy hatalmas kohó kémlelő ablakán keresztül látnák a belső teret, előbb gyenge világosság jelentkezett, aztán fokozatosan erősödő fényével bevilágította az egész helyiséget.

Mind a négyen lenyűgözve álltak, és mozdulatlanul nézték, ahogyan az ismeretlen műszaki világ, hatalmas tudásának üzenete a múlt mélyéből és a fényévek távolából elérkezik hozzájuk.

– Tényleg biztonságban vagyunk?

Alig figyeltek Ron bátortalan hangú kérdésére.

– Szinte semmi hangja sincs – állapította meg Neddy.

– Ha zajosan működne, sokat pocsékolna a felvett energiából – magyarázta Gordon.

Mintha rácáfolna az emberek véleményére, a fémfalak mögött halkan zümmögni kezdett valami. Lentről, a galéria szintje alól jött a zaj. Csendes zúgás hallatszott, mint egy jól megépített transzformátor halk neszezése.

Hallottak néhány kattanást a fejük felett, aztán ragyogni kezdett a korábban törött alkatrészt magába foglaló hordó belső felülete. Színek kavalkádja szédítette őket, a körpaláston csillogva kergették egymást a kék, sárga, bíbor és mindenféle színű lángok, formák.

A frissen beszerelt antenna izzani látszott, ám ez lehetett akár képzelgés vagy a körülötte tomboló fényorgia tükröződése az ezüstrúdon.

– Ez vajon azt jelenti, hogy működik, vagy azt, hogy pillanatokon belül felrobban? – rémüldözött az egyik technikus.

– Nem hiszem, hogy felrobbanna – nyugtatta meg a mérnök. – A törött alkatrész pótlása után egészen biztos, hogy nem robban fel akkor sem, ha hibásan dolgoztunk. Ez nagyon intelligens gép, nyilvánvalóan alapos tesztelés után helyezi üzembe a pótalkatrészt.

– Esetleg éppen most folyik a teszt – találgatott Ron.

Állandósultak a fények. Megszűnt a villódzás, a hordó belső felülete mindenhol egységes erővel, de más-más színnel világított. A műszerek megnyugodtak, a kijelzők nem váltogatták állapotukat, színüket; minden nyugodtnak látszott.

– Ennyi? – kérdezte csalódottan Neddy.

– Mire számítottál? – Gregor hangja hűvösen, lekezelően csengett. A másik kettőnél pár évvel idősebben, néha éreztette velük a korkülönbséget.

– A Robak tudja. Tűzijátékra, harangszóra...

– Te biztosan szűzlányokat rendelnél! – vihogott fel Ron. Gregor szeme dühösen villant egyet.

Valahol a mélyben zaj keletkezett. Mintha ajtót csapnának rá, valami óriási tartályra.

Megdermedtek.

Bizonytalan eredetű csattanások, zördülések hallatszottak mindenhonnan. A mélyből, a legelső ijesztőnek tartott hang irányából fokozatosan erősödő búgás törte át a többi zajt. Mintha templomi orgona valamelyik mélyebb hangja szólna halkan, kitartóan.

Gépek zajához szokott fülük barátságosan fogadta be a halk duruzsolást.

A búgás kitartóan erősödött. Úgy tűnt, a hang forrása közeledik hozzájuk.

Talán megrémülnének ezektől a jelektől, ha körülöttük mindenféle egyéb lárma zavarná a csendet, vagy újabb fények villognának, de a világítás, a műszerek fénye egyenletes maradt, és semmi rémületes sem történt a közelükben.

Váratlanul az addiginál sokkal erősebbé vált a zaj, aztán kis csattogás, csörrenés hallatszott, majd a félrehúzott ajtóban megjelent egy kocsiféle szerkezet, és a lábuk mellett megállt.

Ahogy sejtették, a talajon és az akna falán végigfutó párhuzamos sín, közlekedésre szolgált. Ezen gördült elébük a kocsi, amelyiken mindenféle karok, nyúlványok ágaskodtak. A közepén, kis korlát mögött két ember befogadására alkalmas széket láthattak.

– Ez mi a fene? – néztek rá megrökönyödve.

– Mi lenne? – gondolkodott hangosan a mérnök. – Szerviz kocsi.

– Üljetek bele ketten – hallották a fejhallgatóikból Shaare hangját, aki nyilván a gép szavait adta tovább nekik.

– Ez vonat a pokolba – vigyorodott el Gordon, és leereszkedett az egyik, kicsit szűk ülőkére. A könyökénél villogni kezdett valami kapocsféleség.

– Csatold be magad! – mutatott Ron a kis lámpácskára. – Szerintem ez a biztonsági öv jelzése.

Gordon tétován matatott a kis pultocskán, és rátalált a módszerre, amivel kicsalogathatta az övet a helyéről, aztán meglelte a fészket is, ahová egyetlen kattintással beilleszkedett a csat.

– Velem tart valaki? – nézett a társaira a mérnök.

– Persze – felelte kis tépelődés után tétován Gregor, és beülve a másik székre, magára kapcsolta a biztonsági övet.

A kis kocsi megmozdult velük, elindult vissza az alagútba, ki, a függőleges akna felé. Bár sejthették, hogy baj nélkül érkeznek meg a céljukhoz, mégis összezárt ajkakkal figyelték, mi történik akkor, amikor átbuknak az alagút végén a vízszintes pályáról a függőlegesen tátongó aknába. Mind a ketten szorították maguk előtt a vékony korlátot, ujjaik elfehéredtek az erőlködéstől.

Gordont felvillantotta csípős humorát.

– Imádkoztál? – gúnyolódott a mellette ülő fiúval.

– Hülye vicc – morgott válaszul Gregor.

Gyorsan a végére értek a rövid folyosónak, és lassítás nélkül fölé gördültek a széles aknának. Még jobban megkapaszkodtak a korlátban, készültek a zuhanásra, vagy a lefelé induló száguldásra, nem az történt, amire számítottak.

A kis kocsi anélkül, hogy az ülőhelyek oldalra dőlnének, vagy bármilyen irányba meginognának, nem lefelé vette az irányt, hanem felfelé kezdett emelkedni velük.

A furcsa irányváltás pillanatában a kis jármű kerekei átgördültek a szék aljáról az oldalára, ott követték tovább a függőlegesen futó sínt. Mivel nem láttak vontatókötelet, vagy fogaskereket, amivel a falhoz kapaszkodhatna a jármű, egészen valószínűtlennek találták az emelkedést az akna falán. A kocsit láthatatlan erők tapasztották a sínhez, holott a korábbi ismereteik alapján az első pillanat után zuhannia kellene a mélységbe. Ennek ellenére biztonságban haladtak felfelé.

Riadtan tekintgettek vissza a mélybe, keresve bármit, ami biztonságérzetet adhatna ezen a bizarr, felfelé vezető úton. Csak azt látták, hogy másik szerviz kocsi gördül be az alagútba, amit ők éppen most hagytak el. Nyilván a technikusokat hozza utánuk a következő percben.

– Azt hittem városnézésre indulunk – Gordon hangjából megjátszott csalódottság szűrődött ki.

– Szívesebben mennék lefelé az aknába – biccentett Gregor a mélység irányába, amikor kiszálltak a különös liftből az akna tetején.


Vissza a tartalomjegyzékhez











Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése