Demeter Attila
2014 Minden jog fenntartva |
Első fejezet – A
jövevények
|
– 1 – Travella bolygó, 74 fényévre a Földtől,
Földi időszámítás szerint II. Civilizáció 749. Ulim az
erdőben trappolt. Három álló napja futott és gyalogolt a
fák között, éjszakánként keveset és nyugtalanul pihent,
ereje mostanra megfogyatkozott. Alig maradt benne a
kezdeti indulatból, elkeseredésből, már csupán kimerülőben
lévő energiatartalékai mozgatták a lábát. Büszkeségének
maradéka gátolta abban, hogy végleg megálljon, netán
visszaforduljon azon az úton, amelyen a megaláztatás után
mérgében elindult. Az erdő
ritkult körülötte. A lombokon erősebben sütött át a nap,
az ég gyakrabban kéklett fel a levelek mögött, és a fák
alatt tenyésző bokrok lazábban álltak ellen a rohamnak az
alacsonyan nőtt ágak között. Amikor
elfogytak a növények, a keskeny, köves földsáv mögött
hatalmas víztükör tárult a szeme elé. –
Eljutottam a világ végére – gondolta. Bár a vének
elbeszélésből halotta hírét a tengernek, eddig úgy gondolt
a nagy vízre, mint valami legendára, amit az esti tábortűz
körül emlegetnek. –
Végtelenül nagynak látnád – mesélték a szülei, amikor az
óceánról beszélgettek. – Menjünk
el oda! – kérte, de leintették. – Nincs ott
semmi. Víz és víz mindenhol. Nem jutsz el rajta sehová,
mert a hajóink elpusztultak. – Építsünk
újra hajókat! – javasolta gyermeki egyszerűséggel, és
megint legyintettek. – Már nem
tudunk. Jó, ha akkora csónakot összetákolunk, amekkora
átvisz minket egy kisebb folyón, ha utunkba kerül valahol.
Régen! A támadást megelőzően minden akadályon átjutottunk,
minden hegyet, minden vizet és földet meghódítottunk.
Uralkodtunk a bolygónkon, és azt hittük, hatalmasak
vagyunk. Amikor az
öregek idáig értek a regélésben, mindig elhallgattak,
lehajtották a fejüket és elszomorodtak. Ulim korosztálya
ezt értetlenkedve fogadta. – A mesevilág a képzeletünkben
él – gondolták. – A lassan feledésbe merülő múlton kár
keseregni, mert a legendák a valóság helyett másról
szólnak. Nem kívánt
mesékkel foglalkozni. Kilimo haját akarta bogozni, a
varkocs fonatát kibontani, nézni, amikor valamelyik hold
kékes fénye átvilágít az elkószált hajszálakon, aztán
pedig a ruháját kioldani, és saját kunyhójában leheveredni
ugyanarra a matracra, ahová a lányt fekteti. Emiatt
bujdosott el a csapattól. Tavaly
elérte azt az életkort, amikor párt kereshet magának.
Idén, a nyár végén élni akart a joggal. Úgy gondolta,
egyedül rá tartozik, kivel osztja meg az ágyát, és ki az,
akivel szívesen élne együtt öregkoráig, a vének azonban
ebbe is belebeszéltek. A vének
mindenbe belebeszéltek, és a fiatalokat idegesítette az
elveszett múlt utáni állandó siránkozásuk. Ulimot
különösen az egész életüket, annak minden rezdülését
átható parancsolgatás ingerelte. Elege lett a vének múltba
révedő irányításának. Amikor közölte, Kilimot kéri
kedvesének, azonnal felmordultak, az tilos. –
Számítottam rá, hogy megtiltjátok – vágta sértődötten a
vének képükbe. – Azt
hiszed, mi vagyunk az ellenfelek? – kérdezte Szelerin a
legöregebb mindközött. – A természettel vitatkozol. Kilimo
az unokatestvéred, és baj származna abból, ha őt
választanád párnak. – Miért? –
ellenkezett. – Beteg
gyerekeket szülne neked. Korcs utódok származhatnak az
öléből. – Honnan
tudjátok ezt? Ha valaki más lesz Kilimo embere, annak
miért ne szülne korcsokat? – Nem
viheted az ágyadba az unokahúgodat! – ismételte meg a
tilalmat Szelerin. –
Ostobaság! – dühöngött Ulim, és látta, Kilimonak ugyanez a
véleménye, csakhogy a lányok még kevésbé szállhattak
szembe az öregekkel, mint a fiatal fiúk. Most
háromnapi járóföldre a falutól, ahol a világuk teljes
népessége él, fizikailag fáradtan, indulataiban alig
csillapodva ült le egy hatalmas kőre a tengerparton. A
magával hozott élelem előző nap elfogyott, útja közben az
erdő adta táplálékon élt. Fukar kézzel mérték a fák,
bokrok az ebédet, vacsorát; korgó gyomorral gubbasztott a
sziklán. Hirtelen
eszébe jutott, mi lenne, ha meghalna. Nincs értelme az
életnek, ha nem élhet Kilimoval, nyugodtan véget vethet
sivár tengődésének. Hívogatta
őt a szelíden hullámzó víz. –
Elindulnék a vízben, és gyalogolnék, végül ellepnek a
hullámok – gondolta magában. Mégsem próbálta ki, nem
indult a habok felé. Egy
sziklára mászva nézte a végtelenbe nyúló, kéklő tükröt a
lábai alatt, és hallgatta a csendes csobogást, ahogy a víz
a szirt aljának csapódik. Leült a kőre. Odébb, az erdő és
a tenger között keskeny homokpad váltakozott kavicsos
földsávokkal. Amerre nézett jobbra vagy balra, ugyanezt
látta. Sehol sem talált pillantásával embert, állatot. Azt
nem furcsállotta, hogy emberek nélküli a part, azt
mindenki tudta, a falun kívül nincs élő ember a bolygón.
Az jobban meglepte, hogy állatok sem kóboroltak a keskeny
homokpadon, nem jöttek a vízhez inni a ragadozók vagy
martalékaik. Erről hallott valamit a vénektől, és talán
ebben igazat mondtak. Elképzelhető, hogy a tenger vize
tényleg sós és ihatatlan. Ha így van, akkor világos, hogy
az állatok miért nem használják ki ennek a hatalmas víznek
a közelségét, és miért hiányzik az élet bármiféle jele a
part köveiről. – Lent
megkóstolhatnám, hogy tényleg igazat szólnak-e a legendák
– gondolta. – Az öregek mindig nyaggatják a fiatalokat
mindenféle tilalommal és regulával, jobb, ha fenntartással
fogadjuk a mondataikat. Akkor lehetek biztos benne, hogy
nem puszta riogatásból vagy szórakozásból kiagyalt
tilalommal állnak elém, ha ellenőrzöm a szavukat. – 2 – Lekászálódott
a
szikláról, és elindult a víz felé. A parti homokban
legyalogolt a hullámokig, leguggolt, megmerítette két
tenyerét a szelíd habokban, és a szájához emelt pár
kortyot. Bizalmatlankodott Szelerin és a vének állításával
szemben, azonban visszafogta magát a kételkedésben.
Kerülte a kockázatát annak, hogy mohón beleigyon valami
undorító ízű löttybe. Egyetlen
apró kortyot nyelt a tenyeréből, és mindjárt érezte, a
vének ebben a dologban igazat állítottak, a víz tényleg
ihatatlanul sós. A keserves
kóstoló után felállt, szétnézett a közvetlenül talpát
nyaldosó hullámoktól, és tekintetével végigpásztázta a
partot. Azt tapasztalta, hogy felületesen ítélt, amikor
azt hitte, nincsenek állatok a tengerben vagy a vizet
szegélyező földsávon. A levegőben itt-ott madarak
repkedtek, némelyik leszállt a vízre, hosszú csőrét a
hullámokba dugva vélhetően a habok közt úszkáló halakra
vadászott. Kezével
ernyőt formált a szeme fölő, végigkémlelte az eget a
tenger szikrázó tükre felett, és a távolban talált egy
madarat, ami nem kacsázott össze-vissza a levegőben, hanem
látszólag rezzenéstelenül lebegett egyhelyben. Sosem
látott még ilyen furcsán viselkedő állatot. Úgy tudta,
ennyire mozdulatlanul lebegni képtelenség. Nézte, nézte az
égen függő apró pontot, és azt vette észre, az lassacskán
növekszik. Szerencséjére
a
nap nem világított a szemébe, mert akkor nehezbben
tarthatná szemmel az állatot. Pislantott egyet néha, de
egyébként rajta tartotta a tekintetét a madáron. Rájött,
hogy a növekedés csupán látszat. Azért tűnik mindig
nagyobbnak, mert közeledik. Ez tette még hihetetlenebbé a
dolgot. Nincs olyan egyhelyben lebegő lény, amelyik
mozdulatlanul maradhatna a levegőben, olyan pedig végképp
sincs, amelyik ennyire egyenes pályán repülne, feléje
tartva sohasem térne ki jobbra vagy balra. A madár,
amely ellentmondott ismereteinek, kitartóan közeledett.
Még messze járt, de így is látszott, hogy jóval nagyobb az
embernél, nagyobb bárminél, ami eddig a levegőben a szemei
előtt mozgott. A part
közelébe érve egyre gyorsabb lett látszólagos növekedése,
és Ulimban rövidesen tudatosult, hogy ami a levegőben
közeledik az nem madár, hanem valami mesterséges
készítmény. Annyira nagynak látszott, hogy bizonyos lett
abban, az általa ismert emberek képtelenek ilyet
készítetni. A faluban senki sem tudott ekkora kocsit,
hajót vagy bármit alkotni. Talán házat látott ilyen
hatalmasat eddig az ember építette tárgyak közül, más
semmit, viszont a házak nem repülnek. A valami
még mindig anélkül közeledett felé, hogy az egyenestől
bármerre eltérne, és ahogy haladt előre, lassan formát
öltött. Ablakok látszottak rajta, az elején kerek fényes
tárcsák villogtak, amiknek a rendeltetése ismeretlen
maradt előtte. Lassan kezdett vasúti kocsihoz hasonlítani.
A falu szélén, a síneken, állt egy kivénhedt, rozzant
vagon az úttalan út rövid, épségben maradt szakaszán, az
nézett ki ilyesféle módon. Elgondolta,
hogy festene az a rozzant kocsi, ha repülne; aztán
elhessegette a gondolatot, mert valószínűtlennek tűnt,
hogy a Rindam Társaság kocsija bármikor elmozdulna akár a
síneken is, nemhogy a levegőben, ahol semmi keresnivalója
sincs. Az jutott az eszébe, repülőgép közelít felé. A
hosszúkás doboz teljesen másmilyennek tűnt, mint azok a
repülők, amelyeknek rajzait apró gyerek korában, Szelerin
elnyűtt könyvének lapjain nézegette. Azokon szárnyakat
látott, ennek meg a sima oldalai fénylettek ott, ahová a
szárnyak csatlakozhatnának. A repülő
vasúti kocsi egyre közeledett a tengerpart felé, aztán
kicsit lassított, mintha az ablakokból valaki szemügyre
venné őt. Ulim abban reménykedett, hogy a hatalmas
szörnyeteg megáll a levegőben, vagy leszáll elé, ehelyett
az mindössze tett egy kört fölötte, aztán lomhán elúszott
az erdő irányába, ahonnan ő három nappal korábban
elszökött. Csalódottan
fordult utána, ahogy a repülőgép egyre gyorsulva, orrát a
magasba felszegve elhúzott a faluja felé. – Te is
láttad? – kérdezte kis idő elteltével egy hang. Annyira
elmerült a gondolataiban, hogy meglepetésként érte a
bartjának, Kevennek az érkezése, aki szokásához híven
észrevehetetlen csendben osont mellé az erdőből. – Mit
akarsz? – mordult rá mérgesen a híres nyomolvasóra. –
Szelerin küldött utánam? – Dehogyis
– tiltakozott Keven. – Láttam, hogy duzzogva elszaladsz,
és arra gondoltam, örülsz majd, ha van veled társ az
erdőben. – Egyedül
akartam maradni. – Sejtettem
– ismerte el a barátja. – A
tengerhez indultam – hazudta Ulim. Feleslegesnek tartotta
bevallani, hogy véletlenségből keveredett ide. – Olyan,
amilyenről a legendák szólnak. Nagy és sima. – Sima, és
ihatatlan a vize. – Menjünk
vissza! – kérte a barátja. – Félnapi járóföldre innen
felakasztottam a tarisznyámat egy kiszáradt bobakfára,
hagytam benne elemózsiát. Ulim
hallgatott, csendben bámulta tovább a tengert. – Anyád
küldött páderkalácsot – csábította tovább Keven. Ulim
szájában összefutott a nyál. – Nem
engedik meg, hogy Kilimo legyen a párom – duzzogott. – Tudom. – Azt
állítják, korcsok lennének a gyerekeink, mert ő az
unokatestvérem. – Talán
igazuk van – felelte bátortalanul Keven. – Azt hallottam,
hogy a rombolás előtt a doktorok megvizsgálták az emberek
vérét, és abból megítélték, megházasodhat-e két fiatal, ha
unokatestvér létükre egymásba szerettek. Azok a műszerek
persze, amiket a vizsgálathoz használhatnánk, már semmivé
váltak, meg aztán a doktoraink rég elfeledték ezt a
tudományt. – Te
elhiszed ezt? – nézett rá gyanakvóan Ulim. – Néha
bölcsen gondolkodtak a régiek. Ulim a
vállát vonogatta. – Gyere!
Vár a falu. Ulim Keven
után lassan megindult az erdőbe. Eszébe jutott a
páderkalács, és éhes gyomorral hiába küzdött a
csábítással. – 3 – Visszafelé
sem lett rövidebb az út, mint odafelé. A nyomkeresésben és
erdei csatangolásban járatosabb Kevennek két napnál
kevesebb is elég lenne a hazáig tartó uthoz, de akkor a
barátja magára maradna az úton, és éppen ezt akarta
elkerülni. Komótos iramot diktált. Otthonuk
közelében, a faluszéli ritkást meglátva elhűltek a
meglepetéstől. A fák közötti, apró tisztáson, a tenger
partjáról megfigyelt égi szörnyeteg pihent. Őrizetlenül
terpeszkedett a bozót mögött, így megnézhették közelről és
alaposan is. Ulim óvatosan lépkedett a fekete anyagból
készült testhez, megtapogatta a falát, és semmi különöset
sem talált rajta. Mintha a százéves romok helyszínén
omladozó építmények valamelyikét tapintaná végig –
eltekintve attól, hogy azok legtöbbjén nyomot hagyott az
idő, ez pedig tökéletesen simának látszott. Leginkább
tényleg ahhoz a vasúti kocsihoz hasonlított, amelyik
legelőször az eszébe ötlött, amikor a tenger felett
megfigyelte a gépet. Még a mérete is alig tért el attól. A
hosszát húsz lépésnél többnek, a szélességét három
lépésnél nagyobbnak mérte. Kétembernyi magasra
kapaszkodhatnának, ha felmásznának a tetejére, ehhez
persze hiányzott a bátorságuk. –
Hihetetlen, hogy ez a monstrum valaha a
levegőbeemelkedett, és repült. Leskelődtek
befelé az ablakokon, de belül sötétség honolt, az üveges
felület útját állta a tekintetnek. –
Csodálatos – mormogta Ulim, és Keven bólogatott hozzá. Befejezték
a bámészkodást, és abban a reményben siettek a település
belseje felé, hogy a faluban megtalálják a mesebeli gép
utasait, esetleg hallhatnak tőlük azokról a csodákról,
amelyek arrafelé találhatók, ahonnan érkeztek. – Talán
mégsem pusztult el teljesen a világ – reménykedett Ulim. – Az öregek
szerint a hódítók mindent tökéletesen elpusztítottak. Ha a
rombolás idején a véneink nem a csillagok között
tartózkodnak, akkor ők is meghalnak a támadástól. Még jó,
hogy a hódítók előtt ismeretlen maradt az űrállomás
létezése, amelyik menedéket adott párezer embernek. – Valahol
biztosan van otthona az utasoknak – Ulim gondolatai még
mindig a csodálatos masinánál jártak. – Ez a
repülőgép másmilyen, mint amiket a Boldogság Korában
építettek nagyapáink – dünnyögte Keven. Beértek a
faluba. A girbe-gurba utcák gödreit kerülgetve ügettek a
főtér felé. Ötezernél valamivel több ember élt a szegényes
bungalókban, nádkunyhókban vagy a régi időből megtalálható
anyagok maradványaiból épített házikókban. Eltartott egy
darabig, mire elérték a falu a kocsmáját, ahol a vének
tanácsa általában összejött a falu ügyeit megtárgyaltára.
Sejtették, hogy most is ott üléseznek. Azt is
tanácskozásnak nevezik, amikor iszogatnak a nagy
tölgyfaasztal mellett. – Meglátod,
itt találjuk a csodagép gazdáit – állította Keven. – Honnan
veszed? – Nézz szét
a kocsma előtti téren, és mondd azt, hogy gyakran látsz
itt ekkora tömeget! Valóban
szokatlanul nagy csoportosulás verődött össze az ivóban és
a környékén. Az emberek egymás lábát taposták, sokan az
ajtón vagy az ablakon leskelődtek befelé. Csak halkan
beszéltek, ha egyáltalán megszólaltak. A két fiatal
nehezen verekedte át magát az embereken, végül óvatos
csatározások után bejutottak az ivóba. Az alacsony
mennyezet alatt hosszú lócákon foglaltak helyet az
iddogáló helybéliek, a nagy asztal mellett az öregek
szorongatták bádog korsóikat. A falba vályt nyílásokon
nehezen távozhatott a sűrűvé vált levegő, és a világosság
is mérsékelten látogatott be az elhanyagolt építménybe. A két
fiatal nem merte megzavarni a falu véneit, akik a
repülőgépen érkezettekkel tárgyaltak. – Ezek
beszélik a nyelvünket? – kérdezte Ulim az egyik ismerős
suhancot. – Dehogy
beszélik – suttogta vissza a legény. – Két napig a
szavukat sem hallottuk, csupán járkáltak közöttünk.
Méregettük egymást, néztünk nagyokat, kérdezgettünk tőlük
mindenfélét, de nem válaszoltak semmit. Ma este álltak
velünk szóba először. Most sem közvetlenül velünk
beszélnek, hanem valami dobozba karattyolnak bele, aztán
az tolmácsolja a mi nyelvünkön a szavaikat. Azt mondták,
két napon keresztül tanították a fordítógépet, azért nem
tárgyaltak velünk eddig. –
Maradjatok csendben! – pisszegett rájuk egy meglett férfi. Elhallgattak,
ettől
függetlenül közelebb nyomakodtak a hosszú asztalhoz, amely
mellett a beszélgetés zajlott. Úgy érezték, joguk van
arra, hogy hallgatói legyenek a diskurzusnak, hiszen ők
hamarébb látták a repülőgépet, hamarébb tudtak a
jövevényekről, mint a falubeliek. Attól, hogy korábban
értesültek a látogatók érkezéséről, a két fiú még
ugyanolyan jelentéktelennek számított, mint korábban,
hiszen erről az egyébként is lényegtelen momentumról
mindössze ők ketten tudtak. Az öntudatukat viszont
megnövelte a tény. Szükségét látták a nagyobb
önbecsülésnek, még keresték a helyüket a közösségben.
Attól a tudattól, hogy ők az elsők, akik látták az
idegenek érkezését, magabiztossá lettek, tehát büszkén
furakodtak a nagyasztalhoz, hogy hallhassák a
beszélgetést. – 4 – – Hogyan
találtatok ránk? – kérdezte az idegenektől Szelerin, az
öregek vezetője. – Láttuk a
tenger partján az egyik társatokat, ahogy a vizet bámulta,
aztán minket figyelt. Majdnem leszálltunk hozzá, de
tartottunk tőle, hogy megrémül, ha leereszkedünk elé az
égből, ezért úgy döntöttünk, megkeressük a települést,
ahol a legény él – felelte a doboz, amit az idegenek az
asztalra állítottak. – A magasból könnyen felfedeztük a
falutokat. Az egész bolygón nem találtunk egyetlen lakott
települést sem, csak hozzátok jöhettünk. Ulim látta
az idegen száját, és bár a hangját nem hallotta,
megállapította, hogy egészen mást mond, mint ami a
ládikából hangzik. – Tényleg a
doboz fordítja le a szavaikat – suttogta Kevennek, aztán
gyorsan befogta a száját, mert azonnal szigorú pillantások
kereszttüzében találta magát. – Azt
sejtettem, hogy a bolygó felett repkedve miképp kerültetek
ide – mondta Szelerin. – Arra
vagyok kíváncsi, hogy a bolygónkra milyen módon találtatok
rá. – A
bolygótokat sokkal nehezebben fedeztük fel, mint a
falutokat itt az erdőben. Nem repkedhetünk ugyanúgy a
kozmoszban, mint egy égitest légkörében, ámbár nagyon
régóta utazunk az űrben. Hosszú időn keresztül lassújáratú
hajókkal közlekedtünk, és azokkal nagyon sokáig tartott
bárhová elutazni, most hatoltunk először igazán mélyre a
környező világűrben. Pár emberöltővel ezelőtt
kifejlesztettünk egy hajtóművet, ami a fény sebességét
megközelítő iramban repít minket, azóta tehetünk a
mostanihoz hasonlatos igazi felfedező utakat. – Minket
kerestetek fel elsőnek? – Dehogy –
jött a válasz az asztalon álló kis dobozból. – A tudósaink
kerestek olyan csillagrendszereket a helyszíni
felderítésre, ahol a létfeltételek hasonlóak a mi világunk
életkörülményeihez. Kijelölték a célpontokat, ahová
sorjában elrepültek az expedíciók. Majdnem tíz bolygót
felkerestünk a bennünket körülvevő világűrben, mindegyiken
hiába kutattunk élőlények után. Két esetben egyezett az
elképzelésekkel a megtapasztalt valóság, a többi bolygón
olyan feltételeket találtak az odaérkezők, amelyek
lehetetlenné tettek bármiféle életet. A tiétek a harmadik
a sorban, ahol valóban megtaláltuk az élethez szükséges
környezetet. Két helyen, ahol az elődeink jártak,
kimutatták a légkörben oxigént, a felszín nagy részén
óceán hömpölygött, mégsem alakult ki élet. A ti bolygótok
az első, ahol minden adott, és tényleg létrejött a
civilizáció. Igaz, egészen kicsiny csoportban, mégis itt
vagytok. – Örülünk,
hogy ránk találtatok. Milyen elven működik a hajótok? –
kérdezte Zonád, Szelerin után a második a rangsorban. Ő is
élt a rombolás előtti időkben, és együtt szolgált
Szelerinnel a legendák szerinti Menedéken. Az idegen
körülnézett az ütött-kopott kocsmában, a rongyos ruhákba
és állatbőrökbe öltözött embereken, aztán lassan
fogalmazva válaszolt. – Kétlem,
hogy az ismereteitekhez alkalmazkodva elmagyarázhatnánk a
hajtómű fizikáját. Még abban sem vagyok biztos, hogy azt
értettétek, amit az imént említettem a fény sebességéről. Zonád
keserűen elfintorodott. – Nem
látszik rajtunk, azonban már jártunk az űrben. Az idegen
hitetlenkedve meredt rá. Ismét körbehordozta a pillantását
a helyiségben, és csodálkozva szólalt meg. – Ilyen
bodegákban éltek, és közben tazgattok az űrben? – A látszat
hamis. Régóta nem járunk az űrben. Egy évszázada ezt
kisebb akadályokkal ugyan, de megtehettük – magyarázta
Szelerin – hatalmas és gazdag országokban éltek az
elődeink, itt a Travellán. Nagy házakban laktak, remekül
automatizált gyárak termelték a ruhákat, az ipari
termékeket, és több tucatnyi mesterséges égitest keringett
a bolygó körül. Éppen azon fáradoztunk, hogy megvessük a
lábunkat a két holdon, amelyek éjszakánként bevilágítják
az eget felettünk, amikor ismeretlen ellenség támadt ránk. Ulim és
Keven fintorogva követték az ezerszer hallott beszámolót
világuk lerombolásáról, a vendégek ellenben feszülten
figyeltek. – Eleinte
békésnek tűntek a szándékaik, később arra próbáltak minket
rávenni, hogy szolgáljuk őket. Azt várták tőlünk, hogy
kizárólag nekik termeljünk az üzemeinkben, nekik gyártsunk
hadiruhákat, felszereléseket, és a mezőgazdaságunkat
egyedül az ő igényeiknek vessük alá. Ellenálltunk, és
utána sokkal nagyobb erővel támadtak meg bennünket, mint
amire valaha felkészültünk. Rettenetes betegséget küldtek
ránk, aztán óriási űrhajóikkal földrengéseket keltve
elpusztítottak minden építményt, ami a megmaradt maroknyi
embernek a túlélést jelentheti. – Ti hogy
kerültétek el a pusztítást? – érdeklődött egyre nagyobb
kíváncsisággal az idegen. – Az előbb
meséltem, hogy csillagközi utazásra készültünk. Építettünk
egy hatalmas űrlaboratóriumot, azon vizsgáltuk a hosszú
bezártság alatti túlélés módszereit. A valóságosnak
megfelelő környezetet kerestük, és a naprendszerünk
peremére vezettük az állomást, ahová nem ért el a központi
égitest melege vagy fénye. Évekig tartott az út oda és
vissza. A támadás idején olyan messze jártunk kint a
kozmoszban, hogy a bolygóról küldött rádióüzenetek fél nap
alatt értek el hozzánk. Fegyverek nélkül települtünk át az
állomásra, így semmit sem segíthettünk volna a társainkon,
ha időben visszaérünk, de az út ide vissza, évekig
tartott. Mire hazajöttünk, véget ért minden, és egyedüli
lakói lettünk a letarolt bolygónak. A vendégek
szótlanul hallgatták a megrendítő beszámolót. Akkor sem
szólaltak meg, amikor Szelerin elhallgatott. Váratlanul
érte őket annak a híre, hogy a közelükben hatalmas
ellenség jár, amelyik kénye-kedve szerint elpusztíthat
egész bolygónyi népességet. – Ez régen
történt. Mostanra négyen maradtunk azok közül, akik az
űrállomáson éltek – vette át a szót ismét Zonád. – A falu
többi lakója az utóda annak a háromezer embernek, akik a
kísérletben részt vettek. – Miként
történt, hogy a tudásotok elenyészett? – faggatta őket az
egyik idegen. – Nagyon
keserves élet várt ránk a hazatérés után. A leszálló
egység az utolsó csapat lehozásakor megsérült, és
használhatatlanná vált, többé semmilyen eszközét sem
tudtuk beindítani. A porig rombolt civilizáció helyén az
addig megszokott technika nélkül teremtettük meg magunknak
az életfeltételeket. Próbálkoztunk azzal, hogy átmentsük
szellemi muníciónkat a későbbi generációk számára, és
rengeteg nehézséggel találtuk magunkat szemközt, az
lehetetlenné tette a dolgunkat. Ahhoz, hogy élelmünk
legyen, meg kellett tanulnunk egyszerű eszközökkel földet
művelni és ellátni magunkat. Közben a szűkös energiánkból
nem futotta arra, hogy olyan iskolát tartsunk fenn, ahol
minden tudásunkat átadhat nánk az utókornak. Az első
generációs gyerekek még több nyelven beszéltek, értettek a
magasabb matematikához. A ma élők alig tudnak úgy-ahogy
írni, olvasni meg számolni. Az orvosainknak sincs meg az a
tudása, amivel mindenki megőrizhetné az egészségét. Nagy a
csecsemőhalandóság, alig gyarapszik a létszámunk. Keserves
így az élet, valahogy mégis alkalmazkodun a nehéz
viszonyokhoz. – Hová
lettek a támadóitok? – az idegenek egyre rémültebben
tudakozódtak a közelmúlt szörnyű tényei után. – Nem
tudjuk. Talán megelégedtek azzal, hogy itt elpusztítottak
mindent, és beérték ennyivel. Esetleg nagy távolságról
jöttek, és ezért lomhán ér ide a frontvonal következő
csapása. Megeshet, hogy egyszer még visszatérnek, és
befejezik az elkezdett hódítást. A rombolás idején az
űrállomásunkra eljutott rádiójelentések arról szóltak,
hogy a magukat Robaknak nevező támadók valamiféle
hadiösvénynek tartják az űrnek ezt a szektorát, és
fontosnak tartják, hogy megszerezzék a bolygónkat.
Elképzelhető, hogy újra jönnek. – Amikor
megjelent a repülőtök a falu határában – egészítette ki a
beszámolót valamelyik fiatalabb tanácsnok – megijedtünk,
hogy megint a Robak van itt. Titeket látva megnyugodtunk,
mert másképp néztek ki, mint amilyennek leírták őket azok,
akik találkoztak velük. – Még sosem
hallottunk erről a népségről – árulta el az egyik vendég.
– remélem, mi nem találkozunk velük, mert az
elbeszélésetek alapján a fölényük velünk szemben is
óriási. Ha megtámadnak minket, védtelenek leszünk. – 5 – A
jövevények az éjszakát a repülőjükben töltötték. A
falubeliek felkínálták nekik egyszerű házaikat, de hamar
belátták, egyszerű viskóik alkalmatlanok a
vendégfogadásra, a legjobb az lesz, ha vendégeik a
repülőben éjszakáznak. Napkeltekor
kíváncsi fiatalok lebzseltek a vasmadár körül, a felnőttek
uralkodtak magukon, nem szándékoztak zavarni látogatóik
nyugalmát. Néhányan közülük rámordultak az ifjúság zajongó
képviselőire, hagyhatnák aludni a messziről érkezetteket.
Ilyenkor pár percre csend keletkezett, amit aztán nagyon
gyorsan újra felváltott az ifjak, gyerekek zsivajgása. Ulim távol
tartotta magát a lármás többségtől. Kilimóval korán reggel
nekivágott az erdőnek, és egy jó nagy kosarat teleszedtek
a nyár gyümölcseivel a falu körüli fákról, bokrokról.
Hoztak néhány cső fárút, hatalmas, piros anons gombákat,
amik frissen szedve és nyersen adták a legfinomabb ízeket;
egyszerű kommarbogyókat és dannakot is raktak bőven a
kínálatukba. A repülő
ajtaja mellett gubbasztva várták, hogy a látogatók
előjöjjenek a szálásukból. – Jó
reggelt! – köszöntötték a vendégeket, amikor azok
félrehúzták a gépmadár ajtaját, és megjelentek a sima fal
szabaddá lett nyílásában. – Jó
reggelt! – viszonozták a köszöntést, ezúttal tolmácsgép
nélkül. A készülék ott lógott egyikük nyakában, de
valószínűleg már a rövid idő alatt is megtanulták a
bennszülöttek nyelvén az üdvözlésnek ezt az egyszerű
formáját. – Hoztunk
nektek gyümölcsöt – nyújtották feléjük az erdőben szedett
zsákmányt. Kivették a
nehéz kosarat Ulim és Kilimo kezéből, aztán habozva
válaszoltak. –
Köszönjük! Kivizsgáljuk, hogyan hatnak a szervezetünkre
ennek a bolygónak a növényei – mondta az egyik férfi. – Van
műszerünk, ami analizálja ezeket, és amit a készülék
ehetőnek tart, azt megkóstoljuk – folytatta a megkezdett
párbeszédet a másik, egy nő. –
Megnézhetjük? – szaladt ki a kérés Ulim száján. – A
műszereteket – egészítette ki a lány. Vékony
gyerekhang hallatszott a hajóból. Nem értették a szavakat,
mert a fordítógép nem tolmácsolta az elhangzottakat.
Alighanem úgy állították be, hogy a felnőttek hangját
fordítsa. A választ ellenben közvetítette feléjük a doboz. – Ehetsz
belőle Zaza, miután bevizsgáltuk – mondta az egyik idegen
asszony. – Ezek a
legfinomabb gyümölcseink – mutatott a csemegére Kilimo. – Bizonyára
a számunkra is ehető mindegyik. Erről akkor győződhetünk
meg, ha a műszeres vizsgálat igazolja a feltevésünket.
Gyertek be – invitálta a repülőbe egyikük. – Ismerkedj
meg velünk! Én Tonton vagyok, ő itt Kala, a feleségem –
mutatott a mellette álló világos hajú nőre. – Ők ketten
pedig Murray és Baska, szintén házasok. A hétéves
formájú kislány kotnyelesen szaladt eléjük, a saját
érthetetlen nyelvén előadott valamit, valószínűleg éppen
bemutatkozott, mert a Zaza szót felismerték. Azt már
tudták, hogy ez a neve. – Jó
nektek! – szólta el magát Kilimo. – Szép kislányotok van. –
Köszönjük! – fogadta az elismerést Kala. – Közöttetek is
láttunk szép, egészséges gyerekeket. – Azok a
mások gyerekei – felelte durcásan Kilimo. – Össze
akartunk házasodni, de az öregek megtiltották –
panaszkodott Ulim. – Ilyen
szigorúak? Ulim
keservesen sóhajtott. – Mindenbe
beleszólnak, mindent megkifogásolnak, állandóan
parancsolgatnak. – Miért
tiltották meg, hogy összeházasodjatok? – folytatta a
faggatózást Kala. – Azt
állítják azért, mert unokatestvérek vagyunk. Azt
parancsolták, keressek magamnak Kilimo helyett másik
feleséget. A világos
hajú nő zavartan babrálgatta a fordítókészüléket, aztán
belenyugodott abba, hogy van olyan szó, aminek a
fordításával meddő csatát vív a gép. – Nem értem
azt, unokatestvér. Próbáljátok másképp mondani! – Ulim
anyja és az én apám testvérek – magyarázta Kilimo. – Aha! Ezt
értem. Elárulom nektek, hogy az öregeitek nagyon bölcsek.
Tényleg nagy a valószínűsége annak, hogy a gyerekeitek
betegen születnének meg. – Csakhogy
mi tudjuk, hogy ez megkerülhető szabály. A Boldogság
Korában az orvosok megvizsgálták a házasulandók vérét
műszerekkel, és megállapították, hogy tényleg veszélyes-e
házasodni, vagy sem. Ma persze nyoma sincs ezeknek a
műszereknek, és ha a kezébe akadna egy az orvosainknak,
fogalmuk sem lenne arról, mihez kezdjenek vele. Kala
elgondolkodott. – A
bolygótok körüli pályán maradt hajónkon, van ilyen eszköz.
Azzal vizsgáljuk meg a kapott gyümölcsöket is. Ulim
sóvárogva gondolt rá, hogy kikunyerálhatna egy
vizsgálatot, ami a házassági engedélyhez hiányzik. –
Lehozhatjátok ide azt az eszközt? – Aligha –
vonakodott Kala. – Túlságosan nagy, és egybeépült az
űrhajó fontos részeivel. –
Kíváncsiak vagytok a hajónkra? – Kilimo nagy örömére
Tonton minden bizonnyal kitalálta, mi jár a két fiatal
fejében. – Murrayt és Baskát nagyon érdekli a ti
történelmetek, még sok beszámolót meghallgatna az öregek
előadásában, közben mi ketten Kalával tehetünk egy
fordulót a hajóhoz. Ha velünk jöttök, elvégezzük rajtatok
a vizsgálatot odafenn, és közben legalább megnézitek a
lakóhelyeteket a világűrből. – Akár most
rögtön indulhatunk! – lelkendezett Ulim és Kilimo. Az idegenek
megbeszélték egymással a tervet, a fiatalok
szükségtelennek érezték az egyeztetést másokkal. Az erdőbe
vagy máshová tett kirándulásaikhoz sem kértek soha
engedélyt. Zazának is
támadt valami nézeteltérése a szüleivel, Ulim számára
érthetetlenek maradtak ennek a vitának a részletei, a
tolmácsgép fütyült a kíváncsiságára, a lényeget azonban
kitalálta, mert Kala szavait továbbra is fordította a kis
doboz. – Nem
maradhatsz itt! – a tolmácsgép hangjából hiányoztak a
beszélők indulatai, Kala hangjából azonban kiviláglott,
szigorúan vitatkozik a gyerekkel. – A
hajótokban megmutathatod nekünk a kuckódat – kelt a
felnőttek segítségére Kilimó. Nyújtotta a kezét a kislány
felé, az félénken elhúzódott előle. – Ez jó
ötlet – helyeselt Tonton. – Megismertetheted őket a
játékaiddal! Szerintem érdekli a vendégeinket. – Az egyik
szekrényből második tolmácsgépet varázsolt elő, kicsit
kapcsolgatta, aztán átadta Zazának – Ezzel megértitek
egymást. – 6 – A repülőgép
észrevehetetlenül mozdult meg, és csendben felemelkedett.
Ulim bármennyire figyelt csak azt észlelte kis idő után,
hogy a magasból látnak ki a falujukra. Előbb majdnem
függőlegesen repültek felfelé, aztán, amikor elértek a fák
lombkoronája feletti magasságba, lassan megmozdultak
előre. Nem hirtelen, lökésszerűen, szökellve, mintha
valami állat hátán utaznának, hanem ugyanolyan finom,
észrevehetetlen lódulással, mint a felemelkedésük
kezdetekor történt. – Megnéztek
velünk néhány romot a bolygón? – Tonton a fiú felé
fordult. – Találhatunk maradványokat a tenger túlsó
partján. Száz év elég rövid idő ahhoz, hogy minden nyomot
eltűntessen a felszínről. – Kíváncsi
vagyok rá – felelte Ulim. – Ha a
falutokon kívül sehol sincs élő ember, akkor valóban
kihalt az egész bolygón a civilizáció. Még így is
tanulságos felkeresni azokat a helyeket, ahol az őseitek
éltek egykoron. Gyorsan
száguldott a repülő. Az ablakból letekintve a fák lombjai
összefolytak a szemük előtt, és nagyon hirtelen elfogytak.
Rövid idő múltán meglátták maguk alatt a tengert, majd
hamar elmaradt mögöttük a part is. Hiába
próbálták a magasságot megbecsülni, az alant elsuhanó
óceán nem adott semmiféle támpontot, amiből a víz
távolságára következtethetnének. A sebességüket sem
hasonlíthatták semmihez. Még sosem utaztak olyan gyorsan,
mint most a levegőben. A földön járva általában
két-háromezer lépést tettek meg annyi idő alatt, amire
most elérték a kontinenst a tenger túlsó felén, ahol
minden átmenet nélkül hatalmas hegyek magasodtak előttük.
Úgy festett a látvány, mintha a szirtek egyenesen a
habokból szöknének a magasba. Felmérhetetlen volt a
repülési magasság, az alattuk magasodó hófödte csúcsok azt
sugallták, nagyon messze felemelkedtek az égbe. Széles
sávban gyűrődött alattuk a hegység taraja, aztán lankássá
lett a táj, és ismét zöld lombok felett úszott a gépük. – Ott egy
nagyváros állhatott – mutatott lefelé Tonton, az erdő egy
ritkásabb területére. Folyó szelte át a dzsungelt, a fák
között építmények nyomai szürkültek. – Oda leszállunk. Széles
folyó szelte ketté az erdőt meg a közéjük szorult romokat. A természet
még nem hódította vissza teljesen a földet. Itt-ott
hosszan látszott az egykori betonrámpa, ahol a folyón
közlekedő hajók kiköthettek. Igaz, töredezni kezdett a
part, a repedésekben megtelepedtek a növények, bokrok és
fák nőttek a hézagokban. Ahol az alapozás vastagon
rátelepedett a termőtalajra, ott a hajtások nehezebben
birkóztak meg az ellenséges környezettel. Egy leomlott híd
maradványai torlasszá alakultak a sodrásban, mögötte
elakadt fatörzsek képeztek gátat a folyó előtt, embernyi
magas vízfalat tartottak vissza a hídrom feletti
szakaszon. A parti fák törzsén szürkés csík mutatta,
meddig ért az ár a legutóbbi tavaszon. Az egykori
híd alatt egy hatalmas, vasból épült hajó maradványa
rozsdásodott. Valamelyik nagyobb áradás kitolhatta az
orrát a rakpartra, onnan aligha fog egyben elmozdulni. – Óriási ez
a hajó – ámuldozott Ulim. – Ilyen járművel átszelhetnénk a
tengert. Lassan
tovább repültek a város központja irányába, aztán bejárták
az egész környéket. Tonton módszeresen végigvezette a
gépet a romváros felett, feltérképezte az alant elterülő
tájat. Automata kamerákkal lefényképezett mindent,
megörökítette az egész utazást egy későbbi részletes
elemzés céljából. – A
számítógépek majd feldogozzák ezeket a képfelvételeket –
mondta. – Alig hiszem, hogy a közeljövőben visszatérnénk
ide, itt főleg a pusztulás nyomai látszanak. Viszont sok
tanulságot levonhatunk egy alapos vizsgálat után a
képekből. Hatalmas
törmelékkupacok jelezték hol álltak nagyobb épületek a
Boldogság Korában. A házak és a falak mind leomlottak, de
néhol egészen magas dombok utaltak egy-egy a Robak
pusztított el száz évvel korábban nagyobb épületre. – Jó
lehetett abban a korban élni, amikor még álltak ezek a
házak – ábrándozott Ulim. – Úgy
gondolod, azok élvezték, akiknek a fejére omlottak a
falak? – húzta össze a szemöldökét Tonton. Erre kár
lett volna bármit válaszolni. Szomorúan nézték az alattuk
málladozó törmelékeket. – Csak
romokat hagytak a gazemberek – suttogta Kilimo csendesen. –
Rettenetesen nagy a hatalmuk – tette hozzá Ulim. – Ezért
gondolom, hogy az a jobb, ha nem találkozunk velük soha –
válaszolta Tonton és égnek fordította a gépmadár orrát. –
Felmegyünk a hajónkra. Eszeveszett
iramban száguldottak felfelé. Az ég
gyorsan alakult át felettük. Az ablak túloldaláról
eltűntek a felhők, a megszokott kékség elfeketedett, és a
sötétedéssel azonos időben előbukkantak a csillagok –
sokkal fényesebben, sokkal nagyobb számban, mint azt a
földről megszokták. – Gyönyörű
– áradozott Kilimó, és rátapasztotta arcát az ablakra,
hogy minél többet láthasson az addig ismeretlen képből. – Nézzetek
le! – mutatott a földre Kala. A bolygó
felé pillantottak, és kék golyót láttak maguk alatt.
Hasonlított a két holdhoz, amit az égen szoktak látni,
azonban a lábuk alatt világító gömb eltakarta az ég felét. Tátott
szájjal gyönyörködtek a látványban. Még mindig alant
lebegő hazájukat nézték, amikor halk kattanással dokkoltak
az űrhajó zsilipjénél. – 7 – Bolygókörüli pályán az űrhajóban Amikor
falujuk határában beléptek a repülőgépbe, nem jutott
idejük megcsodálni az ismeretlen technika termékét.
Megérkezve az űrhajóra a fedélzeten végre teljes
figyelmüket az idegen berendezés szemrevételezésére
fordíthatták. Lenyűgözte
őket a csodálatos jármű, amelynek a méretei nagyban
eltértek a repülőgépétől, amelyen oda érkeztek. Itt nem
vágtak ablakot minden helyiség, minden terem falába,
semmilyen jelből sem következtethettek arra, hogy a
szobák, amelyekben járnak az űrhajó burkolatának közelében
vannak-e, vagy valahol a testén belül. Tátott
szájjal néztek körül, és tágra nyitott szemmel ismerkedtek
az eléjük táruló látvánnyal. – Tudom,
titeket a vérvizsgálat eredménye érdekel leginkább, ezért
azt javaslom, kezdjük azzal a látogatásotokat – Kala a
laboratórium felé terelgette őket, ott minden fehéren és
tisztán várta őket. Furcsa alakú eszközök sorakoztak
egymás mellett az asztalokon meg az üvegezett
szekrényekben. Több nagy, lapos doboz állt a műszerek
mellett, a rendeltetésük ugyanúgy felfoghatatlan maradt a
két fiatal számára, mint ahogy a többi eszköz
használatáról sem sokat gyanítottak. – Először
téged vizsgállak meg – ültette le Kala Ulimot. – Apró
tűszúrást érezel majd, mert a vizsgálathoz szükségem van
pár csepp vérre mind a kettőtöktől. Nem félsz? Ulim a
fejét rázta. Szó nélkül végig fektette a karját a kis
párnácskán, amire Kala mutatott. A műszer mellett álló
függőleges doboz életre kelt, kivilágosodott, mindenféle
kriksz-kraksz ugrált rajta, azután ismeretlen ábrákká
rendeződtek. Ulim értetlenül bámulta a színes vonalakat és
formákat, Kala láthatóan értette a jelentésüket. Felülről a
fiú karjára borult egy másik párna, ami fényes rúdra
szerelve csatlakozott valami alacsony dobozhoz. Felszisszent,
amikor
a tű a vénájába hatolt. – Fájt? –
kérdezte az űrhajósnő. – Semmiség
– állította Ulim. – Váratlanul ért. – Te
következel – nézett Kala a lányra. Kilimo
helyet cserélt a fiúval, és készülve a kis szúrásra,
pisszenés nélkül elviselte a vérvételt. – Pár perc
múlva megkapjuk az eredményt – megveregette Kilimo karját
a szúrás helyén. – Hamarosan megtudjátok, szabad-e
egymással házasságot kötnötök vagy sem. Addig
körbevezetlek titeket a fedélzeten. Tonton
elmélyedt a reggel felkínált gyümölcsök vizsgálatában, a
kislány ott ugrált körülöttük a hajó bejárása közben. – Ez a
vezérlőterem – tájékoztatta őket Zaza a nagy csarnok
rendeltetéséről, amelybe először beléptek. Láthatóan sokat
tudott mozgó otthonáról, az űrhajóról. A fal előtt
kényelmesnek tűnő fotelek álltak, alacsony asztalka
tartozott hozzájuk, mindenféle gombokkal, karokkal és
emeltyűkkel. Szemmagasságban hatalmas fényes falrészlet
vonta magára a két fiatal figyelmét. – Amikor
elindulunk, azon a hatalmas képernyőn láthatjuk magunk
előtt az űrt – mutatott a fényes falfelületre a nő. – Hányan
utaztatok ide? – kérdezte Kilimo. – Öten,
noha tucatnyian elférnénk a fedélzeten. – Sok ilyen
szoba van a fedélzeten? – Ulim ismerkedett az idegen
szóval, amit a fordítógép nem tudott az ő nyelvén
tolmácsolni. – Van még
egy tartalékvezérlő – vette át a szót megint Zaza, mintha
ő lenne a legilletékesebb a kalauzolásban –ha itt valami
hiba történik, a hajó nem maradhat irányítás nélkül.
Nagyon sok egyéb helyiség van, mindegyiknek más a
rendeltetése. Vannak hálófülkéink, konyhánk, étkezőnk,
társalgók, pár terem a gépek működtetésére szolgál, és van
raktár meg műhely, ahol az esetleges hibákat
elháríthatjuk. Kala
kedvtelve nézegette a lányát, és nem szakította félbe a
beszámolót. Engedte tündökölni a vendégek előtt a
gyereket. – Sokszor
javítottátok a gépeket menet közben? – Idefelé
jövet hibátlanul működtek – dicsekedett Zaza. Lassan
visszatértek a laborba. – Megvan az
eredmény – nézett az asszony a monitorra. – Mit üzent
a készülék? – Kilimo hangja izgatottan csengett. Kala
tanulmányozta kis ideig a képernyőt, aztán mosolyogva
bólintott. – Legyetek
nyugodtak! Semmivel sincs nagyobb esélyetek sérült
gyermekek nemzésére, mint bárkinek. Ulim
harsány ujjongással kapta ölbe Kilimot, és pörögve,
forogva táncolni kezdett a lánnyal a karjai között. A lármára
Tonton hátrafordult a saját műszerétől. – Végeztem
a vizsgálatokkal. A gombát nem ajánlatos megkóstolnunk,
mert erős hasfájást kapnánk tőle, a többi gyümölcs ehető.
– Egy hatalmas piros sommaót Zaza felé dobott, a másikba
pedig ő harapott bele. Az édes, piros lé vékony csíkban
csorgott lefelé az állán. – Finom –
teli szájjal érthetetlenre sikerült a kijelentés, a
fordítógép hiába birkózott a szóval, a két fiatal azért
megértette.
|
– 1 – A bolygón Kerülő
nélkül indultak vissza a faluhoz. Ennek ellenére erősen
alkonyodott, mire a kontinens fölé értek. – Alaposan
megvizsgáltam a génjeiket – mondta Kala halkan a férjének.
Nem érzett kedvet részletes magyarázkodáshoz a két
bennszülött fiatal előtt, a fordítót is kikapcsolta. –
Nemcsak azt bírálta el a számítógép, hogy egymással
házasodhatnak-e, hanem azt is, a mi génjeinktől mennyire
különbözik az övéké. – És mi az
eredmény? – Az, hogy
alig akad eltérés közöttünk. Ha közös utódokat nemzenének
a két bolygó lakói, azok egészségesek lennének. – Ez
érthetetlen – felelte Tonton. – Még azt sem
mondhatjuk, hogy az űr azonos szektorából származunk. Mi
betelepülők vagyunk errefelé. –
Érthetetlen vagy sem, mégis igaz. – Erre az
adhatna magyarázatot, ha valamilyen csoda következtében
közös őseink lennének. – Tucatnyi
fényév távolságából? – hitetlenkedett Kala. – Ez azt
jelentené, hogy az emberi életre jellemző géneket valaki
körbehordozta a Kozmoszban. – Ezt
vitatni fogják a tudósaink, pedig a tényekre valamilyen
magyarázatot kell adni. Megtehetik, hogy félvállról veszik
az ötletünket, viszont akkor találjanak ki valami mást,
jobbat! – Emiatt
fájjon az ő fejük. Elérték a
felszínt. Alattuk a tenger hullámzott, előttük a
szárazföld sötétlett, a nap éppen lebukott a hátuk mögött
az óceán pereme alá. Az alkony valami miatt szokatlannak
tűnt. A különbséget leginkább a két fiatal látta meg, bár
még soha sem látták szülőföldjüket a magasból, mégis
szokatlannak érezték a leszálló este hangulatát. – Ennyire
soká elmaradtunk? – tanakodott Ulim. – Mintha pirkadna a
falu felől – mutatott kelet felé. – Még alig
nyugodott le a nap – igazította ki Kilimo. – Előttünk az
egész éjszaka. – Mégis
vörös az ég alja – makacskodott a fiú. Bámulták a
szokatlan módon pirosló eget, de a repülőgép kevés időt
hagyott a nézelődésre, gyorsan közelítettek a falu felé. – Rosszat
sejtek – súgta Tonton a feleségének, és levette a
sebességet. – Az a fény pontosan olyan, mintha tűz égne
arrafelé. – Remélem,
nem a falu gyulladt ki! – válaszolt az asszony. Hamar
ráébredtek a szörnyűségre. Tonton még jobban lelassította
a gépet, aztán teljesen lefékezte. Nem hagyta a magasban
lebegni, hanem zuhanórepülésbe kényszerítette, majd a föld
közelébe kormányozta a panaszosan nyöszörgő és csipogó
műszerfal tiltakozása ellenére. – Mi
történik ott? – kérdezte hitetlenkedve Kilimo, a falu felé
mutatva. – Valami
nagyon rossz – felelte bizonytalan hangon Ulim. Még nem
fogta fel teljes egészében, mit jelent a látvány, azt
gyorsan megértette, hogy jót semmiképpen sem. – Mégis mi
az? – faggatózott tovább a lány. A falu
feletti égen, jóval a felhők megszokott magassága alatt,
valami hatalmas dolog lebegett. A fekete monstrum
valószínűtlen látomásnak tetszett a fák felett. Első
ránézésre furcsállották, hogy ahelyett, hogy a természet
törvényeinek engedve lezuhanna, lassan, araszolva vonul a
magasban a hatalmas lebegő szörnyeteg. Három nappal
korábban a tengerparton álldogálva az ennél jóval kisebb
repülő tárgy megjelenése is meglepte őket, most jeges
félelem markolta össze a szívüket a fenyegető külsejű
látomás megpillantásakor. – Mi az
ott? – ismételte meg Kilimo a kérdést, mert mindegyikük
némán, megrendülve hallgatott. – Egy
űrhajó – felelte hosszú hallgatás után Tonton. – Mit
művel? Feleslegesen
kérdezte. – 2 – A jármű
alatt hatalmas tűztenger tombolt. Úgy látszott, hogy a
földön lobogó lángok néha elérik a levegőben lassan úszó
óriási testet, a valóságban éppen a fordítottja történt. A
jármű hasából tört elő a lángoszlop, amely mindent
felperzselt maga alatt. Hatalmas hőmérséklete lehetett a
tűzcsóvának, mert a nedves lombkorona füst nélkül vált a
tűz martalékává. –
Elpusztítja a falut – morgott kiszáradt torokkal Ulim. –
Rettenetes – suttogta Kilimo. A jármű
méretét még a két űrhajós is figyelemreméltónak találta.
Legalább ezerlépésnyi nagynak látszott. – Hogy
lehetséges ekkora szörnyeteggel a talaj közelében lebegni?
– csodálkozott Tonton. – Fantasztikus képességei vannak az
építőinek. – A
pusztításhoz nagyon értenek... – Kala valami elitélő
dolgot készült mondani, hasztalan kereste a szavakat,
amivel az előttük lezajló borzalmat leírhatná. Zaza is
megrendülten állt a szülei között, és gyermeki
gondolataival csak lassan értette meg, mi zajlik a szemei
előtt. –
Elfuthatnának a tűz elől – fordult az anyja felé. – Gyorsan
megy az a hajó a falu felett. Gyorsabban, mint ahogy futni
képesek – felelte Kala letörten. – Talán
lepermetezték őket valami ideggázzal – vélekedett Tonton. A nagy
távolságból, ahol megálltak, annyit észleltek, hogy a falu
lakói bénultan állnak, és várják a rettenetes halált. Alig
akadt itt-ott egy-két ember a lángtenger széle felé, aki
megkísérelt elfutni a hőség elől. Messziről is látszott,
hogy reménytelen a próbálkozás. Sejtették, hogy a hajó
lassúnak látszó mozgása érzékeik csalóka értelmezése
csupán. A halált hozó szerkezet a valóságban lényegesen
gyorsabban haladt annál, mint ahogy az ember rohanni
képes. – Ez...
ez... szörnyű – hebegte Ulim – Ebből a pokolból nincs
menekvés. Lassan
teljesen felfogták, mi zajlik a szemük előtt. Kilimo a
kezébe temette arcát, aztán fejét a mellette ülő Ulim
vállába fúrta, és hangosan felzokogott. – Anyám! –
nyöszörgött kétségbeesetten – meg a húgom. – Remélem,
keveset szenvedtek – mondta fakó hangon a fiú. – Baska és
Murray – Kala szeme könnyes lett. – Ők odalent vártak
minket. – Hátha
mégsem haltak meg mind – ellenkezett kevés meggyőződéssel
Tonton. Az asszony
védelmezően magához vonta a gyermeket. A biztonság
érzetének megteremtésén túl azt akarta elérni, hogy Zaza
ne nézze végig a szörnyű mészárlást. – Elevenen
elégetik őket – nyögött fel a gyerek, anyja ölébe fúrt
fejjel. A tűzokádó
hajó jóval túlment a falu határán, aztán visszafordult, és
maga alatt másik sávot felgyújtva lángba borította a
település épen maradt részeit. – Ez csakis
a Robak lehet – Ulim nem tudta levenni a szemét egykori
otthonának lángok közé merülő maradékáról. – Az öregek
szerint, amikor elmentek, azzal fenyegetőztek, hogy
visszatérnek. Most megjöttek. – Miért? –
nyöszörgött Kilimo. – Miért vagyunk útjukban? – Nem tudom
– rázta meg a fejét a fiú. A hajó
ismét fordult egyet, már a faluszéli erdőt égette
kíméletlenül lángba borítva a fákat és az egész
növényzetet, a közöttük szenvedő állatokkal együtt.
Valószínűleg azért, hogy a pusztításra ítéltek ne
juthassanak ki a lángok hatóköréből. –
Ittveszett mindenki – Kala az ajkát rágva meredt a
felperzselt területre. Ahol kihunytak a lángok, pirosló
zsarátnok maradt a talajon. A házak, a fák, az állatok
karámjai egyaránt térdig érő, lassan elszenesedő
parázskupaccá lettek. –
Megmenthetnénk valakit? – kérdezte Ulim. – Senkit –
felelte letörten Tonton. – Magunkat sodornánk veszélybe.
Még így sem biztos, hogy elkerüljük a figyelmüket. – Nincs
valami fegyveretek, amivel megállíthatnánk őket? –
reménykedett a fiú. – Nem
hoztunk magunkkal harci eszközöket. Néhány egyszerű,
védekezésre használható kacatunk van, ilyen hatalmas hajó
elpusztításához még odahaza, a szülőbolygónkon sincs
semmink. Ha észrevesznek, védtelenek vagyunk. –
Megvárjuk, míg elmennek, és utána szétnézünk a környéken –
Kala megpróbált erőt venni döbbenetén és elkeseredésén. – Ezt az
egyet megtehetjük. Kétlem, hogy ennek a pusztításnak a
nyomában bárki élve maradhat. Reményeik
hamarosan szertefoszlottak. A támadók a lángok tombolása
után maradt üszkös törmelék forróságát hihetetlenül
bőséges vízpermettel enyhítették, amiből azonnal sűrű
gőzfelhő szállt a magasba. Vagy két órán keresztül
gőzölgött a talaj ott, ahol a falu állt nyolcvan éven át.
Reggelre eloszlott a pára, és hatalmas szürke tisztás
pucérkodott a zöldlombú erdő közepén. A támadók
nem mutatták jelét indulási szándéknak, helyette inkább az
látszott, hogy hosszú tartózkodásra készülnek
berendezkedni a kiégett folt felett. Széles rámpán óriási
munkagépeket küldtek a földre, amelyek kotorni kezdték az
elszenesedett maradványokat. Pár perc alatt akkora
területet megtisztítottak, ahová leküldhették az
embereiket. Az
őslakossághoz meglepően hasonló külsejű, láthatóan
primitívebben öltözött emberek serege özönlött ki a hajó
gyomrából. A gyorsan vonuló gépek mögött serénykedve
nekiláttak számtalan egyforma méretű barakk
felállításának. – Azért
pusztították ki a lakosságot, hogy a saját embereiket
telepítsék a bolygóra – ismerte fel a szándékot Kala. – Távolabb
kell mennünk, mert látszik, ezek hosszú ideig maradnak a
falu felett –állapította meg Tonton. – Alapos munkát
végeznek, amikor pusztítanak. Az asszony
megint elsírta magát. – Nem
menthetjük meg Marrayt és Baskát? – Nem –
ismerte be szomorúan Tonton. – Menjünk
innen – javasolta könnyeivel küszködve az asszony. – Az
otthoniaknak tudniuk kell arról, ami itt történt! Nem
használunk azzal néhai barátainknak, ha hagyjuk magunkat
elfogni és megöletni, miközben a holttestük után kutatunk.
Jobb, ha addig tűnünk el innét, amíg nem fedeznek fel
minket. Ha meglátnak ebben a repülőben, ami egyáltalán nem
illeszkedik a helybeli technikához, rájönnek, hogy van a
közelben másik civilizáció. – Az járna
igazán szörnyű következménnyel – válaszolt Tonton. – Alig
hiszem, hogy mást látnának bennünk, mint ellenséget. Felkutatnák a
bolygót, ahonnan érkeztünk, és megtámadnának. –
Készületlenül esélyünk sincs a védekezésre. Osztoznánk az
itteniek sorsában. – Ez akkor
is lehetséges, ha sikerül nyom nélkül eltűnnünk előlük –
Tonton lassan, továbbra is a fák közé rejtőzve hátrálni
kezdett a repülőgéppel. – Velünk
jöttök? – kérdezte a két fiatalt. – Mi mást
tehetnénk? – suttogta letörten Ulim. – 3 – Az űrhajóban – A hódítók
valószínűleg nem számítottak arra, hogy az egyszer már
elpusztított civilizáció helyén újra megvetik a lábukat az
emberek – vélekedett Tonton. – Ezért nem küldtek a
bolygóra teljes flottát. Az ő szempontjukból helyesen
gondolkodtak, és a túlélők egyetlen falut megtöltő,
ellenállásra képtelen csapatát pár perc alatt
felemésztette az egyszerű szállító űrhajóból rájuk
bocsátott tűzvész. Közeledtek
a bolygó körül maradt csillaghajó felé. – A
csapatszállítót, amelyik egy hadseregre való munkást vagy
inkább rabszolgát hozott magával nem harcra építették,
hanem gyarmatosításra. Ha a hadiflottával érkeznek, akkor
bizonyára hoznak magukkal felderítő egységeket,
kísérőrepülőket és fegyvereket. Valószínűleg szörnyű
arzenál várná a bevetést a hadijárműveken, ha az egyszerű
rabszolgaszállító jármű ilyen rémítő erőt tud felmutatni. – Ha
hadihajóval érkeznek, esélyünk sincs a menekülésre – vette
át a szót Kala. – A gyarmatosítást végző parancsnoknak
szerencsére eszébe sem jutott alaposan körbevizsgálni a
bolygókörüli teret, ezért rejtve maradtunk előle a
leszálló egységben vagy itt az űrhajóban. –
Igyekezzünk haza! – Tonton a dokkolás után azonnal
nekilátott a start előkészületeinek. – Ki tudja, mennyire
gyorsak a hajóik? Ha felfigyelnek a hajtómű begyújtására,
és követik az útirányunkat, hírét veszik annak, hogy alig
tíz fényévnyi távolságra, egy másik lakható bolygón
fejlett civilizáció él. Akár velünk egyszerre
megérkezhetnek oda, és az katasztrófát jelentene. – Mit
tudunk tenni, ha mi érkezünk előbb? – akadékoskodott
letörten Kala. – Úgy sem tudunk védekezni ellenük, ha mi
vagyunk a gyorsabbak. – Nem
engedhetjük meg nekik, hogy itt elfogjanak! Azt sem
kockáztathatjuk meg, hogy a hajónk lelövése után a nyomára
akadjanak a hozzánk vezető koordinátáknak. Ha nincs róla
fogalmuk, hogy mit találhatnak a közelben, talán nem
éreznek rá kedvet, hogy felkutassák az otthonunkat. Mire
felfedeznek minket, kaphatunk ötven vagy akár száz évet.
Az alatt kifejleszthetünk valamiféle hatékonyan védekező
fegyverzetet. – Optimista
vagy. – Ez a
kötelességünk – szögezte le Tonton. – Ehhez nem optimizmus
vagy pesszimizmus szükséges, hanem hűség a népünkhöz. Zaza és a
két menekült, Ulim és Kilimo szótlanul hallgatta a
diskurzust. Elpusztult társaikra gondoltak. Szüleikre,
testvérükre meg arra a párezer emberre, akit ismertek,
amióta élnek, és akik többé nincsenek, mert egy barbár
hódító szemet vetett a földjükre. Zaza két
odaveszett társuk sorsa felett kesergett. Rövid élete
alatt nem szokott hozzá, hogy a környezetében élő
felnőttek meghalhatnak. A búcsúhoz már hozzáedződött,
hiszen az utazások, amelyeket a szüleivel tett,
óhatatlanul magukkal hozták az elválást, amely gyakran
szólt örökre, hiszen a szülőhelyén maradt idősebbek mind
kiköltöznek a temetőbe, amikorra visszatérnek a hazájukba.
Induláskor örökre szólóan elköszönt nagyszüleitől, minden
rokonától és játszópajtásától, a hirtelen halál látványa
azonban készületlenül érte. Nehezen tette túl magát azon,
hogy a két felnőtt, akit távoli rokonainak tekintett,
nincs többé. – Mi
fiatalabbak vagyunk annál, hogy saját emlékeink legyenek a
Robak hajóiról, de a legendák ilyenekről szóltak – mesélte
szomorúan Ulim. – A mesék szerint a harcmodoruk
hasonlított ahhoz, amit odalent láttunk. Nem ejtettek
foglyokat, nem törődtek a leigázottak életével,
kíméletlenül elpusztítottak mindent, amit nem
hasznosíthattak. – Éppen
ezért célszerű minél előbb hazajutnunk – makacskodott
Tonton, és beindította az űrhajó hajtóműveit. Ulim a lány
kezét fogva állt az űrhajó ablakánál. Az indulás ugyanúgy
hangtalanul történt, rázkódás vagy bármilyen más
kellemetlen érzés nélkül, mint ahogy a repülőgép is
észrevétlenül állt pályára velük korábban. Zaza mellettük
állt, és a távolodó bolygót nézte. – Ez
gonoszság – mondta gyermeki ismereteinek birtokában. – Az –
felelte Tonton, és tovább dolgozott az űrhajó indításán. A fiatal
pár szomorúan bámult kifelé az ablakon a bolygóra, ahol
kettőjükön kívül fajtájuk összes képviselője elpusztult,
mert az idegen, rabló hadsereg egyszer és mindenkorra
átvette a hatalmat, bázist épít ki magának, ki tudja
milyen hadicélok érdekében. Kilimó
szeméből könnyek folytak az arcára. – Ketten
maradtunk – megölelte Ulimet. – Mi vagyunk az utolsók a
népünkből. Rövid idő
alatt elhagyták a naprendszert, és az egyetlen ablakra,
amelyen át közvetlenül a végtelen űrre láthattak ki,
leengedték a redőnyt. A kozmikus térben közlekedve csak a
monitorokról tanulmányozhatták maguk körül a teret. – 4 – Félúton Travella és Novert között A hónapokig
tartó utazás nemcsak arra lett elég, hogy a két fiatal
elsajátítsa Tonton és Kala nyelvét, de sok egyéb ismeretet
átvettek az űrhajósoktól. Beültek a tanulószobába Zaza
mellé, és tanultak. Kala a tudásuknak megfelelően
behangolta az oktatógépet, és annak instrukciói alapján
sorra vették a leckéket. –
Megbecsült vendégek lesztek a hazámban – ígérte Kala. –
Miután megérkezünk, átestek néhány alapos orvosi
vizsgálaton, aztán mindenfelé utaztatnak titeket, hogy az
egész lakosság megismerhesse a történeteteket, addig
azonban gyűjtsétek a tudást. – Szívesen
képezzük magunkat – ajánlotta Kilimo. – Végigjártuk ezt a
hatalmas hajót, és meggyőződtünk arról, sok meglepetést
nyújthat nekünk a hazátok. – Hamarosan
odaérünk. Nekünk is új lesz az, amit otthon találunk, mert
vagy fél évszázadot igénybevett az utazásunk. – Jártatok
máshol is? – érdeklődött Ulim. – Csak
nálatok kerestük az élet nyomait. – Az nem
létezik! Alig töltöttetek nálunk pár napot, az utazás
pedig oda vissza alig tesz ki többet fél esztendőnél.
Felétek rövidebbek az évek, mint nálunk? – Szó sincs
róla – mosolyodott el Tonton. – Az esztendő hossza
mindössze pár nappal tér el a tiétektől, de a nagy
távolságot a fény sebességéhez közeli iramban tesszük meg,
és ez azt hozza magával, hogy a mi utazásunk ideje alatt a
hajón sokkal lassabban ketyegnek az órák, mint a kiinduló
vagy célállomáson. A
magyarázatot követően persze kicsit belemélyedtek a
fizikai ismeretekbe, ami nehéz tananyagnak bizonyult,
mivel a két fiatalnak igen sok hiányzott az alapokból.
Nagyjából megértették és elfogadták a relativitás elvének
következményeit. Felfogták, hogy a szülőbolygójukon
legalább tucatnyi év eltelt elindulásuk óta. A tananyag
befogadása végett hosszú beszélgetésekkel pótolták a
fizikai, matematikai ismereteket. A csillagközi térben a
két pilótának nem volt tennivalója a hajóval, ezért
megtehették, hogy a személytelen számítógép helyett
élőszóban oktatták a két jövevényt, és a saját gyereküket
is. – 5 – Novert, 41 fényévre a Földtől Földi
időszámítás szerint II. Civilizáció 801. Tonton a
rendszer határán járva előreküldte a rádiójelet Novert
űrkikötője felé. A parancsnokság fogadta a bejelentkezést
és a vázlatos jelentést, amelyben röviden beszámoltak két
társuk elvesztéséről és a fedélzeten lévő vendégekről. Stabil
pályán keringve megtettek három kört a bolygó körül, mire
kijelölték az érkezés helyét és idejét. Az űrhajó
persze túl nagy volt ahhoz, hogy leszálljon, ottmaradt a
bolygókörüli parkolópályán. Öten repültek le a
repülőgéppel. Tonton és a
felesége aggódva tekintett a fogadóbizottsággal való
találkozás elé, hiszen magyarázattal tartoznak afelől,
miért távoztak a vizsgált égitestről úgy, hogy
hátrahagyták két társukat. Bár megnyugodhattak abban, hogy
helyesen cselekedtek, mégis bizonytalankodva tépelődtek,
hogy az őket fogadó hivatalnokok, akiknek majd beszámolnak
az útról, hozzájuk hasonlóan gondolkodnak-e. Ulim és
Kilimo is tartott a megérkezéstől. Láttak felvételeket új
otthonukról, tanulmányozták az ottaniak szokásait,
életmódját. Féltek tőle, hogy egyszer és mindenkorra
idegennek, betolakodó ingyenélőknek fogják őket tartani.
Most izgatottan ültek a repülő ülésein, és várták, hogy
végre közvetlen közelről szemügyre vehessék a bolygó
óriási épületeit, városait, és a hatalmas erdőségeket. Tonton
elmesélte nekik, hogy sok őserdő maradt érintetlenül, mert
a bolygó nagyságához képest kevesen élnek rajta, alig
háromszázmillióan. Visszatekintve szülőföldjük párezer fős
lakosságára a két fiatal úgy gondolta, itt rengeteg ember
lakik. Ahhoz szoktak, hogy mindenkit ismernek a
környezetükben. Elképzelhetetlennek tartották, miként
élhet együtt ennyi, egymás számára ismeretlen ember. Hiába
hallották az öregek elbeszéléseiből, hogy a saját
hazájukban ennél sokkal nagyobb népesség élt a pusztítás
előtt, mégsem sikerült elképzelni az életet egy ilyen
bolygón. Számukra valóságnak az öt-hatezer ember által
lakott falu számított. Leszállás
közben meggyőződhettek arról, hogy más látványt nyújt az
útközben tanulmányozott felvételeken bármelyik város képe,
mint a világűrből vagy repülőgépből nézve. Novpariban,
a fővárosban szálltak le. Bár nagy sebességgel érkeztek,
mégis hosszú ideig tartott, míg a település felett
átrepülve megérkeztek az átellenes oldalon lévő Központi
Repülőtérre. A fővárost
két széles folyó találkozásnál alapították az elődök, a
közepében hatalmas épületek álltak. A karcsú felhőkarcolók
úgy meredtek az ég felé, mintha a felhőket támadnák. A
széles sugárutakon, a felettük átívelő hidak rengetegén
emberek sokasága látszott a repülőgép ablakából. A
járművek nagy része a városon végighúzódó úthálózaton
közlekedett tömött sorokban, a maradék a levegőben úszva
sorjázott egymás után, mintha láthatatlan tömlőben
nyomulnának előre. A légifolyosók átíveltek egymás alatt,
felett; kanyarogtak, spirálvonalban futottak különböző
irányba. Néhány helyen alig látszott tőlük a felszín. A két folyó
vizén is nagy sürgés-forgást láttak. A vízre leszálló vagy
onnan éppen útnak induló repülőket, vagy a folyóval együtt
lassan lefelé csordogáló gépeket. Megbűvölten
álltak az ablaknál, és nézték a forgatagot, amíg elérték a
légikikötőt, és magasságukat veszítve rátértek a
leszállópálya felé vivő irányra. –
Csodálatos lehet nálatok az élet – ábrándozott Kilimo. – Tetszik a
főváros? – Nagyon. – Szép, az
igaz, persze az embereknek vannak gondjaik errefelé is, ne
higgyétek, hogy itt minden fenékig tejfel. – Miért
lennénk fenékig tejfelesek? – csodálkozott Ulim. – A
tejfel finom, de mi köze van a fenekünkhöz? A két
őslakos felnevetett, és ezúttal kivételesen lemondtak
arról, hogy elmagyarázzák a régi mondás jelentését. – Mindjárt
megérkezünk. Nem a
vezérlőpultról irányították a leszállást, a repülőtér
tornyából intéztek mindent. Megértették, hogy baj lenne
abból, ha a sűrű forgalomban kézi irányítással keresnék
meg a helyüket a hatalmas légikikötőben. Csendben
leereszkedtek a fehér vonalakkal kijelölt leszállóhelyek
egyikére. Kis szisszenéssel nyílott az ajtó, és
megérkeztek. Egy apró
kocsi gördült eléjük, az ajtói hívogatóan tárultak ki. – Ez visz
majd el a hivatalba minket – Tonton helyet foglalt az
egyik ülésen. – 6 – Novpari, Novert fővárosa A vége felé
közeledett a megbeszélés. Novert
Nagytanácsa fintorgás és kifogás nélkül elfogadta az
űrhajósok viselkedését a célbolygón. Vita nélkül
elfogadták, hogy a mesterségesen keltett tűzvész, és a
támadók alaposnak látszó tisztogatása a lángok
csillapodása után nem hagyott reményt arra, hogy
kimenthetnék odaveszett társaikat az ellenséges
környezetből. Az aggódó Kalát és Tontont békével útjára
engedték. A szünetet
mindenki a büfében töltötte. Kávé, avidószörp, uborkás
szendvics és buránpogácsa fogyott a leginkább. Ebéd előtt
jártak, és még maradt néhány fontos gondolat, amit a
nagyszünetig meg akartak tárgyalni. A napirend szent és
sérthetetlen a bizottság ülésein. Tomak, a
tanács elnöke és helyettese, Benedict kicsit elkülönültek
a többiektől. Az elnök egyeztetni kívánt a barátjával,
mielőtt a plénum elé tárja a saját elképzelését. – Nagyon
riasztónak tűnt a beszámoló, amit a két utazótól kaptunk –
mondta Tomak a hatalmas tálca tízórai felett a
kollégájának. – Én is így
érzem – Benedict kiválasztott négy gusztusos szendvicset
magának. –Félelmetes a tudat, hogy őrült módon pusztító
hatalom kóborol a világűr közeli területein. Alig
tizennyolc fényév a távolság köztünk és az elpusztított
bolygó között. Jószerivel kutatás nélkül ránk találhatnak,
az orruk előtt vagyunk. – Azt sem
sejtjük, esetleg megtudtak-e rólunk valamit más forrásból,
és útnak indult-e felénk egy megsemmisítő erejű expedíció,
vagy sem. – Még
meglehet, hogy megbánjuk elődeink békeszeretetét meg azt,
hogy erkölcstelennek tartották a fegyverkezést –
vélekedett Benedict. – Javasolni
fogom, hogy felejtsük el ezt a szép, és nagyon veszélyes
elvet. Nem hiszek abban, hogyha minden körülmények között
a békét keressük, nem pusztíthat el bennünket ez az őrült
hatalom. Elfogyott a
szendvicsek fele, Tomak nyúlt a harmadik szendvics után. – Látom, az
étvágyad nem romlott el a hatalmas gondok miatt. – Ezen
töprengsz? – felelte összevont szemöldökkel az elnök. –
Gondolod, hogy a bajok előli menekülés legjobb útja, ha
éhenhalok, mielőtt megtámadják a hazám? Elhiszem, hogy
akkor nem érezhetem a nyakamba ömlő tűzet, de nem lesz
jobb a helyzet attól, ha addig koplalok. Az a célom, hogy
ne végezzen velem sem az éhhalál, sem az ellenség. –
Mielőtt nekilátott a negyedik kiválasztott szendvicsnek
megtörölte ujjait a szalvétájában. – Szóval a
fegyvereket, a harcot és a tízórait választod? – Így vagy
úgy, a túlélés a célom. – Meglátod,
ellenszavazat nélkül elfogadják a javaslataidat. Tonton és
Kala beszámolója után nagyot kockáztatnánk, ha
elhanyagolnánk a védelem megszervezését. – Van még
valami – folytatta az elnök. – Minden erőnket igénybe
veszik majd az előkészületek, ezért úgy gondolom, itt az
ideje annak, hogy segítséget kérjünk. – Milyen
segítségre számítasz? – Van egy
hely, ahol bizonyára régóta várnak tőlünk valami
üdvözletfélét vagy üzenetet – mondta. – Eleinte nem
küldtünk oda űrhajót, mert elfoglalt minket az, hogy
megvessük a lábunkat az űrnek ebben a szektorában. Aztán
az lett a kibúvónk, hogy lassú hajóinkkal túlságosan
sokáig tartana az út. Most végre vannak gyors hajóink, itt
az ideje, hogy küldöttséget indítsunk. Egyben jelezzük azt
is, segítségre szorulunk. – Szerinted
tudnak nekünk segíteni? – Nyilván
kevesebb gonddal néztek szembe a múltban, mint amennyivel
mi bajlódtunk. Hatalmas tudás gyűlhetett fel a mérnökeik
fejében, és fegyverek dolgában kimondottan nagy
tapasztalatokkal bírnak. – Oda
küldjünk valakit? – vonta fel a szemöldökét Benedict. – Oda
bizony – bólintott Tomak. – Kit
ajánlasz? – töprengett a helyettese. – Mit
szólnál hozzá, ha Tonton és Kala menne? Mind a
ketten jól ismerték az űrhajósokat. Együtt tanultak velük
éveken át, és maradva a bolygón majdnem kétszer annyi
idősek lettek, mint iskolatársaik, akik a fénysebesség
közelében utazva alig öregedtek ezalatt. – Jó
gondolat.
|
– 1 – Föld,
a napjainkban (Második civilizáció kora 849. Kr.-u.
3009.) Gábor,
a király megelégelte az átmeneti állapotot. – Itt
az ideje az egykori Holdbázis feltámasztásának –
határozott. – Felkutatjuk a Holdra telepített Gép pontos
helyét, meghatározzuk a hibáját, és ha sikerül,
kijavítjuk! Ezer
esztendővel korábban, amikor még elődeik ügyelték az
emberiség fejlődését, a Gép tanulságos és látványos
diagramokon ábrázolta a közeli és távolabbi jövőt, a
rájuk leső csapdákat és veszélyeket; azóta elveszett az
eszközeinek zöme. Attól kezdve a térbeli ábrák
bizonytalanul és pontatlanul mutatták a várható sorsot,
és a Föld lakóira támadó ellenség megfékezésére sem
maradt semmije, amivel a védelmet szolgálhatta volna
akkor, amikor az ellenség félelmetes erővel ostromolta a
bolygót. –
Segíteni fogok – ajánlotta Shaare, a furcsa
tulajdonságokkal bíró lány, aki valamilyen csoda folytán
a közelmúltban harmadikként megkapta a jogot arra, hogy
útitársuk legyen a Búrában. A két uralkodó mellett őt is
bárhová teleportálta a Búra, amely a Gép egyetlen
látható része. –
Számítottunk rá – felelte Anna, a királynő. Shaare
és a Gép titokzatos kapcsolatban álltak egymással. A
lány telepatikus képességei adtak módot a közelmúltban
arra, hogy az ezer éve néma szerkezet végre
megszólaljon. Nem közvetlenül, fennhangon, mint egykor,
hanem Shaare tolmácsolásával. Elektromos impulzusaival
utat keresett a lány agyához, és az ő közvetítésével
beszélt. Így szereztek tudomást arról, hogy a támadók
ismét úton vannak feléjük. Azóta tudják, hogy jön a
Robak, a könyörtelen ellenség, amelyik nyolc évszázaddal
korábban majdnem teljesen kiirtotta a Föld lakosságát. – Ha
az űrből másodszor is megtámadnak bennünket,
felkészülten kellene várnunk a csapást. Másképp, mint
ahogy először történt – fogalmazta meg a vágyát Gábor. –
Ezúttal nem segít minket semmiféle csoda, ami ismét
hozzásegít majd a túléléshez. – Az
a nyolcszáz évvel ezelőtti csoda éppen csak a legszűkebb
ösvényt hagyta meg a menekülésre – felelte kis
kétkedéssel Anna. – Jó nagy adag szerencse kellett
hozzá, hogy maroknyi emberrel újrakezdhessük a
civilizáció építését. –
Erről beszélek. Most minden körülmények között meg kell
védeni a Földet és a lakosságot, amelyik még mindig
sínyli az első támadás következményeit. A
népesség tudása egyelőre messze állt attól, hogy új
bázist építsenek a Holdra, de az elhagyott barakkváros,
amelyet csaknem ezer éve telepítettek, reményeik szerint
használható állapotban várta a lakókat. Egy évvel
korábban Gábor elérkezettnek látta az időt arra, hogy
lehántsák az űrkompról a több évszázaddal korábban
felhordott légmentes, konzerváló borítást, ellenőrizzék
a műszereket, a gondosan őrzött készletből feltöltsék
üzemanyaggal, aztán útnak induljanak vele a Holdra.
Akkor csak rövid kirándulást tettek, azóta jártak
odafent néhányszor, és az ottani ezeréves raktárakból
eszközöket, könyveket hoztak le a Földre. Sok kincs
várakozott türelmesen az Aranykor örökségéből mindenféle
eróziótol védve azokban a levegőtlen raktárakban. A
Holdon építkezni még nem tudtak, a meglévő barakkvárost
használni ellenben igen. Olyan évszázadokat hagytak
maguk mögött, amelyekben alaposan megküzdöttek
mindenért. Harcoltak a fennmaradásért, az élelemért.
Küzdöttek a betegségek, a terjedő tudatlanság, az emberi
gyarlóságok megújulása ellen. A Robak pusztítását túlélő
párezer lélek ismeretei már a kezdeti évtizedekben
megfogyatkoztak. A tudományuk évszázadokon keresztül a
mindennapi gondokra is alig adott elég választ, a
világűr és az onnan érkező fenyegetések csupán távoli
veszélynek látszottak. A két Őrző – Gábor és Anna –
vezetése mellett dolgozó maroknyi értelmiségi azonban
életben tartotta a technikai ismereteket, míg újra sort
keríthetnek a tudomány használatára. Mostanra
megerősödött annyira a társadalom, hogy vállukra
vehessék a terhet, a védelem megszervezését. Legalábbis
igyekeztek ebben hinni, és útra keltek a Hold felé. – 2 – A
holdkompon a Föld és Machine holdbázis között Már a
munkák újrakezdése előtt látszott, hogy nem érdemes
lakóbarakknak berendezni a Holdon az űrhajót. A kis
járművet nem panziónak tervezték, hanem
szállítóeszköznek, tehát ha élhető környezetre vágynak,
jobb, ha újból megnyitják az egykori bázist. Az önként
jelentkezők közül kiválasztották azokat, akik vállalták
a többheti ottartózkodást, és a felhőlovagok kis csapata
lelkesen készült a költözködésre. Életük kezdeti éveiben
semmit sem tudtak a kutatóállomásról, amely évszázadok
óta állt elhagyottan a Hold felszínén, sokan
tanulmányaik végeztével is csak érintőlegesen szereztek
tudomást az egykor odatelepített alumínium épületekről.
Akire más munka várt, az nem foglalkozott az emberiséget
évezredeken keresztül szolgáló Géppel, amely mostanra
mindössze két kevéssé látványos képességét őrizte meg
ereje teljének idejéből. Az
utazás a Bázis és a Föld között a sok ember számára
kényelmetlennek bizonyult a szűkös űrbuszban. Össze
kellett magukat húzni, de a jármű fél nap alatt megtette
a csaknem négyszázezer kilométeres utat. Holdatéréskor
még marad a kényelmetlenségekből bőven, de a munka
elvonta a figyelmüket a kényelmetlenségekről, aztán
terveik szerint bővül körülöttük a tér, feléled a
konténerváros. A
komp rakodóterét megpakolták szerszámokkal és
anyagokkal, az utastér minden ülésén egy-egy mérnök vagy
technikus utazott. A két uralkodó nem ment velük, az ő
útjuk egyetlen másodpercnél is rövidebb ideig tartott, a
Gép teleportálta őket a valahol a holdfelszín alatt
rejtőzködő Búrába. Shaare
választhatta volna a teleportálást, de inkább tartott a
szűkös járműben Doweennal, az ifjú felhőlovaggal.
Mellette nem zavarta őt a félnapos út a kényelmetlenül
zsúfolt utastérben. Pár
éve, amikor serdülésüket követően kiderült, hogy a fiú a
felhőlovagok kicsiny táborához tartozik, elszakadtak
egymástól. Csak Shaare különleges képességeinek
köszönhették, hogy a válás nem egész életükre szólt, és
egy rövid esztendő után újra találkozhattak. A drámai
körülmények között zajló viszontlátás múltán, ha
tehették, együtt töltötték az idejüket, és a két
uralkodó gondoskodott róla, hogy közös sorsuk előtt ne
álljanak akadályok. Most
egymás mellett ültek a komp ülésén, és a külvilágot
bámulták. Szabad szemmel láthatóan gyorsan gyarapodott
az ablak túlsó oldalán a Holdtányér, és ezzel egy időben
változtak a repüléshez kapcsolódó érzeteik. Induláskor a
Föld a talpuk alatt volt, aztán a tömegvonzás
csökkenésével lazultak a kötelékek, amelyek az
anyabolygóhoz kötötték őket. Bár a mesterséges
gravitáció miatt nem kezdtek lebegni a kabinban, mégis
függetlenné váltak a korábban megszokott irányoktól,
végül helyet cserélt a fent és lent. Az
égitest közvetlen közelében jártak, amikor határozottan
érezték, hogy a Föld a fejük felett lebeg, és a Hold az,
ami felé ereszkednek. Szokatlannak találták a furcsa
látványt, az égen felettük lebegő hatalmas anyabolygót. Doween
a leszállás előtti percekben az eget bámulta. –
Nagyon távolra kerültünk az otthonunktól. –
Megszokjuk a távolságot – felelte Shaare. – Más dolgok
kötnek majd le minket, és azok elterelik a figyelmünket
a barakkváros idegenségéről. –
Egyelőre még nagyon megfoghatatlan és nagyon távoli
minden. Nincs semmi, amitől valóságosnak érezhetném a
ránk leső fenyegetést, semmi sem kelt bennem rettegést
az érkező támadás miatt. Jobban izgat az itt átélhető
kaland, mint a Robak inváziója. –
Pedig jönnek, afelől ne kételkedj! A fiú
megvonta a vállát. –
Elhiszem. Nem kételkedem a szavadban vagy a Gép
állításában, de csak ésszel érem fel a veszélyt, a
lelkemben nincs aggodalom emiatt. A tudatalattim sokkal
nagyobb csapdának érzi a bennünket körülvevő világűr
sötétségét és hidegét, mint a Földre támadó ellenséget.
– 3 – Machine
bázis
a Holdon Puha
döccenéssel ért talajt a komp. A pilóta ügyessége
helyett önműködő egységeken múlott a sima leszállás,
számítógép vezérelte a műveletet. Gábor
lépett be elsőként az egykori vezérlőbarakkba, de ő sem
juthatott be gondos előkészületek nélkül a levegőtlenül
várakozó helyiségbe. A Gép megtagadná kívánsága
teljesítését, ha nem biztonságos a teleportálás. Az
előkészületek idején a légmentesen elzárt helyen őrzött
szkafanderekről letakarították a konzerválószereket,
nyomáspróbát csináltak, ellenőrizték a légzőkészüléket,
a rádiót. Csak a megfelelő állapotban lévő űrruhában
kérhették az átjutást a Búra alól a főbarakkba. Amikor
az uralkodó megjelent a félhomályos teremben,
önkéntelenül fel akarta kattintani a kapcsolót, hogy
rendesen lásson a termet elöntő fényben, aztán
elhessegette magától a képtelen ötletet. Az áramelosztó
felé tett mozdulat ösztönösen jött, nem meggondoltan.
Tudta, az üzemeltetés beindítása sokkal bonyolultabb,
nem támaszthatja fel egyetlen kattintással az egész
kolóniát. A használatbavételhez elengedhetetlen az
energiatermelés újraindítása, ezért a konténerváros
felélesztését a napfényes két hét első óráiban kezdték.
A napkollektorok nélkül működésképtelen minden, még a
mini atomerőmű sem indul be. Egyetlen
napcella képes annyi áramot adni, ami a többit is
munkára készteti, tehát elég, ha kiválasztanak egyet,
azt megindítják, és annak segítségével a többit is a
fény felé fordíthatják. Azt az egyet viszont kézzel
kellett irányba állítani. Amikor
nyolcszáz éve első ízben beüzemelték a bázist, mérnökök
és technikusok tucatjai segítették egymást. Vittek
magukkal mobil áramtermelőt és a számítógép
folyadékpumpák segítségével forgatta az áramtermelő
táblákat a megfelelő szögbe. Most nem adhattak
feszültséget a hidraulikát működtető motoroknak
sehonnan, most még semmi sem termelt elektromosságot. A
jelenlegi csapatból csak Gábor és Anna látta a bonyolult
műszaki berendezéseket üzem közben, a társaság tagjainak
tapasztalatából hiányzott az ismeretség bármivel, ami
ezekhez a gépekhez hasonló. A Földön még szunnyadt ez a
technika, csaknem ezer év telt el elektromosság nélkül. – 4 – A
barakkváros különleges akkumulátoraiból régen
elszivárgott az áram, nincs olyan elektrolit, amelyik
ennyi időn keresztül őrizné a töltést. Csodának
tekinthetik, ha nyolc évszázadon keresztül egyáltalán
működőképes maradt az áramtároló egység, de a nagy
kapacitású cellákat éppen arra tervezték, hogy
ellenálljanak az időnek. Az elektronikus korszak
kezdetének nikkel-kadmium akkumulátorai valószínűleg
használhatatlanok lennének ennyi idő múltán. A
huszonkettedik század elején készített Bar-Kash
celláktól azonban elvárták, hogy kikapcsolva ne menjenek
tönkre még évszázadok alatt sem. Folyamatos használat
mellett kitartanának kétszáz évig; lemerülve, utántöltés
nélkül kifogástalan állapotban maradnak ennél sokkal
hosszabb ideig. A Holdon, a világűr nyugalmában nincs
semmi, ami megrongálná a telepeket. Ahhoz persze, hogy
újra beinduljanak, előbb fel kell tölteni
elektromossággal a tárolókat. Gábor,
a király egyet tehetett, kézzel forgatta a nap felé a
főbarakk tetején álló hatalmas táblát. A súlyos kazetta
kicsit nehezen mozdult a talpán, de a működésben nem
látszott nyoma az eltelt évszázadoknak. Pusztán a
hatalmas tömegű test tehetetlenségét kellett legyőznie.
A csapágyakon kitartottak a titanitgumi védőharangok, a
Hold finom, lisztszerű pora nem szivárogott be a kényes
csuklók elemei közé. Szél kavarhatná fel a holdport, de
ahol nincs levegő, ott homokviharra sem lehet számítani,
ezért a szerkezet sértetlenül állt a helyén
évszázadokig. Gábor a barakk belsejéből, a mechanikus
áttételeken keresztül kézzel mozgatva nagyjából a fény
felé fordította a sok négyzetméteres naperőművet. A
lencsék befogták az energiát, árammá alakították, és a
hevenyészve beállított naptelepekből érkező csekélyke
áram lassan életre keltette a műszereket. Gábor ezután
mindenről leszedte a takarót, kézi vezérléssel
beállította az ablakok egykor automatikusan működő
fényszűrőit, és nézte, ahogy világosság ömlik szét a
vezérlőteremben. –
Mindjárt bekapcsolom a naperőmű automatikáját –
jelentette Doweennek, aki a híradásért felelt, és az
űrkomp kommunikációs pultja mellett ülve figyelte az
eseményeket. – Az áramtermelő rendszerben a feszültség
hamarosan eléri az üzemi szintet. –
Nyugtázom – válaszolta Doween. Az
űrhajóban tartózkodó mérnökök űrruhában, még sisak
nélkül várták a jelzést, amely után szétszéledhetnek a
barakkok között, hogy mindegyik épületnek megindítsák a
saját naptelepét. Amikor
a király által beindított tábla elegendő áramot adott
ahhoz, hogy azzal a saját hidraulikáját működtetni
lehetett, az automata elvégezte a finombeállítást. Egyre
több áram keletkezett a cellákban, és a jelentkező
feszültséget szétoszthatta a többi barakk tetején álló
tábla mozgató motorjai között. –
Egyenként kapcsoljátok be az áramtermelőket! – adta ki
Gábor az utasítást, amit Doween haladéktalanul
továbbított a társainak. Három
szkafanderes mérnök a szokatlan viseletben nehézkesen
mozogva útnak indult az alumíniumházak között, hogy
lelket leheljen a tetszhalott táborba. Az
elsőnek megmozdított naperőmű gyengécske áramától
feltámadva lassan a többi vitorlaszerű tábla is
biccentett egyet, aztán ahogy nőtt a feszültség a
vezetékekben, úgy fordultak irányba a keretek a beléjük
épített kollektorokkal. Eleinte lomhán, alig láthatóan,
aztán gyorsabban, határozottan emelték celláikat az
energiát adó égitest felé. –
Naperőművek a maximumon! – jelezte Gábor a műszerekről
leolvasható adatokat a fiatal felhőlovagnak. A mérnökök
és technikusok szétszéledtek a barakkokba, és anélkül,
hogy levegővel töltenék fel a létesítményt, egyenként
üzembe helyezték az elsődleges rendszereket. Az árnyékos
oldalon felhúzták a fényvédő redőnyöket, a napfényben
fürdő ablakok előtt résnyire nyitották a zsalukat, és
világosságot engedtek a helyiségekbe. – 5 – A
konténerházak lassan életre keltek, megelevenedett az
egész komplexum. Az árammal hajtott motorok
megmozdították a hidraulikát, a vezérlő automatikát, és
végül tökéletesen irányba forgatták a cellákat
tartalmazó táblákat. Az épületek tetején lomha
szélmalmok módjára bólogattak az évezreddel korábban
kikapcsolt modulok, és áramot adtak a saját
barakkjaiknak. A
kolónia beindításán fáradozó szakemberek nyolc teljes
órán keresztül keményen dolgoztak, és a kicserélt
oxigénpalackokból is elfogyott a levegő, mire minden
konténerépület készen állt a levegővel való feltöltésre.
Az oxigénellátás beindításához a napkollektorok
energiája kevés, annyit csupán az atomerőműtől
remélhetnek. Amikor
telepítették a bázist, a mini reaktort a felszín alá,
tucatnyi méter mély aknába helyezték el, ahol a hetekig
tartó éjszakák és nappalok hőmérsékletingadozások nélkül
teltek. Az alumíniumházak nem abban a tudatban
készültek, hogy a munkálatok majdnem egy évezredet
vesznek igénybe, a berendezéstől mégis elvárták, hogy
ennyi évet komolyabb károsodás nélkül vészeljen át. Sok
múlott azon, hogy a reaktor épségben maradt-e. Nemcsak a
barakkok üzemeltetése függött a tömítések tartósságától,
hanem az életük is. Védtelenül érné a kis embercsoportot
a detonáció és a sugárzás, ha a tizenhat méter mélyben
rejtőző erőmű felrobbanna. A
biztonságot természetesen nem bízták a véletlenre.
Mielőtt Gábor felkattintotta a főkapcsolót a központi
vezérlőpultján alaposan ellenőriztek mindent. Tartottak
az eredménytől, mégis mindenki maradt a helyén. A király
felajánlotta a mérnököknek, hogy álljanak Hold körüli
pályára a komppal, ám senki sem akart gyávának vagy
bizonytalannak mutatkozni. A
kozmosz levegőtlenségének néma csendjében felpörögtek a
hidromotorok, megmozdultak a fő energiaforrás, a kis
atomreaktor rendszerei. A grafit rudak kiemelkedtek a
fűtőanyagcellák közül, a nátriumoldat melegedni kezdett,
és mindannyian reménykedtek benne, hogy a nyolcszáz éves
tömítések épségben maradtak a kozmosz hidegében. –
Mérnökök vagyunk – állították. – Átnéztük a
dokumentációt, és ellenőrizünk mindent. A saját
munkánkról állítanánk ki rossz bizonyítványt, ha
elfutnánk. Tapasztalni fogjátok, hogy baj nélkül beindul
a reaktor! A
felfűtés, a generátorok megforgatása huzamosabb időt
vett igénybe, mint a napelemek bekapcsolása. A munka
első fázisának végén mindannyian visszatértek a helyükre
pihenni. Nem utazgathattak a komppal naponta oda-vissza
a Hold és a Föld között, a hosszú munkanap után ott
tértek nyugovóra, ahol dolgoztak. A király, a királyné
és Shaare mehetett volna akár haza is, a Földre, a Búra
készséggel teleportálná őket, mégis vállalták a
kényelmetlen alvást az űrbusz kényelmetlen, hátra
döntött ülésein. Úgy határoztak, maradnak a bázison, nem
éreznék jól magukat ezekben a percekben a többiektől
távol. Szimbolikus
tettnek, az egész emberiség együttes munkája
gyümölcsének tartották a bázis újraindítását, nem
járhatták a saját útjukat. A Holdon álló kutatóműhely
aktivizálására úgy gondoltak, mint a legutóbbi idők
fontos lépésére, amelyik védelmet adhat a létüket
elsöprő támadás ellen. A
Föld polgárai úgy emlékeznek a Robak támadása előtti
korszakra, mint valami aranykorra. Azóta eltelt
nyolcszáz év, az emberiség szembenézett a kipusztulás
veszélyével, megküzdött a saját gyengeségével is, közben
megőrizte a tudás magját, és nyomorba süllyedt
kőkorszaki horda helyett civilizált emberek családjaként
maradt fenn. Átéltek nehézségeket, néhány vonatkozásban
egy-két évszázadig középkori állapotok lettek úrrá a
túlélőkön, de ahhoz képest, hogy mindössze háromezren
vészelték át a rombolást, meglepően rövid idő alatt
sikerült az ipari, tudásalapú társadalom csíráját életre
kelteni a Földön. A két
Őrző, Anna és
Gábor, akiket királynak és királynőnek fogadtak el a
polgárok, kerülni akarták az Első Civilizáció hibáit.
Ezért körülményeskedtek annyit a tudományok
szétterítésével az emberek között. Nem akarták, hogy a
pénzdiktatúra ismét lerombolja az erkölcsi értékeket,
hogy az eszközök, a technika által elérhető termékek
fontosabbak legyenek, mint maga az élet. Féltek a
környezetszennyezéstől vagy attól, hogy felélik a bolygó
talajában még meglévő nyersanyagokat és
energiaforrásokat, noha az utóbbitól egyre kevésbé
függött a Második Civilizáció embere. – 6 – Az
atomreaktor másnap reggelre állt készen arra, hogy
teljesen feléledjen a hibernálásból. A
fűtőcellák és a kettős hűtőrendszer beindítva,
üresjáratban pörgette a turbinát. Tíz
órára tűzték ki a terhelési próbát. A mini erőmű
tervrajzát számtalanszor áttanulmányozó mérnök, aki soha
az életben nem látott még működő reaktort, könyvekből
ismerte a szerkezetet; hajnal óta a számítógépet
figyelte. A csodálatos módon üzemképesen megmaradt
komputer nyugodt üzemkezdésről számolt be, így tíz
órakor lassan ráengedte a hajtómű főturbinájára a gőzt,
és a turbina lassan forogni kezdett. Pár percig
eltartott, amíg felgyorsult, és felvette az
áramtermeléshez szükséges fordulatot. Amikor percenként
háromezres fordulattal pörgött a főtengely, a számítógép
engedélyt adott az áramfejlesztő csatlakoztatására, és a
vacuumban forgó turbina szelíd remegéssel ragadta
magával a generátor forgórészét. A
Földön, ahol a levegő minden hangot közvetít, a
csatlakoztatást éles sivító hang kísérné. Itt, ahol
légüres térben járt az egész berendezés, alig
érzékelhető kis vibrációt továbbított feléjük a padló,
aztán, amint a forgórész felvette a ritmust, abbamaradt
a rezgés. Az energetikus a hatalmas kézi kapcsolóval
ráengedte az áramot a rendszerre, és az egész bázison
kigyulladtak a fények. A
beüzemelést a kompból figyelő mérnökök a helyükről
felugrálva ünnepelték az eredményt. A
fővárosban rövid ideje működött már áramszolgáltatás, de
az a pazar kivilágítás, ami ezekben a barakkokban
működött, ismeretlen látványként tárult a szemük elé.
Gábor és Anna nyolcszáz évvel korábban látott utoljára
ilyen verőfényt, most ők is lenyűgözve figyelték a
ragyogást. Shaare
ott toporgott az űrkompban, onnan nézte a magára találó
városkát. A napfénnyel nem tudott versenyezni a
mesterséges világítás, de az alumínium épületek árnyékos
oldalán az ablakokból áradó világosság lenyűgözte őt. A
levegő nélküli égitesten az éjszaka másképpen látszott,
mint a Földön, és a nappal is attól eltérően fénylett,
mint amit addig megszoktak. A
Föld légköre meg a benne elnyelt pára és por, megtörte
és szétszórta a fénysugarakat, ennek következtében
nappal az egész égbolt világosan kéklett. A bolygón a
napnyugta tökéletes sötétség helyett, homályos derengést
hozott a szemlélőnek. A
Holdon más hatások érvényesültek. Ahová a napsugarak
odasütöttek, vakított a fény, de ha valaki felnézett az
égre, ott ugyanazt a sötétséget látta, mint éjszaka. A
bázist oldalról világította meg a Nap, és mivel
tükröződés nélkül elhalt a Hold porában, az épületek
feketének látszottak ott, ahol nem érte közvetlenül a
fénysugár a falakat. Az ablakokból áradó
villanyvilágítás versenyzett a sötét hátteret alkotó
kozmosz csillagaival. – 7 – –
Csodálatos – rebegte ámulva a lány. –
Majd akkor mit mondasz, ha lesz levegő a barakkokban, és
szkafander nélkül járhatsz bennük? – Nem
tudom – ismerte be Shaare. – Ha arra gondolok, hogy pár
évvel ezelőtt még a Bikahegy oldalában éltem, és azt
hittem, hogy a szomszéd falu a világ közepe, akkor
elcsodálkozom. Számomra felfoghatatlan, milyen lesz itt
az élet, amikor minden berendezést bekapcsolunk. Ez
pontosan olyan rejtély, mint ahogy azt sem tudom,
milyenek leszünk mi holnap vagy két év múlva. –
Bizony, megváltoztunk mind a ketten az eltelt két év
alatt – Doween megszorította a lány kezét. – Rengeteget
tanultunk, te olyan képességekre tettél szert, ami
egészen más emberré tesz, mint amikor magadra maradtál a
Sziklás Járda padján, ahonnan engem magával ragadott a
repülőgép. – Én
még mindig ugyanaz az ember vagyok – ellenkezett Shaare,
pedig éppen ő valóban nagyobbat változott bárkinél.
Mégsem gondolt arra, hogy a hatalmát mások feletti
uralomra használja. A
számára hétköznapinak minősülő erő mellett a többi
emberhez való viszonya változatlan maradt. –
Felhőlovag lettél – válaszolta Doweennek. – Ez sokkal
régebben felfedezett változás, mint ami velem történt. – A
te segítséged talán többet számít a jövő alakulásában,
mint az én örökségem. Igaz, hogy a felmenőimtől
hagyatékaként kapott tanulási képességeim itt
keletkeztek valamikor a Holdon, de a te szellemi
energiáid sokkal gyakorlatiasabbak annál, amit én
nyújthatok a védekezésben. – Még
nem sejtjük, mi lesz a fontosabb – vont vállat Shaare. Felhőlovagnak
lenni áldás, és egyszersmind hihetetlen nagy teher. A
két Őrző gyermeke, aki nyolcszáz éve a Holdon, a Gép
védőszárnya alatt fogant és ott növekedett egyéves
koráig, életében semmi jelét nem mutatta, hogy bármiben
különbözne a földön született gyerekektől. Három
generációval később jelentkeztek csak néhány kamaszkorba
kerülő fiatalnál a különleges képességek, ők mind az
első felhőlovag leszármazottai voltak. Meglehet, hogy
kellett még valami más is a vérvonalhoz, hiszen hárman
is születtek a Holdon, és csak egyetlen gyermek utódai
mutattak fel olyan szellemi fogékonyságot, ami kiemelte
a többi ember közül őket, de ez kideríthetetlen nyolc
évszázad távolából. Az viszont bizonyosság, hogy az első
igazi felhőlovag készített egy műszert, ami repülőgépre
szerelve évente kétszer végigkutatja az Északi és Déli
Birodalmat. Ahol különleges képességekkel bíró fiatalt
talál, azokat kérdés és kérés nélkül teleportálja a
repülőre, és pár óra alatt a Déli Birodalom fővárosába
repíti, ahol több évig tartó tanulás és képzés után
valódi felhőlovagok lesznek, akik az uralkodó mellett
élve sok kiváltságot megszerezhetnek maguknak. Ezért
cserébe aztán egész életüket a civilizáció jobbá
változtatására áldozzák. Ritkán
akad közöttük olyan, aki nem vállalja a feladatot, vagy
elhagyja a kijelölt utat. A kevés kivétel egyike Jonna,
a lázadók vezére, a másik Marko, aki egy évvel korábban
a hatalmába kerítette a repülőgépet, amelyen Doween a
lázadók szigetére repült néhány fogoly kicserélése
végett. A két
lázadó is a felhők felett, a Holdon fogant gyermek
leszármazottja, tehát szegről-végről rokonai, mint ahogy
a király és a királynő is azok. Ez a rokoni szál kötötte
őket egymáshoz és a két uralkodóhoz olyan módon, hogy
elvétve akadt csak közöttük renitens személy. Marko és
Jonna volt a két kivétel. Doween
nem ábrándozhatott a múlton túlságosan sokat, mert a
szkafanderes csapat tagjai kezdtek visszaszállingózni a
holdkompba. –
Holnapra lesz elég levegő ahhoz, hogy néhány barakkot
feltöltsünk oxigénnel – mondta az egyik mérnök. – Lassan
olvadni kezd a ciszternában a víz, és az erőműben
termelt árammal felbonthatjuk oxigénre és hidrogénre. A
tartályokban megmaradt az itt tárolt nitrogén, így
nyugodtan használhatjuk űrruha nélkül a bázist. –
Nyolcszáz éve sokkal tovább tartott felépíteni ezt a
tábort – emlékezett vissza a régi időkre Anna. –
Szerencsénk van, hogy itt a tökéletes vákuumban,
épségben maradt minden – állította az egyik mérnök. –
Még évtizedekig nem tudnánk elkészíteni, és felhozni ide
azt, amire szükségünk van itt a munkához. Kizárólag
azért sikerül beindítani a bázist, mert a távozáskor nem
pánikszerűen rohantatok az otthonotok felé a Földre,
hanem tervszerűen konzerváltatok mindent. –
Otthon! – emlékezett ismét keserű fintorral Anna. –
Tenyérnyi lakható terület várt bennünket odalenn, annyi
maradt az otthonunk. Másnap
reggel feltöltötték a vezérlőtermet levegővel, és
mindenki átköltözött oda. A
rendkívüli állapotok helyére új, általánosnak mondható
rend kezdett kialakulni. –
Estére némelyik lakóbarakkban lesz levegő, fűtés, hűtés
meg világítás. Később fokozatosan bepumpáljuk az oxigént
a felszín alatti folyosókba, attól kezdve a barakkokat
összekötő zárt alagutakat használhatjuk, ha az egyik
alumíniumházból a másikba megyünk. Tíz nap múlva mindent
ugyanúgy használhatunk, mint mielőtt elhagytuk a tábort
– állapította meg Gábor. – Mához egy hétre nekilátunk a
Gép javításának. – 8 – –
Kérlek, áruld el, hol juthatunk be a meghibásodott
területre – kérte Shaare a Gépet gondolatban. A két
választott, Anna és Gábor, az Őrzők, akik az
emberiség útjának egyengetésében munkájukkal segítették
a csodálatos szerkezetet, alig tudtak vele kommunikálni
a meghibásodás óta. Korábban a képernyőre vetített
feliraton kívül élőszóban is társaloghattak vele, az
ismeretlen okból keletkezett hiba pillanata után
mindössze a rövid feliratmezőbe vetített bicegő mondatok
maradtak. Ezer
év telt el, míg megszületett az ember, az egyetlen, aki
birtokában van a képességnek, amellyel a más agyakban
keletkezett gondolatokat kifürkészheti. A Gép bárkinek a
gondolatait értette, az általa adott választ csak Shaare
tudta felfogni, mert ő birtokolta a rendkívüli
képességet. A Gép elektronikus agya nem emberi agy,
működésében mégis hasonlított az élő szervezetre.
Agyhullámokhoz hasonló impulzusok terjedtek benne és
körülötte; Shaaréval gondolati úton társalgott. A
lány most is, mint bármikor – mióta ráébredt arra a
képességére, hogy kapcsolatot tud teremteni a legfőbb
Őrzővel – készséges segítséget tapasztalt tőle. –
Eddig teljesen rossz helyen keresték a tudósaitok a
bejáratot a szerelőaknába, pedig közel van az általatok
használt alagutakhoz a főakna – sugalmazták a felé
áramló gondolatok. – Én
vagyok az első, aki a gondolatátvitel módszerével
kommunikálhatott veled – mondta magában Shaare, kicsit
röstelkedve ősei ügyetlenségéért. –
Korábban kevésbé lettem volna készséges a párbeszédben –
felelte a Gép. –
Miért? – csodálkozott el Shaare. – A
programom szerint nem adhatok felesleges tájékoztatást a
működésemről az itt élő embereknek. –
Változott valami, hogy most megteszed? – kérdezte
Shaare, mintha emberrel társalogna, pedig kétségtelenül
tudta, hogy géppel folytat párbeszédet. Nagyhatalmú,
nagy tudású számítógéppel, amelyik a csodálatosan működő
mesterséges agyán kívül még sok egyéb eszközt használt
mindaddig, amíg mindene működött, de mégiscsak géppel
kommunikált. –
Változott – felelte a Gép. – Az emberiség léte nagyon
nagy veszélybe került, és az én feladatom a két Őrzővel együtt
éppen az, hogy a katasztrófát elhárítsam. Az Őrzők az elmúlt
nyolcszáz év alatt az én segítségem nélkül oldották meg
a nehéz feladatot, de a veszély még mindig velünk van. A
memóriámba égetett programom szerint fontos titok a
létezésem és a működésem, ennél viszont fontosabb, hogy
segítsek elkerülni a végletes veszélyeket. – Mit
teszel azután, hogy elvégeztük a javítást. Újra
titkolózni fogsz a két Őrzővel karöltve? – A
titkolózásnak jórészt vége, ami egyszer napfényre
került, az sohasem válik újra titokká, azonban ezen
kívül is van még okom a titkolózás felfüggesztésére. –
Milyen ok? – faggatta tovább a Gépet Shaare. – A
készítőim nem tervezték azt, hogy a végveszély próbája
elé állítják az emberiséget, bár számítottak rá, hogy
lesznek nehézségek az emberi civilizáció előtt. A két Őrző vezetése
mellett letettétek a vizsgát, ami meggyőzte a
programomat arról, nincs szükség teljes titkolózásra. –
Minden kérdésünkre választ fogunk kapni? – kérdezte
reménykedve Shaare. – Nem
– felelte a gép. – Azokra a kérdésekre hiába kértek
választ, amelyeknek a megfogalmazására képtelenek
vagytok. A tudományotok még messze jár attól, amit az én
programom írói tudtak, amikor engem itt elhelyeztek a
Holdon. Beláthatod, hogy ezeknek a még ismeretlen
tudományoknak a területeit előbb fel kell derítenetek.
Ha ajándékba kapnátok a tudást, esetleg rosszul
használnátok, és nem értenétek meg mindent; de marad
néhány fontos dolog ezen kívül, amiről csak
korlátozottan beszélhetek. Nem adhatok nektek olyan
információt, aminek a segítségével támadó fegyvert
készíthettek. –
Sejtettem – motyogta magában a lány, aztán az egész
beszélgetést összefoglalta, pár mondatba átadva az újabb
információkat a királynak. –
Remélem, hogy a védekezéshez elegendő tudást ennek
ellenére megkaphatjuk – felelte Gábor. –
Minden kis adatot külön mérlegelek – mondta Shaarénak a
Gép. – Keskeny ösvényen járhatunk. A védekezésben
veletek tartok, viszont nem segíthetek támadó fegyverek
készítésében – ismételte meg a legfontosabbat. – A
magunk erejéből készíthetünk támadó fegyvert? – kérdezte
Gábor, miután Shaare ismét lefordította számára a Gép
gondolatait. – Azt
eddig is megtehettétek – válaszolt a sugallat. – Anélkül
nem tudnátok hatékonyan védekezni, és minden szempontból
rám hárulna az emberiség védelme, arra pedig nem vagyok
felkészítve. Ha kizárólag rajtam múlna a biztonságotok,
már nem élne ember a Földön, mert én készületlen vagyok
arra, hogy mindentől megóvjalak benneteket. – 9 – Két
hétig fúrtak az egyik mezőgazdasági barakk felől, amíg
végre elérték a szerelőakna bejáratát a Hold felszíne
alatt. A
bázis működésének első idejében hónapokat vett igénybe a
méricskélés és a kutatás a szerviz alagút bejárata után.
Az ásó gépek sajtszerűvé tették a felszín alatti
rétegeket, a pontos információk nélkül reménytelen a
kereséssel töltve az időt. Most, amikor a Gép
instrukciói alapján a legrövidebb úton indulhattak az
akna irányba, tizennégy nap alatt véget ért az ásás. Pontosan
a jelzett helyen megcsikordult a fúrófej a talajban. –
Állj! – adta ki az utasítást Gábor. – A hátralévő
anyagot kézzel bányásszuk ki! Miután
a poros fúrópajzs kitolatott az alagútból a király maga
nyúlt a csákány után, Doween tiltakozni kezdett. –
Bocsáss meg királyom, ez nem neked való munka. –
Ugyan – vitatkozott az uralkodó. –
Eszembe sincs kétségbe vonni az erőnlétedet, ha tíz
évvel fiatalabb lennél átadnám a csákányt, viszont amíg
én teljes erőben itt vagyok, nem tehetem – állította
ellentmondást nem tűrően a felhőlovag, és eltűnt az
alagútban. Óvatos
csákányozás, lapátolás következett. Hárman is segítettek
a fiatalabbak közül az utolsó köbméternyi törmelék
eltakarításában. Kis
kézikocsikon tolták ki a különböző nagyságú köveket a
tárnából. Mindössze
egy órányit lapátoltak. –
Jöhetsz uram! – jelentette egy technikus. – Tiszta az
út, és látjuk a bejáratot. Óvatosan,
kézilámpáikkal bevilágítva a harmincméteres folyosóba,
előrementek a szerelőaknát elzáró ajtóig. – Ez
érdekes – álmélkodott a technikus. – Minek vágtak a
készítők ajtónyílást ide a talajszint alá, a használaton
kívüli folyosókra? – Azt
hiszem, a talajszint felett állt, amikor megépítették –
mutatott az egyik mérnök a vájat falain keresztben
látható elszíneződésre. – Ezt akkor temették be, amikor
végeztek a munkával. – A
felszínt pedig eligazították, hogy úgy nézzen ki, mintha
a por háborítatlanul terülne szét az idők kezdete óta –
állapította meg valaki más. –
Nagy munkába kerülhetett. Ahányan
tudtak, ott csoportosultak az ajtónál. Szürkés színű,
matt fényű sima lap állt előttük, rajta tárcsával, ami
valamiféle kombinációs zárnak tűnt. –
Kinyithatjuk Shaare? – szólt bele Gábor a rádióba. Shaare
konzultált a Géppel, aztán rádión keresztül válaszolt a
Burából. – Az
aknában megfelelő a levegő – jelentette. Még
alig csengett le a rádióban a mondat vége, amikor a
szükséges kombináció szerint váltakozva, lassan magától
elfordult a tárcsa, és halk szisszenéssel hajszálnyit
megnyílt az ajtó. Doween elkapta a fogantyút, és húzni
kezdte maga felé a nehéz tömböt. A súlya nem
különösebben volt nagy a szokásos tömegviszonyokhoz
mérten hatszor kisebb gravitációban, mégis nehezen
nyílt. Hatalmasat rántott a fogantyún, ettől az ajtó
megmozdult. Óriási
meglepetést okozott, hogy az első hang, amit
meghallottak a Gép közvetlen közelében, közönséges
nyikorgás volt. Akkora karistolással tárult fel a
szerelőakna bejárata, mint valami kenetlen kertkapu. – Ez
berozsdásodott – állapította meg felületesen az egyik
technikus. –
Ahol nincs levegő, ott nincs rozsda – nevetett fel
Gábor. – Inkább arról beszélhetünk, hogy a kőzetből por
került a zsanérra, az akadályozta a nyitást, és az
csikorog. – A
Gép mégis elromlott – rosszmájúskodott a technikus. – Ki
tudja, hány évezrednyi szakadatlan munka után – mordult
rá Doween rosszallóan. –
Gondolod, hogy a rozsda ártott meg a Gépnek? – nézett a
technikusra gúnyosan Gábor. Lenyűgözte
őket az ajtó mögött feltáruló alagút mérete. A nagyjából
három méter átmérőjű függőleges csőben kis körfolyosó
futott végig az ívelt fal mentén. A mélységtől alacsony
korlát védte az ott dolgozókat, az akna falán lefelé
létra nyújtózkodott végig, mellette sínpár futott, azon
valamiféle lift vagy kocsi közlekedhetett korábban. A
járat megbecsülhetetlen mélységbe nyúlott, a vége
elveszett sisaklámpáik gyenge fényének határán túl. – Jól
jönne valami világítás – szólt Gábor, és abban a
pillanatban kigyulladtak a lámpák. A
kútként előttük tátongó alagút szinte a végtelenbe
nyúlt. A világítótestek egy szakaszon
megkülönböztethetőek maradtak egymástól, számolgatták,
mennyi sorakozik előttük a mélység felé, aztán a fényük
eggyé válva, egyetlen világító csíkká olvadt össze az
alagút falán. –
Káprázatos! – ámuldoztak. –
Nézzük végig! Egészen az aljáig – ajánlkozott Doween. –
Megyek én elsőnek. – Ez
nagyobb előkészületeket igényel – fogta vissza őt a
király. – Biztosítókötél nélkül tilos oda lemenni. Hiába
egyhatod itt a gravitáció a földihez képest, aki oda
lezuhan, az meghal – mutatott a feneketlennek tűnő
mélység felé. – Ott
egy keresztalagút – szólalt meg az egyik technikus, aki
hosszan kémlelte a mélységet. A
folyosó falára mutatott, ahol sötétlő nyílás látszott. – Ott
egy másik, még lejjebb. –
Mint valami labirintus – elmélkedett Doween. – A
holdkompban találunk kötelet – figyelmeztette őket újra
a király. – Mára elég a munka, holnap megfelelő
felszereléssel térünk vissza, és tervszerűen feltárunk
ebből a katakombából, amennyit felmérhetünk. Morgolódva
hagyták el a helyszínt. Bár berzenkedtek az ellen, hogy
amikor végre eléjük kerül a titkok barlangja, ne
menjenek be; Gábor parancsa nagyon határozottan
hangzott. Nem azért, mert ő az uralkodó, a tudósok
között ez annyit számított, mintha azt mondanák neki,
tanár úr. Azért fogadtak szót, mert tényleg ostobasággal
érne fel, ha puszta kíváncsiságból kockára tennék
valamelyikük életét. – 10 – Másnap
Doween elsőnek készült lefelé az aknába, Gábor
leintette. –
Méltányolom a bátorságod – fogta meg a vállát a fiúnak –
de más tulajdonságokra lesz szükség. Nem veszedelmes
dolog az alagútba bemászni, ezért jobb, ha azok mennek,
akik sokat tudnak a bonyolult elektronikus gépek
rendszeréről. Odalent azokból van egy hatalmas tömegre
való. Valószínűtlen, hogy aki először leereszkedik a
mélybe, megérti a működését, mégis azt küldöm oda,
akinek erre nagyobb az esélye. Gordon,
az egyik idősebb elektromérnök a derekára csatolta a
biztonsági övet, és elsőként ereszkedett le az alagútba. Lassan
mászott lefelé a vashoz hasonló anyagból épült létrán.
Óvatosan, fokról fokra lépdelt. Ötméternyi ereszkedés
után, mielőtt még a fentről látható oldaljáratot elérte
volna, az akna sima fala váratlanul megnyílt előtte. Nem
láttak figyelmeztetést, jelzőfényt, bármilyen felhívást,
hogy legyenek résen, rövidesen történik valami,
egyszerűen semmivé lett előtte a matt fekete fal, és
keresztfolyosóvá alakult. Gordon
megrettent egy pillanatra a hirtelen változástól, de
annyi lélekjelenléte maradt, hogy továbbra is erősen
markolja a létrafokot, amelybe kapaszkodott. – Mi
történt? – kérdezte a király. –
Bárcsak tudnám! – sóhajtott a mérnök. Még kiáltozás vagy
a rádióhasználat nélkül hallották egymást, nem
távolodtak el annyira a felső szinttől, hogy ne értenék
egymást. Shaare
a Burában figyelte a rádiót, onnan tartotta az
összeköttetést a kutatócsoporttal, pedig fűtötte a
kíváncsiság. Gondolt arra, hogy velük tart az alagútba,
mégsem ment, mert óvakodott a próbától, tud-e onnan
kapcsolatot létesíteni a Géppel. Így csak találgathatott
arról, mi történik a járatban. Az elméjével fenntartott
kommunikáció segítségével persze többet is megtudhatott
annál, mintha vaktában ötletelne. –
Menj be a nyíláson! – tolmácsolta a Gép kívánságát
Gordonnak. A
bejáratnál kis rámpa segítette az átjutást a lépcsőről,
veszélytelennek tűnt a folyosó. Amikor a mérnök benn
járt, akkor vette észre, hogy a sínpár, amelyik a
függőleges akna falán végigfut, bekanyarodik oda, és a
talajon vezet tovább. –
Leoldom a biztonsági övet – jelezte, és kezdte
lecsatolni magáról a karabinert. – Ne
oldd le! – tiltotta meg Gábor. – Nem hiszem, hogy
veszélynek tennéd ki magad, mégis azt tanácsolom, előbb
menj be pár métert, jelentsd, hogy mit találsz ott, és
akkor kapcsold le a kötelet, ha látsz valamit, amihez
hozzáerősítheted. Gordon
lassan előrement a majdnem embermagasságú járatban, ahol
lehajolva juthatott tovább. Néhány
méter után ajtó zárta le az alagutat, rajta ugyanolyan
tárcsa, mint amit a barlang főbejáratát védő ajtón
láttak. –
Számkódos a zár – mondta a mérnök. – Megpróbálom
kinyitni. Ismeretlen
szimbólumokat látott a tárcsán. Abban bízott, hogy nem
az ő feladata megfejteni a kombinációt, hiszen ha a Gép
nem akarná, hogy idejöjjön, akkor zárva marad előtte a
folyosó. Fordított
egyet a korongon, aztán megpróbálta meghúzni az ajtót,
az mozdulatlan maradt. Fordított még egyet, és akkor
lassan, a fenti főbejáratnál sokkal könnyebben
megmoccant. Nem kinyílt, mint egy sarokpántokon forduló
ajtó, hanem becsúszott a falba. Amikor
átlépett a túloldalra, a világítás önmagától
bekapcsolódott. – Mit
találtál? – jött a kérdés a fejhallgatójából. Gordon
tétovázott. – Még
csak ismerkedem a látvánnyal – válaszolta. – Első
ránézésre úgy ítélem, nincs itt semmi, amit veszélyesnek
tarthatnánk. Mivel minden ismeretlen körülöttem,
igazából az ördög tudja, mire számíthatok. A műszaki
érzékem mégis bizalomgerjesztőnek sugallja a helyet. – 11 – Egy
termet látott maga előtt. Valószínűleg valamiféle raktár
vagy szerelőcsarnok lehetett, és a készülékeket
vizsgálva mindent ismeretlennek talált. Nem álltak a
falak mellett munkaasztalok, nem ismert fel semmit, amit
földi szemmel gépnek, vagy elektromos szerkezetnek
vélhetne. –
Idegen minden – tájékoztatta a fent lévőket –, de
látható, hogy valamilyen rend szerint összerakott dolgok
vannak itt. Azt hiszem, az lenne furcsa, ha bármire
ráismernék, és kapásból megmondanám, mi célt szolgál. –
Joggal találsz ismeretlennek mindent – közölte a rádión
keresztül Shaare, aki a Gép feléje küldött gondolataira
figyelt. – Egy energiaelosztó egységnél jársz. Innen
kapják az energiát a robotok, amelyeknek a javítás a
feladatuk. A géprész, amelyik az energiát a robotok
számára használható formára átalakítaná, tönkrement,
először ezt kell megjavítani. – Mi
a feladat? – kérdezte Gordon. – A
terem jobb oldala mentén menj végig a hátsó falig, ahol
ismét találsz egy ajtót. Húzd félre azt is, és lépj át
rajta! A
mérnök nem tévedhetett el, mert a sínek a jelzett
helyhez vezették. Félrehúzta az ajtót, és bement a belső
térbe, ahol kigyulladtak a fények. Tátott
szájjal nézte a hatalmas szerkezetet, ami balkéz felé
elnyúlt vagy tíz méter hosszban. Az
előzően látott kaotikusnak látszó berendezéshez képest
itt sokkal felismerhetőbbnek tűnt minden, mint a külső
helyiségben. Majdnem barátságosan ismerősnek látta a
kijelzők, fogantyúk és más, a vezérlésre vagy ki tudja
milyen feladatra használható géprészek csoportjait. –
Olyan, mint valami erőmű vezérlőterme. Mutatóval működő
műszereket építettek a falba, kis tekerők és
szabályzógombok ágaskodnak mellettük, a magasban pedig
keskeny járda fut végig a homlokzaton, ahonnan más
műszerekhez férhetek hozzá. –
Menj fel a középső létrán a galériára! – utasította
Shaare, aki semmit sem tudott arról, merre jár a mérnök.
Úgy tolmácsolta a Gép gondolatait, mint valami egyszerű
hangosbeszélő. Gordon
fellépkedett hét lépcsőfokon, és felkapaszkodott a
keskeny, végighúzódó járdára. –
Nézz be a jobboldali panel mögé! Gordon
engedelmeskedett. Már egészen hozzászokott ahhoz, hogy a
lány instrukciói alapján cselekedjék. Egy
embermagasságú, hordószerű üregbe látott be, ahol egy
szemlátomást törött fémdarab hevert a kerek üreg alján. –
Látod a sérült alkatrészt? –
Látom. – Azt
várja tőled a gép, hogy kiszereled azt az egységet,
amelyikről a csonk letörött, és felszínre hozod mind a
két darabot. Gordon
kutatva pillantott szét a hordó belsejében, aztán vagy
másfél méterrel előtte, a kerek üreget lezáró falban
megtalálta a tengelyszerű alkatrész folytatását. – Ezt
nehéz lesz kiszerelni – mondta, miközben szemügyre vette
az egészet. – Azt
sugalmazza a Gép, hogy számított rá. Lesz, amit hárman
tudtok megemelni, amikor a hibás egységet kiszerelitek,
ez több napi munkátokba kerülhet. Szerszámokat találtok
a külső helyiségben, egyik-másik ismeretlen elven
működik, majd az én közreműködésemmel segít a
használatuk elmagyarázásában. Gordon
megvakarta a fejét. –
Akkor lássunk neki! – mondta. – 12 – Körülményesen
sikerült kiszerelni a furcsa formájú egységet a hordó
hátsó falából. Úgy
tűnt, mintha a csonk háromágú villával gyökerezne a
falba. Szerencsére a rögzítés technikája alig
különbözött a földi módszerektől. Összeszereléskor
csavarokat használtak a Gép készítői is, természetesen
nem a földön használatos méreteket. A csavarokhoz való
kulcsokat ott találták, ahol Shaare megjelölte. Alighanem
robotok húzták meg a fedelet és a más alkatrészeket
rögzítő kötőelemeket, mert sokat kínlódtak minden egyes
alkatrész kiszerelésével. Jó sok diribdarab szerelvény
vette körül a letört csődarabot. –
Mitől törhetett ez le? – kérdezte Neddy, az egyetlen
lány a technikusok között. Gábor
a vállát vonogatta. – Erre a kérdésre aligha kapunk
válaszolt – mondta. – Talán az egyik ügyetlen technikus
akadt bele. –
Inkább egy robot. Valamelyik javítás alkalmával –
ellenkezett Ron, aki ösztönszerűen a védelmére kelt a
lánynak. Az
első látogatás alkalmával megbizonyosodhattak arról,
hogy veszélytelen az út azoknak, akik az aknába
látogatnak, és kissé lazábban vették a biztonsági
előírásokat. Amikor a létrán közlekedtek a rögzítő kötél
továbbra is mindenkinek a derekán himbálózott, de ahhoz
nem ragaszkodtak, hogy minden alkalommal legyen fent és
lent valaki, aki figyeli az aknában járkálókat. Ehhez
kevesen költöztek fel a Holdra. Csak
a kút felső méterein folytatták a kutatásokat, ezt
egyelőre elegendőnek tartották. Nem tudták, mit
tehetnének a javítás érdekében, és a Gép fukarkodott a
felvilágosításokkal. A Shaarén keresztül folytatott
kommunikáció nehézkesen alakult, ezért nem gyötörték a
lányt azokkal a kérdésekkel, amelyeket majd akkor
szándékoznak feltenni a Gépnek, amikor végre mindenkivel
szóbaállhat. –
Hogy fogjuk ezt megjavítani? – forgatta a kezében a két
darabra tört furcsa alkatrészt a kutatást vezető mérnök.
– Egyelőre arról sincs fogalmunk, mi ez. – A
Gép majd elárulja – vélekedett Doween. –
Inkább törjük egy kicsit a fejünket – nézett rá
megrovóan Gábor. – Támadhatnának ötleteink a saját
gondolatainkból! Én úgy látom, hogy ez valamilyen
rozsdamentes anyagból készült cső, amit kitölt valami
keramikus anyag, és a közepén huzalféle fut benne végig. –
Menjünk be a Búrába, legalább Shaaréval ne rádión
keresztül tartsuk a kapcsolatot – javasolta Gordon, a
mérnök. Mire
felpillantottak, a Gép teleportálta őket a Búrába. Az
aknában dolgozókat átmenetileg elfogadta vendégként a
védett térben, és az eltelt néhány nap alatt
megtanulták, hogy kérdéseikkel közvetlenül fordulhatnak
az elektronikus agyhoz, szükségtelen Shaare fordítására
várakozni. A válaszokat persze továbbra is a lány
közvetítésével kapták meg. –
Milyen anyagból van ez az alkatrész? – kérdezte Gábor. – A
cső anyaga ezüst, a közepén végighúzódó vezeték arany –
Shaare szinkrontolmácsként tájékoztatta őket az agyában
megjelenő gondolatokról. – A csövet kitöltő anyag
szilíciumoxid. Közönséges kova. – Ezt
lehetetlen elkészíteni – esett kétségbe a Ron, aki
gyártás terén még kevés tapasztalattal bírt. –
Légy kicsit derűlátóbb! – ajánlotta a király. –
Pedig mond valamit a fiú – vitatkozott vele Gordon. – A
közepére fűzött aranydrótot nem tudjuk úgy behúzni ebbe
a furcsa alakú csőbe, hogy valahol hozzá ne érne a
borításnak használt csőhöz. Gábor
elnevette magát. –
Ennél sokkal nehezebb technikai problémákat megoldottunk
a huszonkettedik század előtt is. –
Akkor még működött az Aranykor technikája – morgott a
főmérnök. – Még
mindig működik – mondott ellent Gábor. – Ott áll kint a
barakkváros mellett – bökött a fejével oldalra, mintha
tényleg tudná, jelenlegi helyéhez képest merre van a
régi kutatóállomás. – Ti
befejezitek a konténerházak beüzemelését, én rövidesen
visszatérek ide.
|
– 1– Corsa
szigetén, a Földön Mimo,
a hambrai kormányzó lányaként a lázadó felhőlovag
felesége lett, amikor Corsa és Szárdia elszakadt a Déli
Birodalomtól. Most indulatait fékezve ringatta a
bölcsőt, amelyben a kisfia kezdett álomba szenderedni. A
kastély huzatos szobáiban az ajtók és ablakok gyenge
szigetelése miatt alaposan megrakatta a kandallóban
lobogó tüzet, mert nem akart fázni a tél elejének
hűvösében. Mivel északon született, keveset törődött a
hideggel, de tekintettel volt a babára, ezért
gondoskodott róla, hogy a cselédség bőségesen készítsen
tűzifát a hatalmas terem fűtésével viaskodó tűzhely
mellé. Jonna,
a férj megint csatangolt valamerre az államügyeket hívva
segítségül a kimaradásra, a fiatal anya pedig már
meggyőződött arról, hogy a férje ilyenkor a nőket
hajkurássza. Nem tudta bizonyítani az elnök hűtlenségét,
viszont tudomást szerzett a kalandjairól. Széltében,
hosszában beszélték a pletykákat, amelyek szerint az
elnök nagy nőfaló. Eljutottak a hírek Mimo fülébe, és
ezek kevéssé számítottak hízelgőnek ránézve. Hallott
a másik fiúról is. Pontosan nem tudta, hol és ki szült
gyereket az elnöknek azt megelőzőleg, hogy ő, a
törvényes feleség örököst adott neki; valószínűnek
tartotta, hogy a terjengő szóbeszédnek igaz alapja van. –2 – Jonna
ezúttal tényleg államügyekkel foglalta el magát, bár
ezúttal sem árulta el a feleségének, min ügyködik éppen.
Tartott az indulatos asszony fullánkjaitól meg attól,
hogy óvatlanul eljártatja valahol a száját. Mellékesnek
tartotta a családi tűzhely békéjét, nem törte magát
azért, hogy a fiatalasszony hallgatását kivívja. Mimo
mindig veszekedett, ha talált rá okot, ha nem; ezért a
férj úgy gondolta, igazán mindegy, tud-e arról mit művel
valójában. Miután
útjára bocsátotta a tervet, amely talán változtat kicsit
jelenlegi sanyarú helyzetén, viszonylag nyugodt és
elégedett hangulatban lépkedett felfelé a palota
lépcsőjén. Hideg szél fútt a kikötőben, ahol a küldetés
résztvevőinek, Trezának a fiatal ügynöknőnek és a hajó
kapitányának az utolsó eligazítást tartotta. A csípős
huzatban átfagyott, és arra vágyott, hogy lábát a
kandalló melege felé tartva, pohár borral a kezében
elnyúlhasson a karosszékben. – Jól
esik majd kicsit szundikálni, a kandalló mellé tolt
székben – gondolta – aztán átnézem a nap folyamán
beérkezett iratokat, jelentéseket. Kedvelte
a lámpafénynél folytatott munkát, a napi feladatok
befejezését az este nyugalmában. Ehhez
nélkülözhetetlennek tartotta előzőleg a pihenést a
karosszékben, a kandalló mellett. Az
asszony alighanem számolta a lépteit a folyosón, ahogyan
a lépcsőtől megtette az utat, mert abban a pillanatban,
amint benyitott a szobába, repült felé a papucsa. – Hol
csatangoltál, te csirkefogó? – Mimo lábbelije célt
tévesztve csattant az ajtófélfán. – Ne
ordíts asszony! – mordult rá a feleségére Jonna. – Nem
vagy tagja az államtanácsnak, így ne kérd tőlem, hogy
megtárgyaljam veled, merrefelé vannak dolgaim! –
Ehhez semmi köze az államtanácsnak! – rikoltott bele a
csendes estébe Mimo. – Valamelyik riherongy barátnődnél
jártál! Jonna
kesernyésen gondolt arra, hogy valóban nővel akadt dolga
a kikötőben, azonban legnagyobb sajnálatára ebben az
esetben kerülte a közelebbi kapcsolatot vele. Ezúttal
valóban az állam ügyeiről esett szó, és azt végképpen
nem szándékozott megtárgyalni az Északi Birodalom egyik
kormányzójának a lányával, aki politikai és taktikai
okokból történetesen a felesége lett. Markoról,
a Déli Birodalom rézbányájában fogvatartott
felhőlovagról, a helyetteséről, illetve az ő
szabadításáról tárgyaltak. Treza, aki fiatal nő létére a
legjobb ügynökök közé tartozott, késő délután indult
útnak vitorlás hajón Lezo felé, hogy kiszabadítsa a
szerencsétlenül sikerült rapülőgépeltérítés
résztvevőjét, Markót a hosszú évekig, talán élete végéig
tartó fogságból, a krómbányából. –
Felébred a gyerek, ha így ordítozol – korholta halkra
fogott hangon a feleségét. –
Törődsz is te a gyerekeddel! – válaszolta szintén
lehalkított hangerővel az asszony, aztán hirtelen ismét
feltört belőle az indulat. – Ezzel a
gyerekkel! Te ócska szoknyapecér! Bezzeg a másikkal! –
kiáltotta közvetlen közelből a férje fülébe a nemrég
felfedett titkot. –
Megőrültél? – Az elnök ezúttal valóban meglepődött. Nem
számított arra, hogy a felesége eléggé tehetséges a
titkai kifürkészésében. –
Tudod azt nagyon jól! – dühöngött tovább lármásan az
asszony figyelmen kívül hagyva, hogy a bölcsőben felsír
a gyerek. – Ha
szerinted én nem gondolok a gyerekünkre, akkor legalább
te ügyelhetnél a nyugodt álmára – mordult rá a férj
megkísérelve azt, hogy elterelje a civakodásról az
asszony figyelmét. Közben azon törte a fejét, ki a fene
jártathatta el a száját az elsőszülött fiúról. Meg sem
fordult a fejében az ötlet, hogy a neje sötétben
tapogatózva, minden támpont nélkül, merő véletlenségből
ráhibázott az igazságra. – 3 – Lezo,
a Déli birodalom keleti peremén Amikor
két hét elteltével az ügynököt, Trezát szállító hajó a
Déli Birodalom keleti peremén fekvő kisváros kikötőjéhez
közeledett, széles sávokban hullott a hideg eső az
éjszakában. A vitorláshajó korlátjától úgy tűnt, mintha
a part felett a földig lógna a terhét eleresztő felhő,
ez azonban csak látszat volt. A felcsapó hullámok meg a
távolból pislákoló kikötői fények és a vitorlás saját
lámpásai keltették azt a csalóka képet, hogy vannak
helyek ahol az eső sűrűbben esik, míg más helyeken csak
hígan permetez. A
tenger haragosan csapkodta a part szikláit, a felhők
feketébe burkolták az eget, a hold fénye elé
áttörhetetlen réteget vont a közeledő tél a vastag
felhőzetből. A
hajó leeresztett vitorlái csattogva csüngtek a
keresztárbocokon, a palánkon átvetett kötélhágcsó nedves
fokain nyirkos tapintás esett. Treza nem halogathatta a
partraszállást az eső elmúltáig, hiába reménykedne
abban, hogy a késő őszi időjárás megfordul a
közeljövőben. Visszafordulhatnának a Jonna által
irányított Köztársaság területe felé, csakhogy ezzel az
erővel akár el se indult volna, mert tél elején az
időjárás teljesen kiszámíthatatlanná szokott válni, és
akár hetekig eltarthat, amíg egy csendesebb éjszakát
kifognak a partra keléshez. Számított a rossz időre, és
alig törődött vele. Ezen a környéken nőtt fel, és egyéb
képességei mellett éppen ezért választotta erre a
feladatra őt az elnök. Éjszakára
tervezték a partraszállást, nappal nagy veszéllyel járna
a szárazföld közelébe menni. A vitorlás a sötétség
beálltával lopakodott a part közelébe, és a csónakot
ekkor merték lebocsátani azzal a céllal, hogy a titkos
küldetésre indult ügynököt a kikötőt elkerülve partra
tegye. Tanácsosnak látszott a kikötőt elkerülni, mert
Lezóban, a part menti kisvárosban mindenki ismert
mindenkit, idegenek ritkán fordultak meg arrafelé. Nagy
feltűnést keltene a jövevény, akinek a szokásos,
egyszerű igazolványa érvénytelen. Papír persze lapult a
zsebében, a származását rendben találná bárki, a
kartonlapon a pecsét valódi, viszont éppen azért, mert
innen származott, nem reménykedhetett abban, hogy
ismeretlenül bejárhatja a vidéket. Bárkinek, aki
meglátja őt a kisvárosban, azonnal eszébe jutna, neki
semmi keresni valója itt. A
királyságban kevés embernek korlátozták a mozgását,
Treza ezek közé tartozott. Ő maga ezt éthetőnek
tartotta. Vállalta a szolgálatot a lázadók mellett, és
ezzel együtt azt is, hogy külön engedély nélkül nem lép
a szárazföldre. A szigorú tiltás keveseket érintett.
Egyszerű polgárok néhány formaság betartásával szabadon
közlekedhettek a Köztársaság és a Déli Birodalom között,
ám Treza többnek számított egyszerű polgárnál. Az elnök
testőrségében szolgált, és ez rossz ajánlólevél a
királyságban. A merénylet, amit a két uralkodó, továbbá
Doween és mások ellen elkövettek, azt vonta maga után,
hogy az elnök és közvetlen munkatársai, akik önként
álltak a lázadó szolgálatába, a király engedélye nélkül
nem léphettek többé a kontinensre. A mostani alkalom
pedig minden bizonnyal kizárná a különleges útlevél
kiadását. Ezért
készült Treza titokban partra szállni. Lezo
kis kikötőjéből csak a birodalom belseje felé indultak
hajók, és csupán Romokból, a fővárosból érkeztek oda
járatok. Az öbölből kifutó és ide érkező hajóknak
általában egyetlen célja volt, a rézbányából származó
érc elszállítása, illetve a csereáruként a birodalom
központjából érkező termékek kirakása. A
szárazföld egyetlen településére vezetett út Lezóból. A
hegyvidéken, az ország keleti határvidékén
határvárosként tengődő városkába, Pukába. A helyőrségből
irányították a birodalom egyik fontos bányászati
területét. A lakósságnak ebből éppen annyi haszna
maradt, amennyi ahhoz elég, hogy abból a vidék népe
szerényen éldegélhessen. A pukai rézbánya nem a
legnagyobb a Déli Birodalomban, ezért a fejlesztésére
azokból a pénzekből kevés jutott, amelyeket a királyi
pénzügyi biztos osztott el a birodalomban. A
bányászváros pedig tengődött, de ennek a tengődésnek a
pénzügyekhez kevés köze volt, mert az elhanyagoltság oka
nem a rézérc szerény mértékű termelésében gyökerezett. Itt
állt a királyság büntetőtelepeinek egyike, Pukában
őrizték a legelvetemültebb bűnözőket. A
semmi peremén vegetáló kolónia civil lakói úgy éltek
itt, hogy határvárosként nyilvántartott településüknél
elfogytak az utak. Pukán, és a hegyeken túl nem létezett
semmi, itt a birodalom véget ért. A
semmi nem azt jelentette, hogy arrafelé, ahol
megszakadtak az utak, valamilyen titokzatos, veszedelmes
vidék húzódna, a semmi fogalma ezúttal hézagosan fedte
le a valóságot. Mindenki tudta, hogy a magaslatokon túl
sincs vége a világnak, a hegyek arrafelé tovább
folytatódnak, azokon túl még magasabb szirtek állnak,
mögöttük pedig síkság, majd hatalmas tenger nyújtózik a
messzeségbe. Az
Aranykorból maradtak térképek, amelyekről bárki
leolvashatta a szárazföld határvonalait, de minek menne
oda bárki, ahová nem ér el a birodalom. A nagy járvány
után pár évszázadon keresztül a távolságok félelmetes
veszélyeket jelentettek az egyszerű embereknek, azonban
régen vége lett ennek. Már félelem nélkül indulhatnának
útra, de értelmetlennek számított az utazás. A polgárok
minden hasznosíthatót megtaláltak az általuk lakott két
országrész határain belül. Aki kedvet érzett hozzá,
utazhatott, de senki sem vágyott a távoli földekre. Az
utak tehát Puka rézbányáinál véget értek, és aki
vándorlás közben arra vetődött, könnyen gyanút
kelthetett, ha nem tudta elfogadhatóan igazolni
utazásának célját. Treza pedig éppen ezt nem tehette
meg. Távol álltak tőle a tisztességes célok. Lezo
kikötőjét, amelyik a pukai rézbányához vezető utat
megnyithatta előtte, csak lopva látogathatta meg. – 4 – Treza
lerázta a köpenyéről a vizet, és beljebb lépett a házba. – Jó
estét! – köszöntötte Boskót, akit gyerekkorától ismert. – Jó
estét Treza – válaszolta a férfi. – Hogy utaztál? –
Vizesen – felelte a nő. – Néha egészen utálatos dolog
titkos ügynöknek lenni – folytatta, és levette magáról a
bőrkabátot, amelyről még mindig csepegett a víz. –
Csitt – Boskó a szája elé tette a kezét – felébresztesz
mindenkit a házban, aztán magyarázkodhatunk. –
Adhatnál egy csésze teát – legyintett az asszony. –
Átfagytam odakint a hidegben. –
Jobbat kapsz – felelte a férfi, és a szekrényből flaskát
vett elő. – Fenyőpálinka – ajánlotta. – Emlékszel még az
ízére? –
Bolond – nyúlt a pohárért Treza. – Hogyan feledhetném el
a szülőföldem legjobb italát. Megrázkódott,
amikor végigszántott a gégéjén a karcos pálinka, amit a
partvidék kocsmáiban férfias italnak tartottak. –
Tudtál nekem szerezni valamilyen papírt? – kérdezte az
asszony. Hiba lenne az igazi nevemmel kódorogni
errefelé. Boskó
széttárta a kezét. – Nem
tehetek róla – szabadkozott – tudod ez milyen kis hely.
Itt nem teremnek a bokrok alatt hamis igazolványok. –
Mindegy – legyintett megint Treza. – Akár van papír,
akár nincs, csak éjszaka mehetek ki az utakra. Azt
megtudtad legalább, hol tartják fogva a barátunkat? – Itt
a térkép – terítette ki a lepedőnyi papírt a férfi. – Az
igazán veszélyes foglyok nem a nagyobb rézbányában
dolgoznak, hanem a kisebbikben. A
krómbányához vezető hegyi utat tanulmányozták. –
Nagy a távolság – mondta Boskó. – Az
lényegtelen – felelte a nő. – Ha lovak nélkül vágunk
útnak, akkor is odaérünk tíz nap alatt. A baj az, hogy
bizonyára erős őrség vigyázza a helyet meg a foglyokat. –
Valószínűleg igazad van – helyeselt a férfi. – Tavaly
dolgom akadt a rézbányánál, és sok őrrel találkoztam,
pedig abban a bányában nem a nehéz bűnözők dolgoznak.
Sőt, nem minden ott dolgozó tartozik a foglyok közé. A
krómbánya tárnájában csákányozó emberek ezzel szemben
mind a foglyok közül valók. Treza
elgondolkodva keresgélt a térképen, a gyerekkorából
ismerős tájékozódási pontok között. –
Fegyverrel könnyebben boldogulnék. –
Miért nincs veled fegyver? – kérdezte Boskó. Az
asszony összeszorította a fogait, majdnem
megcsikordultak összezárt ajkai között. – Az
a rohadék! – sziszegte indulatosan. – A király! Tavaly
összeszedette valamennyit, és elrabolta a szigetről.
Csupán kardjaink maradtak. Boskó
sajnálkozva bólintott. –
Kardokkal védjük a köztársaságunkat! – fortyogott tovább
Treza. – Szerencsénk van, hogy megtanultunk vele bánni –
indulatosan a markolatra csapott. – Ne
sodorj bajba senkit! – aggodalmaskodott a férfi. – 5 – A
következő estén csendben osontak az őrszoba felé. Treza
előre látta, nem tehet eleget Boskó kérésének, tudta,
elkerülhetetlenül bajba sodor majd embereket. Fegyvert
akart szerezni, és az csak úgy megy, ha figyelmen kívül
hagyja a társa kívánságát. Néhány ember valószínűleg
bajba kerül, és akitől elveszik a fegyvert, arra egészen
biztosan nagy baj szakad. Azt igazán lényegtelennek
tartotta, ha Boskó kerülne emiatt szorult helyzetbe.
Legalább nem bújhat ki a feladat alól, és végre eldől a
férfi lelkében keletkezett vihar, vajon vele tartson-e
az akció végéig. Miután gyanúba keveredik mellette,
kénytelen lesz a hűségét gyakorlattá tenni. Az
egyik sötét, bokrokkal takart kerítés mögött szagot
fogott egy kutya, és vad csaholásba kezdett. Az idegen
szagtól megdühödve nekirohant a rozoga palánknak,
majdnem kidöntötte azt, kapart és dörömbölt az erejének
lanyhán ellenálló deszkán. –
Kussolj! – mordult rá Treza, de a dög ahelyett, hogy
elhallgatna még hevesebb ugatásba kezdett. Mancsaival a
korhadó deszkának támaszkodott, csaholása a holtakat
felverné, ha nem fékezi meg valahogyan. –
Idecsődít mindenkit a környékről – dühöngött a nő, és
elvesztette a türelmét. Kirántotta a hüvelyéből
vékonypengéjű kardját, és gyors mozdulattal belemártotta
a birtokot védő kutyába. A felnyársalt állat halk
nyüszítéssel magába omlott, és élettelenül zuhant a
kerítés tövébe. – Ezt
miért csináltad? – nézett rá hüledezve a társa. –
Reggelre a nyakunkon lesz a fél falu. –
Reggelre árkon-bokron túl leszünk – mormogta halkan a
lány, és kardját a kimúlt eb bundájába törölve,
csendesen a tokjába csúsztatta veszedelmes fegyverét. –
Ez a dög még fellármázza az egész hegyvidéket – morogta. Tovább
lopakodtak a homályba burkolózó éjszakai utcán. – Mi
a terved? – suttogta a férfi. – Mit csinálsz, ha az
őrszem ébren van? Treza
hallgatásba burkolózott. Boskónak nem kell tudnia, hogy
a felhőlovag, aki egyedüli lakója az őrszobának ugyanúgy
jár, ha ellenáll, mint ahogy a kutya járt az imént. – Nem
fogod tudni harc nélkül elvenni egy felhőlovagtól a
villámkarját – aggodalmaskodott tovább Boskó. – Ne
kárálj annyit! – torkolta le őt Treza. – Olyan vagy,
mint valami vénasszony. Elszoktál attól, hogy kiállj a
magad dolgaiért? – Nem
azért – szabadkozott röstelkedve a barátja. – Itt nincs
hová bújni. – Nem
bujkálni akarok! – vágta rá Treza. – Más feladatot
kaptam az elnökünktől. Halkan
benyitottak az őrszobára. Az ügyeletes az asztalára
borulva hortyogott. Treza a kard markolatával
megbökdöste a vállát, mire a katona két horkantással
magához tért. – Mi
van? – dörgölte a szemét. – Mit akartok éjnek idején? – A
parancsnokoddal beszélni – felelte Treza. –
Meghibbantál? – kezdett magához térni az álmos őr. –
Megöl, ha felébresztem – makogta. – Nem
arra gondoltam, hogy te fogod felébreszteni – a nő
ellépett az asztal mellett, és vallon ragadta a férfit,
aztán hatalmas, férfias ökölcsapást mért az állára. Az
őrnek ettől elernyedt a nyaka, a feje lekonyult, és
eszméletét vesztve lógott a melle előtt. –
Kötözd meg! – lökte oda Boskóhoz az ájult embert. – A
száját meg jól tapaszd be, mert ha ordibálni kezd, amíg
mi az őrparancsnokkal beszélgetünk, kénytelenek leszünk
eltenni láb alól. Csendes
léptekkel elindult a lépcsőn, a felhőlovag lakhelye
felé. – 6 – Nyikordult
egyet az ajtó, a felhőlovag megmozdult az ágyon, de a
zaj ellenére tovább szendergett. Treza
közelebb lépett, készült csendben elemelni az
éjjeliszekrényre tett villámkardot, de megbotlott a
szőnyeg szélében, és halk káromkodással az ágyra zuhant. A
sötétségnek köszönhette a balesetet. Az őrparancsnok,
aki árnyéka maradt egykori híres önmagának, a penge
veszedelmes mesterének, utált a hold fakó fénye mellett
aludni, minden este besötétítette a szobáját lefekvés
előtt. – Mi
az? – riadt fel végre álmából. – Ki a Robak vagy te? –
nézett a félhomályban a bokáján elterülő asszonyra. –
Takarodj az ágyamról! Treza
a kardjához kapott, és kezdett feltápászkodni. Kicsit
lassabban ment annál, mint amit szeret, könnyebben venné
fel a támadóállást, ha nem esik végig az őrparancsnok
ágyán. Azért lett kiképzett harcos, hogy minden
helyzetben határozottan és gyorsan mozogjon. Az öreg
felhőlovagnál harmincöt évvel kevesebbet élt, és ez még
így, a botlás után is érződött a tempóján. Az öreg még a
takarót hámozta magáról, amikor a ruganyos testű harcos
talpra állt, és szemvillanás alatt kirántott kardját a
mellének szegezte. – Ne
heveskedj öregember! – kiáltott rá. – Hegyes a kardom és
könnyen átszúrja a hálóingedet meg azt is, ami mögötte
van. –
Őrség! – kiáltott az öreg, de a mellének feszülő
kardhegy meggyőzte arról, jobb, ha csendben marad. Azt
nem gondolta végig, hogy az őrszemként kiállított másik
vénség aligha siethetne a segítségére, hiszen ha képes
az ellenállásra, akkor a bejáratnál állítja meg a
behatolókat. – Ki
a Robak vagy? – mordult fel újra tehetetlen haragjában. – Ezt
egyszer kérdezted már. Ha akarnék rá válaszolni, már
tudnád. –
Legalább azt mondd meg, miért zavartál fel álmomból! – A
fegyveredért! – lépések hallatszottak az ajtón túlról, a
kard hegyére majdnem feltűzött katona, fellélegzett. –
Őrmester! – nyögte halkan. A mellének szegezett kard
miatt még mindig nem akarózott kiáltania, valami
megbicsaklott reflex mégis kimondatta vele a
segélykérést. – Ne
reménykedj vén bolond! Az őrmestered szunyókál az
asztalra borulva. Az én segítőm közeledik, nem a te
embered. Boskó
léptei nagyot dobbantak az ajtóban. –
Miért hagytad meg ezt a sötétet? – kérdezte, és indult
az ablak felé, hogy félre húzza a vastag éjszakai
függönyt. –
Hagyd azt! – rivallt rá Treza, de elkésett. A férfi
gyors mozdulattal rántotta el az ablak elől a nehéz
kárpitot, mire a kinti halvány derengés valóságos
rivaldafényként járta át a sötéthez szokott szemek előtt
a helyiséget. –
Idióta! – ordított a harcos. – Mondtam, ne csinálj
világosságot. –
Treza te nyomorult rabló! – ismerte fel a felhőlovag. –
Ezért a bányába kerülsz! – Te
meg a pokolra – kiáltott fel fokozódó haraggal az
asszony, és belenyomta a kardját a felhőlovag mellébe. Az
őrparancsnok hörögve lélegzett még kettőt, azonban a
teljesen szakszerű szúrás eldöntötte a jövőjét. Keveset
vergődött. Elerőtlenedő kezével a melléhez kapott,
mintha ki akarná belőle tépni a gyilkos fegyvert, de
lehanyatlott a karja. Hördült egyet, a feje
félrebillent, szája lefittyedt, a szeme pedig felakadt. – Mit
csináltál? – szörnyűködött Boskó. – Miért ölted meg? –
Mert ostoba vagy! – ordított rá Treza. – Elfelejtetted,
hogy telihold van, és félre húztad azt a tetves
függönyt! Kihúzta
kardját a mozdulatlanná vált, véres emberből. –
Miattad öltem meg! – beletörölte a kardot az öreg
takarójába, és a hüvelyébe dugta. – Felismert, amikor
díszkivilágítást rendeztél! Felkapta
az éjjeliszekrényről a villámkardot, és ellenőrizte,
benne vannak-e a telepek. –
Megérdemelnéd, hogy eltegyelek az útból! Boskó
riadtan nézett rá, de Treza figyelemre sem méltatta a
pipogya, és megriadt férfit. Véleménye szerint ő okozta
a végzetes fejleményt, amivel véres gyilkosság lett az
akcióból, pedig csak egyet akartak, megszerezni a
felhőlovag villámkardját. – Az
őr meg... – Boskó elharapta a mondatot. – Mi
van az őrrel? Remélem alaposan megkötözted, mert gondot
okozhat nekünk, ha szabadon szaladozik a faluban, és
fellármázza a pihenő állományt! –
Dehogy! – szabadkozott a rémült ember – Vele minden
rendben. Treza
gyanakodva kutatott a szemében. Gond nélkül leszúrná a
másik öreget is, ha kiderülne, hogy ügyetlen társa
valami galibát csinált, azonban reménykedett,
szükségtelen mészárszékké változtatni a helyőrség kis
irodáját. A kelleténél jóval nagyobb hírveréssel járna.
Éppen eléggé felhívták már magukra így is a figyelmet. –
Veled tartok a bányához – ajánlotta fel halkan Boskó. –
Nocsak? – nézett rá gyanakodva Treza. – Mi ez a hirtelen
változás. Az előbb még úgy láttam, kimaradnál a
továbbiakból. –
Jobb lesz... – dadogta a férfi – jobb lesz, ha ketten
megyünk. Azt hiszem, ott nagyobb ellenállással
találkozhatsz, mint amivel itt néztél szembe. – 7 – Nappal
nem utazhattak, és éjjel is veszélyesnek számítottak
azok a helyek, ahol sok ember megfordul. Így is
számoltak azzal, hogy valaki felismeri őket. –
Mégsem jó, hogy én kaptam a megbízást erre a feladatra!
– gondolta néha dühösen Treza, aztán belátta, hogy nincs
igaza. Ő is meg a felderítő parancsnok is alaposan
elemezte a feladatot. Végiggondolták azt, hogy az ő
helyismerete rendkívül hasznos lesz a küldetés során, és
felmérték azt is, hogy helybéli származása milyen
veszélyeket rejthet. Mindent összegezve úgy döntöttek,
vállalják a kockázatot, ami abból fakad, hogy a gyéren
lakott területen mindenki ismer mindenkit, és ezért van
némi esély a lelepleződésre. Amikor vállalkozott arra,
hogy partra száll a Déli Birodalom legkeletibb
csücskében, ahol Marko sokéves büntetését tölti a
bányában, pontosan tudta, mivel néz szembe. Éjszakánként,
amikor az őslakosok által használt utakat kerülve, az
erdő bokros területein, a csúszós hegyi ösvényeken kelet
felé haladtak a vizes lombok között, mégis gyakran
gondolt arra, hogy inkább birkózna egy olyan
országrészben a feladatával, amelyet nem ismer, de ahol
legalább a rejtőzködés sokkal könnyebb, mint itt, a
szülőföldjén. Úgy
látta, Boskó jelenléte időnként nehezíti a dolgát. A
férfi hiába bizonygatta, hogy amikor harcra kerül a sor,
sokat jelent majd az, hogy mellette van. Trezának
kételyei ébredtek ezt illetően. A férfiről látszott,
hogy gyenge harcos, és nem tanulta ki a harcművészetek
egyikét sem. Sokkal fontosabbnak tartotta tehát a
villámkard által nyújtott előnyt, mint azt, hogy küzd-e
valaki oldalán. Valójában inkább tartott Boskótól,
semmint számított rá. Barátja foghíjas harci
tapasztalatát alig pótolta a köztársaság iránti
elkötelezettsége és a felkelés iránti hűsége. Ügyetlensége,
ami miatt megfosztotta a vén felhőlovagot az életétől,
rémálmokat hozott az amúgy is nyugtalan nappali pihenés
pillanataiba. Hiába akart hinni a férfi jelenlétének
szükségességében, nyűgnek érezte a társaságát. Az
ellenséges területen reggeltől pihentek, és az éjszakát
fordították előrejutásra. Treza fényes nappal nagyjából
úgy tudott aludni, mint a vadászó életet élő állatok.
Félig nyitott szemmel, mindig érzékeny füllel figyelve a
legkisebb zajra, mindig készen állva arra, hogy
megvívjanak az életükért. Boskó
ingatag társnak bizonyult ebben az életmódban. Noha nem
öregedett meg nagyon, már nem tartozott a fiatalok
korosztályába, és eltunyult testének reflexeire keveset
számíthatott. Mégis magával cipelnte. Nem ölhette meg a
mellé rendelt segítséget pusztán azért, mert támasz
helyett inkább veszélyt jelentett. – 8 – Pirkadt.
Kivételesen eső nélkül telt az éjszaka, de a hegyvidék
közepén járva a hidegből arra következtetett, ha most
csapadékot kapnának, az nem eső lenne, hanem hó. Kemény
fagy volt éjszaka, és az égen gyülekező felhőkből arra
következtettek, nappal alig emelkedik majd a
hőmérséklet. Itt a hegyek között hamar beköszöntött a
tél, és előfordulhat, hogy a következő napokban végig
fagypont alatti időjárásban dideregnek a növények és
állatok. –
Nézzünk szállás után! – Boskó könyörgőre fogta a
hangját, amikor végre megszólalt. Már
hozzászokott, hogy Treza nem az a kamaszlány, aki tíz
évvel korábban elköltözött a falujából, és aki
üzeneteivel, ritkán érkező leveleivel arra bíztatta őt,
hogy tartson vele a Köztársaság oldalán. –
Domjadéba nem mehetünk be – mutatott a lány a völgy
felé, ahol a fák között láthatóan kis pásztorfalu
húzódott meg. –
Pedig vannak ott ismerőseim – ajánlotta a férfi. – Náluk
megpihenhetünk. Treza
szúrós szemmel nézett rá. Azt kutatta, vajon mennyire
megbízhatóak Boskó ismerősei, de a férfi homloka mögé
nem látott be. –
Bemegyek egyedül, ha tartasz tőlük. Már
csak az hiányozna, te ügyetlen favágó! – gondolta
magában a nő. Amikor megszólalt, a hangjában nem
éreztetett semmit a férfi iránti megvetéséből. –
Inkább veled tartok. – Nem
bízol bennem? – kérdezte sértődötten Boskó. –
Ugyan! – leplezte az indulatait Treza. – Ketten többre
megyünk – idézte a férfi megállapítását, amelyet
hamisnak tartott, azonban kifogásként most megfelelőnek
hangzott. Lassan
ereszkedtek a völgy felé. Fától fáig lopakodtak,
kapaszkodva csúszkáltak a falu irányába. Domjade
tényleg kicsiny településnek számított. Tíz, tizenkét
tanya alkotta az egészet. Treza úgy ítélte meg, ha úgy
hozza a sors, akár valamennyi lakóst kiirtja a
birtokában lévő fegyverekkel. Remélte, megúszhatják az
akciót tömegmészárlás nélkül. Nem a falu lakóit
sajnálta, az zavarta, hogy kényelmetlen
következményekkel jár, ha felfordulást okoz a hegyekben.
Előbb-utóbb feltűnne valakinek, ha a jelentéktelen
település minden lakóját megöli egy ismeretlen.
Hamarosan híre menne ittlétüknek, első számú
közellenséggé válnának, és akkor Markóval, a minden
bizonnyal meggyötört fogollyal, sokkal nehezebben
sikerülne a menekülés, miután megszabadítják a bányából. Amikor
elérték a falu legszélső házát, az egyik kutya nagy
lármával rohant feléjük. Treza húzta kifelé a kardját a
hüvelyéből, amikor Boskó megállította. –
Hagyd! Itt laknak a barátaim – tenyerét lefelé
fordította, és a kutya elé tartotta. Az állat
elcsendesedve csóválni kezdte a farkát. –
Megbízol bennük? –
Mint magamban – felelte Boskó. No
hiszen! – gondolta csendesen Treza. – Hivatkozhatnál
valami jobbra! –
Nehogy elmondd nekik, mi járatban járunk! – intette a
férfit. –
Magától értetődik. – A
legjobb barát is akkor hallgat elég mélyen, ha tudatlan
a titkokkal szemben. A ház
ajtajából keskeny fénysugár kúszott ki a szürke
hajnalba. – Ki
az? – kiáltott ki egy női hang. – Én
vagyok az Boskó! – nyugtatta meg a kérdezőt a férfi. –
Boskó? – tárta szélesre az ajtót a háziasszony. – Mit
keresel erre hajnalok hajnalán ebben a pocsék időben. –
Lesántultak a lovaink a hegyen túl – hazudta a favágó –
Ott hagytuk a kovácsnál, abban a reményben, hogy
Gerdóban találunk váltólovakat, de üresen állt az
állomás. –
Onnan gyalogoltok? – nézett nagyot az asszony. – Gerdó
vagy harminc kilométerre van innen. –
Este értünk be az állomásra, és meglepett bennünket,
hogy gazdátlan a fogadó. Gyalogolhattunk egész éjszaka a
rossz időben, míg végre ideértünk. –
Gyertek beljebb – invitálta őket szívélyesen. – Réna
vagyok – nyújtotta a kezét Treza felé. –
Glori a nevem – fogadta el a felé nyújtott jobbot.
Természetesen titkolta az igazi nevét. –
Alhatunk nálatok pár órát? – érdeklődött a fáradt férfi. –
Persze – mondta Réna. – A fiúk szobája üres, ott
megalhattok... Együtt vagytok? – kíváncsiskodott. Lábasban
tejet rakott a tűzhelyre, aztán kávét vett elő a
szekrényből. –
Ahogy vesszük – felelte Treza. – Nem vagyunk házasok, ha
erre vagy kíváncsi. Ahhoz elég nagy közöttünk a
korkülönbség, vedd úgy, hogy üzlettársak vagyunk. – Ez
persze ne zavarjon! – szólt közbe Boskó. – El leszünk
egy szobában, nem szeretnénk alkalmatlankodni. – Nem
azért kérdeztem – palástolta a zavarát az asszony, – úgy
általában kíváncsiskodok. Tudod, amikor fáradtan
ideérkezik valaki, és helyet kér, mert álmos, engem
hidegen hagy az ilyesmi. Ne válaszoljatok! Szétöntötte
két bögrébe a tejeskávét. –
Igyatok! – kínálta őket – ez biztosan jólesik lefekvés
előtt. –
Köszönöm – fogadta az italt Treza. Kezeit melengette az
átforrósodott bögrén. Réna
magukra hagyta őket az asztalnál, és a saját dolga után
nézett. Pár percre ki ment, aztán ölében nagy adag
tűzifával visszatért. Látta, hogy a vendégei még mindig
az asztal mellett ülnek, és a kávét iszogatják. –
Milyen üzletet találtatok erre? – kérdezte, és az
aprófát ledobta a tűzhely elé. –
Aranyércet keresünk – vágta rá gyorsan Treza, mielőtt
Boskó valami ennél is ostobább hazugsággal rukkol elő. –
Aranyat? – kerekedett el az asszony szeme. – Króm meg
réz akad errefelé – ámuldozott – aranyról még nem
hallottam soha. –
Pedig van – csatlakozott a hazudozáshoz Boskó. – A
műszereiteket hol hagytátok? – kérdezte Réna. A
hangjából szemernyi gyanakvás sem csendült ki. –
Előreküldtük – rögtönzött Treza. – Két emberünk néhány
napja bevette magát a hegyek közé. Azért jöttünk egész
éjszaka, mert igyekszünk még az igazi tél beállta előtt
végezni a kutatással. Egy
kicsit hamisan csengett a kifogás, de Réna nem látszott
gyanakvónak. Az érckutatás inkább nyári elfoglaltság
szokott lenni, tél elején őrültek vágnak neki a hegynek.
Ilyenkor az időjárás viszontagságain kívül megviseli a
szerencsevadászokat az, hogy a megfagyott föld
barátságtalanul fogadja az ásót és a csákányt. –
Mennénk aludni, ha nem baj – szabadkozott Treza, és
felállt, jelezve, hogy szeretne ágyba kerülni. –
Persze, persze – kapott a fejéhez az asszony, és
bevezette őket az üresen álló szobába, ahol a fiai
aludtak addig, amíg el nem hagyták a zord hegyeket, hogy
beálljanak egy ércszállító hajóra matróznak. Csak
a köpönyeget kanyarították le a vállukról, meg a
csizmájukat húzták le. Úgy dőltek végig a széles
parasztágyon. –
Holnap reggelre elérjük a krómbányát – tájékoztatta
Trezát két ásítás között a helyzetükről Boskó. –
Tudom – felelte morogván Treza. A fejére húzta a
takarót, hogy ne zavarják őt a reggel beszűrődő fényei.
– Aludjunk! Réna
a konyhában elgondolkodva támaszkodott az asztalnak. Tudta,
hogy a hegyekben sehol sincs arany, és azt is tudta, ha
lenne, Boskó meg az ismeretlen fiatal nő helyett mások
jönnének kincset keresni.
|
– 1 – Noverttől
távol,
az űrhajón Kala
és Tonton valamint a gyermekük, Zaza, hónapok óta szelte
a kozmoszt. Erre az utazásra nem ugyanazzal az űrhajóval
indították őket útnak, mint amivel az elpusztított
bolygón jártak. Ez sokkal kisebbre, kicsivel gyorsabbra
és kényelmesebbre épült. A pár hónapnak tűnő idő persze
több évet jelentett azoknak, akik Noverten maradtak,
csakhogy a fénysebességgel száguldó járműben másképp
múlt az idő, mint azoknak, akik egy csillag körül
keringve várták a beszámolót az újabb látogatásról. A
megcélzott rendszer központi csillaga már egészen
határozottan korong alakúnak látszott, a kamera által
felvett képen. Ha nagyítás nélkül látnák, akkor is
többnek látszana egyszerű fénypontnál. Kala
megszorította a férje kezét. – Ott
leszünk nemsokára – ígérte. – A
kérdés az, hogy idejében érkezünk-e. Idejében sikerül-e
elmagyaráznunk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mi a
szándékunk? Amikor elindultunk, a tanács tagjai
bizakodtak abban, hogy beszámolunk arról, mi fenyeget
minket és segítséget kaphatunk a helybeliektől. Ezt az
elképzelést eléggé légből kapottnak látom, szerintem
kétséges, hogy energiát vagy pénzt pocsékolnának ránk.
Megeshet, hogy nem segítenek, mert nincsenek birtokában
a megfelelő tudásnak, vagy egyáltalán nincsenek
fegyvereik a kozmikus háborúkra. Végül bizonytalan
vagyok abban a tekintetben is, hogy feladatunkat
elvégezve idejében visszatérünk-e. –
Biztos vagyok benne, hogy segítenek – bizakodott Kala.
Férjéről újra az ablaknak használt képernyőre pillantott
– Azt álmodtam, hogy a bolygó gyönyörű – kezét széttárva
ábrándozó mozdulatot tett. – Olyan, mint az Édenkert.
Mesés erdők, hatalmas mezők; az emberek gazdagságban és
bőségben élnek, az irányítás pedig bölcs vezetők kezében
nyugszik. Hidd el, nem csalódunk bennük. –
Szeretném hinni – felelte Tonton ábrándozva.
Tekintetével a csillagos háttér előtt úszó közeli
fénypontokat, a csillagrendszer bolygóit kutatta. Indulásuk
óta átszelték a kozmoszt, és hihetetlenül nagy
távolságot tettek meg. A legnagyobb kételyt az
fakasztotta benne, hogy sikerül-e időben visszaérkezni a
szülőbolygójukra. Időben
visszatérni. Ez a lényeg, hiszen a hazafelé vezető út
pontosan ugyanolyan sokáig tart, mint idefelé tartott.
Az űrhajón eltöltött pár hónap a bolygón maradt
reménykedőknek több emberöltőt jelent, és közben a
fenyegetésből valóságos rémség lehet. Megeshet, hogy
mire újra meglátják a szülőföldjüket, egy üszkös,
kiégett, lakhatatlan szikladarab kering a rendszer napja
körül. Minden
meglehet. Kala
álma a bolygóról, amelyikben a bolygó lakói szeretettel
és jó tanácsokkal fogadják őket, csak álom, semmi ok
sincs a hitre, hogy valóság. – 2 – A cél
közelében Repülőgépükkel
csendben suhantak a tenger felett. Tonton vezetett, Kala
mellette ült, Zaza a mögöttük lévő kettős ülést foglalta
el hasrafekve a két felnőttre méretezett helyen. Lába a
mennyezet felé kalimpált, arcát könyökére támasztva
bámészkodott kifelé. Hanyag testtartásában éppen csak
átlátott az ablak pereme felett. Nagy
csalódást jelentett a leszállás a megadott
koordinátákon. Azt
sem találták szívderítőnek, amikor az űrből, bolygó
körüli pályáról felderítették az égitestet. Hiába
kerestek monumentális építményeket, hatalmas városokat,
bármit, ami nagy múltú civilizáció jelenlétére utalna.
Kala kis híján elsírta magát, amikor a célként megjelölt
ponton a keresett nagyváros helyett dzsungel fogadta
őket. Hiába keresték a települések, az épületek nyomát,
a hatalmas kikötőt, a civilizáció semmilyen emlékét sem
találták meg. – Még
szerencse, hogy a másik földrészen láttunk arra utaló
nyomokat, hogy ott valamiféle ipari társadalom létezik –
vigasztalta Tonton. –
Nagy szerencse – dünnyögte Kala. – Harminc fényévet
utaztunk a semmiért! Fordulhatunk vissza. –
Arról tegyél le! – dorgálta a férje. – Sikerült rendben
ideérnünk, most felderítjük a bolygót. Ha mindent
néptelennek találunk, legalább azt megállapítjuk, hogy
szükség esetén ide menekíthetjük-e a magunk
naprendszeréből az embereket, ha elűznek minket az
otthonunkból. –
Kétszáz millió embert zárnál űrhajókba? – tiltakozott az
asszony. – Az egyetlen esélyünk a túlélésre az, ha ott
állunk helyt! Miután
a dzsungelben szétnézve bizonyossá lett, hogy tényleg
semmi ott sincs, ahol ismereteik szerint hatalmas
megapolisznak kellene állni, kihozták az űrhajó kis
hangárjából a repülőgépet, és beüzemelték. Tonton tett
néhány kört a leszállás helye felett, aztán letette a
gépet türelmetlen felesége és még türelmetlenebb
kislánya előtt. –
Üljetek be! – kínálta hellyel őket. Átrepülve
azt óceán felett a látóhatáron feltűnő keskeny
földszalag felé tartottak. – Hol
szállunk le? – kérdezte Zaza, a kislány. – Én
is azt szeretném tudni – felelte az apja. – Először
repkedünk kicsit a földrész felett. Ha megbizonyosodunk
róla, hogy semmilyen veszély nem fenyeget, akkor
keresünk valami eldugott helyet, és ott próbálkozunk.
Kerüljük a veszélyt! – 3 – A
bolygón A
nyelvre időnként nyomokban ráismertek. Mivel nem akartak
idegen mivoltukkal lebukni, most is a nyakukban lógott a
fordítógép. Sokkal kisebb modellt kaptak, mint ami az
előző útjukon segítette őket. Arról
nem alkothattak előre fogalmat, milyen pénzt használnak
a bolygólakók, viszont apró arany ékszereket, kis,
pénzhez hasonló nemesfém korongokat bőven pakoltak a
hajó raktáraiba. Nehezen elképzelhető olyan világ, ahol
az arany nem átváltható a helyi pénzre. Tonton
tett próbát elsőnek. Miután rövid ideig figyelte az
egyik peremvidéki városka lakóit, a hajón lévő ruhákból
összeválogatott magának egy öltözéket, amiben belesimul
a helybéli környezetbe, majd magához vett egy vékony
gyűrűt, két aranyérmét, és elindult a piac felé. Nagydarab
friss, forró kenyeret nézett ki magának, aztán elővette
a gyűrűjét, és előbb a kenyérre mutatott, aztán a
szájára. – Mit
akarsz? – kérdezte tőle barátságosan az eladó hol a
gyűrűre nézve, hol a tátogó ember száját figyelve. –
Éhes vagy? Tonton
megismételte a mozdulatokat. – Nem
tudsz beszélni? – kérdezte a péksegéd. A
férfi egyre böködött felé az ékszerrel. –
Miért hadonászol ezzel? – kérdezte kissé indulatosabban
a pék. – Ez túl sok érte. Nem fogadhatom el a gyűrűdet. Nehezen
indult a jelbeszéd. Tonton alig értett valamit a
szavakból, a fordítógép még kevés anyagot gyűjtött az
eredményes segítséghez, az eladó pedig egyre zavartabb
lett a kitartó mutogatástól. –
Vidd innen az aranyadat! – tolta el a pult fölött
kínálgatott karikát. – A főnök kitapossa a belemet, ha
azt látja, hogy becsaplak. A
tagadásra használt „nem” szó ismerősen csengett; a
rövid, indulatos szófolyamból Tonton ennyit hámozott ki.
Tétován toporgott a pult előtt, szándékában állt, hogy
mindenképpen pénzre váltsa a kis ékszert. –
Mondom, nem érdekel a gyűrűd! – mérgelődött az eladó.
Észrevehette, hogy már ketten állnak mögötte, hirtelen
ötlettől vezérelve felemelte a ropogós kenyeret a
pultról, és Tonton felé nyújtotta. – Itt
van! – Nézett mosolyogva az ismeretlenre, akiről az
látszott, hogy minden bizonnyal hibbant kicsit – Vidd,
és egyetek belőle egy jót! A gyűrűdet meg add oda valami
bankárnak, az majd ad érte pénzt! Az
esemény világosan megmutatta, hogy a piacon ilyen nagy
értéket senki sem vált fel neki, hát zavartan átvette a
kenyeret, és a gyűrűt zsebre téve mély meghajlásokkal
távozott. – Jó!
Jó! – ismételgette az eladó – Semmiség. – A következő
vevőhöz fordult. – Van elég baja szerencsétlen
süketnémának. Tonton
felismerte bankár szót is. Hóna alatt az illatos
kenyérrel, fürgén lépdelt az utcán, keresve valami
bankhoz hasonló intézményt. Felbátorodva
a piacon történteken úgy látta, itt élő népesség
barátságos az, de nagy bajnak tartotta, hogy az emberek
felszerelése, viselkedése a legkevésbé sem látszott
olyannak, mintha magasan fejlett ipari társadalomhoz
tartoznának. Viszont űrháborúhoz használható fegyvereket
csak a fejlett ipar gyárthat. Megállított
egy járókelőt, aztán zsebéből előkapva a gyűrűt,
szájával ügyetlenül formálva a szót mint valami nehezen
beszélő fogyatékos megismételte a bank kifejezést. A
megállított asszony előbb bizalmatlanul szemlélte a
rosszkülsejű férfit, aztán felismerte a szót, és a
felmutatott gyűrűből következtetett a kérdező
szándékára. – A
bankot keresed? – Nagy gonddal formált mondatát akár a
szájáról is leolvashatta volna Tonton. Ahhoz persze
értenie kellene a nyelvet, ezért inkább kitalálta, mint
megértette, mit kérdez a nő. Minden esetre jónak látta,
ha bólogat. – Ott
a sarkon – mutatott egy magas házra az asszony. – Ott
fordulj be jobbra! – intett a kezével a megadott irány
felé. – Ott találod a bankot. Három házzal beljebb.
Érted? – fürkészte az értelem szikráját a szerencsétlen
süketnéma tekintetében. Tonton
megint bólogatott, és elindult a jelzett hely felé. Mire
benyitott, egészen belejött a szellemi fogyatékos
szerepébe. Nem
nagyon törekedett arra, hogy a korábban bemagolt szavak
között keresgéljen, inkább a saját anyanyelvének
fogalmait használta a felismerhetetlenségig eltorzítva.
A
veknit a hóna alá szorítva, ügyetlen mozdulattal vette
elő a gyűrűt, és érthetetlenül motyogva felkínálta a
bankárnak. A
széles asztal túlsó oldalán ülő pénztáros gyanakodva
felnézett rá, aztán látva az arcról leolvasható
bambaságot, szánakozva vitte hátra a főnökének a kis,
kevéssé értékes ékszert. Rövid
vita után visszajött. –
Adhatok érte hat ezüstöt – közölte szárazon. –
Aha! – válaszolta fakó hangon Tonton és helyeslőnek
szánt kézmozdulattal elfogadta az ajánlatot. Markában
a pénzzel, kiviharzott a bankból, és örült, hogy egy
időre búcsút vehet a gyengeelméjű álcájától. – 4 – Tonton
beletanult a szerepébe. Gyűlölte ezt az alakítást,
azonban szükségét látta, hát megbékélt vele, és nap mint
nap előadta. A gyűrű árából bevásárolni indult, és
amikor ügyetlenül makogva előbb a szájára mutatott,
aztán a megvásárolni szándékozott élelemre vagy
ruházatra, mindenhol megértette magát az eladókkal. A
pénzéből futotta a költekezésre, ezért mindenhol
készségesen igyekeztek megérteni. Beszéltek helyette is,
és a kívánságának megfelelően kiszolgálták. Lassan
megszokta a helyi pénzt, megismerte az ezüstforintok,
rézpénzek értékét, és amikor elfogyott a bankártól
kapott hat ezüst, keresett másik pénzváltót, akinél
három aranykorongot váltott be. Egész
kis vagyont szerzett így, bőségesen futotta mindenre,
amire igényük támadhatott a közeljövőben. Legnagyobb
hiányt főleg információban szenvedtek. Meg akarták
tudni, hol az ország központja, hogyan juthatnak el oda,
és milyen fogadtatásra számíthatnak akkor, amikor az
ország vezetői előtt majd felfedik a kilétüket. Mindezen
ismeretek megszerzéséhez elsősorban a nyelvet kellett
elsajátítaniuk. A
ruhája ujjába rejtett hangfelvevőt állandóan bekapcsolva
tartotta, és a fordítógép segítségével naponta több órán
keresztül gyötörte magát és Kalát a helyi nyelv
elsajátításával. Zazát, a kislányt egyelőre kímélte a
nyelvtan kínjaitól. Pár
hét után úgy döntöttek, odébb állnak, mert a kisvárosban
túlságosan sokan megismerték őket, és attól tartottak,
rövidesen feltűnést keltenek, ha gyanús aranykorongokkal
újítják meg a bevásárláshoz hiányzó készpénz
tartalékukat. –
Szerintem bemerészkedhetünk valami nagyobb városba –
mondta Kalánák, és a fedélzeti számítógép által
készített térképet böngészte. – Itt a hegyek alatt –
mutatott a térkép egy pontjára – van néhány nagyobb
település. Az egyik közepes méretű helység mellett
leszállunk, elrejtjük a repülőt, és beköltözünk valami
fogadóba vagy szállodába. – Ott
is eljátsszuk a süket-némát? –
Megpróbálhatunk beszélni – ajánlotta Tonton –, de tán
elég lesz, ha eljátsszuk a gyengeelméjűt, és közben
teljesen megtanuljuk a helyiek nyelvét. – Jó
lenne, ha egyszer nem konzervet ennénk ebédre – szólt
bele a beszélgetésbe Zaza, aki eddig türelmesen viselte
a küldetés nyűgét. – Biztosan ezek is elmennek néha
vendéglőbe, ahol friss ételt ehetnek. Miért hagytuk az
űrhajón a konyhát? – kérdezte nyafogva. – Főzhetnél
nekünk rendes ételt – nyaggatta az anyját. – Ez
kis repülő – védekezett Kala. –
Miért nem jöttünk nagyobbal? Otthon még uszoda is van a
gépeinkben. –
Azért, mert akkora repülő nem fér el a csillaghajóban –
felelte az apja. – Ha
most nagyvárosba megyünk, akkor keressünk vendéglőt! –
nyafogott tovább Zaza, akinek úgy látszik, elfogyott a
türelme. Kala
méltányolta a kislány nyugalmát. Az egész hosszú utazás
alatt elfogadta az egyhangúságot, ezért elhatározta,
hogy megpróbálja viszonozni a kért csekélység
teljesítésével a gyerek hosszú ideig gyakorolt
önfegyelmét. –
Megpróbálhatjuk – kezét a kislányéra tette. –
Komolyan gondolod? – Tonton befejezte a térkép
tanulmányozását, és bekapcsolta a repülő hajtóművét.
Halk duruzsolással kelt életre a gép. –
Miért ne? – nézett rá a felesége. – Majd megjátsszuk a
süketnémát, mint eddig, és jól viselkedünk. Igaz? –
nézett kérdően a gyerekre, aki buzgón bólogatott. –
Senki sem fog rájönni arra, hogy a csillagokból jöttünk
– ez ígéretnek hangzott. – Hát
jó – egyezett bele Tonton. – Rövid lesz a repülőút, és
nem mehetünk be a házak közé a géppel, hanem a
hegyekben, egy erdőben szállunk le. Ott elrejtjük a
gépet, és onnan caplatunk be. Porgennek nevezik a
települést, amit kinéztem magunknak. Nagyobb város lesz
annál, mint ahol jártunk, és éppen ezért, a határa
tágasabb az itteninél. – Jó
sokat gyalogolhatunk – dünnyögött magában Zaza. –
Furcsa, hogy ezeknél nincs semmiféle helyi közlekedés –
csodálkozott Kala. –
Valóban furcsa, de miért ne kerülne itt elénk néhány
szokatlan dolog. Az egész bolygó másmilyennek látszik,
mint amire készültünk. A várakozásainkhoz képest igazán
keveset számít, hogy itt az emberek lovon meg lovas
kocsin közlekednek. – 5 – Valóban
hamarosan megérkeztek. Nagy magasságban szálltak, hogyha
a szabadban dolgozó emberek felett elrepülnek, ne
okozzanak bennük felesleges riadalmat. Az eddigi
tapasztalataik alapján úgy vélték, hogy a népesség
nagyon egyszerű technikai ismeretekkel bír, repülő
szerkezeteik nincsenek, és ez még nagyon sokáig így
marad. Ilyen viszonyok között előfordulhat, hogy az égen
felettük nagy sebességgel elhúzó ismeretlen tárgy
riadalmat okozna közöttük, netán természetfeletti erőt
tulajdonítanának neki, és leszállva valamiféle
istenségnek tartanák őket. Azt végképp kerülni akarták,
hogy istent játsszanak a bennszülöttek előtt. Nehézre
sikerült az út az erdő sűrűje és a település széle
között. A helybéliek öltözéke szokatlanul feszült
rajtuk, hónaljban vágott, a szoknya a földet söpörte, és
kényelmetlenül mozogtak benne. Mégsem hordhatták a saját
megszokott viseletüket, mert azzal ugyanazt a hatást
érnék el, mintha repülőgépükkel berepülnének a főtérre,
és ott szállnak le. Zaza
hősiesen viselte a fáradalmakat. –
Keresünk vendéglőt! Ugye? – kitartó gyaloglása közben a
szüleit többször bizonygatásra kényszerítette, és ők
minden alkalommal nagylelkűen megígérték, hogy
teljesítik a kérést. Messzire
elhagyták az erdő szélét, amikor végre megláttak egy
kocsit. A bakon földműves ült, az hajtotta a lovakat. A
szekéren nagy kupacban magasodott a termény, a gazda
durva ponyvával takarta le, hogyha esni kezd, ne ázzék
meg. Esőre nem számítottak, viszont a lábuk – különösen
a gyerek lába – alaposan elfáradt. –
Hőő! – kiáltott a kocsis a lovaknak, és meghúzta a
gyeplőt. A két szürke engedelmesen lassított, és
megállt. –
Aggyon isten! – köszöntötte őket a bakról. –
Aggyon! – felelte kissé érthetetlenre fogva a szót
Tonton, és közben a megszokott mozdulattal mutatott a
szájára. – Nem
tudtok beszélni? – értette meg a jelzést a földműves. Mindhárman
bólogatva feleltek. –
Annyi baj legyen – mondta. Gondosan formálta a szót,
hogy a szájáról leolvashassák a szándékát. – Porgen
felé? – a távolban látható templomtoronyra mutatott. Megint
bólogattak. – No!
Üljetek fel! – kínálta őket hellyel, és igyekezett
összébb húzni magát a kocsi elején keresztbefektetett
deszkán, a hajtó helyén. Kisimította az odafektetett
rossz takarót, hogy kényelmesebb legyen az ülés a fáradt
vándoroknak. – Te
meg oda hátra – bökött az ostor hegyével a saroglya
felé, és Zaza megértve az intést, küzdve a vastag és
hosszú szoknyával, felkapaszkodott hátra a ponyvára. Lovas
kocsin jutottak be Porgenbe, a gazda elvitte őket
egészen a főtérig. – Itt
jó lesz? – kérdezte szótlan utasaitól. – Jó
– felelte Tonton – Köszönjük. Szűkszavú
viselkedésével nem keltett megbotránkozást, idegenes
kiejtése nem ébresztett gyanút a kocsisban, ahhoz
keveset szóltak egymáshoz. Egy süketnémától egyébként is
elfogadható, ha egyáltalán beszélni tud. Lekászálódtak
a szekérről, búcsút intettek a szívélyes gazdának, aztán
elindultak az alkonyba burkolózó főtéren körbe, hogy
keressenek fogadót, ahol megszállhatnak. Ekkora
távolságból, nem használhatták szállásnak a repülőgépet. –
Fáradt vagyok – panaszkodta el magát Zaza. Egy arra járó
asszony furcsa tekintetet vetett rájuk az ismeretlen
szavakat hallva. –
Halkan beszélj! – szorította meg a lánya kezét Kala. Az
egyik épületen cégtábla függött. „Moravánék
Fogadója” betűzte ki a feliratot a kislány. – Itt
megszállunk – mondta Tonton – Ti ne szóljatok semmit,
majd én beszélek! – benyitott a vastag tölgyfa ajtón. – Jó
estét! – köszöntötte a fogadóst, aki a vastag
tölgyfapultnak támaszkodott. Mellén vastag bőrből
készült kötény védte a ruháját a pulton terjengő
sörhabtól meg más nedvektől. –
Szállást keresünk – Tonton lassan, megfontoltan beszélt. A
férfi hátrafordult, és bekiáltott a mögötte lévő ajtón. –
Virka! Ércesen
csendült a férfi hangja. A termetre hatalmas emberről
meglepetés nélkül vették tudomásul, hogy a hangja is
nagy. – Mi
van már? – kiáltott ki egy asszony indulatosan az ajtó
túlsó feléről, és mielőtt választ kaphatna, kezeit kétes
tisztaságú ruhába törölgetve előbukkant a konyhának
vélhető hátsó helyiségből. –
Szállást keresnek – bólintott a vendégek felé, miközben
kitartóan könyökölt a pultra. Tonton
megkönnyebbülten sóhajtott. Amikor az ember
hátrakiáltott a felségének, nem tudta, mi történik. Nem
lehetett biztos benne, hogy a kocsmáros gyanút fogott-e
a rossz beszéd hallatán, vagy valami egyéb, esetleg
szokatlan öltözékük felkeltette a gyanakvását. Mostanra
megértette, az asszony a fogadó igazi vezetője, a férj
pedig csapos az ivóban. –
Jöjjetek velem! – intett barátságosan feléjük az
asszony, aki szintén a vaskosabb termetű emberek közé
tartozott. – Az emeleten vannak a szobák. –
Ételt tudsz adni? – Tonton jó előre megfogalmazta
magában a mondatokat, tartott az idegen nyelven történő
rögtönzéstől. A
pár hetes gyakorlás nem tette tökéletessé a szóismeretét
vagy a kiejtését. –
Persze! – az asszonyt láthatóan a nagyobb gondok
foglalkoztatták mint az idegenek beszéde és annak hibái. –
Megmutatom a szobát, és mire odafenn elhelyezkedtek,
jöhettek le, enni. Tényleg
gyorsan következett a vacsora. Alig telepedtek le,
feljött hozzájuk egy Zazánál alig nagyobb lány a hírrel,
mehetnek a söntésbe, ott tálalnak estebédre. Mire
leértek az ivóba, egy sárga cseréptálban az asztalon
állt a leves. – Jó
étvágyat kívánok! – jött oda hozzájuk a fogadósné. – Nem
szemtelenkedett a lány, amikor vacsorához hívott
benneteket? – kérdezte. –
Nem, dehogy! – Tonton jól megválogatta a szavait, nem
akart lebukni idegen kiejtésével, aztán megnyugodva
állapította meg, az asszony inkább beszélni szeretne.
Alig figyelt rá, mit válaszol a vendég, vagy válaszol-e
egyáltalán. – Jönnek, mennek itt az ilyen szolgálólányok
– folytatta. – Néha több hónapig itt marad valamelyik,
néha pár hetet bír ki. Egyszer vagy két éve, dolgozott
itt egy nagyon ügyes lány, az talán maradni akart tovább
is, őt meg a férjem riasztotta el. Látva
vendégei kitartó szótlanságát, felállt az asztaluktól,
ismételten jó étvágyat kívánt, és visszament a konyhába. – 6 – Zaza
élvezettel kanalazta a halászlét, és nem figyelt a
tányérjában úszkáló halszeletek rosszindulatúan meredező
szálkáira. –
Finom – ismerte el, aztán mindjárt köhögni kezdett.
Szerteszét spriccelt a szájából a félig megrágott
halszelet meg az étel leve, de a torkán akadt szálka
alaposan beágyazódott a nyelőcső felső részébe. –
Istenem! – szaladt elő a lármára a konyhából Virka, aki
azonnal megértette, mi történt a lánnyal. – Elakadt a
szálka a torkodon, te szegény? Zaza
tehetetlenül tátogott és köhögött. Az ijedségtől a
légcsövébe is jutott a halászléből, így gondjai támadtak
a levegővétellel. – Mit
tegyünk? – nézett kétségbeesetten Kala a férjére. –
Fogalmam sincs – sápadt el Tonton. Szerencsére
Virka nem rájuk figyelt, hanem a kapkodva lélegző
gyerekre. Gond nélkül átvette a szülők feladatát, ölébe
vette a kislányt, és szaladni kezdett a kijárat felé. –
Jöjjetek! – kiáltott vissza fordulva a vendégei felé. –
Megyünk az orvoshoz. Pár ház a távolság! Kala
és Tonton ijedten ugrott fel az asztaltól, és
futólépésben követték a fogadósnét, aki gyengéd hátba
veregetések kíséretében nyugtatta Zazát. – Mindjárt az
orvosnál leszünk, az egy pillanat alatt kiszedi az
elakadt szálkát. Zaza
alig értette, mit mond az asszony, nem is figyelt az
elhangzottakra, inkább elkeseredett módon igyekezett
rendbe szedni kapkodó lélegzését. Tényleg
rövid ideig tartott az út, és szerencséjükre az orvost
otthon találták. –
Segíts rajta doktor! – hadarta Virka. – A kislánynak
szálka akadt a torkán! –
Szálka? – nézett rá nyugodtan az orvos. – Kiszedjük
Virka, kiszedjük. Hozd be a rendelőbe a gyereket! Kala
és Tonton az eddigi várakozásuktól teljesen eltérő
berendezést láthattak az orvosi szobában. Kis reményt
adott kétségbeesésükben az, hogy a doktor nem valami
babonás boszorkánymesternek látszott mindenféle kuruzsló
eszközökkel körülvéve. Fehér köpenyében mindenféle
fényes műszerféleségek lapultak, a fal melletti
üvegszekrények tisztaságról és tudásról árulkodtak.
Mintha otthon járnának valamelyik vidéki dokinál. Az
eszközeit persze idegennek találták, nyomát sem látták a
saját világukban megszokott korszerű gyógyító gépeknek,
valami mégis azt súgta, nem tanulatlan kuruzsló kezei
közé került a gyerekük. A
fogorvosi székhez hasonlatos fotel sem keltett bennük
barátságtalan képzeteket. Virka ebbe a székbe tette le
Zazát, aki könnyektől maszatos arccal, ijedten figyelte
az orvos előkészületeit a beavatkozásra. –
Adok nyugtató injekciót – mondta halkan a doktor – nem
szeretném, ha öklendeznél, amikor a csipesszel a
torkodban dolgozom. Lezárt
üvegszekrényből, fényes injekciós fecskendőt vett elő,
halvány lángocska felett sterilizálta a tűt, aztán
megvárta, amíg kihűl, majd egy ampullából valami anyagot
szívott bele. – Ne
félj! Kis tűszúrást érzel majd. Fogd le a gyerek fejét!
– fordult az apa felé, aki eddigi szerény nyelvi
tanulmányaival nem készült fel a baleset következtében
előálló orvosi látogatásra, így hiába törte a fejét
azon, mit kér tőle a doktor. – Nem
érted? – nézett rá az orvos. Tonton
a fejét rázta, Virka megértette a helyzetet. –
Szerintem süketek – vélekedett – az első pillanatban
gyanítottam, hogy valami nincs velük rendben. Olyan
furcsán viselkedtek – magára vállalta a feladatot, és
gyengéden hátraszorította Zaza fejét az ülés támlájához. –
Tartsd szorosan – kérte az orvos. – A segítőm már
hazament, így csak rátok számíthatok. –
Tátsd ki a szádat! – fordult Zaza felé. Mivel készült
rá, hogy nem érti meg a szavait, hát mutatta is, mit vár
tőle. Zaza engedelmesen kitátotta a száját, és az orvos
amilyen gyorsan tudta, beadta az injekciót. –
Pihenünk pár percet. Tonton
és Kala hallgatott, pedig szívesen beszélték volna meg
egymással a balesetet. Megnyugtatást találhatnának
egymás szavaiban, de nem mertek megszólalni. Még ilyen
körülmények között is kötelességük titkolni idegen
származásukat. Csendben figyelték az orvost, aki az
eddig látottakat meghazudtoló eszközökkel bír, és akinek
a tudása szemmel láthatóan más, mint azoknak, akikkel
eddig találkoztak a bolygón. Azok többnyire ahhoz
szoktak, hogy a földet túrják, és lovas kocsival hordják
be a szénát az állataiknak a szérűről. –
Szerencsétek van, hogy megkaptam ezeket az eszközöket a
fővárosból – újságolta a szülők figyelme híján Virkának
az információt az orvos. – Amikor tanultam az orvoslást,
mutatóban láttunk ilyen fecskendőt és tűket. Akkor
persze megtanították nekünk a használatát, és azt
ígérték, egyszer eljön az idő, amikor az egész
birodalomban elérhetőek lesznek ezek a szerszámai a
gyógyításnak. Virka
bólogatott, és a két szülő hallgatása megerősítette őt
abban a hitben, hogy vagy gyengeelméjűek, vagy
süketnémák, pedig valóban csak a töredékét értették az
elhangzott párbeszédnek. –
Most kiszedem azt a rakoncátlan szálkát – mondta
megnyugtatóan halk hangon a doktor, és a csipesszel Zaza
szája felé hajolt. A kislány már nem fuldoklott olyan
rémülten, mint az elején, mert az érzéstelenítő
tompította a torkában az idegek éberségét. –
Világíts ide! – kérte az apát, és szemléltető
mozdulattal nyújtott felé egy kis lámpát. Tonton
megdöbbent. Megértette a mozdulatból, mi a tennivalója,
és nyúlt a lámpáért, ami teljesen hétköznapi
ceruzalámpára hasonlított. A saját világában másmilyen
zseblámpákat használtak, azok erősebb fényt adtak és
sokkal kisebbre készültek, de ezen nem csodálkozott. Azt
találta meglepőnek, hogy az egész bolygón még a nyomát
sem látta idáig elektromos áramnak, és itt a világ
végén, ahol mindenki petróleum, karbid meg a jó ég
tudja, milyen lámpával világít, elemlámpát nyomnak a
kezébe; ráadásul nem úgy, mintha valami csodás varázslat
következtében világítana a kis eszköz, hanem teljesen
hétköznapi módon. –
Igen – nyugtázta az orvos kívánságát az apa, és
készséggel világított a lánya torkába. Mivel
Kala idővel felfogta, hogy az ő dolga Zaza fejét
tartani, hát helyet cserélt Virkával, és hűvös kezét a
lány homlokára téve nekitámasztotta a kócos gyermeket a
háttámlának. Az
orvos nagyon ügyesen dolgozott. Egyetlen mozdulattal
megszabadította Zazát kínjai okozójától, a halszálkától. –
Hoppá! – örvendezett, és felmutatta a csipesz végében
lévő hosszú szálkát, mint valami diadalmi jelvényt. –
Kinn van! – örvendezett. – Ennyi az egész. Az
eszközöket forralóféle edénybe ejtette, aztán rézből
készült vízcsapnál kezet mosott. Zaza
végre megkönnyebbülten nyeldekelt, és lélegzett. –
Mennyivel tartozunk? – adta elő ismert szókészletének
jelentős részét Tonton. –
Három ezüst – felelte az orvos, és kevéssé bízva szavai
fogadtatásában, mutatta az ujjával a hármas számot. Tonton
pénz után kotorászott, szedhette össze minden garasukat.
Éppen annyit talált a zsebében. Virka aggódva nézte a
kotorászást. Azon gondolkozott, vajon maradt-e elég a
vendégeknek arra, hogy fizetni tudjanak a szállásért és
az ételért, azonban tartózkodott attól, hogy kimutassa
gyanakvását. – 7 – Hamar
visszaértek a vendéglőbe. Virka
visszavezette őket az asztalukhoz, ahonnan közben
eltakarították a balvégzetű táplálkozás és az azt követő
öklendezés nyomait. – Ne
maradjatok éhesen! – terelte őket a székek felé a
fogadósné. – Hozok valami mást. Tontonnak
elment az étvágya, de ellenkezés nélkül visszaült az
asztalhoz. Kalán látszott, hogy éhes, és Zaza
beinjekciózott torka sem jelzett fájdalmat.
Változatlanul üres gyomra követelte a vacsorát. A
felszolgáló lány helyett Virka hozta ki a második
fogást, maga tette az asztalra a tálat. Úgy tett, mint
aki nem veszi észre, hogy a vendégei gyanakodva
vizsgálgatják az ennivalót. –
Mákos guba – árulta el a nevét az ételnek. Értetlenkedve
figyelte az ismeretlen vendégek viselkedését, mégis
keveset törte a fejét rajta. Sok fura idegen fordult meg
a vendéglőben, itt nehezen sikerült meglepetést okozni
valamivel. A
csillagokból érkezett trió tagjai már bizalmatlankodtak
mindennel. A tejjel átitatott tésztát elfogadhatónak
találták, de amikor az asszony kis tálkából valami
feketét szórt rá, Kalának fennakadt a szeme, ám jobbnak
látta hallgatni. Virka
cukrot szórt a mákra, aztán gyorsan magára hagyta a
különösen viselkedő családot. Hadd egyenek nyugodtan.
Nem tartott attól, hogy a mákos gubával is konfliktusba
kerülnének a vendégei. Zaza
turkált a tányérjában a villájával. – Mi
ez a feketeség rajta? – kérdezte halkan. – Te
akartál vendéglőben enni – nézett rá kis szemrehányással
az apja. – Ne
bántsd légy szíves! – fékezte meg a dorgálást Kala. –
Van elég baja anélkül is. – Jó,
jó – legyintett sértődötten Tonton. – Nem szóltam
semmit. – Óvatosan a szájába vett egy falatot a mákos
gubából, majd rájött, feleslegesen gyanakszik, végül
tényleg ehetőnek az étel. – Nem
rossz – tájékoztatta a családját. – Kóstoljátok meg! Kala
megforgatott a szájában egy kisebb villányit a
tésztából. Érezte rajta a tej ízét, amiben feláztatták a
kelt tészta darabokat. –
Tényleg finom – ismerte be. –
Olyan, mintha fekete hangyák mászkálnának rajta –
fintorodott el Zaza, még mindig turkálva a tányérjában. –
Kóstold meg! – bíztatta az anyja. – Ez valami növény
magva, ne félj tőle! Végül
Zaza is megkóstolta a második fogást, és ízletesnek
találta. Már
fennjártak a szobájukban lefekvéshez készülve, amikor
végre meg merték beszélni a balesetet okozó leves dolgát
egymás között. –
Nagyon megleptek azzal, hogy ilyen veszélyes levest
tálalnak fel egy vendéglőben. –
Igazán rejtély, milyen állat húsát főzték bele abba a
levesbe – méltatlankodott Kala – el tudom képzelni,
milyen szörnyeteg az a dög, amelyik a holtában ilyesmire
képes. – 8 – –
Eleget láttunk ebből a porfészekből – mondta hetekkel
később Kala a férjének. – Ideje továbbmennünk. Közben
sokat megtanultunk a nyelvből, hála a
fordítókészüléknek. –
Nincs ellenemre – egyezett bele Tonton. –
Menjünk a főváros felé – kunyerált Zaza, aki valami
mozgalmasabb helyre vágyott. Kezdte kicsit unni a
peremvidékre épült kisváros egyhangú légkörét. Régen
elfeledkezett a halászlével történt kalandról, és
megbarátkozott a környék ételeivel. Sokat barangolt a
városban, bár az egyre hidegebbre forduló időjárás némi
bosszúságot okozott neki. A helyi viselet alatt hordott,
otthoni hőszigetelő ruha legalább a tél
viszontagságaitól megóvta. – Még
várunk – Tonton ellentmondást nem tűrően határozta meg a
tervet. Délre
megyünk, hogy kicsit jobban érezzük magunkat, de még
kerüljük a fővárost. Szeretnék többet tudni a helybéli
szokásokról. –
Mire számítasz? – kérdezte Kala – Ez barbár ország, amit
műveletlen emberek laknak. –
Viccelsz? – nézett rá kétkedve a férje. – Ha valóban
barbár földön járnánk, akkor az orvos, aki Zaza torkából
kiszedte azt a hegyes csontdarabot, valami tuskó
varázslóféle lenne, nem pedig fehérköpenyes, tanultnak
látszó férfi, aki elektromos lámpával világít a beteg
torkába, és rozsdamentes injekciós tűvel adja be a
fájdalomcsillapítót. –
Elismerem, szokatlan a fejlődése ennek a civilizációnak,
azt viszont nem vitathatod, hogy másmilyen helyre
számítottunk, amikor útnak indultunk. Minden úgy fest,
mintha eltévedtünk volna. – A
navigációt minden alkalommal rendben találtam,
valahányszor ellenőriztem. –
Akkor mi nincs rendben? Miért találtunk itt ilyen sötét,
civilizálatlan népet? – Ez
előttem is rejtély. Valami furcsaság van ezen a bolygón,
még nem fejtettem meg, hogy mi. Virágzó civilizációra
számítottunk, helyette a korai kultúrák valamelyikébe
csöppentünk, bár elismerem, szokatlan adalékok színezik
ezt a korai civilizációt. Járjunk utána ennek a
rejtélynek, de ne kapkodjunk! Az a dolgunk, hogy először
megismerjük az itt élőket, és ha sikerül, a
történelmüket is. –
Mikor megyünk a fővárosba? – nyafogott Zaza, akit néha
elhagyott a türelme. Egy tízéves kislánynál az lenne
csoda, ha jobban uralkodna magán. – Nem
tudom – felelte az anyja. – Apád még tanulmányozza
kicsit az embereket itt vidéken. Tonton
rosszalló pillantást vetett a feleségére. Rossz néven
vette, ha a tekintélyét rongálja a gyerek előtt. Porgenből
kifelé haladva nem állt mellettük ugyanolyan szerencse,
mint amikor érkeztek. Az úton ritkán felbukkanó
társzekerek megállás nélkül poroszkáltak tovább, ezért
gyalog tették meg az egész utat az erdőben elrejtett
repülőig.
|
– 1 – A
holdkomp, a föld és a Hold között Shaare
most sem a gyorsabb
utat választotta. Nem teleportáltatta magát a Burából a
Földre, hanem Doween
mellett utazott hazafelé az űrkompban. Kevesen
tartózkodtak az
utastérben, a többség a bázison várta az újraindítás
legfontosabb pillanatát.
Éveken keresztül tanultak a könyveikből, készültek arra,
hogy egyszer feljutva
a Holdra ott újra beüzemeljék a bázist, és megkíséreljék
megjavítani a Gépet.
Amikor végre feljutottak, és úgy nézett ki, hogy
akadályok nélkül
ottmaradhatnak, eszükbe sem jutott lejönni onnan. Azon
fáradoztak, hogy minél
lakájosabbá tegyék az alumínium konténereket, és amikor
véget ért a napi munka,
a szabad idejükben elkezdték bejárni a felszín alatti
építmény szabaddá vált
folyosóit. A Gép
barátságosan
viselkedett velük. Shaare nélkül nem tudott beszélni az
alagútban kóborló
felfedezőkhöz, de nem zárta el az egyszer már megnyílt
bejáratokat. Nem
engedett be ötletszerűen mindenhová bárkit, maradtak
zárva ajtók továbbra is.
Ahová egyszer bejutottak, ott a későbbiekben
akadálytalanul közlekedhettek. Egyelőre
nem merészkedtek
nagyon messzire, a király megtiltotta az ilyen
kirándulásokat, négy-ötemeletnyi
mélységbe ereszkedhettek le az aknába. Találtak
különböző irányba
futó alagutakat, amelyekbe bemehettek. Néhol lámpák
világítottak, néhol azonban
a sisakjaikra szerelt fényszórók keskeny csóvájában
tájékozódhattak csupán. Sehol
sem fogadta őket hideg
vagy forróság, és levegő mindenhol egyformán tisztán
várta őket, az
alagútrendszerben mindenütt gyenge huzatot éreztek. Az
egyenletes légáramlásról
minden bizonnyal a jól épített szellőző rendszer
gondoskodott. Ismerős
berendezést alig
találtak. Néhol persze láttak sok méter magas falakat,
amelyeket messziről
ismerősnek látszó műszerek borítottak be, aztán közelebb
érve ezek éppen
annyira idegennek tűntek, mint a teljesen érthetetlen
formájú zümmögő, vagy
hallgatag dobozok, ládák, szekrények, amiket addig
láthattak. Rendszerint
csendben dolgozott mögöttük valami ismeretlen energia. A
Holdtól távolodó kompban
Shaare és Doween társak nélkül, az utastér egyik
sarkában félre húzódva,
magányosan töltötte a Föld felé vivő, rövid ideig tartó
utat. Két
pilóta ült a
vezetőfülkében, és két másik ember utazott velük az
utastérben. Az ő feladatuk
a kutatáshoz használt eszközök kiegészítése lesz
Romokban, a Déli Birodalom
fővárosában. Visszafelé
alaposan megrakva
érkezik majd a Holdra a komp. Nem
tervezték, hogy ugyanúgy
üzemeltetik majd a kutatóbázist, mint nyolc évszázaddal
korábban. Nem úgy
készültek, hogy mindenféle élelmet megtermelnek maguknak
a Holdon. Gábor és
Anna attól tartottak, hogyha túlságosan lemásolják az
eredeti állapotokat, még
megismétlődik az egész, és ismét évekre kell
berendezkedniük a hideg égitesten.
Ehhez nem éreztek kedvet. Minél hamarébb végezni akartak
a munkával, hogy a
Gép, bár csökkent képességek birtokában, mégis szolgálni
kezdje a Második
Civilizációt. –
Amikor újra találkoztunk,
időt kért tőlünk a királynő – mondta Shaare, és a
gyorsan távolodó Holdat nézte
a komp ablakából – kitartasz a szándékod mellett? – Ezt
felesleges kérdezned –
válaszolta kis sértődéssel a hangjában Doween. –
Igaz – szorította meg a
kezét a lány. – Érzem. Nem úgy, ahogyan akkor érezném,
ha belopakodnék a
gondolataid közé, hanem úgy, ahogyan bármelyik lány
érzi, amikor a kedvese
mellett van. –
Szeretlek Shaare, és
feleségül akarlak venni. Már régen megkértem a kezedet a
királynőtől, és úgy
gondolom, elérkezett az ideje annak, hogy ne napi pár
órára legyünk egymás
társai, hanem életünk minden olyan percére, amiben nem a
munkánkkal
foglalkozunk. – 2 – A
Földön A
király és a királynő
dolgozószobában ült. Itt mindig változott a berendezés.
Ha úgy adódott, Gábor
könyvekkel rakta tele. Ha demonstrációra készült az
egyetemen, akkor mindenféle
műszerekkel, emeltyűkkel, ingákkal meg erőmérőkkel vette
körül magát. Most
elektronikai laborra hasonlított a helyiség. A
Holdon töltött feszült
napok után, kis pihenőt iktattak a munkába. Érkezésük
után meghallgatták
a földön maradt munkatársaik beszámolóit az eltelt hetek
történéseiről, és
megnyugodtak, hogy semmi fontos sem történt,
szükségtelen beavatkozni a dolgok
menetébe. Nem fenyeget újabb lázadás, nem történt
semmilyen más katasztrófa az
alatt, amíg a Burában és Holdon felépített állomáson
tartózkodtak. A
földeken pontosan olyan
átlagos termést takarítottak be, mint általában szoktak,
nincs az országban
árvíz vagy tűzvész, szabályos mederben zajlik az élet a
birodalom két részében. Anna
először északra ment,
és késő estére jött el Romokba, a Déli Birodalom
fővárosába. Egyre kevésbé
fűlött a foga az egyedül eltöltött estékhez,
éjszakákhoz. Ahogy biológiai koruk
közelített a határkőnek számító hatvanötödik évhez, úgy
járta át mind a
kettőjüket a kérdés, lesz-e még újabb életük, vagy új Őrzők veszik át tőlük a szolgálatot, és
azokat részesíti a megújuló
fiatalság kegyében a továbbiakban a Gép. – Mit
barkácsolsz? –
kérdezte Gábortól a királynő, amikor vagy öt perce
nézte, ahogyan dolgozik. –
Majd meglátod – felelte a
király. – Ha nem akarunk bedilizni a munkába, jobban
tesszük, ha kilépünk
kicsit ebből a taposómalomból. Felüdíti az embert némi
kikapcsolódás a
szabadidőben – kommentálta a talányos választ. –
Elég régen felmentünk oda
– bólintott a fejével Anna a Hold irányába, és leült az
asztal túlsó oldalára.
Nézte, figyelte Gábor munkáját, nem sikerült rájönni, mi
készül a kezei között.
– Reménykedem abban, hogy amíg idelenn a hibás alkatrész
pótlásával
foglalkozunk, addig odafenn minden rendben lesz. – Ez
bizony így van –
hümmögött Gábor. – Ha felmegyünk, azon aggódunk, hogy
itt lenn történik-e
valami nagy baj, ha lejövünk a Burából, akkor meg az ad
gondokat, hogy odafent
rendben mennek-e a dolgok. Sajnos a legnagyobb veszélyt
az jelenti, hogy a
Robak megint úton van felénk. – Ehhez képest semmiség,
ha valami hataloméhes
önjelölt megint szemet vetne a helyünkre. Mellesleg
tudomásul vehetnénk végre,
lassan lejár az időnk. –
Miből gondolod? A Gép még
nem adta értésünkre, hogy elege van a munkánkból. –
Ezer év Anna! Ennyi ideje
vagyunk Őrzők, és nem nagyon büszkélkedhetünk a
teljesítményünkkel. Talán
egyedül annak köszönhetjük ezt az állandóan megújuló
megbízatást, hogy a Gép
képtelen mást állítani a helyünkre. Anna
nézte Gábor precíz
mozdulatait, ahogyan az ismeretlen szerkezeten dolgozik.
Elképzelhetetlennek
tartotta, hogy valaki elégtelennek tartaná a munkát,
amit végez. Az elmúlt ezer
évben sok feladatot oldottak meg együtt, sok nehéz
bonyodalmat leküzdöttek.
Valóban alakulhatnának jobban a dolgaik, sajnos néhány
esemény tőlük
függetlenül fordult rosszra! Sőt! A bajok zömét nem az
ügyetlenségüknek
köszönhették. – Nem
hiszem, hogy másvalaki
ügyesebb lett volna a helyünkben – válaszolta. –
Letelt az időnk Anna –
folytatta Gábor a megkezdett gondolatot. – Itt vannak
körülöttünk azok a
fiatalok, akik nálunk többet hozhatnak ki a
lehetőségekből. Shaare tudása,
agyának mentális ereje sokkal nagyobb hatalom, mint a mi
technikai ismereteink,
amelyek lassan már alig érnek valamit. A tudásunkból
majdnem mindent átadtunk
az utódainknak. A felhőlovagok sokkal gyorsabban
tanulnak, mint mi tanultunk,
és az esélyeik jobbak a mieinknél – felemelte a fejét,
és szeretettel nézte
társnője sokadjára megöregedett arcát. – Elfáradtam
Anna. Te nem érzed néha
úgy, hogy jó lenne megpihenni? –
Pihenni? – a királynő
szokatlannak találta Gábor elérzékenyült tekintetét. –
Tudnánk mi nyugodtan
pihenni? –
Szívesen kipróbálnám veled
újra, milyen az egyszerű embereknek élete. Milyen az, ha
nem viseljük a
vállunkon az egész civilizáció őrzésének a feladatát –
mondta Gábor. – Leélném
veled az életet úgy, hogy nem az uralkodással, mások
irányításával, mások
gondjainak eloszlatásával foglalkoznánk, hanem öt-hatfős
családunk egyben
tartásával, a gyerekeink felnevelésével. – És
ami utána következik? –
Meghalnánk, akár más –
mondta egykedvűen a király. – Másoknak ugyanannyi jut,
amennyit most kérnék.
Már eddig is tizenötször többet éltünk, mint bárki; ha
kapnék még egy nyugodt
életet veled, akkor megelégednék azzal, amennyit eddig
leéltünk. Miközben
beszélt, kezei
megállás nélkül jártak. Drótokat tekert parányi csévére,
apró csavarokat
hajtott egy piciny panelbe, aztán felmelegítette a
forrasztópákát, és a
rézelektróda alól felszálló füsttel bebüdösítette az
egész helyiséget. – Ha
kaphatunk egy olyan
életet, amilyent mások élnek, nem bánom, ha a végén
elmegyünk, és meghalunk.
Már hússzor, vagy ötvenszer többet éltünk más
embereknél, de a feladatunk miatt
a Gép minden alkalommal regenerálta a szervezetünket, és
fiatallá tett. Egy
igazi életet szívesen eltöltenék még veled, aztán
valóban megöregedve átadnám a
helyemet a fiataloknak. –
Néha én is nagyon
elfáradok – felelte beismerően Anna. – Azt hiszem,
tényleg elérkezett az ideje
örökre megpihenni, és egyre jobban nyugtalanít a
gondolat, jól csináljuk-e a
dolgunkat. Lehet, hogy a Gép tényleg azért tart meg
bennünket Őrzőnek, mert
erre futja az erejéből. Ha kijavítjuk a hibát,
megpihenhetünk végre. Gábor
keze végre megállt a
munkában. – Van
valami, amit fontosnak
tartanék – mondta elgondolkodva. – Az utolsó életemet
melletted, veled
szeretném leélni. – Te
bolond! – nézett rá
Anna szeretettel – Majd tíz évszázadot éltünk együtt.
Nem elég belőlem ennyi? – Nem
Anna! – felelte a
király. – Életem legnagyobb szerencséje több annál, hogy
ennyit élhettem. Azt tartom
igazi adománynak, hogy rád találtam, és ebben a temérdek
esztendőben a te
társad lehettem a munkában és igen gyakran az ágyban is.
Ha kapok még egy
életet, azt veled szeretném tölteni. Nem ezer
kilométerekre tőled, a Déli
Birodalom uralkodójaként, hanem valami csendes helyen, a
férjedként gyerekeket
nevelve. Olyan gyerekeket akarok nevelni, akik végre
túlélnek minket. Anna
áthajolt az asztalon,
Gábor arcát a kezei közé fogta, megcirógatta öregessé
vált bőrét, szakállát. –
Majd engedélyt kérünk erre
a Géptől, ha tudunk vele beszélni úgy, hogy a
gondolatainkba nem avatunk be
másokat. – 3 – A
metallurgiai laborban
végre elkészült a Gép eltörött alkatrészének másolata.
Az ezüst cső darabjai
születtek meg elsőnek. A lábazat háromfelé elágazó
talpát homokformába
öntötték, az egyenes szakaszokat vékony ezüst lemezből
hajlították. A cső végét
leszűkítették, hogy beledughassák az elágazó részbe,
aztán hosszában
kettémetszették. A
közepébe fűzhető arany
huzalt bőségesen nyújtottak. Sokkal többet, mint
amennyire szükség lesz, hiszen
csak találgattak arról, hogy az első próbálkozás után
sikerül-e a megfelelő
módon behúzni a vezetéket a csőbe úgy, hogy az sehol se
érintkezzék a
burkolattal, és a távtartónak használt kovakristályok
nem gubancolják össze a
fonalat. –
Hogyan fogod ezt az
egészet összeszerelni? – érdeklődött Anna. – Ez nagyon
kényes művelet lesz. Jól
sejtem? –
Igazad van, ez kényes
munka. Félig összerakom itt. A félbevágott csövekbe nem
művészet befűzni
középre a huzalt, aztán átmenetileg kiöntöm az egészet
méhviasszal, az
gondoskodik arról, hogy ne mozdulhasson el a huzal a cső
közepéről. Amikor kész
vagyok, a félhengereket egymáshoz illesztem,
összehegesztem az egészet, és
utána annyi a dolgom, hogy a viasz helyére kovahomokot
töltsek. – És
ha elmozdul a huzal,
amikor kiolvasztod belőle a viaszt? –
Ahogyan én csinálom –
titokzatoskodott Gábor – nem mozdul el. –
Nagyon rejtelmes vagy –
csóválta meg a fejét Anna. – Légy szíves beszélj velem
abban a tudatban, hogy
nem az előadóban vagy a diákjaid előtt! Belőlem nem lesz
mérnök. Gábor
elmosolyodott. –
Eszemben sincs
bosszantani. Azt szeretném, ha néha csodálnád kicsit a
zsenialitásomat. –
Csodálom – felelte
alaposan túljátszva a szerepet Anna. – Itt
a Földön valóban
nehezen végeznénk a munkával, szerencsére van üzemképes
űrkompunk – kezdett a
magyarázathoz Gábor. – Van néhány pontja az űrnek, ahol
nem hat semmilyen erő a
cső közepén végighúzódó drótra, ha nem mozgatom a
szerkezetet. Márpedig ha nem
hat rá erő, amikor kiöntöttem viasszal, akkor azon a
helyen marad, ahová
elhelyeztem. Öt olyan pont van a Naprendszerben, ahol
kicsivel több ugyan a
gravitáció a semminél, de tekinthetünk rá úgyis, mintha
nulla lenne. Ezek
közül, az úgynevezett Lagrange pontok közül az egyik
nincs nagyon messze, el
tudnánk oda menni a holdkomppal, csakhogy az a Hold
pályáján jóval túl van,
sokáig tartana az út, és adódhatnának komplikációk,
amikkel óvakodnék
szembekerülni. Úgy számoltam, hogy elég lesz, ha a Hold
és a Föld közötti útnak
azt a szakaszát fogom erre a munkára felhasználni, ahol
a két égitest
gravitációja majdnem kioltja egymást. Ott nincs
tökéletes gravitációs vákuum,
de a tömegvonzás hiánya arra elég, hogy rövid időre
megállva el tudjam végezni
a csövek összehegesztését, és a viasz kicserélését
kovára. –
Valóban zseniális ötlet –
ismerte le Anna, mégis maradt még benne némi kételkedés.
– Hegesztettél valaha
bármit a világűrben? – Még
soha, csakhogy nem
megyek ki a világűrbe, maradok az űrhajóban. A munkához
nincs szükség vákuumra,
a levegő kiszivattyúzása hiábavaló lenne. Rövid időre
megállok a komppal az
erősen csökkent gravitációjú ponton. A munka valóban
komplikált lesz kissé, még
hiányzik hozzá néhány eszköz, de megvan az esélye, hogy
legfeljebb két-három
kísérlet után elkészül a pótalkatrész. Arra még
emlékezhetsz, hogy hegeszteni
elég régen megtanultam. Gábor
az ezer évvel korábbi
történelemre célzott, amikor először éltek és dolgoztak
együtt, miután a Gép
első ízben megfiatalította mind a kettőjűket, hogy Őrzőként élve segítsenek az emberiségnek a
kialakult katasztrófahelyzetből
való kilábalásban. –
Emlékszem Gábor – felelte
Anna, és elmerengett a múlton. – Akkor egészen jó munkát
végeztünk. Szeretnék
abban a hitben élni, hogy azóta is támadt néhány
használható ötletünk, és ha
mérleget vonunk hosszú életünk évszázadairól, akkor a
jobb dolgok lesznek
túlsúlyban. – 4 – Másnap
délután Shaare és
Doween bekopogtak a király dolgozószobájába. A
király szokása szerint
matatott valami készülőfélben lévő tárgyon, a királynő a
tálcán felszolgált
kávét töltötte csészékbe. –
Kértek? – kérdezte a
belépő két vendéget. –
Köszönjük asszonyom! –
toporgott az ajtó mellett Shaare. – Nem azért jöttünk,
hogy együtt kávézzunk,
persze a csábítás nincs ellenünkre, így veletek tartunk.
Anna
elmosolyodott magában,
és csenegetett két további csésze után. Látta a két
fiatalon, hogy valamitől
zavarban vannak, és mivel sejtette mi okozza bizonytalan
viselkedésüket,
elhatározta, megkönnyíti a dolgukat. –
Ugye beljebb jöttök az
ajtóból! Ott szűkös a hely a kávézáshoz –
bátorításképpen mosolygó szemmel
nézett a fiatalokra. –
Persze, asszonyom! –
felelte Doween, és engedelmesen maga után vonszolva a
lányt, beljebb lépett,
aztán leült a nagy íróasztallal szemközt álló heverőre.
Shaare kezét ölébe
ejtve ült mellette. A
királynő kitöltötte az
italt, aztán feléjük nyújtotta a csészét. Gábor
abbahagyta a műszereivel való
vacakolást, és kavargatni kezdte a feketét. – Mi
járatban vagytok? –
nézett a csésze felett Doweenra. Shaare
mereven bámulta a
gőzölgő kávét. Kavargatta, és igyekezett minél inkább
úgy tenni, mint aki nincs
jelen. –
Asszonyom, egyszer már
megkértem tőled Shaare kezét, és akkor türelmet kértél
tőlünk. Anna
bólintott. – Sok
hónapja ennek –
folytatta Doween. – Azért járultunk most eléd, hogy
megtudakoljuk, az eltelt
időt elegendőnek találod-e ahhoz, hogy összeházasodjunk. A
király a királynőre
nézett, aki a két fiatalt mustrálgatta. –
Tulajdonképpen nincs hozzá
semmi jogunk, hogy bármit előírjunk számotokra
házasodási szándékotokkal
kapcsolatban – kezdte Anna. – Ezt mind a ketten
tudjátok, és én megköszönöm
nektek, hogy mégis úgy jöttök hozzánk, mintha tőlünk
függene az, hogy
házasodhattok-e vagy sem. –
Sokkal tartozunk neked
asszonyom – szólt közbe Shaare. – Mi
tartozunk nektek, de az
egész ország az adósotok lett – folytatta a királynő, a
hónapokkal korábbi
merényletekre utalva. – Uralkodunk ketten a királlyal,
de talán tudjátok, hogy
nem despotaként intézzük az ország ügyeit. Megtiszteltek
bennünket ezzel a
kérdéssel. –
Hálásak vagyunk a
jóindulatáért, amit kaptunk tőletek eddig –
szerénykedett Doween. –
Természetesen semmi
kifogásom nincs a házasságotok ellen. Akár holnap
összeházasodhattok, ha úgy
döntötök. A király nevében nincs mondanivalóm, ő majd
előadja, amit ebben az
ügyben gondol – jelentőségteljesen Gáborhoz fordult, aki
azon törte a fejét,
miképpen maradhatna ki a két fiatal személyes sorsának
ilyen konkrét módon
történő befolyásolásából. Régen hozzáedződött ahhoz,
hogy megbékéljen a
teherrel, amit a mások életének kormányzása jelentett,
de általában tömegekben
gondolkodott. Az egész ország sorsa könnyebben
megsejthető, mint két ember
jövője. A házasságok pedig még kiszámíthatatlanabbak.
Könnyebb megjövendölni az
alakuló lázadás kimenetelét, mint egy házasságét.
Jóllehet, lázadással eddig
egyszer küzdött meg, de annyi házasságot látott
tönkremenni, hogy aggódva
elmélkedett mások lelkiéletének buktatóin. Mégsem
kerülhette meg a
válaszadást, a két fiatalt gyermekeként szerette. Doween
egészen biztos, hogy
valamilyen távoli fokon a leszármazottja, Shaare
szintúgy elkötelezetté tette őt
az alatt a rövid idő alatt, amióta ismeri. Valami
bíztatót készült mondani
nekik. –
Megtiszteltek bennünket
azzal, ha úgy álltok elénk, mintha függővé tennétek
bármit a válaszunktól –
megpróbált üres udvariaskodással kibújni a kötelezettség
alól, de belátta, hogy
szembe kell néznie a felelősséggel, tőle is választ
várnak a fiatalok. Látszott
Doweenen,
félbeszakítaná az esetlegesen semmitmondó szavakat, de a
király leintette. –
Tudom, bizonyára
valamilyen módon függ a válaszunktól az, amit tesztek,
de azt remélem, hogy a
házasságotok nem az általam elmondottakon múlik. Abban
bízom, eléggé szeretitek
egymást ahhoz, hogy összeházasodjatok akkor is, ha
rosszallásunkat fejeznénk
ki. Most
Shaare akart
közbeszólni, egy kézmozdulat hallgatásra bírta. – Ne
szakítsatok félbe!
Tudom, hogy adtok a véleményünkre, és megnyugtatlak
benneteket, nincs közöttünk
ellentét. Csatlakozom a királynőhöz, és megköszönöm,
hogy eljöttetek hozzánk, a
formális engedélyért. Örülök, hogy vártatok néhány
hónapot a királynő kérése
szerint, és azt kívánom, sohase bánjátok meg, hogy az
eltelt idő alatt
kitartottatok a szándékotok mellett. Azt hiszem, nincs
oka annak, hogy akár
egyetlen napig halogassátok a lakodalmat. Mióta tudjuk,
hogy megint támadással
nézünk szembe, azt is sejtjük, hogy egyetlen napot sem
fogunk nyugodtabbnak
tartani a tegnapinál. Minden holnap lehet az új háború
kitörésének a napja, és
minden holnaputánra van halaszthatatlan feladatunk.
Rajtatok múlik, hogy
mikorra tűzitek ki az esküvőt. – A
most folyó munkáinkra gondoltam…
– kezdte Doween, a király félbeszakította. – A
munka, amiben részt
vesztek valóban fontos. Ha befejezzük, hosszú sorban
jönnek a következő fontos
feladatok. Rövidesen kiderül, hogy a Gép javításában
eljuthatunk-e addig, hogy
újra beszéljen velünk, vagy tovább küzdünk ezzel a
részfeladattal. Ez nyolc-tíz
napon belül eldől. Akár megszólal a gép, akár néma
marad, tudunk egy-két hét
szabadságot adni nektek arra, hogy elvonuljatok valahová
kicsit kipróbálni a
házaséletet, utána pedig mindig újabb és újabb feladatok
következnek majd. –
Köszönjük, uram –
hálálkodott szégyenlősen Shaare. – Ha
arra gondoltatok, hogy
két öregember áldása segítséget nyújthat nektek az
életben, és valamiféle
oltalmat kínál az út elején, hát azt megkapjátok – vette
át a szót Anna. – Rászolgáltatok
arra, hogy az áldásunkkal
induljatok a közös útra. Kaptok tőlünk majd más egyebet
is, azok egyszerű
értéktárgyak lesznek. Remélem, annak jobban örültök,
hogy biztosítunk titeket
és majdani gyerekeiteket a szeretetünkről. – 5 – Machine
bázis,
Hold –
Ezer éve vagyunk Őrzők,
és még sosem történt meg az, ami
most következik – mondta Shaarénak a király. – Először
teszünk valamit, ami
végre tényleg a Gép megjavítása felé visz minket. –
Kezdhetjük a szerelést? –
kérdezte a rádión keresztül Gordon, az elektronikáért
felelős mérnök. Anna
és Gábor egyaránt
Shaare arcát nézte. – A
Gép szerint kezdhetitek
– bólintott a lány. –
Megkaptátok az engedélyt!
– továbbította Gábor a jóváhagyást. Még
mindig ismeretlen volt
előttük, valójában milyen célra szolgál a különös alakú
rúd, amelyik a Földön
majdnem fél mázsát nyomott. Háromszor készítették el az
alkatrészt, amit
antennának neveztek el, mire végre megfelelőnek
értékelték. Először a
hegesztéskor ment tönkre az ezüst cső, aztán a huzal
szakadt el benne. Csupán
harmadszorra sikerült megfelelően alkalmazni az
elképzelt technológiát. –
Ahhoz képest, hogy a
teljesen ismeretlen megoldásokat alkalmazó kultúra,
ismeretlen szerkezetéhez,
felderítetlen célú alkatrészt pótoltunk, jól dolgoztunk.
Örülni fogok, ha
működőképes lesz ez az antenna vagy micsoda – sóhajtott
elégedetten Gábor,
amikor végre késznek nyilvánította az ezüstrudat, benne
a kovakővel burkolt
aranyhuzallal. – Azt
majd a Gép dönti el,
miután beszereltük – tamáskodott Gordon, aki végig
figyelte a gyártást. Most
érkezett el a pillanat,
amikor a Gép határoz a végzett munkáról. Három
technikus, és a
villamosmérnök alkotta a négytagú csapatot, amelyik a
hordó formájú üregbe
belépve arra készült, hogy a törött csonk helyére
felszerelje az antennát. –
Reméljük nem öl meg
bennünket, ha hibás az alkatrész – dünnyögött Ron, az a
technikus, aki tucatnyi
nappal korábban először mászott le az aknába, ahol
hozzáférhettek a csodákra
képes Gép részeihez. – Én
meg azt remélem, hogy
akkor sem öl meg minket, ha jó a pótalkatrész, és
hirtelen beindulva áram alá
kerül körülöttünk az egész hóbelevanc – válaszolta
Neddy, a barátnője, aki
szintén velük jött az első leereszkedéskor. –
Nyugalom! – intette őket
Gordon, miközben maga mellé rakta a szerszámokat,
amelyekkel majd felerősítik a
fémes falra az ezüst rudazatot. – Ez a gép a barátunk.
Miért ölne meg bárkit
is? – Ezt
gondolták a fáraókról
is Egyiptomban, aztán sorra leölették a piramisok
építőit, hogy később senki se
találhassa meg a bejáratot a sírkamrához – szólalt meg
Gregor, a harmadik a
technikusok közül, aki eddig némán segédkezett a
munkában. –
Elég a dumából – vágta el
a további vitát Gordon. – Foglalkozzunk a feladatunkkal! A
háromlábú antenna teljesen
szabálytalan alakú idomnak látszott, a lábak egyféle
módon illeszkedtek a
falhoz, így rövid ideig törték a fejüket, melyik része
legyen felül az
antennának. Gregor
és Ron megemelték a
furcsa alakú fémdarabot, a lábak talpait nagyjából a
megfelelő csatlakozási
pontok fölé emelték, a pontos beállítás Neddy feladata
maradt. Mindegyik
rúd vége vastag
lemezre támaszkodott, amelyben három furat szolgált
arra, hogy a rajtuk
átvezetett csavarokkal a megfelelő helyen rögzítsék. Az eljárás
annak ellenére ismerősnek tűnt,
hogy egy idegen civilizációtól származott. – Ha
az én feladatom ilyen
alkatrész rögzítését megtervezni – mondta Gordon
–ugyanígy tervezném. –
Helyén van! – szakította
meg hirtelen Ron az elmélkedést, és nekitámaszkodott a
rúdnak, így rögzítette a
megfelelő pozícióban. Neddy
a kezében lévő csavart
gyorsan áttolta a furaton, és pár menetet tekerve rajta
gondoskodott arról,
hogy a legfelső láb, ne mozdulhasson ki a helyéről. A
lány nem igényelt
különleges bánásmódot azért, mert a gyengébb nemhez
tartozik, általában mégis a
könnyebb részét bízták rá a munkának. Gordon
úgy irányította a
három fiatalt, mintha az egyetemi katedrán állva
demonstrálna valamit. –
Valamely műszaki feladat megoldásának módja független
attól, hogy a civilizáció
milyen technikát szokott használni. Ha eldöntötték, hogy
csavarokkal rögzítenek
valamit, akkor az a rögzítés egyféle módon lesz
célszerű, legyünk a galaxis
bármelyik csillagrendszerében. – A
helyén van – szólt közbe
megint, az előadásra nem figyelve Ron, amikor sikerült a
második talp egyik
furatát a menetes lyuk fölé helyezni. Neddy
belökte a második
csavart a helyére, és lazán betekerte a furatba. – A
harmadik gyerekjáték
lesz – ígérte, és az utolsó láb pár pillanat múlva
valóban könnyedén megtalálta
a helyét. –
Innentől boldogul vele
bármelyiktek egyedül – mondta a mérnök, és letette a
szerszámot a kezéből, majd
hátrébb lépett. Olyan régóta képezte a diákjait, hogy
rövid időre sem tudott
meglenni a tájékozatlanoknak elmondott magyarázatok
nélkül.– Csináljátok! –
nyújtotta a szerszámot a többiek felé. A
technikusok buzgón
betekerték a lyukakba a hiányzó hat csavart, aztán előbb
kézzel, majd a
szerszámokkal meghúzták a rögzítő elemeket. – 6 – Gordon
megrángatta az
antennát, amelyik végre mozdíthatatlan része lett a
Gépnek. – A
helyén van – jelentette
a Burában tartózkodóknak. – Vajon most, mi történik? –
kíváncsiskodott. –
Gyertek ki a hordóból a
galériára! – Tolmácsolta Shaare a Gép óhaját. – A
helyiséget ne hagyjuk
el? – aggodalmaskodott a mérnök. Shaare
megvárta, amíg a Gép
mentális szinten sugárzott utasításai megérkeznek az
agyába, azután továbbadta
az instrukciókat. – A
galérián nincs veszély,
a hordóba ne nyúlkáljatok be! Próbaüzem következik. Arra
számítottak, zajt
hallanak vagy búgást, figyelmeztető dudaszót, de hiába
számítottak bármilyen
ismerős jelre. Pár percig minden változatlan maradt,
aztán lassan látszani
kezdtek a Gép éledezésének jelei. Élni persze addig is
élt, hiszen kommunikált
velük, és néhány feladatát folyamatosan végezte, azonban
a folyosó, amelyről a
hibás alkatrészt tartalmazó terem nyílott, addig nem
mutatott életjeleket. A
mennyezeten végigfutó lámpasor kivételével minden
mozdulatlannak és
élettelennek látszott, ugyanígy találták a
vezérlőteremszerű helyiséget is,
amikor először beléptek ide. Most
végre lassan feléledt a
terem. A mennyezetről világító egyszerű lámpák
csillogásához más fények
társultak. Az oldalfalat beborító műszerek felvillantak,
a burkolat mögött
mutatók lendültek meg, digitális kijelzők kezdtek
hullámzani, lüktetni, néhány
kapcsoló halk kattanással magától átváltott a másik
irányba, aztán nagy, addig
feketének látszó ablak mögött lassan izzani kezdett
valami. Mintha egy hatalmas
kohó kémlelő ablakán keresztül látnák a belső teret,
előbb gyenge világosság
jelentkezett, aztán fokozatosan erősödő fényével
bevilágította az egész
helyiséget. Mind
a négyen lenyűgözve
álltak, és mozdulatlanul nézték, ahogyan az ismeretlen
műszaki világ, hatalmas
tudásának üzenete a múlt mélyéből és a fényévek
távolából elérkezik hozzájuk. –
Tényleg biztonságban
vagyunk? Alig
figyeltek Ron
bátortalan hangú kérdésére. –
Szinte semmi hangja sincs
– állapította meg Neddy. – Ha
zajosan működne, sokat
pocsékolna a felvett energiából – magyarázta Gordon. Mintha
rácáfolna az emberek
véleményére, a fémfalak mögött halkan zümmögni kezdett
valami. Lentről, a
galéria szintje alól jött a zaj. Csendes zúgás
hallatszott, mint egy jól
megépített transzformátor halk neszezése. Hallottak
néhány kattanást a
fejük felett, aztán ragyogni kezdett a korábban törött
alkatrészt magába
foglaló hordó belső felülete. Színek kavalkádja
szédítette őket, a körpaláston
csillogva kergették egymást a kék, sárga, bíbor és
mindenféle színű lángok,
formák. A
frissen beszerelt antenna
izzani látszott, ám ez lehetett akár képzelgés vagy a
körülötte tomboló
fényorgia tükröződése az ezüstrúdon. – Ez
vajon azt jelenti, hogy
működik, vagy azt, hogy pillanatokon belül felrobban? –
rémüldözött az egyik
technikus. – Nem
hiszem, hogy
felrobbanna – nyugtatta meg a mérnök. – A törött
alkatrész pótlása után egészen
biztos, hogy nem robban fel akkor sem, ha hibásan
dolgoztunk. Ez nagyon
intelligens gép, nyilvánvalóan alapos tesztelés után
helyezi üzembe a
pótalkatrészt. –
Esetleg éppen most folyik
a teszt – találgatott Ron. Állandósultak
a fények.
Megszűnt a villódzás, a hordó belső felülete mindenhol
egységes erővel, de
más-más színnel világított. A műszerek megnyugodtak, a
kijelzők nem váltogatták
állapotukat, színüket; minden nyugodtnak látszott. –
Ennyi? – kérdezte
csalódottan Neddy. –
Mire számítottál? – Gregor
hangja hűvösen, lekezelően csengett. A másik kettőnél
pár évvel idősebben, néha
éreztette velük a korkülönbséget. – A
Robak tudja.
Tűzijátékra, harangszóra... – Te
biztosan szűzlányokat
rendelnél! – vihogott fel Ron. Gregor szeme dühösen
villant egyet. Valahol
a mélyben zaj
keletkezett. Mintha ajtót csapnának rá, valami óriási
tartályra. Megdermedtek. Bizonytalan
eredetű
csattanások, zördülések hallatszottak mindenhonnan. A
mélyből, a legelső
ijesztőnek tartott hang irányából fokozatosan erősödő
búgás törte át a többi
zajt. Mintha templomi orgona valamelyik mélyebb hangja
szólna halkan,
kitartóan. Gépek
zajához szokott fülük
barátságosan fogadta be a halk duruzsolást. A
búgás kitartóan erősödött.
Úgy tűnt, a hang forrása közeledik hozzájuk. Talán
megrémülnének ezektől
a jelektől, ha körülöttük mindenféle egyéb lárma zavarná
a csendet, vagy újabb
fények villognának, de a világítás, a műszerek fénye
egyenletes maradt, és
semmi rémületes sem történt a közelükben. Váratlanul
az addiginál
sokkal erősebbé vált a zaj, aztán kis csattogás,
csörrenés hallatszott, majd a
félrehúzott ajtóban megjelent egy kocsiféle szerkezet,
és a lábuk mellett
megállt. Ahogy
sejtették, a talajon
és az akna falán végigfutó párhuzamos sín, közlekedésre
szolgált. Ezen gördült
elébük a kocsi, amelyiken mindenféle karok, nyúlványok
ágaskodtak. A közepén,
kis korlát mögött két ember befogadására alkalmas széket
láthattak. – Ez
mi a fene? – néztek rá
megrökönyödve. – Mi
lenne? – gondolkodott
hangosan a mérnök. – Szerviz kocsi. –
Üljetek bele ketten –
hallották a fejhallgatóikból Shaare hangját, aki nyilván
a gép szavait adta
tovább nekik. – Ez
vonat a pokolba –
vigyorodott el Gordon, és leereszkedett az egyik, kicsit
szűk ülőkére. A
könyökénél villogni kezdett valami kapocsféleség. –
Csatold be magad! –
mutatott Ron a kis lámpácskára. – Szerintem ez a
biztonsági öv jelzése. Gordon
tétován matatott a
kis pultocskán, és rátalált a módszerre, amivel
kicsalogathatta az övet a
helyéről, aztán meglelte a fészket is, ahová egyetlen
kattintással
beilleszkedett a csat. –
Velem tart valaki? –
nézett a társaira a mérnök. –
Persze – felelte kis
tépelődés után tétován Gregor, és beülve a másik székre,
magára kapcsolta a
biztonsági övet. A kis
kocsi megmozdult
velük, elindult vissza az alagútba, ki, a függőleges
akna felé. Bár sejthették,
hogy baj nélkül érkeznek meg a céljukhoz, mégis
összezárt ajkakkal figyelték,
mi történik akkor, amikor átbuknak az alagút végén a
vízszintes pályáról a
függőlegesen tátongó aknába. Mind a ketten szorították
maguk előtt a vékony
korlátot, ujjaik elfehéredtek az erőlködéstől. Gordont
felvillantotta
csípős humorát. –
Imádkoztál? – gúnyolódott
a mellette ülő fiúval. –
Hülye vicc – morgott
válaszul Gregor. Gyorsan
a végére értek a
rövid folyosónak, és lassítás nélkül fölé gördültek a
széles aknának. Még
jobban megkapaszkodtak a korlátban, készültek a
zuhanásra, vagy a lefelé induló
száguldásra, nem az történt, amire számítottak. A kis
kocsi anélkül, hogy az
ülőhelyek oldalra dőlnének, vagy bármilyen irányba
meginognának, nem lefelé
vette az irányt, hanem felfelé kezdett emelkedni velük. A
furcsa irányváltás
pillanatában a kis jármű kerekei átgördültek a szék
aljáról az oldalára, ott
követték tovább a függőlegesen futó sínt. Mivel nem
láttak vontatókötelet, vagy
fogaskereket, amivel a falhoz kapaszkodhatna a jármű,
egészen valószínűtlennek
találták az emelkedést az akna falán. A kocsit
láthatatlan erők tapasztották a
sínhez, holott a korábbi ismereteik alapján az első
pillanat után zuhannia
kellene a mélységbe. Ennek ellenére biztonságban
haladtak felfelé. Riadtan
tekintgettek vissza
a mélybe, keresve bármit, ami biztonságérzetet adhatna
ezen a bizarr, felfelé
vezető úton. Csak azt látták, hogy másik szerviz kocsi
gördül be az alagútba,
amit ők éppen most hagytak el. Nyilván a technikusokat
hozza utánuk a következő
percben. – Azt
hittem városnézésre
indulunk – Gordon hangjából megjátszott csalódottság
szűrődött ki. –
Szívesebben mennék lefelé
az aknába – biccentett Gregor a mélység irányába, amikor
kiszálltak a különös
liftből az akna tetején.
|
Ezeréves őrszolgálat 5. - Az utolsó ostrom
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése