Novellák a feltöltés időrendjében:
|
Ez a novella a legelőször megjelent írásom. A dátum igen régi, 1974. A Galaktika folyóirat 27. számban található a novella. A kutyabarát
Bezárta maga
mögött az ajtót, és
elindult lefelé az elkoptatott lépcsőkön. Dino a kutyája
előtte ugrándozott. Hol előreszaladt, hol bevárta őt, s
ilyenkor leült egy villanásnyi időre a hátsó lábaira, de
mert a póráz nem volt túlságosan hosszú ezt a műveletet
sűrűn kellett ismételgetnie, ha nem akarta, hogy
gazdájának rángatnia kelljen a szíjat. Vidám, trillázó
csaholása betöltötte a lépcsőházat, s ettől vidámabb
színt öltöttek magukra a fényesre csiszolt korlátok és
kapaszkodók. Egyik-másik szomszéd irigy kíváncsisággal
tekintett ki előszobája ajtaján – vigyáztak rá, nehogy
elszalasszák az alkalmat, megtekinteni a gyönyörű
jószágot, amint levonul a lépcsőn.
Kutya és
gazdája jó hangulatban
léptek ki az utcára. Nem sejtették, hogy az egyikük
számára ez a séta végzetes lesz.
Az utcán
nyüzsgött a hétköznap
délután forgalma. Az úttesten száguldottak az ablaktalan
automata taxik, a metró alagútjaiból sűrű embertömegeket
cipeltek fel a mozgólépcsők a felszínre, a kirakatokban
pörögtek-forogtak a babák, s bámészkodók álldogáltak a
frissebb készleteket kínáló üzletek kirakatai előtt.
Ráléptek az
egyik mozgójárdára,
amelyik keleti irányba vitte őket. Mentek vagy húsz
percet, aztán átszálltak egy másikra, egy Észak felé
húzódzkodóra. Élvezték a sétát. Élvezettel nézték a
mellettük jövő-menő embereket. Volt, aki a két járda
közötti keskeny, álló sávon lépdelt, de legtöbben a két
egymással szemben haladó végtelen szalagon álldogáltak,
mint ők is.
– Ez az! –
gondolta magában a
férfi. – Mindig imádtam az ilyen sétálgatást. A kutya
pórázon, én meg rovom az utat mellette. Nincs jobb, mint
a szabad levegő, a testkultúra, s akkor még százhúsz
évig is eléldegélhetek.
Megint
átszálltak egy másik
mozgójárdára, de nem figyelt rá, hogy melyik
kereszteződésnél. Azt sem nézte meg pontosan, milyen
irányba indulnak el a járdán. Nem érdekelte merre
mennek. Kísérője több amatőrversenyt nyert, mint
nyomkereső kutya, s a nyom nélküli útkeresésnek is
mestere volt. Valahányszor ismeretlen helyre vitték őket
a bezárt kocsiban, mindannyiszor Dino volt az a kutya,
amelyik elsőnek lelte meg a haza vezető utat.
Szerette ezt
a kutyát. Tudta,
hogy nemcsak jó ismerősei, hanem az egész környezet
szemében emelkedett egy fokot a megbecsülése, mióta Dino
az övé. Tudta azt is, hogy sokan irigylik tőle a
kutyáját – különösen a beosztottai. Nem hiába jósolta
meg a Blazsek a termelési osztályról.
– Öregem! Egy
kutya és egy kocsi
megteremti az egzisztenciádat. Más embernek számítasz
azontúl, hogy ezt a két dolgot birtokolod.
A bíztatás
nem volt hiábavaló,
és a jövendölés is bevált. Büszkén dagadó mellel
feszíthetett a mozgójárdán, valahányszor a véletlen az
útjába térített egy-egy rokont vagy munkatársat. Ezért
aztán szeretett sokat az utcán lenni. Érthető, ha most
sem azzal volt elfoglalva, hogy figyelje, merre viszi őt
a járda, hanem azt leste, mit tapasztal a szembejövők
arcán. Elhatározta, addig megy, míg nem találkozik
valakivel, aki ismeri, és akivel köszönő szót válthat.
Gyorsan
suhantak el mellette az
arcok, és mindegyiket alaposan meg kellett néznie, nem
kolléga vagy lakótárs-e az illető. Míg ez lekötötte a
figyelmét, észre sem vette, hogy az alatta suhanó szalag
kivitte a város szélére, egészen a perifériára, ahol már
nem borította tető az utcákat, és ahol már a Nap is
látható volt. Ez azért eshetett meg ilyen könnyen, mert
június eleje volt, és a szabadban így este tájt az
időjárás éppen olyan volt, mint a fedett belváros
klímája.
Már jó ideje
vitte a járda,
amikor tudomást vett róla, hogy kiért a ritkábban lakott
területekre, ahol már évek óta nem járt.
– Nem baj! –
bíztatta magát. –
Kimegyünk még messzebbre! Oda, ahol már mozgójárda
sincs. Velem van a nagyszerű nyomkövető, Dino. Majd a
kutya hazavezet.
Nem is
tétováztak, csak mentek
bátran előre. Ott, ahol a szürkés szalag tapintatosan
eltűnt a föld alá, ruganyos léptekkel leugrott a
járdáról az aszfaltra, és megtartva az eredeti irányt,
gyalogolni kezdett. Mintegy száz méter után elfogyott
alóla az aszfalt is, és egy földúton találta magát, egy
halkan susogó akácerdő bejáratánál. Életében most látott
másodszor erdőt. Először kisiskolás korában járt a budai
hegyek egyikében iskolatársaival és a tanítónőjével. Már
csak halványan emlékezett arra, milyen is az, amikor
eltűnik mögötte a biztonságos civilizáció. Mivel újra
meg akarta ismerni ezt az érzést, habozás nélkül
nekivágott az erdőnek.
Nem félt egy
cseppet sem. Ha
lett volna oka a félelemre, még akkor sem ijedt volna
meg, mert vele volt Dino.
Kétszáz méter
után megálltak
pihenni. Sok volt neki hirtelen ennyi gyaloglás;
elfáradt, kezdett éhes lenni. Eljátszott a romantikus
gondolattal, hogy most messze a lakott világtól, egy
ismeretlen szigeten, egyetlen adag élelemmel kell
bevárniuk a mentőhajót, és ő hű gazdi módjára megosztja
az utolsó falatjait a kutyával. Ez persze túlzás volt,
mert egyiküket sem fenyegette éhhalál. Dinot legkevésbé.
– Pedig
megosztanám veled az
utolsó falat kenyeret is – mondta gyengéden az ebnek.
Elnevette magát. – Még akkor is, ha egyesek szerint a
gyomrod nem dolgozza fel oly lelkiismeretesen a
táplálékot, mint mondjuk az enyém.
Továbbmentek.
Letértek az
ösvényről, be a fák közé.
Öt perc múlva
Dino kezdett
különösen viselkedni. Gazdája most ijedt meg először,
amióta elindultak otthonról.
– Dinokám! Mi
van veled? –
kérdezte az enyhén támolygó állatot figyelve.
A kutya
válasz helyett tett még
néhány imbolygó lépést, majd leült a földre. Egy ideig
csak ült mozdulatlanul, aztán két mellső lábát
előrenyújtva lefeküdt, és kimúlt.
– Dinokám! Ne
halj meg az
istenért! – fohászkodott panaszosan. – Tudod, hogy
mennyire szeretlek. Nem teheted meg, hogy csak így itt
hagysz. Itt hagyni engem, aki úgy szeretem a kutyákat,
mint ahogy senki mást nem tudok szeretni. –
Méltatlankodását, a kutya mellet térdre omolva fejezte
be. Keze a sima fémlemezre tapadt, de hiába. A kutya nem
mozdult.
Reszkető
kézzel hanyatt
fordította Dinót, és a zsebéből előkotort pénzdarabbal
lecsavarta az elemtartó fedelét. A látványtól sírni
szeretett volna. A kis tokba bújtatott telep szemmel
láthatóan kiürült. Annyira, hogy még a tokot is kikezdte
a belőle kifolyt sav.
– Drága kis
kutyuskám! – zokogta
– Mit tegyek most? Hogy vigyelek haza? – aztán hirtelen
vészterhes gondolat cikázott át az agyán. – Egyáltalán,
hogy találok haza nélküled? – Reszkető kezével
visszacsavarta a fedelet, és azt hitte, ettől nagyobb
csapás már nem is érheti őt, ám a fokozhatatlannak hitt
rémület hirtelen még nagyobbat dobbant a gyomrában.
Valami halk
lihegést, szuszogást
hallott a háta mögül. Lassan, óvatosan megfordult, s
valami borzasztót látott.
Egy soha nem
látott szörnyeteg
nézett vele farkasszemet. A méretei nagyjából egyeztek
Dioéval, még az alakja is hasonlított a kimúlt eb
formájára, ámde ennek a testét nem szép fényes vaslemez
burkolta, hanem sűrű, gubancos szőrzet. Fénylő fekete
szemével nagyokat pislantott feléje, és karcos hangján
furcsákat vakkantott. Fekete bojtban végződő farkát
himbálva, lassan közeledett felé.
– Rémes! –
hüledezett az ember,
miközben botladozva lépkedett hátrafelé. – Hosszú nyelve
majd a földig kilóg, és párolog. – Félhangosan beszélt
magához. Kommentálta a látottakat, mintha a saját
hangjától bátorságot meríthetett volna. – Ocsmány szőrös
testét a lábamhoz dörgöli! – fájdalommal gondolt hű
kutyájára. – Dino ezt sohasem tette volna – morogta
elhaló hangon.
Szeretett
volna megszabadulni a
szörnytől, de lábai, mintha le lettek volna szegezve.
A lába
szárán, a nadrágon
keresztül is érezte, hogy a szőrös valaminek, ennek bozontos
rémnek, dobog a szíve.
– Dínóban
sohasem zakatolt semmi
– gondolt vissza a boldog múltra rémülete közben. Lépést
tévesztett, kis híján elvágódott, de szerencséje volt,
visszanyerte egyensúlyát még azelőtt, hogy hanyatt
vágódott volna. Most guggolva várta a támadást.
Amikor a
fekete rémség nedves
orrát a bokájához nyomta, megtántorodott guggoló
helyzetében, és hátra kellett támaszkodnia a kezére.
– Huh! –
ijedezett. – Dino, ha
élne, megvédene ettől az ocsmány dögtől! – siránkozott,
de persze hiába, hisz a bálványozott eb élettelenül
terült el tőle nem messze, a talajon.
A loboncos
szőrű fekete gomolyag
látta, hogy ez az ember nem fogja megsimogatni, bárhogy
is kedveskedik neki, hát nem erőszakoskodott tovább.
Hátrált néhány lépést, az ember pedig csak erre várt.
Felugrott, és – amennyire erejétől tellett – futni
kezdet kifelé az erdőből.
Vissza, a
biztonságot nyújtó
civilizáció felé.
*
A puli
meg ott maradt egyedül az erdőben, s csak állt farkát
csóválva. Értetlenül nézett a rohanva távolodó férfi
után. Amikor az már jó ideje eltűnt a szeme elől,
gyanakodva körbeszaglászta az otthagyott, olajszagú fém
valamit.
Vissza a tartalomjegyzékhez |
Csikorogtak a fékek, a szemetes padlón az almacsutka
bukfencet vetve kergetőzött egy cigarettásdobozból gyűrt
papírgombóccal.
1984-et mutatott a naptár, Orwell esztendejét. Imre, a
Magyar Néphadsereg őrvezetője résnyire nyitotta a
szemét, és hirtelenében nem tudta, hol van. A fékezés éles sivító
hangja még nem halt el teljesen, a félálom maradékán
keresztül beúszott a tudatába, hogy vonaton ül.
Karórájára nézett, de alig látszottak a mutatók, a sötét
fülkében hiába dörgölte a szemét. A túlsó oldalon az
ablak felett egy apró, pislákoló vészlámpa adott csekély
fényt, ahhoz keveset, hogy megnézhesse, mennyi az idő.
Keservesen kibiztosította, aztán körülményesen
lerángatta a fülke koszlott ablakát. A fémkeretes üveg
fülsértő karistolással lesiklott a vasúti kocsi falába,
kihajolt, és a csillagok bágyadt fényében leolvasta a
pontos időt. Éjjel kettő múlt.
Döbbent indulattal nézte a mutatókat, remélte, hogy
téved. Rázogatta az órát, hátha elromlott, és azért
mutatja ezt a késői percet, de az állás változatlan
maradt.
Dühében belerúgott az ablak alatt a kocsi oldalába,
amitől a szemetes nagy csörömpöléssel bukfencet vetett,
és a lábára borította tartalma egy részét.
– Már
csak ez hiányzott! – morogta. Undorral seperte le
egyenruhájáról a félig lerágott csirkecsontot.
Átment a szemközti ablakhoz, hátha ott megtudja, hol
állnak. Messze elől, a mozdonnyal egy vonalban fehér,
hiányos neonfelirat pislogott: Bodrács.
– A
franc essen bele! – dühöngött. Visszament a helyére, a
beáramló csípős, éji levegőt adó ablakhoz.
Rákospusztán akart leszállni. A vonat lassú döcögése
elringatta, álmában elvonatozott a lakhelye mellett,
most aztán fuccs az otthon töltött éjszakának. Ilyenkor
Bodrácson semmi értelme hazafelé tartó jármű után
kutatni. Ha találna egy őrült teherautóst útban a város
felé, akkor is csak reggelre juthat haza, és indulhat
vissza a laktanyába. Oda a keservesen kiböjtölt
eltávozás.
–
Kellett nekem kényelmesen elhelyezkednem a végállomáson
– szidta magát.
Akárhová lesett, nem tapasztalt mozgást. A vonat, az
ütközőbaknak tolva várta, hogy reggel a menetrend
szerinti időpontban a életre keltsék a gépet, aztán
lassú döcögésben összeszedje a városba igyekvő
bejárókat, és megtegye negyvenöt kilométeres útját a
Keleti Pályaudvarig.
A hűs
májusi csillagfény romantikus lett volna, ha nem egyedül
tekintget kifelé a lehúzott ablak mögül. Megborzongott a
hidegtől.
Az
állomás eleje táján, egy fényes pont növekedett.
– Mi
az ördög? – kérdezte magától. – Ilyenkor semmiféle vonat
nem jár, még a távolsági expressz sem közlekedik, utas
sem lenne rá.
A
fénypont rohamosan nagyobbodott, már nem is pontnak,
hanem foltnak látszott. Kis idő után kétségtelenné lett,
nem a szeme káprázik. Jobb dolga nem lévén nézte a
fényt, és az éjszakában mögötte érkező hatalmas, súlyos
tömeget.
A
lehetetlen időpontban befutó vonat hihetetlen gyorsan
jött. Százhússzal száguldott talán, pedig ezen a pályán
jó, ha hatvan-hetvenet futnak a szerelvények.
Az
állomás előtt dudált egy nagyot, és lassított. Szemből
nem látott a részletekből semmit, a fényszóróban izzó
erős lámpa elvakította. A vonat mellett, a talajon kúszó
fénypászma azt sejtette, hogy ellentétben az ő rozzant
kocsijával, a másikban alighanem minden lámpa világít.
A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/ oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben Vissza a tartalomjegyzékhez |
–
Segíthetek?
A
lány kinézett a felnyitott gépháztető alól.
–
Képes rá?
–
Amíg nem néztem meg mi a baj, nem tudom – mondta Joe. –
Valamit biztosan kitalálok, amivel kihúzom a bajból.
–
Honnan tudja, hogy bajban vagyok?
– Még
nem halottam arról, hogy egy lány felnyitotta volna a
motortér ajtaját valamilyen kellemetlen kényszerítő ok
nélkül.
Joe
már két napot eltöltött a városban, és még senkivel sem
állt szóba a szálloda személyzetén kívül. Szinte örömét
lelte abban, hogy az út szélén álló autó vezetője
segítségre szorul. Pár kilométert autózott csak az úton,
amikor meglátta a padkán veszteglő gépkocsit. Akkor is
felajánlotta volna a szolgálatait, ha nem egy csinos
fiatal nő matatott volna a motorháztető alatt, így
azonban több volt benne a segítőkészség, mint amennyire
az része az elemi udvariasságnak.
– Rég
látott szerelőt ez a masina – szabadkozott a lány. –
Talán többször kellene megmutatnom egy szakembernek, de
nekem az autó nem egy olyan valami, amiről gondoskodnom
kell, hanem egy közlekedési eszköz.
–
Mindenkinek az – helyeselt a férfi. – Joe vagyok –
mutatkozott be. – Joe Ingham. Üljön be a volán mögé, és
amikor szólok, indítson!
–
Clara Parker a nevem – mondta a lány, és elfoglalta a
vezetőülést. – Lehet?
–
Próbáljuk meg!
Clara
megtekerte a kulcsot, de az önindítóból egy pisszenésnyi
zaj sem jött elő.
– A
rádiója szól? – kérdezte Joe.
–
Miért kellene szólnia? – nézett rá ártatlan szemekkel a
lány.
–
Szerintem nincs az akkumulátorban egy szikrányi áram
sem. Próbálkozzék a fényszóróval vagy a rádióval.
A
lány bekapcsolta a rádiót, az hörögve megszólalt, de a
fényszóró már csak alig pislákolt.
–
Meghalt az aksi – állapította meg Joe. – Ha akarja,
beviszem a városba, és ott vehet másikat.
Clara
kétségbeesetten elfintorodott.
–
Igazán nagyon kedves, de sürgősebb a dolgom annál, hogy
most az akkumulátor cseréjére fecsérelhetném az időmet.
Joe
egy odakészített rongyba letörölte a kezéről a motorból
ráragadt koszt, aztán lecsukta a gépháztetőt.
–
Hová siet annyira?
A
lány kiszállt a kocsiból, és becsukta az ajtót. A
csapódás zajából némi indulat hallatszott.
–
Esküvőre.
Joe
elismerően füttyentett egyet.
– Ki
a szerencsés?
Clara
értetlenül nézett rá.
– Ki
az, aki rá tudta venni magát arra, hogy hozzámenjen?
A
lány arca végre felderült, és elnevette magát.
– Nem
én vagyok a menyasszony – mondta. – Anyám a boldog ara.
– Ha
olyan csinos, mint maga, akkor az ő jövendőbelije is
szerencsésnek mondhatja magát.
Clara
még mindig nevetett.
–
Anyám ötvenkét éves, és közel sem olyan fiatalos
külsejű, mint én.
– Hol
lesz az esküvő?
–
Fresnoban. Délután háromra oda kellene érnem. Ha most
szerelő után futkosok, szemernyi esélyem sem marad arra,
hogy időben elcsípjem a nagy eseményt. Ha bevisz a
buszhoz, talán még találok járatot, amelyik odaér velem
addigra. Az is lehet, hogy inkább bérelnem kellene egy
autót.
Joenak tetszett a lány. Sokkal egyszerűbb megoldáson
járt az esze annál, hogy visszafuvarozná őt a városba.
–
Elviszem magát Fresnoba, ha kapok egy szeletet a
lakodalmas tortából – ajánlotta.
–
Magának is arrafelé van dolga?
–
Dolgom éppen sehol sincs – vallotta be a férfi.
– Jó
lehet így szabadon, utazgatva élni – álmélkodott a lány.
– Tényleg elvinne?
A fenti
elbeszélés 2012-ben megjelent a Meztelen Ügynök című
magazin 2. számában.
A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/ oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben |
Zsóka
a szokott iramban ügetett a biciklistáknak és futóknak
szánt betonjárdán. Figyelmetlenül lépett, egy odakerült
vadgesztenyén megbotlott, és fájdalmas szisszenéssel
elterült a földön. A járda melletti gyepre esett.
Alaposan megütötte magát, de megúszta különösebb sérülés
nélkül. Pontosabban egyelőre úgy érezte, hogy megúszta,
mert amikor ismét lábra akart állni, belenyilallt a
bokájába a fájdalom.
– A
francba! – káromkodta el magát.
Jajgatva húzta maga alá a lábát, és vizsgálgatni kezdte
a sajgó testrészt. Alig látott rajta valamit. Abban
bízott, baj nélkül ér véget a kaland, és dühös lett a
megvilágosodástól, bicegni fog egész nap.
–
Segíthetek? – Kellemes bariton zendült a háta mögül.
–
Hogyne! Köszönöm! – válaszolta gyorsan, mielőtt a férfi
továbbáll.
–
Támaszkodj rám! – kínálta a karját az ismeretlen.
Zsóka
örült a segítségnek, és fájdalmai mellett sem
mulasztotta el felmérni segítője külsejét. – Nincs okom
panaszra – állapította meg magában.
Tamás
átkísérte a park útfelőli oldalára, és leültette egy
padra.
–
Hívjak taxit?
–
Szükségtelen – szabadkozott Zsóka – semmi bajom.
Pihentetem a lábam, utána hazasántikálok.
–
Messze laksz?
Zsóka
a tízemeletesek felé mutatott.
– A
harmadik házban. Pár perc séta az egész.
–
Szívesen megvárom, amíg regenerálódsz, és hazakísérlek,
ha nincs ellenedre.
A
lány titokban, oldalról, félig lehunyt szempillák alól
megint felmérte a fiú külsejét, aztán bólintott. Sokan
jelentkeztek eddig kísérőnek, óvatosan bánt a
hozzájárulással.
– Nem
bánom – egyezett bele. – Errefelé laksz?
–
Odébb – bökött a domb felé a fiú. – Adós maradtam a
bemutatkozással. Tamás vagyok.
– Én
meg Zsóka – mondta ki a nevét bizonytalanul, mert ritkán
mutatkozott be. Tulajdonképpen szokatlannak találta,
hogy a fickó dadogás, botladozás és zavar nélkül áll
előtte, és úgy viselkedik, mintha éppen a matek
zárthelyire készülnének a folyosó szegletében. Imponált
a fiú közömbössége. – Mivel foglalkozol? – tette fel az
ismerkedéskor legáltalánosabb kérdést.
A fiú
úgy túrt a hajába, mintha ezzel a kíváncsiskodással
zavarba lehetne hozni.
–
Mindenfélével. Keresek, kutatok, írogatok. Annyi
mindennel foglalkozom, hogy lehetetlen számot adni róla.
Inkább arról beszéljünk, te mit csinálsz.
–
Hogy ééén? – lepődött meg a lány. – Komolyan kérded?
– Hát
persze – felelte Tamás. – Mit gondolsz? Kibírnám
kérdezősködés nélkül, amikor itt ül mellettem egy
bombázó? Szeretném tudni, legyen-e kisebbségi érzés
bennem vagy sem.
Zsóka
hirtelenében nem döntötte el, hogy dühöngjön, nevessen
vagy álmélkodjon. – Biztosan ugrat a krapek – gondolta.
Azon tépelődött, helyesen tenné, ha felugrana a padról,
és faképnél hagyná; csakhogy alighanem másodperceken
belül a vállára támaszkodna, és úgy mégsem játszhatja a
sértettet.
–
Szívatsz, ugye?
Tamás
zavarba jött. Elvörösödött, és megint a hajába túrt.
–
Bocs! Miért szívatnálak?
– Nem
tudod, ki vagyok?
– Az
imént hallottam, Zsókának hívnak.
–
Igen, Sheffer Zsókának. Neked ez nem jelent semmit?
Tamás
eddig vörös feje, szinte lilára változott.
– Ne
haragudj! – dadogott. – Te vagy az első Zsóka az
életemben, és a Shefferek közül sem találkoztam még
senkivel. – Hirtelen elvigyorodott, a homlokára csapott.
– Don Luigi! Szólhattál volna előbb is! Tőled vettem a
múltkor azt a frankó gombás pizzát!
Zsóka
is elvörösödött, és ebben az volt igazán pocsék, hogy
nem tisztázta magában, zavarában vagy mérgében forrt-e
fel az agya.
–
Szívatsz! Sejtettem, az elejétől. No, húzz innét a
fenébe!
Tamás
szétnézett a pad körül, kinek szólhat a dühös hang.
– Ki?
Én?
– Te,
te! Látsz itt valakit rajtunk kívül? – Zsóka dühösen
felugrott, aztán jajgatva visszapottyant. Kis híján
ugyanarra a helyre töttyent le, ahonnan felkelt, de a
sors szeszélyéből két arasszal odébb sikerült a padra
zuhannia. Nem pontosan a padra, valamivel odébb, Tamás
ölébe. No! Nem teljesen az ölébe, inkább a térdére.
– A
francba! – Dühösen elbőgte magát. – Te hülye! – Öklével
a mellét verte a fiúnak. Látod, mit csináltál?
A fiú
elcsodálkozott. – Én? – Alaposan megkanyarintotta a
magánhangzót a névmásban. – Elkaptalak. Ha nem teszem, a
földön ülve faggatóznál. – Magához húzta Zsókát, mint
amikor az anya csitítgatja bőgőmasina gyerekét.
Zsóka
szipogott még keveset, aztán rájött, jó helyen ül,
hiszen amióta odazuhant kevésbé sajog a bokája.
– Na
jó! – sóhajtott nagyot. – Asszem jobb lesz, ha
hazakísérsz – nyugodott bele a megváltoztathatatlanba.
Tamás
karjába kapaszkodva, bicegve útnak indult. A fiú
óvatosan, figyelve ment mellette, vigyázott a lépteire.
Tényleg törekedett arra, hogy a lány kímélhesse a fájós
bokát.
Mire
a lépcsőháznál jártak, egészen könnyen ment a mozgás.
–
Gyere! Főzök neked kávét – hívta Zsóka a lift felé.
Megbánta, hogy gorombán rátámadt az előbb. Lehet, hogy
tényleg fogalma sincs arról, ki pottyant le előtte a
gyepre. Talán nem játszotta a hülyét, és megeshet, bár
erre kicsi az esély, hogy nem is hülye.
– Nem
kell dolgozni menned? – kérdezte Tamástól.
Tamás
a fejét csóválta.
–
Említettem, hogy olyan szabadúszó féle vagyok. És te? El
tudsz majd menni dolgozni?
– Az
mellékes! – Zsóka bicegve közlekedett a konyhában, de
láthatóan jobb formában volt, mint amikor a padon
zokogott dühösen. – Legfeljebb kiküldik értem a kocsit.
–
Igaz! – vágta rá Tamás. – Erre kanyarodhat a pizza futár
a legjobb dolgozóért.
Zsóka
összeráncolta a homlokát, hirtelen nem jutott eszébe,
miről van szó.
–
Pizza? – Majdnem kiesett a kezéből a kávés csésze. – Ma
kezdődik a válogatás. Az ügyelő belebolondulna, ha
hiányoznék.
–
Milyen válogatás? Pizzasütő versenyre mész?
Zsóka
megmerevedett. Eldöntötte, megőrzi a hidegvérét, és
kideríti, valóban fajankó a fazon, vagy a Holdról
érkezett tegnap.
– No,
idefigyú Tomika! Tényleg először látsz?
Tamás
szerényen vizsgálgatta, összehúzott szemmel nézegette,
aztán megszólalt.
– Ne
haragudj Zsóka! Annyira pocsék az arcmemóriám, hogy
képtelen vagyok felidézni, hol találkoztunk. Valahonnan
ismerős vagy, de ha megölsz, sem találom ki, honnan.
Zsóka
megmakacsolta magát. Ha fene fenét eszik, akkor is
kideríti erről a mamlaszról, hogy tényleg ostoba-e, vagy
megjátssza magát.
–
Tévét szoktál nézni?
–
Hát… – Tomi dadogva válaszolt. – Sok a reklám. Meg azok
a hülye sci-fi meg fantasy filmek, sorozatok… Nagyon
untatnak.
– A
Megafaktort szoktad nézni?
–
Megamicsodát? Ez az a műsor, amiben akárki dalra
fakadhat?
–
Igen! – Zsóka örömében felkiáltott.
– Te
is felléptél? Énekeltél benne?
Zsóka
úgy érezte, hogy menten felképeli a fickót, aztán
lehajítja a hatodik emeletről, de nem bízott a
bokájában. Félt tőle, a vége az lesz, hogy megint az
ölében ül, és azt mégsem vállalhatta. Dühösen
végigmérte, és ezzel hibázott. Kutató pillantása az
arcon, illetve a szemek tájékán fejezte be a felmérést,
és későn ébredt rá, legközelebb jobban teszi, ha
hamarább áll meg a bámészkodással. Nagyon mély és nagyon
kék szemek tartották fogva a tekintetét.
Taktikát változtatott.
– Ha
mesélsz a munkádról, én is elárulom neked, honnan
ismerhetsz, illetve ismerhetnél, ha leülnél néha az elé
a francos tévé elé.
Tamás
megadóan széttárta a karját.
– Áll
az alku.
Zsóka
megpróbálta szerényre fogni magát, és úgy vallotta be a
foglalkozását.
– Én
vagyok a Megafaktor műsorvezetője, a házigazda.
Magadóan vette tudomásul, hogy Tomit kevéssé nyűgözi le
az információ, de látta, legalább igyekszik úgy tenni,
mintha érdekelné a dolog.
–
Nahát!
Évek
óta keresett olyan fickót, akit nem a hírneve bűvöl el.
Végre rábukkant, és az a baja, hogy a srác fütyül a
hírnevére. – Hülye vagy Zsóka! – állapította meg
magáról.
– Te
jössz!
Tomi
zavartan keresgélte a kibúvót, aztán belátta, kénytelen
lesz felfedni magát.
–
Kutató vagyok – vallotta be.
– Mit
kutatsz? Atommagot keresel? – élcelődött.
–
UFO-kat – felelte a fiú.
–
Nahát! – Csapta össze a kezét Zsóka megjátszva az
érdeklődést, mint azt az előbb Tamás tette.
–
Látom, komolytalannak tartod a munkám.
–
Hááát – énekelt egyet a lány. – Neked bizonyára érdekes,
de várnod kell az első sikerre, amikor végre találsz egy
igazi UFÓ-t.
–
Találtam – szerénykedett Tomi, és leste a hatást.
– Nem
mondod! – Zsóka gúnyos hangon adta értésére, hogy a
hatás ezúttal elmaradt.
– Ez
az igazság.
Pár
percig győzködték egymást, aztán Zsóka telefonja
szakította meg a hiábavaló párbeszédet.
–
Dolgoznom kell – tájékoztatta a hívás tartalmáról
Tamást. – Ahogy sejtettem, ideküldi értem a kocsit az
ügyelő, de ha akarod, adok neked esélyt arra, hogy
bebizonyítsd, nem linkeltél az előbb. Holnap délután
szabad leszek, és megmutathatod a csészealjadat.
Jelentőségteljesen megemelte a kávéscsésze porcelán
alját. – Ha valami ilyesféle szamárságot mutatsz,
leszaggatom a füled.
– Nem
féltem a füleimet – nevette el magát a fiú.
A
novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a
http://www.ekonyv.hu/hu/ oldalán
kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben
Vissza a tartalomjegyzékhez |
Géza fékezett, aztán megállt Galamb háza előtt. Óvodás koruk óta mindent közösen csináltak, és az egyetem után együtt vállaltak állást a Meteorológiai Intézetnél.
– Igyekezz!
– Hova sietsz? – kérdezte Galamb – Attól félsz,
nélkülünk zajlik a világvége?
– Nélkülünk? – kuncogott Géza aztán felpillantott a
piros lámpa fölé magasodó óriásplakátra. Az ünnepelt
popsztár óévbúcsúztató koncertjét hirdető plakátot széles
szalaggal ragasztották át. „Előrehozva december
huszadikára”
– Biztos, ami biztos, ő már túl van a búcsúkoncerten
– mutatott fel a reklámra.
– Hülyeség – legyintett Gomba. – Megmondom neked a
tutit, már tart a világvége.
Géza felnevetett.
– Ja! A válság. Kimászunk belőle, mint a többiből.
– A válság kellemetlen, de túlélnénk – ellenkezett
Gomba – Másról beszélek. Megállt a tudomány fejlődése.
A barátja elröhögte magát.
– Ez jó! – gúnyolódott. – Megáll a világ, mert nincs
tudományos fejlődés. Ez itt a kezemben a stagnálás
eszköze! – meglóbálta legújabb típusú telefonját. – A
döglődő technikai civilizáció egyik leggyatrább
gyártmánya!
– Elbűvöl a technika, de nem figyelsz a lényegre.
Megálltunk a tudományos fejlődésben.
– Eszed tokját!
– Nem hiszed?
– Előbb hiszem azt, hogy eltrafál minket a Nibiru,
mint azt, amit most be akarsz nekem dumálni.
– Akkor mondj nekem jelentős találmányt, az elmúlt
ötven évből.
– Ehol ni! – megint felemelte az iPhonet.
– Semmi nincs benne, amit most találtak fel –
ellenkezett Géza – Építettek bele rádiót, számítógépet,
TFT kijelzőt; mindegyik régi találmány. Valóban nagyon
picire gyártották a processzort, apró rádió adóvevő liheg
benne, a tornyokba szerelt központok is ötletesek, de ezt
mind feltalálták a múlt század közepére.
– Eszed tokját! – ismételte Galamb.
– Igazat mondok. Technológiailag fejlődünk most is,
de jelentős felfedezést nem tettünk. A huszadik század
közepe után nem született semmi olyan felfedezés, mint
egykor a gőzmozdony, a karburátor, a katódsugárcső, a
rádió, a komputer vagy bármi egyéb. A mérnökök mindent
tovább fejlesztettek, csodálatosan gyors és apró
processzorokat gyártanak, tranzisztorok milliárdjait
zsúfolják egy lapkára, de ezt mind feltalálták a hatvanas
évek végére. Akkoriban nagyobbakat készítettek, az igaz,
de már léteztek.
– A Nibirut! Azt elhiszem, ha akarod, ezt a dumát
viszont nem – felelte Géza, és leparkolt kijelölt helyükre
a megfigyelő állomás előtt.
Az irodában, ami egyben laboratóriumként is
szolgált, Aida, az asszisztens várta őket.
– Szia! – köszöntötték – Mi a program mára? Megyünk
operába?
– Kopjatok le ezzel a hülyeséggel! – tiltakozott a
lány. – A mai műsort a Nibirutól kapjátok.
– Szerinted nyakunkon a világvége?
– Fogadni mernék.
– Na, fogadjunk! – heccelődött Gomba. – Főzöl nekünk
szilveszterre egy fazék halászlét, ha ma elmarad a
világvége?
A novella
folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/
oldalán kiadott Horpadás az időgépen című
novelláskötetben
|
Arcának fényében fürdet a
Nap
Aida
megkereste az ébresztőórának használt telefonon a némító
gombot, elkattintotta, aztán félrehajtva a takarót,
lelógatta lábát a szőnyegre a papucsához.
– Álmomban
újra éltem azt a napot – dünnyögte félálomban.
– Melyiket?
– kérdezte Géza.
– Amelyiken
leállt a Föld forgása.
Az ablakhoz
ment, felhúzta a redőnyt. A Nap pontosan ugyanott függött
az égen, ahol tegnap látta, és ahol minden nap, minden
órájában láthatta december huszonegyedike óta. Éppen a
szemközti házak között sárgállott kicsit narancsos
színben, tizennégy és fél fokos magasságban, mintha
odaszögezték volna.
– Álmomban
újraindult a forgás – mesélte a fiúnak. – Megmutatta
erejét a csodatévő, lassan megállította a Földet, aztán
visszafordítva mindent, újraindult a gépezet, csak éppen
ellenkező irányba. Attól kezdve nyugaton kelt, és keleten
nyugodott a Nap.
– Szép
lenne! – felelte Géza, és ő is félretolta magán a takarót.
– Ma csütörtök van?
– Március
huszonegyedike, a tavasz első napja.
– Jó kis
tavasz! Máskor június elején van ilyen idő. A Nap
egyfolytában süt éjjel is, nappal is. Ettől aztán olyan a
hőmérséklet, mint amilyen nyár derekán szokásos.
– Mi lesz
itt később, ha most ilyen meleg van?
– Hőség.
Mint korábban Afrikában.
Nem
vacakoltak esküvővel, szertartással. Kevéssel a
katasztrófa után összeköltöztek, veszélyes lett a világ
egy magányos nőnek. Arra gondoltak, mi baj lehet abból, ha
két fiatal minden felhajtás nélkül együtt él úgy, ahogyan
azt a természet szava követeli tőlük, és ahogyan milliók
élnek. Mellékesnek tartották, hogy a szokások évezredeken
keresztül a „Szaporodjatok és sokasodjatok” parancs
szolgálatában adományozta az együttélés örömeit az
embereknek. Mostanában senki sem akart a sokasodással
törődni. Azon a keskeny földsávon, ami lakhatónk
megmaradt, hamarosan olyan zsúfoltság uralkodik, amelyben
ez egyáltalán nem kívánatos dolog.
–
Takácséknál alighanem betörők jártak – újságolta Aida
reggeli közben. – Ott áll előttük a rendőrségi autó.
– Egyszer
mi is sorra kerülünk, figyeld meg! – Géza befalta a
tojásrántotta utolsó morzsáit, befejezte az étkezést. –
Siess, mert elkésünk! – sürgette a lányt, aki az evéshez
használt edények mosogatásával foglalkozott.
– Már
készen vagyok – felelte, és beletörölte a kezét a
konyharuhába.
Éppen akkor
vezették ki a megbilincselt betörőket a házból, amikor
sietve elhaladtak a előtte a buszmegálló felé. A foglyok
idegen nyelven karattyoltak.
A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/ oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben |
Bankrablás a világűrből
Az űrhajó veszedelmesen imbolygott. Egyre nehezebb
volt tartani a normális sikló-sebességet, egyre nagyobb
volt az esélye annak, hogy lezuhannak és szétzúzódnak az
alattuk vágtató talajon, ahol tengerek váltakoztak a
szárazfölddel, hegyek magasodtak, folyók kanyarogtak, és
néhol hatalmas erdők váltakoztak sivatagokkal.
– Nem fogod tudni megtartani – mondta Frdan a
társának, aki a kézi vezérlésű leszállóprogramot
irányította.
– Menni fog– ellenkezett
Yolla.
– Szálltam
már le nagyobb sérüléssel is, mint amit most
elszenvedtünk.
A kis hajó a Peralga rendszerből volt hazatérőben,
amikor kalózok támadtak rájuk. Yollának esze ágában sem
volt a hajóra engedni őket, amikor erre felszólítást
kaptak. Megpróbált előlük kitérni. Egy ideig bújócskáztak
az aszteroidák között, de az egyik szökellés számításába
hiba csúszott, és a hajó fara beleakadt valami
szikladarabba.
Szerencsére a hiperhajtómű nem sérült meg, csak
éppen nem láthatták hová veti őket az űrt kettéhasító
féreglyuk.
– Fogalmam sincs, hol lehetünk – állapította meg
Yolla, amikor végre abbamaradt a hipertérben való utazásra
jellemző kavargás körülöttük, és valahol, egy nap körüli
pályán találták magukat.
– Kár, hogy tönkrement a szkóp – sajnálkozott
Frdan.
– Remélem nem akarod azt mondani, hogy erről én
tehetek?– nézett
rá
indulatosan a másik, nagy szemeit dacosan
előreszegezve.
– Nem, nem– szabadkozott
a
barátja.– Az
a
hülye szikla épp az utunkba került.
Yolla nem volt benne teljesen bizonyos, hogy a
barátja nem akar-e belőle gúnyt űzni ezzel a
megjegyzéssel, de jobbnak látta, ha nem feszegeti a
dolgot.
– Nézd meg a szkópot, van-e hozzá megfelelő tartalék
alkatrész– mondta
inkább
ahelyett, hogy veszekedni kezdett volna.
Frdan szó nélkül elkotródott a raktárba, de
hamarosan visszaérkezett. Egyébként kifejezéstelen arcáról
most kétségbeesés sugárzott.
– Összetört– árulta
el.–
Volt
egy, ahogyan azt a szabályzat előírja, de az ütközéskor
elrepedt, most teljesen használhatatlan. Az összes áramkör
megszakadt benne, és teljesen tönkrement.
– Nem lehet megjavítani?
– A mikro áramköröket?– nézett
rá
értetlenül Frdan.– A
gyárban is csak az automata tudja beforrasztani az
érintkezőket.
Yolla káromkodott egyet halkan.
– Mit csinálunk most?– nézett
a barátjára
tehetetlenül.
A másik széttárta a kezét.
– Fogalmam sincs. Ha szerencsénk van, akkor van a
közelben egy lakott bolygó, és legalább az alapanyagot be
tudjuk ott szerezni, aztán a robot majd ráhúzza a táblára
az áramköri mátrixot. Akkor talán lelket tudunk belé
lehelni. Így kettétörve a robot sem tudja megjavítani.
Yolla nagyot sóhajtott, és visszafordult a kézi
navigációs berendezéshez.– Rendben–
mondta.– Nézzünk szét
ebben
a rendszerben.
A bolygó kicsit ellenségesen fogadta őket.
– Maszk nélkül nem lélegezhetünk– mondta Frdan, a
műszereit vizsgálva.
– Szkafanderre is szükségünk lesz?– érdeklődött tőle
Yolla, aki tovább birkózott a nehezen engedelmeskedő
vezérlőszerkezettel.
Alattuk suhant a táj. Erdők, hegyek, vízmosások.
– Nem kell szkafander. Elég a légzőkészülék.
A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/ oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben |
A
novellát közösen írtam ifjú kolléganőmmel, Bartos
Zsuzsával. Ő szerezte az elbeszélésnek azt a részét,
amelyik jobb. Köszönöm a munkáját!
Középkori
lovag
Fredericet
lenyűgözte
a történelmi filmekből ismerős látvány.
Az
erdőből kivezető kanyargós úton vértbe öltözött lovagok
közeledtek, a mezőn tehenek legelésztek, a távolból egy
birkanyáj halk bégetését hozta a szél. A páncélosok
mögött kétszáz lépéssel egy szamár által vontatott
kordéval küzdött a gazdája.
A
domboldalon őrködő vár tornyán hosszú és girbe-gurba
rúdon egy sárga-zöld kockás zászló lengett, a fal egy
részét állványok borították, csekély igyekezettel
munkások dolgoztak rajta. Ketten a pallón állva egy
hatalmas követ cibáltak fel, két másik pedig egy újabbat
görgetett a durván ácsolt álláshoz a közelben ledobált
terméskő kupacból.
Törte a
fejét, vajon bemerészkedjék-e a vár falai mögé. Már
azzal is tiltott dolgot művelt, hogy az összes szabályt
felrúgva, megalkotta a gépet, amelyik elhozta őt egy
évezrednél is régebbre, a középkorba, de mivel a
fenyegetés ellenére ebben semmi veszélyt nem látott, nem
mérsékelődött benne a vágy – megismerni a múltat.
Végignézett
magán,
és úgy ítélte meg, annak ellenére nem lehet semmi baja,
hogy a ruhájáról azonnal láthatja bárki, hogy idegen, ám
remélte, ezerévnyi tudással felvértezve sok veszély nem
fenyegetheti ebben a korban. Elindult a zörgő vasruhát
viselő lovagok mögött a várkapu felé.
Magdolna
a kapitány feleségénél járt, onnan igyekezett vissza a kolostorba, amikor
meglátta
a különös öltözetű idegent. Elfeledkezett
arról, hogy lehajtott fejjel kell elmennie a férfiak
mellett.
– Nővér!
– szólította meg őt a jövevény tisztelettudóan.
Magdolna
nem akart megállni, de az idegen makacskodott, ismét
megszólította.
– Mit
akarsz? – kérdezte rekedten, alig hallhatóan.
– A vár
urát keresem – válaszolt Frederic. – Hogy juthatok
hozzá?
Magdolna
alig értette mit akar a férfi. Borzalmas kiejtéséről azt
gondolta, alighanem valamelyik távoli országból
érkezett. Talán lotaringiai vagy morva, de az is lehet,
hogy magyar.
– A
herceghez jöttél?
Frederic
semmit sem tudott arról, hogy a vár ura miféle herceg
lenne, de ezt nem tartotta fontosnak. Ismerkedni akart a
világgal, és úgy vélte, jobb, ha nem a parasztokkal vagy
a várkapuban posztoló őrrel kezd beszélgetni. Bízott
abban, hogy a kommunikációs gondokon is átverekszi
magát, bár ezt a rettenetesen vidékiesen hangzó nyelvet,
amit az apáca beszélt, alig értette.
– Persze!
A herceg hívott meg – hazudta.
– Hol
hagytad a kíséretedet? – érdeklődött a nővér, de aztán
meg is bánta, mert ehhez semmi köze sincs. Szóba állnia
sem nagyon lenne szabad ezzel a férfival, de különös
külseje, simára borotvált ábrázata, rövidre vágott haja
vonzotta pillantását, és ettől dühös lett magára. Mióta
beállt a rendbe, még sohasem érezte ennyire, hogy a
férfiak világa vonzaná őt.
– A
kíséretem? – Fredericet meglepte a kérdés. Nem szeretett
hazudni, most megtette, és itt a következmény, találhat
ki újabb mesét. – Lesántult a szomszéd faluban a lovam,
és ott maradtak, amíg a lódoktor meggyógyítja.
–
Lódoktor? – álmélkodott Magdolna. – A szolgád hozza
utánad a lovat? – Mondani akarta, még sosem hallott
arról, hogy a lovakhoz doktort hívnának, de inkább nem
vette tudomásul ezt a képtelenséget. – Ott a feljárat a
belső várba – mutatott a girbe-gurba sikátorra a
csapszék felé, aztán gyorsan magára hagyta az idegent.
Kerülni akarta a kísértést. Még gondolatban sem szívesen
tett kárhozatos dolgokat.
A zárdába
érve a főnökasszonyhoz sietett.
– Mit
akarsz, Magdolna nővér? – kérdezte a főnökasszony. –
Látod, hogy a püspök úrral van beszédem.
A novella folytatása megtalálható más írásokkal együtt a http://www.ekonyv.hu/hu/ oldalán kiadott Horpadás az időgépen című novelláskötetben |
Elbeszélések, hangosnovellák
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése